Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk!
Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk!
A jobbágyok szolgáltatásait az Esterházy-uradalmakban az úrbérrendezést megelőzően szerződésekkel szabályozta a földesúr. A csákvári, 1768. évi urbárium (a földesúri birtok haszonvételeinek meghatározását, az úrbéres jobbágyságot és gazdasági-társadalmi állapotát, valamint szolgáltatási kötelezettségeiket tartalmazó gazdasági irat) szerint egyedül az 1764. évi úrbéri szerződés volt hatályban, más egyezségről dokumentum nem maradt fenn. Ez annak a bizonyítéka, hogy befejeződött a falu betelepítése, elvált egymástól és megszilárdult a majorsági és jobbágygazdálkodás.
Balogh Ferenc uradalmi tiszttartó 1764. január 20. napján tizenhat féltelkes, 74 negyedtelkes és 143 nyolcadtelkes jobbággyal kötött megállapodást. Az egyezség alapján a lecsapolt tó határra eső részét a jobbágyok térítésmentesen kapták meg, arányosan osztották fel köztük és a javadalmasok (az úrbéres szolgáltatások alól kivett telkekkel rendelkezők) között azzal a kitétellel, hogy mindenki köteles a maga részén a nádgyökeret kiirtani, valamint a Csákvár és Fornapuszta közti határ mentén széles és mély árkot ásni.
A szerződésnek ez a pontja azt mutatja, hogy a jobbágyok és az uradalom közös erőfeszítéssel igyekeztek bővíteni a mezőgazdaságilag művelhető területeket. A XVIII. század második felének mocsárlecsapolási törekvéseiben és vízszabályozási elképzeléseiben nem utolsósorban közegészségügyi szempontok játszottak szerepet. Az Aszal-völgyet kenderföldnek jelölték ki, a „nagy és kis rétet” szintén meghagyták a községnél a szomszédos országutak árkolási kötelezettségének fenntartásával.
A juhok gondozásához értő parasztoknak ezer állatot adtak azzal a szándékkal, hogy majdan a gróf birkásházat építtet. Haszna a jobbágyokat illette, az ezer jószág után a földesúrnak évente kilencszáz forinttal tartoztak, a juhaklok felállításához szükséges fát pedig költségmentesen kapták meg. A jobbágyokat mindennemű majorsági robotkötelezettség alól mentesítették, amelynek váltságaként negyedtelkenként és évente tizenkét forint tizenöt dénárt, összesen közel 2163 forintot kellett fizetniük. Az egyezség figyelmet érdemel abból a szempontból is, hogy első ízben erősítették meg szerződésben a korábban már bevett gyakorlatot. A majorsági gazdálkodást a birtokos a bérleti rendszer támogatásával, például gazdaságilag megbízható, nemesi származású bérlők foglalkoztatásával igyekezett erősíteni.
Az uraság Bicskei úti kukoricaföldjeinek termését kilenced- és tizedfizetés ellenében a jobbágyoknál hagyta, ugyanis ha nem főpap volt a földesúr, a világi birtokos rendszerint bérelte a decimát is. Nesselrode Ferenc fehérvári prépost Esterházy Ferenccel 1760. április 24-én megkötött contractusa alapján Csákvár és „Magyar Almás” tizedét negyven forintért adta árendába a grófnak. Azt is rögzítették, hogy a kocsmáltatás és bormérés kizárólagos földesúri joga miatt már a szüret idején – vételár mellett – frissen át kellett adni a törkölyt, abból még úgynevezett csigert vagy lőrét sem készíthettek, ugyanakkor a bort, sört és pálinkát is térítés nélkül kellett a kocsmához szállítani. Ugyanígy a gabona dunai kikötőkbe történő szállítása, forgatása a magtárakban és a rostálása is a feladataik közé tartozott.
A hajdani Göböl-völgyi halastavat a község kapta meg saját itató- és úsztatóhelynek, a László kútjánál lévő földeket pedig borjúlegelőnek. A megállapodás záradékában leszögezték, peres ügyekben panasszal a falu bírájához fordulhatnak, a fellebbezés fóruma a tiszttartó.
Az 1760. évi felmérés szerint a falu határában 6030 magyar hold szántóból ötven egész jobbágytelekre való úrbéres birtok került felosztásra, amelyekhez a javadalmasok szántói is hozzátartoztak; a római katolikus egyház és plébános 75–75, a római katolikus tanító tizennyolc, a református prédikátor 45, a református tanító tizenöt, a notarius (jegyző) közel 23, az urasági tiszttartó és a szolgák nagyjából 113, a vármegyei esküdt 45, összességében 408 hold juttatásban részesültek. A jobbágyközösség és a javadalmasok használatában lévő ingatlanok területe közel harmadát tette ki a művelés alá került összes uradalmi földmennyiségnek.
Mária Teréziának a jobbágytelek nagyságát és jobbágyszolgáltatásokat szabályozó 1767. évi rendelete végrehajtásakor, 1768-ban (az iratokat és az urbáriumot március–április folyamán készítették el) Csákváron 262 telkes jobbágyot, harminc házas zsellért és 43 „lakost”, azaz más házánál lakó zsellért tábláztak be. (Lásd Függelék V.) A népességnövekedés folytán tendenciává vált telekaprózódás következményeként közülük 25 telkes bírt legalább egész, 59 fél-, 178 pedig negyedtelekkel, összesen közel 110 egész telek mennyiségben. Ennélfogva kedvezőnek kell értékelnünk a négy esztendővel korábban megkötött úrbéri egyezséget, hiszen következményeként – a nyolcadtelkesek erősödésével és a telekmennyiség stagnálásával párhuzamosan – az arányok némileg módosultak, az egész telkes családfők száma zérusról 25-re növekedett.
Az urbárium mindenekelőtt megállapította a belső (intravillanum) és külső (extravillanum) részekből álló jobbágytelek nagyságát. A belsőség nem érte el az egy magyar holdas országos átlagot sem, amelyre a jobbágy házát építette, s területe magába foglalta a gazdasági udvart és a kertet is. (Az uradalomban ezerszáz, s nem a hivatalos ezerkétszáz négyszögöllel számították a magyar holdat.) A külsőség a föld minősége szerint változó terjedelmű szántóból és rétföldből tevődött össze. Ez Csákvár esetében együttvéve 4078 magyar holdnyi szántóföldet, valamint 213 szekér szénát termő, azaz mintegy 213 hold rétet jelentett.
Az elkészült úrbéri tabella szerint – a mezőgazdasági ingatlanok minősége szempontjából első osztályba sorolt – Csákváron egy egész jobbágyhelyhez átlagosan 35 hold szántó tartozott. A réteknél három osztályt különítettek el. Országos szinten egy jobbágytelekhez minimálisan hatszekérnyi szénát termő kaszáló tartozott, esetünkben viszont – ismerve azok „silányságát” – ez alig valamivel kevesebb, mint kétszekérnyi mennyiséget jelentett. A legelőt nem különítették el, tulajdonjoga a földesúré maradt, s annak majorsági marhái élték.
A jobbágyokat használati jog illette meg; rideg marháikat Fornapusztán tarthatták, ezért minden öreg jószág után az uraságnak és a gulyásnak 25-25 dénárt, a növendék legeltetéséért pedig feleannyit fizettek. Feltéve, hogy a jobbágy a legelőn tehenet is tartott, ez után vajat kellett szolgáltatnia földesurának, ebben az esetben egyiccényi mennyiséget (egy bécsi icce 0,7 liter) kifőzve. Amennyiben a jobbágy sertéseit a földesúr erdejében makkoltatta, ezért külön fizetett (annál is inkább, mert az irat szerint az erdei vadak a vetésekben és a szőlőkben rendszeresen sok kárt tettek), de fajárandóság (faizás) gyanánt – hol pénzért, hol díjtalanul – épület- és tűzifát is kapott. Ezért egész telkenként mindenkor egy öl tűzifa kitermelésével tartozott.
Az italmérés joga kizárólag az esztendő bizonyos szakaszában illette meg a jobbágyközséget. A szőlőművelés a helység határában lévő szőlőhegyen folyt, a bormérést – a rendelet által Szent György-naptól (április 24.) Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) előírt öt hónappal szemben – kizárólag negyedévig engedélyezték a községnek. Az év más részében a bormérés a földesurat illette, aki egy fertály (negyed) esztendei borárusításért 109 forintot fizetett a községnek, egyéb beneficiuma (haszonvétel) nem volt.
Megint csak figyelemre méltó körülmény ez, ugyanis a bormérés negyedévi jogáról mondtak le a jobbágyok, amelyet a földesúr egész telkenként közel egy forintért váltott meg. Hasonló részesedést élvezett a jobbágy a pálinkaégetési jogból, de utána illetéket kellett fizetnie: „Égetbor, vagy Pálinka égető Fazéktúl – olvasható az urbáriumban –, ha azzal valósággal fog a’ Jobbágy élni, fizessen a’ földes Urának esztendőn-ként, két Forintot”, ráadásként a kocsmaadó havonta három forintot tett ki.
A többi, úgynevezett királyi haszonvételi jog (vadászat, madarászat, vám- és révszedés, mészárszék- és malomtartás) a földesurat illette. Malmot – százötven forintért – báró Luzsénszky György generálistól, móri földesúrtól béreltek vélhetően a Csurgóhoz (Fehérvárcsurgó) tartozó Igarpusztán. Őrletőhelyük a környező települések (Gánt, Csákberény, Zámoly) lakóinak sem volt helyben, előbbiek tizenöt-húsz kilométerre, utóbbiak Igarpusztára jártak.
A jobbágykötelezettségek az urbárium szerint pénz-, termény-, illetve munkabeli szolgáltatásokból álltak. A pénzbeli juttatás elterjedt formája a füstpénz (cenzus), amelyet minden jobbágy és házas zsellér köteles volt évente két részletben a földesúrnak fizetni, fejenként egy forintot. A rendelkezés természetbeni ajándékokat is előírt. A jobbágyoknak évente összességében 656 font kenderfonást, 219 kappant és ugyanennyi csirkét, továbbá 1313 tojást, valamint 109 icce kifőzött vajat kellett beszolgáltatniuk, mi több „Ezen Adozásokon kívűl minden 30 egész hellyes Gazdák egyszer egy Esztendőben egy Borjut, vagy pedig a’ hellet egy Forintot 30. Krajczárt fognak Uraságnak adni”.
A legsúlyosabb úrbéri teher, a robot éves kötelezettsége Csákváron meghaladta a 6820 nap marhával végzett (egytelkes jobbágynál elérhette az 56 napot is), vagy kétszer annyi nap kézi szolgálatot (gyalogrobot). A töredéktelkesek ingyenmunkája értelemszerűen arányosan kevesebb volt. A házas zsellérek egy esztendőben tizennyolc, a „lakossok” tizenkét nap „szerjárást” tartottak. (Korábban, azaz 1764 előtt az ingyenmunkát nem rögzítették pontosan; esetenként kettő, négy, de akár hat marhával is szolgáltak.) A munkaszolgáltatás másik formája a hosszú fuvar, amelyet négy egész telkes jobbágy kétnapi járóföldre tartozott évente egyszer teljesíteni. Az urbárium alapján Csákváron a nemeseken és mesterembereken kívül mindenki más röghöz kötött jobbágynak minősült.
A földművelés mellett a szőlőművelés gyakorlata a XVII. századtól igazolható, már 1685-ben megemlítették Csákvár szőleit, 1696-ban és 1702-ben pedig egyaránt arról számoltak be, hogy kisebbfajta szőlőhegye nem termett, legalábbis nem művelték. 1710-ben nem egészen 165, egy esztendővel később 79 és fél urna (egy bécsi urna vagy egy magyar akó, valamivel több, mint 54 liter) bor a termés gyümölcse, 1715-ben a szőlők területe közel hat (48 kapás), fél évtizeddel később kilenc magyar hold (73 kapás). Szőlőhegyén egy kapaaljnyi terület után másfél urna gyenge minőségű bort termeltek, amely még egy évig sem állt el.
Az uradalomban évtizedeken át nem foglalkoztak majorsági szőlőműveléssel, a földesúr az eladni kívánt mennyiséget jobbágyaitól szerezte be pénzért vagy dézsma formájában, ami például 1728-ban százötven forintot tett ki. Éppen ezért is ösztönözhette a parasztokat szőlőtermelésre. 1738-ban a Kotló-hegyet, később a Hosszú- és Zöld-hegyet adta ki telepítésre, emellett tizenkét évre a tizedfizetés alól is mentesítette őket. 1740-ben a Kőlik-hegyen állított ki újabb engedélyt 29 úrbéresnek tízévnyi mentességgel. Az uradalom ösztönzésének és kedvező szőlőtelepítési gyakorlatának eredményeként 1774–1775-ben a jobbágyok használatában közel 57 holdat (457 kapás), 1797–1798-ban nagyjából 55 holdat (443 kapás) műveltek meg. 1828-ban a majorsági szőlőkkel együtt csaknem 292 holdnyi területen gazdálkodtak, s utóbb 3507 urna bort termeltek. A jobbágyfelszabadítás előtti években, 1846–1847-ben megközelítőleg 102 hold (812 kapás) úrbéres szőlőterületet gondoztak a mezőváros határában. A XVIII. század derekán, a XIX. század hajnalán megszilárdult az a gyakorlat, hogy azt tartották tehetős, módos gazdaembernek, akinek szőleje és (jó minőségű) bora volt.
A szőlőművelés mellett a juhtenyésztés az uradalomban leginkább a XVIII. századra jellemző (mint láttuk, 1696-ban egy kézben volt a hetven birka), számuk a század elején és végén megközelítőleg 380-at tett ki. 1759-ben Forna praediumon Hainrich (Heinrich) János uradalmi juhász mintegy nyolcvan magyar holdon – ekkor nem közölt nagyságú állatállománnyal, de később másfélezer bérelt birkával – tartott fenn juhászatot. Két évvel korábbi contractusa alapján nyolcszáz forintot fizetett, terragiuma (földbér) 684 forint 75 dénár, a legelőbér 616 forint volt.
A juhász háza két szobából, konyhából és két-két kamrából, illetve pincéből állt, ezt egészítették ki a gazdasági épületek (istálló), s természetszerűleg szerepelt az uradalom vagyonában a juhakol.
A birkatenyésztés a bérlő úrbéresek között vagyoni rétegződés forrása lett, utánuk már 1728-ban közel 47 forint dézsmát fizettek. Mindamellett, hogy a jobbágyok megfelelően tudták gondozni állataikat, mint láttuk, eleinte a birtokos is pártolta jobbágyainak juhtenyésztését, amikor 1764-ben gondoskodása mellett ezer birkát tarthattak kilenced- és tizedfizetés kötelezettsége nélkül, s a belőlük származó jövedelem is az övék maradt. A lecsapolt tó helyén lévő réteket ellenszolgáltatás nélkül használhatták, s az akolépítéshez – ahogy idéztük már az adatot – a földesúr még fát is adott.
Az 1774. évi uradalmi – úriszék általi – szabályozás szerint még minden telkes jobbágy tarthatott 25 anyajuhot, a birkatartás azonban a század végére lassan elsorvadt. Tenyésztésük a parasztság számára egyre inkább terhessé vált, legelőiket tönkretette, az uraság érdekeivel (a majorsági gazdálkodás kiterjesztésének igényével) sem esett egybe. Tartásuktól 1800-ban annak ellenére tiltotta el végleg őket, hogy ekkor már összesen 2322 birkát írtak össze a jobbágyság tulajdonában. (Lásd Függelék VI.)
A jobbágy-zsellér arány kútfőinkben állandóan változott, annál is inkább, mivel a zsellér kategóriát csupán 1768-ban határozták meg. (Lásd Függelék VII.) Az egész jobbágytelkekhez tartozó szántóföldek nagyságát országos szinten 1715-ben tizenöt, 1720 és 1768-ban 22 magyar holdban állapították meg. Az Esterházy-uradalmakban ezzel szemben egy uradalmi telek egy egész háromnegyed úrbéres portával volt egyenlő.
Az úrbéri kimutatás szerint meglehetősen különböző maguknak a sessióknak a nagysága is. Az urbárium kilenc kategóriája egy egész háromnyolcad és egynegyed nagyságú telkekre terjedt ki oly módon, hogy előbbiből Csákváron mindössze öt volt, legtöbb, 117 pedig az utóbbiból, csakhogy ezek a teleknagyságok nem egyértelműek. Egy egész telekhez megközelítőleg 35 magyar hold úrbéres földterület (egy hold belsőség, 22 hold szántó, tizenkét hold rét és kaszáló) tartozott, a leggyakoribb negyedtelkeké közel kilenc, valamint tizenegy hold között váltakozott. Az, hogy az összeírásban kifejezetten magas az egész és annál nagyobb telkek száma, szintén arra mutat, hogy a domíniumban különbözőképp számoltak. Ennek ellenére az úrbéresek egy évvel később elismerték, hogy a földmérő által kimért úrbéres földek fedezik járandóságukat, s szerződést kötöttek a majorsági művelés alá nem vont területekre, bérletükért két magyar hold után egy forintot fizettek.
A contractust 1795-ben – a bérlők ellenkezése mellett – a mezővárosi elöljáróság mondta fel. Az uradalom 1774-ben bérleti szerződést kötött 26 német házas zsellérrel is, akik a – már három nyomásban művelt – föld használatáért és robotváltságként egyetemlegesen 115 forintot fizettek. A német ajkú telepesek érkezésével fejeződött be tulajdonképpen a többnemzetiségűvé vált Csákvár betelepítése és benépesítése.
A település népességének átalakulására, további rétegződésére a legmegbízhatóbb adatokat az első, a magyar korona minden országára kiterjedő népszámlálás nyújt, amelyet II. József (1780–1790) rendelete alapján hajtottak végre 1784 és 1787 között. Jelentőségét sokoldalúsága mellett az is kiemeli, hogy számba vette a népesség valamennyi rétegét.
Csákváron 1785-ben 414 lakóházban 571 keresztény és egy négytagú zsidó famíliát jegyeztek fel. A II. József-kori összeírás végrehajtásakor a 2746 fős tényleges népességből a nők lélekszáma 1344, 47 nemes, két „papi rendből való”, öt polgár és mesterember.
Az úrbéres társadalom képét rögzítve az összeíró 230 földművest, 348 házi és „kerti” zsellért, valamint „a Birodalomnak egyéb szükségeire” 45 személyt sorolt be. Korabeli értelmezés szerint az egyházi személyek rovata valamennyi vallásfelekezet papjainak számát rejtette, s korra való tekintet nélkül jegyezték fel a nemes családok valamennyi férfi tagját is.
Az a körülmény, hogy sem „király szolgálatában lévő nemes férfiak” (tisztviselők) sem honoratiorok (értelmiség, hivatalnok) nem éltek ekkor még itt, mutatja, hogy orvosokat, ügyvédeket vagy éppen uradalmi tiszteket is úgy kellett betelepíteni a faluba.
A polgár és mesterember kategóriájába egyaránt beletartozott a háztulajdonnal bíró családfő, iparos és kereskedő vagy a falusi kézműves. A polgár megjelölés voltaképpen sem jogállást, sem foglalkozást nem jelölt, értelmezhetősége bizonytalan.
A földművesek rubrikájába kerültek természetesen a telkes jobbágyok, az úrbéres telekállomány kategóriái szerint a használt földterület döntötte el a jobbágy vagy zsellér jogállását, a negyedteleknél kisebb földterületen gazdálkodó már zsellérnek minősült. A házi és kerti zsellérek csoportjába az alapértelmezésen túl beletartoztak az uradalmi szolgák, szolgálók és tisztek is, ugyancsak ide sorolták a testi hibákban szenvedőket, a papok, tisztviselők gyermekeit.
Az egyéb kategóriába azok a 18–40 év közötti, „termetre is megfelelő férfiak” kerültek, akiket egyértelműen nem határoztak meg az előzőekben, következésképpen a nőtlen szolgák, mesterlegények, inasok és napszámosok. Véleményünk szerint a mesteremberek kivételével ide sorolták a több mint negyven kézművest, tanoncot és iparoslegényt is.
A népszámlálással egy időben elkészített katonai felmérés (Militärische Landesbeschreibung von Ungarn 1782–1785) alapján árnyalhatók a korábban elmondottak. Katonai, politikai, gazdasági, társadalmi, építészeti és néprajzi elemeket egyaránt tartalmazott, miközben elsősorban katonai, egyenesen stratégiai célzatból készült, olyan rendeltetéssel, hogy az egyes települések hadszíntérré válásának esetére hiteles adatokat nyújtson.
A templomon és az urasági kastélyon kívül nemigen találkozhattak akkoriban szilárd, masszív (kőből vagy téglából épített) épületekkel a faluban, községháza is csupán a régi telepítésű helyeken létezett.
A falukép meghatározó eleme – a leírás alapján – a magaslaton épült templom, felekezeti jellegét – érthető módon – nem tartották említésre érdemesnek. A kőkerítéssel határolt grófi kúriát a falu közelében gazdasági épületek sora (uradalmi ház három szobával, konyhával és pincével, börtön, istálló, cséplőszín) vette körül. A felmérésben nem utaltak iskolára, fogadóra vagy egyéb, gazdasági jellegű építményre, holott ilyen, vagy hasonló rendeltetésű létesítményekkel rendelkeznie kellett.
Az uradalmi csűr 1758–1759-ben épült, s már 1759-ben állt a piactéren a nádtetős, téglából épült csapszék, a Várdomb utcában pedig egy kisebb italmérés. Feljegyeztek több száz lépésnyire a falutól keletre s félórányira északra egy-egy jól épített gazdasági majort (utóbbi a „nagyon jól épült Torna-puszta”, helyesen Forna), a Pátka felé vezető úton egy vendéglőt és két kis házat. Megvolt a hadászat szempontjából oly fontos fahíd is Fornánál és a csákvári majornál.
Az ásott kutak mellett a nagyobb mennyiségű vízellátást csupán a természetes vízfolyások biztosították, amelyek a Pátka melletti tavat táplálták. A katonai leírás ezzel egy időben kelet és észak felé a hegy lejtőjén fekvő, erdőkben gazdag vidékeket jegyzett fel. Megemlítették, hogy a rétek és legelők általában szárazak, az utak kivétel nélkül megfelelő állapotúak.
Úgy tűnik, a XIX. század beköszöntével, majd a reformkor időszakában alaposan megváltoztak Csákvár számadatokban rögzített mutatói, ami magyarázható a mezővárosi jogállás folytán bekövetkezett gazdasági fellendüléssel vagy a napóleoni háborúk gazdaságra gyakorolt – igaz, csak átmeneti – élénkítő hatásaival, de más országos eseményekkel is. Egyfelől a népesség lélekszáma, gazdasági összetétele változott, majd a telepítéseknek köszönhetően nemzetiségi szempontból is sokszínűbbé vált. Ugyanakkor az országos tendenciákhoz is igazodva, s köszönhetően annak a körülménynek, hogy a jobbágyok kezelésében lévő földterületek csökkentek, ezzel párhuzamosan a majorsági művelés alá tartozók pedig rohamosan növekedtek, fokozottabbá vált a zselléresedés és a telekaprózódás. Az 1828. esztendei regnicolaris (országos) kimutatás már arról tanúskodott, hogy a jobbágyok által használt szántóföldek és kaszálók (3208 pozsonyi mérő), a rétföldek (1203 szekér szénát termő) és a szőlők (585 pozsonyi mérő) területének stagnálásával párhuzamosan az adózók száma 1385 főre növekedett. (Egy adófizetőre közel két magyar hold földterület használata jutott.) Emlékezzünk, 1768-ban csupán 335 adózásra kötelezettet rögzítettek.
Jellemzően már a háromnyomásos gazdálkodás terjedt el, így a mintegy ezerhatszáz magyar holdnyi szántóterület (a közel száztíz jobbágytelket véve alapul) hozzávetőlegesen ugyanannyi, mint az 1768. évi urbárium idején. A 269 jobbágy, a 229 házas és a más házában lakó száznyolcvan zsellér mellett 151 kézművest, egy kereskedőt, 43 szolgát és nyolc szolgálót írtak össze 492 lakóházban.
Az uradalom gazdasági magatartása – a majorsági gazdálkodás kiterjesztésével – a XIX. századra tehát döntően megváltozott, például megszüntették a jobbágyok juhtartáshoz fűződő jogait. A majorsági földterületek bővítésével ugyan csökkent a telkes jobbágyok száma, s növekedett a zselléreké, az 1768. évi urbáriumban rögzített arányok a jobbágyfelszabadításig (1848) alapvetően nem módosultak. A kedvezőtlennek tűnő folyamatok ellenére a XIX. század első fele a gazdasági gyarapodás korszaka Csákváron is. A XVII. század vészkorszakát követően, csaknem két évszázad leforgása alatt többszörösére nőtt az adózó családfők és általában a népesség lélekszáma is.
A csákvári urbárium első lapja
Szürkemarha
)
Rackajuhok
)
