Híres dohány, híres szőlő
Híres dohány, híres szőlő
A török háborúk után, a XVIII. század elején a dohány széles körben elterjedt az országban. A dohányzás ellen hozott intézkedések, a Habsburg állam által bevezetett dohánymonopólium önmagukban is jelzik ezt. A termesztés azonban nagyon egyenetlen volt. A dohány különösen érzékeny a talajra és az éghajlatra, elterjedésében a jó értékesítési és szállítási lehetőségek is szerepet játszhattak, településünk környéke minden mutató szerint ideális befogadója ennek a kultúrának. A szakirodalom Verpelétet említi a Tarna-völgyi dohánytermesztés központjaként, ami a XIX. század elejére igaz lehetett, az ezelőtti időkre vonatkoztatva már kevésbé. Nem véletlen, hogy a beváltóhelyeken a környékről származó dohányt éppenséggel debreinek hívták.
A vármegyei közgyűlés egyik iratából 1718-ban arról értesülünk, hogy a település minden jobbágya dohánytermelő. Egy 1721–22-es összeírás már adóztatott termelési mennyiségekről is tudósít. Debrőn a tizenöt összeírt személyből kilenc 269 csomót termelt, míg Verpeléten hét ember hatvan csomót. Két év múlva, 1724-ben a faluban tizennégyen 1150 csomót.
Némelyik jobbágy jelentős készlettel is bírt: Csonka István, Kondás Mátyás százhúsz, Kovács Pál, Csomós Bálint, Kis István és Kovács János száz-száz csomóval.
A XVIII. század első felében főként a jobbágylakosság termesztette a dohányt, elsősorban a század elején a még meglévő viszonylagos szabad állapota és a földbőség miatt. Ahogy az életük kötöttebbé vált, a terhek nőttek, a dohány szántóföldi termesztése visszaszorult. A földesúri járandóságokat egy összegben megváltó – taksás – jobbágyok viszont a század harmincas éveitől tértek rá a dohány termelésére. Az amúgy serfőző foglalkozású taksás Asztalos Andrásnál 1735-ben például száz csomó dohányt írtak össze. Négy évvel később négy taksás húsz–negyven csomó dohányt termesztett.
A XVIII. század második felére, a XIX. század elejére a zsellérek is bekapcsolódtak a dohánytermesztésbe. Feldebrőn ekkortól leginkább kerti dohányt termesztettek, a belső telkeket is dohányföldnek fogták be, sőt a telkek végén lévő közlegelőkből is hozzászántottak egy-egy darabot.
A dohánykertek területének bővítése végett – körülbelül százhetven termelő – az uradalomtól is bérelt földet. Ezek akkoriban a Hagyóka-, Mocsáros-, Nagy-tó-, Kenderföld-dűlőben feküdtek. Később, a XIX. század közepére, a majorsági bérelt földek jelentősége tovább nőtt.
Barchetti egri kereskedő 1804-es tudósítása szerint itt jóval nagyobb a kerti dohány mennyisége, mint a szántóföldié. 1828-ra a lakosság legfőbb bevételi forrásává vált ez a termék. Ugyanezt állította Tahy Gáspár 1837-ben a Tudományos Gyűjteménynek írt tanulmányában.
A nagyméretűre duzzadt, beltelkekhez kötődő dohányföldek és a cenzuális bérletek Feldebrőt idővel szinte körbevették. A terjeszkedés iránya a kelet felé eső homokos dombok és legelők felé tartott. Az 1830-as évekre a földesúr a belterületi dohányföldeket beolvasztotta allodiális birtokába. Elsősorban a nagy múltú területeken történt így.
Haszonbéres majorsági földek 1857-ben
Terület
neve
|
Összesen
négyszögölben
|
Közben fekvő
majorság
|
Házas
zsellér
|
Gazda
|
Község
|
|---|---|---|---|---|---|
Hagyóka I.
|
3244
|
–
|
2676
|
568
|
–
|
Hagyóka II.
|
7561
|
1420
|
6141
|
–
|
–
|
Hagyóka III.
|
10906
|
388
|
8573
|
1945
|
–
|
Beltelkek között
|
1836
|
–
|
–
|
1836
|
–
|
Hagyóka IV.
|
4083
|
–
|
4083
|
–
|
–
|
Mocsáros (a malomároknál)
|
7496
|
4985
|
1904
|
–
|
607
|
Felső-Mocsáros
|
10812
|
–
|
878
|
9934
|
–
|
Alsó-Mocsáros
|
2014
|
–
|
348
|
1666
|
–
|
A malomnál
|
782
|
–
|
782
|
–
|
–
|
Kenderföld I.
|
10703
|
496
|
10287
|
–
|
–
|
Kenderföld II.
|
14934
|
–
|
14593
|
–
|
341
|
Kerek-tó-part
|
3091
|
–
|
3091
|
–
|
–
|
Temető alatt
|
3991
|
–
|
984
|
3001
|
–
|
Összesen
|
81453
|
7289
|
54260
|
18956
|
948
|
Feldebrőn is megjelent a dohánydézsma, hogy mikor, nem tudni pontosan. Egy későbbi úrbéri per során Bognár István azt vallotta, hogy 1831-ben, amikor a faluba került, minden vékás (negyed hold) föld – bizonyára bérelt majorsági – után húsz font dohányt és húsz váltókrajcárt fizettek. Az összeg később nem változott jelentősen. A dézsma tehát nem a termés szokásos tizedét, vagy kilencedét jelentette, tulajdonképpen mint bérleti díj a termés eredményétől független volt. Mindez erősítette az önálló kistermelői szemléletet. Rossz termés vagy más okok miatt persze előfordult, hogy ezt sem tudták megfizetni.
A feldebrői sárgás-feketés, homokos talajon sárga, nagylevelű fajta termett, alacsony nikotintartalommal. A XVIII–XIX. század fordulóján burnótként is használták. Ezt a dohányt termesztették Aldebrőn is, a verpeléti valamivel gyengébb minőségűnek számított. A debrői dohány a XVIII. században külföldön is közismert lett, bizonyára az észak-amerikai gyarmatokra (Virginia) kényszerített blokád miatt.
A csomókat kereskedők vásárolták fel és jutatták el a gyárakba. A Sár hídjánál működő kocsmáros, Brauner Emánuel és felesége 1798-ban például mintegy száz mázsa dohány szállítására kötött szerződést Daszkál Demeter pesti kereskedővel. Egy mázsáért kilenc forintot kapott, komoly előleget is felvett. Mivel azonban Feldebrőn és környékén nem tudta felvásárolni a szükséges mennyiséget, az előleg felét vissza kellett fizetnie.
A következő évtizedekben egy Sellner János nevű pesti dohánykereskedő vásárolta fel a Tarna völgyében a dohányt Ullmann, Mauthner és Kadisch nevű bécsi gyárosok számára. A felvásárlótelep Feldebrőn rendezkedett be. 1820-ban fizetési vitába keveredett a falusiakkal, amit a vármegye simított el. A külföldre készülő debrői dohányt általában Fiuméban rakodták be, hajóval szállították nyugat felé.
A XIX. század második felére az alföldi termelés megerősödése miatt térségünkben visszaesett a dohánytermesztés. Ebben a döntő szerepet azonban az állami monopólium bevezetése játszotta, illetve az, hogy a földbirtokosok a kibontakozó gabonatermelési válság miatt sokfelé az országban ebben a kultúrában keresték a kieső jövedelem pótlásának a lehetőségét. Igaz, a nagybirtokosok nem tudták volna felvenni a versenyt a munkaigényes növény termesztésében a gazdákkal. Ehhez kellett még a monopólium bevezetése utáni árpolitika is, amely a kisparasztok által termelt kerti dohányokra nagyon alacsony árat állapított meg. Emellett a közvetlen értékesítés lehetősége elveszett számukra.
Gondot okozott a divat változása is. A pipázásról és ezáltal a könnyű, kerti pipadohányok elfüstöléséről az 1840-es évek végétől áttértek a nehezebb, nagyobb termést hozó alföldi fajtákra, amelyekből cigarettát, szivart készítettek. A dohányból élő családoknak nem volt más választásuk, mint elszegődni feles kertésznek vagy bérlőnek. Ennek következtében az 1860-as évektől a Tarna-völgyi falvakból nagymértékű kirajzást figyelhetünk meg. A családok – kertjüket a rokonságra bízva – elindultak az Alföld felé. Jó részük soha vissza sem tért.
Mivel a „dohányosság” speciális gazdálkodási forma, és még az uradalomban is önálló, önmagát irányító egység volt, ahol a felnőttek mellett szükséges az ingyen munkaerőt jelentő gyerekek közreműködése is, az elvándorlók száma még szembeszökőbb. Feldebrőről 1893-ban például száz család költözött el. A korabeli családi viszonyokat ismerve ez legalább hat-nyolcszáz embert jelentett. A település 1869-es, 2293 fős lélekszáma 1900-ra 1992-re csökkent. A környékbeli falvakban még nagyobb a fogyás.
Az ültetvényt telepítő alföldi uradalom vagy egy már ismert kertészt bízott meg a toborzással, vagy saját emberét küldte a községbe. A szerződés megkötése után január végén, februárban indultak a munkások felpakolva a szekérre, néha vonatra a teljes háztartást. A szegődményes helyen azután a nyolcvanas évektől urasági épületekben vagy ideiglenesen putrikban helyezték el őket. A költözés szokásos célállomása Szabolcs, Békés, Tolna megye. Nagy lökést adott az otthon maradóknak, hogy sokszor megtollasodva érkeztek vissza a dohányosok. Ilyenkor még az is elgondolkodott a munkavállaláson, aki nagyobb földdarabon ült.
Az elvándoroltak döntő többsége a zsellérek közül került ki, bár az elszegényedett vagy elemi kár sújtotta birtokosok is választhatták ezt az utat. Amúgy is a zsellérek foglalkoztak inkább dohánnyal. A korábban bemutatott táblázat adataiból kitűnik, hogy a haszonbéres földek 66,61 százalékát már az 1850-es években a házas zsellérek művelték.
Amíg a század végén a hatóság által engedélyezett 121 katasztrális hold és 1370 négyszögöl helyett a 181 termelő 125 katasztrális hold és 830 négyszögölön termelt, addig a XX. század elejére erősen megcsappant a termelési kedv. Az első világháború alatt a hadsereg nagyobb felvevő szerepe ellenére is 49 termelő 18 hold 913 négyszögölön ültetett csak dohányt, holott 27 holdat engedélyeztek. Az 1930-as évekre még rosszabbá vált a helyzet. Nemcsak Feldebrőn, hanem az egész megyében. Gyakorlatilag csak kiegészítő kereseti forrásnak tekintették már a dohánytermesztést. Az ötvenes évek rövid fellendülése után az 1970-es években termelése kiszorult a háztájikba.
A rendszerváltozás (1989–1990) után a Kápolnai Dohánybeváltó Üzem próbálta élénkíteni a termelési kedvet hitelekkel és egyéb kedvezményekkel. Főként a Virginia típusú dohány termesztését ösztönzik. Az ennek ellenére nyilvánvaló hanyatlás legfőbb okaként napjainkban elsősorban a szőlőkultúra előretörését jelölhetjük meg. Emellett az 1850-es évektől meglévő alacsony felvásárlási árak, a folytonos állami beavatkozás, az ezekből fakadó kellemetlenségek és napjainkban a dohányzók számának lassú csökkenése is hozzájárultak e nagy múltú művelési ág visszaszorulásához.
Területünkön és egész Észak-Magyarországon a szőlőtermelés megjelenése a honfoglaló magyarsághoz és ezen belül valószínűleg a kabar törzsekhez köthető. Nemcsak bolgár-török eredetű szavaink (szőlő, bor, seprő, csiger), hanem az is erre utal, hogy a kabar településterület mindenütt egybeesik olyan bortermelőhelyekkel, amelyekről a szőlő jelenléte a honfoglalást követő első századokból kimutatható.
A dunántúli és az észak-magyarországi szőlőművelő munkaeszközök közötti különbségek azzal magyarázhatók, hogy a dunántúli kelta-római hagyománnyal ellentétben keleten magyar alapokról indultak, akik ezt a kultúrát választották.
A XIII. századig a keleti országrészben valószínűleg főleg az úgynevezett ligetes szőlőművelés technikáját alkalmazták. Ez a természetes élőhely gondozásában, az árnyékot adó fák kiirtásában kimerült. Emellett egy szűkebb réteg a magasabb színvonalú szőlőkultúrát is ismerhette. A XII. századtól kezdve nagy hatással voltak az újlatin – vallon, francia, olasz – telepesek is a korabeli hazai szőlőművelés fejlődésére.
Debrő először 1332–37 között szerepel mint bortermelő falu egy összeírásban, de tizedet nem fizetett. Már jóval korábban telepíthettek itt szőlőt, erre utal az Abák birtoklása és a debrői monostor létezése is. A XV. század végén az úgynevezett debrővölgyi tizedszedési kerület, így Debrő is folyamatosan küldte a bordézsmát Egerbe. 1501 júliusában az egész kerületből 34 érintetlen hordó bort szállítottak az egri várba.
Majdnem ötven év múlva, 1549-ben, 41 birtokos 1534 icce bort adott dézsmába. Az egyik falusi valószínűleg Verpeléten is birtokolt szőlőt. Egy évre rá már a töröknek is adóztak hatvan pint – százhúsz icce (egy budai icce 0,8484 liter volt) – mustot.
Bár a Korán tiltja a borfogyasztást, a törökök a keresztények közötti kereskedelmet adóbevételi okokból megengedték. 1576-ban Debrőn 36 termelőt, két évvel később 63 dézsmakötelest tartottak nyilván. Ők összesen 54 köbölt (1620 icce) fizettek. A dézsmálás engedélyezéséért a hatvani bégnek négy és fél köbölt küldtek. A fenti adatok bizonyítják, hogy a jó értékesítési lehetőségek miatt a zűrzavaros időkben is jelentős termeléssel számolhatunk.
A XVII. század első feléből nincs adatunk. 1670 körül arról értesülünk, hogy a szőlőhegy elpusztult. A XVIII. század folyamán a dohánytermesztés kap nagyobb hangsúlyt. De hogy változatlanul gazdálkodtak a bor gyümölcsével is, arra bizonyság egy 1801-ben kelt misealapítvány: az alapító a homoki promontoriumon (szőlőhegy) százötven rajnai forint értékű földet hagyott az egyházra.
Bár a korból nem találtam más megnevezett szőlőterületre, a „homoki” elnevezés arra utal, hogy a falu más részein is termettek a tőkék.
Ahogy az egri borvidék más részein, úgy Feldebrőn is termesztették a rácok által behozott kadarkát más vörösborfajták mellett. A filoxérajárvány után a fehérborfajták is elterjedtek.
A XIX. század végén a gazdák rigolozott (forgatott) földbe ültettek, főként kadarkát, rövidre metszették, de az erősebb csapokon három-négy szemet hagytak. Nem trágyáztak, mert szerintük ez silányította a bort. Ehelyett az eső hordta földet vitték a tőkék alá.
A termelés 1900 körüli terjedését mutatja, hogy a század elejei borkiállításokon az Eger-Visonta Borvidék színeiben feldebrőiek is megjelentek. Ekkoriban hirtelen sajtolással sillerbort is készítettek.
Az első világháború után a község gazdasági életében meghatározó szerepet kapott ez a kultúra. Ha több éven keresztül rossz volt a szőlőtermés, a község gazdálkodása csőd közeli helyzetbe került. Mint például 1928-ban, amikor a készülő Vécsi út kőanyagának szállítását nem tudták vállalni: üres volt a kassza. Érdekes módon a bor fogyasztási adóját egyezség alapján állapította meg a község vezetése. A gyakorlatot azzal indokolták, hogy az elöljáróságnak nincs apparátusa az ellenőrzésre. Az átalány rendszerint kedvezőbb volt a gazdáknak, s kétségtelen tény: a falu képviselő-testülete is termelt bort.
A törköly és a hullott gyümölcs felhasználására 1925-ben megalakult a Feldebrői Első Szőlő- és Gyümölcstermelők Szeszfőzde Egyesülete. A szükséges területet a község adta bérbe a gazdaközösség földjéből. Tíz év múlva a szeszfőzde vezetője, Kovács Géza kéri, hogy a közben szövetkezetté alakult főzdét egyéni szeszfőzdévé alakíthassa. A szövetkezet bukását valószínűleg a gazdasági válság okozta.
Az első világháború után a borárak alacsonyan maradtak, túltermelési és értékesítési gondok mutatkoztak. A feldebrői gazdák, mint a borvidék más községei, a csemegeszőlő termesztésében látták a kiutat. A harmincas évek végére a termőterület egyre nagyobb százalékát foglalták el ezek a tőkék. Ekkor azonban nyilvánvalóvá váltak az infrastruktúrális problémák. Nem volt elég tárolókapacitás. Szekéren kellett Verpelétre szállítani a szőlőt.
A csemegeszőlő rakodása miatt újra szorgalmazni kezdték a vasútállomás kiépítését. Kiderült azonban, hogy még az önrészt sem tudja vállalni a község. Mire megtalálták a megoldást – akárcsak az első kezdeményezés idején –, kitört a háború. Ezekben az évtizedekben vált általánossá a műtrágya és a permezetőszerek használata. A gyenge termés és a rossz gazdasági helyzet miatt többször előfordult, hogy a községnek kellett a gazdák helyett kifizetni a gyárakat. A gazdaközösség és a község permetezőgépet is vásárolt, amit a háborúig használtak.
A háború után a beszolgáltatási rendszer és a magas boradó megnehezítette a háború alatti – a munkáskéz hiányából fakadó – károk helyrehozását. A termelőszövetkezet megalakulása után (1959-ben) a debrői borvidéket egyesítették a gyöngyös-visontaival Mátraaljai Borvidék néven.
Feldebrő kiemelkedő termőhelynek számított. 1972-ben 131 hektár 6461 négyzetméter területen 6636 aranykorona és 64 fillér összkorona értékben termeltek szőlőt. Egy hektárra ötven aranykorona 49 fillér jövedelem jutott, amit csak a Gyöngyös környéki termelők múltak felül. 1996-ban a hegyközség 272 taggal 153 hektáron gazdálkodott.
A közösen művelt szőlőterületek megoszlása tőkeművelési mód szerint 1974-ben
| Bakművelés | 13 ha |
| Alacsony kordon | 42 ha |
| Középmagas kordon | – |
| Lenz-Moser | 44 ha |
| Összesen | 99 ha |
(ha = hektár)
Az olaszrizling, a hárslevelű és a leányka a kiemelten termelt fajta. Javasolt fajtának számított a bánáti rizling, otonel muskotály. Márkázható – védjegyezhető – fajtának a Debrői Hárslevelűt jelölték ki. Az étkezési szőlő termelése is nőtt. A legelterjedtebb fajta a piros és a fehér chasselos, de 1967-től a cardinal, muskat adda fajtákat is termesztették.
A község szőlőtermesztéséért az előző évszázadban talán Prohászka Ferenc (1904–1984) tett a legtöbbet. Még a Károlyi-uradalomban kezdett foglalkozni a szőlőültetvényekkel. Rendbehozta őket, és ezeknek a szőlőknek a terméséből márkázták először a Debrői Hárslevelűt. Ő vezette be a nagyüzemi termelésnél a magas művelést. Ugyan elkerült Feldebrőről Gyöngyösre, de továbbra is figyelemmel kísérte a község szőlőtermesztését. Nagy szerepe volt abban, hogy 1997-ben a hárslevelűt védetté nyilvánították. Ma a Debrői Hárs Hegyközség újra az Egri Borvidékhez tartozik.
Dohánybeváltás az 1950-es években
Szőlő beadás 1950 körül
Szőlőmetszés az 1960-as években
Lénárt paca István a termelőszövetkezet pincéjében
