Hit és élet
Hit és élet
A templomról – mint már említettem – a XII. század első feléből származik az első adatunk. A XIV. századi pápai tizedjegyzékek gazdag egyháznak mutatják, amelynek élén Miklós alesperes állt. Valószínűleg a környékbeli falvakat is ellátta: Csalt és Balpüspökit mindenképpen.
Mohács után az akkor itt birtokos Perényi Péter a reformáció híve lett, egri várparancsnoka, Varkoch Tamás elűzte a katolikus lelkészeket, és 1548 körül protestáns prédikátorokat hívott be. A református Bethlen Gábor 1619-ben vette birtokba a megyét, ekkor a debrői plébániát is protestáns lelkészek foglalták el. Valószínűleg I. Rákóczi György birtoklása idején is ők vezették az istentiszteleteket a debrői templomban. Azt nem tudjuk, hogy a missziós szerzetesrendek (ferencesek, jezsuiták) vagy licenciátusok (papi rendet nem nyert személyek, akik egyes egyházi szertartásokat elvégezhettek), megfordultak-e a községben.
A török kiűzése után, az 1693-as Heves megyei lajstromban még nem említettek lelkészt Debrőn. Ez azért is érdekes, mert egy 1696-os összeírás viszonylag nagyobb létszámú közösségről tudósít. Három évvel később, 1699-ből azonban már ismerjük személyét: Wolfgang Zellnek hívták. Debrő filiái ekkor: Verpelét és Tarnaszentmária.
Az anyakönyveket 1700-tól vezették. Kezdetektől csak a születésekről – a házassági és a halálozási bejegyzéseket 1737 körül kezdték el. Az új kegyúr, Grassalkovich Antal, 1744 és 1750 között újjáépítette a templomot, és a parókiának kőépületet emeltetett Patrónusnak Szent Mártont választották.
Debrő a középkorban egyházigazgatási szempontból az egri püspökség hevesi főesperességéhez tartozott. A török alatt a középkori esperesi kerületek határai elmosódtak. A plébániák nagy része is megszűnt. Amikor Telekessy püspök 1699-ben számba vette a működő egyházakat, csak a hevesi és patai főesperesség fennmaradását rögzíthette. Az újraszervezéskor Debrőt Heves alá sorolták. 1749-ben a hevesi kerületet alsó- és felső-hevesire bontották, településünket az utóbbihoz rendelve.
II. József 1782-ben kiadott utasításában az eltörölt szerezetesrendek vagyonából vallásalapot hozott létre. Az igazgatási szervezetet is átalakították. A debrői plébániát a közép-hevesi kerületbe sorolták. Ma az egri főegyházmegye hevesi főesperességének kápolna-füzesabonyi kerületébe tartozik.
Időközben a betelepített Aldebrőt is a debrői plébániához csatolták. Verpelét már 1757-ben és 1764-ben is kérte saját plébánia felállítását, arra hivatkozva, hogy már 210-re emelkedett a házaspárok száma. A püspök azonban elutasította a kérést, mert szerinte a verpelétiek nincsenek messze anyaegyházuktól, Debrőtől. Egyébként is a jobb lelki gondozás végett létesítettek kápláni helyet.
A plébániát 1770-ben újra kérték. Ekkor már a feldebrői plébános ideiglenes szállásának helyreállítását is megígérték. A püspök most már engedte, így 1771-ben Verpelét levált Debrőről, önállósult. Tarnaszentmária 1813-ban került át Debrőtől Verpeléthez. Aldebrő 1787-ben kérte függetlenítését, megnövekedett népességére hivatkozva. A következő évben helyi káplánt kaptak, akinek káplánházat is építettek, de az egyházi járandóságok egy részét továbbra is a feldebrői plébános húzta. 1800-ban újra kérték a plébánia felállítását, amit nem sokkal később meg is kaptak.
Emlékezetes esemény volt a plébánia életében az Eszterházy Károly püspök által végrehajtott egyházlátogatás. Az 1767. évi vizsgálat idején nemcsak
a plébániát és a hitéletet ellenőrizték, de Feldebrő vált az egyik bérmálási központtá is. A bérmálás 38 napig tartott, ezalatt 2682 személyt erősítettek meg a hitében. Nemcsak Debrőről, hanem az egész megyéből érkeztek az emberek. A bérmáltakat és bérmaszülőjüket bejegyezték a helyi anyakönyvbe, lakóhelyükkel és védőszentjükkel együtt. Ettől az időponttól kezdték Eszterházy püspök rendeletére az anyakönyveket rovatos formában vezetni. Ugyanakkor a hivatalos értesítéseket is bemásolták a plébánia köteteibe.
A korszaknak emlékezetes tisztelendője volt az 1743–48 között működő Deli János. A kor szokásaihoz képest magas fokú képzést kapott, a nagyszombati egyetemen végzett. A baccalaureatusi fokozatot 1735-ben, a magiszterit 1737-ben nyerte el. 1744-ben – már debrői plébánosként – a doktori fokozatot is megkapta. Valószínűleg ezért töltött el csak öt évet a plébánián. Később kanonokként szolgált Egerben, ekkor száz rajnai forint értékű alapítványt tett a feldebrői templom javára.
Wagner András erős matematikai érdeklődéssel bírt. Az 1771-es úrbérrendezés kapcsán megnőtt a kereslet a földmérők iránt. A feldebrői plébános jól értett a földméréshez és a térképészethez, ezért szívesen vették igénybe azok a földesurak, akik saját emberükkel nem tudták elvégeztetni ezt a feladatot. Tevékenysége azonban, azon túl, hogy akadályozta plébánosi teendőiben – az anyakönyvekben alig szerepel általa végzett keresztelés, esketés vagy temetés – a jobbágyokban is azt a gyanút ébresztette, hogy összejátszik a földesurakkal, és a gyengébb minőségű földeket nekik méri ki.
Eszterházy püspök a békesség kedvéért el is tiltotta plébánosát ettől a tevékenységétől: „Debrei plebanosom ellen már voltak panaszok, hogy eö többet foglalatoskodik a földek mérésében, hogysem papi kötelességének tellyesítésében… Tartok attól, hogy fellyebb való instatiáknál ítéletbe vétetve, hogy míg a papok is az Urbáriumba avatkoznak és a parasztokat szorongatni akarják. Távul legyen tőlem, hogy plebanosaim ellen valahol panasz tétetődjön, vagy zúgolódás támadjon oly dologban, melyre én szabadságat adtam volna nékiek.”
Az 1767-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a plébánia földjei a Szergalagonyán Bodnár Mihály földje és az út, a Gyepűlapányban Kiss István és Miklós, míg a harmadik rész Magyalszegen, Kováts Gergely és Póts Mátyás iskolamester birtoka között feküdtek. A plébániának a Szopó út és a Szűrhomoknak nevezett részen is volt területe, továbbá egy szőlőt is birtokolt. A helybeliek ezeket a földeket ingyen művelték.
A föld jövedelmén túl a lakosság termény- és pénzbeni juttatással tartozott a parókiának. A papot illette az egyházi tized nyolcada. Ez egészült ki a házaspárok által fizetett párbérrel, a szentségek kiszolgáltatásáért kapott stólapénzzel, valamint az alapítványok hasznával és az adományokkal.
A filiálék jövedelmének egy része is a debrői plébánoshoz folyt be.
A párbér terményben, készpénzben, kézi vagy igás napszámban teljesített jobbágyi eredetű szolgáltatás volt. Általában csak a parochiális kötelékbe tartozó híveket terhelte, de sok helyen az ingatlanokra kirótt dologi szolgáltatássá vált.
Amikor 1723-ban a plébánosok ellátását a kegyurakra bízták, ők mint földesurak a jobbágyaikat kötelezték az eltartásra, ilyenkor a más vallásúakat is fizetésre kényszerítették. 1816-ban egy teleknyi területtel rendelkezett a plébánia. Ez a belsőtelki állományból, szántóföldből, kenderföldből, rétből és gyepből állt. Érdemes felsorolni a földek helyét: Hegyes-hegy alja, Cser alja, Nagy-berek, Deméndi útra járó, Varjas-tó dőleje, Küntző tallaja, Galagonyás alja, Magyal-szög, Pintzefő dőleje.
A község lakói nem fizették mindig pontosan a plébános járandóságait. 1828-ban, Besze Ignác halálakor, Lemperger Mihály bíró kénytelen volt például elismerni, hogy évek óta tartozik a lakosság jó része a párbérrel és a deputátummal (terményjárandóság), de megígérte, hogy igyekeznek ezeket idővel kiegyenlíteni.
Az 1848. évi 13. törvénycikk kimondta az egyházi tized eltörlését, illetve a klérus maga mondott le róla. Az egyéb javadalmak azonban megmaradtak. A XIX. század végére egyre nagyobb jelentőségre tettek szert az egyház javára tett alapítványok. 1890-ben Feldebrőn 3057 korona alapítványi tőke jövedelmével számolhatott a plébános.
Az 1909. évi XIII. tc. az 1899. évi törvényt kibővítve évi ezerhatszáz koronára növelte a plébánosok jövedelmét. Felmerült, hogy a párbér kérdését is rendezni kell, mert a modern társadalmi viszonyoknak már nem felel meg alkalmazásának gyakorlata.
Az első világháború után a deputátum megváltásának összegét alispáni határozattal megemelték. A község kérte, hogy csak a régi váltság összegét fizessék, mert a plébánosi javadalomhoz tartozó 35 katasztrális hold I. osztályú szántó, két katasztrális hold szőlő és két hold kert, valamint a párbér és a stólapénz kényelmes megélhetést biztosít.
A megye közigazgatási bizottsága mégis helybenhagyta Schick Emil plébános megemelt járandóságát. A község képviselő-testülete azonban megtagadta a felemelt deputátumváltság kifizetését. A problémát az okozta, hogy az aranykorona bevezetésekor nem voltak tisztában az értékével, és így jócskán elszámolták magukat a háború előtti egyházlátogatási jegyzőkönyvben rögzített járandósághoz képest. A vita végül, 1931-ben, lezárult. Ekkor a plébános – tekintettel a válság okozta szűkös helyzetre – elengedett nyolcszáz aranykoronát a neki járó párbérből.
A második világháború után megváltozott az egyházi járandóságok adó jellege. Most már nem a községek szedték be és folyósították az egyháznak, a hívek magánfelajánlásai alkották tételeit.
A plébánia kegyurai az uradalom mindenkori birtokosai voltak, a paplak mellett különösen a templom építéséért, fenntartásáért tettek sokat. (Lásd az erről szóló fejezetben.) A parókia szervezetéhez tartozott a plébános vezetése alatt a kántor, a harangozó, a XIX. század második feléig a bába és a sekrestyés, aki a templom és a plébánia körüli tevékenységeket irányította. Rajtuk kívül a plébános háztartásában is szolgált néhány személy. Mivel az iskola is egyházi felügyelet alatt állt, a tanítókért is a lelkész felelt. A plébánia mellett a község tagjaiból szerveződött az egyháztanács, élén a plébánossal és a világi gondnokkal.
1767-ben a sekrestyés Grabetz János volt. Az 1810-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a sekrestyés Nagy Mihály, míg a harangozó, valószínűleg Grabetz János szintén János nevű fia. Az egyházközösség alapítványainak kurátora Pék János telkes jobbágy volt.
Az 1767-es egyházlátogatási jegyzőkönyv viszonylag jól felszereltnek mutatja a plébániát. A könyvtára 26 példányból állt. Itt őrizték a megyében a legrégebbi könyvet, Michael de Hungaria prédikációgyűjteményét. A gyűjteményt 1482 és 1501 között 27 alkalommal adták ki külföldön. Későbbről nem tudunk több kiadásáról.
1828-ban meglehetősen szegényesnek írták le a parókia tárgyi felszerelését, könyvtára azonban változatlanul tekintélyes. Mintegy 145 művet jegyeztek fel a szónoklattan, filozófia, teológia, kánonjog, történelem és szépirodalom köréből.
Az alesperesi jelentés 1877-ből magyar ajkú, iszákosságra és verekedésre hajlandó, különben a templomot szorgalmasan látogató népként jellemezte Feldebrő lakosságát. Tíz évvel később kissé módosítottak ezen a sommás ítéleten. Ekkor vad, nyers és makacs természetűnek, de buzgón ájtatosnak írták le a község lakóit.
A nép vallásos életére írott forrásunk csak a XVIII. század óta van. Komolyságát jelzik a különböző felajánlások, alapítványok, hiszen ezek rendszerint anyagi áldozattal jártak. A legkorábbi misealapítványt 1767-ben jegyezték fel. Kiss Pál végrendeletileg tíz rajnai forintot hagyott a plébániára, hogy lelki üdvéért rendszeresen misét mondjanak. 1801-ben Pócs János özvegye, Rachel a szőlőhegyen lévő birtokát adományozta az egyháznak, hogy jövedelméből férje és az ő lelki üdvéért meghatározott időpontokban misét mondjon a mindenkori plébános.
A XIX. századra azután megszaporodnak a különféle alapítványok, egyéni adományok. 1891-ben még gróf Károlyi Gyuláné is adományozott egy nagyobb összeget férje emlékének és lelki üdvének ápolására. A lakosság által befizetett összegek rendszerint húsz–száz forint között mozogtak. Az alapítványok nagy részét a misemondásra szántak tették ki, de szép számmal gondoskodtak a kápolnáról és a templomról is. Az utak menti kőkeresztekről a következő fejezetben szólunk.
Jelentős kultusza volt és van Szűz Máriának. A temetői kápolna megépítése óta (1738) kistáji búcsújáró hely. A hozzákapcsolódó főbúcsút Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.) tartották. Főként a Tarna-völgy és a Jászság népe zarándokolt ide ilyenkor.
A Mária-kultusz a falu népének mindennapjait is átszőtte. Ha valamilyen hirtelen tragédia történt a községben vagy a külterületen, akkor a helyszínen Mária-képet vagy Mária-szobrot állítottak. Előfordult, hogy a hívő életének szerencsés fordulatáért vagy – ezt kérve – emléktáblát készíttetett Szűz Máriának.
A legtöbb ilyen táblát a Szent-kút nevű forrásnál helyezték el. Ez az úgynevezett Honvéd halmán van. A hagyomány szerint itt megjelent Szűz Mária. A jelenés után a mai temetőben szállt le, és ezért építették itt a kápolnát. Csodatévő víznek tartják, amelynek gyógyító ereje van. A környékbeliek itt imádkoztak gyógyulásukért. A XIX. századból származó hagyomány szerint, amikor a gőzekébe öntöttek belőle, nem indult el. Az uraság hiába próbálta felszántatni, sőt a Károlyiak intézője, Turkovics, trágyával is eltömette, ennek ellenére a víz újra feltört.
A Mária-kultusz mellett Nepomuki Szent János és a templom védőszentjének, Szent Mártonnak a tisztelete volt számottevő.
A XVIII. századtól az öt előírt körmenetet megtartották. Eszerint Úrnapján, virágvasárnap, nagyszombaton éjjel, a keresztjáró napokon (áldozócsütörtök előtti hétfő, kedd, szerda) tartottak körmenetet. Az ötödik Szent Márk napja volt, ezt a búzaszenteléssel kapcsolták össze. A búcsújáró körmeneteket más helységbe vezették. Feldebrőre Úrnapja oktáváján – nyolcadnapján – Aldebrőről és Verpelétről vezettek körmenetet.
A XVIII. század első felétől az obszerváns – szigorúbb szabályzatú és kisebb vagyonú – ferencesek, a jezsuiták és a minoriták missziós tevékenysége nyomán elterjedt a flagellálás szokása (önostorozás; bűnbánatot tartva legtöbbször nyilvános helyen sanyargatja magát a hívő). Feldebrőn is gyakorolták.
Tudjuk, hogy 1769-ben és 1770-ben is missziót tartottak a községben a jezsuiták. Ez bizonyára nagy lökést adott a szokás elterjedésének. Eszterházy Károly püspök a nyilvános önostorozást már 1767-ben megtiltotta, és csak magánházaknál engedélyezte. Ennek ellenére az egész egyházmegyében tovább élt. 1822-ben a máriapócsi búcsún történt önsanyargatás után a Helytartótanács utasította az érseket, hogy vizsgálja ki az ügyet. Ekkor derült ki, hogy a sorozatos tiltások ellenére számos helyen folytatják ezt a gyakorlatot.
A közép-hevesi alesperesi kerületben csak Feldebrőn maradt meg mégis. Nagyboldogasszony vigiliáján – előestéjén – a flagellálni szándékozók összegyűltek a temetői kápolnánál. A búcsúra érkező öt-hat ezer ember között is sok volt a vezeklő. Vagy a magukon viselt, vagy külön erre a célra készített ruhában, égő gyertyákkal a kezükben mentek végig a falun a templomig. A templom előtt elimádkoztak öt miatyánkot és öt üdvözlégyet, valamint egy hiszekegyet, majd visszatértek a kápolnához.
A szokással szemben az egyház egyre erőteljesebben lépett fel a XIX. század elején. Az érsek rendszeresen utasította a Feldebrő környéki plébániákat, hogy Nagyboldogasszony előtti vasárnap hirdessék ki a nyilvános flagellálás tilalmát.
A vallásos érzületet jelzik az egyházhoz kapcsolódó különböző társulatok, egyesületek. 1854-ben már létezett a Rózsafüzér Társulat, valószínűleg ezt keresztelték át 1886-ra Szent Olvasó Társulatnak. Ebből az évből ismerünk adatokat egy itt működő Mária-társaságra is. A jelentések szerint sok tagot számlált, és sűrűn rendezett ájtatosságot.
A Katolikus Ifjúsági Egyesületet 1914-ben alakították. Schick Emil plébános volt a Jézus Szíve Szeretetteljes Társaságának (Szívgárda) alapítója. A társulatnak 1917-ben 773, 1947 júniusában már 1722 tagja volt.
A felnőttek számára alakult a Hitterjesztés Egyesülete 24 taggal 1928-ban. Ez idő tájt hozták létre a Szent Kereszt Hadseregét, amely tizennyolc csoportra oszlott, csoportonként tizenkét taggal. Jónéhány aldebrői és verpeléti is volt a tagok között. 1939-ben szervezték meg a Feldebrői Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletet, szintén a plébános vezetésével.
1949-ben be kellett jelenteni a községeknek a hitbuzgalmi csoportokat és vezetőjüket. A jegyző jelentése szerint ekkor már csak Szent Ferenc III. rendje működött – amely nem sokkal korábban alakult –, Kiss Sándorné Kiss Mária vezetésével. A nehéz idők sem vették el a lakosság vallásos hitét, hiszen 1953-ban 153 család fizetett be komoly összegeket a templom javítására.
A község és az egyházközség jelentős személyisége volt a pócspetri perben jogtalanul halálra, majd börtönbüntetésre ítélt feldebrői születésű Asztalos János (az Asztalos család garcsik ágából származott), akit 1934-ben szenteltek pappá Egerben, és 1945–49 között volt Pócspetri plébánosa. A börtönből 1956-ban szabadult, majd még ez évben külföldre távozott. 1990 után visszaköltözött a községbe, itt is érte a halál.
Bár a falu lakossága majdnem teljes egészében a katolikus egyház híve, a többi vallásról se feledkezzünk meg.
A XIX. század közepétől mintegy hetven-nyolcvan izraelita vallású telepedett le a községben. Egyházszervezeti rendjük szerint Verpeléthez tartoztak. A második világháború előtt már összesen csak nyolc család idősödő tagja lakott a faluban. Őket a nyilasok elhurcolták, tudomásunk szerint nagyon kevesen élték túl közülük a haláltáborokat.
A baptista hitközség 1922-ben próbált gyülekezetet alapítani a faluban. Erre a célra Budapestről kapott pénzből ingatlant vásároltak. A főispán megtagadta az épület átminősítését, mert csak négy család volt baptista, és a község iskolának kérte az épületet. A fentebb már említett 1949-es jelentés 20-22 fős baptista közösségről tett említést. Ma is él egy kisebb létszámú gyülekezet Feldebrőn.
A plébánia épülete
Első áldozók Simon Gyula plébánossal
Egyházi ünnep után 1930 körül
Asztalos János pócspetri plébános sírköve
