Az ősi életforma emlékei | Száz Magyar Falu

Az ősi életforma emlékei

A felsőszölnöki földrajzi nevek többsége szlovén eredetű, magyar-szlovén tizenhat, magyar-német-szlovén húsz százalékuk. A középületek elnevezése helytörténeti adatokat tár fel. A Pável Ágoston Kultúrház „Koltay-ház, Notároša”, mivel itt lakott és dolgozott Koltay Pál körjegyző. A Fő út 4. számú ház neve „Pékoski”, első tulajdonosának foglalkozása (pék) után. Volt a házban pékség, fűszer- és vegyeskereskedés, kocsma (Ťer, Skaper), a földműves-szövetkezet vegyesboltja, tanács, elöljáróság. A 44/a alatt pedagóguslakás van és orvosi rendelő volt. Eredeti tulajdonosa után neve: „Lázarskoga péka iža” (a Lázár pék háza). Közelében lakott egy Rugola nevű jegyző (Rúgolski). Posta és vegyeskereskedés volt a két világháború között a 46/a szám alatt (Póštoski). Két régi kocsma őrzi az egykori tulajdonosok nevét: a 21. szám alatti Ladányi- vagy Cziffer-kocsma és a 325. szám alatti Sulics- vagy Závecz-kocsma.

Felsőszölnök területe huszonnégy négyzetkilométer, határa 32 nagyobb dűlőre oszlik: Vés/Beltelkek, Divícin djárek/D. árok, Ónzin vrh/O. csúcs, Krajcarin djárek/K. árok, Kamen/Kő, Mála polauva/?, Ladína/Gyep, ugar, Bóslin ograd/B. gyümölcsös, Kálan dau/K. völgy, Veuka polauva/?, Dúgoznauš/?, Brezden/?, đerklen/?, Ravén/Síkság, Divójčin járek/Iker árok, Seteči járek/S. árok, Kovački járek/K. árok, Míklin dau/M. völgy, Stára bükonja/Régi bükkös, Kareči járek/K. árok, Grópčica/Sírocska, Gubin dau/G. völgy, Djéčkin dau/D. völgy, Trajbarin dau/T. völgy, Ravén/ Síkság, Ťlósarin járek/Lakatos árok, đrna bükonja/Fekete bükkös, Stári gáj/Régi fasor, Grózna graba/Rettenetes gödör, Drávcin djárek/D. árok, Žlebé/Csatornák, Krátka/Rövid.

A települést körülölelő, erdővel borított dombokon és völgyeken elterülő tizenegy dűlőt (10-15, 19, 27-29, 32) kivéve mindenütt épültek házak. A 14., „Raven nyugati” dűlő területén a két világháború között még létezett a Gubics- vagy Lujza-major.

A házak házcsoportokat (szlovénül: krošeo – kör, körzet, kerület) alkotnak. A faluközpontot a Martinje felé (Cigájna gausli – Cigány út) és Muraszombat felé (Ta gor po Sóboti) vezető út mentén, valamint a Krajcár pataknál épült új házakat kivéve Felsőszölnökön 25 házcsoportba tartoznak az épületek. A János-hegyen tíz házcsoport alakult ki. A „Váncarin krošeo” elnevezés a szőlőtermesztésre utal. Itt lakott a XIX. század végén a vincellér. Ebben a házcsoportban a házak többsége hajlított, de az 1980-as években voltak még egyvégbe épített, régebbi típusúak is. Itt állt az a ház is, melyet 1978-ban lebontottak, és majd a szombathelyi Vasi Múzeumfaluban fölépítik, a füstösház példájaként mutatják be. A füstösházak a környéken általánosan elterjedtek voltak a XIX. század elején.

A templom mögött, két patak között terül el a „Vánkin krošeo”. A patakon túl egy nagyobb házcsoport a „Balaškin krošeo.” A két világháború között a 77. számú házban volt a csendőrség székhelye. A faluközpontban tizenegy középület található, házszám szerint: 1-3. élelmiszerbolt és posta, 6. iskola (1927-ben épült), 7. óvoda, 8. napközi otthonos konyha (előbb áfész felvásárlási raktár), 10/a új plébániaház, 10. régi plébániaház (ma turistaszállás egyháztörténeti kiállítással), 12. templom, 20. régi tejcsarnok, korábban rövid- és méteráru-kereskedés, szabóság, 21. Cziffer-kocsma, 22. ravatalozó a temetőben, 263. régi posta, majd áfész felvásárlási raktár (1944 előtt kovácsműhely).

A faluközponttól Szentgotthárd felé haladva jobboldalt magasodik a Kakas-domb (Garbénšček). A szájhagyomány szerint sok tyúkot tartottak itt. Négy házcsoportja van: Ónzin vrh, Drejnin krošeo, đukin és Divicin krošeo. A Fő út mellett lévő Krajcarin házcsoportban eredetileg testvérek építkeztek. A mai lakók már nem rokonok. A patakon túl az 1970-es évek végétől új házak épülnek. Tulajdonosaik a falu különböző részéből érkeztek. A tejcsarnok 1999-ig működött, a kovácsműhely már régóta üresen áll.

A „Söverca” nevű dombon három házcsoport alakult ki, annak ellenére, hogy erősen éri az északi szél: Trnjašin vagy Ánškin krošeo, Djauklin krošeo és Polauva.

Az országút mentén kétoldalt terül el a Mijaukin krošeo. Itt van a környék élelmiszerboltja és kocsmája, valamint a már nem működő malom. Balra a dombon a Žipanin krošeo, a „Slóser djárek” völgyben a Cigütin krošeo. A völgyben valamikor lakatosok dolgoztak.

A Pintarin most nevű hídtól kezdődő falurész neve „Békaváraš”. Az itt lakók az 1930-as évekig csak egymás között házasodtak. Végül a közeli rokonság miatt kénytelenek voltak más házcsoportból is házasodni. A falurésznek két házcsoportja van: Pintarin és Bóslin krošeo. Itt működött a szeszfőzde, melynek tulajdonosa az 1930-as években Kurt Götz volt. Götz a közeli Götz-majorban élt családjával egy kastélyban, melyet gyümölcsös vett körül. A második világháború előtt országosan ismert kirándulóhely volt. A felsőszölnöki iskolások még az 1960-as években is idejártak a madarak és fák napján. A Götz-major közigazgatásilag már Alsószölnöknöz tartozik, akárcsak az a tizenkét ház, mely Felsőszölnök 354. számú háza és a Gaj nevű lejtő között épült. A „Tanya” elnevezésű házcsoport lakói Felsőszölnökről származnak, ez a csoport közvetlenül érintkezik az utolsó felsőszölnökivel. Az első alsószölnöki házcsoport innen három-négy kilométerre van. Ezért a „tanyasiak” Felsőszölnökre járnak boltba, kocsmába, templomba. Ott is temetkeznek.

Felsőszölnökön a 93 féle vezetéknévből a legelterjedtebb a Bajzek, Gyécsek, Sulics, Skaper, Mukics, Ropos és Csuk. A keresztnevek között az 1980-as években a leggyakoribb volt a Mária és az Anna, illetve a József és a Ferenc. A vezeték- és keresztnevek mellett mindenkinek van házneve és ragadványneve.

Batthyány Lajos földbirtokos a XIX. század elején megtiltotta ugyan a boronafalú házak építését erdő- és tűzvédelmi okokból, de még a század végén is építkeztek fából, bár már kezdtek elterjedni a földfalú épületek. A boronaház építése során tölgy- vagy gesztenyefa-koszorúkra rakták, s négy tölgyfatuskóval támasztották alá a falakat, amelyeket fenyőboronákból – keresztvégesen – állítottak össze. A döngölt falú háznál két, falvastagságnyira párhuzamosan elhelyezett zsalu közé száraz agyagos földet döngöltek, majd vízzel meglocsolták. Ha megkötött, följebb rakták a zsalukat. Az ajtó- és ablaknyílásokat utólag vágták ki a falból. A falba kötőelemként fenyőágakat is tettek. Az oszlopokat kövekkel és téglával erősítették meg. „A mostani időkben valamirevaló parasztok kétszobás, kályhás – másfél klafter (öl, K. M.) magas – házakat építenek a falu megszépítésére; az első szoba tágasabb, a belső szoba keskenyebb és tisztább. Itt van a házioltár, vagyis: feszület és néhány szent képe, melyeket az itteniek az Isten után nagyon tisztelnek; itt vannak az imakönyvek és más jó könyvek és a rózsafüzérek; itt imádkozik, aki nem tud elmenni a templomba, itt fogadják a kedves vendéget – itt babáznak le a ház asszonyai; itt adja fel a lelkész a betegeknek az utolsó kenetet. – A házak körül nemes fákat ültettek; közelében van a háziasszony kertje, ahol a konyha és a jó étvágy számára szükséges petrezselymet, sárgarépát, zellert, fokhagymát, hagymát és többféle salátát termesztik a háziasszonyok. A salátát négyhetenként vetik nyáron, hogy el ne fogyjon; a mezei munkások szeretik melegen és hidegen, tökmagolajjal; – a kertben szép virágok is nőnek: liliom, rozmaring, szegfű stb. – hogy nyáron ünnepnapokon a leányoknak legyen mit nézegetniük és szagolgatniuk” – írta le Kossics József megfigyelését a század elején.

A padlót döngölték, a tetőt zsúppal fedték. A csonkakonty alatt a deszkaoromzatot néhol faragással díszítették. A falakat agyaggal tapasztották és fehérre meszelték. Kívül a fal alsó részét széles sötét sávval díszítették.

A fecskerakásos fal szalmával kevert sárból készült. Házilag égetett téglából 1930 után kezdtek tömegesen építkezni. A téglavetést a falubeliek specialisták segítségével végezték. Az egyik szántón elegyengették a bakhátakat, homokkal beszórták és közepére egy nagy ácsolt asztalt tettek. Az agyagot homokkal keverték és kemény sárrá gyúrták. A következő nap a téglavetőt száraz homokkal szórták be és teletöltötték a sárral, az alját kétszer-háromszor az asztalhoz ütötték és felül dróttal egyenesre vágták. Az egyik segítő a nyers téglát a vetőből a homokkal leszórt szántóra rakta. Amikor a nyers tégla a napon megszáradt, kemencét raktak belőle és kiégették. A kemencéből több járat vezetett ki, amelyeken a hő és a füst eltávozott. Egy kupacot egy hétig vagy tíz napig égettek, amíg a külső téglák is pirosak nem lettek.

A háztetőket már a XIX. század végétől cseréppel is fedték. Ez a tetőfedő anyag az ezerkilencszázhúszas, illetve ötvenes években kezdett általánosan elterjedni. A legtöbb új házat az Amerikából hazatértek építették a két világháború között, főként az 1930–1948 közötti időszakban. A hatvanas-hetvenes években megnőtt az építkezések száma. Az új házak már egységes típustervek alapján épültek.

Felsőszölnök és a környező falvak jellegzetes tüzelőberendezése volt a nyílt tűzhely, mely a füstösház pitvarában és a füstöskonyha szoba felőli sarkában állt. Tüzelőpadkáján főztek, és innen nyílt a kemece szája is, amelyben szintén főztek és sütöttek. A tűz felett a vesszőből font, sározott szikrafogó felfogta a szikrákat és a lángot. A tűzgödör fölötti falrészt mindennap lemeszelték agyagos vízzel. Cserép- vagy öntöttvas edényekben főztek, melyeket vasháromlábra állítottak. A kemencébe kemenceszekérrel rakták be a cserépedényeket. A füst az ajtó feletti nyíláson, később fakéményen át távozott.

Mászókéményes tűzhelyeket már az első világháború után is találunk Felsőszölnökön. Környékbeli vagy ausztriai mesterek rakták, de a tűzhely fém alkotóelemeit minden esetben Gyanafalván (Jennersdorf, Ausztria) vásárolták. A mászókéményes tűzhelyeket, a „rakott sparhelteket” 1965-től kezdték megszüntetni. Lebontották vagy a melléképületben újrarakatták. A legtöbb házban vegyes tüzelésű tűzhelyek vannak a konyhában.

Az erdő nemcsak fájával, hanem alomnak használt falevéllel és egyéb gyűjtögethető növényeivel szolgál a felsőszölnökieknek. A gomba szedése inkább jövedelemforrás, táplálkozásukban nem jelentős. Mindenkinek megvan a saját gombászóhelye, amit senkinek sem árul el. A helyszínen nem tisztít gombát, és így a hely titokban marad. A gombát köténybe, cekkerbe vagy kis kosárba gyűjtik. A gyűjtött gombák: vargánya, rókagomba, galambgomba és bronzos vargánya. Frissen tojással, pörköltnek, paprikásnak készítik el, szárítva levesbe főzik. Rostára vagy deszkára szeletelve, napon vagy kemencén szárítják. A vargányát nyersen vagy szárítva, a többit csak nyersen adják el.

A vadon termő gyümölcsök közül vadcseresznyéből és vadkörtéből pálinkát főznek, vadalmával keverve pedig mustot készítenek. A főtt aszalt vadkörte böjti eledel. Használtak vadalmaecetet is. A cseresznye- és szilvafa gyantáját a gyerekek rágták és a favágókkal együtt itták a nyírfa tavaszi nedvét, a nyírvizet. A bodza virágából fánkot sütöttek. A sajtolt bükkmakkot gyógyszernek és olajnak, a szárított és őrölt tölgymakkot pótkávénak dolgozták fel, egyébként disznóeledel volt.

Az erdei málnát és szamócát régen kászuba szedték. Ezt a nyírfakéregből hajlított és tüskével vagy hegyes ággal összetűzött kis edényt az erdőben készítették. Ittak is belőle. Ha valaki gyorsan iszik, azt mondják rá Felsőszölnökön: „Iszik, mint a kászu!” Gyűjtögettek még sóskát, madársalátát és vadkomlót. Fenyőággal füstölték a húst. Az állattartás részére takarmányozási és almozási céllal füvet, tölgy- és bükkmakkot, vadgesztenyét és csalánt gyűjtenek, valamint faleveleket és páfrányt. A falombot késő ősszel vagy kora tavasszal asszonyok és gyerekek gereblyézik össze, hajdivánba gyűjtik, szekérre férfiak rakják. Szomszédok és rokonok kölcsönösen segítenek egymásnak. A háziipar számára fűzfavesszőt, az építkezéshez mogyoróágat és nyírfavesszőt kerestek. A kisállatok közül a fiatal varjakat szedték ki fészkükből, a gyerekek pedig a madártojásokat.

Az otthoni és a mezei munka, a tárolás és a teherhordás háziipar keretében készült eszközeit rozsszalmából, fűzfavesszőből és kukoricacsuhéból kötik vagy fonják. A szalmából készült edényeket úgynevezett spiráltechnikával kötik, ami az ősi kerámiaedények készítésének módjára emlékeztet. A szalmafonatokat fűzfavesszővel tekerik át. Készítmények: szakajtó a kenyér kelesztéséhez, tároláshoz, véka a gabona, fa szállításához, vetőkosár a gabona vetéséhez, kópic a gabona és a hüvelyesek tárolására, méhkas, edényalátét. Fűzfavesszőből fonnak kosarat a mezei termények és gyümölcs, alom, nagy kocsikasokat a szekérre fű, zsákok és termények szállítására. Kosárkötéshez csak egyéves fűzfavessző használható. A fehér, hántolt vesz-szőből a húsvéti ételszenteléshez készítettek kosarat, amelyet festettek is. Nyírfaágból és cirokból seprűt is kötöttek. Cekkerek, lábtörlők, papucsok, szék-ülőlapok fonását kukoricacsuhéból az asszonyok Somogy megyében tanulták a magyaroktól az elmúlt évtizedben. Minden más kosárkötés férfimunka.

Téli keresetkiegészítő tevékenység volt a rigászás a negyvenes években. A fenyőrigókat (Turdus pilaris L.) lépesvesszővel fogták. A lépet gyantával elkevert, sárgásfehér fagyöngyből mázatlan cserépfazékban főzték, s hántolt nyírfapálcákra kenték. A 25 centiméter hosszú, vastagabb végükön felhevített szöggel kilyukasztott pálcákat csizmaszárból készült tokban tartották. A madarász az erdő közelében felállított egy fiatal kivágott gyertyánfát a lépesvesszőkkel. Erre a rigászófára akasztotta fel a „szárazrigókat” (holt madarakat), köréje pedig kalitkában a csalogató élő rigókat, hogy énekükkel a többi rigót lépre csalják. A fenyőrigókat nem fogyasztották, hanem értékesítették őket a városokban (Pápa, Győr, Budapest, Szentgotthárd, Muraszombat, Radgona). „Maga a nép nem eszi meg a fenyvesrigót. Akármennyi pénzért sem nyúlna hozzá, mert utálkozik tőle. Az emberek csudálkoznak rajta, hogyan tud az úri nép pénzt adni érte, hogyan tudja megenni. A mi falusi népünk inkább eszik kukoricagánicát, mint fenyvesrigót. A fenyvesrigónak ugyanis jóformán semmi húsa sincsen; de semmi egyéb jóság sincs rajta vagy benne. Gyomor helyett egy hosszúkás kolbászszerű bél van a testében, tele borókabogyókkal. Az urak állítólag ezt a ‘kolbászt’ tartják a legízletesebbnek rajta” – írja Pável Ágoston a rigászásról szóló tanulmányában.

A felsőszölnökiek ételei között sajátos a hajdina és a tökmagolaj. A XVI. századtól terjedtek el a hajdinakásából és -lisztből készült ételek. Az első világháború végéig elsősorban árpakásából, kukoricából és babból, illetve káposztából és babból készült egytálételeket ettek. Gyakoriak voltak a lisztes ételek, a kása-, a káposzta- és a burgonyaételek. Sok tejjel és tejes étellel éltek, amíg nem értékesítették a tejet (1948). Húsétel csak disznóöléskor, nagyobb ünnepeken, nehéz munkák során került az asztalra. A kukoricával terjedt el a tök s vele a tökmagolaj.

A hajdinának (Fagopyrum vulgare) két fajtáját termesztették az 1960-as évekig: a közönséges hajdinát emberi táplálkozásra és méhlegelőnek, a tatárpohánkát pedig állati takarmánynak. Másodnövényként vetették július elején rozstarlóba, és szeptember végén aratták. A magot famozsárban vagy keményfa korongpárral dolgozó kézimalommal hántolták kásává. Lisztté a felsőszölnöki malomban őrölték. Hántolt hajdinából készült a hajdinakása. Főzték magában tejjel, káposztával és babbal. Kemencében sütötték és töltöttek vele hurkát. Főként vacsorára fogyasztották. A málét reggelire és ebédre kínálták. A gánica úgy készül, hogy a hajdinalisztet a forrásban lévő, sós vízbe szórjuk, összekeverjük és a masszát főzőkanállal vagy kanállal kiszaggatjuk. Ebédre vagy vacsorára ették, nyers vagy aludt tejjel.

A takarmány- vagy olajtök húsát az állatokkal etetik, a tökmagból olajat sajtolnak. Ősszel kiszedik a tökből a magokat, és szárítás után szélrostával megtisztítják. Köpeszteni november 20. után kezdik (esténként) nők és férfiak, szomszédok és rokonok. A kiköpesztett magot kemencében szárítják és zsákokba rakják. Az olajütést vízkereszttől József-napig végzik szomszédok vagy rokonok közösen. Egyszerre nyolc kilogramm tökmagot darálnak le. A zöld masszát, melyhez négy-hat merőkanál meleg vizet adnak, két asszony gyúrja egy teknőben addig, amíg nem susog és nem ragad a körmükre. A meggyúrt masszából két lapáttal tesznek a serpenyőbe, majd azt a tűzre, a kemencébe. Annyi ideig pörkölik, amíg olyan érdes nem lesz, mint a homok. Ezután egy lyukacsos fazékba öntik, és három-négy férfi kipréseli az olajat, úgy, hogy egy rudat mindig a présen lévő következő lyukba helyeznek. Egy kiló tökmagból négy deciliter olajat nyernek. A tökmagolajat bab, burgonya, káposzta, fejes saláta ízesítésére használják, és kocsonyára, illetve disznósajtra is öntenek belőle. Amikor a tökmagból darált masszát összegyúrják, a teknőben már összegyűlik egy kis olaj. Ezt a nyers olajat égési sebek gyógyítására teszik félre. A tökmagolajat másnaposság ellen is isszák.

Házi szövésű lenvászonból a XX. század elejéig készültek ruhák, ezt a fehér viseletet elsősorban hétköznap hordták. A nők kétrészes ruhát (övpántos szoknyát és ujjast), a férfiak pedig bő szárú vászonnadrágot – télen szűk szövetnadrágot is – hordtak. A nők övpántos, sűrűn ráncolt felső szoknyája lábszárközépig ért. A szoknyához ujjast és kötényt hordtak. A XX. század első felében a fiatal lányok misére rózsaszín szövetszoknyát öltöttek. Az első világháború után és a második alatt a szegényebb lányok papírból és durva lenvászonból készült alsó- és felső szoknyát hordtak. Az alsószoknya széles volt és alul dupla csipkés hól (felhajtás) díszítette. A férfinadrág anyagát feketére, barnára és zöldre is festették. A fekete festéket koromból, a barnát és zöldet pedig fakéregből és levélből főzték. Az 1930-as évek után jött divatba a cájg (olcsó pamutszövet), amelyből szűk férfinadrágokat varrtak. A kisfiúk hatéves korukig nem hordtak nadrágot, még a két világháború között sem, hanem hosszú inget. Az első ruhát – kiskabátot és nadrágot – akkor kapták, amikor iskolába mentek. Ezt addig hordták, amíg az ujjuk könyékig, a nadrágjuk térdig nem ért. A férfiak az 1930-es évekig hordtak fehér házi lenvászonból készült nadrágot. A nadrág szára széles, rojtos, a rojtok felett hímzéssel. Télen a felső nadrág alatt hosszú alsónadrágot is hordtak, amely derékban és bokánál madzaggal volt megkötve. A nők az 1970-es évektől egyre gyakrabban vesznek föl nadrágot.

Az 1930–40-es évektől a nők kékfestő ruhát hordtak. Az 1960-as években – a konfekció és a divat hatására – a férfiak és a nők a nejlonból, az 1970-es években pedig a lasztexből és a jerseyből készült ruhát és inget kedvelték. A ruházkodásra a XIX. században a magyar és az osztrák-stájer viselet volt hatással, a XX. század első felében pedig az amerikai és a német (a kivándorlás és az idénymunka hatására). Az ünnepi viselet korán polgáriasodott. A ruházkodásban a divat mindig néhány évi késéssel ért Felsőszölnökre. Az 1980-as évektől a fiatalok viselete nem tér el más vidékekétől. A gyerekek, nők és férfiak körülbelül 1960-ig csak télen és házon kívül hordtak cipőt. Márciustól az első hóig mezítláb jártak kint, a házban pedig mindig. A férfiak télen barna vagy fekete bőrbakancsot hordtak lábszárvédővel és csizmát már a XIX. század elejétől. Az 1920-as években hétköznap facipőt, ünnepnap pedig magas szárú vagy cúgos cipőt hordtak.

A nők félcipőt vagy magas szárú cipőt vagy csizmát viseltek. A cipészek által készített lábbelit többnyire a falubeli és a szentgotthárdi vásárokon vették.

A nagymosásra nagy fakád vagy cserépedény szolgált. Ebben párolták, lúgozták a vászonneműeket. Az edényt lenvászon terítővel takarták el, amelybe hamut tettek. Ezt öntözték forró vízzel napjában többször. A kád alján lévő lyukon engedték le a vizet, amit újból a hamura öntöttek. A kimosott ruhát, ágyneműt a patakban vagy a tókában még kiöblítették és kiverték a mosólapockával. Az ágyneműt és a törölközőket az 1960-as évekig mángorlóval simították, a ruhákat pedig szenes vagy vasbetétes vasalóval vasalták.

A gyerekek játékai a század elejétől a második világháborúig nagyon szerények. A kislányok rongybabával, a fiúk rongylabdával játszottak.

A pörgettyűt a varrócérna faorsójából készítették. A kartonból kivágott emberke kezét, lábát cérnával mozgatták. A fiúk bodzafasípot és puskát faragtak maguknak. A szabadban labdával, agyaggolyócskákkal játszottak és bújócskáztak.