Dűlő, ház, udvar
Dűlő, ház, udvar
A Bajnát lakó földművelők egész életüket a faluban és annak határában töltötték, hiszen innen teremtették meg mindennapi kenyerüket, ez biztosította számukra az életet. Mivel állandó és közeli kapcsolatban voltak a szántókkal, rétekkel és legelőkkel, természetesen ősidők óta megnevezték azokat. Ezek a nevek a falu szokásaira, hiedelmeire is utalhatnak, de legtöbbször csak az itt élő leggyakoribb növény- vagy állatfajtáról kapták nevüket. A Rekettyés, Berkenyés, Gyertyános, Nagy-völgyi káposztások, Diós-völgy, Szilfák, Rigós-berek nevében utal jellemző terményére, flórájára és faunájára. Voltak azután olyan szántók is, amelyeket a mezsgyéjükön elhelyezett oszlopokon lévő szentképekről neveztek el. Nepomuki Szent János és Szent Orbán így adott nevet a Szent János- és Szent Orbán-dűlőnek. A Képes fa egy fára szögezett Mária-képről, Vendel pedig az út mellett álló kis Szent Vendel-kápolnáról vette nevét. A Kálvária és a Kápolna-oldal a régi Csima leomlott épületeit idézi.
A Sándor-uradalom folyamatos jelenlétét bizonyítják azok a határnevek, amelyek a földesúri tulajdonra utalnak. Bagazinban például a hercegi uradalom bikaistállója volt, a Gyöngyszem-forrásból pedig a hercegasszony vitette a vizet kastélyába. A Kertész-kert, Vágóhíd, Erdészet az uradalom által fizetett mesterek székhelyei voltak, míg a Szérűskertben a gróf saját kezelésű birtokairól behordott búzát csépelték ki. A Leontin-liget Metternich Leontina hercegasszony lépte nyomát, emlékét őrzi, az Ugrató-híd Sándor Móric bravúrjáét. A vakmerő Sándor Móric grófról kapta nevét a Móric út is, ahol a falu ura a legszívesebben kocsikáztatta gyermekeit. Végül a falu határában lévő Mulató azzal érdemelte ki elnevezését, hogy a vadászat után zsákmányukat ünneplő Sándorok és vendégeik ide jártak mulatni és vigadni. Természetesen nemcsak a földesúr, hanem a faluban élő más, földjárandósággal rendelkező személyek is gondoskodtak arról, hogy nevüket megőrizze a népi emlékezet. Pap fődjének a plébános szántóját nevezték, Mester-főd a tanítómesteré, a Harangozó-főd pedig a harangozóé volt.
A fenti, könnyen értelmezhető helynevek mellett vannak olyanok is, amelyekhez – rejtélyességük miatt – különböző mondákat, meséket fűz a népnyelv. A Nagysáp felé vezető út mellett lévő Tógyi Miklós gödre és a gyermelyi részek felé eső Halom története Toldi Miklóshoz fűződik. A gödör állítólag Toldi Miklós bocskorának nyomát őrzi, a halom pedig akkor keletkezett, amikor Toldi lerázta bocskoráról a ráragadt sarat.
A Csilláló és Simisó a földjükben lévő, már említett, üveggyártásra rendkívül alkalmas földről kapta nevét, bár a Csilláló nevének egy másik értelmezése is ismert a falubeliek közt. mesélik, hogy amikor a török időkben az ellenség elől ide menekült a bajnai lakosság, a kezükben lévő fegyverükre rásütött a nap, az megcsillant, és elárulta őket. Így ellenségeik megtalálták a búvóhelyet, és kardélre hányták a helybelieket.
A legtöbb történet, mese azonban a Bajna határában magasodó Őr-hegyhez fűződik. A tetején lévő keresztet Metternich Paulina hercegnő emeltette, mégis úgy tartják a faluban, hogy Sándor Móric hajtott itt véghez bravúros hőstetteket. Az egyik történet szerint a gróf cselédséggel teli kocsit indított útnak a hegy tetejéről, a meredek úton azonban a kocsi felborult, és sok ember meghalt. Egy másik történet szerint a gróf fogadást kötött, hogy a hegy tetején akkora máglyát rakat, amelynek lángja még Bécsben is látható lesz. A gróf állítólag megnyerte a fogadást.
A hegy aljában lévő Öreg-lyuk nevű barlang többször menedéket nyújtott a falusiaknak, sőt 1956 novemberében a Budapestről érkezett menekültek is itt rejtőzködtek. A török időkben minden bajnai itt keresett védelmet a támadások elől, és hogy nagyobb biztonságban legyenek, a barlang bejáratát eltorlaszolták. Az egyik asszony azonban gyermekével kimerészkedett, és mosni indult a patakhoz. A törökök észrevették, és követték őket, így kutatva fel a bajnaiak búvóhelyét, majd a benn lévőket irtózatos halálra ítélve a barlangot felgyújtották.
Az Őr-hegyet sűrű erdők borították, mint ahogy a Nyika, Nyulasom, Sárás, Mulató, Berkenyés, Vízemésztő, Rekettyés, Simitó, Kovácsi-hegy, Csilláló nevű részek nagyobbik felét is erdő takarta. A falu mellett külön álló kis erdőrész a Pap-erdő nevet viseli, és akkor kapta, amikor Hury Pál plébános pert indított földesura, Sándor Antal ellen, mert az nem fizette ki számára a tűzifa-járandóságot. A több éven keresztül húzódó pert Sándor gróf végül elvesztette, ezért az évek során felhalmozódott tartozása lerovására egy egész erdőt kellett adnia Hury Pálnak.
A szántókon, réteken kívül a bajnaiak által művelt szőlők voltak Diós-völgyben, Szilva-kúton, az Őr-hegy alján és a Kápolnákon. Legelők csak a Bércsén meg az elpusztított Sárás falu Puszta-szőlők nevű részén, rétek pedig felső Alsó-réten, Vízálláson, Berge-réten, András deák rétjén és a Csima-tónál.
Nagy esőzések idején a falu határában lévő patakok megduzzadtak, és bő vízzel látták el az itt lévő tavakat. A XX. század elején medencéjüket feltöltötték, és ma már csak a Halászó, Csima-tó-dűlő név őrzi emléküket. A falu vízhálózatának kiépítése előtt több kútból nyerték a falubeliek az ivóvizet. Ezek a Sztulik-kút, Pap-kút, Új sori-kút, Masina-kút, Aranyos-kút, Ser-kút, Kuttyi-kút, Bakókút, Kerekkút, Rekettyés-kút, Vágási-kút, Jégerházi kút, Kis-kutak, Szíva-kút és az 1945-ben ásott Béke-kút.
Bajna négy nagyobb részre oszlott, a legősibbek az északi oldalon lévő Felszeg és a Nagy-Tabán. Később népesült be a déli oldalon lévő Alszeg és Kis-Tabán. A legfiatalabb falurész az úgynevezett Pongyola-telep, amely az 1950-es években nyerte elnevezését, itt laktak ugyanis a környéken dolgozó bányászok, akiket feleségük minden este pongyolában várt a kapuban.
A falu túlnyomórészt jobbágy, majd 1848 után parasztgazda lakosai sárból, vályogból építettek maguknak lakóházat. Az első világháború előtt mind nádfedeles és fecskefalú volt. Falazóik sarat kevertek össze szalmával, majd az anyagot kőalapra vagy gyakrabban a puszta földre vasvillával egymásra csapkodták. A falba ötvenszer hetven centiméteres kis ablakok kerültek. A kiszáradt falra két hosszú gerendát raktak, ezekre fektették a padlásgerendákat és a padlásdeszkákat. Ezeket szintén sárral tapasztották be, hogy a ház melegét megtartsák. A nádtetőt a fordított V alakban összeillesztett szarufák tartották. Az elkészült ház falát minden esetben fehérre meszelték. Az első világháború után aztán egyre inkább elterjedt a cigányok által öntött vályogtéglából készült lakóház, amelynek tetejét cserép fedte. A palatetős, téglából készült házak csak az 1960-as évektől jöttek divatba.
A ház azonban soha nem állt önmagában. „Ami házon kapu, kerítés nincs, abban rend sincs” – tartják a bajnaiak. A kerítésen, azaz gáton keresztül egy kis kapu, verőce vezetett az udvarba, ahonnan a pitvarajtón keresztül juthattunk a házba. A pitvarajtó fából készült, és a nyári időkben nyitva állt, ilyenkor csak egy derékmagasságú saraglya védte a konyhát a csellengő háziállatoktól. A pitvarból a módosabb gazdáknál két szoba nyílt jobbra és balra: egy első ház és egy hátulsó ház. Szegényebb családoknál, cselédeknél egyetlen szoba volt. A pitvarban volt ezenkívül a padlásfeljáró és a konyhakaszni is, itt edényeket, élelmiszereket tárolt a háziasszony. A falat cserépcsuprok, tányérok díszítették.
A pitvarajtóval szemben lévő mestergerenda alatti ajtó a konyhába vezetett, amelynek szinte egyetlen berendezése a búbos kemence volt. A konyha falait a kemencelyukon kiszálló füst feketére festette, ezért nem tettek ebbe a helyiségbe egyetlen bútort sem. Itt helyezték el viszont a sonka és kolbász tartósítására alkalmas füstölőt. A konyha melletti első szobában volt a búbos kemence másik fele, amelynek oldala és a szoba fala közt lévő szurgyikon aludtak a kisebb gyerekek ötéves korukig. A szobában volt a kemence sütőrésze, a platni és a rendli is, de ennek füstje is a konyhában távozott el.
Ha több szoba volt, a másik szobában helyezkedett el a karospad és az asztal, két ágy, négy szék, szekrény és a tulipános láda. Ez utóbbit a ház asszonya hozta magával stafírungjával együtt a szülői házból. Jellemző bútordarab volt a karospad, amely néha két méter hosszú is lehetett. Alapszíne tompa bordó, ezt cinóberpiros, fehér és zöld színű tulipánok és gyöngyvirágok díszítették. A pad hátuljára ráfestették a készítési évét és a tulajdonos nevét. Ezek a bútorok egyébként szeg nélkül készültek, a gazda maga vágta a fát az erdőn, és maga faragta ki belőle a szükséges berendezési tárgyat. A villanyvilágítás bevezetéséig az asztal felett függő petróleumlámpa szolgáltatott világosságot a hosszú téli estéken.
A házban fontos szerepet kapott még a padlás, amely a kamra szerepét töltötte be. Itt volt a szarufához erősített kukoricarúd, amelyen a levelükkel felfűzött kukoricacsövek lógtak, itt tárolták a cigányok által készített sütőteknőt és az éppen nem használatos szerszámokat. Itt kapott helyet ezenkívül a gyerekek gyalogszánkója, a háziasszony guzsalya és rokkája, valamint a gazda körmöse is. Ez utóbbi csizmára erősíthető fémszerkezet volt, amely kis körmeivel segítette a jégen járót a biztonságos közlekedésben.
A ház folytatásában, vele egybeépítve állt az istálló, amelyben a lovakat és a szarvasmarhákat helyezték el. A kézzel készített jászót és kispadot a napi kétszeri fejéshez használták. Az istálló mellett lévő fészerben volt a kocsi és a szerszámok helye. Az udvar hátsó részén alacsony lábakon állt az egyik oldalán nyitott disznóól. Mellette sorakoztak a baromfiólak. Az istálló mögött a pelyvaház, a faszárító és a gabonaverem. Ez utóbbit három méter mélyre ásták le, és égő szalmával annyira kitüzelték, hogy nem engedte át a továbbiakban a nedvességet. Minden udvar elengedhetetlen tartozéka volt a vályúval ellátott kerekes kút és a vonyogóval leszorított szalmakazal. Az udvart fonott sövény választotta el a kiskerttől, ahol a konyhakerti növényeket termesztették.
Szobabelső a XX. század elejéről
