Község születik | Száz Magyar Falu

Község születik

Amikor elbukott a magyar forradalom és szabadságharc, az andocsi honvédek egy része hazatért falujába. Akadtak, akik örökre a harctereken maradtak, másokat, büntetésül olyan ezredekbe soroztak be, ahol csak elvétve hallhattak magyar szót. Az önkényuralom évei alatt nemcsak a forradalom főszereplői, de még az egyszerű nemzetőrök sem érezhették magukat soha biztonságban. A korábban sem túl gazdag falu lakói számára úgy tűnt, a forradalom bukásával a saját szebb jövőről szőtt álmaik is semmivé lettek. Bár az az álom, hogy minden andocsi parasztember annyi földhöz jut, amennyiből képes megélni, valóban nem vált valóra, mire beköszöntött a XX. század, nem is egy olyan módos parasztgazda akadt, aki úgy érezte: többet ért el életében, mint ősei kétszáz év alatt.

A XIX. század második felének magyar történelme a gazdaság átalakulásának és egyes parasztgazdák önállósodásának története is. Ugyanakkor a cseléd- és béresvilág kialakulásának története. Az 1849 és 1914 közötti 65 év két, egymástól jól elkülönülő korszakra bontható. Az első időszak Andocson az 1870-es, 1880-as évekig tartott, és fő jellemzője a falu látszólagos mozdulatlansága volt. A második szakasz az 1880 utáni bő három évtized, amikor gyarapodást, jelentős fejlődést vehet számba a történetíró. Hogy miként és mért alakult így mindez?

A történet 1860-ban kezdődött. Ekkoriban egy régóta várt ember érkezett Andocsra. Kovács István mérnök azért jött, hogy kimérje a határban az egykori jobbágyoknak és zselléreknek az immár saját tulajdonú földet. A jobbágyrendszert még 1848-ban a forradalom országgyűlése törölte el, ám a jobbágyi állapot tényleges felszámolására, még inkább a tagosításra, a jobbágyi kezelésben lévő urasági földek „kiosztására”, idő hiányában, már nem kerülhetett sor.

A szabadságharc leverése után a Habsburg-kormányzat nem vetette el a forradalom összes vívmányát. Ferenc József birodalmának gazdag, árutermelő Magyarországra volt szüksége, nem pedig egy olyan tartományra, ahol többe kerül az ott állomásozó katonák ellátása, mint az erről a területről nyerhető kincstári bevétel. Az intenzív mezőgazdasági árutermelés egyik kerékkötőjévé ekkorra éppen a jobbágyrendszer fenntartása vált. Így az a felemás helyzet állt elő, hogy az egykori jobbágyokból végül az úgynevezett önkényuralom korában vált valódi parasztgazda.

Az újsütetű birtokosok 1860-ban összesen 2044 holdnyi földterületnek lettek valódi tulajdonosai, míg a veszprémi püspök uradalmának területe 3069 holdat tett ki. A ferencesek földjeinek nagysága nem változott, ellenben pontosan megszabták a kolostor birtokainak határait és a barátok kezelésében lévő föld nagyságát. A falu legnagyobb parasztbirtokosai Posgai Lajos (99 hold), illetve Siebner Márton (54 hold) lettek.

Az 1860 utáni birtokmegoszlás arányaiból jól látszik, hogy a falu valódi ura továbbra is a veszprémi püspök maradt. Többek között ebből fakad, hogy az andocsiak többsége nem tudott bekapcsolódni az árutermelésbe, a kiosztott földbirtok mellett többnyire napszámba jártak a püspök és a barátok birtokaira. Az egykori zsellérekből törvényszerűen uradalmi cselédek lettek, és nagyon hamar erre a sorsra jutott sok törpebirtokos is. Andocs a jobbágyfelszabadítás után is a szegények faluja maradt.

Az új gazdáknak, illetve korabeli szóval élve polgároknak, tapasztalniuk kellett: a saját föld még nem biztos, hogy elegendő is a megélhetéshez. Cselédként és béresként pedig nem lehetett biztos egzisztenciára szert tenni. A faluban általános volt, hogy a nős férfiak nem tudtak külön házba költözni, hanem szüleiknél maradtak.

A béreseknek, cselédeknek és a szegényebb parasztoknak az étrendjében is tükröződött egyhangú életük. Gyakori volt, hogy reggelire sült krumplit ettek kenyérrel, ebédre kukoricagombóc levest és gánicát, vacsorára prószát vagy sültkáposztát. Az ünnepi ebéd fényét a kolbászos levessel és a káposztás sonkával emelték.

Akadtak Andocson olyan porták is, melyek, az új világ lehetőségeit kihasználva, felvirágoztak. Pontosabban szólva egyesek ekkoriban vérrel-verejtékkel lassan összekuporgattak annyit, hogy ha önmaguk számára nem is, de gyermekeiknek, unokáiknak már több jusson az asztalára. Keserves út volt, amit ők választottak. Belőlük lettek a századforduló gazdag andocsi parasztjai, ők voltak azok, akik „megcsinálták a szerencséjüket”.

A tagosítást követő évtizedekben nem csak a birtokviszonyok, hanem a falut körülvevő világ is megváltozott. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után az országban vasútvonalak épültek, addig soha nem látott mértékű városiasodás indult meg. A községek világában az idő sokkal lassabban telt, mint a gyorsan változó városokban. Bár településünk már 1876-ban körjegyzőségi székhely lett, ez nem jelentett valódi, gazdasági-társadalmi központi szerepkört, mivel az Andocson kívül csupán egyetlen községre, a szomszédos Somogyacsára terjedt ki. A környező falvak közül tényleges vonzáskörzete továbbra is csupán Karádnak volt, ahová Andocs is gravitált. Ráadásul a XIX. század végének erősen szekularizálódott társadalmi közege miatt a búcsúk forgalma meg sem közelítette a XVIII. század barokk világában vagy éppen a jövendő 1920–30-as évek vallási reneszánszának korszakában tapasztaltat. A csöndes és meglehetősen nehéz mindennapok így szinte percről percre, napról napra ugyanúgy játszódtak le a faluban. Azazhogy majdnem ugyanúgy.

1866. augusztus 17-ének hajnalán borzalmas hírre ébredtek a falusiak. Valaki (vagy valakik) kirabolták az andocsi kegytemplomot. Elvittek 86 darab arany és ezüstérmét, egy másfél láb hosszúságú arany nyakláncot, több igazgyönggyel kirakott kisebb kegytárgyat, egy aranygolyót a tetején kis kereszttel és egy drágakövekkel ékesített rézkoronát. Talán ez volt a legfájóbb veszteség, mivel az utóbbi ékszer alkalmanként a Szűzanya szobrát ékesítette.

Helybeli lakos nem lehetett a tolvaj, hiszen nem akadt ember Andocson, aki kezet emelt volna Szűz Mária tulajdonára. Az első számú gyanúsítottak eleinte a templom festésében éppen részt vevő zsidók voltak, akik ugyan semmi gyanúsat sem csináltak, és a faluból sem tűntek el, ám a népi vallásosság rejtett antiszemitizmusa szívesen látta a „szentségtelen zsidókban” a tolvajt. Szerencsére a magas vármegye véleményét nem vélekedésekre, hanem bizonyítékokra alapozta, így az andocsi zsidók megmenekültek a népharag elől. Hanem a tolvaj nem lett meg.

Három hónap múlva Vácon tetten értek egy bizonyos Lasgalner Sándort, aki éppen egy templomot fosztott ki. A rablót a fogházban egy besúgóval zárták egy cellába, akinek Lasgalner kifecsegte titkait. Mint kiderült, több más templomrablás mellett, ő fosztotta ki az andocsi templomot is. A rablott tárgyakat nem adta el és nem is tartotta meg, hanem beolvasztotta rudakba. Elárulta a kincs rejtekhelyét is, ahol meg is találták vagyonát. Az andocsi kincsek, mint hogy beolvasztották őket, sohasem kerültek vissza a faluba.

A történet érdekessége, hogy Lasgalner, aki állítólag egy Andocshoz közeli uraság birtokán, valószínűleg a nágocsi Zichy-birtokon volt nevelő, a rablást nem egyszerűen nyereségvágyból követte el. Ily módon összegyűjtött vagyonát a szabadalmi hivatal által elutasított találmányai kivitelezésére kívánta fordítani, hogy bebizonyítsa országnak-világnak tehetségét a műszaki tudományok terén. Mert találmányoknak bővében volt Lasgalner, több, meglehetősen bonyolult szerkezetének tervdokumentációjával még a szabadalmi hivatalt is felkereste, ahol azonban teljességgel jelentéktelennek ítélték a nágocsi házitanító találmányait. Mikor mindezt Somogyban meghallották, kialakult az a vélemény, hogy Lasgalner elmeháborodott lehetett. A rablót most már inkább áldozatnak, szerencsétlen nagyzási mániája áldozatának tekintették.

Rablókról és egyéb szörnyű eseményekről ezután sokáig nem hallottak Andocson. A XIX. század második felének legendás somogyi betyárvilága többnyire elkerülte a falut. Ki tudja, a megyeszerte rémtetteiről híres Savanyú Jóska vagy a Gölöncsér-banda talán babonából nem látogatta meg a híres búcsújáróhelyet? Bár az is lehet, hogy csupán a várhatóan sovány zsákmány tartotta vissza őket. Mert valódi, jelentős gyarapodás csak a század legvégén köszöntött be Andocson. Akkor, amikor már régen leáldozott a legendás somogyi betyárvilágnak.

Ha betyárok nem is, a természeti csapások gyakran sújtották a kis somogyi helység lakóit. Ahhoz sem volt szükség haramiákra, hogy a falu zsúpfedeles házai néha-néha lángra kapjanak. Nagy melegben gyakran szállt a vörös kakas a község házaira. Az 1867 utáni szabad vállalkozások világában hamarosan az andocsi községházára is bekopogott az Első Magyar Biztosítótársaság ügynöke, aki 1876-ban rá is vette a falu elöljáróit, hogy a község tulajdonát képező épületekre biztosítást kössenek.

Ettől még nem szűntek meg a tűzesetek, csak éppen lehetőség nyílt a kár mérséklésére. Arra még jó másfél évtizedet kellett várni, hogy Andocsnak olyan módos gazdái legyenek, akik a saját épületeikre is képesek voltak biztosítást kötni. Az 1890-es évekre azonban már négy biztosítótársaságnak voltak állandó megbízottai a faluban.

A közösség 1876-ban kötött biztosításának igazi haszna, sok kisebb-nagyobb tűzeset után, 1887. február 21–22-ére virradó éjszaka mutatkozott meg igazán, amikor a községi malom kapott lángra. Mivel a tűzesetet nem a nyári meleg okozta, ráadásul a malomkerekek is pihentek ezen az éjjelen, már a kortársak is azt valószínűsítették, hogy gyújtogatás történt. A tettes sohasem került meg, örökre titok maradt, hogy mi lehetett az indítéka a gyújtogatónak. A tűzvész nyilvánvalóvá tette, nem lehet meg a község önkéntes tűzoltótestület nélkül. Ennek ellenére egészen az első világháború előestéjéig elodázódott az egyesület megalakulása. A technikai fejlődés már jóval korábban elérhette a falut: a malom említett leégésekor már volt lajtos kocsija és fecskendője a községnek. Bármilyen furcsa, ez is jelentős teljesítménynek számított, hiszen a korabeli szemtanú szerint a XIX. század közepén még Kaposváron is vödrökkel fel-alá rohangászva oltották a tüzet. A modern technikai berendezések között nem a községi tűzoltófecskendő beszerzése volt a legjelentősebb.

Az 1880-as évekre beérett lassú gyarapodást mi sem jelzi jobban, mint hogy a gazdák kezén Andocson is megjelentek az első mezőgazdasági gépek. A földművelés technikai feltételei eladdig csak nagyon lassan változtak. A vaseke használata például csak az 1870-es évekre vált általánossá településünk határában. A „csudamasinák” beszerzésében a püspöki birtokok bérlői jártak elöl jó példával. Cséplő- és vetőgépet először a németsürüi béresek láttak a faluban.

A helybeli gazdák az 1880-as évek második felétől használtak lóvontatású cséplőgépet. Szintén ebben az időben tettek szert a szerzetesek is cséplőgépre, de hogy milyen meghajtású volt, nem hagyták ránk. Az első „tüzes gép”, vagyis gőzzel hajtott cséplőgép állítólag csak 1904 táján jelent meg a faluban. Az emberek jól az emlékezetükbe vésték, hogy aratógépe elsőként Tilinger Józsefnek volt Andocson, aki 1907-ben tett szert masinájára.

Tilingerék helyi mércével mérve jelentős gazdák, kocsmárosok, alkalmi fogadósok. Az egyik leggazdagabb andocsi családnak számítottak. Mellettük a Ténta família egyik ága szolgált ekkoriban jó példával annak illusztrálására, mivé lehet a parasztember, ha vállalkozni mer. Ők jó érzékkel parasztból molnárrá lettek. A földtől azonban soha senki sem szakadt el. Tilingerékről ma is úgy tartják, hogy „parasztok is voltak, meg kocsmárosok is”. Hasonlóképpen a Ténta család sem adta fel a gazdálkodást. Olyannyira nem, hogy az első világháború után nem is folytatták molnármesterségüket, hanem visszatértek a mezőgazdasági munkához.

A gazdagabb, vállalkozó szellemű vagy éppen csak szerencsésebb gazdák asztalára ezekben az években egyre gyakrabban került hús, tojás és gyümölcs. Bár ekkoriban még az is gyakori volt, hogy az értékesebb tápanyagtartalmú élelmiszereket még a módosabb parasztok sem maguk fogyasztották el, hanem a karádi piacra vitték eladni, esetleg egészen Kaposvárig szekereztek vele. Az 1930-as években, visszatekintve erre az önkizsákmányoló gyarapodásra, Gönczi Ferenc, a magyar néprajz egyik úttörője azt írta, hogy a magyar gazdasszonyok nem tudtak főzni, azt értve ezen, hogy nem tudták vagy nem akarták felmérni, melyik élelmiszerekben vannak a család számára elegendő mértékben jelen fehérjék és vitaminok.

A vállalkozó, sikeres parasztgazdák mellett a dualizmus korszakának második felében is sokaknak jutott osztályrészül a keserves, napestig tartó robot és a már említett, igencsak szűkös étrend. A püspöki uradalom meghatározta életkörülmények a XX. század beköszöntével sem sokat változtak. 1906-ban például egy írni-olvasni tudó andocsi cseléd évi bére csupán 750 korona volt, amennyiben azonban az uradalom ellátást is nyújtott a béresnek, ennek az összegnek csak felét, 360 koronát kaptak kézhez. Kétségtelen tény, hogy a szűkös jövedelem eleinte mégis életszínvonal emelkedésnek mutatkozott az egykori zselléreknek. Csakhogy a jobbágyok unokái már ilyen körülmények között nőttek fel. Számukra a cselédbér nem jelentett megélhetést, csupán éhbért. Ők helyzetüket már nem a jobbágyi állapothoz mérték, hanem a saját földdel bíró parasztokéhoz. Eszmélésük ráadásul éppen a századfordulóra esett, amikor a népszaporulat növekedését a falu gazdasági mutatói már nem tudták követni.

Mint sok más probléma esetében, ebben a kérdésben is döntő szerepe van annak, hogy fennmaradt a faluban a nagybirtok túlsúlya. Rögzült a termőterület művelési ágak szerinti megoszlása is. Az uradalmi gazdálkodásra általában jellemző szántóföldi, kizárólag gabonanövényekkel megvalósuló művelés volt továbbra is a meghatározó. Az intenzív, szaktudást és jól képzett munkaerőt igénylő gyümölcsösök, kertek területe gyakorlatilag nem változott. 1895-ben 34 kataszteri holdon folytattak kertgazdálkodást a faluhatárban. Ez a termőterület 1913-ban, az utolsó békeévben is csupán három holddal volt nagyobb a majdnem húsz évvel azelőttinél! Ráadásul a munkaigényes szőlőművelés, mely 1895-ben még 106 holdon folyt, részben a XIX. századi nagy filoxérajárvány kései hatására tizennyolc holdra zsugorodott!

Az egyébként sem jelentős állattartás is hasonló utat járt be ebben az időben. Az említett időszakban egyedül a szarvasmarha-tenyésztésben következett be előrelépés, bár a fejlődés itt is elsősorban számszerű, új fajták alig-alig jelentek még meg. A valóban jelentős, 490-ről 754-re növekvő állatszám sem teremtett új munkalehetőségeket. Mindennek következtében a cselédek életkörülményei és a korabeli paraszti életszínvonal közötti különbségek tovább mélyültek.

Az előző századforduló éveiben erősödött az uradalmi cselédek és a vándormunkások, az úgynevezett summások kiszolgáltatottsága is. Az előnytelen szerződések, illetve a cselédség felemelkedésének gátat szabó törvénykezési gyakorlat vezetett el az 1905–1906. évi aratósztrájkokhoz, melyekből az andocsi uradalom cselédsége is kivette részét. Letörésük után újabb lendületet kapott a kivándorlási mozgalom, mely 1890–1905 között elsősorban Szlavóniába irányult. Az 1900–1911 közötti években az andocsiak új úti célt találtak maguknak: Kanadát és az Amerikai Egyesült Államokat.

A faluból 1900–1910 között hivatalosan 111 személy indult el az Újvilágba. A kivándorlók többsége nem kívánt gyökeret verni a tengerentúlon. Keresetük nagy részét igyekeztek hazaküldeni vagy összegyűjteni, hogy aztán hazatérve vállalkozásba, földjük gyarapításába kezdjenek kis vagyonkájukkal. A sikeres kivándorlók közé tartozott a szódás Porkoláb, vagyis Porkoláb Mihály, aki Kanadából hozott haza annyi pénzt, amennyiből kis szódaüzemet nyitott a falu főterétől északra. A sikeresek legsikeresebbje minden bizonnyal Farkas Miszter, a pénzkirály volt, aki hazatérte után földet, házat vett és kölcsönzött mindazoknak, akiknek vállalkozása a faluban éppen leszálló ágba került.

A kevésbé sikeresek, illetve a sikertelen szerencsét próbálók emlékét a templom előtt ma is álló Mária-oszlop őrzi, melyet 1907-ben állíttattak az Amerikából hazatért falubeliek, afeletti örömükben, hogy újra szülőföldjükre léphettek.

A kivándorlók történeteiben sokszor keverednek a drámai és a komikus elemek. Jó példa erre Tóth István esete, aki, pénze nem lévén, fűtőnek állt egy hajóra, hogy Amerikába juthasson. Csakhogy a kényszerből fűtővé lett andocsi atyafi nem számolt azzal, hogy a hajó legénysége még csak partra sem szállhatott Manhattanban, nemhogy bevándorlási engedélyért folyamodhatott volna. Andocsi Tóth István hazafelé is végigfűtötte az egyszer már megtett utat anélkül, hogy valaha is lábával érintette volna az Újvilág földjét. A kivándorlás mint gazdasági vállalkozás sikertelensége feletti elkeseredést leginkább az egyik hazatért ironikus mondása jellemzi. Eszerint a föld, ahol járt: nem Kanada, hanem kín oda, akinek baj köll, menjen csak oda.

A XIX. század második fele, illetve az első világháborút megelőző boldog békeidők tehát ellentmondásos fejlődéssel jártak Andocson. Akár így, akár úgy fordult valakinek a sora, azt minden falubeli érezte: a körülöttük lévő világ és ők maguk olyan változásokat éltek át, melyekről elődeik nem is álmodhattak. Akadtak, mint a Ténta család, akik zsellérből fokozatosan egyre módosabb parasztokká, malomtulajdonosokká váltak. Voltak, akik felemelkedésüket régi, nagy nevű família férfi ági kihalásának, illetve a falu elhagyásának köszönhették. Ez történt a mézesbábkészítést meghonosító Kopits, illetve a tőlük a stafétabotot átvevő Dani családdal is.

A Kopitsok, mielőtt nevük eltűnt volna az andocsi vidékről, továbbadták tudásukat a család oldalági rokonságának, a Csík famíliának. Csík József lánya, Mária, aki nő létére eltanulta a mesterséget, később feleségül ment az 1885-ben született Dani Sándorhoz. Danit ezután felesége okította ki

a mézes sütemények titkaira. Alig két évtized alatt a Kopits bábos nevet a Dani bábos váltotta fel. Az első világháborút követő forradalmak idején az is kiderült, hogy Dani mester nem csupán a szakmában lett méltó utóda a Kopitsoknak, hanem a faluért érzett felelősségvállalásban is.

Mind az eltűnő, mind pedig a felemelkedő családok között ott voltak az Amerikát megjártak is, ki-ki aszerint, miként kedvezett neki az óceánon túli szerencse. Az amerikások abban egyformák voltak, hogy ők már megtapasztaltak valamicskét egy, a magyarországitól nagyon különböző és a hazai fejlődéshez képest rendkívül dinamikus modernizációból, hiszen látták New York óriási kikötőjét éppúgy, mint a hatalmas tengerentúli búzatáblákat. A változásokkal párhuzamos változatlanságot, a világtól való lemaradást ezért éppen ők érzékelhették a leginkább. Elég volt csupán végigtekinteni a falu utcáján ahhoz, hogy lássák, az idő eljárt a nekik oly kedves világ felett.

1910-ben az andocsi utcakép nem sokban különbözött az 1857-es állapotoktól. Kőház az egész faluban továbbra is csak hat volt, míg vályogból 252-en emeltek maguknak hajlékot. Igaz, a vályogházak között akadt, amelyet már korszerű tetőfedő anyagokkal, cseréppel vagy palával borítottak. A legtöbb házra azonban továbbra is fazsindely került. A zsindelytetők alatt 1914 őszén egy közel ötven éve nem gyakorolt szót ízlelgettek az emberek. A szót: háború…