Heé, Járó, Turi

Teljes szövegű keresés

Heé, Járó, Turi
Az 1848. március 15-i pesti forradalmat Bereg vármegye lakossága is lelkesedéssel fogadta. Batthyány Lajos (1807–1849) miniszterelnök két nap múlva kiadott 1. számú rendelete utasította a vármegyei törvényhatóságok vezetőit, hogy a belbátorság (közbiztonság) és rend biztosítására szervezzenek nemzeti őrsereget. Bereg vármegyében a megyeszékhely Beregszászon már március 26-án megkezdték az alakulat toborzását. Hamarosan Munkácson, Váriban, Nagyberegen és Mezőváriban is felállították az egyenruhás, fegyveres nemzetőrséget, amely nemcsak az előbbi településeken, hanem a falvakban is éjjel-nappal őrjáratokat teljesített. Október 16-án a megyei bizottmány döntött, hogy Eötvös Tamás (1800–1867) földbirtokos, nemzetőr őrnagy vezetésével a Bereg vármegyei nemzetőrséget, valamint „a Dercenben és Gáton elhelyezett önkéntes mozgó nemzetőrség szintén Munkácsra tétessék át, s a honvéd újoncok láttassanak el lándzsákkal” – írta Lehoczky.
A Gáttal szomszédos faluból, Dercenből – ugyancsak október 16-án – keltezte levelét Freyseysen Gyula százados, az önkéntes század vezetője a vármegyei nemzetőrség parancsnokának, Eötvös Tamás őrnagynak. „Én a helység közepén egy tizenhat legényből álló állandó őrst rendeltem, mely éjjel-nappal kering; a (gáti) Veres korcsma közelében egy két legényből álló őrszemet, a Dercsényi-féle sírbolt mellett (fent a Kerek-hegyen) szintén egy legényből álló őrszemet állíték ki. Különben legényeim jó kedvűek, a rossz szállások ellen nem zúgolódnak és igen engedelmesek.” A megyei bizottmány imént említett döntése alapján a századot Munkács vára alá vezényelték, ahol a vár külső kapujánál helyezték el a beregszászi, Mezőkaszony-környéki és más századokkal együtt. Kitűzték a nemzeti lobogót, és megszállták a vár bejáratát. A túlerő hatására az erődöt feladta az ott állomásozó a kétszázötven fős császári őrség, és november 13-án elvonult a Vereckei-hágó irányába, Galíciába. „A vár bástyáira pedig, melyeken 1711 óta fekete-sárga (császári) zászló lengett, nemzeti lobogók tűzettek ki; egyszersmind a kitárt kapun riadó éljenzések és a Rákóczi-induló hangjai közt egy nemzetőri csapat vonult be, melyet a vár parancsnokául kijelölt Kralovánszky László kapitány vezényelt s a környékbeli derceni, gáti, izsnyétei és beregszászvégardói nemzetőrökből állott.”
A következő hetekben Munkács környékén különösen nagy volt a csapatmozgás, mindenekelőtt a galíciai határ közelsége miatt, ahonnan a császári seregek támadása fenyegetett. A szállítások megszervezése komoly gondot okozott Klimko Sándor fuvarbiztosnak, mert a tisztek többsége nem pénzzel, hanem nyugtával fizetett a a városból és a környező falvakból – Gátról, Izsnyétéről, Dercenből, Makkosjánosiból és máshonnan – forspontra kirendelt parasztoknak. A biztos 1849. március 22-én jelentette a munkácsi tanácsnak, hogy a gazdák vonakodnak fuvart adni a katonaságnak, mert egy miniszteri rendelet szerint a szállítást azonnal kellett volna fizetni készpénzben, az élelmiszert és a szállást viszont havonta. A helyzetet súlyosbította, hogy még az előző, 1848. évi pénzbeli követeléseiket sem teljesítették a parasztoknak.
Barko császári tábornok vezetésével 1849. április 18-án egy jól felfegyvezett 3600 fős gyalogos és 650 lovasból álló katonai alakulat tört be a Vereckei-hágón, amely elől a honvédek mintegy nyolcszáz fős, rosszul felszerelt csapata folyamatosan hátrált Munkács felé. Az ellenség betörésének hírére a Beregszászban székelő Péchy Pál alispán utasította Mandics Pál (1813– 1893) századost – ki Máramaros vármegyéből, a Woronieczky-féle vadászzászlóaljból való 64 fős csapatát Debrecenbe kísérte, és útközben a városban megpihent –, hogy kanyarodjon Munkács felé, és csatlakozon az ottani védősereghez. A zászlóalj katonáit Gátig fogatokon szállíttatták, ahonnan gyalogosan mentek tovább. Mandics a Veres kocsma táján találkozott a néhány sebesültet Beregszászba szállító Koch Mihály honvéd hadnaggyal, aki azt mondta neki: „Kár a legénységet a mészárszékre vinni.” A százados mégis tovább haladt tisztjeivel és katonáival Munkács felé.
Közben Martini (egyes forrásokban Martinyi) József őrnagy Munkács közelében, Őrhegyaljánál (Podhering), a Latorca folyónál megszervezte a védelmet, a meredek Szarka-hegyen pedig ágyúkat állíttatott fel. Tiszttársa, Bangya József őrnagy viszont – aki, miként a közelmútban hozzáférhető dokumentumokból kiderült, a bécsi császári udvar ügynöke volt – kivonta magát a várható küzdelemből, pedig a már harcedzett Zrínyi csapat élén állt. Az ellenség hírének közeledtére elhagyta Munkácsot, és még a város közelében, a Gát felé vezető úton találkozott Mandics csapatával. Bangya közölte a századossal, hogy Beregszászba siet népfelkelést szervezni, azonban a három századával hamarosan Gát körül, a Veres-kocsmánál letáborozott, és várta az események kifejlődését.
A császári sereg Beregszentmiklósról április 22-én reggel indult el Munkács bevételére. A nemzetőrök – akikhez Ungvárról érkezett görög katolikus papnövenedék is csatlakoztak –, Őrhegyaljánál felszedték a hidat a megáradt Latorcán. A támadókat heves ágyútűzzel fogadták, a golyók leterítettek egy császári ezredest, Barkó tábornok alól kilőtték a lovat, a gyalogság sorait pedig megritkították. Az ágyúkat Andrejkovics Endre (1824–1892) ungvári kispap, önkéntes tüzér irányításával kezelték. A császáriak nem tudtak áttörni a heves ellenálláson, valamint a megduzzadt folyón, és hamarosan megfutamodtak Galícia felé.
A csata közben a Beregszász felől érkezett magyar segédcsapatak – melyek főként népfölkelőkből álltak – a szokatlan ágyúdörgések miatt megálltak a gáti Veres-kocsmánál. Amikor hírt kaptak az ellenség fejveszett visszavonulásáról, ők is Munkács felé igyekeztek. A város népe mulatsággal ünnepelte a nemzetőrök és az önkéntesek győzelmét.
A császári katonaság megfutamodása után Martini őrnagy futárt küldött Gátra, hogy paranccsal visszarendelje Munkács védelmére az arra elvonult századokat. Attól tartott ugyanis, hogy az ellenség éjjel megfordul, és ismét megtámadja a várost. A Zrínyi zászlóaljbeli század Munkácsot kelet felől a hegyen át megkerülve késő este érkezett meg Kölcsénybe. Éjfél után az ott állomásozó magyar csapattal és a gerillákkal egyesült, majd az ellenség üldözésére indult. Másnap elérték annak utóvédjét, és súlyos veszteségeket okozva kiűzték a császáriakat Bereg vármegyéből.
Júliusban Kazinczy Lajos (1820–1849) – aki előző hónaptól a Bereg, Ung, Ugocsa és Máramaros vármegyében működő önálló hadosztály parancsnoka volt ezredesként – nemcsak ezekben, hanem a szomszédos vármegyékben is új honvédsereget gyűjtött. Tábora augusztus elején – Dembinszky Henrik (1791–1864) altábornagyí emlékirata szerint – Munkácson és környékbeli falvakban tizenötezer emberből – akik közül sokan népfölkelők voltak – és tizenhat ágyúból állt. Augusztus 6-án csapataival Bem József (1794–1850) altábornagy seregének megsegítésére Erdélybe indult, ahol 22-én egyesült a székelyföldi és a kolozsvári hadosztály maradványaival. Az augusztus 13-i világosi fegyverletételről értesülve 24-én megadta magát az oroszoknak.
Közben Kazinczy haderejének elvonulásával Munkács vára védtelen maradt: 20-án Beregszász város tanácsa hódoló küldöttséget menesztett a Tiszahátra előretörő, mintegy tizenötezer fős orosz sereg parancsokához, amely még azon a napon bevonult a vármegye székhelyére. A muszka hadaktól még ez időben levált egy hadoszlop, és elindult Gát felé. Áthaladt a falun, elhagyta a Veres-kocsmát, majd az úgynevezett Ösztrös(Ösztörösi)- vagy Közép-korcsmához ért, ahol az útról balra tért. Az erdőben Nagylucska felé fordult az orosz katonaság, ahol az uradalmi majorban vert tábort. Innen kiindulva szándékozott bevenni a munkácsi várat.
Az erőd parancsnoka ekkor – 1849 februárjától – már Mezőssy Pál honvéd őrnagy, aki csak tisztjei szabad elvonulása fejében adta át augusztus 26-án a várat az oroszoknak. A szabadságharc leverése után, már augusztus közepétől szeptember derekáig – Lehoczky szerint – legalább hetvenezer orosz gyalogos, kaukázusi cserkesz, valamint lovas katona vonult át éjjel-nappal ágyúütegekkel Munkácson, s haladt a Latorca völgyében a Vereckei-hágó felé. Augusztus második felében egy nagyobb orosz sereg a Beregszász és Munkács közötti térségben tartózkodott tizenkét napig, és nagy pusztítást végzett Gáton és a környező falvakban. A katonák a mezőkön kiásták és megették a burgonyát, más veteményeket. Lovaiknak adták a határban száradó szénát, a keresztekbe rakott zabot és árpát. A vármegyei hatóságok később felmérték a munkács-szentmiklósi uradalomnak, illetve a parasztoknak e tájon okozott kárt, amelynek összege elérte a tizenegyezer forintot.
A Bereg megyei 1848–49-es honvédegylet tagjainak névsorát a millennium évében, 1896-ban állították össze, és abban az évben Munkácson ki is nyomtatták. A jegyzék szerint Gátról három igazolt honvéd vett részt a szabadságharcban. A 68. szám alatt szerepel Heé György, aki 1820-ban született Gáton, közvitézként harcolt, majd évtizedekig földművelésből élt szülőfalujában. A 80. szám alatt jegyezték fel Járó Sándort, aki ugyancsak 1820-ban született, és szintén közvitézként küzdött. A XIX. század végén Gáton élt, és 1891-ben – minden bizonnyal szűkös anyagi helyzete miatt – segélyt kapott a Bereg megyei Honvédegylettől. A 203. szám alatt szerepel az 1818-ban született Turi András közvitéz, aki az események után továbbra is a faluban lakott, és földművesként dolgozott.

Munkács mellett, a Latorca partján ma is áll az 1849-es podheringi (őrhegyaljai) emlékmű

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT