Báró, Cica, Szentpéter és a többiek
Báró, Cica, Szentpéter és a többiek
Bajna lakosai ruházkodásukban is a mezőgazdaság által megkövetelt célszerűséget követték. Mind a nőknek, mind a férfiaknak két öltözet ruhájuk volt: a hétköznapit hordták éjjel-nappal, az ünnepit csak jeles alkalmakkor. Az első világháború előtt a férfiak bő vászongatyát, „lenge magyart” hordtak, amelynek szára féllábszárig ért, azaz a csizma szélét éppen eltakarta. A gatyához fehér vászoninget viseltek, amelynek keskeny, lehajtott nyakú gallérja, úgynevezett peceknyaka volt. Ujját vállban bőven ráncolták, kézelője nem volt. Az öltözetet fekete kalap egészítette ki. Az ünnepi öltözet ettől annyiban különbözött, hogy kemény szárú, fényesebb csizmát viseltek hozzá. Szűrt, azaz hosszú ujjú, elöl fagombokkal és madzaggal záródó kabátot csak az urasági béresek és juhászok hordtak, de ők is csak a XX. század elejéig.
Az első világháború után azután megváltozott a divat. A férfiak ünnepnapokon már feszesen a lábhoz simuló, fekete sujtásos csizmanadrágot hordtak, felsőtestükön gyolcsból készült, kézelős inggel. Az ing fölé ujjatlan, testhez álló mellényt vettek fel, erre került a fényes, kékített, keményített vászonból készült melleskötény. A hideg téli napokon a kötény tetejére fekete posztó kabátot húztak. Fejüket az időjárás viszontagságaitól lapos fekete kalap védte.
A nők viselete ehhez képest díszesebb, és többször változott. Az első világháború előtt a nők hétköznapokon bevarott ujjú vászoninget hordtak, amelynek elejére piros fonállal ráhímezték tulajdonosának monogramját. Az inghez pentőt, azaz vászonszoknyát viseltek, amelyet télen vattás szoknyára cseréltek fel. Ez utóbbi szűkebb volt, és derekába tették a vattát, hogy védje őket a felfázás ellen. Ünnepnapokon tarka blúzt vettek fel, szoknyájukra pedig kötényt kötöttek.
A lányok hajadonfőtt jártak, kétoldalt szorosan besodort hajukat copfba igazították, és selyemszalagot kötöttek bele. Az asszonyok hajukat úgynevezett babmérő kontyba fésülték, amelyről hátul két hosszú szalag lógott le. Ünnepnapokon a kontyra kendő került.
Az első világháború után változott meg a nők viselete, díszesebbé, változatosabbá vált. A pentőre három-négy alsószoknya, arra pedig majdnem bokáig érő, színes, bőven ráncolt felsőszoknya került. A szoknyára fényes, indigókék kötényt kötöttek, amelynek felső sarkain apró hímzések és a tulajdonos monogramja volt látható. Az ing fölé lebegőt öltöttek, azaz egy festett anyagból készült, hosszú ujjú, testhez álló blúzt, amely a deréknál tizenöt-húsz centiméterrel hosszabb volt. Végeit sem a szoknyába, sem a köténybe nem kötötték be, ezért hívták lebegőnek.
Ünnepnapokon díszes, keményített gyolcsinget vettek fel, amelyen fekete vagy színes posztóból készült mellényt, azaz pruszlikot viseltek. Ennek gazdag sujtással díszített hátát eltakarta a vállukon lévő százötvenszer százötven centiméteres fekete vagy fehér alapszínű, díszes, virágos kasmírkendő, amelyet ráncba szedve, mellükön keresztbe vetve hátul kötöttek meg. Vasárnap délutánonként és táncmulatságok alkalmával fehér, úgynevezett tilángli kendőt viseltek, amelynek szélét csipke, négy sarkát pedig hímzés díszítette.
Télen a pruszlik és a kendő fölé hosszú ujjú, elöl végig gombolódó kabátot, majkát vettek, amelynek elejére gyöngyöket varrtak. A nők nyakába öt-hat soros fényes gyöngysor, lábukra pedig térdig érő gyapjúharisnya és fekete bőrcipő került. A hajukat a lányok hátrafésülve, ellipszis alakban kontyba kötötték, míg az asszonyok továbbra is a babmérő kontyot viselték.
A második világháború után újra megváltozott a divat. A férfiak elhagyták a falu régi szokásait, és városi ruhát kezdtek el hordani. A nők az eddigi bonyolult öltözet helyett hétköznap szoknyát, kötényt és lipityőt hordtak. A lipityő festőanyagból készült, hosszú ujjú blúz, amely alatt fehér, néha hímzett vászonpruszlikot viseltek. Nagy nyári melegben a lipityőt levetették, és a karjukat szabadon hagyó pruszlikot hordták. Ünnepnapokon keményített, bő, puffos ujjú fehér inget vettek fel, erre került a fekete vagy színes, gyöngyös bársony- vagy selyempruszlik, amelynek elejét és hátát is bőven díszítették üveggyöngyökkel. A térden alul érő, gazdagon ráncolt, halszemes, azaz püspöklila alapon fekete pettyes szoknya alatt egy-két alsószoknyát, felette pedig hátul masnival megkötött fehér, rakott kötényt viseltek. Lábukon fehér zoknit és fekete cipőt. A lányok hajukat copfban hordták, a menyecskéknek pedig kontykötő asszonyok készítettek keményített kendővel U alakú kontyot.
Bajnát a kezdetektől fogva vallásos, hívő emberek lakták, akik egyház iránti kötelességüket mindig példamutatóan teljesítették. Vallási buzgóságukat a föld szeretetével és hagyományaik ápolásával együtt apáiktól örökölték és örökítették tovább. Voltak azonban hibáik is, amelyeket az évszázadok sem tudtak megváltoztatni. Egyik ilyen rossz szokásuk volt a káromkodás, amely a két világháború közti nehéz anyagi helyzetben különösen elterjedt a falubeliek közt.
Másik negatív tulajdonságuk vad és kemény természetükből fakadt, szerették ugyanis a verekedéseket és a perlekedéseket, amelyek néha halálos áldozatot is követeltek. A veszekedések leggyakrabban táncmulatságok végén törtek ki, ilyeneket pedig igen sűrűn tartottak, mivelhogy a bajnai ember mulatós fajta.
A játékot, a táncot, az éneket nagyon szerették, és játékos kedvük a falubeliek elnevezésénél is megnyilvánult. Mivel a bajnaiak leggyakrabban egymás között házasodtak, nagyon sok azonos nevű család, sőt azonos nevű személy élt a faluban. Megkülönböztetésként tehát mindenki kapott valamilyen gúnynevet. A több száz melléknévből idézzünk fel egy párat: Ankeros, Baba, Bakenárusz, Báró, Belenc, Bimbó, Bicsak, Bogyó, Bömbös, Bumbileves, Burkus, Céda, Cica, Cigaretta, Csemederi, Csipisz, Csirke, Csucsu, Csuri-Böske, Csutata, Csuti, Didi, Döme, Dötty, Dunna, Drupipa, Dzsumbár, Ember Mári, Ettyen, Fatökü, Finyás, Fokkán, Füge, Füstös, Gőgös, Gyugó, Gyuró, Halla, Hóember, Hatkisnyul, Hipili, Illen-Ollan, Japán, Jeruzsálem, Kablási, Kisöreg, Kutyalégy, Kutyi, Liba, Lenyuzó, Lukszus, Malaclábu, Mócsing, Muci, Nagyfarkas, Nununka, Ördög, Patkány, Pálinkás, Popotyi, Ringyó, Rityera, Satyu, Silmec, Sültkrumpli, Szentpéter, Trotyó, Turós, Tyukszalonna, Vekker, Vonal, Zuttyu, Zsiros – és a sort még oldalakon keresztül folytathatnánk. Ezek a ma már egyes esetekben teljesen értelmezhetetlen nevek még gyermekkorukban ragadtak rá kire-kire, és egész életükben végigkísérték őket.
Játszottak a bajnaiak gyerekként, és játszottak felnőttként is. Mivel játékszer falun a második világháború előtt még nemigen, a gyerekek viszont állandóan együtt voltak, társas játékokkal múlatták az időt. Kilenc-tíz éves koruktól kezdve már segítettek a gazdaságban, leggyakrabban a teheneket vagy a libákat őrizték a határban. Ilyenkor több gyerek találkozott, és az alkalmat nem hagyták kihasználatlanul. A kislányok körben állva táncoltak, és párt választottak maguknak a Csicseri korsó, kis borsó..., a Hajlik a megyfa... és a Járom az új várnak... című dalra. Játszottak ezenkívül Megy a kosár és Libás játék nevű játékot is. Bár futballpálya még nem volt, a labdát már akkor is igen kedvelték. A Nemzeticske és a Kapós nevű labdajáték mellett métáztak a falubeliek. Az első világháború előtt a Vásártéren és a Selymesmajornál métapályát jelöltek ki a gyerekek számára.
Bár másfajta játékokat, de játszottak az eladósorba került legények és leányok is. A tizennyolc éves korukat elért fiúknak az „első legényeknél”, azaz a huszonegy éves katonasor előtti legényeknél kellett jelentkezniük. Jelentkezés után a legényavatást a farsang első táncmulatságán tartották. Az avatandóknak legényáldomást kellett fizetniük, amelyből az „első legények” bort vettek, és koccintottak a felavatottal.
A gyerekből így lett legény, aki részt vehetett a farsangi bálon, ahol egész este itatták a többiek. Gyakran előfordult ezért, hogy első báljukról részegen kerültek haza a fiatal legények.
A lányoknál nem volt külön lányavatás, ők tizenhat éves korukban mehettek először bálba, akkor lettek első bálozók. Kizárólag lányok vehettek részt azonban azokon a nyári délutáni sétákon, ahol harminc-negyven lány összefogódzkodva, énekelve végigjárta a falut, és a Bújj, bújj zöld ág... dallamára egymás által tartott kapukon átbújva táncolt. Természetesen egy idő után a legények is megjelentek, erre a lányok évődve elfutottak előlük.
De a asszonyoknak is volt egy saját ünnepük, amelyen csak ők vehettek részt. Ez volt az úgynevezett újborcsütörtök. Ekkor, az advent első vasárnapja előtti csütörtökön összegyülekeztek az asszonyok a falu közepén, és együtt kimentek a szőlőkbe. Itt nótaszóval bejárták az egész szőlőhegyet, és minden pincébe beköszöntöttek. A gazdák borral kínálták őket, mire az asszonyok elmondták borköszöntőjüket: „Dicsértessék gégém, áldja Isten torkom, / vedd be édes gyomrom! // Adjon Isten mennybül áldást, / jó emberrel találkozást / az uraknak nagy szájfájást, / úgy várják ők az áldást, / de ne ehessenek egy jó falást! // A jó Isten tett volna olyan csudát, / borrá változtatta volna a Dunát és a Tiszát, / Én volnék a Duna, hogy a Tisza belém omlana. // Ó, te drága jószág, de sokat szégyenbe hoztál, / Gyöttek, gyöttek a pincébül, sokat az árokba taszítottál. / Én úgy megfogom a torkodat, el nem mehetsz tőlem, / Azért is mars bele a tömlöcbe. // Igyunk míg látunk, / Bécsben úgyse lesz házunk, / Maholnap a csizmából ki lesz a lábunk.”
A köszöntők után az asszonyok elvonultak, és magukban mulattak, nótáztak, táncoltak tovább. Férfiember ekkor már be nem tehette a lábát közéjük, ha mégis megtette, alaposan megszégyenítették, elnáspágolták, néha még le is vetkőztették.
A tavaszi, nyári és őszi időszak fárasztó mezőgazdasági munkái után a hosszú téli estéken számos szórakozást találtak ki fiatalok, öregek az idő eltöltésére. Tollfosztáskor mesékkel szórakoztatták egymást, ezek előadását igen gyakran maskurások megjelenése szakította félbe. A maskurások álarcot viseltek, és nem szóltak egy szót sem, viszont obszcén jeleneteket adtak elő. Ehhez a megfelelő, nyomdafestéket nem tűrő dalokat a jelenlévők énekelték. Egy-két dal elhangzása után a maskurások eltűntek, ezután napokon keresztül találgathatták a falubeliek, kik is voltak azok. A fonóházakba, ahol télen az asszonyok idejük nagy részét töltötték, a maskurások nem törhettek be. Itt csak a helybeli népdalok szálltak szájról szájra és öröklődtek nemzedékről nemzedékre.
Idős asszonyok viselete az első világháború előtt
Egy módos kereskedő felesége, Frei Móricné, 1916-ban
Fiatal pár (Tóth István és Kondár Teréz) a XX. század elején
Szüreti felvonulás a két világháború között
Ünnep az 1950-es években
