Világháborútól világháborúig
Világháborútól világháborúig
A századforduló körüli évtizedekben, vargabetűkkel, akadályokkal küzdve bár, mégis megindult, és az adottságokhoz mért, viszonylagos kiteljesedéssel biztatóan alakult az agrárfejlődés, javult a szociális helyzet, apróbb-nagyobb lépésekkel előre haladt az élet Dobozon is. A tájékozottabbak számára 1912 óta már nem volt váratlan hír, mégis meglepetést keltett az első világháború kitörése 1914. július végén. A háborús érdekek helyben is félresodorták, megállították a kedvező irányú folyamatokat. A kezdeti győzelmi eufóriát, a még hatásos háborús propaganda időszakát követő, sok áldozatot, súlyos nélkülözést kívánó években már eluralkodott a bizonytalanság, a reménytelenség. A kemény központi rendeletekkel irányított, gabona-, takarmány- és állatrekviráló háborús gazdálkodás, a falun is nagy élelemhiány és egyidejűleg a kivételezettek, a felmentettek, az ügyeskedők vagyoni gyarapodása csakhamar általános elégedetlenséget szült. A család ellátásának súlyos terhei addig soha nem látott mértékben hárultak az asszonyokra, minthogy a férfinép zömét már a mozgósítással bevonultatták.
A doboziak nagyobbrészt a békéscsabai 101. „közös” (azaz császári és királyi, német vezényleti nyelvű) gyalogezredben szolgáltak. Jutottak a nagyváradi 4-esekhez, a gyulai 2-es honvédekhez, elszórtan más ezredekhez is. Nem tudjuk, végül hányan pusztultak el értelmetlenül a távoli csatatereken vagy szenvedtek évekig zömmel az orosz és részben az olasz fogolytáborokban. A 101-esek ezredtörténete 88 dobozi és tizenegy megyeri pusztai hősi halott nevét közli. 1935-ben együttesen 186 hősi halottat és 76 hadirokkantat tartottak nyilván.
A háborús emberveszteséghez szokás sorolni a születések alacsony számát. Ennek a kihatását jelzi, hogy míg 1900 és 1910 között Doboz közigazgatási területének népessége 988 fővel gyarapodott (6885-re), 1920 tavaszára ötfőnyi csökkenés következett be.
Az 1918 nyarán az olasz hegyek között elszenvedett súlyos veszteségek után a Monarchia hadereje szétesőben volt, a lakosság belefáradt a háborúba. A frontokról fegyveresen hazaözönlő katonákkal, a lázongó tömegekkel az „őszirózsás” forradalom könnyen győzni tudott. Az ország függetlenségét, a köztársasági államformát kikiáltó demokratikus kormány és támogatói azonban egy háborút vesztett országban, az antanthatalmak és szövetségeseik közvetlen fegyveres nyomása alatt vették át az irányítást. Igen rövid idő alatt kellett volna megoldást találni az idegen megszállás veszélye miatt a széthullott hadsereg újraszervezésére, a legalapvetőbb közellátási igények (kenyér, zsír, tüzelő, ruhanemű) szinte azonnali kielégítésére, a tömeges szociális segélyezésre, a munkahelyteremtésre, a lakásínség enyhítésére, falun a földhöz juttatásra. Oldani az éles társadalmi ellentéteket.
Dobozon a háború vége utáni zavargást követően 1919. január elején forrósodott fel a türelmetlenné vált, a zavaros politikai és gazdasági viszonyokban tájékozatlan, de gyors „megváltást” sürgető tömeg hangulata. A tél folyamán kiépült földmunkás szakszervezet 5-én tömeggyűlést tartott, egy ismert központi agitátor szavainak hatására létrehozták a helyi kommunista pártszervezetet, és megalakult a paraszt- és munkástanács. Amiről az Oroszországból hazatértek beszéltek, az meseszerű világnak látszott, viszont felerősített jó néhány mozzanatot a részben már elkopott jobbágykori úrgyűlöletből. A helyi földtelenek a mielőbbi egyéni földhöz juttatást követelték, s még januárban egységesen kinyilvánították, hogy ideiglenesen sem kívánnak közös gazdálkodást folytatni a grófi földön. Legelső kívánságuk tehát, a hagyományt követve, az önálló megélhetést biztosító, kisebb gazdaságok megteremtése volt.
A Károlyi Mihály vezette kormány a bonyolult feladatok tömegét a szociáldemokratákkal együtt sem volt képes megoldani, 1919 márciusában a hatalmat az orosz bolsevik forradalom magyarországi híveinek engedték át. A januári események után Dobozon nem járt nagy változásokkal a „proletárdiktatúra” helyi megszervezése. Március 23-án létrejött a héttagú direktórium, amely a román támadás miatt csak április 25-ig működhetett. A Tanácsköztársaság addig megjelent, „burzsoáellenes” rendelkezéseit jórészt végrehajtották. A diktatúra heteiben részben a földhöz juttatás, másfelől – különösen a román hadsereg április 16-i nagy támadása után – a vörös hadseregbe való toborzás volt a legfontosabb feladat. A honvédő szerepbe került békéscsabai 6. hadosztályba mintegy száz dobozi jelentkezett. Részt vettek a nevezetes északi hadjáratban is. Az uradalmak várt felosztása elmaradt, a gazdálkodást kirendelt állami biztos vezette.
1919. április 25-étől 1920. március végéig Doboz is megszállás alá került. A románok egy nagyobb egysége a községen áthaladva foglalta el Békéscsabát és Békést. Első dolguk a „vörösök” és a magyarság legismertebb képviselőinek lefogása volt. A földekhez nem nyúltak. A lakosságtól és az uradalmaktól az élelmiszerektől kezdve viszont sok mindent elvittek. Különösen a lovak rekvirálása okozott közvetlen kárt.
A béketárgyalásokon is előterjesztett román követelés szerint, Csabával és Gyulával együtt, Doboz is Romániához került volna. Ezt sikerült ugyan elkerülni, de a trianoni békeszerződés életbelépése után községünk mégis közel került a magyar–román határhoz, ezzel tovább nőttek fekvésének addigi hátrányai. Változatlan erejű csupán Gyula vonzása maradt, Békéscsabáé pedig főként a kereskedelemben nőtt meg.
Az 1920. évi népszámlálás adatai szerint Doboz a lakosságszámával (6880 fő) a trianoni Magyarország települései között pontosan a százötvenedik helyet foglalta el, a 149. Kapuvár után. A környék számos községével szemben, ahol a békeidők visszatérését követő felfutás után, az 1920-as évek második felétől megfogytak a születések, Dobozon még 1928–1932 között is közel 33 ezrelék volt esztendőnként az átlagos születésszám. Igaz, a csecsemő- és gyermekhalandóság az érintett korosztályokban még mindig megközelítette a tizenkilenc ezreléket, és azzal azonos volt a teljes népesség halálozási aránya is. A lakosságon belül 58,5 százalékot jelentettek a munkaképesség dolgában legértékesebb, 15–59 év közötti korosztályok, kilencet a hatvanon felüliek (1930). Összességében a falu társadalma megőrizte a fiatalságát, de csak részben az optimizmusát. Erre mutat, hogy 1920–1930 között 512-vel többen hagyták el a falut, mint ahány fővel (születés vagy bevándorlás útján) a lélekszám gyarapodott. A statisztikusok a cselédek elvándorlását adták magyarázatul.
A román megszállás után az élet a világháború előtti alapokon rendeződött újra, ám a kormány jól látta, hogy a csonka országban komoly szociális intézkedéseket kell hozni, mert anélkül nem lehet a területi revízióra gondolni. Az 1920-ban megszületett törvény alapján, igen hosszúra nyúlt eljárással megvalósított úgynevezett Nagyatádi-földreform keretében Dobozon 275 új házhelyet, valamint 1232 juttatottnak 1956 katasztrális hold szántóföldet osztottak ki. A területet a grófi birtokokból sajátította ki az állam, arányos összeg fejében, amelyet azután hosszú részletfizetéssel a juttatottakon hajtott be.
A házhelyosztás végül is sikeres volt, a korlátozott földreform feszültségoldó hatása viszont elmaradt attól, amit a politika várt tőle, s még nagyobb baj, hogy az alapvető szociális gondokat alig tompította. Egy-egy dobozi család átlagosan mindössze másfél holdat kapott, amiből a hagyományos termelés alapján csak akkor lehetett megélni, ha a családtagok továbbra is napszámba mentek, részes munkát vállaltak, a nagyobb lányok szolgálónak, a fiúk béresnek álltak. A juttatottak zöme nem győzte fizetni a megváltási részleteket sem, emiatt 1938-ban már több mint nyolcszázezer pengő behajtására indult hatósági eljárás.
Életképes méretű és felszereltségű parasztgazdaságok ilyen körülmények között alig keletkeztek. Az 1930-as népszámlálás szerint a község 2631 főnyi kereső népességének 47 százaléka továbbra is földtelen mezőgazdasági munkás (897 fő) vagy cseléd (333 fő) maradt. 1935-ben a mezőgazdasági munkások száma 990, a cselédeké 626 volt. A gazdasági világválság idején az értékesítési gondokkal küzdő uradalmak is igyekeztek kevesebb embert alkalmazni. A kör bezárult: a három nagybirtok 1935-ben, a Nagyatádi-földreform után is a dobozi határ 63 százalékát foglalta el, együttesen 9647 katasztrális holddal. A parasztbirtokok száma 927 volt, összesen 4181 – átlagosan négy és fél – holddal, de közülük húsz-huszonöt gazdaságnál nem volt több az árutermelésre képes. Az állandó és súlyos feszültségek mindezek nyomán változatlanul a mindennapok meghatározói maradtak. (Az 1927-ben Dobozmegyer, majd Mezőmegyer néven önálló községgé alakult, nyolcszázhatvan hektáros határrészen élők helyzete összességében kedvezőbb volt.)
A gazdálkodás jövedelmezőbb formáit néhány parasztgazdaságon kívül Wenckheim Dénes gróf uradalma próbálta megtalálni. Az öntözéses zöldségtermesztésen kívül a versenylovak tenyésztését erősítették fel. 1927-ben 21 angol telivér anyakanca és két kiváló fedezőmén jelentette az állomány törzsét. A telivér csikókkal a gróf jó nevű versenyistállót tartott fenn, lovai jelentős díjakat nyertek. A félvér ménes mintegy húsz kancáját is az angol telivér ménekkel fedeztette, a csikókat az állam vásárolta meg. Amikor a gazdasági válság kezdete táján Dénes gróftól elpártolt a szerencse, s adósságai halmozódtak fel, a híres versenyistállót meg kellett szüntetnie.
A település mezőgazdasági jellege a második világháborúig sem módosult. 1930-ban a dobozi aktív kereső lakosság 81 százaléka, 1941-ben a 88 százaléka élt az agrárvilágból, de azok is kötődtek hozzá, akiknek más ágazatok adtak kenyeret. A kereső népességnek 1930-ban a közel tíz százalékát, 1941-ben a tíz és fél százalékát foglalkoztatta a kisipar, a kiskereskedelem, a közlekedés, a szolgáltatás, az értelmiségi pályák. A válság időszakának kezdetén még kilencven, 1941-ben már csak 59 önálló iparosa volt Doboznak. Az 1893-ban alakult helyi ipartestület 1927-ben székházat tudott vásárolni, amelyben jó könyvtárat rendezett be, s felkarolta a dalárdát, a műkedvelő színjátszást is. A szellemi foglalkozásúak száma 1941-ben harminc körül lehetett, a papok, az orvosok, a tanítók, a tisztviselők idesorolásával.
A háború utáni évtizedek jellemzését a hullámzó fejlődés kedvező tényeinek felsorakoztatásával egyensúlyozhatjuk ki. 1923 óta – ha a lakosság kis része juthatott is hozzá – Dobozon helyi áramfejlesztőre támaszkodó áramszolgáltatás volt. Ezzel számos települést jóval megelőzött. (1941-ben már 138 lakásban volt áram.) A gróf Széchenyi Antalné birtokában álló, 2759 katasztrális holdas pósteleki határrészen a manufaktúra szintű gyümölcsfeldolgozás is gyökeret tudott ereszteni. Széchenyi Károly gróf a pósteleki majorban 1939-ben aszaló és lekvárfőző kisüzemet alakított ki napi kétszázötven-kétszáznyolcvan mázsa gyümölcs feldolgozására. A háború idején megnövekedett keresletre támaszkodva 1942-ben az üzemet kibővítette, német gépekkel szerelte fel. Ettől kezdve szezonban naponta egy vagon nyers zöldséget tudtak megszárítani, továbbá két vagon lekvárt állítottak elő. (Az 1958-ban Gerla községhez csatolt területen az üzem a békéscsabai konzervgyár előkészítő telepe lett, 1990, a rendszerváltás után feleslegessé vált és megszűnt.) A községben működő kis vegyeskereskedések számát húszra tehetjük.
Az 1920-as évek végén erősödtek meg a népegészség igen jelentős javulását eredményező, állami finanszírozású szolgáltatások. Az anya- és csecsemővédelemmel a Stefánia helyi fiókja, a tüdővész megelőzésével, illetve gyógyításával a gyulai központú gondozóhálózat foglalkozott. A harmincas évtized dereka táján három-négy orvos és öt bába látta el a doboziakat. A kórházban szülés még kivételnek számított.
A művelődési viszonyokban szintén lassú, de megalapozott haladás történt. Az analfabéták magas aránya (1920: kilencszáz, 1930: 682, 1935: 628, 1949: 290 fő) egyre inkább korosztályi kérdéssé alakult, az idősebbek körében volt gyakoribb. A harmincas évek közepén egy állami óvoda (126 gyerekkel), egy három tantermes állami népiskola, három római katolikus egy tantermes kisiskola (három tanító 199 tanulóval) és végül hat tanítóval, hat tanteremben közel négyszáz tanulóval a református iskola szolgálta az oktatást. (Településünk oktatásügyéről egy későbbi fejezetben részletesebben is szólunk.) A dobozi tanítók jól képzett, megbecsült emberek voltak, akik a tudományok népszerűsítésével is törődtek. Akadt köztük két tehetséges tollforgató: Péczely József novellákat, kisregényeket jelentetett meg, Csath András pedig tudományos szintű adatgyűjtést végzett és tett közzé a megye madárvilágáról. Figyelmet érdemel, hogy a második világháború kezdetén már 94 rádiókészüléket tartottak nyilván Dobozon.
A két Körös találkozásánál, a legegyszerűbb körülmények között, hagyományosan és sokan fürödtek a nyári hónapokban. Visszaemlékezések szerint a jeles nyomdász és könyvkiadó békéscsabai család egyik tagja, Tevan Rezső építész emeltette a húszas évek legvégén a Kettős-Körös jobb partján az első nyaralót, s általában előmozdította a békéscsabaiakat különösen vonzó Szanazug kiépítését, ahol idővel nyaralótelep, kedvelt szabad strand alakult ki.
1930-ban 1330, 1941-ben 1507 lakóház állt a községben. Ez utóbbi esztendőben 1893 volt a lakások száma, közülük 1414 egyetlen szoba-konyhát vagy csak egy helyiséget jelentett. A fejlődést reprezentáló kétszobás lakások száma 419 volt. A nádtetős, zsindelytetős épületekből 1941-re mindössze nyolcvan maradt már. A falazat és a padozat mutatói rosszabbak: vert fal a házak 89 százalékában, földes padló a 82 százalékában szerepelt. A községben ekkor még csak negyven fürdőszobát írtak össze.
Az 1900 után született doboziak jelentős része az iskolában olyan fokra jutott az írás-olvasásban, hogy az újságok forgatása mellett a már említett köri könyvtáraknak – különösen télen – érdemi forgalma alakult ki. Egy 1932-ben lefolytatott törvényszéki per bizonyítja, hogy a szegény emberek gondolkodásához közeli költészetet is a magukénak érezték. Az történt, hogy több dobozi lány és asszony a mezei munka során beleéléssel szavalgatta Petőfi Dicsőséges nagyurak kezdetű versét. Ezt valaki meghallotta, s a csendőrségen feljelentést tett ellenük izgatás címén. A nyomozást követő tárgyaláson a szegedi törvényszék a „bűnösöket” nyolc–tizennégy nap közötti időre el is ítélte. Sajnos, sem a vádlottak nem tudták, sem a bíróság, sem a védőügyvéd, sem a tárgyalásról tudósító riporterek nem ismerték föl, hogy Petőfi verséről volt szó. (Ha tudják, a dobozi vádlottakat fel kellett volna menteni.)
Az 1932-es esztendő a gazdasági válság mélypontja volt, a hatóságok állandó gyanakvással figyelték az elégedetlen lakosságot, különösen azután, hogy Dobozon is tüntetést szerveztek a kastély előtt. A csendőrség ekkor már mintegy nyolcvan politikailag gyanús lakost tartott itt nyilván.
Ez a jellemző história és Doboznak a magyar irodalomba emelkedése, fejezetévé rangosodása között csak véletlen a kapcsolat, tartalmában mégsem egészen az. A radikális demokrata szellemi és politikai mozgalommá terebélyesedett népi írói küzdelem leghevesebb szakaszában, 1937 tavaszán látott napvilágot Féja Géza nevezetes könyve, a Viharsarok. Az adatgyűjtés során az író községünkben is megfordult, igen érzékletes képet rajzolva a faluról. A bíróság elé került, de általános rokonszenvet kiváltó kötet Pusztuló arisztokrata s pusztuló parasztság cím alatt nagyra értékeli a dobozi nép munkaszeretetét, öntudatát, a hagyományokhoz való hűségét. Életszerűen adja elő a nagybirtok gyengéit, a személyi alárendeltség formáit, a megalázóan alacsony munkabéreket, a bírósági eljárások részrehajlását. „Egy faluban sem éreztem annyira a teremtő, a megújító, a szabadító végtelen hiányát, mint Dobozon”– ez a végszó. Féját a magyar nép felemelése vezette elsősorban, könyve dobozi fejezete különösen meggyőző. Jól látta, hogy a gróf maga is vergődik a változásokért kiáltó körülmények között.
Alig csitultak el a Féja bátor könyve körüli viharok, 1939-ben megjelent Illyés Gyula Lélek és kenyér című kötete. A könyv Szondi Lipót mélylélektani módszereit felhasználva 1937–1939 közötti dobozi helyszíni gyűjtőmunka alapján született. (Nem egy részét az író a Magyarok című jegyzetsorozatába is beépítette.) A XX. század egyik legnagyobb magyar alkotója, a Puszták népe szerzője, a délkelet-dunántúli uradalmak világának ismeretében teljes otthonossággal mozgott községünkben. Vizsgálatai során mintegy háromszáz dobozi gyereket kérdezett meg, elsősorban azért, hogy megállapítsa: „hogyan lehetne a gyermeket feloldani félelmei, szorongásai alól, miképp kellene felszabadítani gátoltságából”.
A sok idézettel, rajzpróbával, bőséges élményanyaggal kísért munka részletesen bizonyítja a szociális elmaradottság, a rossz táplálkozás (benne a tejfogyasztás kicsiny aránya) hatását a gyermekkorban lévőkre. Megállapította, hogy a dobozi gyerekek 49 százaléka az életkoránál egy–három évvel testileg és értelmileg fejletlenebb volt.
Különösen megragadóak a nyolc éven aluli fiatalok képzeletvilágának állapotáról tanúskodó részletek. (Illyés egyébként nem nevezi meg a könyvében falunkat mint helyszínt, de jó néhány adatból, a gyulavári református lelkész őseire utalásból a község egyértelműen azonosítható.)
A kötetben a község népi társadalmáról rokonszenvvel írt rajzot kapunk. Az emberi, gazdasági előrelépés járható útja a magyarság megmentése érdekében csak a földosztás lehet – vonja le az író végül a következtetést. Illyés 1939–1941-ben is folytatta – kiváló gyermekpszichológus feleségével, Flóra asszonnyal együtt – dobozi vizsgálatait, azok feldolgozását azonban nem tudta elvégezni, a főváros ostroma idején a feljegyzései megsemmisültek.
Illyés Gyula 1937-ben
