Szívósan ragaszkodva az ősi fészekhez
Szívósan ragaszkodva az ősi fészekhez
A háború fenyegetése elől menekülő lakosság Gyula visszavétele után lassan megkezdhette a visszatérését szülőföldjére. 1695 óta a budai kamara adminisztrációja alá tartozott a terület. Március elején utasította az igazgatóság Lindner Ferdinánd Keresztély tiszttartót munkája megkezdésére. 1696-ból származik az első, s meglehetősen szomorú képet festő tudósítás Dobozról. Lindner október 10-én azt jelentette, hogy a környéken valamennyi település lakatlan: „Doboz a Fekete–Körös mellett fekszik, teljesen romokban.”
1698-ban is csak arról számolhatott be, hogy négy telek van a faluban. Értékét ezért hatszáz forintra becsülte. Az adónyilvántartó a gazdasági színvonalat ellenőrizte, így ahol feljegyezte, hogy hány házhelyet talált, az nem lakatlanságot jelentett, hanem csak annyit, hogy a lakók nem érték el az adóképességet. Doboz újjáéledését tehát legkésőbb 1696-tól számolhatjuk.
A doboziak egy része menekülvén Mezőmegyerre költözött, de visszatérve is megtartották annak egy részét. Szántóföld hiányában művelték az időközben elpusztult Szanna és Felső-Doboz (Faluhely) határát is. 1703-ban egyébként már 31 falut ültek meg Békés megye területén. 1702-ben Mezőberény 26 családnak adott otthont, Szeghalom tíznek. A többi község nagyságára a rájuk kirótt adó mértékéből következtethetünk: Békés kétszázhúsz, Bélmegyer tíz, Doboz huszonöt, Vésztő 71 forintot fizetett.
A török elleni védelem szempontjából fontossá vált Arad kiépítése és a határőrvidék megszervezése. I. Lipót császár 1700. július 9-én felállította a Szeged és Arad központú tisza–marosi határőrvidéket szervező bizottságot. Egymástól három-négy kilométer távolságban álló őrházakba (csárdák) helyezték el a jobbára szerb nemzetiségű katonaságot.
1703-tól ezek portyái váltották a törökökéit. Dobozon is rajtütöttek, de lakossága nem széledt úgy szét, mint a környező községeké. A támadás emlékét őrzi a Rác-csapás nevű határrész. A rácok állítólag ezen keresztül törtek be a faluba Sarkad felől, a Réten keresztül.
A Jászberény körül állomásozó Bercsényi 1706-ban szabad prédát engedett a területre támadó lovasainak. Ezek rátaláltak Doboznál egy szerb táborra. Bercsényi találgatta, hogy milyen célt szolgálhat „hiszen az rácz-világnak nem Doboz az centruma”. Megjelölte a pontos fekvését: „Szőllőstül Kenderesnek = 3 mérföld; Túrkevinek = 2 mérföld; az egei réven vagy az ladányin által, az Körösön gázlóban = 2 mérföld, igyenesen Békésnél = 1 mérföld.”
Tököli rácai lehettek ezek a katonák, akik Tiszafüredről Arad felé vonulva Doboz vidékén táboroztak. Magát Rákóczit is foglalkoztatta a helyzet. Augusztus 20-án írt Károlyinak, melyben helyeselte, hogy Ladány mellett a Túrhoz vonult. November 14-én pedig a rácok Szolnok körüli mozgásáról tudósította, akiknek másik része Karcag felé ment és – mint írta – „szerencse, ha nem annak az tábora látszatott Doboznál”.
Sokat gondolkozott az ellenük való operációról „…hozzávetvén azt is, hogy, ha szintén teljes erővel volnának is hadaim, hogy ha már 12. Doboznál volt; az szorosokig beérni lehetetlen volna, ott pedig lovassal haszontalan… Jobb idejét az aradi rác elpusztításának a mostaninál nem látom, sőt ha az ellenség Erdélyben bémenne, jobb quartélya az Kegyelmed hadának nem lehetne az Maros-mellékénél.” A rácok sok gondot okoztak a kurucok hátországának számító Tiszántúl állandó zaklatásával.
Károlyi Sándor 1708. március 25-i levelében a Körös–Maros köze hangulatáról írja: „kezdék hallogatni, hogy csak meg kén az földes-urakat ölni”. A „körösi tolvajság”-nak nevezett mozgalomnak történelmi előzményei voltak. Az erdélyi országgyűlés már 1696-ban kénytelen volt foglalkozni a szökött jobbágyok ügyével, akik Zaránd és Hunyad megyében egységekbe verődve bujdostak. Körös-közi csoportjuk 1706-ra hadászati tényezővé nőtte magát. A kurucokkal elégedetlenek fegyveres csoportja dezertált kuruc katonákból s a földesúri terhek elől szököttekből tevődött össze. 1706-ban valóságos hadjárat kezdődött ellenük Ecsedy János bihari, zarándi és békési kurucokból álló mezei gyalogezrede vezetésével. Ez a hadjárat a következő években is folyt. A „körösi tolvajság” féken tartása végett erősítette meg a fejedelem Sarkad őrségét, s ennek érdekében nevezte ki Békés megye főispánjává Vay Ádámot 1707. május 17-én, aki Gyoma és Mezőberény újratelepítésével ért is el sikereket. A küzdelmet lezáró 1711-es szatmári békével békés, óriási fejlődést hozó kor előtt nyílt kapu.
Oláh György megállapítása szerint Doboz „…lakosai szívós kitartással ragaszkodtak az ősi fészekhez. Ha jött a fergeteg, mint védhették tűzhelyeiket, védelmezték; ha erőt vett rajtuk az ellenség, vagy az elemek, megvonultak határaikon, erdeik rengetegeiben, mocsaraik nádasaiban, s midőn visszatértek a romokban hagyott lakokhoz, folytatták a létfenntartás nehéz munkáit.”
Míg a megye más részeire Harruckernek idegenből hozattak telepeseket, Doboz lakosságának kontinuitása az 1500-as évek közepétől bizonyítható. A XVIII. századból az első hivatalos adóösszeírás 1715-ből származik. Fenti állításunk fényében meglepő, hogy a régi lakosok közül csupán Simándy István és Megyeri György nevével találkozunk. Persze a meglehetősen gyakori nevű Kiss, Nagy és Szabó családok tagjai között is lehettek a korábbi lakosok utódai közül. Az 1553-ban megkárosított Szabó Mátyás leszármazottjával, Istvánnal például 1701-ben találkozunk.
Az 1716-ban feltűnő Sette család tagjai legkésőbb a XVII. század végétől a község lakosai. Egy Kerek vagy Kerék családbelivel 1722-ben, a prédikátor ellen tartott vizsgálat során találkozunk. Az 1717-ben elénk lépő Dobozi István összefüggésbe hozható az 1553-ban szereplő Dobozi Tamással. Ugyancsak 1717-ben hallunk Oláh Andrásról, akinek ősei az 1579-ben megjelenő Oláh Éliásban keresendők. Az 1717-ben bírói tisztet betöltő Sós Mihály elődei az 1579-ben regisztrált Sós Jánosban vagy testvérében, Istvánban lelhetők fel.
Az 1719-es kamarai összeírás szerint „régi, magyar nemzetiségű kálvinisták lakják” a községet. Az összeírásban szereplő Hajdúk első képviselője, András 1610-ben tűnik fel. Tóth György és István ugyancsak az 1730-es évek végén szerepelnek ismét, mégsem lehet kizárni rokonságukat az 1559-ben elénk bukkanó Jánossal vagy a törökök által összeírt Mátéval, illetve Pál fia Jánossal. A „boszorkányos” Sánta család őseit az 1559-ben szereplő Lászlóig lehet visszavezetni. Talán a török általi névferdítésekben kereshetjük az 1579-ben említett Borsod Mátyás és az 1716-ban tanúskodó Borsos István családja, valamint az 1567-ben felső-dobozi Sipos András 1579-ben, Alsó-Dobozon számba vett fia, Albert és az 1717-ben megjelenő Siross Mihály családja közötti kapcsolatot.
Az újratelepülő lakosság egy része Doboz XVII. századi lakosaiból, a másik része pedig a környékbeli elpusztult és újjá nem épült falvak lakosainak az utódaiból tevődött össze. Új embereket is hoztak magukkal onnan, ahova menekültek: Szabolcs, illetve Bihar megyéből (Csordás János például Sarkadon lakott együtt Sántáékkal).
A megyei adószedők törvénytelen adóbehajtásai miatt 1724-ben mintegy húsz jobbágy költözött el a községből. Mindezek ellenére – bár régi dobozi családok leszármazottai is voltak közöttük – elfogadhatjuk Karácsonyi János megállapítását: „Doboz község azon 4–5 hely közé tartozik a megyénkben, melyek határrészeiket ma is régi, 4–5 százados neveiken emlegetik. Itt sohasem szakadt meg teljesen az összeköttetés a falu régibb és újabb lakossága között.”
Az 1700-as évek első harmadában feltűnt hatvan dobozi család nevének vizsgálata alapján megállapíthatjuk, hogy kilencük egyértelműen azonosítható a török kori elődök leszármazottjaként, míg további hat esetben feltételezhető a rokoni kapcsolat. Ezek szerint az újonnan betelepültek negyed része régi dobozi lakosnak tekinthető. Igazat adhatunk tehát Haan Lajosnak, amikor azt állítja, hogy Doboz azon községek közé tartozik, melyek „a vármegye legsanyarúbb állapotában is létezni meg nem szűntek s méltán dicsekedhetik azzal, hogy… lakosai még azon ősöknek unokái, kiknek mint honszerzőknek lovai elsők tapodták az alföld sík vidékét”.
A falu lélekszámát kutatva – mivel a kezdeti időben nem vezettek anyakönyveket – csak az adóösszeírásokra támaszkodhatunk. Ezek azonban sok pontatlanságot rejtenek magukban. Így aztán nincs mit csodálkozni, hogy egy adott éven belül is igencsak eltérő családfői létszámot mutatnak ki. Újabb nehézséget jelent, hogy az említett összeírások nem terjedtek ki minden lakosra. Nemcsak a nemeseket hagyták ki, de – különösen korszakunk vége felé – az értelmiséget, valamint az adóalappal nem rendelkező zselléreket is. Ráadásul az, hogy egy-egy családra hány főt számolhatunk, évszázados vita tárgyát képezi. Mi a legelfogadottabb, ötös szorzószámmal dolgozunk.
1715 szeptemberében Dobozon huszonöt jobbágy- és kilenc zsellércsaládot találtak. Ez az alig kétszáz fős település ugyan ma meglehetősen kicsinek tűnik, ám akkor a megyében Békés és Szeghalom után a harmadik legnépesebbnek számított. A későbbi összeírók is hasonló lakosságszámot regisztráltak. Közben a megye többi települése viszont gyorsan gyarapodott. 1720-ban három összeírást tartottak. Az első szerint 37, a második szerint 35, míg a harmadik szerint mindössze 24 családfő alkotta a lakosságot. 1721-ben 28 jobbágy nevével találkozunk, míg 1725 nyarán 44 családot írtak össze. Közben a faluban élő 62 családból húsz, azaz csaknem egyharmaduk továbbállt.
Az 1730-as első összeírás szerint 54, a második összeírás szerint negyven család lakott a községben. A lakosság száma tehát megközelíthette a háromszáz főt. Az 1739-es pestisnek 177 fő esett áldozatául. Ezt is hamarosan kiheverte a község, hiszen 1744-ben 43, 1747-ben 47, 1752-ben 53, 1758-ban pedig már 71 család szerepelt az adóösszeírások lapjain. Ez mintegy négyszáz lakost jelenthetett.
A minőségi ugrás az 1760-as években következett be. Az 1773-as összeíró 51 telkes gazdát, ötven felnőtt férfirokonnal, valamint 49 zsellért, tizenhárom házatlan zsellért, két szolgálót talált a községben, ami nagyjából hatszázas lélekszámnak felelt meg. A trend tovább folytatódott: az 1784-es, első magyarországi népszámlálás idején már 982 főt regisztráltak. „Száz ’s egynéhány házakból álló Helység” a falu. A századfordulóra a százhatvanat is elérte a dobozi családok száma.
A megszületett gyermekek egyharmada nem érte meg a kétéves kort: az 1770-es évtizedben tapasztalt harminc százalékról az évszázad utolsó évtizedében 49 százalékra nőtt a halandóságuk. A XIX. század első évtizedeiben aztán ez ismét 31–32 százalék körüli értékre csökkent. Kettő és hat év közötti korban hunyt el a megszületett gyermekek további 22–27 százaléka. 1791–1800 között tehát négy gyermek közül csupán egy érhette meg az iskolás kort. Ez az arányszám az 1820-as évekre tizenkilenc százalékra esett vissza. Ebből adódóan, míg korábban legfeljebb a lakosság húsz százaléka, addig ekkor már csaknem egyharmada megérhette a negyvenedik életévét.
A főbb népmozgalmi adatok
Időszak
|
Születések száma
|
Halálozások száma
|
Természetes szaporodás
| |||
|---|---|---|---|---|---|---|
Összes
|
Évi átlag
|
Összes
|
Évi átlag
|
Összes
|
Évi átlag
| |
1773–1780
|
313
|
39
|
163
|
20
|
150
|
18,8
|
1781–1790
|
437
|
44
|
277
|
28
|
160
|
16
|
1791–1800
|
601
|
60
|
318
|
32
|
283
|
28,3
|
1801–1810
|
744
|
74
|
437
|
44
|
307
|
30,7
|
1811–1820
|
652
|
65
|
409
|
41
|
243
|
24,3
|
1821–1828
|
623
|
78
|
351
|
44
|
272
|
34
|
Az első népszámlálás és 1849 között Doboz lakossága kétszázötven százalékkal nőtt. Ám a megye húsz települése között, lélekszámát tekintve így is csak az utolsóelőtti volt.
A lakosság száma az 1827-es összeíráskor 1714 főt tett ki. Közülük 1701 követte a református hitet. Az 1837-re 2019-re nőtt lakosság között is ők alkották az abszolút többséget, kereken kétezer fővel. A római katolikusságot a maradék tizenkilenc ember képviselte. 1852-ben az 534 családfő 2547 főnyi lakost jelentett. A településen található 455 házból öt urasági lakás volt. A telkes jobbágyok kezén 137, a zsellérekén 306, a lelkész és a tanítók kezén három ház volt. Két ház a községé. A lakosok nemzetiségi és vallási megoszlása az alábbiak szerint alakult: 2528 magyar, tizenöt német, egy szlovák, 31 szerb és tizenöt zsidó, illetve 38 római katolikus, 2490 református, egy evangélikus, egy görögkeleti és tizenöt zsidó. A község alapvetően magyar és református jellegét tehát a szabadságharc idejéig megőrizte, annak ellenére, hogy a XVIII. század elejétől népessége megtízszereződött.
Az 1817. és az 1828–29. évi népösszeírások adatai
Házak
|
Családok
|
Egy házban élő család
|
Egy házban élők
|
Egy háztartásban élők
| |||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
1817
|
1828
|
1817
|
1828
|
1817
|
1828
|
1817
|
1828
|
1817
|
1828
|
258
|
279
|
302
|
344
|
1,7
|
1,23
|
6,21
|
6,21
|
5,3
|
5
|
A község lakosai 1711–1712 folyamán tehát lassan újra hazatértek, megindult az élet. A falu „…földje minden bizonnyal kevéske, de a maga nemében kiváló erdő borítja, jóllehet a vágás jogát a falu földesura magának tartja fenn. A lakosok, ha az árvíz elüldözi őket, arra kényszerülnek, hogy mindenekelőtt a szomszédos Mező Megyer puszta határában vessenek.”
Még mielőtt véglegesen rendeződhettek volna azonban a viszonyok, a Péró-féle felkelés dúlta fel a térség békéjét. Békésszentandráson különösen kegyetlen módon hajtatta be az adókat a földesúr. A jobbágyok II. Rákóczi Ferenc visszatérését remélték. Nem sejtették, hogy néhány hónappal előbb hunyt el száműzetésében az egykori vezénylő fejedelem. Elképzelésük szerint a lázadás katonai erejét a határőrvidék szerb katonái biztosították volna. A rácok ugyan egykor a kurucok legelszántabb ellenfelei voltak, de a szegényebb rétegeikből egyre többen ábrándultak ki a császári politikából. Egyik parancsnokuk, a pécskai Szegedinác Péró elvállalta, hogy a tervezett felkelés élére áll.
A szervezők 1735. április 27-én tartották utolsó gyűlésüket Szentandráson. Legszűkebb parancsnoki körükben találjuk a dobozi Pap Gáspárt. A helyi fő szervezők mellett éppen ő tartotta a leghevesebb beszédet. Talán ennek hatására választották meg a gyalogosok hadnagyává. Aznap este a Káka-foknál ütöttek tábort. Ekkora mintegy ötszáz főt fegyvereztek fel. A helybeliek mellett javarészt dobozi, békési és a sarkadi kurucok álltak be hozzájuk.
A rác segítséggel történő egyesülés céljából május 9-én az Erdőhegy melletti, Gyürhei-rétre vonultak, mintegy ezerötszázan. Arról mit sem tudtak, hogy közben leleplezték Pérót. A szerb katonaságot pedig éppen a felkelők ellen vetették be. Másnap így ütközetre, nem egyesülésre került sor. Négyszáz felkelő maradt a csatatéren, üldözés közben pedig további háromszázukat vágták le, 169 fő esett fogságba. Mire a kirendelt katonasággal báró Orczy István ideért, már véget ért a lázadás. Orczy büntetlenséget ígért a megtérőknek. A vezetőket példás módon megbüntették. Az ítéletet 1737. április 4-én, Budán hajtották végre: négy embert lefejeztek, négyet kerékbe törtek.
A doboziak közül a már említett Kenderesi Pap Gáspár és Szabó Mihály is a felkelés szervezői közé tartoztak. Csak később derítették ki, hogy Füredi János tanító is közreműködött. 1738-ban megtalálták nála Rákóczi Józsefnek, a fejedelem fiának egyik manifesztumát. Pünkösdhétfőn Gyulai János gyulai református lelkész Dobozon tartott igehirdetést, s utána a község esküdtjei, a jegyző és a tanító megkérdezték tőle, hogy hallott-e valami újságot mostanában. Megemlítette a Rákóczi-féle kiáltványt, állítása szerint azért, hogy lám még most is fenyegeti az országot a török. Mivel nem volt nála, a délután folyamán átküldte a tanítónak. A lelkész beismerő vallomását méltányolták, Füredit viszont bezárták a vár tömlöcébe.
1846-ban a rossz termés és nagy drágaság okozott súlyos gondot. 1847 elejére megszaporodott a szűkölködők, az éhhalált elszenvedők száma. Gróf Wenckheim Ferencné özvegy Pálffy Borbála Dobozon közösen vitte az élelmezés terhét a református egyházzal. Számtalan munkát, favágást, irtást végeztetett a szűkölködőkkel. A nyomor még 1847 nyarán is tartott, elszaporodtak a koldusok.
Bár sok volt az útonálló, Doboz mégsem az ellenük lefolytatott, hanem egy egészen másfajta perrel hívta fel a figyelmet magára a XVIII. század elején. Doboziak voltak az első boszorkányperek vádlottjai a megyében. Sánta Mátyásnét tartották a dobozi boszorkányok fejének. Nagy híre volt Kis Istvánnénak is, állítólag nála gyűltek össze az egész megyéből.
Komáromi Csipkés György alispán a panaszok kivizsgálásával 1715. október 16-án Bölcskey Miklós szolgabírót bízta meg. Harmincheten, azaz a község családjainak a többségéből jelentkeztek tanúnak. Többen talán attól féltek, hogy őket is megbüntetik, ha kimaradnak a vallomástevők közül. Mással aligha tudjuk magyarázni, hogy sokan akadtak, akik semmit nem tudtak mondani.
1716. április 27-én Füzesgyarmaton ült össze az alispán elnöklete alatt a vármegye törvényszéke. A vizsgálat eredményét a szolgabíró terjesztette elő. Kövér Péter kirendelt ügyvéd tiltakozott, mivel a vádlott boszorkánysága szerinte nem lett nyilvánvalóan bebizonyítva. A vádlott kijelentette, hogy Pap János, Pap Mihály, idős Kis János, Hajdú János és a felesége a haragosai. Jellemző a kor jogviszonyaira, hogy ez mit sem ért. Pap Mihály és Hajdú Jánosné esküje után a bírák bebizonyítottnak tekintették a vádat. Egyenlő arányban szavaztak a megégetésre, illetve a kínvallatás elrendelésére. Az alispán döntött, az utóbbira adta voksát. A kínzás közepette a vádlott terhelő „vallomást” tett magára, sőt másokra nézve is. Még abban az évben megégették.
Vallomásának első áldozata Kis Istvánné lett. Perében többször járt kint a helyszínen a szolgabíró, illetve Kis Ferenc, majd Nadányi Miklós esküdt: 1716. május 5-én, október 26-án és november 26-án. A törvényszék 1716. október 16-án Békésen ület össze, hogy döntsön. Tolnay István terjesztette elő a vádat, ezt követően felfüggesztették a tárgyalást. A folytatásra, ugyancsak Békésen, 1717. április 26-án került sor. A kirendelt védő, Erdős János hiába bizonygatta védence ártatlanságát. A Nadányi Miklós elrendelte a kínvallatáson minden bűnét elismerte, így ő is máglyára került.
1717-ben Sánta Jánost is megvádolták. 1718. január 27-én, Gyulán tárgyalták az ügyét. Talán mert férfi volt, lett szerencsésebb az elődeinél. A tárgyalás végén felmentést nyert.
A korszakban minden település ki volt szolgáltatva az elemi csapásoknak. Dobozt talán csak a tűzvészek kímélték meg jobban a legtöbb korabeli településnél, amit annak köszönhetett, hogy vizes, mocsaras területen feküdt. Talán a legtöbb áldozatot az 1730-as évek végén dühöngő pestis szedte. 1739. augusztus 9-ig 171 személyt vitt el. Az akkori megye összlakosságának körülbelül a fele elpusztult. Falunkban is.
A legtöbb, szinte évről évre visszaköszönő bajt a Körös áradásai okozták. Az 1784-es árvizet követték az első tervszerű vízszabályozási munkák. 1785 októberében Köröstarcsához a Körös átvágására a dobozi lakosokat is kirendelték, földhordásra alkalmas saroglyák odaszállítására. Nem végeztek elég hatékony munkát, mert 1786-ban ismét árvíz pusztított.
1803 és 1807 után az 1816-os nagy vízár borította el a község egész határát s a későbbi grófi park helyén álló falurészt. A gróf ezután itt angolparkot alakított ki, s a korábban ezen a részen lakókat áttelepítette a Hatháznak nevezett új falurészbe. 1823-ban is volt árvíz. Az 1830-as pedig még annál is nagyobb méreteket öltött.
A kastélyparkot az 1816-os árvíz során elöntött falurész helyén alakították ki
