Szűkülő élettér a gyarapodás századában | Száz Magyar Falu

Szűkülő élettér a gyarapodás századában

A Bakonynak török uralom alól felszabadult területein járva az utazó lehangoló képekkel találkozik. Tönkretett kultúrtájjal, ahol a szántóföldet, kertet, rétet gyom veri föl, bozót lepi el, a hegyvidék lankáin az egykor visszaszorított erdők lendülnek támadásba. A táj arculatának megváltoztatásában persze nemcsak a másfél százados törökvilág volt részes. Nagy rombolásokat okozott a tizenhat évig tartó felszabadító háború is, de a Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendeje sem szűkölködött az országot és vidékünket átszelő seregjárásban, tervszerű irtó- és bosszúhadjáratokban.

Megyénket Heister császári generális dúlta végig 1704-ben, felégetve mindent, aminek a másik hasznát vehette, s a helyzetet még az 1710-ben pusztító pestitjárvány is súlyosbította. Az 1715-ben, majd 1720-ban elvégzett országos összeírás szerint az átlagos népsűrűség egy négyzetkilométerre számítva tizennégy fő volt, vidékünkön csupán kilenc fő.

Az Öreg- és Keleti-Bakony települései közül Csesznek és Palota végvára s a szomszédságában meghúzódó kis falvak, valamint az utaktól távol, az erdőben megbúvó Dudar és Csetény község vészelték át a török uralom sorvasztó másfél évszázadát és a felszabadító háborúk pusztításait. A településünk közvetlen szomszédságában lévők közül Bakonyoszlopot már az első török becsapások elnéptelenítették, csaknem két évszázadig puszta faluhely volt. Bátorkő várát és a hozzátartozó Perét az 1552-es török hadjárat törölte ki az élő falvak listájából. Ekkor pusztult el a ciszterci rend apátsági székhelye, Zirc és a hozzátartozó Olaszfalu is. Monostora rommá vált, szántóit benőtte az erdő és cserje, halastavai eliszaposodtak, feltöltődtek. A tizenöt éves háború alatt pusztultak el Dudar közvetlen szomszédai közül Esztergár és Nána település, legelőiket a dudariak használták. Nagytés és Kistés törökkorban megmaradt maroknyi lakosságát a felszabadító háború terhei nyomorították meg.

Az elvadult táj megszelídítése, a településhálózat hézagainak feltöltése, a mezőgazdaság fölemelése nem következhetett be a népesség számának jelentős mértékű gyarapodása nélkül. De komoly gondot jelentett az is, hogy a töröktől visszahódított vidékeken a földesúri hatalmat is vissza kellett állítani. Az egykori végvárak környékén élt községek, mint Dudar is, a szántót, rétet szabadon osztották, házukat tetszésük szerint ide-oda építették, a pusztákat használták, ki hol érte. S az addigi szabadabb életmódhoz, meglehetős önállósághoz szokva nyakasan szegültek szembe a rehabilitációját kereső hatalommal.

Tudjuk, hogy a hódoltság ideje alatt a „királyi Magyarországra” menekült földesurak iparkodtak, ha szűkre szabott keretek között is, jogaik gyakorlását fenntartani török uralom alá került jobbágyaik felett. Ám a vérzivataros idők jelentősen megtizedelték a régi nemesi családokat. Ha leszármazóik megérték a török kiverését, előbb a Neoacquistica commissio (újszerzeményi bizottság), utóbb a rendi bizottság előtt hosszas procedúra során kellett kimutatniuk a visszakerült birtokhoz fűződő jogaikat.

Így történt ez Dudar földesuraival, a széplaki Botka családdal is. Tolna megyei birtokait 1700-ban, majd Veszprém megyei jószágait (úgymint Dudar, Nána, Pere, Balatonfőkajár, Csajág, Kiskovácsi, Lepsény, Dáka, Podár, Nagyalásony) 1711-ben vesztette el. A vagyonvesztés egyik döntő oka, hogy Botka Ferenc fia Ádám, Rákóczi híve volt, s bár őt és sógorát, Bezerédi Imrét árulás gyanúja miatt 1708-ban Sárospatakon a kurucok végezték ki, a családon az udvar is bosszút állt. Magvaszakadás címén megmaradt birtokait elkobozták, s a császárhű Nádasdy Ferencnek adományozták. S bár Botka János (oldalági leszármazottja a családnak) 1725-ben megcáfolva a magvaszakadást még egy kísérletet tett, hogy peres úton visszaszerezze az elvesztett birtokait, erőfeszítései sikertelenek maradtak.

Az új birtokszerző, gróf Nádasdy Ferenc mint őrnagy a rajnai hadseregnél szolgált. Vitézsége és fontos szolgálatai jutalmául a birtokadományokon túl 1714-ben lovastábornoki rangot kapott. Ő alakította ki családja felsőlendvai és lepsényi uradalmát. Birtokainak kormányzását azonban már az 1730-as évek közepétől fiainak engedte át. Boldizsár – aki belső titkos tanácsos és kancellár lett – kezelte Dudar, Nána, Pere, Balatonfőkajár, Csajág, Kiskovácsi és Lepsény jószágát, míg Ferenc Dáka, Podár és Nagyalásony falu jövedelmét élvezte. Ő az, aki Mária Terézia korának egyik leghíresebb hadvezére volt, s az örökösödési háborúban szerzett érdemeiért a Mária Terézia-rend nagy keresztjét, valóságos belső titkos tanácsosi címet, Fejér megyei főispáni és altábornagyi rangot nyert.

Nádasdy Ferenc birtokba iktatása után először 1713-ban, majd 1719-ben vette számba javait. Ha ezt kiegészítjük az 1715 és 1720-ban felvett országos összeírás eredményeivel, képet formálhatunk a század elején Dudar életéről.

Az 1710-es évek közepén huszonhárom jobbágy – Simonyi István (bíró), Kovács Mihály, Nagy István, Eszes Gergely, Bök Mihály, Kovács Benedek, Mazalin Pál, Nagy István, Varga János, Pap János, Pap István, Török Mihály, Nemes Mihály, Kovács György, Imre Jakab, Jakab János, Kovács István, Mihály Jakab, Nagy István, Bek István, Földessi Gergely, Csepregi György és Kovács Gergely –, hat házas zsellér – Oláh Mihály, Molnár György, Takács Fábián, Jakab István, Vincze György és Pap János –, valamint két házatlan zsellér – Takács József, Bocsor István – élt a faluban.

Földjeiket két nyomásra osztva művelték, két-háromszori szántással – ezt négy és hat igásmarhával végzik – egy pozsonyi mérő után három mérő gabona termett. A rétek két kaszás (egy kaszás, az egy ember munkájával napjában lekaszálható rét kiterjedése mintegy kilencszáz négyszögöl) után egy kocsira való erdei szénát hoztak.

Legelőjük kevés volt, ezért mind a legeltetésre, mind a makkoltatásra és az épületek építéséhez erdőket és pusztákat béreltek, többek között Nána és Esztergár elpusztult területeit. A községnek Nánapusztán egyköves malma volt, amely harminc forintot jövedelmezett nekik. Az 1719-ben készült összeírás szerint a dudariak már sem cenzust (a földesúrnak fizetendő pénzszolgáltatás, az úrbéres föld használata fejében), sem kilencedet nem adtak, s az egész telek után tizenkét nap kaszáló és aratási robot s némi élelemből álló szolgáltatás olyan kevés, hogy az összeíró is megjegyzi: az úrbér ilyen alacsony meghatározása csak valamilyen speciális elnézésből (ex speciali conniventia) történhetett.

A számbavétel után látott hozzá az új földesúr saját mezőgazdasági üzemének kialakításához, földesúri jogainak érvényesítéséhez. Majorságának központjául Lepsényt tette meg, ahol lakóházat, magtárat és istállókat építtetett, de még sem a biztonságot, sem az ottani anyagi alapokat nem látta elég szilárdnak ahhoz, hogy ideköltözzék: lakóházat Pápán tartott fenn. A gazdálkodás beindításához kevés volt a munkáskéz, a föld csak az emberi erővel együtt jelentett értéket.

Nádasdy először is visszaállította a régi szolgáltatásokat, így a heti egy nap robotot, amely a következőképpen oszlott meg: minden egész helyes dudari jobbágy köteles volt Lepsényben évente négy napot szántásra, hat napot aratásra menni, valamint szüretkor tizenkét napot szolgálni, amelybe a jövés-menést nem számolták bele. Köteles volt a perei és nánai pusztán hat kaszást és nyolc gyűjtőt biztosítani (amely hét nap marhás robotnak felelt meg), valamint az uraság lekaszált szénáját összehordani és kazalba rakni. Köteles volt a földesúr veszprémi malmához gáttisztításra négy napszámot adni.

A földművelő robotot szállítás jellegű ingyen munka egészítette ki: dézsmagabona és bor szekerezése a földesúr lakóhelyére és egyéb fuvar. Mint például az uraság leveleit a vármegyéhez eljuttatni. Később a majorsági gazdálkodás megindításával hosszú fuvarra is kötelezték Lepsénybe, Veszprémbe, Pápára. A földesúr véleménye szerint arra való a jobbágy, hogy odaszállítsa a majorsági terményfelesleget, ahol azok vevőre találhatnak. Hogy ez elvonja a jobbágyot saját gazdaságától, hogy igásjószága nemegyszer elpusztul a rossz utakon, azzal nem sokat gondolt.

A jobbágy feladatához tartozott még az uraság dudari épületeit rendben tartani, melyre három nap gyalog és egy nap marhás napszámot számítottak, valamint a földesúr tisztjeinek a vármegyei szolgálatra forspontot, vagyis lovakat és szekereket biztosítani.

Nem kellett viszont kilencedet fizetniük, s egyelőre makkoltathattak az erdőn évi negyvenöt forint ellenében. Bérbe vették az úrtól a regáliát, így továbbra is használhatták a Nána határában lévő malmot évi hatforintos díjért, a kocsma- és mészárszéktartási jog pedig egész évben őket illette.

A protestáns vallásgyakorlat közös ügye volt a falunak, aminek az akkor már katolizált Nádasdyak nem örültek, mert erősítette a falu népének egységét és ellenállását földesurával szemben, ugyanakkor csak addig támogatták az ellenreformációt, ameddig az anyagi érdekeikbe nem ütközött. Ha a püspök erőltette a katolizálást, vele szemben a földbirtokos nem engedte meg a protestánsok térítését, mert attól tartott, hogy kevés számú kálvinista jobbágya ellenáll vagy megszökik.

Pedig sok gondjuk volt a Nádasdyaknak engedetlen dudari jobbágyaikkal. A földesúr úriszéke többször is foglalkozott ügyeikkel. Néhány vádpont a sok közül: 1749-ben Lepsényben az uraság kölesét aratták le – korábban a köles felkötözésére parancsoltattak ki –, de a tisztek utasítása ellenére mintegy ötven öreg keresztre való (marokra aratott) kölest a földön hagytak, amiből pedig száz pozsonyi mérő termést várt a földesúr. Máskor a szántást hagyták félbe, így az uradalmi tisztek kénytelenek voltak tíz forintért munkásokat bérelni. Többször maradt kaszálatlanul az uraság perei rétje is, pedig „1 egész helyre mérettetett kaszálót 3 ember könnyen lekaszálhatta, 4 ember pedig 1 nap fölgyűjthette volna”. Sok panasz volt a munkavégzés minőségére is: „A dudariak lassan dolgoznak… mert gyermekeket és dologtalanokat küldenek munkára. Ezért az földesúr kötelezi őket, hogy ennek utána a gazdák vagy maguk menjenek robotra, vagy olyan cselédembert küldjenek, akik az uraság dolgát serényen végzik…” Engedetlenségükért – habár az ispán szerint tömlöcöt érdemeltek volna – ötven-ötven pálcával csapattatták meg őket.

A Nádasdyak hamarosan belátták, hogy a kiépülő majorsági üzem körüli tennivalókat a megmaradt őslakosság nem tudja és nem is akarja magára vállalni. Birtokaira először a „királyi Magyarországról” jövő magyar, majd a német tartományokból érkező idegen ajkú, de szorgos jobbágyokat telepítettek. A Dudarral szomszédos Nána betelepítésére először 1729-ben tettek kísérletet, amikor református magyar jobbágyokkal (Tersztyánszki István, Vigyázó Mátyás, Vörös László, Zsigmond és Magdolna és Hegyi János) kötött szerződést a következő feltételek mellett: robot helyett évente ötven forint fizetendő, de az első évben az építkezések miatt a fizetés alól is mentesültek. A mentesség lejártával minden vetésből (zabból, árpából, hajdinából, kölesből, tönkölyből és kukoricából), valamint borsóból, lencséből, káposztából és kerékrépából – kivéve a kendert és hagymát – tizedet adnak. Kötelességük volt ezenkívül négy hold lencsét vagy borsót elvetni, bekatarítani, termését az uradalom központjába beszolgáltatni. Feladatuk volt az uraság marháit makkoltatni, s a dudariakkal együtt a lábasjószágnak ólakat építeni. Sertéseket – tized ellenében – a nánai erdőben makkoltathattak, s a korcsmáltatás jogát is megkapták, „de midőn embereink vagy magunk oda találtatunk menni, borbéli itallal kedveskedjenek”, kötötte ki a földesúr. A falu határában lévő malmot ezentúl a dudariakkal együtt használhatták.

A szerződés utóirata nyomatékosan kimondta, hogy „a dudariak mostantól fogva nánai földnek akármely hasznavételétől elvegyenek”, hozzátévén azt is, hogy „dudari örökös és helyes gazdát közikben Nánára nem szabad lesz szállíttani”. A magyar telepesek munkájáról Bél Mátyás is beszámolt Veszprém megyéről írott munkájában, miszerint „fáradságos szorgalommal boldogultak, igen sok házacskát építve, (pedig) földjük szívós és kevés”.

Nádasdy Boldizsár a szerződést kisebb módosításokkal (irtásokat engedélyez háromévi adómentességgel) 1733-ban megújította, de végleges megoldást ez sem jelentett: 1744-ben német anyanyelvű, katolikus telepesek érkeztek Bajorországból. Az alkalmazkodó, szorgalmas és fejlettebb mezőgazdasági kultúrát gyakorló családokban megbízható munkaerőre talált a majorságot építő gazda. A dudari, nánai és perei gazdaságának irányításával megbízott ispán már az 1750-es évektől Nánán lakott, s a dudari bírónak is ide kellett „minden vasárnap – kemény büntetés alatt – által menni, hogy ott az uraság parancsolatját vehesse, s az faluba visszatérvén eránta rendölést tehessen”.

A Nánára érkezett jobbágyok kedvezőbb feltételek mellett végezhették munkájukat. A telepesek robot helyett pénzjáradékkal tartoztak földesuruknak, és szabad költözési joggal rendelkeztek. A földesúr, hogy bevételeit növelje, nemcsak jobbágyai robotját emelte meg, hanem – éppen ebben az évkörben – korlátozta az erdőhasználat és vadászat jogát is. Ezzel a lépéssel éppen azoknak a jobbágyoknak a megélhetését kérdőjelezte meg, akiket a török világ alatt az állattenyésztő gazdálkodás és a gyűjtögetés, az erdő mentett meg.

A vadászattól és a madarászattól az 1729. évi 22. törvénycikk tiltotta el a parasztokat. A faluba beköltözött az urasági vadász, mint a földesúri jogok és kötelezettségek őrzője, háza (két szobával, konyhával, kamrával és gazdasági épületekkel) a falu központjában, a községháza mellett állt.

A földesúr – tulajdonjogára hivatkozva – részt követelt magának a gyűjtögetés eredményéből, és a gyümölcsfák terméséből is, amit pálinkafőzőházában hasznosított. A pálinkafőzés súlyos bírsággal szankcionált tevékenység immár a jobbágyoknak. Azt a földesúr szolgálatában álló mester végezte. A mintegy száz-kétszáz literes rézüstben folyamatos, éjjel-nappal végzett munkával párolták a szilvából, esetleg rozsból készült pálinkát. A mester feladatához tartozott még a cefremoslékon a földesúr sertéseit hizlalni. Fizetése rendszerint a kifőzött pálinka mennyiségéhez igazodott, de kellő menynyiségű fával is ellátták.

Nagy veszteséget jelentett a jobbágy számára az erdő egyéb haszonvételi lehetőségeinek elvesztése is, mert korábban szabadon élhetett a tűzre, épületre, szerszámnak, szénégetésre való fával. Sertése makkhoz, egyéb jószága legelőhöz, a tisztásokról szénához jutott. Ez időtől tűzre csak száraz és kidőlt fát, épületre kiutalás alapján, esetleg csak fizetségért vihetett; a makkos erdőből pedig állatait hajtották el. A földesúr a fa- és vadállomány megóvására hivatkozott, a valóságban viszont az erdőség egy része annak esett áldozatul, hogy azt a század közepén hamuzsírfőzőknek adta bérbe.

A század második felében a földesúr sorra foglalta el a helyenként igen tekintélyes irtásföldeket, egyszerűen azon a jogcímen, hogy a jobbágy éveken át nem fizetett utánuk dézsmát, vagy nem tudott felmutatni az irtásra szóló földesúri engedélyt. Hiába hivatkoztak a helybéliek arra, hogy „néhai Ányos Ferenc némely dudari gazdának úgy adott ki irtásokat, hogy a 3 vetésnek haszonvétele után sem tartoznak dézsmát és adót fizetni, így összeírás alá sem esett”, Heizler József, a Nádasdyak lepsényi gazdatisztje a következő jelentéssel zárta le az ügyet: „a dudari szénégető gazdáknak megegyezés szerint a rétek és szántók közötti területet úgy adta ki az uraság, hogy 2 évig a fa és 1 esztendei haszonvétel után az irtásokat a földesúr megkapja”.

A legnagyobb veszteséget mégis a legelők elvétele jelentette a jobbágyok számára. A XVIII. század elején még háborítatlanul bírták a nánai és perei pusztát, az Ányos család esztergári területét pedig évi negyven forint árendáért használták. Az 1730-as évektől azonban fokozatosan szűkült a rendelkezésre álló határ. Nána és Esztergár betelepítésével kiszorultak területükről, de saját legelőikért is örökösen harcot kellett vívniuk. 1748-ban a szomszédos csetényiekkel hadakoztak a papréti dűlőért, amit azok állítása szerint az uraság bérbe adott nekik. A dudariak ellenállása (újra és újra elhajtják a csetényiek állatait) ekkor még sikerre vezetett. De hamarosan megjelent az uraság lábasjószága is a falu határában. Amíg ez csekélyebb létszámú volt, nem okozott különösebb gondot a parasztközségnek, hisz a feltört földdarabokat leszámítva lényegében legelőből állt az egész határ. Idővel azonban – egyidejűleg azzal, hogy a legelő fokozatosan összeszorult – az urasági nyájak elszaporodtak, s lelegelték a füvet a falu jószága elől, úgyhogy sokszor már a legfontosabbaknak, az igásjószágoknak sem jutott belőle. Különösen miután elterjedt a merinói birka. A gyapjúkereslet hatása alatt özönlötte el az uradalom vagy az árendás birkások nyája a legelőket, kárt téve másutt, sokszor a szántókban is. Így pusztult el 1770-ben a falusiak állatállományának egy része, mert a földesúr árendás birkásnak adta bérbe a falu határát, aki a legelőkön kívül még a zsenge vetésekre is ráhajtotta a jószágot. A dudariak panaszkokodnak: „…a mi földünk nem oly széles mint más pusztai határok, nem élhet a földnek vadsága miatt annyi különb-különb féle marha mint másutt… az őszi vetést és a házi kertek végét, melyet a tavaszi zsenge borjúknak tartottunk fenn, most azt is lelegelték.” A konfliktust végül a szomszédos Esztergár földesura oldotta meg, miszerint „Istenben boldogult Ányos Ferenc látván a szegénység marháinak veszedelmes sorsát, a birkatartásnak határunkban való járását eltiltván végét szakasztotta”.

A földesúr azzal vádolta jobbágyait, hogy rideg marháiknak azért nem elegendő a legelő, mert nemcsak urbáriális szolgáltatásokra és a szántóföldjeik megmunkálására tartanak, hanem eladásra, és azzal nagyban kereskednek jobbágyok és zsellérek egyaránt. A másik vádpont, hogy mésszel, szénnel és egyéb épületfákkal kereskedvén Győrbe és Fehérvárra minden héten seregesen elmennek, így a takarmányt a jövéssel-menéssel „felétetik”, ezért nem jut belőle tavaszra. Ha „csak szolgálatra való” állatot tartanak – vélte –, akkor elég lesz a legelő.

A század utolsó éveiben előbb II. József török hadjáratai, majd főképp a napóleoni háborúk mezőgazdasági fellendülést hoztak, ami a majorságok térfoglalásának is lendületet adott. Dudar egykor tágabb s szabadabb életlehetőségeket élvező népe ekkor hanyatlott végképp abba az állapotba, hogy addigi birtokállománya az úrbéres telekre korlátozódott. A falu földesurának ugyanis gazdasági tervei megvalósításához a szétszórt, diribdarab földek nem voltak megfelelőek. Lehetőleg egy tagban fekvő majorsági táblákhoz akart jutni, melyeken a falu nyomáskényszerétől, paraszti megkötöttségektől függetlenül rendezhette be gazdaságát.

Az 1780-as években rendbeszedés ürügyével újonnan hasították ki a jobbágytelkeket, s habár a parasztok földjei nem lettek kisebbek, a rövidebbet húzták, mert a határ soványabb része jutott nekik, a java a földesúr kezére került. Így jött létre Kisdudarpuszta egybefüggő területe, ahová 1793-ban hét német anyanyelvű, katolikus családot (Bittmann, Polt, Kernusz, Vithalm, Rechner, Horváth) telepített gróf Nádasdy Ferenc azzal a céllal, hogy az uradalom körüli munkákat ellássák. A szerződés házhelyet, kertet, faanyagot biztosított a telepeseknek, és a jogot, hogy állataikat (egy tehenet, egy borjút, négy sertést és két igásjószágot) az uradalom legelőin legeltethessék. Ezzel szemben kötelesek voltak évente tizennyolc napi robotot és egy forint öt krajcár füstpénzt fizetni – ez utóbbit az erdőben szedett tüzelhető fáért –, továbbá veszedelemben az urodalmat segíteni, és mezőgazdasági munka idején az uradalomhoz szegődni napszámosmunkára.

Ez a szerződés még a jobbágyfelszabadítás után is, közel százötven évig érvényben volt, a szerződést megkötő családok leszármazottai a XX. század közepén is az 1793-ban megállapított robotszogáltatást végezték, a füstpénzt fizették.

A korábban Teréziamajornak nevezett Kisdudarpuszta épületeiről Nádasdy Ferenc halálakor (1810) felvett jegyzőkönyv alapján adhatunk képet. (A jegyzőkönyv Dudarra vonatkozó részeit az V. Függelékben közöljük.) Az uradalom központjában téglával és kővel bekerítve álltak a gazdasági épületek, az istállók és az állatokat ellátó cselédek lakóházai. A hatalmas udvar keleti oldalán egy hosszú ökör- és schveitzer(tehén)-istálló húzódott, mellette bolthajtásos krumplispince. Ezt követte a cséplő- és gabonáspajta, kétfelé nyíló nagy kapukkal. Az udvar nyugati oldalán épült a hosszú birkaakol, mellette a kőoszlopokon álló szekérszín. Itt kapott helyet a tehenes, birkás és a cselédek lakóháza, egy fedél alatt valamennyi családé. Egy-egy lakás szobából, nyitott kéményes konyhából, kamrából és pincéből állt. Valamennyi gazdasági épület falazata kőből, részint téglából készült, tetejét zsúppal fedték. Az udvaron kívül bő vízű kőkút szolgált az állatok itatására. A bekerített majoron kívül attól nyugatra a dombon álltak a napszámosok (a letelepített német családok) sárból rakott, zsúppal fedett házai, ahogy a dudari reformátusok nevezték őket, a „hétháziak”. A lakóházaktól délre alakították ki a kis kolónia temetőjét. Az épületektől északra egy nagy kiterjedésű, palánkokkal körülvett gyümölcsöskert szolgálta az itt élők szükségleteit.

Az összeírás időpontjában ezer birkát és tizennégy ökröt számláltak össze, az uradalomban, amely töredéke volt a néhány évvel ezelőtti, állatszámnak, amikor még ezernyolcszáz birka járta a határt, mindent letarolva. A Nádasdyak nánai, perei és dudari birtokán olyan áldatlan helyzet alakult ki, hogy a dudari jobbágyok a vármegye segítségét kérték. Az 1803 nyarán helyszínre érkező vizsgálóbizottság arról értesülhetett, hogy a helyi gazdák legelőjén kívül a kaszálórétet, a vetéseket is lelegelte a jószág, így a helyi lakosok jármos marhái és sertései nem jutottak élelemhez (csak ebben az évben hatvan sertés hullott el emiatt). A földesúr intézője hiába állította, hogy az uraság birkái csak a perei és nánai határban szoktak legelni, a tanúvallomásokból kiderült, hogy az élelem fogytával az uraság pásztorai rendszeresen ráhajtják a birkákat a dudari ugarra vagy erdei legelőre, s ha azt is felélték: a szántóföldre.

Sajnos nem tudjuk, hogy a vármegyei vizsgálat milyen állásfoglalással zárta le az ügyet, annyi bizonyos, hogy a helyi gazdák helyzete a későbbi évtizedekben sem változott alapvetően. Az állandó legelőhiány miatt kénytelenek voltak területet bérelni, Rátóton, Hajmáskéren, Hántán és Palotán legeltetni az állatokat.

Hogy mennyire nem tudott ezzel a helyzettel megbékülni a közösség légkörében felnőtt parasztember, s mennyire az elevenébe vágott, mutatja, hogy az 1848 tavaszi hónapjaiban kibontakozó mozgalmak fő oka éppen a falu földigénye, ami a szántóra, rétre, erdőre, legelőre irányuló követeléseikben és tettleges foglalásokban jelentkezett. A nánai uradalom jobbágyai április közepén tagadták meg a robotot, a dudari parasztok még az urasági erdőből is kikergették a birkákat, egy juhászt félig agyonvertek. Az uradalmi földeket és erdőket a magukénak tekintették, s a major felgyújtásával fenyegetőztek.

Az eseményekről Nagy Szabó Ignác, a gróf Nádasdyak nánai ügyvivője április 19-én a következőket írta az első alispánnak: „Jelentetvén nánai uradalombeli tisztség által, hogy a jobbágyság robotolni nem akar, én mult héten ott személyesen megjelentem s a jobbágyokat robotra bírni akartam, de siker nélkül, miután ők azzal állottak elő, hogy a választmány őket teljesen felmentette; s azt mondották a nánaiak, hogy addig, míg azon választmány ismét oda nem megy s ellenkezőt nem rendül, nem robotolnak. Ezen körülményt csak előzményként hoztam fel, mely talán némi részben oka volt az utóbbi eseményeknek. Dudaron ugyanis magamnak – ingerültségükben – olyakat mondottak a lakosok, hogy az uraságnak többé a határhoz, erdőséghez semmi köze, most már övöké minden; ideje egyszer, hogy akik utolsók voltak, elsők legyenek. Én azt gondolva, hogy a szép bánás és engedékenység használ – utóbb gondolva helytelenül – megengedtem, hogy ugarjaikra a birka ne menjen, csupán egy kis csapást hagyván fenn a birkáknak a censualis földekre járhatására; úgyszinte a vágásból is egy nagy darabot újonnan felszabadíttattam, ámbár taval is jó darab szabadíttatott. Tegnap reggel azonban a kisdudari birkás megjelent, mondván, hogy ő csak úgy szökött ki a faluból, miután a jobbágyság magának az egész határt követelvén, a kikompolt s néki engedett új legelővel meg nem elégedett, s az uraság birkáit még az erdőből is kiverte, a juhászok közül egyet, ki elszaladni nem tudott, félig agyonvert, s most már minden marhái a lakosoknak lucernásain, vetésein az uraságnak, vágásokban szabadon legelnek, s ha szó éri őket, azt felelik, hajtsd be ha mered. Ezt azonban az urasági cselédek nemcsak tenni nem merik, de még kimenni sem mernek többé, miután agyonveretésük bizonyos. Ezenfelül a kisdudari major felgyújtásával fenyegetőznek; s így az urasági érdekek – köszönetül a felszabadításért az eddigi jobbágyi viszonyok alól – öszvetiporva lévén, az uradalom számíthatlan károsításoknak néz elébe, ha erélyes lépések nem tétetnek azok által, kiknek kezében a hatalom még némi részben letéve van. Mi a gyújtást illeti, mindez minél előbb el fog következni, ha a közönségnek tudtára nem adatik, hogy bárki legyen is a gyújtó, s bár ki ne tudassék is az ő tette, azért mégis az egész helység tartozik a kárt tüstént megtéríteni. Ha ez, mondom, értésére nem adatik a helységnek, sőt erélyesen foganatba is nem vétetik, ha magát ily eset előadná, úgy az uraságok majorjai rövid időn fel fognak pörköltetni s embereik agyonveretni; legalább Dudaron mindkettő rövid időn megtörténend, sőt Nánán is alkalmasint. Azért mégegyszer is kérem a tekintetes alispán urat, méltóztassék a dolgot odavinni, hogy a kártérítés elve az egész községet illetőleg – akár tudassék ki a gonosztevő, akár nem – necsak megállapíttassék, hanem foganatba is vétessék; különben a földesuraknak nem leend különös örömük az új rendszerben, mely tőlük igen sokat elvenni ugyan tudott a közjóért, de azt, ami még megmaradt, azok ellen védeni nem képes, kik mindent nyertek s most hálaadatosságuk jeleit fogvicsorítva mutatják. Többire azt is kijelentem, hogy miután a dudari nép azzal, mit az uraság önmegszorításával s nagy áldozattal engedett, meg nem elégedve az egész határt követeli, ennek folytában ígéretét viszszaveszi s az ugarokra, mint szinte mindenhová, hol eddig marhái jártak, ezután is hajtatni fog, s úgy kívánja a használatot fenntartani, mint eddig volt. Ezt nyiltan és határozottan kérem a dudariaknak tudtára adni. Mindezek után tekintetes urat hathatós intézkedések tételére s erélyes fellépésre kérvén fel, – többire igaz tisztelettel vagyok tekintetes alispán úrnak alázatos szolgája.”

Az első alispán a járásbeli szolgabírót küldte ki a helyszínre, aki rend fenntartása érdekében katonai segítséget is igénybe vett. Április 26-án Szolga István dudari legelőfoglalót tartóztatták le, május 9-én a huszonkét éves Stengler Lőrincet vették őrizetbe.

A községek most már hivatalos úton is megpróbáltak évtizedes sérelmeikre gyógymódot találni, de amikor világossá vált előttük, hogy segítséget hiába várnak, újra maguk láttak hozzá bajaik orvoslásához. Ellenállásuk aratáskor és az év őszén erősödött, s nem szűnt meg a következő évben sem. 1848. szeptember 5-én Kiss Sándor 37 éves, ifj. Szabó János 24 éves, Kiss Varga Ferenc 20 éves és Varga János 31 éves dudari gazdát tartóztatták le lázadás és verekedés vádjával. Az elkeseredett, csalódott parasztságnak bele kellett törődnie abba, hogy hiába küzdött otthon és a harctereken (a dudari 1848-as honvédek névsorát lásd a VI. Függelékben), sorsának alakulását nem tudta érdemben befolyásolni.