A jobbágyok világa
A jobbágyok világa
A XVIII. század, amely Magyarország számára a helyreállítás évszázada volt, igencsak véres évekkel vette kezdetét. Az 1686–1711 közötti háborús idők viszontagságai közt az andocsi népesség tovább fogyott. Így 1715-re már csupán egyetlen Andocs létezett, mindössze három jobbágy- és három zsellérháztartással. Talán írmagja sem maradt volna az egykori virágzó településnek, ha néhány évvel később az eddigre teljesen elnéptelenedett egykori köpi pusztával együtt nem kerül a falu a veszprémi püspök birtokába.
Veszprém püspöke akkoriban az a gróf Volkra Ottó volt, aki a ferences rendet is településünkre hívta. Volkra nem csupán megmaradt hívei lelki gondozására, de azok számának szaporítására is ügyelt. Hívására német és magyar telepesek érkeztek somogyi birtokaira, közte Andocsra. A telepítés pontos adatait ugyan nem ismerjük, az mindenesetre bizonyos, hogy
a falu újonnan betelepülő lakói, csakúgy, mint korábban, többségükben magyarok voltak. Bizonyíthatóan német nemzetiségű telepes csak egy, nevezetesen Stephanus Neghler érkezett ide. A legtávolabbról érkezett magyar telepes pedig minden bizonnyal Csapó István és családja lehetett, akik egyenesen a messzi felvidékről, Hont megyéből elindulva vándoroltak a Koppány völgye kapujáig.
Andocs újjászületése elsősorban mégsem a telepítés, hanem az ide érkező ferencesek érdeme. A barátok jelenléte biztonságot és békét, a püspök személye kiszámítható földesurat ígért a lakosságnak. Így nem csoda, hogy a kihalt andocsi dombok hamarosan ismét élettel, szántó-vető emberekkel teltek meg. Sőt, a ferences rendház hamarosan meginduló építkezésének hála, egyre több iparost és mesterember érkezett a faluba, méghozzá olyan nagy számban, hogy a XIX. század első harmadára már nem csupán jobbágyok, hanem a céhmesterek faluja is volt Andocs.
Évre év jött mire újra kisarjadt a vetés a hadak által feldúlt földeken. Az andocsiak pedig mind újabb és újabb területeket törtek fel és vetettek be. A török világ előtt, jól emlékszünk rá, volt, hogy több nemes család is rendelkezett birtokokkal Andocs határában. Eddigre a jobbágyok már csak a veszprémi püspök és a ferences barátok birtokain dolgoztak.
A jobbágyok élete nehéz, sok munkával terhelt, de az állandó félelem a fosztogató katonáktól megszűnt. 1711 után Andocs lakóinak csak a XIX. század elején gyűlhetett volna meg legközelebb a baja a katonasággal. Akkoriban, a napóleoni háborúk miatt, újra marcona hadfiakkal telt meg az ország. Ezek a katonák már nem martalócok, hanem inszurgensek, nemesi felkelők voltak. A compániák katonái ennek ellenére igencsak szégyenteli emléket hagytak maguk után a somogyi vidéken. A nagyobb bajtól, nevezetesen a fosztogatásoktól Andocsot megóvta a csodatévő Mária tisztelete. Így a falubeliek azt is csak hallomásból tudták, hogy a szomszédos Nágocs az inszurgensek „jóvoltából” 1800. május 11-én este „ostromló erőszakot kapott”.
Abban, hogy a Nágocson fosztogató felkelők elkerülték Andocsot, a kegyhelyen kívül bizonyára szerepe volt annak is, hogy a rabló katonák összefogdosására kiküldött vármegyei megbízott éppen falunkban ütötte fel székhelyét. A XVIII. században, amikor ólomlábakon járt az idő, és még eleven volt a felégetett föld emléke, az, hogy a vármegye ily módon igyekszik megvédeni lakosait, igazi Isten csudájának számított. Az andocsiak bizonyára úgy is tartották, hogy a megye megbízottja Mária kegyes hívására szállt meg éppen őnáluk.
A jobbágy számára az élet elsősorban azt jelentette, hogy az uraságnak megfizette a járandóságot, eljárt robotban művelni a földet, aztán ami maradt, abból megpróbált ötről a hatra jutni. Talán a XVIII. század végéről, talán a XIX. század elejéről származik az a történet, amit 1954-ben még mesélt az akkoriban 65 éves andocsi Dávid József. Állítása szerint a kis anekdotát még öreg nagyapjától hallotta. Eszerint történt egy alkalommal, hogy az uraság vagy annak intézője kevesellte a kereszt, vagyis a beadott gabonakéve méretét. Nosza szalajtotta a hajdút a lekicsinyelt kereszt gazdájáért, hogy hát nagyobb keresztet vigyen az uraságnak. A jobbágy erre nem szólt semmit, hanem elvitte a feleségét az uraság asztalához. Mikor az megkérdezte, hol a kereszt, a paraszt a feleségére mutatott, és így szólt: „Az volt a parancs, hogy a legnagyobb keresztemet kell hozni, hát elhoztam a legnagyobbat, a feleségemet.” Az andocsi asszonyok számára talán vigaszul szolgál, hogy a rájuk nézve cseppet sem hízelgő történet amolyan vándormotívum, Magyarország több vidékén is mesélik. A kis mese azt mindenképpen jól érzékelteti, hogy akkoriban az uraság maga döntötte el, elégedett-e a jobbágy által beadott termény mennyiségével vagy még többet akar.
A hagyomány szerint a XVIII. század tehetséges magyar királynője, Mária Terézia arra a következtetésre jutott: „etetni kell a juhot, hogy nyírni lehessen”. A juhot, mármint a jobbágyot a korabeli Magyarországon, mint az a fenti történetből is kiderült, sokan inkább csak nyírni szerették volna. 1767-ben Mária Terézia elrendelte: minden község kötelezően kössön úrbéri szerződést földesurával. Úrbéri szerződéseket egyes birtokokon korábban is kötöttek már, melyben általában a kialakult szokásjogot rögzítették. Az ilyen gyakorlat azonban nem volt általános. Márpedig ha a földesúr, szerződés hiányában, túl sokat követelt a jobbágyaitól, akkor Bécsben hiába számolták ki, mennyi bevételre kellene szert tenni a parasztok adójából, a nincsből a jobbágy sem tudott adni, a semmiből még elvenni sem lehetett tőle!
A földesurak többsége urbáriumellenes volt, így nem csoda, hogy a vármegyék többsége már a rendelet előmunkálatait is gyanakodva nézte, a velük kapcsolatos kormányintézkedéseket elszabotálta. Így volt Somogyban is, ahol azonban a parasztok elégedetlensége 1766-ban megmozdulásokhoz, ahogyan akkoriban mondták, kuruckodásokhoz vezetett. Andocs ugyan nem tartozott a legnevezetesebb darázsfészkek közé, de a korabeli vélekedések szerint az ottani megmozdulások jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy a veszprémi püspök igyekezett mihamarabb szerződést kötni jobbágyaival. A parasztmegmozdulásokat végül megyeszerte fegyveresen szorították vissza. Azt azonban elérte a jobbágynép, hogy fenyegető fellépése hatására Somogy vármegye az urbárium rendelet megjelenését követően az országban másodikként rendelte el annak végrehajtását.
Az új, immár kötelező contractusnak tartalmaznia kellett, hogy az adott faluban mekkora terület szántóföld tartozik egy jobbágytelekhez, hiszen nemcsak a föld nagyságától, de minőségétől is függött a várható terméshozam. Meghatározták a telkek után a földesúrnak, jelen esetben a veszprémi püspöknek járó szolgáltatásokat, vagyis a földhasználatért cserében az urat megillető bért. Az urbárium számba vette a földdel nem bíró zsellérek szolgáltatási kötelezettségeit éppúgy, mint a földesúr és jobbágyai bizonyos társadalmi kötelességeit.
A kötelező urbáriumok, ha könnyebbé nem is, de kiszámíthatóbbá tették a jobbágyok életét, és hozzájárultak ahhoz, hogy több jusson a királynő, vagyis az állam kincstárába. Összességében a földesurak is jól jártak, hiszen az urbáriumok kidolgozásakor a szokásjogot vették alapul, ráadásul rákényszerültek a tervszerű gazdálkodásra, ami hosszú távon mégiscsak jobban jövedelmezett, mint a föld és jobbágyaik kizsigerelése.
A veszprémi püspök és Andocs lakói 1767. augusztus 27-én kötötték meg úrbéri szerződésüket. Az egy jobbágytelekhez tartozó szántóföld nagyságát a Dunántúlon igen gyakori huszonkét holdban határozták meg. A falu családfőit összeíró tabellából azonban kitűnik, hogy a nem túl jó minőségű földön gazdálkodó falusiak között nemigen akadtak gazdag emberek. A település legmódosabb jobbágya minden bizonnyal Kováts Ferenc lehetett, ám még neki sem volt két teljes jobbágytelek a birtokában.
A püspök közvetlen kezelésében lévő nagy földterületből, illetve a barátoknak juttatott birtokokból következően Andocson viszonylag sok, szám szerint negyvenkilenc házzal bíró zsellér lakott, míg a még házat sem birtoklók száma összesen hét volt.
Urukat a falu lakói csak nagy ritkán látták, főleg akkor, ha a kolostort látogatta meg. Andocson földesúrszámba csak a püspököt vették, hiszen
a békés barátokkal sokkal közvetlenebb kapcsolatban álltak, mint a veszprémi uraság intézőjével. Az utóbbit mindenkor gyanakodva és bizalmatlanul szemlélték a faluban. Azt, hogy milyen különbség volt a falusiaknak a földesúrhoz és az atyákhoz való hozzáállásában, jól jelzi az alábbi eset.
1778-ban Paraicz Ferenc uradalmi intéző tiltakozást nyújtott be a püspökhöz abban az ügyben, hogy a jobbágyok saját tulajdonukként adományoznak a kolostornak uradalmi földeket. Paraicz intéző így foglalta össze a sérelmet: „Amióta az atyák, a Tisztelendő Ferences Atyák az andocsi plébániát vezetik, bizonyos földeket mind a belterületen, mind a külterületen: szántókat, réteket, szőlőket, mind az érintett Andocs helység területén, mind a toldi és köpi pusztán birtokolnak, és az egyházlátogatás alkalmával ezeket mint a plébániához tartozó javakat írták össze. Csakhogy ezeket a földeket az andocsi telkesektől szerezték, részben készpénzért, részben kegyes hagyaték címén, jóllehet a telkeseknek semmi joguk sincs és sohasem volt az Uradalom földjeihez. Őket csak és kizárólag a munkájuk után járó bér illeti meg. És annak ellenére, hogy az említett földek hagyatékból és nem valamilyen alapítványból származnak, mégis minden jogalapot nélkülözve, az említett földeket mint plébániai tulajdont tüntetik fel. Mármost, nehogy az atyáknak ez az eljárása a Tekintetes Földes Uraság jogait bármi módon is károsítsa, ennek érdekében történik ez az ünnepélyes tiltakozás, és annak fenntartása, hogy a Tekintetes Földes Uraság minden jogát sértetlenül gyakorolhassa.”
Az intéző tiltakozásának azonban nem lett semmi foganatja, a ferencesek és a jobbágyok cinkossága fölött végül szemet hunyt Bajzáth püspök is. Így a Londer György és Varga Mihály által a püspök földjeiből kihasított egy-egy szántó a barátok birtokában maradt.
Az ilyen csalafinta adományok mellett azért akadt olyan módos gazda is, aki jogos tulajdonát hagyta a ferencesekre. Néhai Szőke István az úgynevezett Cser-szőlőben lévő hatvan szőlőtőkéjét adta a kolostornak, melyből jóféle misebort készítettek az atyák.
Viták továbbra is voltak az uradalom és a jobbágyok között, elsősorban a közös használatú területek ügyében. A birkalegelő használatának kérdésében a dolog odáig fajult, hogy 1831-ben külön szerződésben rögzítették a legeltetés rendjét, gyakorlatilag a legelő megosztását a földesúr és a falu között.
Már jóval korábban, 1818-ban sor került egy új urbárium kiadására, mivel addigra úgy átalakult a birtokszerkezet Andocson, hogy az uradalmi bevételek összeírása az 1767-es urbárium alapján lehetetlenné vált. Ráadásul a földesúr felismerte, hogy a faluban egy sajátos juttatásra is szert tehet, ha változtatnak a korábbi szokáson. Az urbáriumok általános gyakorlata az volt, hogy a termények után járó kilencedet a jobbágyok természetben fizették meg a földesúrnak. Az új úrbéri szerződésben kikötötték, hogy a len és a kender termésének kilenced része helyett a földesúrnak inkább az abból készült zsákokat kellett beadni.
Kemény és keserves munka volt a len és kender áztatása, feldolgozása, végül maga a fonás. Az andocsi patakok vizenyős, cuppogó árterében már a kendertermesztés is jócskán igénybe vette a jobbágyokat. A szúnyogok a nyakukat, a piócák a lábukat csípték. Mégis, a kenderföldeken olyan jövedelemre lehetett szert tenni, amivel ki lehetett tűnni a többiek közül. A kemény munkával megtermelt kenderzsákok, kosarak eladásából származó pénzt gyakran földbérlésbe forgatta vissza a vállalkozó szellemű jobbágy. Az uraság hamar felismerte: ha a feldolgozatlan kender helyett inkább a zsákot kéri el jobbágyától, akkor jóval értékesebb portékára tesz szert, mint ha a kendernövényből venné le a maga hasznát.
1818-ra a házatlan zsellérek eltűntek az összeírásokból, a házzal rendelkezők száma 53-ra nőtt. A jobbágyok között már akadt, Borbély Mihályné és Hőgye István személyében, aki két jobbágytelek nagyságú földet birtokolt. Mellettük egyre több gazdának sikerült a XVIII. század közepén még csupán töredéktelkét kikerekítenie egész telekké. Igaz, keserves folyamat lehetett, hiszen ahogyan szaporodtak az egész telkes jobbágyok, úgy nőtt a negyedtelken gazdálkodók és a zsellérek száma is. A népesség növekedésével nem lett több föld a faluban. Arra, hogy egyes jobbágyok telkei egyre apróbbakká válnak, már nemigen fordítottak gondot Volkra püspök utódai.
Ha figyelmesen olvassuk az 1818-as urbáriumot, felfigyelhetünk arra, hogy az egész telkes jobbágyként számon tartott családok között már feltűnik az 1848-as szereplésével kitűnő Zrínyi vagy a később módos gazdává váló Szűcs család is. A faluban mindig is nagy lélekszámú Ténta família, amelynek ősei már az 1767. évi urbáriumban is szerepeltek, ekkor még éppen hogy elkerülte a zsellérsorsot, hiszen mind az öreg, mind a fiatal előnevű Ténta Antal csak negyed jobbágytelekkel bírt.
A gyarapodás és a nagyobb népesség mellett megjelent a szegénység és az irigység is. A vármegye útjain gyakoriakká váltak az útonállások, rablások. A XVIII. század somogyi banditáiról nem lehet romantikus történeteket hallani. Szegények fosztottak ki még szegényebbeket vagy a náluk alig valamivel jobb módúakat. Csavargóvá, banditává egyébként általában katonaszökevényként lett az ember gyereke annak idején. Mert katonának menni nemigen akaródzott a legényeknek, különös tekintettel arra, hogy a szolgálati idő igen hosszú, hét–kilenc év volt, távol az otthontól, a szülői háztól.
Nem mindenki volt olyan szerencsés, mint Siketánc József. Igaz, őt már az 1848-as szabadságharc után igyekeztek befogni katonának, a módszer azonban mit sem változott a XVIII. század vége óta.
Siketánc az éjszakai zörgetéskor, ismervén a katonafogók szokásait, nem nyitott rögtön ajtót, hanem a vele együtt a füstös konyhában lakó „együgyű embert”, Hajnal Csicsát arra kérte, hogy nyomja addig az ajtót, amíg ő felöltözik. Mikor aztán késszen állt, Csicsa elengedte, az ajtó hirtelen felpattant, a katonafogók vagy elestek vagy félreugrottak, Siketánc pedig kiugrott, és elszaladt üldözői elől. Neki szerencséje volt, mert a katonaságot is megúszta, és bandita sem lett belőle.
Az 1848. március 15-i pesti forradalom híre már másnap megérkezett Somogy megye székhelyére Kacskovics Ágostonhoz, az Esterházy-uradalom tiszttartójához. Hogy az andocsiak Kaposvárról kaptak-e hírt a forradalomról vagy éppen a püspöki uradalom ottani tiszttartóján keresztül értesültek az eseményekről, nem lehet pontosan tudni.
A helyi hagyomány, mely szerint „igen gyorsan” és újságok útján érkezett meg a „revolúció híre” aligha tartható, tekintettel arra, hogy a megyének újsága ekkor még nem volt, és az országos lapok is meglehetősen lassan jutottak el a Pesten és Pozsonyon kívüli olvasókhoz. Mindenesetre mikor hírül vették az eseményeket, a falu ünnepi díszbe öltözött. A község vezetése két nemzetiszínű zászlót hozatott Pápáról, melyeket Andocs főterén, a kocsma és a kolostor előtt állítottak fel. Sokan kokárdát, nemzetiszínű szalagot tűztek fövegükre. Az ünneplés azonban nem annyira a polgári átalakulásnak, mint inkább a parasztok számára kézzelfoghatóbb előnyöknek: a robot és a dézsma eltörlésének szólt. Olyannyira, hogy amikor hírül vették, a templomban Te Deumot mondattak, és a hagyomány szerint a „köznap dacára annyian voltak a templomban, mint vasárnap”.
Mise után a lakosság a falu pénzén nagy dáridót csapott a kocsmában.
A mulatság tetőfokán Zrínyi Ferenc 36 éves telkes jobbágy állítólag Kossuth arcképét tűzte a kalapjára. A volt jobbágyok egyértelműen Kossuthot tekintették a dézsma és a robot alóli felszabadítójuknak. 1898-ban, 72 éves korában Ténta János is úgy emlékezett vissza a ’48-as időkre, hogy abból nem maradhatott ki Kossuth ilyetén való dicsérete: „Az Isten áldja meg Kossuthot haló porában, hogy a nagy rabságból megszabadított minket.”
A hangos szólamokon kívül az andocsiak mással is bizonyították a szabadság melletti elkötelezettségüket. A nemzetőrseregbe 76 férfi lépett be, köztük a falu két értelmiségije, Nagy János jegyző és Szabó József oskolamester. Az iparosok közül Holics Miklós, Farkas Likmár és Gunder Ferenc kalapos, Horváth János, Porkoláb József és Huszár Ferenc pintér, Matiznyi Ferenc bábos, Bognár Károly köteles, Meszter Ferenc varga, Visi Mihály mészáros és vendégfogadós, Bereg György csapláros, Ténta Antal és Mosonyi Márton molnár, Szabó Mihály szíjgyártó állt be nemzetőrnek. A nemzetőr-összeírásokból hiányzik Kopits János bábosmester és egyben bíró neve, aki valószínűleg azonos a bírói tisztet már 1818-ban is betöltő Kopits Jánossal, így igencsak hajlott korban lehetett már ekkor. Nem hiányzik viszont a püspöki uradalom intézője, Szeinec Károly, aki 43 évesen esküdött fel a haza védelmére. A legidősebb nemzetőr a nála csak három évvel idősebb Porkoláb György volt, míg a falu legfiatalabb hadfiai az egyaránt húsz-húsz éves Dravecy Imre és Király Vendel voltak. Katonaviselt embere a falunak amúgy csak kettő akadt, a mindössze harmincéves, korábban káplárként szolgált Posgai Lajos és a már említett 37 éves pintér, Huszár Ferenc. Úgy látszik, nekik annak idején nem volt szerencséjük, és így valóban legszebb éveiket áldozták a császárért. Az andocsi nemzetőrök és népfelkelők a környékbeli csapatokba, Zichy István nágocsi és Grubánovics Pál karádi százados parancsnoksága alá kerültek.
A forradalmi lelkesedés azonban nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy Somogy megyét megóvják a császári hadaktól. Jellasics horvát bán csapatai, mivel a Balaton-parti postaúton haladtak, az andocsiak szerencséjére elkerülték a Koppány völgye környékét. Így az itteniek megmenekültek a rabló és fosztogató segédcsapatok, az úgynevezett szerezsánok erőszakoskodásaitól, akikkel szemben maga Jellasics is többször kifejezte felháborodását.
Amikor később a forradalmi magyar kormány 1848–49 fordulóján a Dunántúl kiürítésére kényszerült, császári katonákkal telt meg Somogy megye. Czindery László Habsburg-hű főispán és Johann Burits tábornok uralma azonban csak néhány hónapig tartott. 1849. május elején Noszlopy Gáspár vezetésével megyeszerte győzött a népfelkelés, a császári csapatok elhagyták Somogyot. Az emlékezet úgy tartja, hogy Andocson már május 2-án megjelent Noszlopy és a megye képviseletében Magyar József ügyvéd, és meghagyta Kopits bírónak, hogy a nemzeti zászlót tűzzék ki. A zászló eleinte a falu főutcájának egy házán lengett, de az összesereglett andocsiak, amikor bizonyossá váltak benne, hogy valóban vége a labanc világnak, a zászlót azonnal a templom tornyára tűzték, és ismét nagy ünnepséget rendeztek.
Az is meglehet, hogy az itteni ’48-as időket csupán az emlékezet tette ennyire lelkessé és hősiessé, hiszen Noszlopy például aligha látogathatott Andocsra 1849. május 2-án, mivel ő ezen a napon éppen a megyeszékhelyen, Kaposváron tartott népgyűlést. Akárhogy is történt, az bizonyos, hogy a falubeliekre lelkesítőleg hatottak az országban végbemenő változások. Az örömmámor első percei után azonban ismét a fegyvereké lett a szó.
A szabadságharc nehéz ütközetei még hátravoltak. Mire Világosnál a magyar csapatok letették a fegyvert, a 76 hadba vonult andocsi polgár közül soknak csak a híre ért haza.
)
Toborzótábla
