Napszámosok, ügyvédek, kivándorlók
Napszámosok, ügyvédek, kivándorlók
A győztes császári hadak Veszprém városát kardcsapás nélkül foglalták el 1849. augusztus 25-én. Az elnyomó hatalom véres terrorja, letartóztatások, kivégzések következtek, besúgók hada lepte el a vesztesek országát. Az önkény az élet minden területén érzékelhetővé vált az elkövetkező másfél évtizedben. A forradalmat tudatosan felvállalók és a feudális társadalmi rend helyett a polgári berendezkedést kívánók üldözése, fogságba vetése, emigrációba kényszerítése oda vezetett, hogy az ország egy képzett és tapasztalt, vezetésre termett nemzedéket veszített el. A sikertelen osztrák beolvasztási kísérlet talán ezzel okozta a legnagyobb torzulást a XIX. század második felében a magyar társadalomnak.
Ferenc József császár közvetlen irányítása alatt a birodalmi miniszterek is egyszerű hivatalnokokká degradálódtak. A közigazgatás átalakítása után minden hivatalt viselő személy a hierarchia legalsó, községi szintjéig a császári akarat végrehajtója lett. A centralizált államszervezetet a német nyelv hivatalossá tétele, a többnyire német anyanyelvű hivatalnokok alkalmazása, a csendőrök (zsandárok) mindennapos jelenléte erősítette. Az önállóság felszámolásának szándékát a magyar királyság öt kerületre való tagolása is jelezte. Ebben a rendszerben Veszprém megye Sopron irányítása alá került. Az ország lakosságának jelentős része visszavonulva, az elnyomókról szinte tudomást sem véve élte napjait, és vezetőivel együtt várta, hogy a másik oldal engedjen. 1860-ban az önkényuralom megingott, és az októberi diploma értelmében Veszprém megyében is összehívták a közgyűlést, ahol a nemesség mellett megjelentek a községek küldöttei is. Az 1848. évi törvényekre alapozva megválasztották a nyolcszáz tagú Állandó Bizottmányt, melynek dudari illetőségű tagja is volt Kis Pál személyében.
Ám az autokratikus irányítás már a következő év végén visszatért, a megyei közgyűlést feloszlatták, a tisztikar lemondott. Az alkotmányos alapokon nyugvó polgári berendezkedés majd csak az 1867. évi kiegyezés után valósulhatott meg.
A korábbi századokban a jobbágyközségek életét alapvetően a földesúr szabályozta. A földesúr és jobbágyai közötti szerződés, az urbárium, illetve a szokásjog határozta meg a községek belső igazgatását, szervezetét. Minthogy a reformkor és 1848 is csak kezdeti lépéseket tett a községeknek a közigazgatás országos szervezetébe való teljes körű beillesztésére, a Bach-rendszer – abszolutisztikus jellegét e területen is kidomborítva – építhette be azokat legalsó szintként a közigazgatás szervezetébe, s új elemként állami feladatok ellátására is kötelezte a szabadnak mondott községi önkormányzatokat. A bírónak és az elöljáróságnak elsősorban a felsőbb rendeletek végrehajtója szerepkörét szánták.
Dudart az 1850-es években az ország 244 járása közül Veszprém megye cseszneki (zirci) járásában találjuk, melynek élén Ányos Móric, később Tőkéssy Antal császári-királyi szolgabíró állt. (A cseszneki járást először az 1850-es években kezdték zirci járásnak nevezni új székhelye után, az 1860-as években viszont helyenként ismét használják a korábbi elnevezést, majd a kiegyezést követően rögzül a zirci névváltozat.) A szolgabírói hivatal hatáskörébe tartozott az úriszék megszűntével a kisebb ügyekben való bíráskodás, valamint a belügyi és az igazságügyi közigazgatás irányítása. Ez ellenőrizte a község belső igazgatását, a járási adóhivatalnak (az új pénzügyi igazgatás községek feletti szervének) a működését, s részt vett a közmunkák megszervezésében is. A szolgabíró a falu hivatalos ügyeiben összekötő kapocs volt a felsőbb hatalommal, a megyei hatósággal.
Ezekben az években – mint mindenütt az országban a paraszti közösségekben – bizonyára Dudaron is a szabadságharcban részt vett helybeli honvédek (az 1890-es évet a Honvédnévkönyv tanúsága szerint tízen érték meg) tartották ébren a reményt s a „felszabadító 1848 emlékét” a téli estéken mesélt, kiszínezett, de az igazságalapot sem nélkülöző történeteikkel. 1848 öröksége, a szabadság végül „csak” a jobbágysorból való felszabadulást jelentette, mivel az elnyomó osztrák hatalom ezt már nem merte viszszavonni. De évek teltek el, mire a gyakorlatban is rendezték a volt jobbágyság sorsát. Az 1853-ban kiadott úrbéri pátens (nyílt parancs) azonban a forradalmi rendelkezéseknél kedvezőtlenebb volt a parasztság számára.
A dudariak ezt nem várták meg, egy, utóbb az említett úrbéri pátens által is elismert 1836. évi törvény alapján egyezkedni kezdtek volt földesurukkal. Ennek eredményeképp gróf Nádasdy Ferenc, a nánai uradalom ura és Dudar helységének „polgár lakosai” 1850-ben elkülönítési szerződést kötöttek. (Lónyay Menyhértnek a birtokrendezések előrehaladásáról 1864-ben készített kimutatása szerint a megegyezést per előzte meg.)
Rendkívüli jelentőségű ez az esemény, hiszen egyrészt a falubeli jobbágyparasztság – törvény biztosította – szabadságát helyi szinten írásos formában is deklarálta, másrészt a következő száz évre a falu életének gazdasági, társadalmi és jogi kereteit alapozta meg, annak ellenére, hogy célja elsődlegesen a jobbágyi viszonyból fakadóan a földesúrral közös legelő- és erdőhasználat egyértelmű elkülönítése volt.
A Nagyerdő szinte teljes egészében Nádasdy-birtok maradt, a dudariaknak az erdő nyugati része jutott (a későbbi Irtás és környéke), ahol ezután a szükséges tüzi- és épületfát szabadon összegyűjthették. A határvonal, melynek az egyezség pontos leírását adja, az 1860. évi telekjegyzőkönyves térképen jól nyomon követhető. Elhatározták, hogy négy láb széles és három láb mély árokkal jelölik meg a földesúr és a dudariak erdeje közti határvonalat, melyet közösen készítenek el az uraság földjén, s ezért a választóvonalon található „kivágatandó” fák is a grófot illetik meg. (Ennek az ároknak a nyomait a terepen és a kései utódok emlékezetében még ma is azonosíthatjuk.) Belefoglalták a szerződésbe, hogy a telkes jobbágyoknak 58 egész telke, a 13 házas zsellérnek 1 és 5/8 telke van, a lelkésznek egy egész telek jár, míg a tanítónak és a jegyzőnek egyaránt 4/8–4/8 telke van. Eszerint öszszesen 987 holdnyi úrbéres földet vehettek birtokba a dudariak. A teljes átadott terület 72 százalékát tette ki a legelő- és erdőrész, a többi területet pedig egyenként felsorolták: a Kenderföldet, a Káposztáskerteket, az Ó-temetőt, a Szilasi-berket, a 108 holdnyi „veimi és esztergári határok melletti földeket” és más kisebb területű határrészeket. A földesúr nagylelkűen elengedte a pénzbeli tartozásokat, ugyanakkor a még hátralévő robotért, tizedért és füstpénzért kártalanítást kért.
A volt úrbéresek, miután a korábbi rendnek megfelelően minden dűlőben minden gazdának jutott egy darab föld, birtokba vették a határt. Néhány év után azonban ellentétek kezdtek kialakulni a telkes gazdák két csoportja között. Ugyanis 1859-ben a falu lakosságának egyetértésével született, írásba foglalt egyezség alapján a községhez közelebb eső „nyirbokros legelőt” feltörték, és kicserélték a távolabb eső „sovány cseri dűlőben” fekvő szántóföldekkel, hogy rövidebb utat kelljen megtenniük, amikor nap nap után földjeikre indulnak. Öt év elteltével a nagyobb telkes gazdák rájöttek, hogy rossz vásárt csináltak, jó legelőjük egy részét, melyből „első osztályú szántóföld” lett, átadták a kisebb telkeseknek, a cserébe kapott dűlőrész viszont legelőnek nem volt igazán alkalmas. A nagyobb telkesek, Tokos István bírót is megnyerve, a község nevében folyamodtak az alispánhoz sérelmük orvoslásáért. A beadvány végén, az aláírók között olvashatjuk Mátis Ferenc református lelkész, Borsos Sándor tanító és Némethy Lajos jegyző nevét is, akik azért csatlakoztak az elégedetlenekhez, mert a csere idején a legelőből nekik járó részt nem kapták meg. Ez az ügy már 1864-ben megmutatta, hogy az ésszerűbb és eredményesebb gazdálkodás érdekében a birtokrendezés elkerülhetetlen lesz. Ez végül 1875-ben, a tagosítási perekkel szerencsésen lezárult.
Veszprém megye 1867 tavaszán, április 30-án választotta meg új tisztikarát, üdvözölve az alkotmányos rend visszaállítását. A Bakony vidéke és benne Dudar népe ezen a tavaszon, ahogy szinte minden esztendőben, nehéz napokat élt át. Számos falubeli „ínségi közmunkán” vett részt napszámosként. A megelőző évek terméseredményei rendkívül rosszak voltak. 1863-ban különösen nagy aszály pusztított országszerte. Veszprém megyét az 1866-os és 1867-es években ínséget okozó csapások, fagy és aszály sújtotta.
A Veszprémvármegyei Ínségügyi Központi Bizottságot 1866-ban választották meg 62 taggal. Elnöke maga a főispán: báró Fiáth Ferenc volt. Talán a zirci (cseszneki) járási ínségügyi bizottság elnöke, Ányos Móric jegyezte fel – mégpedig éppen egy Dudar községből, a falu ínségügyi bizottságától érkezett levélboríték hátoldalára –, jelenteni kell „a központi bizottságnak, hogy az ínség napról napra oly mértékben mutatkozik, hogy ha a nép újabb országos segélyt nem kap, éhségtől, sőt zavarok támadásától lehet tartani”.
A közmunkákat olyanoknak szervezték, akik annyira szűkölködtek, hogy csak „kétkezi munkával” voltak képesek „élelmöket előteremteni”. Az „ínséges munkára” szorulókat a községi elöljáróknak név szerint össze kellett írniuk, és előre bejelenteniük a jelentkezőket. A napi hat-nyolc órás, gyalogosan vagy szekérrel végezhető napszámosmunka többnyire „földleszállítási munkálatokat”, útépítést, kőfejtést vagy kőhordást jelentett. A zirci, borzavári, porvai, eplényi, olaszfalusi, tési, nánai és esztergári „ínséges lakosok” Eplénynél, a csesznekiek, magyarszentkirályiak, oszlopiak és dudariak Németszentkirályon végeztek földmunkákat. A kőfejtés és a kőhordás „az úgynevezett cseszneki Taraczk-hegyen a temető mellett kisajátított helyen” folyt. A megyei ínségügyi bizottság nők részvételét is engedélyezte jótékonysági célzattal, hogy az „özvegyek s elhagyottak ki ne zárassanak”. A visszaélések elkerülésére elrendelték, hogy „egy családból csak a kenyérkereső tag” mehet, a háromnál több tagú családok „nem többet, mint csak két egyént” küldhetnek.
Az ínségmunkán szép számmal részt vevő dudariak napszámbérét Simon József községi bíró egy összegben vette át Zircen, a járás székhelyén, majd ő osztotta szét a falubeliek között. Az ínségügyi közmunkák finanszírozására a megye százezer forint állami támogatást kapott. Ezenkívül 1867 márciusában a megyebeli községek gondjainak enyhítésére „tavaszi vetőmagbeli segélyezésként” a belügyminisztérium ötvenötezer forintot utalt ki Veszprém megyének kormánykölcsönként. Ebből Dudar község 484 forint 11 krajcárral részesült, míg például Esztergár és Porva száz forint körüli összeget, Csetény 228 forintot kapott. Ezeket a kölcsönösszegeket a megye áthárította a segélyezettekre, ezért a járási szolgabírót adóslevelek felvételére kötelezték.
A könyöradományként összegyűlt nyolcezer forintból a cseszneki főszolgabírói járás mintegy ezer forinttal részesedett, melyet a községek között kellett felosztani. Az időjárás azonban továbbra sem volt kegyes a földművelőkhöz. Egy júniusi jelentésben olvashatjuk, hogy a mínusz hat fokos hideg következtében elfagytak a szántóföldi növények, és „a falukbeli nép” – munka és napszám híján – „hajborzasztó jóslatok és fenyegetések közt szerte barangol”, és a rengeteg kéregetőt ellátni nem tudják.
A dudariakat június 20-án újabb csapás érte. Ismeretlen okból tűz ütött ki a faluban, és a megyei közgyűlési jegyzőkönyv szerint 128 ház (valamivel több mint a falu fele) leégett, egy ember meghalt, ketten súlyos sérülést szenvedtek. (Öreg) Pap Sándor, aki a tűzben lelte halálát, a 95. számú házban lakott. (Még nem voltak utcanevek, és a házakat, végighaladva az egész településen, folyamatos számozással látták el.) Ez az épület a falu közepén, a mai községháza környékén állt. Az egykorú térképek tanúsága szerint a beépítettség ezen a területen igen sűrű volt, hiszen itt sorakoztak a három-hat házból álló, a néprajzban közös udvarnak nevezett épületegyüttesek. Ezért a tűz gyors terjedését megakadályozni nem lehetett.
Rosos Miklós szolgabíró könyöradományok gyűjtését kérte a vármegyei állandó bizottmánytól, valamint azt, hogy a járásbeli ínségesek számára fenntartott ezer forint még meglévő részét a dudariaknak utalják ki. A megyeszerte folyó gyűjtés mellett a belügyminisztérium a vármegye folyamodására országos gyűjtést is elrendelt. A dudari elöljárók a nehéz helyzetben kérvényezték, hogy „elhamvadt lakásaik helyett más, alkalmasabb helyen rendszeresebben építkezhessenek”, hogy az „eddig rendetlen sűrűségben összetömött házaik” nyújtotta veszély az újjáépítést követően már ne álljon fenn.
A szerencsétlenül járt dudariak új házak építésére a Kenderföldek területét nézték ki maguknak. A kérést a megye a Késmárky József másodalispán vezette küldöttséggel vizsgáltatta ki. Bár a bizottság döntését nem ismerjük, az tudható, hogy ekkoriban a Kenderföldeken házak nem épültek.
Hogy milyen nehéz volt kiheverni a katasztrófát, jelzi a vármegyei állandó bizottmány által 1867. szeptember 3-án tárgyalt újabb kérvény, mely a tűzkárosultakra eső évi közmunka elengedésére vonatkozott. Ekkor a bizottmány utasította Rosos Miklós szolgabírót, hogy pontosan mérje fel, ki jogosult a károsultság mértékétől függően részben, illetve egészben ezen engedményre, mert az „elengedés általánosságban nem mondható ki”. Az ügyet az 1867. évi utolsó állandó bizottmányi ülésen még nem tárgyalhatták, mert a kimutatás addigra nem készült el. (Talán nem véletlenül!) A következő év elején, a január 7-i ülésen a szolgabíró ismételten kérte, hogy a „nagy nyomor” miatt a bizottmány teljesen engedje el a tartozást. A kérdés a dudariak számára végül szerencsésen oldódott meg, minthogy kiderült, hogy az érvényben lévő rendelkezések szerint az előző évi közmunka már nem hajtható be. A dudariak tartását mutatja, hogy néhány év alatt kiheverték a csapásokat, hiszen 1873-ban ismét kétszáznál több ház állt a faluban.
Veszprém vármegye 1872-es szabályrendelete Dudart meghagyta a zirci járásban. A település területe 4315 katasztrális hold, 1245 lakosa magyar nemzetiségű. A Nádasdy-uradalom részét képező Kisdudart már az 1863-as helységnévtár is megemlíti mint közigazgatásilag Dudarhoz tartozó pusztát. (Ennek oka az újonnan kialakított rendszer azon alapelve volt, hogy minden lakott helynek tartoznia kell valahová.) A kisközség az 1880-as évek végén körjegyzőség székhelye lett, melyhez két kisközség, Bakonynána és Csetény tartozott. A falu népessége a század végéig számottevően nem változott, az 1900. évi népszámláláskor 1261 főt regisztráltak.
A dualizmus korában a községek igazgatását – összhangban a közigazgatás korszerűsödésével – minden korábbinál részletesebben szabályozták. A községek belügyeiket a felerészben választható képviselő-testület és az öt-hat tagú elöljáróság révén maguk intézhették. Határozatokat, szabályrendeleteket alkothattak, a községi vagyon felett rendelkezhettek, községi adót vethettek ki, kezelték az utakat, a szegényügyet, megszervezték a tűzvédelmet.
A sokrétű feladatkör elsősorban a jegyzőktől követelt komoly szakismeretet. A követelmények fokozatosan növekedtek, az 1900. évi XX. törvénycikk a nyolc középiskolai osztály mellett előírta számukra szakirányú tanfolyam elvégzését és képesítő vizsga letételét. A jegyző természetesen eddig is fontos szerepet játszott a falu igazgatásában, de a magasabb fokú iskolázottság nagyobb tekintélyt is adott, szellemi vezetővé, az elöljáróság fejének, a bírónak nélkülözhetetlen segítőtársává tette. Így nem véletlen, hogy a XX. század első felében Dudaron jegyzősködő Teke László nevét ma is jól ismerik a faluban.
A bíró, a jegyzővel ellentétben, a helybeliek közül került ki. Annak ellenére, hogy a feladatok egyre bonyolultabbak lettek, az ő esetében a helyismeretnek sokkal fontosabb szerepe volt, mint a képzettségnek.
Mivelhogy ebből a korból sem képviselő-testületi jegyzőkönyvek, sem községi iratok nem maradtak fenn (vagy legalábbis nem kerültek levéltárba), konkrétabb képet nem tudunk rajzolni a dudari képviselő-testület működéséről. A rendelkezésre álló szórványos adatok közül említést érdemel, hogy amikor 1873 januárjában a megyei hatóság felszólította a községeket szabályrendeletük megalkotására, Dudar az elsők között nyújtotta azt be. Ekkor a községi bíró Jakab János volt, aki az 1870–1880-as években viselte a hivatalt, és jelentős személyisége lehetett a falunak. A tagosítási per elindításában és végigvitelében szerepe mindenképpen meghatározó.
A képviselő-testületi határozatok végrehajtásáról az elöljáróság gondoskodott. Ennek tagja volt az 1871. évi XVIII. törvénycikk szerint a bírón és a jegyzőn kívűl a helyettes bíró (vagy törvénybíró) és még legalább két tanácsbeli. 1878–1880 között Jakab János bíró mellett Jakab Mihály helyettes bíró, Simon B. Sándor, Jakab József, Kiss János elöljárók és nánai Jakab Mihály mint közgyám álltak.
A község költségvetéseit és számadásait a bírónak kellett benyújtani jóváhagyás végett a felsőbb törvényhatóság, azaz a megyei közgyűlés elé. A megyei közgyűlési jegyzőkönyvekben rögzített adatok a bevételi és a kiadási oldal nehezen egyensúlyban tartható mérlegét mutatják. Szinte minden évben szükségessé vált községi pótadó kivetése a hiány pótlására. Ennek okát a részletes számadások hiánya miatt nehéz megállapítani, de talán nem tévedünk, ha ebben az elhúzódó tagosítási per és a vele járó mérnöki és ügyvédi költségek szerepét jelentősnek tartjuk.
Jakab János bíró és társai a veszprémi királyi törvényszéknél 1875-ben nyújtották be a tagosítás iránti „keresetlevelüket”. Nem lehetett már tovább halogatni a birtokrendezést, hiszen az egyes tagok egymástól való távolsága, az elaprózódottság és az ezzel járó sok mezsgye, felesleges földút viszályt szült és nehezítette a gazdálkodást. Ugyanakkor a tagosítás, vagyis a határ különböző részein fekvő birtokrészek kevesebb tagban való összevonása és újra kiosztása bonyolult és nehezen kivitelezhető folyamat volt.
Dudaron az ekkor végzett felmérés szerint 173 birtokos közül 101 a tagosítás mellett, 72 pedig ellene szavazott. Ahhoz, hogy a birtokszabályozási ügy elindítható legyen, a törvény szerint az azt kívánó gazdák „telki birtokainak” ki kellett tenni a „helység, s határbeli összes telki, s volt jobbágyi birtokok egynegyed részét”. A „megengedhetőséget” a bíróság megállapította, miután a Gaál Lajos ügyvéd képviselte kérelmezők a teljes telki állomány 59,5 százalékát bírták.
Felmerül a kérdés, hogy vajon a maradék 40,5 százalékot bíró gazdák miért ellenkeztek, amikor a rendezés elvi alapja gazdaságosabb termelést és könnyebb munkavégzést ígért. Ennek kiderítésére érdemes egy kicsit belepillantani az ekkori dudari birtokviszonyokba.
A 173 birtokos összesen 58 telekkel rendelkezett. Ebből a legtöbbet, 2 és 5/8 telket Blum Hermann, illetve 1 és 1/2 telket Baumann Miklós birtokolt. (Mindketten vásárlással jutottak hozzá földjeikhez az 1860-as, 1870-es években.) Kiss Jánosnak 7/8 telke volt. Három családfő: Deutsch Márton, Kováts János és Mazalin Imre egyenként 3/4 telekkel bírt. A többség azonban negyed- és féltelkes gazdaként művelte földjét. A kisebb telek nem jelentette azt, hogy kevesebb részből is állt volna. Például Tokos István féltelkes gazda birtokai huszonegy helyen feküdtek. Török István birtokai a határ huszonöt különböző pontján voltak megtalálhatók.
A tényleges keresetet végül 1878-ban nyújtották be a felperesek, akik között községi elöljárókat és nagyobb birtokosokat egyaránt találhatunk. Ebből a beadványból egyértelműen kiderül, hogy csak részleges tagosítást vettek tervbe. Az Unger Manó zirci ügyvéd (akinek szintén volt Dudaron egy negyedtelke) képviselte alperesek ezért tiltakoztak. Véleményük szerint a tagosítás ebben a formában nem a gazdaságosság, hanem néhány nagyobb birtokos érdekeit szolgálja. „Elleniratuk” szerint a birtokrendezési tervezet a huszonegy-huszonöt darabban fekvő birtokrészeket nem vonná össze a kellő mértékben, mert azok továbbra is tizennyolc-húsz darabban maradnának. Sérelmezték még a számukra nagyon lényeges legelőterületek csökkentését is. Tehát nem a rendezés szükségességét, hanem a módját kifogásolták. Az ítélet ugyan megszületett 1881. szeptember 10-én, de a birtokrendezés megvalósításában még meg kellett egyezniük a feleknek.
1882-ben, egy áprilisi napon a bíróság képviselője, Köves János törvényszéki bíró, akit a dudariak érdekeik védelmezőjeként tiszteltek, megjelent a községházán, hogy a pereskedőket kibékítve jegyzőkönyvben is rögzítse a megállapodást. A jegyzőkönyv ugyan elkészült, de az alperesek ekkor még nem írták alá. Az ügy még három évig húzódott.
1885 nyarán végül kimérték és kiosztották a földeket. A kiosztás sorrendjét sorshúzással döntötték el. A birtokosok házszámait egyenként külön papírszeletkékre írták fel, s egy edényben helyezték el, majd abból Jakab János „dudari illetőségű gyermek” kihúzta a 81/a számot, amely ifj. Szabó Pál házát jelentette. „A birtokosok tagkiosztási sorrendje tehát a 81/a számú háznál ifj. Szabó Pál tagjával kezdődőnek kijelentetett, akként, hogy ezen házszámnál megkezdetvén, szakadatlan sorrend szerint folytattassék a 105/b számú házig, illetve ifj. Kiss Sándor tagjáig. Azután folytattassék az 1/a számú háznál Simon György tagjával, és megszakítás nélkül folytattassék a 80 házszámig, a Jakab István katona tagjának kiadásáig.”
A kiosztandó határrészeket hét „dűlőre” osztották, így minden birtokos hét tagban kapta meg az őt illető részt. Három dűlőben az első kiadandó birtoktagot a faluhoz legközelebb eső részre, a másik három dűlőben a falutól legtávolabb eső részre helyezték. A hetedik dűlő, a Kenderföldek kimérésénél, miután pontosan leírták az első tag helyét, eltekintettek a kisorsolt elsőbbségtől.
A birtoktagokat a dűlőkön belül egészben és egy helyen adták ki. Ezzel összhangban kimondták azt is, hogy a tagokat senki nem köteles megszakítva elfogadni. Tehát amelyik dűlőben a forduló végénél maradó rész nem adja ki a következő birtokos tagilletményét, a dűlőút „megfelelő áthelyezésével” megszakítás nélkül egy tagban adják ki a neki járó birtokrészt. A fent vázolt eljárás azzal az eredménnyel járt, hogy a dűlők addigi határai jelentős változáson mentek át, és alakjuk, nagyságuk (esetenként még a helyük is!) megváltozott. Ezeken kívül kijelölték még az utak, kutak és itatók helyét is.
A tagkiosztás tehát megtörtént, de az ügy folytatódott. Igaz, most már nem a föld állt a középpontban, hanem a pénz. Hiszen a per, a mérnöki munkálatok borsos költségekkel jártak, és akkor még nem is szóltunk a felfogadott ügyvédek honoráriumáról! Egy hónap sem telt el, és már a bíróság előtt volt a dudariak újabb beadványa arra vonatkozóan, hogy a tagosítási per költségeként jelentkező 18 747 forintot melyik fél is fizesse. (Összehasonlításként: 1896-ban a község területén élők által fizetett állami adó összege 4408 forint, míg a község költségvetési előirányzatának bevételi oldala 410 forint, kiadási oldala 1083 forint volt!)
Ez a per 1892. március 19-én ért véget. A költségeket egymás között megosztva kellett kifizetniük a gazdáknak, ha másképp nem ment, a szegényebbek terheit a módosabbak átvállalták, de cserébe végrehajtási zálogjogot terheltek földjükre. Akadt olyan család, amelynek a telekkönyvi hatóságnál csak 1906-ban törölték a zálogjogot, miután tartozását kiegyenlítette. Ezek után még mindig ott volt az újabb per során felhalmozódott ügyvédi díj. Dr. Csete Antal veszprémi ügyvéd alapos költségjegyzéket készített a hét év alatt végzett munkájáról. Az összesen mintegy ezerkétszáz forint néhány tételét talán nem érdektelen megemlíteni. Csete ügyvéd úr az akkori közlekedési viszonyoknak megfelelően mindig két napot töltött Dudaron, ilyenkor értekezett az ügyfelekkel, tanúkat hallgatott ki, adatokat gyűjtött. Minden egyes kiszállásért húsz forintot számított fel. A kérvények leíratása öt forintba, az „utánjárás a Királyi Táblán” tizenöt forintba került. Válasz szerkesztése többnyire ötven forint, de az „ezen kérvényhez hosszadalmas – két hetet is igénybe vevő – számításokért” tétel mellé száz forintot jegyzett be.
A sok baj, gond közepette öröm is érte a dudariakat. 1888-ban a Dunántúli Protestáns Közlönyben a megújult református templom ünnepélyes felszenteléséről olvashatunk. Az egész nemzet által ünnepelt eseményeknek, nevezetes napoknak Dudaron is volt visszhangja. 1896. május 10-én a lelkészlakban tartott presbiteri gyűlésen emlékeztek meg „hazánk 1000. éves fennállásáról”. E jeles alkalom tiszteletére az egyházi elöljárók ötven forint alapítványt tettek azzal a céllal, hogy ennek kamatai „felekezetünkhöz tartozó és helybeli szegény gyermekek tanszerekkel való ellátására fordítandók”.
A századelőn a Zirc és Vidéke című hetilapban nemegyszer olvashatunk a dudari felekezeti iskolában megünnepelt március 15-ről. Szintén a Zirc és Vidéke adta hírül 1908-ban, hogy a dudariaknak arra is volt gondjuk, hogy utcáikat jeles magyar hazafiakról nevezzék el. Tehát legkésőbb 1908-ban a Kossuth, a Rákóczi és a Petőfi utca már hivatalosan is viselte nevét. A zirci illetőségű cikkíró némi éllel jegyezte meg, hogy Dudaron előbb születtek utcanevek, mint Zircen.
Amíg a falubeliek maguk és családjuk sorsának jobbra fordításán munkálkodtak, a világ szédületes változásokat produkált. Az új század kezdetén a technikai fejlődés lerövidítette a távolságokat. A vasút a falut ekkor még elkerülte, de Zircen ügyes-bajos dolgaikat intézve, munkát keresve találkozhattak vele. Bizonyára azok a röplapok is a kezükbe kerültek, amelyek a korabeli híradások szerint a környék falvaiba is eljutottak, és nyugat-európai kikötők kivándorlásra szakosodott hajóvállalatainak ajánlatait tartalmazták. A kényszer és a jobb élet vágya a dudariakat is a kínálkozó lehetőség, Amerika felé hajtotta.
A Bakony körzetéből különösen sokan indultak az Egyesült Államok keleti partvidékére. Veszprém megyéből 1905–1907 között évente több mint négyezer ember vándorolt ki. A zirci járásból például 1905 első két hónapjában 435 fő távozott, közülük negyvennyolcan dudariak. Helyi adatközlők szerint közelebbi úti céljuk az Ohio államban található Trenton volt. A legtöbben azért mentek, hogy pénzt keressenek, és utána hazatértek. De akadtak olyanok is, akik többször is visszajártak Amerikába. A szerencsét próbálók házukat és gazdaságukat vagy szüleikre bízták, vagy néhány évre bérleti szerződést kötöttek gondozásukra. Hazatérésük után néhány hold föld vásárlásával bővítették a családi birtokot. 1914-ben azonban az utazás lehetősége megszűnt. Megkezdődött az addigi Európát szétziláló, soha nem látott pusztítást hozó első világháború.
Parasztember gyerekkel, Bencze László alkotása
Dudar község pecsétje az 1850–60-as évekből
)
Lóitatás a kútnál (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém)
Simon Júlia és leányai (Juliska és Iluska) Amerikába vándorlásuk előtt, 1925–28 körül (Kiss Lajos gyűjteménye, Dudar)
