Két világégés között
Két világégés között
A nagy háború történelemkönyvekből ismert történeténél fontosabbak számunkra a helyi események, melyekről néhány éve még hallani lehetett az öregektől. Ők úgy mondták, hogy 1915-ben „sorozták a harangokat”, azaz megmérték a súlyukat, megvizsgálták az életkorukat. Nélkülözhetőek-e Isten szolgálatában, vagy sem. Amelyik nem kapta meg a fölmentvényt, az elhagyta a tornyot, a felhők és villámok szomszédságát, és elvándorolt a harctérre ágyúnak, ellenséget üldözni s halált röpíteni. 1917. november 15-én sor került az ónból és ónötvözetből való orgonasípok hadvezetőségi igénybevételére is. Csak az 1850 előttiek élveztek kivételt, ha azok képzőművészeti értékűek voltak. Az iskolásokkal csalánkórót gyűjtettek, hogy a gyapotbehozatal kiesését pótolja a katonai ruházati ipar. A világháború második évében a lisztet már csak kenyérsütésre volt szabad fölhasználni, a pékek rozsot és árpát használhattak fel kifli, zsemlye és más aprósütemény készítéséhez.
Jó ideig csak hírből hallottak arról, hogy milyen megdöbbentő látvány a Galíciában és Doberdónál megsebesült katona. 1915 decemberében a gyönki vöröskeresztes kórházban 32 betegnek állítottak fel ágyat. 1916 tavaszán pedig a negyedik hadikölcsönjegyzéshez érkezve, az alispán felhívta a falu elöljáróságát a következőkre: „Meg kell mondani a népnek, hogy az a sok véráldozat csak akkor kecsegtethet a biztos siker reményével, ha hadseregünknek hadikölcsön jegyzésével megadjuk a támogatást.”(Az első világ-háború gyönki áldozatainak teljes névsorát közöljük a Függelék VII-ben.)
1917 júliusában Deutsch Mór szabatonpusztai bérletén a varsádi munkások megtagadták a munkát, de hatósági beavatkozásra újra fölvették. Élénken élt még a falusiak emlékezetében az az eset, amikor 1883-ban öt fővel megszervezett csendőrség erővel vezette ki a sztrájkoló szabatoniakat a gabonatáblákra. „Mert aki a kenyér előteremtését késlelteti, az közönséges gonosztevő e nehéz időkben.”
A vármegyében egyetlen lovas nemzetőrség szervezésével dr. Orbán Márton ügyvéd, tartalékos huszárhadnagyot bízták meg, aki egyébként 1918 novemberétől a község bírói tisztét is betöltötte. A tizennégy lovasból álló csapatot a pécsi 8. huszár pótszázad szerelte fel.
Az 1918/19-es „forradalmi” tanév Ádám József gimnáziumi igazgató öszszefoglalója szerint így zajlott: „A forradalom, valamint a proletáruralom nem érintette iskolánkat. A tanítás a rendes megszokott mederben folyt le. Vallásos, hazafias szellemben tanítottunk. A vallástant az iskolaév végéig minden hitfelekezet lelkésze, dacára a kiadott szigorú rendeletnek, bent tanította az intézetben s ugyanott vizsgáztatta le a magántanulókat is.
1919. július 11-én iskolánkat az állam részére minden alapítványaival együtt átvették a helybeli diktatúra megbízottjai; azonban sem a pénzt, sem az értékpapírokat nem vitték el. E helyzet nem tartott soká, a rendszer csakhamar megbukott, s így Isten segedelmével felszabadultunk a nyomás alól.”
A proletárdiktatúra megbuktatásakor az alispán rendeletére Reich Oszkár gyönki főszolgabíró felkérte a papságot, hogy augusztus 24-én, vasárnap a templomokban a „bolsevizmus megszűnésének örömére” ünnepélyes hálaadó istentiszteletet tartsanak Tedeummal és himnusszal. Az ünnep napjára a nagyközség zászlódíszbe öltözött.
A két világháború közötti időszakban Gyönk községi létének meghatározó tényezője és irányítója a helyi önkormányzat volt. Összetételének és képességének megfelelően igyekezett meghatározni a település politikai és gazdasági arculatát. Ugyanakkor lehetőségei szerint védelmet nyújtott a kívülről érkező nemkívánatos hatásokkal és személyekkel szemben, befelé pedig egy bizonyos érdekvédelmi és rendészeti funkciót töltött be. Tevékenysége során támaszkodhatott az egyházakra és különböző önszerveződésekre, de figyelemmel kellett lennie a közösség életét mindenkor erősen befolyásoló hagyományokra, íratlan törvényeire is.
A tizenhat virilistából – azaz legtöbb adót fizető lakosból – és tizenhat választott képviselőből, valamint három póttagból álló képviselő-testület érdekviszonyaitól függően segíthette, de gyengíthette is a községi elöljáróság végrehajtó, községfejlesztő és -szervező munkáját. Legmarkánsabb tagjai a leggazdagabb virilisták; birtokosok, iparosok, kereskedők voltak, akik vagyonukkal garantálták állásfoglalásuk megfontoltságát és életrevalóságát, de adott esetben – ha érdekük éppen úgy kívánta – rá is erőltethették akaratukat a testületre. Ha egy virilista anyagi romlás, elköltözés vagy éppen haláleset miatt lekerült a jegyzékről, helyére lépett egy póttag, lehetőleg ugyanabból az érdekcsoportból, amelyikhez elődje is tartozott. 1928 májusában például elhunyt a képviselő-testületben magas adófizetői jogán helyet foglaló dr. Grosch István, így „…habár nevezett a közéletben nem vett részt, de a puritán egyén halála felett a testület részvétét fejezi ki, s helyette Lorschi Béla póttag hivattatott be”. (A községi szervezetre lásd a Függelék III. adatait.)
A döntések végrehajtásáért, az állammal szembeni kötelezettségek teljesítéséért, azok konkrét megszervezéséért és lebonyolításáért a községi elöljáróság felelt Gyönkön is csakúgy, mint az ország minden más településén. A vármegyével való kapcsolattartásra jó példa az a –1941. március 16-án kelt – főszolgabírói felhívás, mely a volksbundisták március 23-i gyönki találkozójának megfigyelését rendelte el: „Feltűnés nélkül figyelje meg főjegyző úr, és nyomban jelentse be írásban, hogy ki megy a menet élén.”
A két világháború közötti időszakban járási székhely szerepet betöltő Gyönk e státusának köszönhetően a világgazdasági válság hatása ellenére is fejlődő kisváros képét kezdte felölteni. Utcák, hidak, jegyzői lakás és új községháza épült, s ezzel összefüggésben a közhasznú munkákkal az ínséget is sikerült valamelyest enyhíteni. Mindehhez azonban igen jelentős öszszegek szükségeltettek, s minthogy lélekszáma alapján a község az amúgy sem túl fejlett megye első tizenöt települése közé sem tartozhatott, saját bevétele is igen csekély volt, nagyobbrészt állami, takarékpénztári és egyházi kölcsönökre kellett támaszkodnia.
A kényszerűség szülte rendkívül szigorú takarékosságra jellemző példa a főjegyzői lakás építése körül kialakult helyzet. Dr. Orbán Márton képviselő-testületi tag a végsőkig ellenezte a lakás megépítését, mondván, hogy a szekszárdi Diczenty László építőmester által benyújtott költségvetés elfogadása a csőd szélére sodorja a község háztartását. Az 1927 utolsó napjai-ban tartott közgyűlésen az ügyben leginkább érintett főjegyző hiába bizonygatta, hogy a község erdeje bőven fedezné a beruházás költségeit. Orbán demagóg színezetű végső érve az volt, hogy „…ma csak a köztisztviselőknek van jó helye, mert azok havonta megkapják a kp. fizetésüket”. A hatás nem is maradt el! A javaslatot leszavazták, így a lakás csak évek múlva, a legnagyobb ínség idején épülhetett fel, amikor komfortossá tételére szinte egy garas sem jutott. A villanyt így végül csak 1935-ben vezethették be a község egyik vezető emberének számító vitéz Márky Henrik főjegyző otthonába. Ami pedig a képviselő köztisztviselők „jó sorára” utaló megjegyzését illeti, elmondható, hogy ha valamikor, hát ezekben az években igazán kongott az ürességtől a községi pénztár. A tisztviselők hátralékban lévő illetményének összege 1932 októberére már 3882 pengőre halmozódott.
Egy másik esetben ismét csak a takarékosságra és biztonságra törekvés jegyében és ismét Orbán Márton ellenkezése nyomán született nemleges döntés. A Szabatonon nagybirtokos Sulkowski Viktor herceg úgy kívánt 1930 tavaszán állami kölcsönből törzskönyvezett tenyészállatokat vásárolni – ami a környék más állattenyésztői számára is nagy jelentőségű lépés lett volna –, hogy az ügylethez egyik kezesnek a községet kérte fel. A húszezer pengő összegre szóló, egyéves lejáratú kezességi szívességet tíz „igen” és tizenöt „nem” szavazattal elutasította a közgyűlés.
Szigorúan megvizsgálták azt is, ha valaki – főként egy iparos tevékenységet űző személy – a község területére kért működési engedélyt. Így például a képviselő-testület iparos tagjainak nyomására egyetlen ellenszavazat nélkül utasították el Mautner Rezső lovasberényi szabómester és Hess János kölesdi kalaposmester kérelmét, mely nevezettek „Gyönk község kebelébe” való felvételére vonatkozott. Mivel nem sértett helyi érdekeket, sőt bizonnyal tevékenysége hiánypótlónak számított a községben, üzletnyitási engedélyt adtak ki Binder Rudolf skorzewoi (Morvaország) órásmester számára.
Különböző érdekek ütközhettek az 1918-ban napirendre került utcanév-változtatás ügyében is. Mivel a főjegyző aggodalmaskodott az addig Dupla sornak (Doppel Gasse) nevezett falurész Kálvin utcára történő változtatása miatt, a „vallási villongások elkerülése” okán inkább a hivatalban lévő honvédelmi miniszter, báró Szurmay nevét vette fel a Dupla sor! (A teljes lista a Függelék IV-ben olvasható.) De hasonló, aligha félreérthető szándékú döntés született tizenhat év múltán is, amikor a kerület országgyűlési képviselője iránti mérhetetlen tiszteletük megnyilvánulásaként az addigi Király utcát dr. Pesthy Pál utcára keresztelték át, Mühl Sándor evangélikus lelkész, községi képviselő-testületi tag előterjesztése nyomán pedig „egyhangú lelkesedéssel” választották Gyönk díszpolgárává vitéz jákfalvi Gömbös Gyula miniszterelnököt.
Szintén az adott évek hangulatát idézi a testület 1936. évi döntése, melylyel – nyilván a szekszárdi vármegyeház dísztermében létrehozott hivatalnoki arcképcsarnok hatása alatt – úgy határoztak, hogy Várkonyi Imre és Szendrődy Lajos egykori főjegyzők arcképét meg kell festetni és a tanácsteremben kell elhelyezni. A kiadás pénzügyi elszámolására a „bútorbeszerzési” rovarban került sor.
Ha kellett, a rend érdekében a pártrendezvények ügyébe is beavatkozott a község vezetése. „A proletárdiktatúra nemzetietlen és keresztényellenes, úgynevezett osztályharcos 133 napja után ellenhatásként 1919 szeptemberében megalakult a Tolna megyei Egyesült Nemzeti Kisgazda és Földmíves Párt. Gyönkön dr. Dieszberger Jakob Konrad, dr. Orbán Márton, Jákob Konrád és Ikusz Henrik voltak a szervezői.” Az így létrejött párt úgy megerősödött, hogy 1934. szeptember 2-án már „…a kisgazdapárt tekintélyes vezérkarral kívánt népgyűlést tartani dr. Bajusz Péter pártelnök zárt udvarában. A közbejött eső miatt a nagyvendéglőben akarták megtartani, amihez nem járult hozzá a főszolgabíró, mondván: fél, hogy a nyilasok megzavarhatják”. Hír szerint később megtartották gyűlésüket.
A település közigazgatási és politikai helyzetének alakulására mindig nagy hatást gyakorolt az a gazdasági környezet, melyben lakói mindennapi életüket élték. Ezt pedig maguk a településen élők hozták létre azzal, hogy egyesek termékeket állítottak elő, mások helybeli vagy távoli vidékekről származó árucikkekkel kereskedtek, és kisebb részben ők maguk is, de nagyobbrészt az ott élő más foglalkozású lakosok elfogyasztották ezeket a termékeket.
Nézzük, kik is foglalkoztak ezekben az évtizedekben Gyönkön iparral és kereskedelemmel! Míg az előző évszázadokban mind a céhbeli, mind a kontáriparosokból túlkínálat mutatkozott – ezért sokuk csak keresetkiegészítésként foglalkozott kézművességgel –, addig a XX. században, a szigorú tekintetű ipartestületnek tulajdoníthatóan, a szakmák többségében nagy tudású, képzett kisiparosok voltak jelen. Egyre több gondot fordítottak műhelyük és felszerelésük korszerűsítésére, s néhány iparágban már itt is szinte „gyárszerű” körülmények között folyt a munka. A családtagok munkája mellett az Ausch-féle téglagyárban hat, a Baldauf–Bévárdy gőzmalomban négy, úgynevezett ipari munkást alkalmaztak 1929-ben. Ugyancsak „gyár” névvel illették a gyönkiek egy másik Ausch nevű vállalkozó ecet- és pálinkafőző üzemét, s mint máig fennmaradt plakátjai is sejtetik, alkalmasint állami megrendelésekkel is dicsekedhetett például az Engel Nyomda.
Mivel a gyönkiek túlnyomó többsége német volt, számarányuknál is többen foglalatoskodtak az építő-, fa-, kékfestő- és kovácsiparban. A teljesség igénye nélkül idézzük közülük a legismertebbeket, azokat, akiket
a ma élő öregek is legtöbbször már csak keresztnevük nélkül, vezetéknevük és mesterségük összekapcsolásával emlegetnek.
Mondják, hogy a Berg-, Klein- és Stósz-féle kovácsműhelyekben fordult meg a legtöbb gyönki gazda kocsit vasaltatni, lovat patkoltatni, törött ekét, boronát vagy más alkalmatos vaseszközt megjavíttatni.
Nevezetes família volt a Ziegenheimeké is. Megtalálható volt közöttük a kőműves, a játékárut is készítő faesztergályos és a szabó csakúgy, mint a fonó- és szövőmunkás.
Az ismert nevű szabók közé tartoztak Schmidt és Szameth, a cipészek közül pedig Merkl neve csengett jól. Glöckner kelmefestő műhelyéből kerültek ki a német viselet jellegzetes kékfestős ruhadarabjai, az egyszerű vagy díszes mintás kötények, kendők, valamint a festett asztali- és egyéb ruhaanyagok. A kevés, név szerint is ismert magyar iparos közé tartozik Matus József szíjártó, a díszes lószerszámok és egyszerű bőrövek mestere.
A lakatosok közül ma is emlegetik a Briszella dinasztia tagjait, az utolsó aktív bádogosmester Schleicher Sándor műhelyét pedig úgy sikerült megmenteni a széthordástól, hogy a megyei múzeum megvásárolta, és kiállításon mutatja be azt.
Az ács szakmában elismertek voltak Heidt és Kemler, a kőművesben pedig, úgy mondják, Brill és Hoin kapták a megrendelések zömét. Az asztalosok közül Buchholz és Eiring vitték a legtöbbre, a bognárok közül pedig Feller és Schmidt műhelyében készült a legtöbb, Gyönkön és környékén futó szekér, a hozzávaló kerekekkel és a nem egy vitás esetet végső érvként lezáró vasalt lőccsel. A könnyebb kezű mesterek emlékét idézi
a falu határában lévő Fazekasvölgy, ahonnan a Báth és Kemler fivérek vitték műhelyeikbe a korongjaikon tányérrá, bögrévé, korsóvá vagy fazékká formálódó kiváló agyagot.
A felsoroltakon kívül természetesen voltak a településnek pékjei (például Bölcz és Hof), hentesei és mészárosai, foltozó szabói és cipészei, vagy az újabb időkben órása és fényképésze. Az iskola névadója, Tolnai Lajos diákkorában még azzal egészítette ki édesanyja keresetét, hogy megtanulva a hajnyírást, diáktársai torzonborz üstökét tartotta rendben. Később Jakob, Stern és Teszner borbélyok tették ugyanezt, Gyönk teljes népességére kiterjesztve tevékenységüket.
A hajdan magyarnak számító csizmadiaszakma az idők és divatok változásával lassan kihalt, sőt kalapcsináltatás okán is Hőgyészre kellett átjárniuk a gyönkieknek. Míg bizonyos foglalkozások eltűntek, számosan a kézműiparban találtak rész- vagy egész megélhetési lehetőséget. Egyre többen fontak gyapjút, piaci eladásra kötöttek sálat és harisnyát, de az ősi mesterségnek számító kosárfonás és a hagyományosan sváb tevékenységnek számító székkötés fáradsága is megtérült.
A mezőgazdaság modernizálásának csírái figyelhetők meg az erőgépek iránti kereslet növekedésében. Egy 1929. évi felmérés szerint a Sulkowszki herceg uradalmában és hat környékbeli módos paraszt gazdaságban működő erőgépek zöme még lokomobillal, azaz gőzgéppel meghajtott volt. Robbanómotoros gép alig akadt a környéken, s traktorból is mindössze hat darab működött. A második világháború időszakában változott meg ez az állapot, amikor a katonai behívások miatt megfogyatkozott emberi munkaerőt kellett minél jobb hatásfokú, könnyen mozgatható gépekkel pótolni. Ebben az időszakban a korábbi kétszeresére nőtt a gépállomány.
(A gazdasági és birtokviszonyokat a Függelék V. és VI. adatai is jól szem-léltetik.) Bár Gyönkön hagyományosan jelen volt a zsidóság, a nagyobb városokra, mezővárosokra jellemző nagy- és középkereskedői réteg itt nem alakulhatott ki. A második világháborút megelőző időszakban fellelhető tizennégy kereskedőből tizenketten a falusi ember napi fogyasztási cikkeinek beszerzésére és továbbítására korlátozták tevékenységüket szűkös, sötét, kirakatot nélkülöző boltjaikban. Csupán Engel Izidor bőrkereskedése és Neuhausz Pál rőföskereskedése számított igazi szaküzletnek. Textília mellett cérnát, cipőt és rövidárut (de korántsem azok teljes választékát) tartottak az Értényi- (Erlemann-) féle boltban és Ranschburg Emilnél. Vas- és vegyesáruval kereskedett Lorschi Béla, Schmidt Ferenc és Weil Ádám. Vegyeskereskedőnek nevezték özvegy Ausch Mórnét, Hesz Endrét és özvegy Tóth Józsefnét. Az előbbiektől alig különböző áruválasztékot kínáló szatócsüzletet tartott fenn Adler Izrael, Ausch Benőné, Kollári Istvánné és Poláck Ignácné. Mint a felsorolásból is látható, az üzleteknek több mint a fele volt zsidó tulajdonban, melyeket 1944-ben gazdájuktól elvéve, „őskeresztényeknek” adtak át kiárusításra, s ez többnyire tönkretételüket is jelentette.
A magánszektor felszámolásának ismert folyamata a kiskereskedői tevékenység elsorvadása mellett a kisiparosműhelyek számának csökkenését is eredményezte. A szövetkezetekbe kényszerített iparosok mellett megmaradt kevés „maszek” rossz nyersanyagellátás mellett, állandó zaklatások közepette művelte mesterségét addig, amíg vagy beleöregedett, vagy belefáradt a kilátástalannak tűnő küzdelembe. Felszerelésüket széthordták vagy elkallódott, s ma már csaknem megoldhatatlan feladat egy-egy szatócsbolt vagy iparosműhely rekonstruálása, berendezési tárgyainak összegyűjtése. Sajnos Gyönk esetében sem más a helyzet, a Schleicher-műhely esete a szabályt erősítő kivételnek tekinthető.
A régi mesterségek, a kézművesség ma is művelhető ágainak újjáélesztésére az utóbbi években Gyönkön is biztató jeleket láthatunk. A kézművesszakkör ifjabb nemzedékeket nevelő tevékenységén túl mindenképpen ok a büszkeségre a mesterségét Funk József fafaragó művésztől elsajátító Szegletes János szélesebb körben is ismert munkássága, valamint felesége és leánya szőtteskészítői, illetve gyöngyfűzői tevékenysége.
)
Katonakép az első világháborúból (Archívum)
Az egykori szolgabírói hivatal, melynek erkélyéről mondott ünnepi beszédet Horthy Miklós kormányzó a világháborús emlékmű avatásakor. Ma az épületben kollégium működik (Lönhárd Ferenc felvétele)
Az első világháború gyönki áldozatainak emlékműve egy 1938-ban kiadott képeslapon
Sulkowszki Viktor, Edgár és Szaniszló (1930-as évek)
Gépi cséplés az 1940-es évek elején. A bevonultatott férfiak távollétében a kisegítő munkák javát nők és fiatalkorúak végezték (Archívum)
Pesthy Pál országgyűlési képviselő fogadása 1930-ban. A jobb szélen álló karmester Mestyán Tibor, jobbra tőle Reich Oszkárné és Reich Oszkár főszolgabíró, középen virágcsokorral pedig Petshy Pál képviselő áll
Mestyán Rezső lakóháza, az úgynevezett Rudi-villa 1930 körül
