Gyarapító békeidők
Gyarapító békeidők
Az 1849–1918-ig terjedő időszakot a magyar történetírás a polgári átalakulás korának nevezi. Gyönk és környéke ebből a szempontból nem sok változást mutat fel az előző fél évszázadhoz képest. A paraszti gazdálkodásban a határhasználat hagyományos, nyomásos rendszere ha nem is töretlenül, de a korszak egészén át megtartotta túlsúlyát. A birtokrendezés során lehetővé vált, hogy az úrbéres település lakói kiszakadjanak ebből
a korszerűtlen határhasználati közösségből, és egyéni birtokukat ne a nyomásos rendszer követelményeinek megfelelően dűlőnként külön-külön parcellában, hanem minden járandóságukat a határ egyazon részén, tagosítva kaphassák meg. Az adott lehetőséggel azonban nem éltek, mi több, egy 1921. évi felmérés szerint ragaszkodtak a régi szokásokhoz, és a tagosításnak a gondolatát is elutasították.
A többségében törpe- és kisbirtokos gyönki sváb parasztgazda a nehéz sorsúak kegyetlenségével hajszolta magát és családját, hogy gazdaságát gyarapítsa. Elég volt azonban az agrárkonjunktúra egy-egy hullámvölgye vagy az 1860-as években oly gyakori természeti csapások valamelyike ahhoz, hogy a nincstelenek közé süllyedjen. Akik megkapaszkodtak a birtokosi lét határán, időszakosan azok is rákényszerültek a bérmunkára, feles, sőt a romló feltételek folytán nemritkán harmados föld vállalására is. Ennek a faluközösség szempontjából olyan negatív kihatása is volt, hogy ők mint részben önellátók tovább rontották a teljesen bérmunkára utalt falubeli és pusztai nincstelenek kereseti lehetőségeit. A sváb gazda mentalitásából adódott, hogy még a szerencsésebb években sem adja ki szívesen feles vagy harmados művelésre a földjeit, ha a családtagok egészségesek és munkabírók. Ennek kiváltképp a gerenyási és szabatoni uradalom cselédjei látták kárát, akik nemegyszer elvándorlásra kényszerültek. A századforduló amerikázói is többnyire közülük kerültek ki. Keleti Károly 1877-ben arról írt, hogy a napszámosok és az uradalmi cselédek az évnek alig egyharmadán át jutottak munkához.
A statisztikai adatok is alátámasztják az előbb elmondottakat. Az evangélikus püspök 1862. évi gyönki vizsgálatának alkalmával készült kimutatás szerint a község lakosságának felét kitevő 211 evangélikus családból 86 volt a telkes gazda, míg a törpe- és kisbirtok jövedelméből megélni nem képes családok szőlőművelésből, részint napszámosmunkából igyekeztek kiegészíteni keresetüket. A teljesen vagyontalanok számát a vizsgálati jelentés 45-re taksálja. Ezeket az adatokat kiegészíthetjük azzal a 30 kézműves családdal, amelyben a családfő többnyire csak a téli időszakban töltötte ki idejét tanult szakmájának gyakorlásával, mert tavasztól őszig mezőgazdasági munkával foglalta el magát. Az iparosok túlnyomórészt a falu jellegének megfelelő tevékenységet folytattak: kovácsok, ácsok, kőművesek, tetőfedők, asztalosok, pintérek. A fonás és szövés a háziipar keretein belül folyt. Árutermelés csak igen szűk körben folyik.
A kereskedelmet részint zsidók, részint helyi svábok tartották kézben, és az a batyus-házaló zsidókereskedelmet kivéve nem lépte túl a falu határát. Míg a megye zsidó hitközségeinek többségében a polgárosultabb, a beolvadást inkább előmozdító, reformált, neológ irányzathoz tartozók élnek, addig a Hegyhát falvaiban s az anyahitközségként funkcionáló Gyönkön a régi hagyományokat szokásaiban, nevezetesen a ruházkodásban, hajviseletben, névadásban is őrző ortodox zsidók voltak többségben, egészen 1944. évi deportálásukig.
A falu tehát a „boldog békeidőkben” is megtartotta régi egyéniségét, nem lett belőle sem iparváros, sem jelentős forgalmi központ. Megmaradt nagy falunak, melyet csak gimnáziuma révén ismertek szélesebb körben.
1860 tavaszán, mint az egész országban, a gyönki gimnáziumban is a nemzeti érzelmek, „a hazafiúi ébredés” korszakát élték. Magyar ruhában járt tanár és diák, s minden alkalmat felhasznált arra, hogy egy-egy vidék hasonló érzelmű lakosságával együtt tüntessen a bukófélben lévő Bach-, Thun- és Schmerling-rendszer ellen. Különösen a protestánsoknak volt okuk a tiltakozásra, mivel a Thun nevéhez fűződő pátens elutasítását legkevésbé ők tudták elviselni. Aki ellenállt: ünnepelt hazafi lett, de bebörtönözték, aki megtagadta a pátenst, azt a megbélyegző „pecsovics” jelzővel illették.
A gimnázium hatókörén messze túlmutató alkalmat nyújtott az elnyomatás elleni fellépésre az 1860. évi majális. A tanári testület egy héttel az ünnep előtt Mészöly Gézát, Varjú Dezsőt és az eseményt emlékiratában megörökítő Marikovszky Pált azzal bízta meg, hogy a környék „intelligenciáját”, első helyen Széchenyi Sándort, a későbbi tolnai főispánt és sógorát, Zichy Lászlót keresse fel. Nyalka magyar ruhába öltözött a diákküldöttség. Marikovszky öltözéke: violaszín, karniolutánzatú üveggombos mellény, ugyanolyan színű vitézkötéses nadrág, nemzetiszínű rojtos cipőkbe húzva, a cipő sarkantyúval… A kiküldetésről visszaérkezve a főrendező Csukás Benjamin tanárnak be kellett számolniok, hogy kiket sikerült elérni és meghívni a majálissal egybekötött demonstrációra.
Arról nincs hírünk, hogy a gimnazisták és tanáraik, valamint a meghívott notabilitások szónoklatait hányan hallgatták meg a falubeliek közül, s volt-e az eseménynek folytatása. Annál többet tudunk azonban a Gyönk és környékét uraló eseménytelenségnek véget vető aratósztrájkról s az azt követő kivándorlásról.
Az 1897. évi silány termés és a kedvezőtlen gabonaárak idején a Gyönkhöz tartozó Szabatonpusztán az uradalmi bérleteken és Steitz János parasztgazda gabonatábláin augusztus 2-án sztrájkba léptek az aratók, akik az aratásért a keresztbe rakott gabonának csak tizenharmadik részét, cséplésért a kicsépelt gabonának csupán két százalékát kapták. Az uradalmak azzal fenyegetőztek, hogy mezőhegyesi tartalék munkásokkal végeztetik el a munkát. A környéken három-négy gazdaság már az aratási idény előtt leszerződött a föld nélküli, kiéhezett mezőhegyesi cselédekkel a sztrájk letörésére.
Tizenkét évvel később, 1905 júniusában hasonlóan nehéz helyzetben 820 arató érkezett Mezőhegyesről Tamásiba, ahonnan katonai fedezet mellett vonultak ki a zúgolódó pusztaiak megfékezésére. Rövid időre Szabatonpusztán is munkába álltak, majd egyezség született a helybeli cselédek és a földbirtokosok között az aratórész javításáról. A sztrájk okát a főszolgabíró részint a képviselő-választás körüli bonyodalmakban és az áldatlan politikai viszonyokban látta, ugyanis az a hír terjedt el, hogy „most nincs törvény, a megkötött szerződések érvénytelenek”.
A századfordulón országos méreteket öltő kivándorlási hullám Gyönkön is éreztette hatását. Azok a fiúk, kik a törzsöröklési rend béklyóiból nem tudtak kitörni, hozzácsapódtak az uradalmi cselédek csoportjához, s „amerikáztak”. A faluból csak 1906-ban nyolcvan férfi vándorolt ki, akik azután néhány évnyi szívós munka után hazajőve telket vásároltak, arra házat húztak, s ha még bírták erővel, földet is vettek.
A ma szociális otthonként használt Sulkowszki-kastély 1938-ban
Családi kirándulás Szabatonpusztára 1912-ben (Archívum)
A gyönki Gutermuth család 1914-ben
Német házaspár esküvői képe, (1910-es évek). A fiatalasszonyon még a hagyományos viselet látható, de férjén már városi öltöny van (Archívum)
