A munkácsi uradalom

Teljes szövegű keresés

A munkácsi uradalom
A munkács-szentmiklósi domínium területén 1781-ben összesen 876 és háromnyolcad jobbágytelket, 1348 házas és 216 házatlan zsellért írtak össze. E porták gazdái, illetve a listára vett személyek robotmunkaerőként évente igen jelentős szolgálatot végeztek az uradalomnak. Egy, az előbbi évben készített másik jegyzék felsorolta a vármegye főútjait, amelyek között az egyik legfontosabb a Gáton áthaladó, Munkács és Beregszász városát összekötő vonal volt. Ez a szakasz is – hasonlóan a többi főúthoz – többnyire sáros, korabeli szóhasználattal feneketlen, és különösen esős időben szinte járhatatlan volt. Az 1780-as évektől – elsősorban a vármegyében tevékenykedő jeles megyei mérnök, Budinszky János irányításával – a hatóságok megkezdték a főutakat „egyenes irányba vezettetni”, azaz kiigazítani, megjavítani és kemény, ledöngölt alappal ellátni. Ekkor kétmérföldenként állomásokat jelöltek ki az előfogatozás, vagyis a forspont számára.
Közben a királyi donáció után csaknem négy évtized múlva, 1764 és 1786 között a királyi főügyész pert folytatott a birtokadomány megszüntetéséért. Indoka, hogy a uradalmat egy 1514., majd egy 1518. évi (!) törvénycikk „elidegeníthetelen koronai (királyi) birtokul” jelölte ki. Az 1786-ban hozott ítélet a Schönborn-Buchheim családot megfosztotta munkács-szentmiklósi birtokától. A famíliát természetesen az államkincstár kárpótolta, az elvesztett gáti hídvámért például 628 forint 57 krajcár jóvátételt kapott. A hídvámot egyébként már 1683-ban egy Sajon nevű zsidó ember vette árendába az uradalomtól, amelyért évi 26 forint bérleti díjat fizetett be a latifundium munkácsi pénztárába. Aztán mások bérelték.
Gáton először 1787-ből van adatunk arra, hogy a faluban izraelita vallású személy is lakott. Ebben az évben ugyanis Bereg vármegye összeíratta a területén tartózkodó zsidó felekezetű családokat – ekkor 268 ilyen famíliát találtak –, hogy úgynevezett türelmi adót rójanak ki rájuk. A részletes kivetést Meisels Benjamin hitközségi elnök, Friedmann Jakab és Blajer Sámuel bizottsági tag készítették el, amelyet a vármegyei alispán hagyott jóvá. A türelmi adót három osztályba sorolták a vagyoni helyzet helyzet szerint. Az elsőben fizettek a legtöbbet, tizenöt forint felett, a másodikban hat és tizenöt közötti, a harmadikban hat forintig növekvő összeget. Az utóbbi csoportban rótta le adóját a Gáton élő Friedmann Jakab, aki a kivetést megállapító háromtagú bizottságnak is tagja volt.
A latifundium jelentősen gyarapodó jövedelme tette lehetővé, hogy XVIII–XIX. század fordulóján egyre nagyobb mértékben járuljon hozzá a pozsonyi országgyűléseken a Habsburg-ház Franciaország elleni háborúihoz megajánlott költségekhez, újoncállításokhoz, illetve a hadsereg élelmezéséhez. A pozsonyi diéta által például 1792. június 16-án megszavazott összegből Bereg vármegyére 23 619 forintot vetettek ki hadisegélyként, amelynek több mint hetven százalékát, 16 616 forintot a munkács-szentmiklósi uradalomra róttak ki. A Bereg vármegyei személyes nemesi felkelés, vagyis a hadba vonulás költségeként az uradalomnak 8379 forintot kellett fizetnie.
Fél évszázadnál hosszabb ideig, ötvenöt évig birtokolta a munkács-szentmiklósi uradalmat gróf Schönborn Ervin Jenő, 1801 júliusában bekövetkezett haláláig. Augusztusban fia, Fülöp Ferenc (1768–1841) vette át a domíniumot, akit októberben I. Ferenc király (1792–1835) Bereg vármegye főispánjává nevezett ki. Uradalma igazgatását jelentősen átszervezte. Intézkedéseinek hatására 1792 és 1802 között a latifundium – Lehoczky szerint – évenként átlagosan 64 341 forintot jövedelmezett. Ennél ritkán volt kevesebb, de több alkalommal a százezer forintot is meghaladta.
A grófi család nemcsak a gazdálkodást, hanem uradalma közlekedési viszonyait is korszerűsítette, növelni akarván birtoka jövedelmezőségét. Javíttatta az utakat, 1801-ben Gáton újjáépíttette a Mérce-patakon átívelő hidat, amely – mint láttuk – évszázadok óta fontos vámszedő helyként működött. Közben 1794-ben a vármegye közgyűlése közhírré tette, hogy I. Ferenc király az időközben Budára költözött Helytartótanácsnak engedélyezte: Munkácsról Máramarosszigetig vezessék a postajáratot, és Gáton, Huszton és Técsőn új állomásokat állítsanak fel. A terv kivitelezését azonban a kitörő napóleoni háborúk miatt elhalasztották.
Az Európában 1796 és 1815 között zajlott napóleoni háborúk 1805-ben hazánkat is közvetlenül veszélyeztették, ezért október 31-én a pozsonyi országgyűlés mindkét táblája hozzájárult a nemesi felkelés fegyverbe hívásához. December 2-án a morvaországi Brünn közelében, Austerlitznél Napóleon serege megsemmisítő csapást mért az egyesült osztrák-orosz csapatokra. Közben a magyar Szent Koronát Budáról Ungváron és Szerednyén át Munkács várába menekítették, ahol 1806. március 9-ig őrizték. Az 1805. évi nemesi felkelés keretében a Schönborn-uradalomnak 23 lovas és 138 gyalogos katonát kellett kiállítania, és a Bereg vármegyére kivetett hadisegély kétharmadát, huszonnégyezer forintot fizetnie. A mozgósítást a következő év márciusában leállították.
Közben a latifundium igyekezett kihasználni a megindult és véget érni nem akaró napóleoni háborúk konjunkturális lehetőségeit. Ennek keretében zajlik le a domínium exportvállalkozása 1796 és 1803 között, és jutnak el a beregi szálfák Munkácstól mintegy ezer kilométerre, a Balti-tenger partján fekvő, a porosz királysághoz tartozó Danzig (ma Gdansk) városába. Az első szállítmány 1798-ban ért a távoli kikötőbe. Az uradalom 1799 elején Gáton és Gúton ötven szekeret állíttatott ki a jobbágyokkal, Varannóig kellett szállítaniuk a deszákat, onnan bérelt kocsikkal vitték tovább Lubotény településig. Az uradalom vállalkozásának a nyeresége jóval kisebb volt a vártnál, elsősorban Anglia tengeri blokádja miatt. 1801-ben már szembetűnő a sikertelenség, amelyet egyéb nehézségek is tetéztek. Márciusban például a Lubotényben intézkedő megbízott azt jelentette, hogy az uradalom Gátról, Gútról és máshonnan kirendelt fuvarosai éhségtől elgyötörve, a lovaik csont-bőrre lesoványodva érkeztek meg az áruval a Poprád folyó menti helységbe. Ennek oka, hogy az útközbeni Varranóra küldött ispán gondatlanul intézi a szállítás ügyeit. Az exportvállalkozás mérlegét 1803 szeptemberében készítették el, ez kimutatta, hogy az üzlet veszteséggel zárult.
Gátról 1804-ből vannak adataink az ebben az esztendőben Bécsben megjelent, német nyelvű, Crusius-féle postai lexikonból. A mű pontosan eligazít a település viszonyairól, de lakosságának számát nem közli. „Gát magyar (falu), a Tiszán innen, Bereg (vármegyében), a kaszonyi járás(ban), a munkácsi uradalomhoz tartozik. Munkács és Beregszász között, a Szernye-mocsár közelében fekvő (község), lakói református vallásúak, négy lófogatmegálló(ra található) Munkácstól.”
A munkács-szentmiklósi uradalmat 1807-ben írták ismét össze, amikor úrbéri birtokként 1956 háromnyolcad jobbágy-, 645 házas-, 233 házatlan zsellértelket, 86 hatnyolcad szabados-, illetve pusztatelket, valamint hét házas és hat zsellért jegyeztek fel. Az előző, negyedszázaddal korábbi, 1781. évi felméréshez képest szembetűnő a jobbágytelkek számának több mint kétszeres, 1080 portával való növekedése. A házas zsellérek száma viszont a felére – 1348-ről 645-re – csökkent, a házatlan zselléreké közel azonos maradt. A domínium bevételét jelentősen növelte a Schönborn grófi család saját kezelésében lévő huszonnégy majorság, amelyekben az akkor legkorszerűbb gazdálkodást honosították meg.
Az 1828. évi országos népösszeírás Gáton hatvan adózó családfő nevét sorolta fel – mely egyébként egy 1828. szeptember 18-án kelt, 7/827. számú iratra hivatkozott –, akikhez a rubrika meghatározása szerint 74 kapcsolódó, illetve nem tartozó, tizennyolc és hatvan év közötti személy kötődött. Az ennél fiatalabbakat, vagyis a gyerekeket és a hatvan év felettiek számát nem jegyezték fel a konskriptrok. A számba vett hatvan adózónak a negyven százalékát – 24 fő – telkes jobbágyok (coloni – telepesek, parasztok), felét – 31 fő –a zsellérek (inquilini) alkották. A faluban mindössze kettő házatlan zsellér (subinquilini) élt ekkoriban. Ezen kívül külön feljegyeztek nyolc apa családfőt (fratres), akiket a hatvan adózó között soroltak fel. A tizennyolc éven felüli fiúk (filii) száma tizenhárom, a lányoké (filiae) nyolc. Több mint egy évszázad múltán újra feltűnt az összeírásban a faluban korábban honos családnév, a Botos és a Turi (Turj), az utóbbit öt felnőtt férfi viselte.
A falu hatvan, járulékot leróvó gazdája 58 adófizető házban lakott, és csekély, mindössze 152 pozsonyi mérő nagyságú vetésterületet (szántót) birtokolt. A megoszlás: a gazdák csaknem fele – huszonheten – mindössze két pozsonyi mérő területen gazdálkodott, több mint egy harmaduk ennek a kétszeresén. Gát ekkor leggazdagabb jobbágya Josepheus Hej – Heé József – hat mérő földdel, a kimutatás szerint egyúttal neki volt a faluban a legnépesebb a portája, ahol rajta kívül öt felnőtt személyt jegyeztek fel. A többi családfő többségéhez két nagykorú személy tartozott.
Kilenc helyi lakosnak – az összeírtak tizenöt százalékának – viszont nem volt földje, sőt nyolcnak kaszálója sem. Feltehetően az uradalomban dolgoztak, és egyikük kivételével zselléreknek tüntette fel őket a statisztika.
A gáti jobbágyok és zsellérek által művelt, összesen 152 pozsonyi mérő vetésterület (procreatio seminaturae) összesen 58 rénes forint 36 krajcár hasznot hozott az adózóknak. Az összeírók szerint a falubeliek egy termésből (aratás) 266 pozsonyi mérő (ez esetben űrmérték) gabonát nyertek. Ennek értékét a konskriptorok 191 forintban és négy és háromötöd krajcárban állapították meg. A község hatvan adózó gazdája közül 51 összesen 95 kaszást (falcastra) többségében egy és egynegyed, illetve két és fél kaszás kiterjedésű kaszálót és rétet birtokolt. A legtöbb – három és háromnegyed kaszás – a falu leggazdagabb emberének, Heé Józsefnek a tulajdonában volt. A kaszálók és rétek összesen 76 forintot hasznot hoztak művelőiknek.
Az összeírás szerint Gáton ekkor nem foglalkoztak szőlőműveléssel. A 66 igavonó ökröt a családfők több mint fele – 31 fő birtokolta –, és párban tartotta ezt a jószágot. Kivéve a falu akkor leggazdagabb emberét, a már említett Heé Józsefet (egyébként neki volt a legnagyobb kaszálóterülete is, három és háromnegyed falcastra), valamint (Andreas) Bak Andrást, akik négy-négy darab ökröt gondoztak. Vemhes és fejős anyatehénből (vaccae foetae, aut matres) 31, borjatlan tehénből (vaccae steriles), vagyis üszőből és bikaborjakból összesen tizenegy darabot számoltak össze. A faluban jelentős volt a lovak száma, az 58 állatot 24 gazda tartotta. Közülük tizenhét gazdának volt két darab, azaz egy pár lova, négynek három, három parasztnak – Andreas Jaró, Nikander Jaró, Josephus Pallagi – pedig négy. Az utóbbi megerősíti egy korábbi adatunkat, mely szerint Gáton a jobbágyok egy része jövedelmének a kiegészítésére fuvarozással is foglalkozott. Ezek a parasztok a jobb módúak közé tartoztak, mert négy-négy pozsonyi mérő földön gazdálkodtak. Feltűnően kevés volt a faluban a sertések száma, az összeírók mindössze 23 darabot jegyeztek fel. Talán vész tizedelte meg ebben az időben az állományt.
A három nagyalakú statisztikai táblázathoz az összeírók szöveges magyarázatot fűztek. „Ennek a Gát birtoknak a területe kiméretlen, és a »Gáti-tó«-nak nevezett vízig tart. Nagyrészt a nedves környezet miatt átázott és sáros, gyakran válik vizessé, amely a Szernye folyó áradásaiból fakad. A »Mércze patak« pedig a vetéseket és a legelőket károsítja.” A gáti jobbágyok és zsellérek az előbbiek miatt panaszkodtak az összeíróknak, és kérték adóterheik csökkentését. A hatóságok helyt adtak a kesergésnek, csökkentették a parasztok fizetési kötelezettségeit, illetve szolgáltatásaik mértékét. Ezt az iraton tett keltezés szerint 1829. február 6-án Beregszászon Ignatius Bay de Lucskay királyi összeíró biztos hagyta jóvá.
Az 1830 körüli években – főként földrajzi helyzete következtében – Bereg comitatus területén már gyorspostakocsi-utak futottak, ezért ez a vidék sokkal kedvezőbb közlekedési lehetőségeknek volt birtokában, mint az ország számos, másutt fekvő megyéje. A megyeszékhely Beregszász mellett Munkács volt a másik legfontosabb központ, egyben az ország északkeleti kapuja Galícia felé. A szomszédos megyeszékhelytől, Ungvárról főút vezetett a városba, ahonnan három irányba haladt tovább: északra Szolyván, Alsóvereckén át a Kárpátok-gerincére, a Vereckei-hágóra. A másik keletre, Ilosva-Nagyszőlős felé. A következő út délre, Gáton át Beregszászra haladt, ahonnan egyik ága ugyancsak Ugocsa székhelyére, Nagyszőlősre tért, ahonnan a Felső-Tisza völgyében futott tovább, és a Tatár-hágónál érte el Galíciát. Bereg vármegyében ekkor csak Munkácson működött gyorspostakocsi-állomás.
A megyei közlekedési lehetőségeket javította, hogy a gáti híd újjáépítése után két évtizeddel, 1820-ban az uradalom megegyengettette, illetve magasíttatta a Munkács és Gát közötti főutat. Ez persze a latifundium érdeke is volt. Tíz esztendő múlva, 1830-ban Blasko mérnök felmérte, hogy az előbbi szakasz 8105 folyó ölt (15,371 kilométer) tesz ki. A munkálatok során az út nyomvonalát is kijelölték Gáttól Munkács felé, amely lényegében napjainkig változatlan. Hat év múlva, 1836-ban az utat korszerűsítették, töltésre emelték, két oldalán pedig árkot húztak.
Közben, 1822-ben a Schönborn-uradalom az illetékes hatóságoknál előterjesztette, hogy Beregszászon, Gáton, valamint három további községben létesítsenek postaállomást, a kivitelezésükre azonban még hosszú ideig nem került sor. 1830-ban a domínium igazgatósága újra sürgette új postaállomások létesítését mondván, hogy hiányuk akadályozza a szomszédos Galíciával az élénk kereskedés kialakulását.
A munkács-szentmiklósi uradalmat 1831-ben öt tiszttartósági (provizorátusi, azaz gondnoksági) kerületre – alsóvereckei, szolyvai, (bereg)fogarasi, munkácsi és beregszászi –, valamint nyolc ispáni járásra osztották fel. Az intézkedés célja a jobbágyok munkaerejének jobb kihasználása és a terménytized eredményesebb beszedése. Gát és a határában fekvő pusztakerepeci majorság a munkácsi ispánsághoz, illetve tiszttartói hivatalhoz tartozott.
A XVIII. században pestis, a XIX.-ben kolerajárványok sújtották szinte évtizedenként Bereg vármegyét, többnyire Galíciából törtek be. Az első ragályos megtetegedések – korabeli szóhasználattal epekórság, ragadós dögletesség, epemirigy – 1831 júniusában jelentkeztek Bereg vármegyében, jóllehet a hatóságok vesztegzárat építettek ki a határai körül. Fél év alatt – december 20-ig – a mintegy százöt-száztízezer ezer lakosú vármegye 85 helységben összesen 1267 ember betegedett meg, akiknek több mint a fele, 662 meghalt. Más adat szerint december 10-ig a megyében 1301 ember szenvedett kolerában, s közülük 680 halt meg. Megfékezésére a munkácsi vészbizottmány például arra kötelezte a postalegényeket, hogy az érkezett leveleket ne vigyék be a városba, mint addig, hanem a település határában, Oroszvég falu hídjánál tegyék le a földre. A küldeményeket locsolják meg klóros vízzel, ezután vigyék csak el a városból jött küldöncök. A bizottmány később elrendelte, hogy a hídaknál – így a fontos pontnak számító gáti hídvámon is –, valamint a vámházaknál cserélje ki a postakocsik személyzete a csomagokat „egy negyedórai hevertetés és szellőztetés után”.
Bereg vármegye egyik legfontosabb közledési vonalának a Gát és Beregszász közötti szakaszát 1836-ban építették újjá – szélesítették és megemelték, árkolták. A munkálatokkal 1836-ban megteremtődtek a Gáton áthaladó, Munkács és Beregszász közötti postajárat létesítésének a feltételei, amellyel lehetővé vált a megyeszékhely postahivatalának a megnyitása.
A falu általunk ismert községi pecsétje viszonylag későn, 1844-ben keletkezett, nyilvánvalóan az 1844. évi II. törvénycikk hatására, amely minden hatósági-, illetve közügyben bevezette a magyar nyelv hivatalos használatát. Bereg vármegye sok települése már ebben az esztendőben, de a többi is hamarosan, kivétel nélkül egyöntetű, 33 milliméter átmérőjű kör alakú pecsétet metszetett. Közepét a község címere vagy leginkább a természetből és gazdálkodásból vett jelkép – , eke, kalász, fejsze, tölgyfa hulló makkal, gyümölcsök, házi-, illetve vadállatok, makkoló sertés, halak – foglalta el, körben a felirat: ... helység pecsétje 1844. Gát bélyegzője is ekkor készült, és szemléletesen mutatja be a falu és a Szernye-láp sok évszázados együttélését. Közepére mocsárban álló gólyát véstek. Körirata: „Gáth helységének pecsétje 1844.” A község egy másik, kisebb pecsétjén egy gólya áll, a felirat: „Possesio Gát”.

Bereg vármegye egyik főútja a XVIII–XIX. század fordulóján is Gáton át vezetett

Az 1828. évi népösszeíró ív címlapja Gát falu nevének feltüntetésével

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT