Gazdaság és társadalom a XVIII–XIX. században | Száz Magyar Falu

Gazdaság és társadalom a XVIII–XIX. században

Amikor 1719-ben a szegedi kamarai praefectura felmérte a falu jövedelmezőségét a hat telek (85,5 kishold) szántóföldet tizennyolc forintnyi jövedelemre taksálta. A lakossági robot értéke 37 forintot tett ki. A puszták után 42 forintos, a regálé jövedelmekből (kocsma, malom, halászat) pedig kilencforintos, vagyis összesen 106 forint bevétellel számolt. Figyelemre méltó viszont, hogy a megyében ekkor csak tíz helyen írtak össze pénzbeli jövedelmet, s a doboziaké volt a legmagasabb.

A Harruckernek szerződésekben (contractus) szabályozták, hogy a község mivel tartozik nekik. Telkenként két forinttal adóztak a jobbágyok, így Dobozt 1740–1754 között kétszáz forint taxa megfizetésére kötelezték. Emellett a fahordás megváltásáért még húsz forintot kellett fizetniük. 1755–1761 közt a taxát húsz forinttal megemelték.

A XVIII. század első felében a jobbágycsaládok annyi földet vettek művelés alá, amennyit igaerejük lehetővé tett. A határ különböző minőségű területeiből kialakított nyilakat kezdetben évenként újraosztották. Az 1760-as évekre viszont már kialakult az egyéni birtokok rendszere a szántók esetében. A kaszálóknál azonban az úrbérrendezésig fennmaradt a régi rend. Időközben a búza és árpa vetésterülete megduplázódott. A dohánytermesztés ötszörösére, a kert jövedelmezősége a négyszeresére nőtt.

A doboziak földesuruknak esztendőnként háromszor heti szert (fuvart) szolgáltattak négy szekérrel és tizenkét gyalogos emberrel. Kilenceddel tartoztak búzából, árpából, zabból, kukoricából, kölesből, mézből, valamint háromszáz csomó dohány, kétszáz fő káposzta, ötven koszorú fokhagyma, nyolc véka vöröshagyma, négyszáz marok kender, két véka répa, egy véka bab, két véka borsó, egy véka lencse, továbbá 25 pár teknősbéka beszolgáltatásával. Az adatok a török korban is meglévő virágzó kertkultúra továbbélésére utalnak.

Termésmennyiségek a XVIII. század közepén

	1744	1747	1752	1758
Búza (köböl)	45	49	46	84
Árpa, zab (köböl)	45	37	49	79
Köles, kukorica (köböl)	2,5	3,25	–	4,75
Dohánycsomó száma (db)	1260	990	3558	5550
Kert jövedelme (Ft)	15,3	–	46	66

A földesúrnak lerótt pénzadó évi összege 1762—1765 között

Ötven telek után 2 Ft-jával

100 Ft

Három telek után 1 Ft-jával

3 Ft

Mezőmegyer után

57 Ft

Kocsma bérletéért

50 Ft

Malom bérletéért

25 Ft

A halászat bérletéért

25 Ft

Fahordásért

20 Ft

Összesen:

280 Ft

Az urbárium bevezetését (1772) követően – előírás és szabályozás szerint – megnőttek a szolgáltatások, különösen a munkajáradék. Szántáskor négy, egyébként pedig két marhával kellett robotolniuk, összesen 1787 gyalognapot, vagy 936 marhás napot. A 36 zsellér és földnélküli jobbágy ugyanakkor tizennyolc gyalognapos robotot teljesített. Ez azonban csak lehetőség volt, amivel a Harruckernek nem éltek, megelégedtek a robot pénzbeli megváltásával, s ez a parasztságnak is kedvezőbb volt.

A gabonakonjunktúra következtében a telkes jobbágyok a korábbinál jövedelmezőbben gazdálkodhattak. 1788-ban a 3576 hold szántó mellett 2360 hold legelő, 2461 hold erdő, 4138 hold kaszáló és 537 hold nádas tartozott a község határához. A lakosság tehát jobbára még ebben az időben is állattenyésztéssel foglalkozott.

Az 1846-os legelőelkülönítéskor a közrendűek 81,5 telek (44,6 jobbágytelek és a 301 házas zsellér utáni 36,5 telek) után kaptak összesen 774 hektár legelőt. Az elkülönítés függetlenné tette ugyan a paraszti kézre került legelőket a földesúrétól, mégis hátrányosan érintette a parasztokat: a telkes jobbágyok és a közös legelőn állatokat tartó zsellérek az összezsugorodott legelőterületen nem tudták eltartani a jószágaikat, területet kellett bérelniük. Tényleges törvénytelenség nem történt, de a parasztoknak a gyengébb minőségű legelő jutott. Ezáltal veszélyeztetetté vált az állattartásuk. Ez különösen a zsellérek megélhetését rontotta.

A szabadságharc előestéjén a falu földje leginkább erdőből kiirtott, bőtermő terület. Más része viszont vizenyős, s áradásoktól szenvedett. A harmadik része tölgyerdő, sok fácánnal, őzzel és nyúllal. Állítólag híres, de kevés dohányt is termesztenek a községben. (Ezt jobbára a frissen feltört ugaron termelték.) Télen ölfavágásból sok pénzhez juthattak a jobbágyok. A határ negyedrésze volt csak a falué, háromnegyedét a földesúr bírta.

A kereskedelmi tevékenységről az első adatot a már említett boszorkányperek tárgyalása során felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyvek őrizték meg: 1725 októberében a 35 esztendős Kis János arról tett vallomást, hogy mikor a felföldről húsz sing anyagot hozott eladni, a boszorkánysággal vádolt személy ingyen akarta annak egy részét megkapni. A kereskedelmi tevékenység tehát gyakorlatilag a falu újratelepülésével egy időben megindult, még akkor is, ha a lakosok között senki nem vallotta magát kereskedőnek a szabadságharcot megelőző időszakban.

1767-ig a megyében nem volt heti vásár. Ha valamit el akartak adni, akkor azt Aradra, Váradra vagy Pestre kellett elvinniük a gazdáknak. A helyzet valamelyest javult a század végén, akkortól Gyulán is lehetett a terményeket értékesíteni. 1828-ban azt jelenthették, hogy a szomszédos piacok közül Gyula és Békés másfél mérföldre van. A közeli hegyvidék és a megye cserekapcsolata jórészt a gyulai vásárokon zajlott, illetve a Körösön leúsztatott fa eladása révén, főként Szarvason. Utóbbiba lápokat (tutajszerűen összekötött fákat) lebocsátva be tudtak kapcsolódni a község lakosai is.

A kereskedelem egyik, igen jövedelmező ága volt a borkimérés. Érdekes, hogy a török hódoltság előtt említett sörfőzésnek viszont nem találni később nyomát. A jobbágyoknak jól jövedelmezett még a malmok és a révek bérletbe vétele is.

A kereskedelmi vonalaktól kívül esvén, a szekerezésből nem lehetett számottevő jövedelmük a doboziaknak. Az első katonai felmérés (1780-as évek eleje) szerint a község Sarkadtól három, Békéstől kettő és háromnegyed, a Petay-csárdától pedig egy és háromnegyed órányira feküdt. Csak száraz nyári időben és a téli fagyban használhatták a mocsaras, lápokkal övezett országutat. Ezért is került előtérbe a vízi közlekedés. Az erdőket hajósutak, illetve egy-másfél méter magas három-négy méter széles, négy-öt kilométer hosszú töltések hálózták be, amelyek megkönnyítették a forgalmat. A nádasok építőanyagot, tüzelőt, sőt takarmányt is szolgáltattak.

A vízparti helyzet egyéb bevételi forrásokat is jelentett. A dobozi gátnál például minden láp után egy garas három krajcár vámot szedtek. 1730-ban már említést tesznek forrásaink egy tizenkét öles fahídról Dobozon. Panaszolták is a falubeliek, hogy javítása milyen nagy fáradsággal jár.

A vízimalmok szerepe nem volt egyértelmű: útjában álltak a fát szállító lápoknak, s akadályozták a kereskedelmet. Ráadásul úgy eltorlaszolták a folyók medrét, hogy könnyen áradásokat idéztek elő. Mégis ragaszkodtak hozzájuk a környékbeliek, hogy ne kelljen messzire szállítaniuk a gabonájukat. A malomtartás a földesurat gazdagította, de mivel bérbe adta, a haszon egy része a község pénztárába került. 1758-ban például harmincforintos jövedelmet hozott.

Mint mát utaltunk rá, a vízimalmok a török időkben is működtek, az egyiket közülük legkésőbb 1715-ben ismét üzembe helyezték. Mária Terézia rendeletére a hajózást gátló, gátas vízimalmokat le kellett rombolni. A szegedi várparancsnok 1758-ban sürgette is a dobozi malom lebontását, mert akadályozta a fakereskedést. A földesúr közbenjárására mégis fennmaradhatott. 1801-ben Vertics József királyi földmérő elkészítette egy malomcsatorna tervrajzát, ám amikor az 1803-as árvíz a fél falut elvitte, lemondtak arról, hogy megépítsék. Sőt mivel 1807-ben nagy áradást okozott, a következő évben lerombolták a régit is.

1824-ben elromlott a község tombácos malma: a vízben lehorgonyzott lapos csónakokon (tombácokon) nyugodott az őrlőmű, ezáltal kevésbé torlaszolta el a folyómedret. A reformátusoknak is volt malmuk. 1828-ban a község „az uradalom bőkezűségéből” egy kétkerekű szárazmalmot is fenntartott. Szárazmalom bérletéről már 1752-ből is van adatunk, de úgy tűnik, erre korábban csak akkor szorultak rá, ha a vízimalmot valami miatt éppen nem lehetett üzemeltetni.

A megye ipara az újratelepülés után hosszú ideig fejletlen maradt. A háziipar dominált. A kovácsoláson kívül, amit vándor cigányok végeztek, szinte mindent, amire szüksége volt, a parasztcsalád maga készítette el. A népesség növekedésével viszont egyre komolyabb hiány mutatkozott iparosokból.

Az 1773-as összeíró Dobozon öt mesterembert talált. Bár a falu egykor híres szénégetőhely volt, 1770-ben arról panaszkodtak a jobbágyok, hogy szenet égetni nem szabad, meszet égetni meg nem lehet. Azt viszont elismerték, hogy kenderáztatásra elég víz áll a rendelkezésükre.

1794-ben, majd 1798-ban és 1803-ban, valamint 1804-ben és 1819-ben egy csizmadiamestert említenek a faluban. 1804-ben és 1806-ban kovácsműhely is működött. Az 1828-as összeírás szerint még mindig csak egy iparág volt képviselve a községben: egész évben, de legény nélkül, két házas zsellér dolgozott kovácsként.

A község lakosainak zöme az erdőből élt. Ki favágó, ki szénégető, ki fafaragó, ki méhész, ki a disznait makkoltató vagy éppen az irtásokon dinnyét, illetve dohányt termelő gazdaként.

A török után újratelepedő községben a nemesség nem játszott jelentékeny szerepet. Ha akadt is néhány, a kisnemesek sorába tartozott. Életmódjában, anyagi viszonyaiban jelentősen nem különbözött a telkes jobbágytól – bár adót nem fizetett. A honoráciorok köréhez a lelkész, a két tanító és a falu jegyzője számított. Adómentességet élveztek még az uradalmi alkalmazottak: a csősz, a méhész és a megyei hajdú.

A jobbágyságon belül két kategóriát különböztethetünk meg: a telkes jobbágyot és a zsellért. Továbbá a jobbágyok között egy-, fél-, negyed- és nyolcadtelkeseket, a zsellérek között pedig a házas és a házatlan zselléreket.

Az egész jobbágytelekhez tartozó föld mennyiségét az urbárium rögzítette. Békésben ez 34 hold szántót és 22 hold legelőt jelentett a belső házhely mellett. A töredéktelket ennek arányában állapították meg. Az, akinek a földje nem érte el a nyolcadtelkes nagyságot, zsellérnek számított.

A községben 1730-ban tizenkét zsellér élt. Ám többen is elkerülhették az adórovó figyelmét. Az első népszámlálás 88 családjáról 1817-re 212-re, 1828-ra 238-ra, 1850-re pedig már négyszáz körülire nőtt a számuk.

A telkes jobbágyok száma kisebb mértékben növekedett. Az 1740-es években mintegy negyven családfőt ismerünk. Az 1750-es évek végére megközelítették a hetvenet. Az első népszámlálásban szereplő 92 családról 1817-re 105, 1828-ra százhúsz, a szabadságharc idejére 134-re nőtt a számuk.

A telkes jobbágyok és zsellérek egymáshoz viszonyított aránya a XVIII. század végén az egészségesnek mondható 51:49 százalékról az 1830-as évek elejére az országos átlagnak megfelelő negyven–hatvan arányúra változott. A későbbiekben azonban egyre jobban eltolódott a zsellérek „javára” (húsz– nyolcvan százalék körüli értékre).

Adatok Doboz adóösszeírásaiból 1787–1828 között

	1787	1817	1828–29	1826–27	1828
Házak	150	258	279	240	278
Háztartások	179	302	344	291	353
Tisztviselők			1	1	1
Kézművesek					2
Nemesek szolgái		3	6
Telkes jobbágy	92	105	110	111	120
Zsellér	88	212	238
Házas zsellér				80	160
Házatlan zsellér				100	73
Családban élő fiú		471	538
Nők összesen	486	812	842
Adómentes				53	49
Összes lakos	983	1603	1735

Ha a telkes jobbágyságon belüli differenciálódásra is vetünk egy pillantást, láthatjuk, hogy 1828-ban tíz százalékuk nem rendelkezett szántófölddel, három pedig csak kölcsön igaerővel tudta a földjét megművelni.

Ha a társadalmi helyzetet az anyagiak, a jövedelem oldaláról közelítjük, akkor nincs mindig különbség telkes jobbágy és zsellér között. Zselléren sem feltétlenül szegény embert értünk. Lehetett kiterjedt állatvagyona, foglalkozhatott iparűzéssel vagy éppen az irtásokon végzett dohánytermeléssel.

A lakosság vagyoni differenciáltságára a telekméret mellett az állatok számából nyerhetünk értékes adatokat. A vagyonosság egyik legfőbb fokmérője kezdetben az igaerő nagysága. Ettől függött, hogy egy-egy család mekkora föld megművelésére tud vállalkozni. Ha nem volt legkevesebb hat ökre, nem tudta feltörni a gyepet.

Az 1828. évi összeírás adatai

Teleknagyság

Telkesek száma

Egynegyed (8,5 hold)

Háromnyolcad (12,5 hold)

Fél (17 hold)

Ötnyolcad

–

Háromnegyed

–

Egész

–

Összesen 1079,5

109

Az ökrök száma az 1717-ben regisztrált nyolcról az 1720-as évek közepére elérte az ötven körüli számot. Ez jelentette a község teljesítő, vagy inkább eltartóképességének a határát. Az 1750-es éveket követő negyven év ismét a töretlen fejlődés időszaka. Az állomány csaknem megkétszereződött. Az 1770-es évek közepe és az 1830-as évek közepe között a százat megközelítő szám körül állt be az állomány. A később regisztrált csökkenés a lótartás felfutásával magyarázható.

A lovakra kezdetben nem fordítottak nagy figyelmet. A kezdeti húszról csak 1758-ra, talán a marhavésznek köszönhetően emelkedett ötvenre, (az 1770-es évek végéig harminc körül ingadozott). A XVIII. század utolsó éveiben azonban viharos előretörésüket figyelhetjük meg: húsz éven belül csaknem megtízszereződött az állomány nagysága.

A 32-es létszámmal startoló, tehát családonként átlag egy darabot jelentő tehénállomány az 1720-as évtized végére megközelítette a százhúszat. Ezen a szinten maradt az 1750-es évek elejéig. Ekkor újabb nekirugaszkodás következett: húsz esztendőn belül a négyszeresére nőtt a számuk. Az ötszázas álomhatárt azonban nem sokáig tudta tartani. Ebben a lovak jelentőségének növekedése játszhatott közre. Az 1790-es és az 1830-as évek között a négyszáz körüli állomány állandósult, majd a csökkenés radikálissá vált. Az 1840-es évek közepére kétszáz darab alá süllyedt a számuk. Erre a lótartás erősödése mellett talán a juhtartás elterjedése, illetve a legelőterület beszűkülése adhat magyarázatot.

A juhtartásra csak 1818 után nyílt mód. A rendelkezésünkre álló két adat némileg csökkenő tendencia mellett hatszáz darabos állományról ad számot.

A falu életében a kezdet kezdetétől meghatározó szerepe volt a sertéstenyésztésnek. Ezt a hagyományt tovább ápolták. Enyhe ingadozás mellett, az 1750-es évek végéig száz körül alakult a községben tartott sertések száma. Az ezt követő, minőségi ugrás kétszázötven körülire növelte az állományt a század végére. Ez csak átmeneti állapot lehetett, mert az 1830-as évekre ismét száz körüli számú disznót találunk a faluban, sőt még folytatódott is ez a csökkenő tendencia. Olyannyira, hogy az 1840-es évek végén már csak fele annyi sertést tartottak, mint az újjátelepülés idején.

Összefoglalva a korszak gazdálkodásának adatait: az 1830-as évekig a doboziak életében alapvető fontosságú az állattartás. Az 1840-es években aztán szinte minden állatfajta esetében érzékelhető állománycsökkenés jelzi a földművelés előretörését.

Az újratelepülő községben hamarosan elkezdődött a közigazgatás megszervezése. Erre utal, hogy a megyében az elsők között, már 1713-ban készíttetett magának pecsétet. A rajta látható, bárdot tartó kéz talán az erdőirtásra utal, ami előfeltétele volt a szántóföldek kialakításának, s nem utolsósorban jövedelmező foglalkozásnak bizonyult.

A község a vármegye alárendeltségében működött. Annak 1748-ig egy szolgabírája volt, azt követően osztották fel két járásra. Dobozt ekkor a békési szolgabírói járáshoz sorolták. Ez az állapot 1840-ig volt érvényben, akkor átcsatolták az újonnan megszervezett központi (gyulai) szolgabírósághoz.

A községek élén a bíró állt, aki minden gazdasági év végén (októberben) számot adott gazdálkodásáról az esküdtek előtt. A földesúr három jelöltje közül, egy urasági tiszt jelenlétében választotta a lakosság, általában november első hetében. Megbízatása egy évre szólt, de újra lehetett választani.

A határozatokat olykor az esküdtek, de inkább a község hadnagya és a kisbírók hajtották végre. A bíró minden tizedre egy-egy esküdtet rendelt, hogy figyeljenek a lakosok magaviseletére, az éjjeli őrök szolgálatának ellátására. Az uradalmi parancsok végrehajtására, a robot kiállítására maga a bíró ügyelt. Az utcakapitányok és éjjeli őrök dolga volt a tűzrendészeti feladatok ellátása. A szerződések megkötése, végrendeletek megerősítése és a vitás ügyek kezelése az elöljáróság előtt történt. A peres ügyek ítéleteit külön könyvbe jegyezték be, ez volt a bírói protokollum. Jegyzőt az urbárium szerint a község maga, a földesúr tudta nélkül választhatott, és bocsáthatott el.

A tíz esküdt és a törvénybíró mellett a községi alkalmazottak közé tartozott a két kisbíró, a két „armás”, a hadnagy, a bakter és a kocsis. 1824 óta két megyeri csőszt és két mezőkerülőt is választottak, s 1826-ban kapust is említenek. 1829 óta háromra nőtt az armások száma, és egy „nagykert” csősz, valamint egy bikás is alkalmazásra került. 1830-ban dinnyecsőszt is említenek. 1838 óta gátbíró, olykor halászbíró és adószedő is szerepelt az alkalmazottak között. 1843-ban feltűnt egy dobos is, de annak személye később azonos lett a bakteréval, s választottak egy újabb mezőkerülőt.

A községi vezetés – mint másutt is – összefonódott a helyi református gyülekezet vezetésével. Az elöljárók egyúttal presbiterek is voltak, s a presbitérium a községházán tartotta gyűléseit. Dobozon a „Helység Háza” már 1817 előtt felépült.

Doboz bérleti jövedelmei a XVIII. század közepén

	1744	1747	1752	1758
Kocsmák száma	1	1	1	1
Kocsmák jövedelme (forint)	40	30	20	20
Halászat jövedelme (forint)	–	–	–	10
Bérelt szárazmalmok	–	–	1	–
Bérelt vízimalmok	–	–	–	1
Haszonvétel jövedelme (forint)	40	30	60	60

Az elöljárók tekintélyére ügyeltek. 1827. december 3-án, a vasárnap reggeli istentisztelet után például, amikor a jegyző felolvasott egy hirdetményt s Borsos Ferenc annyit mondott rá, hogy „az se való”, máris tizenkét pálcaütésre ítélték. Erélyesen felléptek a vétkezőkkel szemben. 1828 nyarán például felháborodva említették, hogy a községházán fényes nappal a kisbíró és egy gyulai özvegyasszony „egymással közösködvén fertelmeskedett”, ezért tizenkét bot- és korbácsütésre ítélték őket, s a kisbírót hivatalától is megfosztották. 1847-ben pedig, amikor Nagy András a törvénybírót mintegy fertály órán keresztül hangosan szidalmazta, egyhetes, kenyéren és vízen letöltendő elzárásra ítélték.

A községeknek kiadásaik fedezetére (alkalmazottak fizetése, katonaság ellátása, gátak, hidak, középületek fenntartása) pénzre és terményre volt szükségük. Szerencsére a földesúr, Harruckern, nem bérlőknek adta ki a pusztákat vagy a korcsmáltatási jogot, hanem a községeknek. E bérletek jövedelme jórészt fedezte a kiadásokat. A bevételek növelésére a földek egy részét a község számára tartották fenn. Dobozon közcélra általában húszszekérnyi széna (=húsz forint) termett. A helységnek nyolc pozsonyi mérő földje és húsz „emberkaszáló” rétje (nyolc, illetve húsz kis hold) fedezte a közszükségleteket.

Jól jövedelmezett a malmok, a mészárszék, a halászat, a kocsmák és a révek bérletbe vétele a földesúrtól. A vallomásokból nem derül fény a községi tulajdonú állatállományra, révbérletre, pedig ezek is szép jövedelmet jelenthettek.

1828-ban a község „az uradalom bőkezűségéből” egy kétkerekű szárazmalmot bérelt, valamint a kocsmáltatást, melynek jövedelmét a Szent Mihály-naptól karácsonyig tartó borkimérés alapján 112 forintra taksálták. A község jövedelme a szükségletek fedezetére ennek ellenére sem volt elég. Veszteségei 62 forint 1325 krajcárra nőttek.

A földesúrnak bérlet ellenében (1762–1765) fizetett összegek

Mezőmegyer után

Kocsma bérlésére

Malombérletre

Halászat bérlete

Fahordásért

Összesen

177 forint

Ennek részben ellentmond az az 1850-es évek elején keletkezett leírás, amely szerint Doboz a forradalom előtt lakosaira sohasem vetett ki községi adót. A forradalom alatt azonban kimerültek pénztartalékai, sőt adósságai is keletkeztek. Ezért a szabadságharc leverése után megadóztatta a gazdákat. Azonban ha valami szerencsétlenség nem jön közbe, a tudósító szerint, néhány éven belül meg fog szűnni ez a kellemetlen állapot.

1851-ből pontos képet kapunk a község gazdálkodásáról, költségvetésének alakulásáról.

A község jövedelme és kiadásai (1851)

Községi adó	621,20	Ft
Köztelekből	640	Ft
Korcsmáltatás	52	Ft
Egyéb	266,20	Ft
Összesen	1575,50	Ft
Fizetések:
Bíró	125	Ft és 12 köböl búza
Törvénybíró	40	Ft és 4 köböl búza
Esküdtek	200	Ft
Összesen	365	Ft és 16 köböl búza
Összes kiadás	1572,23	Ft