Öt évtized kitérőkkel
Öt évtized kitérőkkel
A háborúra való felkészülés jegyében történt gyakori behívások, a leventemozgalom részbeni arculatváltása megzavarta a kedélyeket. Ugyanakkor javultak a munkalehetőségek (számos nagyobb állami beruházás indult, kellett a sok kubikos), emelkedtek a rendeletben garantált munkabérek. Az állami munkásvédő, szociális és egészségügyi intézkedéseknek jó hatásuk volt. Az emberek zöme akkor ébredt rá a nagy veszedelemre, amikor 1941-ben megkezdődött a német–szovjet háború, és Magyarország is hadviselő ország lett.
A frontra indulók között az átlagosnál több volt a dobozi. Az első másfél esztendőben (a beszolgáltatási rendszer és a jegyrendszer bevezetése, a lovak igénybevétele ellenére) részben még hatott a háborús propaganda, a hitleri győzelmet váró hangulat megroppanása 1943 elején, a 2. magyar hadsereg voronyezsi tragédiájával következett be, amely több falunkbeli családot is érintett. Az életben maradt hazatérők közlései felértek egy hiteles ellenagitációval. Ettől fogva az „ellenséges” londoni és moszkvai rádió magyar nyelvű adásait figyelték az emberek elsősorban, és többen érdeklődtek az ellenzéki újságok (a Magyar Nemzet, a Népszava, a Szabad Szó) meg a mögöttük álló erők iránt.
A háború az 1944. márciusi német megszállást követően érte el közvetlenül is községünket. Az első sokkoló esemény április–májusban a zsidó származásúak összeírása és elhurcolása volt. Öt család tagjait – tizenhat embert – vitték el. Mindannyian köztiszteletben álló, nem különösen módos polgárai voltak a falunak. Csendőri erővel végrehajtott deportálásuk megdöbbenést keltett. Mégis akadtak, akik üzleteiket, árukészletüket, házaikat szinte azonnal „kiigényelték”. A zsidók elhurcolásával szinte egyszerre hajtották végre a baloldali beállítottságúak internálását, amely az év szeptemberéig tartott.
Júniusban az uradalmi nagylegelőn ideiglenes német repülőteret állítottak fel, 24 Stukával (zuhanóbombázóval). Parancsnokuk a kastélyban, a pilóták a nagyobb házakban foglaltak szállást.
Békés–Doboz térségében – meggondolatlanul – ejtőernyővel egy szovjet (részint magyarokból álló) partizánegységet dobtak le. Tagjainak kézre kerítésére azonnali hajszát kezdtek a tábori csendőrök, a környék kakastollasai és a repülőteret biztosító németek. A partizánokat kivétel nélkül elfogták, valószínűleg Debrecenben végezték ki őket. 1944. szeptember 22-én rendelték el a hatóságok Gyula kiürítését, megkezdődött egy szűkebb kör önkéntes menekülése. A bizonytalanságot fokozta, hogy szeptember 27-én Kötegyán–Vésztő vonaláig benyomult a román hadsereg. Őket aztán néhány nap alatt Nagyszalontán túlig visszaverték a magyar erők.
Dobozról mindössze kilenc személy és családja menekült el, a nagybirtokosokon és vezető tisztviselőiken kívül a gyógyszerész. Elrendelték viszont a magyar katonai és polgári hatóságok, hogy az itthon lévő tizennégy–ötven éves férfiakat is szervezetten el kell vinni a távolibb erődítési munkákra. Mintegy háromszázötven–négyszáz helybelit indítottak útnak, szerencsére gyalogszerrel, így a többségük megszökött, visszatért a községbe. Szökések, „civilbe öltözések” a magyar katonák körében is előfordultak már. A lakosság nem jelentette fel őket.
A háború részleteiben pontosan nem tisztázott, mindenképpen tragikus eseménye az 1944. október 5-éről 6-ára virradó éjszakán zajlott le a dobozi temetőben. Az áldozatok számát sem tudjuk, talán húsz-huszonöten lehettek. A hiányos anyakönyvezés mellett fennmaradt adatok nyolc kötegyániról beszélnek, köztük nőkről és gyerekekről, de lehettek közöttük nagyszalontaiak és más illetőségűek is. Valószínű, hogy azokat kísérték volna Dobozon át a Szentesen működő hadbíróság elé, akik a románokkal együttműködtek a betörésük napjaiban vagy részesei voltak a feltört üzletek kifosztásának. Számosan állítják, hogy nagyobbrészt cigány származásúak voltak. A mintegy harminc-negyven fős csoport egyik részét tudatosan vitték éjszakára a dobozi temetőbe, hogy ott a foglyokat válogatás nélkül halomra lőhessék. A holttesteket még az éj folyamán a környéken lakó cigányokkal temettették el. A csoport életben maradt tagjait a következő nap harci eseményeitől megrettent csendőrök magukra hagyták, és így megszökhettek.
A Körösök hídjainak nagy részét a visszavonulók felrobbantották. A dobozi hídnak is ezt a sorsot szánták, de a robbantó különítményt a szovjet tüzérség szétzavarta, a parancsot már nem tudták teljesíteni.
A Körös–Berettyó vidékétől a Marosig terjedő, igen hosszú szakaszra a magyar és a német hadvezetés csak olyan csekély létszámot és olyan gyenge felszereltséget tudott biztosítani, amivel a szovjet előretörést megállítani nem lehetett. Az 1944. október 6-án hajnalban széles szakaszon, tömegerővel, harckocsik százaival megindult támadás egy nap alatt mintegy nyolcvan kilométerrel vitte nyugatra a frontvonalat. Estére az oroszok elérték a Körösöket, illetve azokat több ponton át is lépték. Jelentős összecsapás csak a gyomai német repülőtér birtoklása körül bontakozott ki, amely másnap már véget is ért.
Doboz az elszórt magyar–német erők és a Gyula majd Sarkad felől bevonuló szovjet csapatok külön-külön tűzharcának a színhelye lett. Mindhárom részről többen is a halálukat lelték. Tragédia, hogy a bevonuló szovjet csapatok a németek által leadott lövéseket partizánakciónak hitték, megtorlásul az ártatlan civil lakosok közül válogatás nélkül összeszedett túszokból tizenkilencet azonnal kivégeztek, közöttük két asszonyt. (Ezeket az áldozatokat 2000 őszén ünnepélyesen újratemették.)
A községben a harcok során mindössze hat épület sérült meg. A leggyakoribb anyagi károkat a lovak, a sertések, általában az élelmiszerek elvitele, értékesebb ruhaneműk, órák, ékszerek elrablása jelentette. Az elmenekültek lakásait, a kastélyokat, a boltokat, egyes műhelyeket a szovjet katonák és az „enyveskezű” helybeliek úgyszólván közösen fosztották ki. A különböző holmik csereberéje, eladása szinte rögvest megkezdődött.
Az anarchikus állapotok néhány hétig uralkodtak. A helyi szovjet parancsnokot október végén rendelték ki egy hadnagy személyében. A „zabrálások” megszüntetésére komolyabb kísérletet ő sem tett. Az új rend kialakításának első lépései a volt vöröskatonák, a szovjet mintát ismerő volt hadifoglyok torz elképzeléseit követték.
Október 14-én, a békéscsabaiak segítségével, tizenkilenc taggal megalakították a dobozi kommunista pártszervezetet, hogy a fontosabb kezdeményezések tőlük származhassanak. Két nap múlva felállították a polgárőrséget, amely négy hónapon át a rendőrséget pótolta. November elejére létrehozták a község vezetésére, a közigazgatás ellenőrzésére az úgynevezett falusi tanácsot, öt taggal. (Egy kommunista, egy szociáldemokrata, egy kisgazda küldött és két pártonkívüli.) A kisgazda és a szociáldemokrata szervezet meg a szakszervezet hivatalosan csak december végén alakult meg. 1945. március elején a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezete is megkezdte működését. A hónap folyamán létrejött a demokratikus ifjúsági szervezet (a Madisz) és a nőszervezet (az MNDSZ). E rétegszervezetekben a kommunistáknak volt a legnagyobb befolyásuk, s ezt ki is használták a többi párttal szemben.
A pártok két-két delegáltjából 1945 legelső napján alakult meg a helyi Nemzeti Bizottság mint politikai irányító és ellenőrző testület. A tizenegy tagú új községi elöljáróság megválasztására áprilisban került sor. A nagyobbrészt képzetlen emberekből álló vezetés sikeresen birkózott meg a legközelebbi feladatokkal, így az ősszel nagyobbrészt elmaradt betakarítás és a tavaszi vetés megszervezésével. Az uradalmi földeket gyorsan kishaszonbérletbe adták, s a megművelésre 1945. február elején négyszáz taggal termelői szövetkezetet alakítottak. A tagok zöme egyéni parcellán gazdálkodott, kisebb része közösen művelte meg a földet.
1945 első napjaitól fogva a régóta várt földosztást, a saját tulajdonhoz jutás lehetőségét követelte a doboziak tömege. Amikor a nevezetes rendelet megérkezett, azonnal ismertették, március 18-án megalakult a földigénylő bizottság. Az igénylők első összeírása nem lehetett teljes (sokan nem mertek még jelentkezni, hiszen tartott a háború), a rohamszerű kiosztásnak is voltak negatív kihatásai. Emiatt további jelentkezésekre került sor.
Veres Péter és a megyei vezetés nyomására a doboziak négyszáz-négyszáz katasztrális holdat átengedtek Gyula és Csaba igénylői számára. (A csabaiak a területet végül nem vették át.) A bonyolult eseteket bőven termő földreform lezárására 1947–1948-ban került sor. Ennek nyomán adhatunk valamelyes összegzést. Az igénybe vett terület együttesen 7818 katasztrális hold volt. Doboz határában 1170 család részére 4415 katasztrális holdat osztottak ki. (A jogos igénylők családjainak száma 1294 volt.) Százhúsz cseléd, 793 napszámos és 257 töredékbirtokos részesült szántóföldjuttatásban. 2699 katasztrális hold erdő, illetve legelő került állami, illetve községi tulajdonba. A kiosztott új házhelyek száma 415 volt. (Ezekre a házhelyekre három év alatt háromszázötven új, de a legolcsóbb, gyakran bontott faanyagokkal készült, szerényebb méretű, vert falú vagy vályogfalú ház épült.) Lakás céljára vagy lebontásra 681 juttatottnak adtak épületet vagy épületrészt. 1947 nyarán még 163 család lakott a régi cselédházakban, közel ötszáz gyerekkel.
A tömeges földjuttatással régen esedékes, nagy jelentőségű váltás erősödhetett volna fel Doboz életében, ha a friss tulajdont jól össze lehetett volna kapcsolni a korszerű, belterjes irányú gazdálkodás elérhető lehetőségeivel. Ez csak elvétve sikerült. Ami már száz évvel korábban is alapvető gondot jelentett: hiányzott a szükséges beruházási tőke, de hibádzott a szemlélet is. A korabeli szóval „újgazdáknak” nevezett réteg, különösen a volt cselédek – elég csekély állami támogatás mellett, rögvest közterhekkel sújtva – általában nem rendelkeztek igavonó állattal, gazdasági felszereléssel. A tanyaépítéssel egyszerre kellett volna mindezeket megszerezniük. Hogy megélhessenek, más lehetőség hiányában részességet, ledolgozást vállaltak a jobb helyzetű régi gazdáknál.
Sok próbálkozás után a juttatottak egy része 1948-ban már veszteség nélkül szabadulni próbált a földjétől, mert a mindennapi megélhetés kényszere erősebbnek bizonyult, mint a saját tulajdon öröme. Volt is, aki a magukra maradt új gazdáktól átvette a földet. 1948 tavaszán a mezőgazdasági munkanélküliség ismét a világválság idejének arányait közelítette. Az esztendő vége felé megkezdett állami beruházások földmunkái szívták el először a szabad munkaerőt a faluból.
Időközben az országos politikában a szovjet típusú diktatúra emberei, Rákosi Mátyás és köre vették át a vezetést. Nemcsak a demokratikus pártokat számolták fel, hanem az agrárpolitika irányát is gyökeresen megváltoztatták. A dániai típusú kisbirtokkultúra, a valóságos szövetkezés fokozatos kiépítése (Veres Péter terve) helyett az egypártrendszer a szovjet mintájú nagygazdaságok, a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek kialakítását, a magángazdaságok erőszakos felszámolását tűzte ki célul. Az első állami gazdaságok és az 1948 őszétől alakuló „közösen termelő csoportok” számára a munkás kezet egyrészt a földtelenek, másfelől a volt új gazdák adták. 1949. augusztus 20-án mintegy ötven taggal, háromszáznyolcvan katasztrális holdon alakult meg a Petőfi téesz, amely egy évtizeden át nehezen tartotta el a tagságát. Ugyancsak 1949-ben állították fel a dobozi gépállomást, amely 1954-ben olvadt be a gyulaiba.
A nyílt diktatúra uralmának kezdetén a falu állapotát az 1949. évi népszámlálás rögzíti. Községünk akkori területét 7370 ember lakta, nyolc és fél százalékkal több, mint 1941-ben, amikor 6802 volt a lélekszám. 1949-ben még igen nagy volt a külterületi népesség aránya. Beszámítva Gerlát és Pósteleket is, összesen 2611 fő, azaz 35,5 százalék. Ez a népesség 576 lakóház 628 lakásában helyezkedett el. Tíz olyan „külterületi lakott helyet” vettek számba, ahol ötven főnél többen éltek. A tanyaépítés a földreform után sem bontakozott ki tehát szélesebb körben, a majorok települési hagyománya még erősen hatott. A későbbiekben hol a téesz érdekei, hol az árvizek miatt fogytak aztán el a tanyák. (1990-ben már csak 37 külterületi lakosa volt a községnek.)
1948 második felétől fogva egymást érték azok a kemény „osztályharcos” rendelkezések, amelyek a „proletárdiktatúra” címkéjével ellátva egy új hatalmi és gazdasági rendszer kiépítését biztosították. A teljes központosítás szellemében működő egypártrendszer az államosított gazdaság és a merev tervgazdálkodás alapján, az egységesnek mondott ideológiát hangoztatva az élet minden területét uralma alá vonta. Módszerei között a rendőrállami terror és a bíróságok önállóságának megvonása fontos helyet foglalt el. Megvalósult a teljes személyes és közösségi függés, benne a magántulajdon igen szűk körre szorítása.
A rendszer történetének 1953 nyaráig tartó szakaszában állandóan kísértett a harmadik világháború réme, amelyet Dobozon az erdőbe telepített egyetemi katonai kiképzőhely, 1952 őszén pedig egy nagy hadgyakorlat keresztülvonulása is erősített. Ezzel együtt járt a folytonos ellenségkeresés, a hadigazdaságnak alárendelt, gyenge ellátás. A mezőgazdaságot igen súlyos arányú beszolgáltatás és adó terhelte. A tapasztalt, módosabb gazdákat, a „kulákokat” tervszerűen tönkretették, elűzték. A segédmunkás jellegű ipari, bányászati, városi szolgáltatási munkahelyekre a parasztság jelentős része váltott át, itthagyott földjét ingyen felajánlva az államnak.
A Rákosi Mátyás nevével azonosított rendszer 1953-ban, Sztálin halála után már nem titkolható válságba jutott, a lakosság Nagy Imre reformprogramjától várta a helyzet javulását.
A földreform után az önállóság útján elindult doboziaknak a rendszerbe fektetett bizalma valamivel később rendült meg, mint a városbeli polgároké. Hinni próbáltak abban, hogy például az üzemek államosítása, a munkáspártok egyesülése, a népfrontos választások, az ötéves terv, a tanácsrendszer életbe léptetése és hasonlók az ő javukat szolgálják. A politikai bizalmatlanság és gyanakvás, a kuláküldözés, a „klerikális reakció elleni harc”, a közülük kikerült vezetők önkényeskedése és hasonlók azonban a proletársorból származó doboziak szemét is felnyitották. Az 1945. és az 1947. évi választásokon még túlnyomórészt „vörös” Doboz népének nagyobb részét a drasztikus törvénytelenségek a rendszer korábbi támogatóiból annak kritikusaivá, ellenfeleivé változtatták. A dobozi proletárok is ráébredtek, hogy a diktatúra nem az ő hatalmukat, hanem a föléjük kiépített hatalmat fejezi ki. Nagy Imre 1953. júliusi programját ebből következően általános helyeslés és támogatás fogadta. A magángazdálkodás ismét többségbe került a községben. (1955-ben 332 tag 1424 katasztrális holdat művelt csupán a szövetkezet keretei között.)
A Sztálin halála utáni esztendők politikai huzavonáiban a szovjet párt 1956. tavaszi XX. kongresszusa, és annak magyarországi következményei jelentették a választóvonalat. Sztálinnal együtt Rákosi és klikkje is lelepleződött. Fontos emberei a kulcshelyeken maradtak, de már nem tudták megakadályozni a nyílt elégedetlenség felerősödését, a lengyel példa követését. Az október 23-án a fővárosban kirobbant forradalomról először a rádióadók révén, majd élményszerűen a Budapestről vagy más városokból hazatérőktől értesült a falu népe. Mint ahogy az többnyire másutt is történt, az emberek egyszerre örültek és féltek.
A budapesti hírek hatására a forradalom előtti községi vezetés a néphangulat alakítására munkástanácsot próbált szervezni, amikor 1956. október 27-én az 1924-ben Békésen született Domokos László vezetésével, teherautóval egy gyulai csoport érkezett a faluba. Leverték a középületekről a vörös csillagokat, és azonnali népgyűlést hívtak össze. Az egybegyűltek előtt az 1925-ben Hajdúdorogon született Seres Imre tanító, az általános iskola igazgatója elszavalta a Talpra, magyart, majd Domokos László ismertette a Gyulán már lezajlott gyűlés követeléseit. (Ezek túlnyomó része országosan egységes volt, s a szovjet csapatok kivonásával együtt a nemzeti függetlenség helyreállítását, a diktatúra felszámolását, az emberi szabadságjogokat kívánta, hozzájuk fűzve a vezetésben, a munkahelyeken, az állami terhek megállapításánál és másutt tapasztalt jogos sérelmek orvoslásának követelését.) A doboziak csatlakoztak a gyulai programpontokhoz. Először népőrséget (amelyet nem sokára nemzetőrségnek neveztek), majd forradalmi bizottságot választottak. A bizottság elnöke a szociáldemokrata Óré János, helyettese Cs. Molnár István, titkára Seres Imre lett.
A következő napra újabb népgyűlést hívtak össze, amelynek kezdésével meg kellett várni az istentiszteletek befejezését. Ekkor átformálták az előző napon hamarjában megválasztott bizottságot azzal, hogy abban nem szerepelhet az előző pártbizottság vagy tanács tagja. A vezetőségben Nagy Lajos 1926-ban Dobozon született kisparaszt lett az elnökhelyettes. Az ötven tagot a jelenlévők egyenként, kézfelemeléssel választották meg. A téesz sorsával ekkor még nem foglalkoztak. Október 29-én a régi tanácsi vezetés átadta a helyét a bizottságnak.
A szovjet páncélosok Békéscsaba ellen november 4-én végrehajtott támadásáról Dobozon még aznap tudomást szereztek, de csak annyit tettek, hogy attól kezdve a nemzetőrség egyik felét kommunistákból, a másik felét pártonkívüliekből szervezték meg. A parancsnok helyettese Domokos László lett. Az őszi mezőgazdasági munkákat igyekeztek elvégezni, és élelmiszert szállítottak a fővárosba.
A forradalom utolsó országos tömegakciói, az 1956. december 6-án tartott néma tüntetések, és a munkástanácsok, a sztrájkjog megvédését szolgáló fellépések voltak. Dobozon, ismét Domokos László kezdeményezésére, december 7-én öntöttek lelket újra a lakosságba, állást foglalva a budapestiek, győriek, miskolciak, a városiak mellett. Ez a szervezkedés váltotta ki a december 10-ei eseményeket.
A karhatalom végképpen „rendet” akart csinálni a községben. Domokos Gyomáról kapott értesítést arról, hogy egy megerősített egység Dobozra érkezik. A közzétett hír nyomán estefelé több száz fős tömeg gyűlt össze a községháza előtt. Amikor a karhatalmisták a falu közelébe érkeztek, Domokos riadóztatta a nemzetőrséget, félreverette a harangokat és a közvilágítás ki-bekapcsolásával figyelmeztette az embereket.
A karhatalom tehergépkocsija először végigfutott a község főutcáján, utasai elfoglalták a postát, majd csatárláncban haladtak a tanácsháza felé, s ha a műúton mozgást láttak, megfélemlítésül sorozatot lőttek a levegőbe. A csupán vadászpuskával ellátott nemzetőrök a túlerő láttán visszahúzódtak. Egyetlen ember, Nagy Lajos, az út melletti árokba húzódva, a karhatalmisták mellé, az útra két lövést adott le, két könnyebb sebesülést okozott, majd a sötétben elfutott. Ezt követően a rendőrőrs és a tanácsháza is a faluba benyomulók kezére került. Domokost már december 11-én letartóztatták.
A visszarendeződés jegyében a december 9-án felosztani határozott Petőfi téesz december 27-én újraalakult, bár a tagok kisebb része lépett be csak újra, s ugyancsak decemberben új elnökkel „visszaállt” az 1954-ben választott községi tanács is.
A forradalom kezdeményezőivel szembeni bosszúállás évekig tartott. Hosszú eljárás után Domokos Lászlót és Nagy Lajost egyaránt négy és fél, Seres Imrét két és fél évi börtönnel sújtották. Almási István három évre vesztette el a szabadságát. Nagy Lajos 1963 tavaszán közkegyelemmel szabadult, erdőgazdasági munkás, majd éjjeliőr lett. Seres szabadulása után kőművesként dolgozott. Hat és tíz hónap közötti börtönre ítéltek további öt dobozit: három földművest és két segédmunkást.
Doboz nagyközség (1971 óta van ebben a megújított tartalmú jogállásban) mai területe 1958-ban alakult ki, amikor Gerla községet leválasztották. Doboz egyes erdőterületek és a pósteleki konzervüzem elcsatolásával veszteséget szenvedett, de munkahelyeket nemigen vesztett. (5466 hektáros határának a 64 százaléka szántó, tizenkilenc százaléka erdő.) Gerla későbbi Békéscsabához csatolásával Doboz közvetlenül határos lett az úgynevezett közép-békési térség három meghatározó városával. Az 1982-ben elkészült, 235 méteres, feszített beton szerkezetű híd a térségi kapcsolatok rendszeresítését jelentősen megkönnyítette. Békéscsabával és Gyulával sűrű autóbuszjárat-rendszer köti össze Dobozt. A szintén szomszédos Sarkad, Békés, Vésztő városokkal mélyebb kapcsolatai alakulhatnak majd ki.
A település mai területére számítva 1949-ben 5781, 1960-ban 5756, 1970-ben 5092, 1980-ban 4916, 1990-ben 4691, 2001-ben 4385 lakost írtak össze a népszámlálás alkalmával. A lélekszám a község beszédes történetét is adja. Az 1949–2001 közötti 24 százalékos népességcsökkenés Békés megye más falusi térségeihez mérve kedvezőnek mondható.
A lakosság fogyásának Dobozon is két mélypontja volt: Az egyik az 1960-as évek első felében, a téeszrendszer teljes körű megszervezése (Dobozon 1959-ben) után, a másik a nyolcvanas évek második felétől a rendszerváltást követő négy-öt esztendő zártáig (664, illetve mintegy négyszázötven fő.) Ebben a munkát kereső, városba törekvő fiatalok elvándorlása volt a fő tényező, de nagy szerepet játszott a születések számának komoly csökkenése, a természetes fogyás is (1980–1989 között 115 fő, 1990 és 2001 között 105 fő). 1989-ben az élveszülések aránya évi 11,1 ezrelék, míg a halálozásoké évi 15,6 ezrelék volt. Az 1990-es évek derekára érdemi arányú lett a faluba történő beköltözés, részint az ország más részeiből visszatérők, másrészt Erdélyből áttelepültek részvételével.
1990-ben a tizennégy éven aluliak 20,7 százalékot, a 15–59 évesek 59,7 százalékot képviseltek, a hatvan éven felüliek pedig 20,6 százalékot adtak. 1900-ban ugyanezek az arányok sorjában 38, 55,2 és 7,2 százalékot mutattak. Egy évszázad alatt a közegészségügyi és a szociális körülmények igen nagy mértékű javulását, az átlagos életkor hosszabbodását állapíthatjuk meg. Doboz mérsékelten öregedő település, viszonyszámai nem rosszabbak a megye városainak adatainál. A munkaképes korosztály aránya kilencven év alatt nőtt (az 1990-ben összeírottak esetében az 1945–1975 közötti jobb születési arányoknak köszönhetően), de a későbbi születések fogyatkozó száma miatt csökkenése azóta már mutatkozik.
A község népességének további alakulása és helyben maradása, visszatelepülése elsősorban a Dobozon és közvetlen környékén elérhető munkahelyeknek, a családi gazdálkodás belterjességének, a kisvállalkozások életképességének, másfelől a kommunális fejlettségnek a függvénye. Az 1990-es népszámlálás alkalmával a falu aktív kereső népességének 24,8 százalékát foglalkoztatta a mezőgazdaság és az erdészet, 34 százalékát az ipar és az építőipar, pontosan egyharmadát (33,3 százalékát) a különféle szolgáltatások (kereskedelem, közlekedés, egészségügy, szociális ellátás, kultúra). Ezek a fő arányok az ezredfordulóig módosultak ugyan, de bizonyos, hogy a korszerű mezőgazdaságból élők részaránya pár évtized alatt a jövedelmezőségből következő eltartóképességhez fog igazodni, és vélhetőleg tizenkettő– tizennyolc százalék körül állapodik meg. Az 1992 végén mezőgazdasági szövetkezetté átalakult téesz további útja munkahelyek fenntartójaként is jelentős.
Községünk számára a fő irányai szerint már kitaposott út követhető a magángazdaság világában is: 1990-ben az aktív keresők nagyobb fele (1150 fő, 57 százalék, 728 férfi, 422 nő) alkalmazottként Békéscsabára és Gyulára ingázott. A megyeszékhelyre 811 fő, Gyulára 293 lakos. Közülük viszont csak 438 dolgozott kifejezett ipari munkahelyen, többségüket a szolgáltatások területén foglalkoztatták. A szakmai képzettséggel és tapasztalattal rendelkező doboziak a két élénk városban ezután is munkát találnak, még nagyobb mértékben a szolgáltatásban, mint korábban. Munkabérük java Dobozra áramlik vissza, és emeli annak intézményi, kommunális és ellátási színvonalát is. Településünkön 1999-ben 155, 2000-ben 178 működő vállalkozás volt, az utóbbiból 131 egyéni, zömmel családi munkaerővel. A 47 kft., betéti társaság illetve szövetkezet legalább egy részének kibővülése lenne kívánatos.
Az üzemi szintű helybeli ipari foglalkoztatás alapjait 1969-ben a gyulai harisnyagyár, 1978-ban a békéscsabai kötöttárugyár telepei vetették meg. Az akkori három-négyszáz nő helyett ma nyolcvanan-százan tudnak a megváltozott profilú telepeken munkát kapni, de nem kizárt a felfutásuk egy-egy gyorsan keresetté vált termékkel.
Községünk lakosságának általános és szakmai műveltségét, közelebbről az iskolai végzettségét mérlegre téve summázhatjuk, hogy 1990-ben a tizenöt éven felüliek hozzávetőleg 38 százaléka rendelkezett az általános iskolainál magasabb végzettséggel, a szakmunkásoktól az érettségizetteken át a diplomásokig. Az időseket (a jelzett évben 1123 nyugdíjast) leszámítva ez az arány még kedvezőbb. A község oktatási és kulturális intézményei egyébként jó színvonalúak, különösen a kisvárosba is beillő általános iskola átadása óta. (2000-ben 21 tanteremben 31 pedagógus 391 diákot tanított. A tanulók létszáma – mint másutt is – 1962 óta fokozatosan csökken, akkor 905 gyerek, de még 1981-ben is 561 járt a tanintézetbe.)
A XX. századi gazdasági és szociális viszonyok változásainak egyfajta tükre a dobozi lakásállomány és annak felszereltsége. 1990-ben 1799, 2001-ben 2048 lakást írtak össze. Az 1990-es állomány negyven százaléka 1944 előtt, tizenhét százaléka 1945 és 1969 között, 43 százaléka 1970 és 1989 között épült. A rendszerváltás óta 249 új lakás készült el. A dobozi lakásoknak pontosan a fele tehát harminc éves vagy még újabb. 1990-ben a lakások közel 49 százaléka kétszobás, 27 százaléka pedig három- vagy többszobás volt, a hajdan oly sok egyetlen szobából álló lakásból 442 maradt meg. 2001-ben már csak kétszáznyolcvan egyszobás lakás állt fenn, a kétszobás és a három-négy szobás lakások száma (889, illetve 879) gyakorlatilag azonos.
Ez igen kedvező arány, s jelzi egyfelől a helyben maradás szándékát, másrészt a több évtizedes, eredményes kommunális fejlesztést, a burkolt utcák nagy számát, általában a falu fokozatos megújulását. Erősíti a megállapítás érvényét, hogy 2000-ben 1307 háztartás már vezetékes gázt, 1279 lakás pedig vízvezetéket használt, s azóta tovább javultak az arányok, folyamatban van a szennyvízcsatorna építése. Ide is kapcsolható, beszédes adat, hogy 1999-ben 713, 2000-ben 982 személygépkocsi futott már a lakosok tulajdonában, a távbeszélő fővonalak száma pedig 894 volt a mobiltelefonok elterjedése előtt. 1962-ben Dobozon tíz vegyesbolt és öt kocsma tudott megélni, 1981-ben tizennégy bolt és hét italmérőhely (köztük két étterem), 2000-ben pedig 38 különféle „szakmájú” bolt és 22 kocsma látja el a falut.
Az utóbbi negyedszázad eredménye a szanazugi üdülőtelep és szabad strand tágabb körben ismertté és népszerűvé válása, a közművek és a közlekedővonalak kiépítése, a terület esztétikus rendezése. A lehetőségek kihasználása kibontakozóban van. Szanazug adottságai jóval kedvezőbbek, mint a természetes folyóvíz menti közeli fürdőhelyeké.
Doboz a mai besorolás szerint a Békés székhelyű országgyűlési választókerületben és a sarkadi kistérségben helyezkedik el. A község kapcsolati hagyományait és vonzódásának általános irányait, annak a Békéscsabához és Gyulához fűződő erejét ez a besorolás nem tükrözi. Községünk az átalakulás és az útkeresés jegyében lépte át a harmadik évezred határát. Történeti útja és mai életének számos előremutató értéke, adottsága megerősíthet bennünket abban a hitben, hogy fejlődőképes, a korszerűségre nyitott település. Munkaszerető, találékony lakosai együtt tudnak lépni az országgal és különösen az Alfölddel a fejlődés útján.
Az épülő Körös-híd a régivel
