Mohács, Magyarországnak nyomorúsága

Teljes szövegű keresés

Mohács, Magyarországnak nyomorúsága
A Mohács előtti évszázadokban a parasztság hétköznapjait csak ritkán szakította meg az egész országot érintő ellenséges támadás. A magyar állam összeroppanása gyökeres változást hozott. A szünet nélküli hadiállapot s a fenyegető élet- és vagyonveszély lett hosszú időn át minden család legmegrendítőbb élménye.
A török hadak kevéssel Mohács után megjelentek a megyében, és betöréseikkel rémisztgették a lakosságot. A döntő fordulat az 1543–45. évi hadjárat után következett be. Szulejmán szultán seregei 1543-ban elfoglalták Székesfehérvárt, majd Veszprém 1552. évi török kézre kerülése után alakult ki a Dunántúl északkeleti felében az a két birodalom érintkezési vonalát képező végvidék, amely nem változott jelentősen a török háborúk másfél évszázada alatt.
A hódoltsági területnek sohasem volt a két állam közti szerződésben rögzített, részletesen leírt határa, hanem csak egy bizonytalan határvidéke, ahol egyik fél sem érezhette igazán a magáénak a végvárak között, körül elhelyezkedő területeket. Ezen a vidéken soha nem volt igazi fegyvernyugvás sem. A békekorszakot csak az különböztette meg a háborús évektől, hogy ilyenkor nem szervezett, nagy seregek vonultak fel egymás ellen, hanem kisebb-nagyobb helyi, portyázó csapatok marták, öldösték egymást. Állandóan készenlétben kellett állni mindkét oldalon, mert a gyanútlanra az ellenfél azonnal rácsapott. Két birodalom, két nagy ellenfél katonái csaptak össze területünkön, s két évszázados kényszerű hadakozásuk közben nem kímélték egymást és a föld vétlen és védtelen népét.
Dudar és a szomszédos falvak sorsa ebben az időben nagyrészt a palotai és cseszneki eseményekkel függött össze. (A török elleni védelem bástyái megyénkben Pápa, Veszprém és Palota végvárak, mellettük kisebb szerepet játszottak Csesznek, Devecser, Nagyvázsony és Ugod.) Az 1563-66. évi török defterek (adólajstromok) szerint ekkor már Csesznek is a töröké volt, s az erősen szorongatott vidék csak gróf Salm Eckhard, győri generális fölmentő csapatainak 1566. június 16-án Palotára érkeztekor lélegzett fel rövid időre.
A török előrenyomulás következményeként a bakonyi települések egész sora vált lakatlanná. Dudaron ezzel szemben megmaradt a település lakosságának folytonossága a XVI–XVII. században, s nem emlegették pusztaként a török kor végén keletkezett írott források sem. Ez annak ellenére így van, hogy Dudarnak is jócskán kijutott a pusztításokból, ami a török hadak járását kísérte. 1536-ban Dudaron hét szegény soron lévő és tizennyolc adófizető család élt. Az 1553. évi dicális összeírás idején már csak négy adóköteles portát találtak. (A török kor Dudarra vonatkozó adóösszeírásainak adatait a Függelék III. táblázatában közöljük.) Súlyos csapásokat szenvedett a falu a tizenöt éves háború idején is. Többször rákényszerült a nép, hogy elfusson, és az erdőben húzza meg magát.
A legújabb történeti-demográfiai vizsgálatok kimutatták, hogy egy-egy háborús dúlás következtében az érintett vidék lakosságának nem kellett feltétlenül elpusztulnia: a parasztok erdőbe, nádasokba, barlangokba menekültek, majd a veszély elmúltával visszatértek falvaikba, és a romokon rövid időn belül új élet virágzott. Mint olyan sok más esetben, az emberek megható ragaszkodása szülőföldjükhöz most is döntő jelentőségű nemzetfenntartó erőnek bizonyult.
A török kori parasztság sorsa, helyzete földesuraitól is függött, hiszen termelési, adóztatási, munkáltatási módszereiben beállott változásokat a jobbágyok szükségképpen megérezték, a telkek, amelyeken gazdálkodtak, a földesúr tulajdonában voltak. Azonban a „ki kit tart el” kérdést sem döntötték el egyértelműen az új viszonyok. Ahogy nehéz meghúzni a hódoltság határát, az adóztatás módjában is sajátos helyzet alakult ki. Mindkét fél jogot formált a másik területének még egy jó részére, ahol állami, földesúri jogokat gyakorolt, adóztatott, a magyarok őseik, a törökök a hódítók jogán. A hódoltsági peremvidéken valamennyi településnek volt magyar és török földesura, a lakosság mindkettő s az állam részére is adózott.
Dudar magyar földesura a hódoltság időszakának első felében Palota várának ura volt. (A korabeli összeírások szerint 1594-ig folyamatosan a vár tartozéka volt a település.)
Palota és a hozzá tartozó uradalom a XV. században az Újlaki családé, majd utána egészen 1559-ig a protestáns Podmaniczkyak bírták. Az 1550-es évektől végvár. Katonái legendás harcokban (Thury György kapitánysága alatt) védik az erődítményt, környékét és egyben az országot.
Podmaniczky Rafaelnek a vár karbantartása és az őrség fizetése nagy terhet jelentett, s már 1549-ben tárgyalások folytak közte és a király között az erősség átadásáról. 1559-ben, amikor a földesúr meghalt, özvegye át is adta a várat a hozzátartozó birtokokkal együtt a királynak.
A végvárak fenntartása óriási összegeket emésztett fel, s a fizetetlenség miatt a várúr, majd a királyi udvar maga is úgy próbált a helyzeten segíteni, hogy az erődítményhez tartozó falvakat az egyes vitézeknek adományozta addig, míg a szolgálatban maradtak. A Palota 1559. évi átadásakor készült leltárból tudjuk, hogy Dudart és Nánát Cseszneki Mihály fővitéz bírta.
A magyar végvárak katonasága azonban nemcsak a maga és a várak ellátására szükséges összegek és szolgáltatások kikényszerítésén fáradozott, hanem a magyar részre szóló állami, egyházi és földesúri adók behajtásán is. Szolgálatuk az egész török korszakban nélkülözhetetlen volt, hiszen a török jószántából, szép szóra nem engedett, sem a török alattvalójává vált paraszt nem adózott volna a magyar részre kényszer nélkül. De különösen nélkülözhetetlen a szerepük az első évtizedekben, amikor a török hatóságok és az adófizetők szoktatása, betörése volt a feladat.
Az 1580-as évekre Palota végvári katonaságának helyzete a fizetetlenség miatt annyira ellehetetlenült, hogy a portyázáson, rabok ejtésén, lovak zsákmányolásán kívül a várhoz tartozó falvak sanyargatása jelentette a jövedelmet. Sorban fordulnak a falvak – 1588-ban Dudar is – Nádasdy Ferenchez (aki horvát bán és fejérmegyei főispán volt), hogy a legnagyobb kegyetlenséggel bánnak az adózó néppel, nincs előttük semmi becsületük. Minden ítélkezés nélkül s teljesen jogtalanul bírságot szednek, gabonát, különféle élelmiszereket, szekér fát, szénát, bőröket kérnek, még a káposztájukból is tizedet vesznek. A várbeli kapitány kegyetlenkedései miatt a jobbágyok már a szökést fontolgatták. Pedig csak ezután következtek a tizenöt éves háború (1592–1606) borzalmai. Erre az időre esik Veszprém, Palota, Pápa és Győr várának török uralma, így az ellenség három irányból szorongatta a lakosságot. 1609-ben a dikátor csupán 39 adozó helyet talált a megyében, az egész lakosság menekülésben volt. Minthogy évtizedekig nem volt vetés és aratás, a XVII. század elején egymást érték az éhínségek.
Ebben az időben került Dudar a Huszár család birtokába. Huszár Péter, korának legendás törökverő vitéze, Pápa kapitánya már 1588-ban kérte magának Palota várát, de nem kapta meg. Berhidai származású volt, ismerte és szerette ezt a vidéket. Kiváló felderítő lévén pontosan tisztában volt a helyi viszonyokkal. (A bécsi hadilevéltárban Zeitung vom Huszár Péter címen őrzik jelentéseit.)
Huszárnak hosszú távú tervei voltak arra az esetre, ha elnyeri a palotai kapitányságot. Szerette volna újratelepíteni az elpusztult falvakat (mint ahogy ezt megtette Ajkával és Vénekkel), de tudta azt is, hogy nem elég a telepítés, meg is kell védeni azt. Azért szeretett volna itt, a török torkában kapitány lenni, hogy környékbeli telepítéseit megoltalmazza tőle. Nem kapta meg ugyan a kapitányságot, de míg Pápán szolgált, hatalmát kiterjesztette egészen Palota váráig. 1594-ben visszafoglalta a töröktől Dudart és Nánát, s mivel a kincstár ötezer forint zsoldjával tartozott, ennek ellenében kérte a két falut. A kamara és a király beleegyezésével 1597. június 4-én állították ki számára az adománylevelet. Birtokát már nem védhette meg, mert Erdélybe hívták, ahol 1602-ben a tatárok kivégezték. Távollétében a bécsi udvar rebellisnek és esküszegőnek nyilvánította, 1600-ban Mátyás főherceg utasítása szerint: „Huszár minden ingatlanát és Dudar meg Nána községet el kell foglalni”. A család mégis jogot formált a területre, amely beházasodás révén később a Botka családra szállt. (Botka I. János Huszár Péter leányát, Katalint vette feleségül. Ő a megalapozója annak a birtoknak, mely az 1680–1683-i osztálylevelek szerint magába foglalta „Rácság és Baranyaság” uradalmait, Zala, Vas, Somogy és Veszprém vármegye 22 faluját, Tolna vármegye 38 pusztáját és lakott helyét.) Dudar XVII. századi összeírásaiban 1614-ben, 1638-ban, majd 1647-ben a Huszár család birtokaként, 1696-tól Botka örökösök területeként írták össze.
A falu 1638-tól a cseszneki vár tartozékaként is összeírásra került. Ekkor jegyezték be a veszprémi káptalan hiteleshelyi jegyzőkönyvébe III. Ferdinánd adománylevelét, mely szerint Eszterházy Dániel (a cseszneki ág megalapítója) az osztrák háznak tanúsított hű szolgálatai jutalmául megkapta Csesznek várát tartozékaival együtt. A várhoz tartozó falvak között szerepelt Dudar.
Igényt tartott azonban a falura Zichy István is, aki 1649-ben királyi adomány révén megszerezte Vázsonykő, majd 1650-ben Palota várát a hozzátartozó községekkel együtt. Dudar népessége és a hozzá tartozó terület mindkettőjük számára értékes javadalom lehetett.
A török, mint más elfoglalt területeken, itt is bevezette a maga katonai-igazgatási rendszerét, amelynek belső határai függetlenek voltak a korábbi megyehatároktól. Rátelepült az eddigi településhálózat központjaira, nem kívánt új városokat, településeket kialakítani. Székesfehérvár eleste után két héttel már állt és működött a török vámhivatal. Hihetetlen gyorsasággal szervezték meg a közigazgatást az elfoglalt területeken, és módszeres alapossággal kutattak fel minden jövedelmet, írtak össze minden lakost, hogy minél több sarcot szedhessenek be. A lakosság mindennapi életébe a hódítók kevéssé avatkoztak be, vallásukban nem háborgatták a keresztényeket, csak az adó és a stabilitás érdekelte őket.
A magyar jobbágyok fizetni valóinak a megállapításánál a törökök a magyar gazdasági és adózási viszonyok ismeretében jártak el, a legalább ökörrel, házzal rendelkező háztartás fejére alapozták az adózást. A magyar hadiadóval azonos értékben, évi ötven akcséban határozták meg a fejadót, ez állami egyenesadó volt.
A székesfehérvári szandzsák 1563–1565. évből ismert összeírása náhijék (igazgatási területek), azon belül helységek szerint adja meg a török földesúr nevét, az adófizető jobbágyok neveit és házaik számát, amelyek után ötven-ötven akcse fejadót fizettek. Dudar az összeírás idején a palotai náhije területéhez tartozott. Földesura Ramazán, a falu az ő tímárbirtoka volt, ahol „Bellír Pál, Bellír János, László Dimitri, Szarka Ferenc, Sallai Miklós, Kovács Andrejás, Péter Berta, Nagy Benedek” fizetett háza után ötven akcse állami adót, a török földesúrnak pedig kapunként ugyancsak ötven akcsét. Továbbá a termés és az állat után tizedet adott. Emellett a lakosságnak különböző „ajándékokkal”, megvesztegetésekkel kellett megváltania a nyugalmát. A falu számlálatlanul adott fuvart közmunkára jártak a várak körül, gondozták az utakat és a hidakat. A munka elvégzéséért a bíró a fejével felelt.
1588-ban arról panaszkodnak a dudariak, hogy „nagy-sok ínségben vagyunk mind törek miatt és mind magyar miatt, kit immár el nem állhatunk”. Közel egy évszázad múlva újra megkísérlik a kettős teher alóli kibúvást, de sikertelenül. A török kor végén készült összeírásban még mindig a kettős adóztatást rögzítik. 1696-ban a falu a magyar földesúrnak hat disznót, 228 napi robotot és tizennyolc szekér szénát és fát adott, míg a török császárnak 24 forint 50 dénár fejadót, kétszáz deszkát; a török földesúrnak huszonöt pint mézet, ugyanannyi vajat és zsírt szolgáltatott.
A kettős adóztatás megnyomorította az adófizetőket, s már nagyon korán felmerült annak szükségessége, hogy az adózók védelmére a két félnek meg kell egyeznie az adók még elviselhető nagyságában. A megoldás kézenfekvő volt: azok a helyek, amelyeken mindkét oldalra fizettek, mindenüvé csak fele adóval szolgáljanak. A magyar országgyűlés ezt már 1548-ban felvetette, amikor kimondta, hogy hadiadóban „azok a jobbágyok, kik a királyi felség uralma alatt állván a töröknek is adóznak és teljesítenek szolgálatot, az említett két határidőben ne fizessenek többet, mint 100 magyar dénárt, mert szegények nagyon el vannak nyomva”. A magyar oldalon a fele adó kivetése a kétfelé fizetőkre érvényben volt a török uralom egész időszaka alatt, s legalább az országgyűlések következetesen tartották magukat hozzá, de az a kedvezmény, amelyet a magyar részről kaptak, egyáltalán nem állott arányban a török követelések hatalmas méreteivel.
A nehézségek leküzdése, az állandó újrakezdés konok szívósságot követelt az itt élő emberektől, és szívósság kellett ahhoz is, hogy az új viszonyok között ki-ki megkeresse és kiverekedje magának a fennmaradás lehetséges útját.
De vajon mekkora lehetett Dudar lakossága a hódoltság korában, hányan vészelték át a súlyos megpróbáltatásokat?
Biztatóan közelinek érzi az egykori életet az, aki először olvassa végig a korabeli összeírásokban a falu jobbágynévsorát, amely néha még az állatok számát és a vetés számadatait is feltünteti. De mennyi csalódás éri, amíg megtanulja a források használatát, és ki tudja tapintani a valót a látszólag megnyugtatóan egyszerű adatok mögött! Ezek az összeírások ugyanis nem a társadalom statisztikai felmérését, hanem közvetlenül az adózás gyakorlati érdekeit szolgálták. A valóságnak tehát csak olyan kiragadott mozzanatait jegyezték fel, amelyek a hatóságokat az adott helyzetben éppen érdekelték. Másrészt olyan, részben állandóan hullámzó, mozgásban lévő népességet próbáltak megragadni, amelynek pontos meghatározása igen nehéznek ígérkeznék. Mindennek ellenére ha számba vesszük a rendelkezésre álló adatokat (a XVI–XVII. századi rovásadó-összeírásokból, az urbáriumokból majd az 1696. évi országos összeírásból), hozzávetőlegesen megállapítható a családok, a telkek száma.
A XVI. század közepén kelt rovásadó-összeírások portaszámainak eleinte hozzávetőlegesen a kétszeresére, utóbb a háromszorosára lehet tenni a telkesjobbágy-családfőszámot, s ehhez még hozzá kell adni (amikor az összeírás módot ad rá) egyfelől a pusztatelkek, másfelől a szegények (adófizetésképtelen jobbágyok), zsellérek s valamilyen okból adómentességet élvezők (bírók, újonnan építkezők, szabadosok, pásztorok) családszámát. Mindezen adatok kombinációja alapján megállapítható, hogy a XVI. században húsz-huszonöt körül váltakozott a telkes jobbágyként számon tartott családok száma (az időlegesen vagy tartósan mentesítettekével együtt), és csupán az 1543–45. évi török hadjárat után és a tizenöt éves háború idején szállott tíz alá, majd pedig 1696-ig újból huszonegyre emelkedett. Hogy e családfőszám mögött a családtagokkal, cselédekkel, más telkén meghúzódó iparosokkal, napszámosokkal stb. együtt hány személyt kell sejtenünk, egyelőre nem tudjuk pontosan meghatározni.
A töröknek hódolt, pusztuló tájon átalakult a gazdálkodás is. A XVI. század közepétől a lakosság megritkulásával, házai és jószága megsemmisülésével s az állandó létbizonytalansággal megváltoztak a termelés feltételei. Míg a török hódoltság előtti Dunántúlon a beltelkek többé-kevésbé szabályosan, utcaszerűen sorakoztak egymás mellett, a szántóföldek többnyire dűlők szerint, elszórt parcellákban feküdtek, a hadszíntérré vált területen a pusztítások nyomán a szántókat gyom verte föl, cserjés hódította meg. A Dunántúlon keresztül utazó, ha kitekintett kocsijából, erdőn, bozótoson, réten és mocsáron kívül szinte csak néhány közösen használt „mezőt” láthatott. A nagy kiterjedésű műveletlen területet szigetszerűen szakították meg a szántóterületek és a belterületektől távoli tisztásokon a jobbágyok irtásföldjei, méhészgazdaságai.
A táj megváltozásának a szántóterület nagyarányú csökkenése volt a legfeltűnőbb jele. Az elhagyott földeket egy ideig a helyben maradt szomszédok művelték, de sok esetben az elhalt jobbágy telkének tartozékai beleolvadtak az erdőbe.
A helyben maradt lakosság alapvető gondja az önellátás maradt, amely aligha nélkülözhette a kenyérmagvak és a takarmány előállításához szükséges szántóterületet. Ez magyarázza, hogy a parasztoktól megkövetelt szolgáltatások együttesében ebben az időben is megmaradtak a gabonafélék.
A gabonafajták az összeírások rovatai alapján nem különböztethetők meg mindig pontosan, az mégis világosan megmutatkozik, hogy a búza mellett a zab lett a legelterjedtebb, a rozs és az árpa rendszerint a második helyre szorult mögöttük. A dudari jobbágyok a palotai tiszttartónak rendszeresen zabot és árpát (1572-ben például tizennyolc és fél köböl zabot, 1581-ben évi ötvenkét köböl zabot és árpát) szolgáltattak. A földesúri szolgáltatások alól úgy próbáltak kibújni, hogy az erdőben irtáskaszálót, új ültetésű gyümölcsöst alakítottak ki, amit egy idő múlva szántóföldnek törtek fel, ezután nem kellett dézsmát fizetni. Változtattak azonban a terménybeszedés módján a tiszttartók is, 1588-ban például minden házban felmérték az árpa, búza, liszt mennyiségét, és ezután kellett még a szegényeknek is két-két kilát (egy kila = két pozsonyi mérő = hat és fél liter) adniuk.
A török kori magyar faluhatár képéhez hozzátartozott a kaszáló is. A jobbágyok állandóan visszatérő szolgáltatása a XVI. században szénát szállítani Palota katonái számára. Az 1570-es években heti egy, 1588-ban már naponta egy szekérrel szállítottak a várba. A saját szükségletet ez esetben is az irtásrét pótolta. Ez volt a kaszálók utánpótlásának és növelésének legfőbb forrása.
A szántóföld és rét mellett veteményesre is minden paraszti háztartásnak szüksége volt. Az apró faluszéli vagy házmelletti kertecskéket a közösségek legtöbbjénél meg lehetett találni. Legelterjedtebb kerti haszonnövény a káposzta volt, amely savanyítva egész évben táplálékul szolgált, termett itt répa, hagyma, tök is. De ahogy a dudariak 1588-ban panaszolják, a földesúr a káposztából is tizedet szed, ami korábban nem volt szokásban.
A táplálék kiegészítését jelentette és időnként pénzforrást is, a gyümölcs. Dudaron a kertekben, de az erdők irtásain, néhol pedig vadon is nőttek a gyümölcsfák, főleg szilva, alma, körte és dió. Háborús időkben, amikor megzavarták a termelés folytonosságát, a vadgyümölcs nemegyszer a lakosság alapvető megélhetési forrásává vált, bőség esetén gabonára vagy más élelemre cserélték. De nem csak frissen fogyasztották, az aszalt gyümölcs is kedves eledelük volt.
Habár a gyümölcs nem esett dézsma alá, voltak olyan időszakok amikor a törökök a gabona kiesése miatt éppen a gyümölcs adójával kárpótolták magukat. A magyar földesúr is szívesen elfogadta szolgáltatásként. Például 1581-ben kilencven kilogramm gyümölcsöt szállítottak a dudariak a palotai várba, s az összeírások rendszeresen megjegyzik, hogy a faluban szőlőhegy nincs, de gyümölcsöskert (pomarium) igen.
A település határának műveletlenül maradt részét legelő és erdő borította. A tölgyesek, bükkösök és „vadgyümölcserdők” kihasználása nem igényelt az ekés és kapás műveléshez hasonló nehéz munkát, a háborús idők közepette is hasznot hozhatott. Nagyobb súlyt kaptak az élelemszerzés ősibb módszerei, a vadászat vagy a csapdás vadfogás, madarászat. Az erdő vadállománya táplálékot, eladható portékát kínált. Bár nem kerülte el az intézők figyelmét ez a haszonvétel sem. 1588-ban arról panaszkodtak a helybeliek, hogy míg korábban a nyest- és rókabőrt pénzért adták, most földesuraik ingyen szeretnék megkapni.
Az erdő haszna volt és pénzforrást is jelentett a nyugati határszélen keresett faeszközök és építési anyagok (deszka, zsindely és gerenda) készítése is. Nyugalmasabb időben rendszeres jövedelmet jelentettek a falvakat járó kereskedőkkel kötött üzletek, akik felvásárolták a paraszti szántón, réten, gyümölcsösben termett felesleget, az erdőben kivágott fát, égetett szenet, fából készített eszközöket. Minden bizonnyal a falusiak maguk is szállítottak Győr és Székesfehérvár piacaira.
Azok közül a lehetőségek közül, amelyek a földművelés helyére léphettek, az állattenyésztés kecsegtetett a legtöbb sikerrel. A rideg tartás összeegyeztethető az ellenség elől akár időlegesen a közeli erdőkbe húzódó, akár hosszabb időre biztonságosabb távoli tájakra vándorló gazdák kényszerű életformájával. Jól kamatoztatta a művelés nélkül maradt, puszta legelővé vált szántóföldeket, erdőket. Gyakorta visszatérő bejegyzés a falu összeírásaiban, hogy makkos erdőiben sertéseket és lábas jószágot hizlalnak, a tizedet is sertéssel fizetik.
A néprajzi szakirodalom leírja, hogy külön tájfajtánk volt a híres bakonyi disznó. Sovány, nagy sörtéjű és a vaddisznóhoz hasonló, jól futó, vad természetű állat, a farkassal is elbírt. Az idegen embert nem tűrte, csak az ismerős kanász terelhette. Az elszaporodó legelőkön a felhizlalt szilaj csordákat és gulyákat változatlanul nyugat felé hajtották. A szarvasmarha továbbra is keresett áru a német és itáliai piacokon.
A nagyállatok mellett minden háztartásban megtalálható volt a szegény ember számára nélkülözhetetlen baromfi. A jobbágyok rendszeresen kappant és tojást adtak földesuruknak. Sok ház közelében ott álltak a méhkasok is. A méz ugyancsak kedvelt fizetőeszköz volt a hódoltság korában.
A gazdálkodás feltételeinek megváltozása (a földművelés háttérbe szorulása az állattartás, erdőkihasználás javára), a meg-megismétlődő pusztítások és futások a telekszerkezet meglazulását is okozták. Az újjáépítés egyre inkább az átmenetiség, az igények csökkenésének jegyében ment végbe, és nem volt, aki a községek belső rendjére ügyelt volna. Így alakult ki a kötetlenebb halmazos faluforma, a korábbi utcás-soros helyett, akár a régi megtartása mellett, szabálytalanul halmozódó épületek hozzácsatlakoztatásával. Ez a szabálytalan forma öröklődött tovább (ha megmaradt a falu) a pusztítások után a békésebb építés időszakára is.
A szülőföldjén megmaradt lakosság heroikus küzdelmét látva felvetődik a kérdés: mi volt az a reménység, amely a XVI–XVII. századi török háborúk idején erőt adott a magyarságnak, hogy az egyenlőtlen harcban kitartson, hogy a behódolás helyett a folyton meg-megújuló küzdelmet válassza?
Magyarországon már Mohács előtt válsággal küzdött a katolikus egyház, és a szerzetesrendek, az alsópapság körében erős igény élt a megújulásra. Az első reformátorok katolikus papok és szerzetesek: Sztáray Mihály és Dévai Bíró Márton ferences szerzetes, Szkárosi Horváth András katolikus lelkész. Ugyanazt akarták, mint az Ágoston-rendi teológiai tanár, Luther Márton: megújítani a régit. A XVI. században megjelenő, népével együttérző prédikátorréteg választ keresett a szenvedés okaira, a parasztság számára pedig már a puszta tény, hogy akadtak, akik emberszámba vették, akik beszéltek bajaikról, támaszt jelentett.
Az utóbbi évek történeti kutatásai tárták fel azt a korabeli vallásos irodalmat (gyülekezeti énekeket, magyar nyelvű prédikációs- és vitairatokat), amely az Ótestamentum alapján értelmezi a magyarság sorsát. Arra a kérdésre, hogy miként omolhatott össze az erős magyar királyság egyik napról a másikra, a kor vallásos történelemszemlélete teljesen egyértelmű választ kínált: Isten akaratából, aki közvetlenül irányítja a népek sorsát, büntet vagy jutalmaz érdem szerint. A török támadása tehát Isten büntetése, aki bűneiért haragudott meg a magyar népre.
A bűnöket a kor prédikátorai meg is nevezték: leggyakrabban az Isten személye ellen elkövetett vétkeket emlegetik, vagy hogy megsértették az általa megszabott társadalmi, közösségi rendet. Ebbe éppúgy beletartozott a részegség vagy öngyilkosság, mint a hatalommal való visszaélés, a szegények sanyargatása, a gazdagodás mások rovására.
Ez a befelé forduló, bűnbánatra, önmagunk jobbítására intő szemlélet a felelősséget nem hárította másra. A megtisztulás vágyát erősítette, önbecsülést adott, erkölcsi biztonságot, állhatatosságot. A túlerővel szemben két kő között őrlődő ország számára prédikátoraik kettős magatartásformát hirdettek: a hódoltatott nép számára belenyugvást (hiszen a szenvedés kiválasztott voltukat jelzi), amely a gyakorlati életben azt jelentette, hogy alakítsanak ki olyan szigorúan szabályozott közösséget, életvitelt, világot, amely a vallás alapján szorosan összefűzi tagjait, szemben a „világvége szörnyeivel”. Azok számára viszont, akiknek társadalmi helyzetük folytán a harc a küldetésük, kötelezővé tette az Antikrisztus (a török hatalom) elleni háborút.
Igaz ugyan, hogy a XVI–XVII. századi Magyarországon a reformáció megosztotta az ország addig monolitikus katolikus társadalmát. Magasabb szinten azonban a gondolkodásmód, az anyanyelv, a kultúra egységével fogta össze a széttört országrészek népeit. Tanításai pedig választ adtak az embereknek arra, hogy miért kell mindezt átélniük, s a lelki ellenállás páncélzatát nyújtották a kiszolgáltatott társadalomnak.

Végvár és környéke a török korban (Wathay Ferenc énekes könyve, Magyar Helikon, 1976.)

Wizkeleti János adóösszeíró feljegyzései Dudarról, 1614 (VÉL)

 

Dudar az 1563–1565. évi defter kéziratának 12a lapján (Matuz József: A székesfehérvári szandzsák 1563–1565. évi adóösszeírása. Bamberg, 1986.)

Dudar az 1696. évi dikális összeírásban (MOL)

Dudar az 1696. évi dikális összeírásban (MOL)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages