Rögökbe kapaszkodva

Teljes szövegű keresés

Rögökbe kapaszkodva
Az 1711. évi szatmári béke után a kincstár a munkácsi uradalom kezelésével a szepesi igazgatóságát bízta meg, de az olyan mostohán végezte feladatát, hogy „az elszegényedett lakosokkal és elnyomorodott jobbágysággal ellátott” munkácsi uradalom a következő években alig hozott jövedelmet. 1712-ben tovább pusztított a pestis, emiatt az áprilistól Pozsonyban ülésezett országgyűlés augusztus 2-án eloszlott. Ebben az évben és a következőben is rossz volt a termés, a jobbágyok bajait, ínségét tovább növelte, hogy az országot megszálló császári katonaság ellátásáról is gondoskodniuk kellett. Mint ezekben az években szerte a hazában, Bereg vármegyében is elszaporodtak a rablók, az útonállók, akik ellen az életbe léptetett rendszabályok szerint a községeknek kellett fellépniük. Felfegyverezték a falvak lakóit, akik kötelesek voltak őrszolgálatot adni.
A Rákóczi-szabadságharc után először 1715-ben tartottak hazánkban népesség-összeírást. Az úgynevezett latin nyelvű konskriptori, vagyis összeíró könyvekbe csak a családfőket jegyezték fel. Gáton ekkor tizennégy ilyen adózó személyt találtak, akik a munkács-szentmiklósi uradalomtól mint földesúrtól bérelték földjeiket és kaszálójukat. Közülük tizenkettő volt colonus (telepes, földműves) és kettő libertinus (szabados), az utóbbiak mentességet kaptak valamilyen urasági szolgáltatás alól vagy kötöttség nélkül költözhettek. A zsellérek számát az irat nem említi. A hatóságok az ekkori számbevételkor cubilorumot (köbölt = 600 négyszögöl) és falcastriumot (kaszást = egy hold) használtak a földterületek mértékegységeként.
A tizenkét gáti gazda neve és birtokainak nagysága: Joannes Héji – Heé – hét köböl szántó, illetve egy kaszás rét, Martinus Járó (hét, kettő), Joannes Héj – Heé – (hét, kettő), Stephanus Lőrincz (három, kettő), Joannes Lőrincz (hét, öt), Andreas Jalo – Járó – (három, öt), Valentinus Járó (hét, öt), Michael Bakos (tizenhét, három), Georgius Lőrincz (nyolc, kettő), Joannes Heé (hét, fél), Stephanus Királly – Király – (nyolc, egy), Andreas Hev – Hő – (nyolc, öt). A két szabadosé: Alexandros Oláh 6, 5, Nicolaus Makó 6, 2. A Gáton lakó tizennégy családfő földterülete ekkor összesen 111 köböl szántó (ötvenöt magyar hold) és 31 és fél kaszás (mintegy harminckettő magyar hold) rét, ezután kellett adózniuk. A legmódosabb jobbágy közülük Bakos Mihály, aki nyolc és fél hold szántón gazdálkodott.
A gazdák vezetékneve – a két szabados kivételével – nagyrészt azonos a XVII. század derekán, az 1649. évi uradalmi összeírásban feljegyzettekkel. Ez azt jelzi, hogy a szinte szüntelen harcok, pusztítások ellenére a falut folyamatosan lakták, de a korábbi Anda, Pál, Gara, Turi, Botos családnév eltűnt. A lista végül megjegyezte, hogy Gátnak makkos erdei vannak, melyeknek termése száz sertés makkoltatására elegendő.
Az előző összeírás után mindössze öt esztendővel, 1720-ban Bereg vármegyében is újra felmérték a falvak lakosságát. A ház nélküli zselléreket nem vették nyilvántartásba, mert portánként végezték a felvételt. Ezért a falu lélekszámára nem tudtunk következtetni. A latin nyelvű lajstrom így kezdődik: „Gát falu, azoknak a földművelőknek a neve és keresztneve, akiknek ott lakásuk van.” Ekkor három családfővel kevesebbet, tizenegy gazdát – mindannyian colonusok – írtak össze mint korábban, nem volt már köztük a libertinus Makó és Oláh. Két új név jelent meg viszont, Hevesi és Bahus. Az utóbbiét napjainkban is őrzi Gáton két helyi földrajzi elnevezés: Bóhusláz, Bahusgyulaháza.
Az 1720. évi lajstromban a szántók területi mértékegységéül a pozsonyi mérőt használták. A tizenegy gáti gazda neve és birtokai: Andreas Járó colonus 21 pozsonyi mérő szántó, 4 kaszás rét, Martinus Járó 21, 1, Joannes Heév (Heé) 6, 2, Stephanus Lőrincz 21, 2, Joannes Hevesi 5, 2, Joannes Lőrincz 3 1/2, 2, Andreas Heév 8, 1 1/2, Michael Bakos 4, 4, Georgius Lőrincz 6, 3, Georgius Király 5 1/2, 0, Andreas Bahus 6, 3. A colonusok ekkor összesen 96 pozsonyi mérő (48 magyar holdon) szántón és 24 1/21/2 kaszáson (mintegy 25 hold réten) gazdálkodtak. Szembetűnő, hogy a tizenegy jobbágy közül három – Járó András, Járó Márton és Lőrincz István – már jelentős területen, 21–21 pozsonyi mérő földön termelt.
Az előbbi adatokhoz a lista készítői a következőket fűzték: a gazdák faluhoz tartozó mezőket (földeket) két részre osztva birtokolják. Az egyiknek a nagyobb fele „a folyók kiáradása miatt, tönkrementnek találtatott”. A szántókat a vizek elárasztották, süllyedőkké váltak, „...azokat nem lehet bevetni, nem hajtana ki benne a mag. Remélhető, hogy lehet majd rajta ökröket legeltetni. A mezők is vizenyősek, keveset érnek, azokat nem érdemes művelésre kiadni.” Az irat megemlítette, hogy ezeket a helyeket a korábbi összeírásban negyven jugerónak (jugerum, földbirtok) jelölték. „A helyszíni szemle gyakran bizonyította, hogy a földeket elönti a víz, azért (a gazdák) mondják, hogy ne kelljen annyit (adót) fizetni.” A gátiak kérésének a hatóságok bizonyos mértékben feltehetően eleget tettek. Ezt egy későbbi feljegyzés bizonyítja, amikor az árvízkárok miatt csökkentették a parasztok adófizetési kötelezettségeit. (Az 1720. évi lajstomot kötetünk előzéklapján közöljük.)
A munkácsi latifundiumot 1724-ben nyolc évre a német származású Hager báró vette haszonbérbe. Csak két évig élvezhette új jószágát, mert 1726– ban egy német gróf, Schönborn Lothár Ferenc (1682–1729) mainzi érsek kapta meg királyi adományként III. Károlytól (1711–1740) a Rákóczi-szabadságharc idején a Habsburg-háznak nyújtott hatalmas pénzkölcsönök ellentételezéseként. Három évvel később, 1729-ben az érsek elhunyt, de az uralkodótól elnyert hatalmas birtokát egy előző év szeptember 29-én kelt szerződéssel átengedte rokonának, Frigyes Károly (1674– 1743) grófnak. A vár azonban továbbra is király kezén maradt. III. Károly 1731. június 4-én Luxemburgban kelt és a leleszi konventhez küldött parancsában utasította a hiteleshelyet, hogy gróf Schönborn Frigyes Károlyt iktassa be a neki adományozott uradalmak birtokába. A pátens a donáción kívül a famíliát egyházi patrónusi (kegyúri) joggal is felruházta domíniuma területén.
Az ünnepélyes biktatást az említett év augusztus 21-én tartották, amikor annak több helyi, kisebb birtokos és a csernekhegyi monostor nevében Bizánczy György munkácsi görög katolikus püspök (1716–1733) ellentmondott. Emiatt perek indultak, a törvénykezés 1737-ben fejeződött be, ekkor január 17-én a király Pesten kiadta a grófi család visszahelyezését és újbóli beiktatását elrendelő okiratát. Ezután az uradalom leszármazotti, illetve elsőszülöttségi joggal, hitbizományként (majorátusként) a Schönborn-Buchheim család tulajdonába került. Ebben az időben egy évszázaddal korábbi, az 1630. évi XV. és más törvénycikkekre hivatkozva – melyek a zsidóknak megtiltották a vámok kezelését – 1733. május 23-án a budai Helytartótanács rendeletet hozott: az izraelita bérlőt fosszák meg a (vásáros)naményi vám bérletétől. Az intézkedés nyomán a Bereg vármegyei közgyűlés felszólította a munkácsi uradalmat, hogy a gáti és a szentmiklósi hídvámokat vegye el a zsidó bérlőktől, és azokat más módon – akár saját maga – kezelje.
1737 júliusában III. Károly király százhetvenezer fős hadserege Anna orosz cárnő (1730–1740) szövetségében, törökellenes háborúra indult a Délvidéken. Augusztus 22-én Batthyán Ludovicus (Lajos) Bereg vármegyei főispán latin nyelvű beadvánnyal fordult a központi kormányszékhez, a pozsonyi Helytartótanácshoz: „Legkegyesebb vezérünk, minthogy szolgálatunkra és ebből kifolyólag a közösség java megkívánja, hogy az újabb török háború idejére mindkét részről, köztünk és és természetesen a szövetséges orosz hadsereg között állandó levelezés tartassék fenn... négy postaállomást, mégpedig Munkácsról Gátig (Munkatsino usque Gad), innen (Bereg)Dédáig, majd Tákos felé... kijelölni és felállítani” (szíveskedjék).
A kérelmet III. Károly király is ellenjegyezte, de érdemi intézkedés nem történt, mert 1739 szeptemberében megkötötték az osztrák-török békét.
A Bereg vármegyében 1739-ben kitört pestisjárvány 1741-ben megszűnt, amelynek örömére hálamondó istentiszteleket tartottak. A következő évben azonban a pestis „nagyobb dühvel jelentkezett, oly iszonyúan pusztítván, hogy Munkácson július 27-től nov. 9-ig csupán 694 lélek maradt életben” – írta Lehoczky. Beregszászban háromszáznál, Váriban kétszáznál többen haltak meg a járványban. Gátról nincsen adatunk, de feltételezhető, hogy e településen is többen áldozatául estek a vésznek, hiszen főútvonalon feküdt. A járvány megfékezésére a hatóságok hiába igyekeztek elzárni egymástól a településeket, a kór terjedt. Akadtak falvak, ahol csak néhányan maradtak életben. Nemcsak a ragályos nyavalya dühöngése évében, hanem a következő esztendőkben is, egészen 1744-ig rossz volt a termés, jobbágyok ezrei éheztek a megyében.
A Bereg vármegyei hatóságok 1742-ben összeírták a közigazgatási területükön élők vagyoni helyzetét. Gáton ebben az évben húsz hospest (gazdát) találtak, akik a következő javakkal rendelkeztek: ökör (bovis) 42, fejőstehén (vaccae mulcibilis) 17, borjatlan – még nem elett – tehén, vagyis üsző (vaccae steriles) 7, disznó (sus) 35, növendék malac (sus et alumnuli) 79, birkabőr (setigerum cutes) 29 2/4 darab. A jegyzék csak a családfők számát sorolta fel, így ismét csak nehezen állapítható meg a falu népessége. Egy-egy famíliához a feleségen kívül a korban igen nagyarányú halandóság miatt átlagban két-három gyermek tartozhatott. Becslésünk szerint ez időben mintegy nyolcvan-száz fő lakhatta a falut. Lehoczkytól tudjuk, hogy az előbbi lajstrom készítése után egy évtizeddel, 1752-ben a Szernye-folyón álló gáti vízimalmot hatósági intézkedéssel elbontották. Építőanyagát széthordták, majd az őrlőhely helyett szárazmalmot állítottak fel a faluban.
A XVIII. század derekán Bereg vármegyében több évből maradtak fenn tized-, illetve adójegyzékek. 1754-ben a munkács-szentmiklósi uradalomból is, amelynek egyik listáján tizennégy faluban hajtották be a dézsmát. Ezek között Gát a jelentős helyek közé számított, mert kereken tizenegy rénes forintot szedtek be. A szomszédos Makkosjánosiban nyolc, Gúton négy forint harminc krajcárt, Munkácson kilenc forint tizenöt krajcárt; a legtöbbet, 51 forint negyven krajcárt Váriban fizettek. A lajstrom szerint a domínium e részén összesen 168 forint negyven krajcár volt a bevétel. A következő évben az iménti falvakból a tizedszedés 155 forint 58 krajcár jövedelmet eredményezett, ebből Gát hét forint tíz krajcárral részesedett. Az előbbi tizennégy faluból 1756-ban dézsmaként összesen 169 forint húsz krajcárt szedtek be, amelyből Gáton nyolc forint negyven kajcár folyt be. E jegyzékből megtudhattuk azt is, hogy a munkács-szentmiklósi uradalomnak Bereg vármegye tiszaháti járásához tartozó falvaiban 118 forint 59 krajcár, a kaszonyi kismegyében 91 forint 58 krajcár, a felvidéki járásban 54 forint 57 krajcár tizedet hajtottak be. 1759–1760-ban rendkívüli adót vetettek ki az előbbi három járás községeire.
A földesurak adó- és terménybehajtó túlkapásainak a korlátozására 1767-ben Mária Terézia királynő (1740–1780) úrbéri rendeletet adott ki, amelyet Bereg vármegyében csak nyolc év múlva, 1775. november 1-jétől vezettek be. A helyi körülményeket is figyelembe véve pontosan meghatározták a telkek nagyságát, a jobbágyok jogait, úrbéri szolgálatait és kötelezettségeit.
Közben a feudális anarchiába süllyedt Lengyelországban folyó csatározások miatt 1770 nyarán a Kárpátok gerincén, a Vereckei-hágónál megerősítették a magyar határt. A következő években is hasonló nagyságú seregek állomásoztak Bereg vármegyében, hatalmas terhet róva a községek lakosságára, amelynek a katonák ellátásáról gondoskodni kellett. A munkácsi uradalom falvai a hadaknak 1769 és 1772 között például 127 655 kenyeret, 4607 mázsa húst, 133 980,5 mérő zabot és 196 721 mázsa szénát szállítottak, amelyet kötelezettségként, arányosan szétosztottak a latifundium települései között.
1772. augusztus 5-én Szentpétervárott aláírták a Lengyelország első felosztásáról szóló okmányt Oroszország, Poroszország és Monarchia között. 1774 augusztusában az addig török fennhatóság alatt álló Bukovinát foglalta el a Monarchia hadserege, amikor szintén több ezres katonaság táborozott Bereg vármegyében mint hadfelvonulási területen. Lehoczky úgy tudja, hogy ekkor csak „magában Gáton volt elhelyezve 876 (!) ember..., mely katonai áramlások nem kis terhére voltak a lakosoknak, kik gyakori panaszokkal léptek fel”.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT