Láncos Mikulás, sorstündér és társaik | Száz Magyar Falu

Láncos Mikulás, sorstündér és társaik

A hagyományos paraszti életmód az ezerkilencszázhatvanas évekig jellemezte Felsőszölnököt. A munka és a pihenés közötti egyensúlyról az ünnepek, a jeles napok gondoskodtak. A keresztény egyházi ünnepek is részben régebbi, az időjárás, a vegetáció változásához kapcsolódó, illetve a mezőgazdaság fontos munkafázisaihoz igazodó ünnepekből nőttek ki. A nagy ünnepeken minden munka tilos volt, a kisebbeken csak bizonyos tevékenységek.

Felsőszölnökön az András-naptól hamvazószerdáig tartó téli időszaknak a Miklós, a Luca, a karácsony, az újév, a vízkereszt, a húshagyókedd a jeles napja. December 6-án nem Mikulások járták a házakat, hanem ijesztgető alakok. Mikulás-járáskor idősebb legények és nős férfiak öltöztek rongyos, kifordított bundába és nadrágba, derekukra hosszú láncot kötöttek, arcukat álarccal fedték el. Korommal bekent kezükben fűzfavesszőből font korbácsot tartottak. Este keresték fel azokat a házakat, ahol tökmagköpesztés vagy tollfosztás volt. Láncaikkal zörögtek és a lányokat kergették. A rossz gyerekeket megverték, a jókat dióval és cukorral ajándékozták meg.

Luca napján tilos az asszonyoknak varrniuk és fonniuk, csak férfikalappal a fején jöhet a házhoz nő vagy férfi, különben a tyúkok nem tojnának a következő évben. Leülniük sem szabad, mert sok kotlós lenne. A férfiaknak néhány tűzre való aprófát kellett hozniuk és kántálással bőséget kívánniuk a következő évre, mint a lucázóknak. A lucázók kilenc-tíz éves kisfiúk. Hármasával jártak házról házra, s a tyúkok és más állatok, valamint az emberek termékenységéért kántáltak. A konyhába tűzre való fával vagy szalmacsomóval léptek be, ott letérdelve mondták el köszöntőjüket egy miatyánk és üdvözlégy kíséretében: „Kotkodák, kotkodák, annyi tojást tojjanak a tyúkjaik, amennyi kavics van az úton, annyi pénzük legyen, mint égen a csillag, tehenüknek annyi teje legyen, mint a Rábában a víz, a fiuknak akkora legyen a micsodája, mint a nyomórúd, a lányuknak akkora legyen a melle, mint a kemence!” Ajándékba tojást és pénzt kaptak. Felsőszölnökön lucaalakoskodók is jártak. A télközépi ünnepkör alakjai – fehér lepedőbe burkolt két-három asszony vagy leány – keresték fel a házakat. Arcukra fehér harisnyát húztak, fehér kesztyűs kezükben meszelőt és meszes fazekat vagy kannát tartottak. Amikor beléptek a házba, mindenkit be akartak meszelni. A gyerekeknek pedig imádkozniuk kellett, különben elvitték volna őket a Lucák. Bort vagy pálinkát kaptak, amit szalmaszállal ittak. A titokzatos erők segítségével ezen a napon a jövendőbeli férjjel kapcsolatban lehet jósolni, s az időjóslásnak is jeles alkalma. Az asszonyok hagymakalendáriumot készítettek. Tizenkét hagymalevelet megsóztak, mindegyik egy-egy hónapot jelképezett. Amelyikben elolvadt a só, arra a hónapra a következő évben sok esőt jósoltak. Ezen a napon kezdték el készíteni a férfiak a lucaszéket is, amit karácsony böjtjéig fejeztek be. Ha szenteste az éjféli misén fölálltak rá, úrfelmutatáskor látták, hogy a faluban ki a boszorkány. Az az asszony, aki visszafele néz.

A Szentgotthárd környéki szlovének a betlehemezést a magyaroktól tanulták el. Felsőszölnökön mondandójukat és a Mennyből az angyal című éneket le is fordították szlovénre.

Karácsony böjtjén (december 24.) ebédre bablevest, tökmaggal töltött bélest, főtt aszalt szilvát, körtét és almát ettek. Közben az asztal alatt boróka- és tölgyfaágat égettek különböző magvak és ekevas között.

Január elsején kora reggel újévköszöntők járnak házról házra. A kisfiúk és a férfiak hideg vízbe mártott fenyőággal hintik meg a lányokat és az asz-szonyokat. A köszöntővel jó egészséget és bőséget kívánnak az új esztendőben: „Egészségesek, frissek legyenek ez új esztendőben! Sok kenyeret, bort, mindent bőségben! Leginkább pedig lelki üdvösséget!”

Vízkereszt (január 6.) napján vizet visznek a templomba szentelésre. Adott esetben ezzel hintik meg otthon az elhunytat.

A vízkereszt és a húshagyókedd közé eső időszak a farsang. Utolsó napján – húshagyókedden – maskarába öltöztek. Jellegzetes farsangi figura a Farsang és Lénka páros. A Farsang színes szalagokkal díszített süveget hord, amely a földből kikelő csírát jelképezi. Arcát harisnyával vagy álarccal takarja el. Kifordított bekecsbe vagy régi, rongyos ruhába öltözik. Nadrágjára színes papír- vagy textilszalagokat varr. Korommal bekent kezében pálcát és perselyt hord, az utóbbiba pénzt gyűjt. A persely egy kilyukasztott fakanálból és harisnyából áll. A Farsangot felesége, Lénka kíséri, akinek egyik kezében seprű, a másikban cekker vagy táska van. Ebbe gyűjti az ajándékokat: fánkot, tojást, kolbászt. A seprűvel söpröget és verekszik. A csoportot egy harmonikás kíséri. Megtáncoltatják a háziakat, miközben magasra emelt térdekkel ugrándoznak, hogy nagyra nőjön a len és vastagra a répa. (Több ilyen páros vesz részt a rönkhúzáson is.)

Húshagyókedden kellett mákot vetni, hogy ne legyen férges, valamint ültetni való kukoricát morzsolni, hogy a varjak meg ne egyék. Este az öregek és a fiatalok kocsmába mennek, hogy vastag répáért és magas lenért táncoljanak. Éjfélkor be kell fejezni a mulatságot. Régen fehér lepedőbe öltözött „Hamvazófehérkék” mindenkit bekentek korommal, mivel elkezdődött a böjt.

Ha a faluban karácsony és hamvazószerda között senki sem házasodik meg, akkor a fiataloknak farsangvasárnap „büntetésből” rönkhúzást kell rendezniük. Az erdőben kivágott fenyőrönkkel kötött mókaházasság során a rönköt farsangi és egyéb alakoskodók kíséretében a faluba húzzák a vőfélynek és koszorúslánynak öltözött legények és leányok. A rönkön menyasszonynak és vőlegénynek öltözött leány és legény ül. A mókaházasság után a rönköt elárverezik. A pénzt bálra és a költségekre fordítják. A rönknek elsődlegesen termékenységvarázsló szerepe volt. A szokást a Vas megyei szlovének és magyarok az ausztriai németektől vették át. Felsőszölnökön 1973-ban volt utoljára rönkhúzás.

A húsvéttól Szent Iván napjáig tartó tavaszi időszak szokásai közül a mai napig fennmaradt a nagyszombati tűzrakás és durrogtatás. Máglyák, tüzek égnek este a dombokon. A máglya mellett a fiúk durrogtatnak, harmonikán és gitáron játszanak, énekelnek és tréfálkoznak. A második világháború előtt felnőttek durrogtattak igazi mozsárágyúkkal, és az idősebbek is összegyűltek a máglyáknál. Ma gyerekek és nagyobb fiúk durrogtatnak pléhdobozban fejlesztett karbidgázzal. A zajkeltés mágikus eszköz a tél, a gonosz szellemek elűzésére.

Húsvétvasárnap reggel élelmet (sonkát, tojást, tormát, perecet) visznek ma is a templomba szentelésre. Egyesek még gyakorolják azt a szokást, hogy ebéd után a gabonaföld minden sarkára tűznek egy virágvasárnap megszentelt barkát, miközben bő termésért fohászkodnak és jégverés ellen kérnek oltalmat. A keresztanyák hímes tojással ajándékozták meg keresztgyerekeiket, melyeket geometrikus, stilizált és naturális motívumokkal díszítettek.

Májusfát a kereszténység előtti időkben a fák újjászületésének tiszteletére állítottak. A kereszténység idején a májusfa a szerelem, tisztelet és vidámság jelképe lett. A legények május elseje előtti estén vagy éjjel állították a lányoknak és a kocsmák elé. Az erdőben kiválasztottak egy tizenöt-húsz méter magas lucfenyőt, amelyet gyalog, szekérrel vagy eketaligával szállítottak el. A törzsét lehántották, a hegyét színes szalagokkal díszítették és egy liter bort kötöttek rá. Május 31-én vagy június 1-jén döntötték le.

A fenyőfából létrát vagy szekéroldalt készítettek.

Pünkösd napján az iskolás fiúk és lányok az 1930-as évekig a réten ünnepelték a pünkösdi ünnepeket. Korán reggel kihajtották az állatokat a legelőre, és ostoraikkal pattogtattak. Aki későn kelt, azt „pünkösdi korsónak” csúfolták. A lányoknak már napfelkelte előtt meg kellett mosakodniuk a harmatban, hogy szépek legyenek.

A nyári napfordulót – Szent Iván napját – a felsőszölnökiek is tűzgyújtással és tűzugrással ünnepelték meg. Akit megérintett a láng, még abban az évben megházasodott. A néphit szerint Szent Iván-éjen – akárcsak szenteste – hallani lehet az állatok beszélgetését. Ehhez az embernek, tudtán kívül, csodatévő páfránymagot kell magánál tartania.

A Szent Ivántól Szent Lőrincig tartó nyárnak az idősek körében fennmaradt szokása az erdei virágok Nagyboldogasszony-napi gyűjtése. Megszentelése után szárítják, s füstjével tömjénezik a halottat.

A Szent Lőrinc-naptól András-napig tartó ősz ünnepe a Mindenszentek és a halottak napja. Az idősebbek még ma is készítenek november elsején este répával és tört tökmaggal töltött lepényt és vizet az asztalra az ősök hazatérő lelkeinek. A temetők, sírok gondozása és látogatása csak a XX. század elejétől szokás. Előtte csak fűvel benőtt sírhantok domborodtak, egyetlen dísznövényük a puszpángbokor volt.

A periferikus földrajzi helyzet és a nyolcvanas évek végéig tartó politikai elszigeteltség miatt is a mai napig fennmaradt Felsőszölnökön a hagyományos népi kultúra, elsősorban a folklór néhány jellegzetes eleme.

A kisgyermeket megszületése után rögtön megmutatták édesanyjának, sorsáról pedig sorstündérek döntöttek. A szülő nő anyja a szülés után az újszülöttet tiszta vízben megfürdette. Legelőször pár csepp vízzel keresztet hintett rá, ami keresztelésnek számított az újszülött hirtelen halála esetén. Fürdetés után a fiút női szoknyába, a lányt férfiingbe csavarták. Ezzel akarták megtéveszteni a gonosz szellemeket, hogy ne tudják megrontani a gyereket. Az újszülöttet olyan pelenkával pelenkázták, amelyet régi férfiingből vagy női alsószoknyából készítettek. Felül kisinget adtak rá, fejére pedig főkötőt kötöttek. A csecsemő talpas vagy állványos bölcsőben aludt, amelyet háromujjnyi vastag pólyakötővel kötöttek át. Az újszülöttet a szemverés, a frász és a lidérc ártalmaitól különféle rontáselhárító eljárásokkal védték. A kislányok termékenységére úgy próbáltak hatni, hogy a látogatóba érkező asszonyok megköpködték a nemi szervét.

A gyermek születésekor, a néphit szerint, sorstündérek (női démonok – sójen/i/ce, sóudice, rójenice) megjósolják annak sorsát. Hármasban jelennek meg az asztal alatt, amelyre egy egész kenyeret és egy pohár vizet kell nekik készíteni. Senki sem láthatja vagy hallhatja őket, csak a koldusok és a szolgák.

Emléküket népmesék is őrzik, melyek közül egyet Labricz Ferencné mesélt 1998-ban: „Élt egyszer egy gazdag paraszt. Szép felesége volt, sok marhája az istállóban, sok földje és tyúkja is volt. Nem győzték a munkát ketten, ezért szolgát is tartottak. Sokat dolgoztak. Szép nagy házuk volt, egészségesek voltak, csak egy nagy bajuk volt. Nem volt gyerekük. Már hét éve éltek együtt. Szerették egymást, soha egy rossz szó nem volt köztük. Minden este lefekvés előtt imádkoztak és kérték az Istent, hallgassa meg őket. Nagyon-nagyon szerettek volna egy kisgyereket. A szolga is velük együtt imádkozott. Mindenről tudott, ami a háznál történt, minden munkából kivette a részét. A konyhában, az istállóban és a földeken is segített. Szerették, mert gondos volt. Nem nézték le. Velük együtt evett, velük együtt ült az asztalnál, aztán együtt imádkoztak. Hét év után az Isten meghallgatta kérésüket. Szép, egészséges gyerekük született. A szolga nagyon kíváncsi volt, mi történik a háznál. A padlásról fúrt egy lyukat a mennyezetbe, és onnan mindent látott. Látta, hogyan fürdetik meg a gyereket és teszik a bölcsőbe. Este a paraszt lefeküdt. Nagyon fáradt volt, de nagyon vidám, mert gyereke született. Hamar elaludt, ő is, a felesége is. Csak a szolga maradt fenn, mert valami zörgést hallott. Vajon mi lehet? Belesett a lyukon, és három sorstündért látott, akik a bölcső mellett álltak és valamit mormoltak. Az első azt mondta: Hiába egészséges ez a gyerek és szép, nem fog sokáig élni. Agyonüti magát. A második azt mondta: Nem üti agyon magát, késsel végeznek vele. A harmadik sorstündér hallgatja, hallgatja, majd megszólal: Nincs igazatok. Nem üti agyon magát. Nem végez vele kés. Amikor hároméves lesz, a kútba esik. Még mondtak valamit, aztán ahogy jöttek, úgy el is mentek. A szolga mindent jól megjegyzett. Sokat gondolkodott rajta, hogy elmondja-e amit hallott. A gyerek növekedett. Nagyon szeretett játszani az udvaron. Különösen a kút mellett. A szolga ezt látta, s megmondta a gazdának, mit hallott azon az éjszakán, amikor a gyerek megszületett. Hamar befedték a kutat, hogy a gyerek bele ne essen. Egy nap múlva, amikor a gyerek hároméves lett, a kút mellett halva találták. Ami meg van adva az embernek, azt nem tudja kikerülni.”

Keresztelni a bába és a keresztanya vitte a gyereket a születése utáni második vagy harmadik napon. Ma a hatodik vagy hetedik napon. A keresztelésre a keresztszülők ajándékot visznek az újszülöttnek és a gyermekágyas asszonynak. Utóbbit kosárban: perecet, rétest, főtt tyúkhúst, nyers húst, metélt tésztát és bort. E kosarat többnyire fejen, fejtekercsre helyezve viszik. A keresztelőt még aznap vagy a következő vasárnap tartják meg abban a házban, ahol a gyerek született, vagy a kocsmában. A lakoma – amelyen a keresztapa és keresztanya, a testvérek, szülők és a szűkebb rokonság vesz részt – fél napig tart.

A csecsemőre sok veszély leskelődött. Többek között a lidérc, mely az embert éjjel álmában fojtogató természetfeletti lény. A házba a kulcslyukon keresztül jut be, és a felnőttek mellét nyomja macska képében. Ezért lehet elkergetni „cicc, cicc” szavakkal. Ha az újszülöttnek megduzzadt a melle és tej csöpögött belőle, az gondolták, hogy a lidérc szopta meg. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a bölcsőbe biztosítótűt, pipát vagy cigarettát tettek. A kulcslyukat ronggyal betömték, az ajtóra pedig faszénnel három keresztet rajzoltak. A néphit szerint a hetedik lányból lett lidérc.

A szemverés nézéssel, szóval való rontás, illetve annak következménye. A néphit szerint az az asszony vagy férfi tudott szemmel verni, akit az édesanyja három nagypénteken át szoptatott. Az újszülöttnek szinte minden betegségét szemverésnek tulajdonították. Ezért alkalmazták például azt a rontáselhárító módszert, hogy a látogatók az újszülött felé köptek, mondván: „Fúj, fúj, de csúnya vagy!”

A frász az újszülött vagy gyerek ijedtségtől kapott fejfájása, amit János-napon szentelt borral hintett kereszttel gyógyítottak.

A keresztelő és a lakodalom között a rokonság három nagyobb alkalommal találkozik: elsőáldozáskor, bérmáláskor, sorozáskor. A nyolcvanas évektől csatlakozott az eseménysorozathoz a középiskolások ballagásának megünneplése. A rokonságot a második unokatestvérig tartják. Különösen megbecsültek a nem mindig vérrokon kereszt- és bérmaszülők és azok családja.

Keresztelőre, katonai sorozásra, esküvőre és temetésre a hetvenes évekig krepp-papírból papírvirágokat és csokrokat készítettek. A papírvirágok a kerti virágokat helyettesítették ősztől tavaszig. Papírvirágokkal díszítették otthonaikat, templomaikat és az út menti kereszteket. Esküvőre készültek: menyasszonyi és koszorúslányi csokrok, kis jelvények a menyasszony és a vőlegény, a vőfély és a koszorúslány, a násznagyok részére, valamint bokréta a vendéghívogató vőfély kalapjára és botjára. A menyasszonyi csokor fehér volt, rózsából, margarétából, kálából, apró virágokból és zöld aszparáguszból készült. A koszorúslány csokra rózsaszín vagy kék, szegfűből, búzavirágból, nefelejcsből, labdarózsából, csillagvirágból, pünkösdi rózsából és aszparáguszból kötötték. Csak kevés asszony vagy leány tudott bokrétát készíteni a vőfély, a regruták számára és névnapi köszöntéshez, illetve bokrétával vagy kendővel, szalagokkal díszített botot a vőfély részére. A bokrétákat három-hat-tizenkét ágból állították össze. A virágokat fényes papírból formázták. A vőfélynek csak akkor volt a fején a bokrétás kalap, amikor a násznép táncolt. Ezt a bokrétát később, amikor valakinek névnapja volt, kölcsönkérték. Az ablakába kívülről – egy törökös kendőre – helyezték el a bokrétát, két liter bort és két fonott kalácsot. Kurjantottak egyet és elfutottak. Amikor az ünnepelt kitalálta, ki hozta az ajándékot, meghívta egy italra.

A régi házakban az asztal fölötti sarokban volt a szent sarok feszülettel vagy Mária-szoborral, melyet papírvirágokból készült koszorú vett körül. A halotti koronát hajadon leány és nőtlen legény temetésére készítették. A koporsóra helyezték és azzal együtt temették el. Bérmálás, új-, arany-, gyémántmise alkalmával a templom díszítésére készítettek lámpásokat, láncokat, kosarakat és cserepes virágokat. Temetési koszorúkat régen csak papírvirágokból fontak. Feliratos szalagok nem voltak, mivel csak rokonok vittek koszorút. Fehér szalag csak a fehér virágokból készült kis koszorún volt, amelyet a keresztre helyeztek. Szalagot szegni csak kevés asszony tudott a faluban.

Amikor a házasodni kívánókat a templomban másodszor is kihirdették, a menyasszony keresztanyjával, a leendő násznagy feleségével ajándékkérés (podaráj) céljából házról házra járt a faluban. A második világháború előtt lent és tojást, majd tojást és pénzt kaptak, ma csak pénzt. A két világháború között botra kötött fehér vagy tarka kendőbe, majd cekkerbe gyűjtötték az ajándékokat. A lenszöszt azután a menyasszony megfonta és a takácshoz vitte, amiből az vásznat szőtt a leendő háztartás számára. A tojást a lakodalomban használták fel, vagy eladták a szentgotthárdi piacon. Eredetileg a gazdasági gondok enyhítése volt a szokás célja, ma közösséget összetartó szerepe van.

A halál (smrt) a szlovén nyelvben nőnemű. A felsőszölnökiek fehér női ruhába öltözött férfiként képzelik el, aki lekaszálja az embereket. A közelgő halált hangos sírással-rívással próbálták elűzni, gondolták, így ismét fellélegzik a haldokló. A könnyű halál reményében családja mindaddig rózsafüzért imádkozott, amig az meg nem halt. A halálesetről harangszó értesítette a falubelieket. Ha a halott férfi volt, háromszor harangoztak a kis haranggal, ha nő, akkor kétszer a nagy haranggal. A gyerekeknek a kis haranggal harangoztak kétszer vagy háromszor.

Felsőszölnökön 1976-ig otthon ravatalozták fel a halottat. Két éjjel virrasztottak mellette. Az asszonyok a szobában a halott mellett imádkoztak és egyházi énekeket énekeltek. A férfiak a konyhában kártyáztak és bort ittak. Reggel, mikor elmentek, pálinkát kaptak. A temetés napján az udvaron búcsúztatták az elhunytat. A halott nevében egy hattagú asszonykórus és a kántor búcsúzott a családtól, a rokonoktól és a falubeliektől. 1976 után a ravatalozó előtt énekeltek. A XIX. században siratóasszonyok is voltak a faluban.

1883-ban a ljubljanai Anton Trstenjak a felsőszölnöki temetőben találkozott egy siratóasszonnyal. Itt és a környékbeli községekben még szokás volt, hogy temetéskor az asszonyok siratták férjüket vagy fiukat, a lányok pedig anyjukat.

A sirató szövegéből megtudható, mi volt a feladata a gazdának, fiának és az anyának a családi munkamegosztásban. A családfő irányította a gazdaságot és osztotta be a munkát a családtagoknak. Ő kereste meg idénymunkán az adóra és a meg nem termelhető javakra (cipő, ruha, só) szükséges pénzt. Sokszor még a kenyérgabonát is. A családfő keltette reggel a családot, ő ment ki elsőnek – ő taposta le a harmatot – a mezőre, erdőre. Gondoskodott az állatok almáról (fenyőfa tűlevele), szecskájáról és gondozta (kefélte) őket. Az asszony és a gyereke anyagilag és erkölcsileg függtek a családfőtől. Ahogy kérdéseivel a sirató szövege tételesen elő is sorolja: „…Mihez kezdünk most, hogy élünk majd? Ki teremti elő nekünk a kenyeret, ki szántja fel a földjeinket, ki fog vetni, ki fogja lekaszálni a rétet, ki fog szép nadrágot hordani, ki szerez szövetnadrágot; ki kel fel korán, ki kelti a családot; ki tapossa le a harmatot; ki szerzi be nekem a fát, ki fuvarozza haza a tűleveleket; ki tartja rendben a disznóinkat, ki veszi meg őket; ki fogja a marháinkat, teheneinket fésülni, etetni; ki fogja felnevelni a gyerekeket; öltöztetni; ki fog engem etetni; ki fog mákos kalácsot enni; ki fog nekünk szecskát vágni…”

Az apa, a férj halálával a család elszegényedett, a falu társadalma nem becsülte meg az özvegyet és gyermekeit. A feleség, anya halálával a leánygyermekek kerültek hátrányos helyzetbe, mert nem volt, aki elkészítse számukra a stafírungot (vászon, ruha, vánkos, ágy), és aki férjhez adja őket. Az asszony feladata a gazdaságban – a sirató szerint – az ételek elkészítése és

a len feldolgozása volt a XIX. század végén. A sirató végén az özvegy köszönetet mondott a temetésen megjelenteknek azért, hogy férjét elkísérték utolsó útjára, és mindenkit meghívott a halotti torra. Felfogadott siratóasz-szonyok is voltak, akik kötött szöveg alapján siratták az elhunytat.

A nyolcvanas évekig volt szokásban a jellegzetesen csak a szlovénekre jellemző „harangütés” – ritmikus harangozás a temetés alatt. A harangütők a templomtoronyban két harangnak a széléhez ütögették annak nyelvét felváltva, a harmadikkal pedig egyenletesen harangoztak. Az 1960-as évekig csak a módosabbak rendeltek harangütést temetéskor, az 1970-es években már majdnem mindenki. A nyolcvanas években a szokás kihalt, villany és gép harangozott immár.

A boronafalú házak idején élt az a hiedelem, mely szerint minden háznak, családnak volt saját házikígyója. A régi boronaházak falában lakott. Éjjel hallani lehetett a hangját, amely az óra ketyegéséhez hasonlított. Óvta a házat a bajtól. Ha valaki megölte, ő is meghalt, vagy elpusztultak az állatai. A szláv néphagyományban a házikígyó az ősök lelkének a megtestesítője, ezért nem szabad megölni. Különbséget tesznek a nőstény és a hím kígyó között. Utóbbi rövid és vastag, fején koronát visel. Ha fürdik, leteszi azt. Aki ellopja, gazdag lesz.

Az úgynevezett „népi imákat” a templomon kívül mondták el. A legismertebb, egész Európában elterjedt, a Jézus szenvedéséről szóló népi ima – az „Arany Miatyánk” – változatai Felsőszölnökön is ismertek. A nép ismerte az úr imáját (Miatyánk) és Mária imáját (üdvözlégy, Mária). Ebben a családi körben – Atya-Anya-Fiú – hiányzott a Fiú imája. Így keletkezett az Arany Miatyánk evangéliumi jelenetek és népdalok motívumaiból. A szlovének „aranynak” hívják, mivel egy nagyon értékes ígérettel fejeződik be: az imádkozónak minden bűne megbocsáttatik. Felsőszölnökön az ima elnevezése: „Ima Jézus szenvedéseiről”. Három részből áll. A kezdő kép megjeleníti a személyt, a szituációt és érzékelteti az elkövetkezendő eseményeket. A középső rész a szenvedéstörténet egyes fázisainak epikus, dramatikus megjelenítése (Jézus elfogása, kínzása, elítélése, megalázása, keresztre feszítése, az ezt követő természeti jelenségek, Mária-Jézus párbeszéde, Jézus lehulló és fölfogott vére). A záradék jelzi az ima eredetét (A kis Jézus azt mondja) és az elvégzéséért járó lelki hasznot, kegyelmet (bűnei megbocsáttatnak).

Felsőszölnökön az idősek nyelvében fennmaradt a villámlás és mennydörgés istenének neve – Perun – a szláv mitológiából a „belecsapott a villám” (Parün je vdâro) kifejezésben és a kövirózsa elnevezésében (parünovo pérge – Sempervivum tectorum) ismerhető fel. Ezt a növényt a zsúptetőkön termesztették a villámcsapás elhárításának szándékával.