Háborútól háborúig | Száz Magyar Falu

Háborútól háborúig

Mire a falevelek lehullanak, katonáink hazatérnek – szólt az azóta oly gyakran idézett mondat az első világháború kitörésekor. Tudjuk, sem az 1914-es „levélhullásra”, sem az azt követő három év őszére nem ült el a csatazaj a világháború frontjain. Az 1918 októberéig tartó küzdelemből az andocsiak is kivették részüket. A 254 hadba vonult andocsi férfi közül 35-en soha sem térhettek haza szeretteikhez. Ők az 1940 előtt még számozás nélkül nagy háborúnak nevezett küzdelem csataterein estek el. Haláluk, szemben a korabeli propagandával, nem volt sem felemelő, sem dicsőséges, hiszen miként az egész országban, Andocson is özvegyek és árvák maradtak utánuk. Ráadásul mindez egy olyan korban történt, amikor még a férfiak számítottak egy család egyedüli fenntartóinak. A falusi asszony férj nélkül szegény és kiszolgáltatott maradt, a hősi halált halt férjeket nem helyettesíthették sem a segélyek, sem a katonaözvegyeket méltató beszédek.

Az esztelen öldöklés során az andocsi férfiak a szerb, az olasz és az orosz frontokon küzdöttek az Osztrák–Magyar Monarchia dicsőségéért. Legtöbben a 17. honvédezredben, illetve az olasz harctéren háromszor is kivéreztetett 44. császári és királyi gyalogezredben szolgáltak. Az utóbbi, hagyományosan somogyiként számon tartott csapattestet a világháború után legendákkal vették körül a vármegyében. A negyvennégyesek körül kialakult hőskultusz az ezred háromszori „feltámadásnak”, illetve katonái nem éppen illemtudó szájának köszönhető. A szavuk járása után „rossebes bakáknak” is nevezett alakulat katonái állítólag nem tudtak úgy befejezni egy mondatot, hogy el ne hangozzék benne a „rosseb” kitétel.

Az első világháború évei alatt az otthon maradt andocsiak is élték a magyar falvak lakóinak mindennapjait. Az eleinte lelkes hangulatot egyre inkább felváltotta a félelem, majd rettegés, hogy vajon mi lehet a fronton lévőkkel, hazatérnek-e valaha is a férfiak? Egyre több asszony és gyerek dolgozott a földeken, végezte a szántást, kaszálta a termést, a hagyományos férfimunkákat. A munkaerőhiány miatt 1915–1916-tól kezdődően az andocsi uradalomban is feltűntek a hadifoglyok, akikkel a hadba vonultak munkaerejét kívánták pótolni. A világháború évei alatt azonban a hadifoglyokon kívül más „idegenek” is érkeztek Andocsra. Románia Magyarország elleni 1916. augusztus 27-i támadása után mintegy ötezer, a román csapatok elől menekülő erdélyit telepítettek át Somogy megyébe. 1917 tavaszáig közülük 81 főnek nyújtott menedéket az alig több mint 1700 lakosú község.

A menekültek befogadása semmilyen gazdasági előnnyel sem járt az őket elszállásoló andocsiak számára, mivel az erdélyiek többségében nők és gyermekek voltak, nem pótolhatták a férfiak munkaerejét. Elhelyezésükre magánházaknál került sor, ellátásukról a havi egykoronás, nem túl jelentős segélyt nem számítva, az őket befogadó gazdák gondoskodtak. A menekültek 1917 elején, a Romániával szembeni ellentámadás után, hazatértek szülőföldjükre. Ki tudja, talán éppen az 1916-ban Andocsra telepített gyerekek közül kerültek ki azok a vásározók, akik az 1920-as évek végétől kezdődően Kolozsváron felültek a vonatra azért, hogy erdélyi szőtteseiknek, remek kézművestermékeiknek az andocsi búcsúban keressenek vevőt?

A hosszú háborús éveknek 1918 őszén hirtelen vége szakadt. A következő néhány év eseményeiben az andocsi emberek inkább csak szemlélői, mint tevékeny alakítói voltak a történéseknek. Erőszakos földfoglalásra, vörösterrorra nem került sor, bár a földkérdés természetesen nem hagyta érintetlenül a püspöki uradalom cselédnépét sem. 1919. január elején szegényparasztok és cselédek írásbeli beadvánnyal fordultak Somogy megye főispánjához, melyben követelték a nagybirtok mielőbbi felparcellázását. Az andocsi földfoglalók később sem lépték túl a törvényesség kereteit, még 1919. március 19-én is csupán azt követelték naggyűlésükön, hogy a megyei vezetés hajtsa végre a földosztásról rendelkező törvényt. Figyelmet érdemel azonban, hogy az andocsi cselédek a Tanácsköztársaság hamarosan kibontakozó hivatalos, az állami gazdaságokat és kolhozokat erőltető felfogásával szemben jóval demokratikusabb és ésszerűbb elképzeléseket vallottak. Úgy vélték elegendő a püspöki uradalom „téeszesítése”, melyből aztán az egyénileg gazdálkodni tudók és akarók kishaszonbérleteket vehettek volna igénybe.

Abban, hogy az andocsiak ilyen békés módon adtak hangot követeléseiknek, jelentős szerepe volt Dani Sándor bábosmesternek, aki a munkástanács elnökeként tevékenykedett a faluban.

Dani nem volt „hivatásos forradalmár”, még kevésbé kommunista. 1917-ben mint hadirokkant szerelt le és tért haza Andocsra. Otthonában, színes mézeskalácsai cifrázása közben érte az öreg hadfit a forradalmak híre. Mint háborús hőst és szakmája nagy tekintélyű művelőjét választották meg az andocsi munkástanács élére. A világot azonban „nem forgatta meg”, és a falut sem „festette át vörösre”. Ehelyett meghallgatta az emberek panaszait, adminisztrálta a tanácskormány idején a község ügyes-bajos dolgait, igyekezett a helyiek szája ízéhez igazítani a kommunista földreformot.

A tanácskormány bukása után lemondott, és visszaadta a falu vezetését a korábbi elöljáróság kezébe. Mégis kevésen múlt, hogy a néhány hónapos politizálásért bitófára nem jutott. A siófoki és más Somogy megyei vérengzéseikről hírhedtté vált fehérterrorista különítményesek 1919 augusztusában eljutottak Andocsra is. Az ő szemükben mindenhol a munkástanács elnöke számított a legveszélyesebb helyi kommunistának. El is vitték Dani Sándort Karádra, ahol „bíróság” elé állították. Talán már a kötelet is kanyarították a nyaka köré, amikor az akkori andocsi ferences házfőnök Karádra érkezett, és tanúskodott a bábosmester mellett.

A derék páter vallomása szerint éppen az andocsi „vörös vezér” akadályozta meg, hogy széthordják a kolostor vagyonát. A rendfőnök közbelépésével Dani nemcsak megmenekült, hanem néhány év múlva még kitüntetést is kapott. Amikor ugyanis az új rendszernek sikerült a háttérbe szorítani saját szélsőségeseit, az egykori kommünárt mint a kolostor megmentőjét kezdték el emlegetni. Ekkor természetesen már nem illett szóba hozni Dani mester munkástanács-elnöki múltját, a megyei címjegyzékben 1932-ben közölt rövid életrajzában már csupán annyi szerepelt, hogy a „kommün alatt a községnek nagy szolgálatokat tett, a zárda vagyonát megmentette, miért nagy elismerésben részesült”.

A forradalmak korával ellentétben, mely nem hozott jelentős változásokat Andocs lakóinak életében, az 1920-at követő két évtized igencsak dinamikus korszaka a község történetének. A két világháború közötti korszak vérzivataros, politikai hisztériával tarkított első éveit követő konszolidáció idején a falu lendületes fejlődésnek indult. Ennek egyik magyarázatát a háborús fájdalmak kiváltotta vallási reneszánsz és a trianoni békét követő nemzeti gyász hatására ismét megnövekedett mértékű búcsújárásokban kereshetjük. Az ország jelentős területének elvesztésével a község Magyarország egyik legkedveltebb zarándokhelyévé nőtte ki magát. A falu egyik napról a másikra országszerte ismert és tisztelt kegyhellyé változott.

A tömeges búcsújárók és engesztelést remélők látványa megihlette a XX. századi magyar katolikus líra egyik legnagyobb hatású alakját, Sík Sándort is, aki az andocsi búcsújárókban az egész magyar nemzetet vélte látni. Az andocsi Máriához írt verse olyan ismertséget kölcsönzött a kis somogyi településnek, melyről korábban annak lakói nem álmodhattak. Megszaporodtak a híradások is. A Somogyi Újság és az Új-Somogy elsősorban az Andocson rendezett tanítóegyesületi ülésekről, lelkigyakorlatokról számolt be kisebb-nagyobb rendszerességgel, míg az Etnographia című néprajzi folyóirat elsősorban a Kalocsáról Andocsra érkező búcsúsok szokásait, énekeit gyűjtötte csokorba. A megyei újságokban 1925-ben egy régészeti ásatás és a templom új harangjainak felszentelése kapcsán a községről kétszer is többhasábos tudósítást közöltek. Az utóbbi eseményt olyan nagy jelentőségűnek ítélte a vármegyei lap szerkesztője, hogy a helyszínre küldött egy tudósítót, aki részletesen beszámolt a három harang felszenteléséről és az azt követő ünnepi bankettről.

Az 1925. december 10-i harangszentelésre ugyancsak mostoha körülmények között kerülhetett sor, hiszen a nagy-toldipusztai vasútállomásra lovas szánt kellett küldeni a tudósító úrért. Az új harangokat a megyeszerte ismert kaposvári apátplébános, Hoss József áldotta meg, a banketten pedig a környékbeli plébánosok, intézők és Andocs elöljárói vettek részt.

A kitüntető figyelem és a kegyhely jelentőssé vált forgalma nemcsak a falu hírnevére, hanem a mindennapi életre is jótékonyan hatott. A korai vallási turizmus jelentős bevételi forrást jelentett a község és lakói számára. Az sem véletlen, hogy a legszembetűnőbb változás a fogyasztási lehetőségek megnövekedésében volt tapasztalható. 1939-re már hivatalosan tucatnyi üzlet működött a kicsiny faluban. Ha ebből a számból le is vonjuk a kizárólag a zarándokok igényeit kiszolgáló ferences kegyszerboltot, illetve Szíjj Istvánné olvasókat árusító üzletét, még akkor is szembetűnő a falu boltjainak nagy száma. A kereskedők között egy borárust és egy baromfival és tojással üzletelő vállalkozót is találunk, ám a legtöbben vegyeskereskedést működtettek Andocson. Az ilyen mindenes boltok közül kettőt a Hangya tartott fent. A visszaemlékezők szerint ebben a két üzletben mindent megtalálhatott a gazdálkodó, amire szüksége volt, már csak divatosabb ruhaneműért kellett felülnie a vonatra.

A gyarapodásnak a napi fogyasztási lehetőségek bővülésén kívül más jelei is mutatkoztak. Már 1924-ben két magántulajdonú malom működött Andocson. Ekkoriban Boros János vízi-, míg Rácz György gőzmalmot üzemeltetett. A vízimalomnak azonban csakhamar leáldozott, két évvel később ugyanis már csak Ráczék szívógáz üzeműre átállított malma őrölte a gabonát. Az erőgépek szaporodása a faluban azt is jelentette, hogy már nem a veszprémi püspökség gőzerejű cséplőgépe számított a legfejlettebb mezőgazdasági gépnek. 1926-ban négy család benzinmotoros cséplőgéppel dolgozott, míg ketten, Ténta Imre és Kovács József más falubeliekkel közösen vásároltak masinát. Ezek a társulások voltak Andocs első, ekkor még önkéntes, paraszti szövetkezései. Kleizer Ferencnek és társának pedig, erejük egyesítésével, már nem csupán cséplőgépre de benzinmotoros traktorra is tellett.

A beruházások és a fogyasztás mellett már megtakarítása is volt a módosabb gazdáknak. Ezt ismerte fel jó érzékkel a Felvidéki Takarékpénztár, amely 1932-ben nyitotta meg fiókját a községben. A fiókvezetője a felvidékről betelepült Zsolnay Ferenc volt. Személyében egy Andocson addig ismeretlen társadalmi réteg, a magántisztviselőé is megjelent a faluban.

A gyarapodás szinte mindenkit érintett. Voltak, akiknek arra ugyan nem futotta, hogy akár egyedül, akár másokkal gépeket vegyenek, arra azonban majd mindenkinek lehetősége nyílt, hogy piacozással egészítse ki keresetét. Az andocsiak termékeiket a közeli Nágocs és Karád mellett a távolabbi Igalra, járásuk székhelyére, illetve az ugyancsak járási székhelyként működő Tabra vitték eladni. Sőt, akadtak, akik az 1930-as években fellendülő balatoni turizmus lehetőségeit kihasználva egészen Balatonboglárig utaztatták a mákot, diót, borsót, tojást, baromfit, meg a túrót-tejfelt.

Az andocsi tejtermékeknek igencsak jó hírük volt a környéken, bár az ekkoriban kialakult, már említett, „andocsi tejesek” elnevezés inkább csúfolódásnak számított. Eredete állítólag az, hogy a búcsúsok sátrainál szinte az egész falu tejet, sajtot, túrót kínált eladásra, ha kérte azt a látogató, ha nem. A csúfnév azonban valójában komoly tejtermelési teljesítményt és minőséget takart, amit a helyi tejcsarnok 1930-as megnyitása is igazol.

Piacra azonban nem csupán az andocsiak jártak el más községekbe. Vásároltak ők is számtalan vándorkereskedő portékáiból, vándor iparosoktól is. Favillát és gereblyét a Bakonyból leereszkedő és a Balatonon átkelő atyafiaktól vettek a falubeliek, míg a vándorfazekas Törökkoppányból járt hozzájuk. Drótostótokat és erdélyi szőtteseket árusító csíki gyerekeket, fiatalokat inkább csak az 1920-as évek közepéig látott a község lakossága, az üvegestótok és utódaik, a táblaüveggel házaló környékbeli és kaposvári mesterek azonban továbbra is gyakran jöttek. A nagy jövés-menést az andocsiak nem csupán a jó szándéknak de a közlekedési viszonyok javulásának is köszönhették.

A vasútállomással gyakorlatilag már rendelkező községben a béke két évtizedében többször végeztek közút felújítási munkákat, 1928-ban megépült az első járda is. A legnagyobb lépés a modern világ felé azonban minden bizonnyal 1930-ban történt, amikor végre telefont kapott a község. A magántelefon luxusát ekkoriban csupán ketten, Friss Flórián gabonakereskedő és Tilinger János vendéglős engedhették meg maguknak. Nagyobb jelentősége volt annak, hogy az első előfizetők között ott volt a községháza, illetve a plébániai hivatal. Telefont kapott a helyi csendőrőrs is. Mert a falu mostantól nem csupán körjegyzőségi székhely volt, de saját csendőrőrssel is rendelkezik.

A háromfős kakastollas alakulat hatásköre a körjegyzőség területére, vagyis Andocsra és Somogyacsára terjedt ki. Az itt élők többsége örömmel fogadta a csendőrök megjelenését a faluban. Az 1901–1910 közötti aratósztrájkok és az 1919–1921-es „rendteremtések” idején gyakran a parasztok elnyomásának jelképévé vált erőszakszervezet tagjai Andocs lakói számára nem az elnyomást, hanem a békés életet és a vagyonbiztonságot testesítették meg. A csendőrök is megkedvelhették a falut, pontosabban a csinos helybeli leányokat, Farmos Lajos, Tóvári Ferenc és Borsós Imre csendőr egyaránt helyben talált magának feleséget. A csendőrséget mint testületet örök időkre kompromittáló történelmi események, a zsidóüldözés és a nyilas uralom idején is jól vizsgáztak. Olyannyira, hogy Hazafi Pál csendőr őrsparancsnok 1944-ben például saját kezűleg tépte le a faluban kiragasztott nyilas plakátokat.

A gyarapodás és a fejlődés mellett az 1920–1940 között eltelt húsz évnek is megvoltak a maga árnyoldalai. Hiába készült el például már 1940 előtt a falu villamosítási terve, lámpafény mégis csak a második világháború után, 1949-ben gyúlt ki először az andocsi házakban. Az iskoláztatási feltételek sem javultak számottevően, a községi iskola továbbra is a régi épületben működött. Igaz, Nagy-Toldipusztán új iskolát nyitottak, ám ezzel nem az andocsi tanintézetek száma növekedett, hiszen Nagy-Toldi ekkoriban még Karádhoz tartozott.

A mezőgazdasági művelési ágak megoszlásában kedvező jelenség volt ugyan, hogy az 1913-as utolsó békeév 18 hektárja helyett, 1935-ben 84 hektáron folyt szőlőtermesztés, a kertek és gyümölcsösök termőterülete azonban mindössze négy hektárral nőtt, továbbra sem haladta meg a 41 hektárt. A mezőgazdasági termelést továbbra is súlyos társadalmi problémák terhelik, hiszen fennmaradt a föld magántulajdonának rendkívül egyenlőtlen megoszlása. A püspöki uradalom földjeit nem osztották fel működőképes parasztgazdaságokra, ezzel továbbra is útját állva a nagyszámú andocsi cselédség felemelkedésének. Ráadásul a veszprémi püspök bérbe adta uradalmát, mely esemény, sok más uradalombérlettől eltérően, nem hozott jelentős technikai fejlesztéseket. Andocs bérlője előbb Hencz Ödön, majd Babik József lett.

Az 1918–19-es forradalmak bukása után, a társadalmi béke megőrzése, valamint a hatalmi elit tömegbázisának kiszélesítése végett mégiscsak sor került egy korlátozott földreformra, melynek eredményeként 1923-ban 340 hold földet osztottak ki a püspöki uradalomból Macsák- és Mexikópusztán. E földosztás során kapott házhelyet negyven család is. A sokféle érdeknek megfelelni akaró, Nagyatádi Szabó István nevével fémjelzett, de az ő szándékaival ellentétes eredményt hozó földreform azonban nem juttatta földhöz az uradalmi cselédséget. A nagybirtok felosztása szóba sem került, földhöz elsősorban „nemzethű és nagycsaládos” gazdálkodók juthattak.

Andocson végül csupán egy–másfél holdat osztottak ki fejenként a „megbízhatónak” nyilvánított személyeknek. Ritkán, de előfordult az is, hogy három hold földet kapott valaki, kivétel nélkül nagycsaládosok, akiknek négy vagy annál is több gyereket kellett volna eltartaniuk kis gazdaságukból.

A földreform második szakaszát jelentette, hogy 1938-ban már jelentős mennyiségű földet, mintegy ezerötszáz holdat osztottak ki kishaszonbérletbe. A bérlet díját holdanként állapították meg, és a búza mindenkori árához kötötték. Egy holdat egy métermázsa búza áráért vehetett bérbe az andocsi parasztgazda. Mivel ezzel a lehetőséggel főleg azok tudtak élni, akiknek már amúgy is volt némi termelésre elégséges földjük, az uradalmi cselédek helyzete nem sokat változott. Sőt az új gazdák többsége is kénytelen volt napszámot vállalni az uradalmi földeken. Amikor Magyarország 1940-ben belépett a második világháborúba, a legtöbb hadba vonuló andocsi férfi hiányzó munkaereje elsősorban továbbra sem saját gazdaságát, hanem a nagybirtokot hozta nehéz helyzetbe.