Virágzó falu a félhold alatt
Virágzó falu a félhold alatt
Gyula 1566-os elfoglalását követően itt alakították ki a törökök a szandzsák székhelyét. Már 1567-ben elvégezték a terület összeírását, amit 1579-ben megismételtek. Nem állt meg a további terjeszkedésük: 1571-ben elfoglalták a közeli sarkadi várat. Békésen 1590-ben építettek palánkot. (Lehet, hogy ez már 1576-ban is állt, amikor ide vezényelték katonáival a temesvári pasát.) A török kiűzésére az első nagyszabású kísérletre a tizenöt éves háborúban (1591–1606) került sor. A királyi csapatok ideiglenesen Békést és Szarvast is megszállták. Megtorlásként 1596 elején a temesvári pasa Győr környékéről lehívta a tatárokat. Ehhez szokás kötni Békés megye teljes elpusztítását. A pusztítás óriási mértékéről szóló híradásoknak azonban az újabban előkerült adatok ellent látszanak mondani.
Ez követően 1658-ig béke volt, így lassan újra magára talált a térség. Ezt azonban nem a mai értelemben vett békeként kell elképzelni. A kisebb csetepaték továbbra is napirenden maradtak. A helybeli lakosok egy része a szabad hajdúk közé állt, s fosztogatásból tartotta fenn magát. 1636 őszén a volt erdélyi fejedelem öccse, Bethlen István Pestről indult a török sereggel, s Szarvason, Gyomán át október 1-jén megérkezett Gyulára, hogy visszafoglalja testvére trónját. Október 5-én indult Szalontára, I. Rákóczy György fejedelem azonban sikerrel tartóztatta fel. Érzékelve lépésének veszélyét, október 20-án arra utasította Budán tárgyaló követét, hogy esetleg a Gyula környéki falvak dézsmáját „odahagyjuk”. Tehát szorult helyzetében, de akkor is csak átmenetileg fordult meg a fejedelem fejében, hogy lemondjon a Gyula környéki településekről származó bevételéről.
1637 májusában a gyulai törökök arról panaszkodtak, hogy még a mezőre sem járhatnak ki bátorságban a szalontai és sarkadi vitézek miatt. A viszonylagos béke 1651 januárjában véget ért. Ekkor a borosjenőiek megöltek két gyulai török vitézt, amiből évekig tartó háborúság kerekedett. A törökök elfoglalták Jenőt, majd 1660-ban, a sárréti települések elpusztítása után Váradot is. Pedig 1652 előtt Szalárdi János szerint „oly jó szomszédságban és békességben élének a jeneiek mind Gyulára, Lippára és Aradra, az török végbeliek ismét Jenőben… sokadalmakba és mind Szalontára és Váradra is bátorságosan jöhetének–menetének”.
Keresztény részről ekkor a térségben való jelenlétet az erdélyi helyett a felső-magyarországi végvári vitézek képviselték. Ez pedig, a nagyobb távolság ellenére is intenzívebben jelentkezett, mint korábban az erdélyi. Portyázásaikkal percnyi nyugtot sem hagytak a vidéket uraló törököknek.
1663-ban a doboziak sem a töröktől vártak védelmet háborgatóikkal szemben, hanem a magyar király által kinevezett újdonsült uraiknak, a szendrői vitézeknek írták meg, hogy „Kegyelmetek oltalmában bízunk a hatalmaskodókkal szemben”. A környéken birtokot szerző végvári katonák könyörtelenül érvényesítették birtokjogukat. 1667. május 5-én például Gombos György, Marosi István és Gallaczi Miklós füleki és szendrői vitézek megparancsolták a békésieknek és doboziaknak, hogy Berény és Gyúr felé szántani és kaszálni ne merjenek. Május 8-án aztán Böködnyi Mátyás békési bíró kért tanácsot erdélyi földesurától, Károlyi Lászlótól, hogy mitévők legyenek. Az őszi vetést nem merik „…az sok tolvajok miatt az szegénység, az hol lakik, valami keveset szántanak, többnyire csak kertünk alatt, de különben ki nem mehetnek, hanem fegyveres kézzel őrizik magukat. Íme mostan az Nagyságod földiről elhajtottanak az ónodi katonák, Fodor Pál nevű, feles marhákat az berényi földről.”
Nem csodálkozhatunk rajta, hogy IV. Mehmed szultán 1671. december 25-i rendelete szerint „az ez évi olvasztott vaj összeszedése lehetetlen a gyulai járásban a felső-magyarországiak pusztítása miatt”.
A háborús időszak előszeleként 1678 márciusában a bujdosókat összefogó Thököly Imre azt kérte a gyulai bégtől, hogy ne bántsa Erdélyből kijött katonáit, „hadd abrakoljanak a Körös menti falvakban”. A megye területén ekkor tűntek fel először a kurucok. Ők is részt vettek, akárcsak Erdély fejedelme, Apafi Mihály, Bécs 1683-as török ostromában.
Apafi seregével a hazafelé vivő utat térségünkön keresztül tette meg. Október 25-én Békésen, 26-án Veszén, 27-én Szentmártonon keresztül tért haza. Seregét a helybeli lakosságnak kellett élelmeznie.
A falu népessége hullámokban változott a török korban. Az első török had megjelenése nagy pánikot keltett. Amint egy 1552. október 8-i leveléből értesülünk: „Az ki hova tudott futnia, mindenfelé futtanak.” Később aztán lassan visszatelepült a lakosság, megbarátkozott a hódítók jelenlétével, s az 1566-os hadjárat alatt már zömmel a helyén maradt.
Hosszabb-rövidebb időre a mocsaras területek nyújtottak biztonságot, mint amilyen Doboz is volt. A Körös kanyarulatai, nádasai, árvizei és a falu körüli erdőség elrejtették a helységet, és nehezen megközelíthetővé tették azt a vidéken tájékozatlan törökök számára. Az akkori Felső-Doboz, amit ma Faluhelynek hívnak, a Fekete-Körös partján feljebb feküdt a mostani községnél. A gyakori török zsákmányolások miatt a lakosok valamikor a XVII. század közepén költöztek a mai lakóhelyükre, Alsó-Dobozra. Az emberek akkor még jobbára „földházakban, úgynevezett bogárházakban laktak”.
Alsó-Dobozon 1559-ben tizennyolc egész és tizennyolc féltelkes, 1563-ban pedig hatvan jobbágycsalád élt. Ez körülbelül háromszáz lakost jelentett. Felső-Dobozon huszonnégy család élt, mintegy százhúsz lakossal. A megye legnagyobb településeinek listáján ekkor Alsó-Doboz a 17–18. helyen állt.
1553-ban 28 felső-dobozi jobbágy szenvedett károkat a gyulai vitézek betörése miatt. Érdekes, hogy közülük mindössze három szerepel az 1559-es összeírásban. Lehet, hogy az 1552-es futás során többen ide menekültek, akik később hazatértek. Erre utal, hogy a károsultak listáján három gyulai és egy kétegyházi személy nevével is találkozhatunk.
Lukácsy Mátyást, Kesseldő Györgyöt és Nagy Benedek leszármazottját, valamint a Forró család egyik tagját megtaláljuk az 1567-es török defterben is, ám további sorsukról nincs adat. Nagy Pál 1567-re átköltözött Alsó-Dobozra, s fiaival 1579-ben is ott találjuk, a Molnár családnak pedig egyszerre négy képviselőjét írták össze 1567-ben. A károsultak háromnegyed részét tehát a későbbiekben szem elöl veszítjük.
Az 1567-ben összeírt tizennégy családból 1559-ben a Dobosi, az Egyek(d), a Forró, a Karicz, a Kesseld(ő)y, a Lukács(y), a Nagy, az Orbán, a Tapasztó, a Tóth, és esetleg a Pes–Réz, illetve a Bolgár–Boglár, 1553-ból a Molnár család megléte dokumentálható. Eszerint egyedül a Sipos család tekinthető a két időpont között beköltözöttnek, akik azután továbbálltak Alsó-Dobozra.
Az 1579-ben itt talált két család közül a Rézeké 1567-ig vezethető vissza (hacsak nem azonosíthatók az 1559-ben szereplő Pes Ferenccel), míg Dobosi Györgynek egy Tamás nevű rokona nevével 1559-ben találkozunk. Az 1579-től Alsó-Dobozon továbbélő Nagy, Orbán és Tót családról nem tudjuk, hogy a felső-dobozi hasonnevűekkel rokonságban álltak-e, bizonyosan csak Bolgár Ambrus és Lőrinc átköltözésével számolhatunk. Nyolc– tíz család tehát ismét eltűnik a szemünk elől, noha a háborús helyzet elmúltával az ellenkezőjére számíthatnánk.
Alsó-Dobozon a gyulai vitézek 29 családnak okoztak károkat. Háromnegyed részük a továbbiakban is fellelhető: a Czapek–Csapszeg, a Dekó– Dékán, a Fekete, a Fülöp, a Gondos–Kondos, a Hajós, az Ihász, a Kádár, a Kéreg–Kerek, a Kertes–Kertész, az Orbán, a Szabó, a Szekeres, a Tar, a Tóth és a Veres család tagjaival találkozhatunk 1567-ben is. A Kádár, a Kerek, a Szabó és a Veres família tagjai még az 1600-as évek elején is a község lakosai voltak. A Bába, a Kassa–Kasza, a Kis–Kisbalázs, a Múló– Munó, a Sánta–Sánto, a Szana, a Vég–Víg, és a Vezető család 1559-ben és 1567-ben is előfordul, sőt a Kiss, a Szana és a Víg család tagjai ugyancsak szerepelnek a község 1600-as években kelt irataiban. Az 1559-ben összeírt 29 családból a későbbiekben hetet hiába keresünk, a Forrók több tagjával viszont Felső-Dobozon találkoztunk. Eszerint a falu lakosságának a háromnegyede túlélte a Gyula török kézre kerülése körüli harcokat.
A hódoltatók 1567-ből 38 család nevét örökítették ránk. Egyharmaduk csak átmeneti időre, a harcok elől húzódhatott ide, mert a későbbiekben nem találjuk nyomukat. A másik öt újonnan beköltöző család tagjai azonban meggyökereztek a községben. A Kamuti és az Orbán család képviselőivel a XVII. század első harmadában is találkozhatunk.
Az 1579-es 37 családból hiányzik a törzsökös lakosnak számító Baba, Múló és Szekeres, valamint az említett tizenegy újabban beköltöző. Érkezett viszont helyettük tizenhat másik családfő. A Kulcsár, az Oláh, a Simándi család tagjai az 1600-as, a Sósok pedig az 1700-as évek elején ismét felbukkannak a községben.
A népmozgás intenzív: alig tíz esztendő alatt a lakosság egyharmadát érinti. A török hódítás előtt is regisztrált családok ennek ellenére a község népességének mintegy a felét teszik ki. A fennmaradó hányad jelenti az 1560-as években beköltözöttek helyben maradó részét.
A XVII. században új betelepülők is érkeztek (Hajdú, Megyeri). A Simándi és Megyeri család a közeli Mezőmegyerről származtak. Rajtuk kívül az 1616-ban nemességet szerzettek közül nem találtuk 1580 előtt nyomát a községben a Bódi, az Erdélyi, a Pribék, a Puskás, valamint a későbbiekben szereplő Sáros, Istenes, Vajda és Kenéz famíliának sem.
A fentiek alapján össze lehet állítani azoknak a névsorát, akik a XVI. és a XVII. században folyamatosan Dobozon élhettek: a Fülöp (1553-ban, 1563-ban, 1567-ben, 1579-ben és 1620-ban), a Kamuti (1563-ban, 1567-ben és 1636-ban), a Kádár (1553-ban, 1562-ben, 1567-ben, 1579-ben és 1620-ban), a Kerek, Kerék vagy Kerík (1563-ben, 1579-ben, 1616-ban), a Kúcsár vagy Kulcsár (1579-ben és 1620-ban), az Oláh (1563-ban, 1579-ben és 1616-ban), az Orbán (1553-ban, 1567-ben, 1579-ben és 1620-ban), a Simándi (1579-ben, 1616-ban és 1636-ban), a Víg vagy Vég (1563-ban, 1567-ben, 1579-ben és 1620-ban), a Szana, Szanna vagy Zana (1562-ben és 1616-ban) család tagjai ők. A Kiss család leszármazója lehetett az ugyancsak 1616-ban megnemesített Kiss Gergely, a Szabóé pedig Máté. Ám e családnevek oly gyakoriak, hogy az azonosságot nem lehet egyértelműen bizonyítani. A Veres családról később ejtünk szót. Valószínűleg többen is éltek a községben, de a bővebb XVII. századi névsorok hiányában őket nem lehet azonosítani.
Mikor néptelenedett el a község?
A 76 éves ölvedi Vizessy János 1749-es vallomása szerint „Ölyved a labancok által felveretett”. Ez lehetett Doboznak is a sorsa. Gyula visszafoglalását tízéves háború előzte meg. A lakosság egy része a bihari Nagysárrét nádasai közt keresett menedéket. Az ostrom utolsó időszakában a felszabadító hadsereg tervszerűen pusztította a vidéket, hogy a török sereg utánpótlását elvágja. Romba dőlt templomok, üszkös házromok, elvadult, megműveletlen földek vonulásuk mementói. Doboz ideiglenes elnéptelenedésére 1690 és 1693 között kerülhetett sor.
A török adóösszeírásokban szereplő Kisdobos a magyar Felső-Doboznak, Nagydobos pedig Alsó-Doboznak felel meg. Mindkét település a temesvári vilajet gyulai szandzsákján belül elhelyezkedő békési nahije részét alkotta. (A nahijék a járásnak megfelelő igazgatási egységet jelentettek.)
Doboz egyetlen török birtokosát ismerjük név szerint: az 1620-as határjárásban emlegetett „Czáfor Bég” valójában Dzsáfer névre hallgatott. De mikor lehetett a falu tulajdonosa? Az említett határjárásban szereplő dobozi Sáros Tamás 54 évesen azt vallotta, hogy a gyulai „…Bék hivatta Czáfor Béket, az Doboziak urát, hogy egyenlőképen keresnék ki az Határt, ne veszekednének felette. Annak utána mind a két helyről ugyan sokan voltanak az öreg Emberek, iffiú Emberek is, Én is köztük voltam. …engemet ott megragadának, és egy Reketye vesszővel egy Márkus Pál nevű Ember erősen meg vere és meg hagyák az öreg Emberek, hogy megemlékezzem róla, azért én így emlékezem az dologról.” Valamikor az 1570-es években kerülhetett sor erre az eseményre.
Egyes vélemények szerint Doboz nem is került azonnal Gyula elfoglalásakor a megszállók kezére, mert a Fekete-Körös jobb parti része Erdélyhez tartozott, csak a bal partig húzódott a török terület. 1571-ben, Sarkad elfoglalása után kebelezték be a birodalomba a falu egészét. Elképzelhető tehát, hogy röviddel ezt követően került sor a birtokviszonyok tisztázása céljával az említett határjárásra. Nem zárhatjuk ki, hogy Dzsáfer bég volt a falu első török földesura, aki ténylegesen birtokolta is a neki juttatott jószágot.
Az figyelemre méltó, hogy a falut egy ilyen magas rangú személy tulajdonába adták. A katonai ranglétrát tekintve a bég nagyjából az ezredesi rangnak felelt meg, közvetlenül a pasa (tábornok) után következett. Valószínű, hogy a gyulai szandzsák magas rangú elöljárói között kell keresnünk a személyét.
Külön kell megemlékeznünk a felső-dobozi vízimalmokról. Ezeket a község határától elválasztva, más tulajdonosnak juttatta a török igazgatás. A frissen behódoltatott gyulai szandzsák összeírója, Muharrem Cselebi temesvári defterdár felháborodottan jegyezte le róluk, hogy azokat hivatali elődje (Mehmed Cselebi) „Mehmed bégnek, a korábbi aradi szandzsákbégnek gyalázatos csalással 500 akcséért eladta”. (Mehmed 1564 júliusában került Aradra, s 1567 márciusáig volt hivatalban, aztán Székesfehérvár élére került.) 1567 szeptemberében ehhez képest tekintélyes summával megnövelten, hétezer-ötszáz akcséért Ali gyulai bég vette át őket. Az egyiknek az ötödik kereke kalapácsot működtetett, tehát kallómalom volt.
Ali korábban Csanádon szolgált. Keresztény alattvalói is meg voltak vele elégedve. 1567 márciusától 1571 januárjáig, majd 1581 júniusától 1582 februárjáig, valamint 1583 végétől regnált Gyulán, ahol 1584 végén elhunyt. Előtte Füleket, Szolnokot, Szigetvárt is megjárta. A krónikások szerint „…nagyon szerette a vidámságot és az italozást, s folyamatosan vendégeskedett. Az előkelő embereket összegyűjtötte, s a lakmározás heteken át meg nem szűnt. Voivodái ezalatt szakadatlan portyázáson jártak, s a zsákmányolásnak szünete nem volt. Megtörtént, hogy összejövetelein alkalmanként öt–tízezer gurus ajándékot adott.” Mégis maradt annyi vagyona, hogy halála után csak a kikiáltók által eladott arany és ezüsttálai értéke meghaladta a negyven-ötvenezer gurust, s emellett még sok pénzt félre tudott tenni.
Visszatérve a dobozi malmokhoz, nem tudjuk mikor kerültek a nagytekintélyű, s a leghosszabb ideig hatalmon lévő Szokollu Musztafa, az építkezéseiről híres budai pasa (1566–1578) birtokába, de 1579-ben (egy esztendővel a halála után!) is az övéiként tartották számon őket. Kerecsényi Lászlónak a falu határában lévő és százszekérnyi szénát termő rétjét viszont a szultán közvetlen tulajdonává nyilvánították.
Sajnos Dzsáfer utódai közül egyről sem tudunk, hacsak a doboziak 1664-beli levelükben említett „az gyulai Ali nevű gondviselő” személyében nem egy újabb török földesúrról van szó.
Az, hogy – sok más magyarországi faluhoz hasonlóan – a doboziaknak egyszerre két úrnak is szolgálniuk kellett, csak látszólag jelentett nagyobb kiszolgáltatottságot. Az volt a jellemző, hogy tudomásul véve a fennálló helyzetet a magyar és a török birtokosok megosztoztak egymással a jövedelmeken. Így az illető falunak nem kellett többet adnia, mint amivel azok tartoztak, akiknek egy uruk volt. Sőt kevésbé volt kiszolgáltatott helyzetben, hiszen mindegyikük igyekezett megvédeni alattvalóit attól, hogy a másik túlságosan kizsákmányolja őket.
De kik voltak Doboz keresztény urai?
Békés megyében több királyi birtokadományt is ismerünk, annak ellenére, hogy a területen a török gyakorolta a tényleges hatalmat. A tizenöt éves háború után az erdélyi fejedelmek kezdték eladományozni embereiknek a békési településeket. Báthory Gábor fejedelem Dobozt a bogsáni várbirtok tartozékaként például 1607-ben Trombitás Istvánnak adta. Nem sokáig maradt az övé a község, egy évvel később már Veress Márton kapta azt adományba. Helyismerete lévén, és sarkadi várkapitányi tisztének köszönhetően sikeresen tudta birtokjogát érvényesíteni. 1609-től vette fel a Dobozi előnevet.
Családja régi falubeli lakosnak számított. Imre ott volt az 1553-ban kárt szenvedettek között. Mihály pedig az 1559. évi jegyzékben szerepelt. 1567-ben Demeter, Mátyás és Jakab, 1579-ben pedig Márton fiával együtt írták össze a törökök. Bethlen Gábor 1623. május 5-én megújította a Veress Márton udvarnoknak (aulae familiaris) tett adományt. Valószínűleg pénzügyi zavarba került, s ennek a következménye az a nagylelkűség, hogy 1616. február 16-án ötszáz forint lefizetése ellenében felszabadította a jobbágyi szolgáltatások alól tizenhét alsó- és felső-dobozi jobbágyát. Sőt, amihez csak a fejedelemnek lett volna joga, megengedte nekik „a nemesség ama kiváltságával élni, és örvendezni annak, amit Erdélyország és a hozzákapcsolt Partium valódi, született és kiváló nemesei használnak és élveznek”.
Tényleges nemesi földhöz 1635-ben jutottak, amikor Veress Márton fia, Mihály is pénzzavarba került. A még megmaradt birtokból ekkor a Gyula felé eső, tehát a török fennhatóság miatt nehezebben hasznosítható (Kis-Ered, Fekete-ér, Szanna foka, Maró ere, Tölczeg útja, Sebes-ér) részét zálogosította el hatszázötven tallér fejében Kerek Ferenc, Simándy János, Kis Balázs László és több más dobozi lakosnak. Ennélfogva 1650-ben, özvegy Teleki Mihályné Békésre történő beiktatásán az alsó-dobozi bíró, Vajda György, és Kerék András saját, nemesi jogukon jelentek meg.
A török korról automatikusan a pusztítás jut eszünkbe. Úgy tűnik, felül kell vizsgálnunk korábbi elképzeléseinket. A XVII. század közepén egy virágzó térség képe bontakozik ki előttünk. A doboziak 1616-ban ötszáz forinton váltották meg magukat, 1635-ben hatszázötvenért vették zálogba falujuk határának egy részét. Egy, 1974-ben, a Deák-zugban végzett ásatás eredményeként pedig egy bronzlemezkével lefedett cserépedénybe rejtve 1823 ezüstpénzt találtak az 1521– 1632 közötti időből. Magyar, erdélyi, lengyel és ausztriai veretek vannak közöttük. Akárcsak a kisebb, 1969-ben a gyulai múzeumba került kincsleletben. Ekkor egy karkötő mellett 113 Árpád-kori és 1534–1611 közöttiekből 34 ezüstpénz került elő. Az is község gazdagságát mutatja, hogy a még 1553-ban magyar kézén lévő gyulai vár vitézei a két település lakosainak csaknem négyszáz dénárnyi kárt voltak képesek okozni, úgy, hogy ez a falu fejlődését nem törte derékba. Hasonló képet találunk, ha a környező dél-bihari települések egykori református kegytárgyaira vetünk egy pillantást.
Honnét e gazdagság? Egyelőre találgathatunk, csak valószínűsíthetjük, hogy a pénz az állattartásból, a marhakereskedelemből származhatott.
Veress Mihályról egyébiránt nem sok jót jegyeztek fel a krónikák: „Egész ifjúságától fogva csak a perpatvart, eggyel is mással is történő cihódást, veszekedést űzvén-fűzvén, eleiről álló sok szép ős jószágát elfecséreltre, vesztegette, tékozlotta vala úgy, hogy már Váradnak s a vármegyének helyben léte alatt is, hogy az életet különben is nagyon megszokta volna, procurátorsággal kenyerét keresné. De rettenetes embergyalázó, nyelves fecsegő, cinciuskodó, fondorkodó vala, ki alig lehetne az országban oly becsületes méltóságbeli rend, s maga vármegyéjében talán egy sem találtatott, kit egyszer is, másszor is áruló, fejedelmek ellen való hűségtelenségekkel való vádokkal és holmi gyalázatokkal nem illetett volna.”
Kemény János fejedelemsége idején, 1661-ben „…Váradnak vármegyéstől veszendő állapotját sajdítván, úgy jött vala be Kolozsvárra, s hogy dali, tekintetes, termetes prócátoros ember volna, elő is kezdte vala magát venni. De most, hogy a törökkel való collúsió, egyetértés éretnék kezében, a piacon jó reggel egy féllábos akasztófa emeltetvén, míg a reggeli isteni szolgálatrul a nép kijöve, öltözetivel felakasztatott vala.” Tehát végül maga került árulás gyanújába, s a törökkel való összejátszás miatt az akasztófán végezte.
A magyarországiak nem ismerték el Erdély joghatóságát Békés megyére, így az erdélyi fejedelmek által osztogatott birtokadományokat sem. Wesselényi Ferenc nádor 1662. február 3-án Doboz és Berény községet és Gyúrpusztát Inczédy Mátyásnak, Galaczi Miklósnak, Marosi Istvánnak és Gombos Györgynek adományozta. Galaczy és Marosi Szendrőben, Gombos a füleki várban szolgált végvári vitézként.
Az, hogy egyszerre több birtokosa is lett a falunak, nem volt éppen szerencsés fordulat. Gombos Györggyel társai nem tudtak megegyezni, mert mohóbb volt a többieknél, s többet követelt magának. Mivel a doboziak nem siettek teljesíteni követeléseit, arra ragadtatta magát, hogy a törökökkel fenyegettette meg őket. A megrettent falubeliek vele szemben szendrői uraiknál reméltek védelmet. Megírták nekik, hogy Gombos szólt „…az gyulai Ali nevű gondviselőnek, hogy bennünket szófogadatlanságunkért meg incsen, mert ha szófogadatlanok lennénk… úgy cselekednék eő kegyelme velünk, hogy sem Gyulára, sem másnak sokáig nem fognánk adózni. De kérjük kegyelmeteket Istenért s eő kegyelmét is Gombos urunkat, hogy eő kegyelme az ne fenyegesen bennünket; lám mindenekben engedelmesek voltunk s vagyunk és valami szegénységünkkel lehetett, az mivel tartozunk, megadtuk jámborul, ennek utána is igyekezünk kegyelmeteknek kedveskedni, mint böcsületes urainknak. Kérjük azért kegyelmeteket, mint böcsületes urainkat, hogy kegyelmetek is ez sok háború állapot között vigyázzon oltalmunkra s megmaradásunkra.”
Akkoriban sűrűn fordultak elő tulajdonjogi viták a települések között. Így Békés az elpusztult Verebes és Déter határát elfoglalva, Dobozzal is szomszédos lett. Ezért vált szükségessé, hogy pontosan megállapítsák a két települést elválasztó vonalat egy határjárás során.
Történt erre már kísérlet az 1570-es években, amikor a még a magyar időkben meghúzott határvonalat erősítették meg. Mégis maradhattak vitás pontok. Erre utal talán, hogy a határ egy bizonyos részéért állítólag a két település bírája egymással küzdött meg. A birkózást ugyan a dobozi Pák András nyerte (érdekes, hogy nevét egyetlen összeírás sem őrizte meg), de az illető határrész ezzel mégsem került egyértelműen Dobozhoz. Csak annyit értek el, hogy ezután „egyenlőképpen mind az két fél járta az Határt”. Újabb határmódosulást jelentett az az eset, amikor egy török holttestét megtalálták, aki a hajóút mellett, az Emlőstölynél (ahol az említett birkózás is megesett) fúlt vízbe. A békésiek azt vallották, hogy az már dobozi határ. Mivel így a bírságpénzt a törökök a doboziakon vették meg, attól fogva tényleg a saját határuknak tekintették azt a területet. Elképzelhető, hogy a békésiek viszont nem tartották jogszerűnek az ilyen határgyarapítást.
A vitát 1620-ban Veress Márton dobozi, illetve Nádudvary János és Kassai Márton békési földesúr Bihar vármegye ítélőszéke elé vitték. Békés vármegye ugyanis ebben az időben nem létezett. Forrásunk azt valószínűsíti, hogy az itteni lakosság ügyes-bajos dolgaival a Váradon székelő Bihar vármegyei tisztikart kereste fel. A községek elöljárói magyar törvények szerint jártak el. A török nem avatkozott be a belügyeikbe, ha a kirótt adót megfizették. Kisebb pereiket a kádik intézték, de a fontosabb ügyekben a közeli vármegyéhez folyamodtak.
Az 1620-as határjárás szövegéből nehezen lehet kihámozni, hogy ténylegesen hol is húzódtak a település határai, de talán a következő vonal rajzolódik ki: Bai György Doboz Békés felöli végén, de még a dobozi határban lakott. Kerék Ferenc házát viszont elvonták a békésiek, mert az a Fancsal foka mellett, Dobozhoz egy hajtásnyira, de már békési földön állt. A Fancsal foka ugyanis oly közel van Dobozhoz, hogy „a tyúk is reá repülhetne”. Ott a Doboziak mégsem bírnak sem az „Erdővel, sem az Holt Körössel”. Egyesek szerint az erdő Dobozhoz tartozott az Óvárral és a Fűszeggel. (Dzsáfer bég kérte el a békésiektől a Fancsal fokáig, de a mezőt egész az Emlőstőlyig a doboziak bírták.) A határ innen egészen Doboz alá ment a Tölgy-szeg útján, aztán a Fancsal-fokra, a Holt-Körösre, az Eger-hegyre, a Komlós-érre, a Komlós-dombra, a Sebestyén-hegy oldalára, a Határ-érre. Ott három határ: a gyulai, a békési és a sarkadi találkozott. Békés és Ölyved között a Sebes-ér közepe volt a határ. Gyula és Békés között egy Borlinkás nevű domb alatt folyt a Sebes-ér.
Apatinál ment a határ Maró felé. A Körösnél a Sebes ér mellett a „Fétszer Maró” volt a határ. Az ér mellett a Buzlikos Maró fele békési, fele ölyvedi volt. A Sebes-ér és a Berczikebér együtt jött ki a Körös bal oldalából. A Sebes-éren, a Maró-éren túl, az út mellett egy tölgyfa jelezte a határt. A Berczikebér nevű erdő mellett – amit Maró-erdőnek is mondanak – ment el egy út, amelyen innen egy tisztáson egy nagy fűzfa jelentette a határt. A Szántóföld a Maró-erdőben a Fatni-ér mellett volt. A Maró-erdő mellett egy öreg tölgyfa volt a határpont. A Maró szélében jött le a határ Doboz felé a „Fantsal-fokig”.
Berczikebéren, a Fekete-szigeten vagy a Patresánon túl kezdődött a békési föld. A határ a „Tölgy-szeg utján”, azaz a Berczikebéren a Sebes-foknál húzódott, s a Mező felöl a Maksár rétjén át vezetett az Emlőstölyre. A Maksár („Maxár”) rétje igen jó nádtermő volt, egyaránt bírták a doboziak és a békésiek. A Fekete sziget a Maksár rétjében emelkedett. Rajta keresztül vezetett a határ az Emlőstölyre. Itt, a Körös mellett, birkózott össze a két község bírája, s ugyancsak itt, a hajóútnál, halt vízbe a török, aki után a doboziaknak kellett fizetniük. Az Emlőstölynél halászni is, kaszálni is lehetett, s egy tölgy volt a határfa. Ettől a Körösön, és az erdőn egy csapáson át vitt a határ Petresánra, ami egy irtás volt, de volt rétje sőt réve is. Ezen túl a Molnár Pál kútján kívül, egy körtefánál, s ahhoz közel egy magas nyárfánál húzódott. Onnét Kalmár János szállásán át a Kosdére-szigetre hajlott, de annak a nagyobb része már a békésieké volt. Azon túl egy szilfa jelezte a határt a Törsökös-éren innen. Onnét a Gillai György szállásán és egy magas nyárfán át a Föld égése szigetére vezetett, majd a vágáson át, egyenesen ki Fás felé: Vaskapu szigete, Eger-hegy, Komlós-derék, Füzes-sziget, Szilkötő, Vesztő szigete, Fiatalos-hegy. A Komlós-dombon egyaránt osztoztak a makkon a doboziak a békésiekkel, akár a Maksár rétjen.
Már az 1660-as évek közepén van rá adatunk, hogy a doboziak Berényben, Gyúron béreltek szántóföldet, mivel a falunak nem volt földművelésre alkalmas elegendő területe.
A községek nagyságáról, gazdagságáról az általuk teljesített adó: a földesúri kilenced és az egyházi tized mennyiségéből következtethetünk. Az előbbit az urbáriumok, az utóbbit a tizedjegyzékek őrizték meg a számunkra.
Dobozt a legtöbb esetben hiába keressük az említett iratokban. A gyulai vár gondviselőiként fel voltak mentve az adózás alól. Van néhány kivételes év, amikor egy-két adattal mégis szerepel: a két Dobozról és Szannáról 1554-ben azt írták, hogy „erdők és vizek között lévén, nincs semmi vetésük”. 1526-ban a gyulai udvarbíró itt főzetett sört, vagyis akkor komlótermeléssel foglalkoztak. (Mutatja ezt a helynevek közt felbukkanó Komlós-derék is.) Értettek a halászathoz, még halastóval is rendelkeztek. A vadászathoz is érteniük kellett, mert az 1559-es urbárium szerint húsvétra kötelesek voltak kétszáz vadlibát vagy vadrucát ajándékozni uruknak. Ugyancsak ebből derül ki, hogy el kellett látniuk a várban működő eszköz- és hadiszerkészítő műhelyeket tüzelőanyaggal, azaz faszenet kellett égetniük. Karácsonyra szekérnyi fát tartoztak beszállítani a várba. Szőlőt is termesztettek, mert évente egy edény bort is be kellett szolgáltatniuk. Húsvétkor sertést kellett adniuk, valamint fejenként két napot kaszálni is kötelesek voltak a gyulai réten. Jelentős volt méhészetük. Alsó-Dobozon a négy porta tizennyolc egész és tizennyolc féltelkes jobbágycsaládot, Felső-Dobozon a két porta tíz jobbágycsaládot jelentett, s tíz bérlővel is számoltak.
Az 1559-es tizedjegyzék szerint Felső-Doboz három simándi köböl búzát, Alsó-Doboz pedig tizenegy köböl búzát és egy köböl árpát szolgáltatott be. Csipes Antal számításai alapján fél simándi köböl búza harminc-negyven liternek felel meg, s egy litert nyolcvan dekagrammnak lehet venni. Eszerint Felső-Dobozon nagyjából nyolcvankilónyit adtak oda a tizedszedőknek a megtermelt közel ezer kilogrammból. Egy családra, ha a bérlőket is beleszámítjuk, alig hatvan kilogramm jutna, ami igen kevés. A családonkénti tíz mázsára ugyanis még nagy húsfogyasztás mellett is szükség volt. Alsó-Doboz esetében a hatszázötven kilogramm beszolgáltatott búza hétezer kilogramm körüli termést jelentene. Ezt elosztva a közel negyven családdal átlagosan 175 kilogramm jutna mindegyikre. Ez még akkor is kis érték, ha arra gondolva, hogy a kettős adóztatás miatt nem tizedet, hanem csak huszadot szedtek be az emberektől.
Még kedvezőtlenebb képet kapunk az 1563-as tizedjegyzékből. Felső-Dobozról ekkor már egyáltalán nem szedtek gabonatizedet, egyvalaki foglalkozott komolyabban a méhészettel, a méhadó megváltására tizenkilenc dénárt fizetett. Ugyanakkor Alsó-Dobozon tizenöt méhészt találunk, ötven dénárt (azaz ötvenen méhkas után) adtak a méhadó megváltásáért. Két kalangya és egy köböl búzát szedtek be gabonatizedként. Eszerint az árpa termesztésével felhagytak, a búzatermés pedig a négy évvel korábbi ötödére esett vissza. Pedig másutt éppen az 1563-as esztendő produkált kimagasló eredményeket.
A növénytermesztés kiesését az állattenyésztéssel próbálhatták ellensúlyozni. A 22 összeírt faluban 541 jobbágy 2260 disznót tartott (négy jut egy családra), s ebből a hatodik legnagyobb állományt Alsó-Dobozon jegyezték be, 147 darabbal. A méhészet terén a nyolcadik helyen áll ekkor a falu.
A török összeírás sok esetben pontosabb adatokat őrzött meg. Ám az lehetetlen, hogy Felső-Dobozon a meredeken eső lakosságszám ellenére az 1567-es gabonatermés háromszorosát mérték volna tizenkét évvel később. Valószínűbb a község adóját akarták így megnövelni, nehogy csökkenést kelljen kimutatni. Az is furcsa, hogy 1579-ben Alsó-Dobozon 48 család fizetett annyi sertésadót (száz disznó után), mint a felső-dobozi kettő.
A töröknek teljesített adófizetési kötelezettség (akcsében)
Alsó-Doboz
|
1567
|
1579
|
|---|---|---|
Kapuadó
|
44 kapura 2200
|
48 kapura 2350
|
Búzatized
|
330 kile 3300
|
400 kile 4400
|
Kevert tized
|
250 kile 1250
|
100 kile 600
|
Báránytized
|
410
|
320
|
Kender- és káposztaadó
|
90
|
50
|
Méhkasadó
|
160
|
150
|
Sertésadó
|
315
|
200
|
Menyasszonyadó
|
60
|
30
|
Hordóadó
|
150
|
45
|
Tűzifa- és szénaadó
|
880
|
1175
|
Büntetéspénzek
|
300
|
80
|
jövedelem:
|
8115 akcse
|
9400 akcse
|
Felső-Doboz
|
1567
|
1579
|
|---|---|---|
Kapu
|
17 kapura 850
|
2 kapura 100
|
Búzatized
|
32 kile 320
|
120 kile 1320
|
Kevert tized
|
60 kile 300
|
50 kile 300
|
Kenderadó
|
20
|
15
|
Káposztatized
|
-
|
10
|
Méhkasadó
|
60
|
60
|
Sertésadó
|
200
|
200
|
Menyasszony- és hordóadó
|
45
|
65
|
Tűzifa- és szénaadó
|
240
|
50
|
Büntetéspénz
|
120
|
85
|
Kerecsényi-rét
|
1000
|
1000
|
Kerecsényi malmai
|
250
|
250
|
Hídvám
|
3000
|
3100
|
Összesen:
|
3455 akcse
|
3455 akcse
|
Az összeírások sugallta nyomorúságos helyzettel szemben áll az a nagy készpénzbevétel, amiből a megváltásukat, a föld zálogba vételét finanszírozták. Persze minden adózót az adócsökkentés szándéka vezet. Összességében elmondhatjuk, hogy a vidék népe a hódoltságban sem élt rosszabbul, mint korábban a magyar uralom alatt.
A doboziaknak nem csak a töröknek kellett szolgáltatásokat teljesíteniük, hanem – ahogy már említettük – magyar földesuraiknak is. Kenéz Mihály főbíró 1663-as levele például arról ad hírt, hogy „…elvettük kegyelmeteknek gyulai Kara Ahmettől küldött levelét, amiben kérik, hogy a portékát küldjük fel vele. Elküldtünk öt csizmát, egyiket bagariával bélelve, a nádor titkárának. A patyolatot is felküldtük, amit kívántak.”
1683 őszén a Bécs alól hazavonuló, Apafi Mihály fejedelem által vezetett erdélyi hadsereg ellátásában is szerepet kellett vállalniuk: kenyeret, cipót, kalácsot, árpát, káposztát, sárgadinnyét, görögdinnyét, petrezselymet, répát, vöröshagymát, disznót, tyúkot, tojást, valamint különféle halakat: potykát, harcsát, márnát és süllőt adtak. Mindez arra utal, hogy még 1683-ban a falú sokoldalú mezőgazdasági tevékenységet folytatott. A konyhakerti növények (petrezselyem, dinnye, vöröshagyma) említése magas színvonalú kertkultúrára enged következtetni, ami csak nyugodt körülmények között virágozhatott.
Thököly Imre fejedelem
Dobozon előkerült lengyel és Habsburg ezüstpénzek a XVI–XVII. századból
A Vertics-féle 1785-ös térkép is a határnevek továbbélését bizonyítja
