Borhoz tőke, az igához ökör kell

Teljes szövegű keresés

Borhoz tőke, az igához ökör kell
Mialatt birtokosai folytonosan cserélődtek, az oszmán-török terjeszkedés térségünket is elérte, s ahogy az ország legjobban megviselt része, a gesztesi vidék is elpusztult nagyszámú településével együtt. 1542 júniusában a tatai hajdúk Csákvár mellett ütköztek meg a muszlimokkal, az 1543. évi előrenyomulás idején pedig a szultán – pacifikálva az útjába került erősségeket – az Esztergom–Tata–Csákvár útvonalon vonult végig, s megszállta a vidéket. A székesfehérvári szandzsák megszervezésekor a hódoltság határa a Csákvár–Seregélyes–Káloz vonalig terjedt, a lakatlanná vált települést Komárom vármegyéhez csatolták.
A székesfehérvári szandzsákot is magába olvasztó budai vilajet intézkedett minden, adózás és illetékkötelezettség alá eső állami bevételről. A meghódított territóriumon egységes jövedelmi kategóriaként alkalmazott háromszáz akcse nagyságú cenzus csaknem hat magyar forintot ért. Az első, 1544 körüli török lajstromokban átlagosan egy ökör ára volt ennyi, s egy paraszti gazdaság szántóképességét is jelentette. Az összeírt falvakat hászbirtokká szervezték, azokat kincstári tisztviselők irányították vagy javadalombirtokként például szpáhi lovaskatonák nyerhették el. Utóbbiak jövedelemösszeírásait timár, türk nevén idzsmál defternek nevezték. A falvakról készített feljegyzések között megkülönböztették a részletes kimutatást (mufasszal defter), amely az egyes falvakból beszedhető összes jövedelmet feltárta.
1566-ban hat ház után fizettek kapuadót, de minthogy a szegényebb családok nem kerültek a listára, többször ennyi, legkevesebb száz lehetett a falu lélekszáma. A székesfehérvári szandzsák hász- és timárjavadalmainak 1570. évi idzsmál defterében „a faluból Fornapusztával és salétrombányával, a gabonatizedekből és más tizedek bevétele évente 62 ezer akcse”. A székesfehérvári nahije 1574–1595 közti mufasszal deftere szerint „Csákvár falu (értsd: a szultán saját hászbirtoktestei, s nem az egész település) salétrombánya pusztával, a gabonatizedei és az apró terményei illetékeinek (éves) jövedelme 6200 akcse”. Legjelentősebb tételei az ötven akcse fejenkénti kapuadóból származó 1100 akcse, a 178 kile (egy kile vagy kila nagysága 36 és 125 liter között váltakozott, általában félmázsányi mennyiséget tett ki) búzatized (2126 akcse), valamint a 270 kile kétszerestized (2160 akcse).
Biztosítottak egyébként még tizednyi részt méhkas, széna, káposzta, len és kender, hagyma és fokhagyma után, összesen 245 akcse értékben. Ezeken felül előteremtették a sertésadót (153 akcse), s különböző illetékeket fizettek juhlegeltetés, bosztánkert (szultáni palota kertje), erdőhasználat, ingatlanforgalom, hordó-, menyasszonypénz és mezei kártétel címén (összesen 374 akcse), de még száz akcse büntetéspénzt is. Mindezen kötelezettségeket a 22 háztartásban rögzített 27 házas és hét legényember, továbbá két „szolga legény” teljesítette. (Lásd Függelék I.)
A tizenöt éves háború (1591–1606) időszakában – igaz, ekkor még csak időlegesen –, 1601 szeptemberének elején Csákvárt is visszafoglalták a keresztény csapatok. Az állandósuló harcok következtében a XVII. század elejére a falu lakossága megcsappant, gondoskodni kellett a telepítésekről. A háborúságot lezáró zsitvatoroki béke rendelkezései egyenesen elő is írták az elhagyatott falvak újranépesítését. Egy 1659. március 18-án kelt megállapodás szerint Kisfaludy János földbirtokos ötven tallérért átengedte herceg Esterházy Pálnak Németh Mihályt és fiait, a Fornára költözött Hollósy Andrást és Takáts Pétert, valamint Baky Mártont – a jobbágyait.
1626-ban Komárom vármegyéhez tartozott, csakhogy portális (telkenkénti) összeírása nem történt meg (értsd: adót itt nem vetettek ki), minthogy szabad évei még nem teltek le. A következő évben a török adóösszeírók három házat vettek számba a kapuadó szempontjából, az 1629. évi protestáns kerületi jegyzőkönyv pedig már egy református lelkipásztort is megemlít, Pátkai Györgyöt. 1635-ben összesen két portát bírt, ami nyolc jobbágyteleknyi mennyiségnek felelt meg. 1638–1639-ben egyetlenegy, 1648-ban nyolc, 1650-ben öt adóportát vettek számba. A településhez tartozó pusztán, Fornaszentmiklóson 1649-ben Vas vármegyei jobbágyok telepedtek meg, határában 1656-ban ismételt csatát vívtak a hajdúk az oszmánokkal.
A magyar társadalom politikai hatalmon kívül rekedt, heterogén és állandóan változó rétegét a jobbágyság képezte. A XV. századtól kezdve fokozatosan különült el a számarányában folyamatosan csökkenő, gazdasági erejét tekintve ugyanakkor gyarapodó egész vagy többtelkes paraszti réteg. Az ellenkező póluson találjuk az egyre inkább külön munkákat vállalni kényszerülő negyed- és nyolcadtelkeseket, és a két véglet között tartották számon a háromnegyed és féltelkeseket, akiknek anyagi alapjuk főleg állatállományukkal volt mérhető. A hódoltság időszakában felgyorsult a jobbágyi szolgáltatásokra és területük művelésére képtelenek leszakadása.
A hódoltság idejének utolsó évtizedéből számos összeírás maradt ránk. A többnyire ellentmondó adatok értékelésekor figyelembe kell vennünk – s az adatokat annak tükrében kell értékelnünk –, hogy a felszabadító harcok során a falu megsemmisült. A vidék lakói a katonaság elől állataikkal együtt 1683. november elején az Esterházyak tatai birtokára menekültek, majd a kiürült településeket a török katonaság felgyújtotta.
Egy évtized telt el Buda (1686) és Székesfehérvár (1688) visszavívása után, amikor a források a visszatelepülők és az újonnan érkezettek már mérhető gazdasági teljesítőképességére utalnak. A török elleni nagy keresztény hadjárás alatt az itt élő adózók öt lakott és húsz puszta, meg nem művelt telekkel, szántókkal, rétföldekkel és szőlővel rendelkeztek. 1683 előtt valószínűleg többen is lakhattak itt, miközben 1696-ban hol 26, hol 31 adózó családfőt írtak össze. Ugyanebben az időben kilenc és fél elnéptelenedett telket vettek számba, ami arra enged következtetni, hogy az 1683-ban elmenekültek többsége a török kiűzése utáni évtizedben sem tért vissza, illetve az újólag érkezettekkel sem érték el a „nagy háború” előtti népességszámot. A török pusztítások emlékét őrzi az a szájhagyomány alapján lejegyzett történet is, hogy a törökök kiűzése után az akkori földesúr kocsiszám hordatta ki a csontvázakat a Báróczházy-barlangból.
A föld népe 1685-ben a magyar birtokosnak évente negyven forintot fizetett – vagy adott természetben negyvenkőnyi sót –, továbbá egy vaddisznót szolgáltatott be. Az adózók elmondása szerint – visszautalva a hódoltság utolsó évtizedére – a „török császárnak” egy összegben tizenkét forintot, minden egyes jobbágytelek után évente egy forint császáradót jelöltek ki, küldtek továbbá egy–egy szekér tűzifát és szénát, egy pint (egy magyar pint közel másfél liter) vajat, egy vágómarhát tíz forint értékben, valamint fejadó (kapuadó) címén együttesen tizenhat forint húsz dénárt.
Mindamellett, hogy megadták a teljes terménytizedet, szükség esetén köteleztettek a „gratuitus labor” ledolgozására is. Külön szolgáltatásként minden egyes sertés után négy, minden gúnár után két dénárt kellett évente megtéríteniük.
A török földesúrnak telkenként ötven dénárt, egy kocsi fát vagy szénát, fél pint vajat adtak, továbbá a terményekből a tizedet is beszolgáltatták.
Az idézett kútfő arra is utal, hogy Buda és Székesfehérvár felszabadítása előtt az 1683 őszén a tatai vár oltalmát keresők közül néhányan visszatértek Csákvárra. A török kiűzését követően a folyamat felgyorsult, és az adózó népesség létszáma meghaladhatta a százhúsz-százharminc főt.
Az 1685. évi összeírással összevetve sok szempontból eltérő adatokat rögzítettek az 1696. évi kimutatások. Ebben az időszakban a portalis adóösszeírásokat felváltotta az eszmei adóegységek meghatározására épülő dicalis összeírás, amely már nem csupán a megművelt földterületet és annak várható termését, hanem a munkavégzők számát és az állatállomány nagyságát is figyelembe vette.
Az adókivetés érdekében elvégzett kamarauradalmi tabella szerint a földesúri jogokat gróf Esterházy Ferenc, a pápai domínium birtokosa gyakorolta. A tizennyolc lakott egész telken név szerint 23 adófizetőt (subditus) írtak össze, közöttük 22 telkes jobbágyot (tizenöt egész, öt fél-, kettő negyedtelkes colonus) és egy saját házzal rendelkező zsellért (inquilinus). Rajtuk kívül élt még a községben három, más házában lakó zsellér (subinquilinus) is. Személyüket az összeíró fel sem jegyezte, csupán arra utalt, hogy kivel laktak egy fedél alatt. (Lásd Függelék II.)
A benépesítés folyamata ekkorra még korántsem fejeződött be, 1696-ban egy egész és kilenc fél jobbágytelek nem „találta meg” a gazdáját. Nem tekinthetjük ugyanakkor a hozzájuk tartozó mezőgazdasági ingatlanokat elhagyottnak: a meg- és visszatelepülők egész telkenként egy forint ötven dénár bérleti díjat fizettek művelésükért, használatukért.
Igás- és haszonállatokkal kizárólag a telkesek rendelkeztek, birkatartással egyetlenegy, hetven darabos tenyészetet kezelő egész telkes paraszt foglalkozott. Az úrbéres telki állományhoz tartozott némi rét is, amely túlnyomó többségében csupán egy szekér szénát adott évente. A jobbágyok minden egész telek után három forint cenzust fizettek, a földesúrnak teljesítendő igás robot átlagosan heti egy napot tett ki. A házas zsellér ugyanekkora ingyenmunka mellett évente ötven dénár adót fizetett, a házatlan viszont alig kilenc nap „szerjárást” teljesített.
A parasztság viszonylagos gazdasági gyarapodását mutatja, hogy az 1702. évi kamarai összeírás szerinti húsz telkes jobbágy és tíz házas zsellér nyolc forint ellenében megváltotta robotkötelezettségét. Terményeik után a földesúrnak megadták a kilencedik tizedet. A mindenkori földesúr a kocsmáltatás és mészárszéktartás jogát is maga gyakorolta. A faluközösség évente három őzet szolgáltatott be. A falu határában található, csaknem tizenöt holdnyi földesúri erdőben kizárólag a tűzrevalót termelhették ki, az építkezésekhez szükséges épületfát az uradalom nem biztosította.
A XVII. század végén a császári anyabirtokhoz tartozott két Fejér vármegyei puszta, Boglár és Kozma, valamint három Komárom vármegyei: Gesztes, Majk és Kecskéd. Az 1696. évi Fejér vármegyei népességkimutatás „Csák Vár”-on 31 családot rögzített (ez megközelítőleg százötven-kétszáz közötti lélekszámot jelentett), s tizenöt féltelkes, tizenegy negyedtelkes jobbágy- és öt zsellérháztartás szerepelt benne.
A dokumentum külön kitért az adózók gazdasági teljesítőképességének megállapítására is. Eszerint szántóföldjeik hozama összesen 412 pozsonyi mérő gabona (űrmértékként 62,5 liter, területmértékként egy pozsonyi mérő hatszáz négyszögöl, azaz fél magyar hold), rétjeik silányak, kis szőlőhegyük nem is termett.
Fokozott terhet jelentett lakóinak, hogy 1697-ben – a felszabadító háborúkkal párhuzamosan – a hadak ellátására kellett küldeniük három ökröt, egy évvel később pedig a vármegye ötven forint rendkívüli adó fizetésére kötelezte az uradalmat. Ily módon a falura kivetett 144 forint 38 krajcáros adó összesen 723 forint és tizenkét krajcárra nőtt.
Csákvár újjáéledését bizonyítja az is, hogy 1701. július 18-án a Kolosváry Mihály járásában feljegyzett húsz község közül az adó nagysága tekintetében 450 dica után fizetett 877 forint ötven dénár összeggel a harmadik helyen állt. Az 1702. évi kamarai adótábla szerint az uradalom csaknem 64 holdnyi erdejében makkoltattak, nyolcszáz hold kiterjedésű szántóföldet műveltek, a rétföldeket egyszer kaszálták, s közel száz hold legelővel is rendelkeztek. A faluhoz tartozó Okarsa szőlőhegyéről megemlítették, hogy művelésével felhagytak.
A XVIII. század beköszöntével a sokat szenvedett település legnagyobb gondját az állandósuló katonai beszállásolások terhe, valamint a számukra végzett ingyenmunka, a hadiszállítás (forspont) és élelmezésük (a porció az állami hadi adó terményben fizetett része, tulajdonképpen hadseregtartás) biztosítása jelentette. Esterházy Antal Pápáról 1700. november 26-án írt levelében kérte a vármegyei vezetést, hogy ne terhelje meg Csákvárt és Almást (Magyaralmás), inkább fogja pártjukat, hogy szárnyai alatt megmaradhassanak: „Magamis az Tekéntetes Nemes Országnak egyik férgecskéje lévén – fogalmazott a gróf –, kivánván, ha az Nemes Vármegyének jó akarattyával consolálódhatnám.” Mindezek a panaszok ellenére – amint azt fentebb láttuk – 1701-ben a vértesaljai járás harmadik legtehetősebb falujaként szerepelt Csákvár a dicalis táblázatokban.
Az állami vezetés a törököktől visszaszerzett, úgynevezett újszerzeményi területeknek – benne Fejér vármegyének is – maradéktalan gazdasági kihasználására törekedett. A vármegye a felszabadító harcok során a pusztulás szélére jutott; falvai javarészben elnéptelenedtek, lakói az akkor védettséget jelentő Győrben, Tatán, Veszprémben és Komárom vármegye településein kerestek menedéket. Fejér északi része a bécsi udvari kamara magyarországi szerve, a budai kamarai adminisztráció fennhatósága alá került 1709-ig, amelynek egyik helyi provizora Vánosy Lőrinc harmincados lett. A települések visszatérő jobbágyainak az átvonuló és beszállásolt katonaság („némettartás”) mellett most már a kamara túlkapásaival, végrehajtásaival is szembe kellett nézniük. A Rákóczi-szabadságharcban nemcsak ők, de – mint már utaltunk rá – Esterházy Antal csákvári birtokos is a „pártütő” oldalán vett részt.
A Magyarországon és Erdélyben működő császári haderő főparancsnoka, gróf Siegbert (Siegfried) Heister császári és királyi tábornagy 1704. május 28-án utasította Vánosyt, hogy a „hitszegők” ingó és ingatlan vagyonát, valamint a gróf birtokait a kamara részére foglalja le. Az utasítás végrehajtója, Vánosy november 17-én jelentette, hogy a „rebellis” gróf két faluját, Csákvárt és Almást a budai kamara részére kisajátította.
A család császárhű tagjainak azon igyekezete, hogy maguknak kaparinthassák meg a lefoglalt ingatlanokat, úgy látszik, ekkor még nem sikerült, ugyanis 1705. november 3-án a kamarai adminisztráció közli Retl János Frigyes székesfehérvári harmincadellenőrrel (contrascriba), hogy „a valóságos rebellisek javait le kell foglalni és a kamara részére hasznosítani kell”.
A szatmári békét követően (1711) Antal testvéreinek, Józsefnek és Ferencnek mégis sikerült megszerezniük a birtokot. 1725-ben a vármegye már Ferenc és József kérésére bizonyította, hogy korábban Esterházy Antal birtokolta Csákvár és Almás faluját, valamint Boglár-, Kozma- és Fornapusztát. 1742-ben pedig Esterházy Ferenc a vármegye okleveles megerősítésével zárhatta el Csákvár, Magyaralmás, Boglár és Forna határaitól Zámoly, Pátka, Lovasberény, Acsa, Csákberény, Alcsút és Keresztes lakóit, de megtiltotta a vadászatot is Csákváron az alábbi helyeken: „Tal liget, Boglári Szilas, Boglári Szöllö Hegy, Szalonnás Völgy, Vaszár Tavak, Kupa forrása, Somlyó Hegye, Nagy Tiszta, Tilos Erdő, Kotló Hegy”.
A kamara utasítására a vármegye 1705 tavaszán – több községgel egyetemben – mintegy 151 pesti mérő (egy pesti mérő megközelítőleg 94 liter) mennyiségű gabonabeszolgáltatással terhelte meg Csákvárt. Ennél többet csupán két falu nyújtott.
A Rákóczi-szabadságharc leverésével sem mérséklődtek a katonaság ellátásából fakadó gazdasági nehézségek. 1711. november eleje és 1712. október vége között a vármegye szükségleteire az 1711-ben összeírt 53 család 460 magyar holdnyi területéről több mint 52 mérő búzát, három vágómarhát, 970 font húst (egy bécsi font 560 gramm), közel 35 mázsa szénát, 23 öl fát (egy öl 1,87 méter) gyűjtöttek be. 1712. november elejétől összesen 56 mérő búzát, tizenhat öl fát és két esztendőre 34 kila abrakot adtak.
Az 1715. évi összeírás hűen tükrözi a sokat szenvedett település társadalmi változásait: a 81 család közül csupán hatan rendelkeztek egy–egy egész telekkel, mellettük tizenhat fél- és 34 negyedtelken gazdálkodott 52 házas és 22 ház nélküli zsellér. Feljegyeztek egy libertinust (szabados), azaz a földesúri szolgáltatások egy része alól mentes családfőt is. (Lásd Függelék III.) A szántóföldek területe pozsonyi mérőben valamivel több, mint 342, legelője szűkös.
Öt évvel később sem változtak a possessio kilátásai: az összeírt 82 családból hat jobbágy egész, a 76 házas zsellérből 32 fél-, 44 pedig negyedtelken, de már 723 pozsonyi mérős, kétnyomásos és négyszeres magot hozó szántón gazdálkodhatott. (Lásd Függelék IV.) A falu saját rétje negyven kocsira elégséges, szőleje 73 kapás (egy kapaalja szőlő egy ember egy napi munkájával megmunkálható terület, Fejér vármegyében száz és kétszáz négyszögöl között változott), a legelő „elegendő”, s nyolcvan forint hasznot hajtott. Boglár praedium szántóját, rétjét és legelőjét 1720-tól 35 forint bérleti díjért használták, többen a bérlők közül szántottak, kaszáltak, jövedelmük innen is nyolcvan forint volt.
Közel tíz esztendővel a Rákóczi-szabadságharc után Csákvár gazdasági mutatói nem érték el az 1703 előtti szintet, bár a kuruc mozgalom időszakában helyzetét nehezítette az 502 áldozatot követelő pestisjárvány is. Ennek bizonysága, hogy 1703–1704 között 470, 1710–1711 között 274, 1713–1714 közt pedig 320 dica után vetették ki az adót.
A XVIII. század első évtizedeiben bekövetkezett telepítésekről nem rendelkezünk megbízható dokumentumokkal. Krasztina elbeszélése szerint Esterházy Antal 1702-ben több ízben csalogatott át jobbágyokat gróf Szegedi Valentintól: Köntös Tamást, Pödör Györgyöt fiaikkal, Baki Istvánt, Berki Istvánt és Pödör Mihályt testvérével. A betelepítés folyamata az évszázad közepére nagyjából le is zárult. Eredményeképpen az 1728. esztendei összeírás szerint már 62 féltelkes jobbágy és ugyanennyi házas zsellér (közülük tizenkettő marhapásztor és erdőőr), valamint kilenc ház nélküli zsellér lakott a faluban.
Az úrbéres népesség számának gyarapodásával gazdasági igénybevétele fokozódott, szolgáltatásai jelentősen növekedtek. A féltelkesek két ökörrel hetenként három, egész évben 145 és fél nap, a házas zsellérek hetenként három, a „lakók” hetente egy nap ingyenmunkát végeztek. (Negyven évvel később az állam egész telekre számítva az igás robot mennyiségét éves szinten 52 napban állapította meg!) Éves cenzusuk 276 forint ötven, a báránydézsma 46 forint 85 dénárt, a bordézsma százötven, az őszi és tavasz kilenced 603 forintot tett ki. Két esztendő múlva a község 345 dica után (1703–1704-ben még 470!) összesen 1398 forint adót fizetett. A terhek növekedésének hátterében az állt, hogy a Rákóczi-szabadságharc után kialakult és megszilárdult a majorsági gazdálkodás. Ezt igazolja az úrbéresek majorsági ingyenmunkájának kiterjesztése, valamint a vadászatot korlátozó tilalom is.
A Rákóczi-szabadságharcot követően sem kerülte el a községet az ország úrbéres lakosságának egyik legsúlyosabb „adója”, a beszállásolás. 1736-ban 74 katonát kvártélyoztak be, 1757-ben a vármegyei közgyűlés az elmúlt évi beszállásolás terheire engedett el a község házi adójából kétszáz forintot. 1758-ban a vármegyei tisztikar utasította a vármegyei főadószedőt (generalis perceptor), hogy a Trauttmansdorff-ezred által okozott károkért – többek között – Csákvárnak is fizessen ki negyven forintot.
1764-ben jelentették, hogy a település a legalkalmasabb egy katonai törzs befogadására, s az alispán meg is kezdte a tárgyalásokat az építkezésekről. 1768. november 28-án viszont a falu panaszolta, hogy a helybeliek a legutóbbi beszállásolás alkalmával 608 forint 66 dénár kárt szenvedtek. Ezt ekkor még nem orvosolták, a panasz két évvel később is megismétlődött.
Bél Mátyás jó szőlőit, szántóföldjeit és kitűnő borát dicsérte, lakóit kiváló földművelőknek és magyar nemzetiségűeknek tartotta. Ennek némileg ellentmond az 1747. esztendei veszprémi egyházlátogatási jegyzőkönyv, amely szerint „magyarok lakják és szláv jövevények”. 1759-ben kétötöd telken egy görög kereskedő is élt a faluban. Az 1753. esztendőre jelentősen, 336-ra növekedett a családok száma, ami megközelítően kétezer fős össznépességet jelenthetett. A 186 református, 113 római katolikus és 37 evangélikus családfő együttes éves adója 2630 forint volt.

Keresztény katonai viselet a XVI. században

Egy, a török hadjárat után elpusztult magyar falu korabeli ábrázolása

Kuruc lovas

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT