A jobbágyfelszabadítás hozadéka
A jobbágyfelszabadítás hozadéka
Településünkre is eljutott a hír 1849. augusztus 10-én, hogy a szomszédos Sarkadot elfoglalták az orosz cári csapatok, másnap pedig a közeli megyeszékhely, Gyula jutott hasonló sorsra. A nyári mezei munkákkal elfoglalt falu lakói hamarosan értesültek a világosi fegyverletételről, az osztrák katonaság Gyulára érkezéséről, s a leszerelt honvédtisztek átadásáról: orosz kézből az osztrákok fogságába. A doboziak sem menekülhettek a hadsereg ellátása, továbbszállítása terheitől. Lesújtva vették hírül a szabadságküzdelem gyászos végét, szívük mélyén sokáig Kossuth visszatérésében bizakodtak. Az elrendelt beszolgáltatás helyett jó néhányan tovább őrizték az elrejtett Kossuth-bankókat.
Amint az új, központosított hatalmi rend kialakult, a község népét leginkább a megélhetés alapja, a jobbágyfelszabadító törvények szerint őt megillető föld tulajdonba vétele foglalkoztatta, reménykedve a szabadságharc idején előterjesztett közös panaszok orvoslásában is. Az 1850 első hónapjaiban készült hivatalos összeírás azt tanúsítja, hogy a földviszonyokban szembetűnő rendezetlenség uralkodott. Az évtized végére befejeződött, két részben lebonyolított kataszteri felmérés szerint a település külterülete (a gerlai és a megyeri pusztával együtt) 9131 katasztrális holdat foglalt el. Ebből viszont 1850-ben csak 5844 katasztrális hold tulajdonviszonyai voltak jogilag tisztázottak (1595 holdat az addigi jobbágyok, 461 holdat a földesurak – gróf Wenckheim Rudolf és Károly – használtak, 2746 hold legelő volt, az erdő és nádas pedig osztatlan közös használatban állt). További mintegy háromezer-háromszáz hold nem úrbéres földdel a grófok kötetlenül gazdálkodtak: a szántót és a kaszálót leginkább a falubelieknek adták bérbe, az erdő kitermelését pedig nem egyszer vállalkozóknak is. Az 1846. évi legelőelkülönözés alapján történt korábbi földkimérést, a művelésbe fogást, a beépítést a Bach-korszak nem vette figyelembe.
Az 1853-ban kibocsátott császári pátens alapján, a doboziak esetében elég hosszú pereskedés után, az 1851-ben elfogadott tagosítással összekötve valósult meg a tulajdonrendezés az állami ellenőrzés és nyilvántartás szabályai szerint. A falu 534 családja közül 134 volt telkes jobbágy lett az addig használt föld gazdája. Doboz közösségének nehéz szociális helyzetét, a szélesebb körű felemelkedés akadályait, az árutermelésben szerepet vállalni képes, mozgékonyabb parasztréteg vékonyságát jellemzi, hogy mindössze 22 család jutott annyi földhöz (legalább félteleknyi méretűhöz, azaz nagyjából tizenhárom katasztrális hold szántóhoz, majd mintegy hét hold legelőhöz), ami az életképes önálló gazdálkodásra módot adott. Kilencvennyolc család eleve töredékföldes nyolcadtelkesként vált el földesurától, továbbra is részes munkára, alkalmi napszámra, fuvarozásra kényszerülve.
Még nehezebb helyzetben maradtak a 301 dobozi zsellérház szegényparasztjai, akik fejenként mindössze két katasztrális hold legelőföldre voltak jogosultak. A legelő felosztási arányait ez a réteg különösen igazságtalannak tartotta, még az 1890-es években is perrel próbálta megtámadni. Hozzávetőleg nyolcvan családnak (akiknek saját házuk sem volt, másnál kényszerültek meghúzódni, és azért leginkább cselédmunkával fizettek) a jobbágyfelszabadítás semmit sem hozott. Zömmel a két utóbb említett körhöz tartozó családok férfi tagjai adták az országlátott, öntudatos dobozi kubikosság első nemzedékét.
A jelentős feszültségekkel küzdő szomszédos mezővárosokhoz – Csabához, Gyulához, Békéshez, Sarkadhoz – viszonyítva a doboziak számára a jobbágyfelszabadítás a Mária Terézia idején kialakult viszonyokból eredően nem hozhatott lényeges fordulatot. Földesuraik a különben bőven rendelkezésre álló maradvány földekből a XVIII–XIX. század fordulóján sem alakítottak további jobbágytelkeket, a dobozi területen (valószínűleg tőkehiány miatt) nem szerveztek majorságot sem, nem volt más lehetőségük, mint a bérbeadás. Az 1850-es évek elejéről tudjuk, hogy a dobozi határ kereken egyharmadán folyt még csak szántóföldi művelés, kétharmadán kaszáló, erdő, nádas feküdt. A legtöbb jövedelem az erdőből, a faeladásból származott. A Világos után évtizedekig feles műveléssel termeltették a gabonát, amely nem kívánt befektetést az uradalom részéről. A parasztnép a gabonán túl némi dinnye- és szőlőtermesztésből látta el magát, részben csabai és gyulai piacozással.
A gazdasági-társadalmi elmaradás és a feudális időket őrző elzártság dobozi kőfalán az első nagy és jövőt nyitó rést a Körösök és a Berettyó völgyében végrehajtott szabályozási és ármentesítési munkák, majd az állandó híd építése ütötte. A szabadságharc előtti felmérések és az árvízi tapasztalatok felhasználásával a Körös–Berettyó-vidék kiváló vízimérnöke, Bodoky Károly (1814–1868) tervei alapján 1855–1857 között készült el a községünket érintő legnagyobb műszaki alkotás: a falu belterületén is egyik ágával áthaladó Fekete-Körös és a Gyulát sorozatosan veszélyeztető, a városon átfolydogáló Fehér-Körös alapvető „regulázása”, s ezzel a művelhető földek megszabadítása a gyakori vízjárásoktól. A munkálatot közmunkaerőként a megye távolabbi részeiről is ősszel kirendelt, átmenetileg sátrakban tanyázó lakosság kényszerítésével, a közigazgatás bevonásával az állam végeztette el. (Az állam első és közvetlen érdeke többek között a vízrendezések után értékesebbé váló földek magasabb adóztatása volt.)
Összegezzük Bodoky Károly megvalósított tervének a lényegét. A két kanyargós, csekély esésű Körös ősidők óta a kétfelől is fenyegetett Békés város belterületén egyesült. Bodoky a Fekete-Körös egyik (Doboztól keletre eső) régi medrét meghagyta, kiszélesítette, gátakkal megerősítette, a Fehér-Körös legalsó szakaszán egyenes vonalvezetésű, teljesen új, rövidebb medret ásatott, és a két Köröst a dobozi határba eső Szanazugnál egyesítette. A Szanazugtól Békés nyugati széléig szintén egy teljesen új, élesebb kanyar nélküli ásott mederben vezette a Kettős-Köröst.
A végleges medret mindenütt az addig ismert legnagyobb árvízszintnél magasabbra emelt gátakkal kísérte. Mindez olyan hatalmas méretű földmunkának számított, amelyet az egész Habsburg Birodalomban emlegettek. A korabeli laptudósítások, országleírások a művet gyakran „gyula–békési nagycsatornának” nevezték.
A holtágakká alakult, levezető szerepet betöltő, korábbi medrek közül a Fekete-Körösét a Dobozon és határán áthaladó, különösen kanyargós Vargahosszai-főcsatorna néven Békés délkeleti végén, a Dánfoki zsilipnél vezették be a „nagycsatornába”. A Gyulán Élővíz-csatornának, a Veszei-csárdától pedig Gerlai-holtágnak mondott Fehér-Körösét Békés város északi végén, a Krisztina-zugnál kötötték be az „élő Körösbe”. Mindkét ponton ma is zsilip és szivattyútelep működik, s a „nagy Körös” vízállásának megfelelően bocsátja be vagy zárja el a vizet a szabályozás előtti medrekbe, illetve medrektől. A nyáron többnyire pangó, Doboz belterületén mélyebben bevágódott vízfolyásokat romantikus erdőszalag, sok bokros terület és számos, részben öntözött zöldséges- és gyümölcsöskert (főleg szilvás) kíséri. A holtágakat természetesen a belvízlevezető csatornák is táplálják.
A nagy Körös-reguláció Békés megye egyik nevezetessége lett. Amikor 1857 májusában Ferenc József és ifjú felesége a Tiszántúlra látogatott, Gyuláról érkezve, egy díszes emelvényről, a dobozi Szanazugnál szemlélték meg az akkor már új mederbe terelt Köröst. A szemle után Rudolf gróf kastélyában tartottak pihenőt, majd Sarkad–Nagyvárad felé utaztak tovább.
Talán éppen a császári pár látogatásának hatására dőlt el, hogy az előző századbeli kezdetek folytatásaként Doboznál állandó hidat kell építeni a szabályozással megfelelően kialakított Kettős-Körösön. A Sarkad–Nagyszalonta–Nagyvárad felé tartó, illetve onnan Békéscsaba felé érkező átmenő forgalomnak a Nagyvárad–Gyula–Csaba–Szeged közötti vasútvonal 1871-es megnyitása előtt erre száraz időben szüksége volt. (Csabának már 1858 óta volt vasútja.) Leúsztatott tölgyfákból 1861-ben fel is állították az ideiglenes dobozi fahidat, amelyet azonban 1868-ban elsodort az árvíz. Ez lett a sorsa az 1871–1886 között szolgáló újabb fahídnak is. Az 1887-ben elkészült erősebb hidat 1891-ben vashíddal váltották fel, amelyet a világháborúig tovább korszerűsítettek.
A közúti híd térségi szerepe csak korlátozottan bontakozhatott ki, mert a nagyobb forgalmú hagyományos körösi átkelőhelyeken is hidak sora épült, Doboz közlekedési kapcsolatait azonban stabillá tette Csaba és Gyula felé, s közvetítette a vésztői irányú forgalmat is.
Válaszolnunk kell még két fontos kérdésre. Részint arra, hogy a szabályozási munkákkal sikerült-e megoldani községünk megvédését az árvizektől, másfelől a „reguláció” gazdasági hatásáról kell képet adnunk. Annak ellenére, hogy Gyula és Doboz körzetében a szabályozást a terv szerint megvalósították, 1876-ban, 1879-ben, 1881-ben, 1888-ban, majd 1919-ben, 1925-ben és később is sokszor szembe kellett nézni az árvízzel. Az áradások egyre nagyobb víztömegét a gátak rendszeres emelésével sem lehetett mindig visszatartani. A Körösök hegyi szakaszán az erdőirtások, a Doboz előtti síksági folyószakaszok átvágásos rövidítése nyomán ugyanis az árvizek mind gyorsabban érkeztek. A szegedi nagy árvíz idején a békési határban történt töltésszakadás miatt falunk népe is csak egy rögtönzött körgát gyors elkészítésével tudta megvédeni a települést. Gerla és Póstelek uradalmi földjeit többször elöntötte a vízáradat. A Kettős-Körös bal parti töltésének szakadása Békést és Békéscsabát veszélyeztette a legjobban, különösen 1888-ban. A jobb parti töltésszakadások mindig Doboz és Gyulavári számára jelentettek közvetlen veszélyt.
Ami a tájátalakítás gazdálkodási kihatásait illeti, a számok beszédesek. Az 1850-es évek elejét, végét és az 1910 körüli éveket tükröző, hivatalos kataszteri adatok egybevetése mutatja, hogy a már 16 143 katasztrális holdasra bővült dobozi határban mit eredményezett a vizek szabályozása. 1860 körül a szántóföld még csak tizenkilenc százalékos aránya 1910 táján már kerek hetven százalékot képviselt. Ez volt a legnagyobb előrelépés. A legelő mintegy húszszázalékos részesedése alig csökkent, az erdők viszont a terület egyötödéről a tizenöt százalékára fogytak. A másik nagy változást a legeltetésre, kaszálásra s nemritkán művelésre is alkalmas rétek feltörése mutatta: területük 1860 és 1913 között háromezerszáz holdról kis híján kétszáz holdra zsugorodott.
Sajnos, a határhasznosítás nagy változásához nem kapcsolódtak szociális szempontok. A vizektől megszabadított területet (a községet és a református egyházat illető mintegy hétszázötven holdon kívül) a földesurak kapták az évi ármentesítési adó fizetése ellenében. (Érdekeiket jól érvényesíteni tudták a Kettős-Körös jobb partján illetékes Hosszúfoki Ármentesítő Társulatban, valamint a bal parton szervezett Alsó-Fehér-Körösi Társulatban, a Körös–Tisza–Marosi Ármentesítő és Vízszabályozási Társulatban is.) A jobbágyfelszabadítás utáni tulajdonviszonyok, arányok így az ármentesítést követően sem változtak, végső fokon még inkább eltolódtak a nagybirtok javára. 1895-ben így a határ területének csak 22,5 százaléka volt a parasztcsaládoké.
A vízszabályozás egy-két évtized alatt lényegében megszüntette a sárréti életmódhoz közel álló és a hagyományos gyűjtögető elemekben gazdag, önellátó dobozi paraszti gazdálkodás lehetőségeit. Ugyanakkor megnyílt az út a gabonatermesztésre, a nagyobb arányú istállózó állattartásra. A megváltozott körülményekhez való fokozatos alkalmazkodás mind az uradalmat, mind a gazdákat érintette. A nemzedékeken át öröklött és gyakorolt szokásoktól sokan nehezen szakadtak el. Igaz, hogy a kisgazdaságokban sem nélkülözhető szerényebb befektetéshez (vaseke, vetőgép beszerzése, lótartás) sem mindig volt elégséges az anyagi tehetségük.
Aszalay József, aki évtizedeken át dolgozott Doboz jegyzőjeként, Pesty Frigyes országos helynévgyűjtése során, 1864-ben azt jelentette, hogy a kivágott erdők földje lett a legjobb gabonaföld és szőlőterület. Leírásából kiderül, hogy az erdőművelés továbbra is jelentős maradt a lakosok hasznára is. Az uradalmak a dobozi határ öt pontján, az erdők mellett alakítottak ki csőszházzal, pásztorházzal ellátott állattartó telepeket. Ezek közül azonban csak a Holt-Körös melletti erdőben lévő ménesistálló, üvegház, konyhakert és az ottani állandó cselédeket, alkalmazottakat befogadó épületek mutatkoztak egyelőre számottevőnek.
Nagy, kifejlett, önálló uradalom az 1860-as, 1870-es években tehát még mindig nem volt Dobozon (azt majd Wenckheim Dénes szervezte meg két évtized múlva – ahogy utaltunk már rá), pedig az Alföld jó búza- és takarmánytermő, nem is távoli vidékein akkorra már megerősödtek a korszerűbb nagybirtokok meg a piacra termelő paraszti családi gazdaságok. (Ez utóbbira Békés és Csaba jelentette a közeli példát. Doboz inkább a szintén gróf Wenckheim-birtok, Vésztő sorsában osztozott.) A nagybirtokok Dobozon a saját vetésterület óvatos kibővítése mellett felemelték a búzában megszabott haszonbért, illetve részesekkel végeztették az aratást és a nyomtatást, s úgy jutottak több eladható gabonához.
A falu akkori szélén, Ybl Miklós tervei alapján, 1863-ban felépített, hatalmas magtár bizonyítja, hogy a két Wenckheim – ha viszonylagos késéssel is – igyekezett bekapcsolódni az eke alá fogott, jócskán megnövekedett szántóterület birtokában a konjunkturális gabonatermesztésbe. Ezzel a helybeli munkalehetőségek is javultak, főképpen a gépi cséplés elterjedése előtt, és a vízszabályozások, a vasútépítések idején tömeges kubikosmunkák idejének lejártával.
A falu népe bízott a megélhetési lehetőségek bővülésében, és abban, hogy minél több a dolgos kéz egy-egy családban, annál könnyebb előre jutni. Igazolja ezt a mentalitást a község lélekszámának ma alig hihető, ám valóságos és gyors emelkedése. 1870-ben Doboz akkori területén 3429, 1880-ban 4317, 1890-ben 4911, 1900-ban 5887, 1910-ben 6885 lakost írtak össze a népszámlálás alkalmával. (1873–1889 között Gerla- és Póstelekpuszta nem tartozott a községhez, a vizektől nem veszélyeztetett Megyeripuszta viszont benépesült a doboziak tanyáival s bennük 1880 táján már legalább félezer lakos volt. Ez a puszta önálló községgé nőtte ki magát, majd 1927-ben el is szakadt Doboztól. )
Az 1870 és 1910 közötti négy évtizedben tehát a falu lakossága szinte pontosan megkétszereződött. Az 1870–1890 közötti növekedés volt ezen belül is a lendületesebb. 1871–1900 között – a község mostani területére kiszámítva – a születések évenkénti száma átlagban száznegyven és 209 között mozgott, a halálozásoké pedig 113 és 128 között ingadozott. Esztendőnként ebben az időszakban 32–38 házasságot kötöttek. Egy-egy házasságra 1881–1890 között 4,57, 1891–1900 között 5,46 születés jutott. A rendkívül magas születésszám a nagy arányú (esetenként negyven százalék körüli) csecsemő- és gyermekhalálozás ellenére folyamatos természetes szaporodást hozott. A kötelező védőoltások bevezetése a század végén már érdemben javította az arányokat. A községnek egyébként már az 1870-es években volt saját orvosa, Felsenburg Károly személyében, aki Bécsben szerezte az oklevelét. Az Isteni Gondviseléshez címzett első dobozi gyógyszertár 1900-ban nyílt meg, s a kezdettől 1944-ig Holdy Magda vezette.
A lakosság vallási megoszlása 1870–1900 között a reformátusság fogyatkozó, de változatlanul nagy többsége mellett (93 százalékról 76 százalékra) a római katolikusok és az evangélikusok bevándorlással történt gyarapodását jelzi (tizenhárom, illetve kilenc százalék). A polgárosodást képviselő zsidók száma az említett három évtized alatt tizenötről 51-re nőtt.
A kiegyezés utáni berendezkedéssel járó önkormányzati és országos politikai változások Doboz lakosságának csak a töredékét érintették. A törvény alapján nagyközségi jogállást kapott település képviselő-testületében a legtöbb adót fizetőkből került ki a tagok fele. Listájuk az uradalmak tulajdonosaiból és gazdatisztjeiből, a református egyház vezetőiből, az értelmiségiekből, néhány gazdából állt össze. A testület választott másik felét is a módosabb parasztok, néhány iparos és kereskedő adták. Több esetben kiálltak a község általánosabb érdekeiért, a szociális kérdések kezelésére viszont nem voltak lehetőségeik. A község szerény bevételei az apparátus fenntartására, a kötelező feladatokra is alig voltak elegendőek, kommunális kiadásokra inkább alkalmilag lehetett vállalkozni. A település valóságos közigazgatási vezetője a főjegyző volt, akit a vármegye nevében a gyulai főszolgabíró alá rendelt a törvény. A községbe az 1880-as években csendőrőrsöt is telepítettek.
A „nagypolitikára” a doboziak túlnyomó része negyvennyolcas beállítottsággal, az ösztönös népi igazságérzetből táplálkozó ellenszenvvel nézett, „az urak dolgának” tartotta. Az 1848-as törvényt követő, azaz birtokhoz, jövedelemhez, végzettséghez kötött választójog szerint 1872-ben mindössze 112 dobozi lakosnak volt szavazati joga. Közöttük 94-nek a földtulajdona, hétnek az ipari-kereskedelmi tevékenysége, hétnek a jövedelme, négynek az értelmiségi munkája alapján. (Ez az arány maradt érvényben az 1910-es választásokig.) A községet a gyomai székhelyű választókerületbe, a századforduló után pedig a gyulaiba sorolták, a jogosultak egy része a nyílt szavazásra (amelyre csak a választási székhelyen volt mód) el sem ment.
A társadalmi életet a millennium évében két olvasókör (az első 1892-ben alakult) és az iparosok köre, illetve a Dobozi Dalárda képviselte. Az önsegélyező törekvés két temetkezési egyletben testesült meg. A munkásság szervezkedéséről, egyes követeléseiről a hazatérő kubikosoktól hallott a dobozi nép. A békéscsabai agrárszocialista megmozdulásnak, majd Várkonyi István és Áchim L. András törekvéseinek a híre is eljutott a faluba, és különösen a földosztás, a parcellázás hirdetésével keltett rokonszenvet. Mindezek nyomán 1906-ban született meg és több mint négy évtizedig működött a helybeli földmunkások köre, amelynek viszonylag jó könyvtárat is sikerült kialakítania. Az 1906-ban alakult Hangya és az egy évvel később létrejött helyi hitelszövetkezet, gazdasági szolgáltatásai mellett, a közélet egyensúlyát is segített megteremteni.
Az első részletesebb hazai népszámlálás, az 1900. évi segítségével vázolhatjuk fel pontosabban településünk népességi arculatát a XX. század kezdetén. Doboz akkori 5887 lakosából 2951 volt a férfiak és 2936 a nők száma. (A későbbiekben már a nők adták a többséget.) A község népe igen kedvező kormegoszlást mutatott: A tizennégy éven aluliak 37 százalékot, a munkaképes korban lévő 15–59 esztendősek (3218 fő) közel 55 százalékot képviseltek, és csak bő hét százalék jutott a hatvanon felüliekre. (Az arányok egyaránt jelzik a már említett, magas születésszámot és az idősebbek nagyobb halandóságát.) Anyanyelvi tekintetben 88 százalékos többségben voltak a magyarok (5187 fő), tizenegy százalékot adtak a zömmel csabai gyökerű szlovákok (654 fő), akik vagy uradalmi cselédnek álltak vagy a megyeri pusztán szereztek tanyát.
A XIX–XX. század fordulója végre minőségi változást hozott a Doboz sorsát alapvetően meghatározó Wenckheim-uradalmak gazdálkodásában is. Az utód nélkül elhalt Rudolf gróf a dobozi birtokát (6178 katasztrális holdat) Antal bátyja egyik fiára, a már említett Dénesre hagyományozta. Gróf Wenckheim Dénes már ifjabb éveiben segített gazdálkodni a főleg a vadászattal foglalkozó Rudolfnak, majd sikeresen teljesítette egészen 1909-ig apja és Ferenc gróf kiskorú örökösei számos birtokának hasznot hozó szervezését, együttes kezelését. Országos ismertséget szerzett gróf Károlyi Mihály parádi uradalmának korszerűsítésével.
A dobozi uradalom kifejlesztését Dénes gróf az 1890-es évek legelejétől gyorsította meg. Kezdeti gazdálkodási intézkedései közül – az 1895. évi adatok szerint – a gabonamunkák gépesítését (öt gőzgép, három cséplőszekrény, tizennégy vetőgép beszerzése), a kor szintjén épült istállókban elhelyezett szarvasmarha-állomány felfuttatását (722-re), a sertéstartás kibővítését (hatszázra) emeljük ki. Majorjaiban 132 cselédet alkalmazott, részükre cselédházakat építtetett. Mivel nagy volt a részes földművelés iránti kereslet, a feles gabonatermesztést megszüntette, a részes bérlőket illető részt előbb negyven százalékra, majd egyharmadra csökkentette.
Dénes gróf a birtok megfelelő munkaerő-ellátása szándékával szociális indíttatású lépéseket is tett. A dobozi földhiány enyhítésére 1904-től fogva 412 katasztrális holdat rendszeresen kishaszonbérletbe adott, reális díjért. 1907–1912 között a kisbérlők száma 476 és 565 között váltakozott, a bérelt föld területe viszont bérlőnként átlagban egy hold alatt maradt. A kisbérletek így elsősorban a házikerti önellátás és a gyalogpiacozás lehetőségeit bővítették. A község érdekét is figyelembe véve próbálkozott azzal, hogy a Békéscsaba–Békés–Vésztő között 1903–1904-ben elkészült keskeny nyomközű vasút egyik szárnya Doboz felé kanyarodjon. A vasúttársaság azonban ezt a vonalvezetést nem találta előnyösnek. Utóbb Gyula felől sem sikerült vasutat kapnia. A hordozható síneken futó „lórékocsikat” csak a második világháború előtt vették használatba.
Gróf Wenckheim Dénes a gabonatermesztésen kívül további ágazatokban is megreformálta a dobozi birtokán folytatott gazdálkodást. Egyik fontos lépése az ipari növények (kender, len, repce, cukorrépa) termesztésének meghonosítása volt. A sok kézi munkát kívánó répatáblák a sarkadi cukorgyár üzembe helyezése (1911) után szaporodtak meg. (Dénes gróf a gyáralapító fő részvényesek közé tartozott.) 1907-ben elkészült öntözéses kertészete. Az esztendő folyamán mintegy 27 ezer köbméter földet megmozgatva, három-négyezer kubikos nap felhasználásával alakították ki a mintegy kétszáz katasztrális holdas öntözött területet, korszerű berendezéssel, a Körös dobozi oldalán, a hídon átvezető műút közelében. Kezdetben káposztát, utóbb hagymát, uborkát, paradicsomot, paprikát, tököt, zöldséget termesztettek.
A Műrétnek – ahogy a faluban nevezték – a virágkora az 1920–1930-as évekre esett, amikor termelvényeit közvetlenül a fővárosi Nagyvásárcsarnokba szállították. A gróf harmadik, gazdaságilag is jelentős intézkedése a szerény létszámú, de angol félvér ménekből, majd angol telivér kancákból már 1848 előtt is fennálló dobozi ménes felfrissítésének, kibővítésének a megkezdése volt. Annak gyümölcsei szintén az 1920-as években értek be.
A XIX. század végén kibontakozott korszerűsítés évtizedekre megalapozta Wenckheim Dénes birtokának nyereséges működtetését Dobozon. Megszaporította ugyanakkor, persze a környéken kialakult mértékű bérezés mellett, a munkaalkalmakat. Elsősorban a cselédség és a napszámosok részére. A több oldalról is jellemzett hátramaradás ezután – mint majd látni fogjuk – enyhébb mértékben és rejtettebb formákban szövődött bele a dobozi köznép mindennapjaiba, gondolkodásába. A fiatalabb parasztgazdák egy idő múlva szívesen követték volna az uradalomban látott, haladottabb termelési technikát, de ehhez befektethető tőke kellett volna. Így azt vették át a paraszti gyakorlatba, amit elsősorban odafigyeléssel, ügyességgel, dolgos kézzel meg lehetett oldani.
A kép teljességéhez tartozik, hogy a faluhoz sorolt, nagyobbrészt dobozi idénymunkásokkal dolgoztató pósteleki és gerlai birtokon (1895-ben gróf Wenckheim Géza 3084 katasztrális holdján és az egyébként százezer holdas Frigyes gróf 2682 holdas birtokrészén) is kibontakozott az okszerűbb gazdálkodás számos eleme. A sertéstartást mindketten felkarolták, részben a tehenészetet is. Géza gróf uradalmában számottevő juhászat működött. E két uradalom együtt 113 cselédet alkalmazott. A faluszerű tömörülés jelei inkább Gerlán mutatkoztak, a kastély körzetében. Póstelek ugrásszerű fejlődése néhány évtizeddel később következett el.
Községünket legelőször a pályája első szakaszában lévő Bartók Béla dobozi népzenei gyűjtése tette nevezetessé a magyar művelődésben. Ennek a részleteit családi levelezéséből rekonstruálhatjuk a leghitelesebben. Itt-tartózkodásának fő színhelyei azok a Wenckheim-majorok voltak, ahol Oláh Tóth Emil intéző és felesége, a zeneszerző igen kedves húga, Bartók Elza lakott.
Dobozon a sarkadi határral szomszédos Rudolf major és maga a község volt az első állomás 1906. július 24–25-én. Néhány nap alatt 83 dalt jegyzett le és 47 felvételt készített Bartók. Ugyancsak 1906 novemberében több hetet töltött a községben: „Itt rajzolok népet Dobozon, szíves vendéglátás mellett” – írta édesanyjának Pozsonyba. A világháború második felében az élelemhiány kényszere miatt, továbbá beteg felesége és fia egészséges elhelyezése, rokoni gondozása végett látogatott el többször is Rudolf majorba. A dobozi jó levegőt, a bőséges étkezést, a nyugalmat 1917. februárjától áprilisáig, majd július közepén élvezhette a családdal együtt. Leveleiben apró örömeiről (szánkózhatott, sok nyulat, fácánt, őzet látott) is hírt adott. Oláh Tóth Emilt 1917 végén a Wenckheim család Vésztőn lévő kertmegi uradalmába helyezték át, azt követően Bartók nem látogatott el többé Dobozra.
A nagy zenész számára falunk, majd Vésztő is ideális gyűjtőhelynek bizonyult. A táj népének életmódja, szemlélete miatt, bár a polgári, kisvárosi körökben akkor már népszerű műdalok, „magyar nóták” ebbe a közösségbe is eljutottak, az énekléshez szokott emberek még inkább a „régit” kedvelték és ismerték. A gazdag népdalkincshez erőteljes paraszti tánckultúra és mesemondás is kapcsolódott Dobozon, amelyet későbbi gyűjtések őriztek meg.
A Szegény vagyok, szegénynek születtem című népdal Bartók gyűjtéséből
