A béke évtizedei

Teljes szövegű keresés

A béke évtizedei
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után Fényes Elek (1807–1876) statisztikus 1851. évi Geographiai szótárában így örökítette meg a községre vonatkozó adatokat: „Gáth, magyar falu, Beregh vmegyében, Munkácshoz délre 2 mfld-nyire (mérföldre), a Szernye mocsár mellett, a honnan ez gáthinak is neveztetik. 4 r.(ómai) kath., 649 ref. lak. Ref. anyaszentegyház. Földe jó buzatermő s egyenes; erdeje, nádja, csíkja (csíkhala), vízimadara bőséggel. F.(öldes)u.(ra) gróf Schönborn.”
1855-ben Gát Bereg vármegye öt járása közül a beregszásziba tartozott, melynek a járási szolgabírói hivatala Beregszászon volt. A következő másfél évtized alatt a falu lakossága jelentősen – 44 százalékkal – növekedett, és 1869-ben elérte a 940 lelket. A munkács-szentmiklósi uradalomról is rendszeresen készültek állapotfelmérések, így például 1864-ben. Ekkor területe elérte a 249 194 holdat, amelyet hektárban – 143 402 – is megadtak. Az uradalom 21 kerülete közül az egyik Gát és Pusztakerepec volt, amelyről a kimutatás az alábbi gazdasági jellemzőket tüntette fel: fekvése sík, az uradalom kezelése alá ekkor harminc udvar, azaz porta, három gyümölcsös, valamint szántóból 1038, rétből 628, mindösszesen 1699 magyar hold tartozott. Az összeírás – nagyságának közlése nélkül – egy állóvizet is feltüntetett: a Tó a Szernye-mocsárnak Gát falut illető része volt.
Közben 1855 nyarán hazánkban ismét kitört a kolera. A megbetegedések már az előző esztendőkben is jelentkeztek, vagyis az 1849. évi járvány tulajdonképpen soha nem szűnt meg, egy-egy körzetben szórványosan mindig fellobbant. Bereg vármegyében a ragály a lakóhelyek, a megbetegedések és a halálozások tekintetében erőteljesebb volt, mint 1831–1832-ben. Az ekkor 583 lelket számláló Gáton a járvány 1855. június 15-én tört ki, augusztus 8-áig a faluban ötvenöten fertőződtek meg a kórban, akik közül harminc személy – a község lakosságának több mint öt százaléka – meghalt. Az 1872. évi kolerajárvány szeptembertől Ung vármegyében pusztított, ahonnan október 22-én tört be Beregbe. Előbb Munkácson és Várpalánkán szórványosan fertőződtek meg az emberek, december 11-én már járványszerűen, tömegesen fordultak elő a megbetegedések. „Így a tél szokatlan lágy és esős napjaiban hovatovább terjedett, különösen a lapályon Munkács és Beregszász körül (Gáton is), hol még az 1873. évben is kérlelhetelenül tizedelt.” A hivatalos adatok szerint a munkácsi járás Latorca bal parti részének falvaiban – ide tartozott Gát is – 1574-en betegedtek meg, közülük 893-an meghaltak, 681-en meggyógyultak.
Időközben, 1871-ben a magyar kormányzat vegyes bizottságot nevezett ki, amely az illetékes törvényhatóságokkal együttműködve Bereg vármegyében is felmérte a nemzetgazdasági és közforgalmi, valamint a hadászati és honvédelmi tekintetből fontos útvonalakat. A testület megállapította, hogy a Munkács–országhatár, a Munkács–Máramarossziget, valamint a Nyíregyháza–Vásárosnamény–Beregszász–Munkács közötti főútvonalak „mindenáron tökéletes állapotba tétessenek”.
Gát – mint erre már többször utaltunk – kiemelt fontosságú főút mentén feküdt, amelynek fenntartásáról az államnak kellett gondoskodnia. Ez a körülmény jelentősen hozzájárult a község XIX. század végi gyarapodásához.
A munkácsi uradalom, egyes nagyobb birtokosok, az érdekelt városok és községek már 1868-ban összefogtak, hogy Bereg vármegyében is kiépítsék a távírdavonalat. A kivitelezéshez ingyenes faoszlopokat, póznákat, a majdani kezelőszemélyzetnek szállást, tüzelőfa-illetményt ajánlottak fel. A sürgönyhálózat létesítését azért tartották fontosnak, mert csak Nyíregyháza és Tiszaújlak sürgönyállomásán tudták feladni közleményeiket.
A felajánlásokat követően még az előbbi évben, október 14-én Munkács utcáin felállították az első sodronypóznákat, és felépítették a távírdaállomást. Innen a sürgönyvonalat a Gát–Beregszász, illetve onnan (Vásáros)Namény és Tiszaújlak felé az országút mellett húzták tovább. A Munkács és Beregszász közötti hálózat azonban csak 1872-ig állt fenn, mert ez év október 24-én a Magyar Északkeleti Vasút, a MÉKV megnyitotta a Tiszahátat átszelő, Csap–Bátyú–Beregszász–Királyháza közötti, 84,63 kilométer hosszú vasúti pályát. Ebből ágazott le Bátyúnál egy december 4-én üzembe helyezett 26,27 kilométeres vonal Munkácsra. Ezután a város és a Gát–Beregszász között húzódó sürgönyhálózatot felszedték, és áthelyezték a Munkács– Bátyú vasútvonal mellé.
A munkácsi uradalom már 1822-ben kérelmezte az illetékes hatóságoknál, hogy Gáton is nyissanak postaállomást. Erre azonban közel fél évszázadig nem került sor. Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés e kérdésben is fontos változást hozott, ez év május 1-jétől a két ország postaigazgatása különvált.
Az önálló magyar postaügy rohamosan fejlődött, Bereg vármegyében az elsők között – 1869-ben – falunkban is nyitott hivatalt. Az intézményben is úgynevezett magyar típusú, egykörös, betétszámos, kör alakú hely-kelet bélyegzőt vezettek be, amelyek fő ismertetőjele volt, hogy a dátumrész évszámot is tartalmazott. A helyi hivatal ezt a bélyegzőt 1911-ig használta. Felső félkörében Gát, az alsóban Bereg vm. felirattal, közepén függőlegesen, egymás alatt: év, hó, nap.
A falu első postamestere Keszler Ignác, aki adataink szerint 1877-ben is betöltötte ezt a hivatalt. A postához a falun, a gáti majoron és a Veres-kocsmán kívül mint kézbesítőkör, öt környező település – Dercen, Kisgút, Nagygút, Izsnyéte és Pusztakerepec – tartozott.
Gáton már a XIX. század derekától működött a Schönborn család egyik uradalmi gőzmalma, valamint szeszgyára.
A falu egy időközben végrehajtott közigazgatási átszervezés következtében a munkácsi járáshoz került, melynek székhelye Munkács volt. Mivel az 1848-as jobbágyfelszabadításkor a munkácsi domínium pallosjoga megszűnt, a törvénykezést is rendezték. Ezután Gát lakóinak peres ügyeiben már a munkácsi királyi járásbíróság volt az illetékes.
Az 1880. évi népszámláskor – ekkor a népesség anyanyelvét rögzítették – Gáton összesen 859 lakost írtak össze, akiknek túlnyomó része, 94 százaléka magyarnak vallotta magát. A rutének száma ekkor 27, a németeké egy, az egyéb nemzetiségűeké 23 fő volt a faluban. Az utóbbi feltehetően a zsidó vallásúakat takarta, akiknek 76 volt a számuk. Zömük az egyéb anyanyelvű kategóriába íratta magát. Lehoczky szerint a következő évben, 1881-ben Gátnak 860 lakosa volt, akik 133 házban laktak. A település határa ekkor 6310 hold.
A falu északi részén a Schönborn-uradalom ez időben Gáti-major néven korszerű gazdasági udvart tartott fenn, amelyhez tagosított birtok tartozott. Az utóbbit az 1853. évi, úrbéri pátens alapján hozták létre, és a falu határában a szétszórt szántókat és más mezőgazdasági területeket azonos vagy hasonló minőségű egy tagban egyesítették.
A pátens végrehajtásakor Gáton is bírósági úton különítették el az uradalmi (földesúri) birtokrészeket a parasztokéitól. A feladat elvégzésére Bereg vármegyei illetékességgel 1854 és 1861 között külön úrbéri törvényszék működött Beregszász székhellyel. A Magyar Északkeleti Vasút, a MÉKV 1885-ben a hálózatának a kiegészítését fontolgatta a Tiszaháton. Nyíregyházáról Vásárosnaményon, Beregszászon és Gáton tervezte az új pályát Munkácsra, de az elképzelés különböző okok miatt nem valósult meg.
A XIX. század utolsó harmadától megindult tömeges betelepüléssel – az érkező izraelitákat mindenekelőtt a falu kedvező földrajzi fekvése, a ruténeket az uradalom itteni munkahelyei vonzották – Gát népessége rohamosan gyarapodott. Az 1890. évi népszámláláskor lakóinak száma 1035 fő, 98,3 százalékuk magyar (1018 lélek), rajtuk kívül hat német, egy tót (szlovák) és tíz rutén (ruszin) élt a faluban. A magyarul beszélők száma ekkor 1033 fő (99,8 százalék). 1880 és 1890 között Gáton kerekítve egyötöddel (20,5 százalékkal), 176 személlyel nőtt a lakosok száma. Az izraeliták az 1880– 1890-es évektől telepedtek meg a faluban, ahová először tizenhat zsidó család érkezett. Magukat magyar ajkúnak vallották, és elsősorban a helybeli kereskedelmet vették kézbe – voltak köztük szatócsok, korcsmárosok, mészárosok, asztalos is –, kisebb hányaduk földet művelt. Ebben az időben tizenhat cigányfamília is beköltözött Gátra, akik a saját, hagyományos foglalkozásaikat – teknővájás, fa konyhaeszközök készítése, üst- és edényfoltozás és így tovább – űzték.
A Pallas Nagylexikona szerint 1891-ben Gát kisközség Bereg vármegye munkácsi járásban 1035 magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral. Az 1896-ban a Magyar Királyi Kereskedelemügyi Minisztérium posta- és távirdaszemélyzetének használatára kiadott posta- és távirdahivatali cím- és névtár szerint Gáton az előbbi évben III. osztályú, nem kincstári fenntartású hivatal működött, ekkor is Keszler Ignác volt a postamester. Vagyis már több mint negyedszázada, 1869-től, annak megalakulásától vezette itt a hivatalt.
A község határának többségében gyenge minőségű földje a XIX. század utolsó harmadában már mind kevésbé tudja eltartani a falu rohamosan növekvő lakosságát. A településen ebben az időben mindössze három nemesi rangú család élt. Kovács Emil írta gáti krónikájában: „a jobbágyfelszabadulás idején még egy parasztkenyérért és heti szalonnáért egy hold földet lehetett cserélni”. A földnélkülivé vagy kisföldűvé vált parasztok és a népes családok azon tagjai, akiknek munkájára nem volt szükség a saját gazdaságban, elszegődtek napszámosnak a beregszászi szőlőhegyekbe vagy a közigazgatásilag Gáthoz tartozó Csikósgorond és Nyárasgorond uradalmi tanyákra.
Az idénymunkára elszegődött gátiak számára a napszám kemény erőfeszítéssel megkeresett szerény, de biztos kenyeret jelentett. A Szernye-mocsár lecsapolása csak néhány éven adott biztos keresetet a gáti kubikosoknak. Néhány gáti magyar ember az amerikai kivándorlásban és a tengerentúli munkavállalásban kereste boldogulását, közülük egyesek anyagilag gyarapodva tértek haza az 1910-es évek elején vagy már az új impérium idején, az 1920-as években. Az idegenben keresett pénzen elsősorban szántókat, réteket vásároltak, azonban a földszűke miatt a leggazdagabbnak sem volt többje a negyven katasztrális holdnál. Házaikról leszedték a nádtetőt, és bádogot rakattak fel helyette.
A XIX–XX. fordulóján Balogh Pál, a történeti Magyarország demográfiai helyzetét feltáró alapvető művében megállapítja, hogy a Szernye-völgy kistájhoz tartozó tizennégy magyar település közül az előző fél évszázad óta tizenkettőnek, köztük Gátnak növekedett a lakossága, pedig az etnikai választóvonalnál feküdt. A Gát külterületéhez tartozó, de a falu központjától a hét-kilenc kilométerre, a Szernye-mocsár délkeleti részén elterülő Csikósgorond és Nyárasgorond rutén anyanyelvű lakossága nem bontotta meg a község etnikai viszonyait. E két uradalmi tanyán 1900-ban volt a legmagasabb – 357 fő – a ruténok száma, akik ekkor Gát összlakosságának a 21,0 százalékát alkották. Gyarapodásuk több mint tízszeres, ez azonban csak időleges. A munkács-szentmiklósi uradalom ugyanis ezekben az években fejlesztette jelentős, korszerű, belterjes gazdálkodást folytató majorrá a közigazgatásilag Gáthoz tartozó két tanyát. Elsősorban ebből következett, hogy a hitújítás óta mindig döntően református községben ekkor 454 görög katolikus vallású (27,0 százalék) lakost jegyeztek fel.
1900-ben már 1702-en laktak a faluban, a magyarság továbbra is megtartotta döntő többségét, 1344 fő (78,9 százalék). A Csikósgorondon és Nyárasgorondon tartott több száz szarvasmarha és több ezer juh gondozására, a majorsági földek művelésére a hegyvidéki falvakból rutén pásztorok, béresek és kommenciósok érkeztek a két majorba, ahol több évre letelepedtek. Természetes, hogy az összeírások alkalmával Gát népességében vették őket számba. Egy részük néhány év múlva, anyagilag gyarapodva visszatért hegyvidéki falujába. Ez jól kitűnik az 1910. évi népszámláláskor, amikor korábbi számuk a felére, 180-ra csökkent.
A Schönborn-Buchheim-latifundium a XIX–XX. század fordulóján érte el virágkorát. Bereg vármegyében ekkor 233 067 katasztrális holdon terült el, és a megye területének 37, erdőségeinek 71 százalékát foglalta el. A domínium évi bruttó árbevétele ebben az időben hatszáz-nyolcszázezer forint között mozgott.
Az uradalom Gát községre is rátelepedett, hiszen az 1903. évi országos gazdacímtár adatai szerint a falu összes földterületének több mint a harmadát, 2622 katasztrális hold szántót, erdőt és legelőt birtokolt. Ez a helyzet a következő években a gátiak szempontjából rosszabbodott, mert az uradalom feje, Schönborn-Buchheim Frigyes Károly gróf bérbe adta itteni javait a munkácsi Kohner Adolf fiai családi vállalkozásnak, amely további részeket, főként erdőt és legelőt vett árendába. Az 1911. évi gazdacímtár adataiból kitűnik, hogy ekkor már a falu földterületének több mint a fele, összesen 3628 katasztrális hold nem a helyi lakosság kezében volt. Ennek megoszlása: szántó 2613, kert hat, rét 44, legelő 296, erdő 502, használatlan terület 165 hold, amelyek összesen 12 444 korona tiszta kataszteri jövedelmet hoztak a bérlő Kohner famíliának.
Gát volt úrbéres közbirtokosságának tulajdona ekkor mindössze 1120 katasztrális hold, ennek döntő része – 934 hold – nádas volt a Szernye-mocsárban, szántó tizenkét, rét három, legelő 166, használatlan három hold, összesen 3055 korona kataszteri tiszta jövedelemmel. A helyzetet enyhítette, hogy Gát volt úrbéres gazdáinak a szomszédos Kisgút falu határában szántóból ugyan csak egy, legelőből viszont 343 holdja volt 870 korona kataszteri tiszta jövedelemmel. A parasztok gazdálkodási gondjain kölcsönökkel igyekezett egyhíteni a gáti hitelszövetkezet, amelynek az 1911. évi gazdacímtár szerint 557 tagja volt, a felnőtt lakosság többsége. A pénzintézet az Országos Központi Hitelszövetkezet kötelékében működött, és a Bereg vármegyében ekkor tevékenykedő 54 hasonló hitelbank között taglétszámával csak a bilkei. a Munkács és Vidéke és a mezőkaszonyi előzte meg.
A gáti postán a korabeli gyakorlatnak megfelelően postatakarékpénztár is működött, a III. osztályú kategóriába sorolt nem kincstári fenntartású hivatalban 1909-től Klein Móricné volt a postamester.
A Mérce-patak hídjánál, Gáton már több évszázada működő vámszedő hely a XX. század elejére az olcsó és gyors közlekedésnek nagy akadályává vált. Az Északi-Kárpátok menti hegyvidéki nép gazdasági helyzetének javítására 1897-ben Egán Ede (1851–1901) vezetésével indított állami segítő akció hatéves működését ismertető kiadvány 1904-ben arról írt, hogy a munkács-szentmiklósi uradalom által vámszedéssel hasznosított gáti híddal kapcsolatban tárgyalásokat folytatnak. Célja, hogy a hidat bekapcsolják az állami úthálózatba, átvételekor vámmentesítsék, mert drágította az egész beregi hegyvidék érintkezését Beregszásszal, a vármegye székhelyével. A gáti hídvámot hamarosan megszüntették, ezzel jelentősen megnőtt a város és Munkács közötti, falunkon áthaladó forgalom.
Az impériumváltozás előtti utolsó magyar népszámlálás idején, 1910-ben Gáton 1967-en éltek, közülük 1761-en (89,53 százalék) vallották magukat magyarnak. A rutének aránya ekkor már nem érte el a tíz százalékot, számuk a korábbinak a felére esett vissza. Rajtuk kívül tizenhét német, hét tót (szlovák) és egy oláh (román), és csak kilenc egyéb nemzetiségű személy lakott a faluban. A zsidók egy része magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Ezt az is bizonyítja, hogy többen tudtak (94,1 százalék) az állam hivatalos nyelvén, mint amennyi a magyarok aránya (89,5 százalék) volt.
Az 1909. évi V. törvénycikk – melyet a király, I. Ferenc József ez év március 18-án szentesített – alapján végrehajtott úgynevezett kataszteri kiigazítás után Bereg vármegyében is megállapították művelési áganként és osztályonként az adózó községek területét és kataszteri tiszta jövedelmét. A falut adottságai miatt a beregszászi becslőjárás második osztályozású vidékéhez, tehát a rosszabb termőföldű falvak – Beregújfalu, Dercen, Fornos, Kígyós, Kovászó, Nagybereg – közé sorolták a felméréskor. A falu 2688 katasztrális hold szántóját a lehetséges nyolc osztályból csak ötbe vehették fel, mely területnek a kataszteri tiszta jövedelme 12 002 korona volt, az átlag 446 fillér. A birtokmegoszlás igen kedvezőtlen a faluban, amit az is bizonyít, hogy a gáti összterület 3697 (!) földrészletből állt, amelyeket 441 birtokíven tartottak nyilván. (A felmérést a Függelékben közöljük.)
Bár a Magyar Királyi Posta a koronás, vonalkázott, pántos körbélyegzők használatát már 1892-ben bevezette, a hivatalok az elkészített pecsétnyomókat csak fokozatosan vették használatba. Gáton erre 1911-ben került sor, ez azonban csak alig egy évtizedig, az 1919. évi impériumváltozásig volt forgalomban. Közben 1917-ben a gáti postamester – aki 1909-től töltötte be hivatalát – feltehetően már betegeskedhetett, mert a M. Kir. Posta és Távírda Rendeletek Tára 1917. évi 11. számában (február 1.) pályázatot írtak ki a III. osztályba sorolt hivatal vezetésére. Feltételei: a fizetés évi 400 korona járandóság, 1014 korona fenntartási költség, 1200 korona szállítási átalány és 240 korona faluzó levélhordói átalány. Ez utóbbiért Dercenből Gáton át a húsz kilométerre fekvő Beregszászra naponta egyszer egyfogatú (lovas)-kocsijáratot, illetve a 4,8 kilométerre lévő Nagygútra – szintén naponta – kézbesítői és gyűjtőjáratot is el kellett látni. A postai rendeletek tárának 35. száma (március 19.) közölte, hogy Klein Móricné, született Gáti Hermin(a) gáti postamester elhunyt. Az állásra hirdetett pályázat eredménytelen lehetett, mert a tár 160. száma (december 27.) tudtul adta, hogy az illetékes kassai postaigazgatóság az ugyancsak Bereg vármegyei, Szolyva melletti Polena községből Dercsényi Erzsébetet helyezte át Gátra postamesternek.
Közben – 1914-ben – Bereg vármegye közigazgatási bizottsága felélesztette három évtizede meghiúsult tervét, a Nyíregyháza–Munkács közötti vasúti pálya létesítését. A testület az előbbi évben meg is kapta az engedélyt normál nyomtávolságú vonal építésének előmunkálataihoz, amely a Szabolcs vármegyei székhely HÉV-állomásáról Vásárosnamény–Beregszász MÁV-pályaudvaron át, Beregszászvégardó, Makkosjánosi és Gát falun keresztül Munkács MÁV-állomására vezetett volna. A terv a háború kitörése miatt nem valósult meg.
A faluból 82 férfi vett részt az első világháborúban, közülük tizenkilencen életüket áldozták a hazáért. A községben sem a két világháború között, sem 1938 és 1944 között – amikor a terület újból Magyarországhoz tartozott – nem állítottak emlékművet az 1914–1918 közötti háború helyi hősi halottainak. Az 1991 utáni újabb impériumváltozás után sem örökítették meg a temetőben akkor állított emlékhelyen az első világháborúban elesettek nevét.
A Magyar Köztársaság 1918. november 16-i kikiáltása utáni hetek, hónapok kevéssé hatottak a gátiak életére, mindössze a falun áthaladó, Beregszász és Munkács közötti, állami fenntartású stratégiai fontosságú közúton volt nagy a forgalom. A falu postahivatalában is tovább használták a koronás bélyegzőket, amely a Tanácsköztársaság 1919. március harmadik dekádjától áprilisig, mindössze negyven napig tartó uralma alatt sem változott. 1919. április 21-én a román hadsereg újabb támadást indított a Máramarossziget–Técső–Huszt–Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Nagyszalonta–Arad demarkációs vonalon, amelynek északi szakasza a rutén önkormányzat területét, Ruszka Krajnát is érintette. A hírre a megyei direktórium vezetői elmenekültek Munkácsról. Bereg vármegye akkori főjegyzője, Kozma György örökítette meg emlékiratában, hogy a városban a lovas kocsijukra fel kellett venniük Schultz Ármin vármegyei szocializáló politikai megbízottat. Gát közelében egy nagy fekete autó jött velük szembe, megállt, kiugrott belőle doktor Simon Mózes vármegyei direktóriumi elnök, és a lovas kocsiról leparancsolta Schultzot. Közölte vele, hogy a románok néhány óra múlva bevonulnak Beregszászba, ezért a Tanácsköztársaság vezetői elhagyták a várost, és ő is velük utazzon tovább.

Bereg vármegye település-rangsora a XIX. század közepén (Kókai Sándor)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT