II. Új császár a trónon. | 1848/49-es szabadságharc története

II. Új császár a trónon.

Bem tiltakozó nyilatkozata Windischgrätz ellen. – Öröm az udvarnál. – Simunich kiűzetése. – Perczel Mór Stajerben. – Ujabb harczok az Alvidéken. – A szöregi vérengzés. – Rózsa Sándor szabad csapatja. – Az aradi vár. Arad város lövetése. – Erdély helyzete. – Háromszék megmozdul. – Gábor Áron. Élete és jellemrajza. – Békealkudozás a szerbekkel. – Az országgyülés ujabb szózata az ország népeihez. – A nemzet és a külföld. – A decz. 2-iki államcsiny. – Uj császár a trónon. – A nemzetgyülés tiltakozása I. Ferencz József trónfoglalása ellen. – A feldunai magyar sereg nyilatkozata a trónváltozásról.

Bécs, a büszke császárváros, amely oly fiatalos hévvel küzdött a népszabadságért, ujolag nyugodt vala. De ez a nyugalom nagyon hasonlított a ravatalos-szoba nyomasztó csöndjéhez. Az emberek lesütött fővel, komoran, hallgatva bolygtak a romokban heverő utczákon. Az ifjuság: a torlaszok vitéz serege eltünt, szétszéledt. Egyrésze, Giron Péter vezetése alatt, hazánkba menekült, hogy itt folytassa a küzdelmet az önkény ellen. De ezek még a szerencsésebbek. A zöm Bécs nyirkos börtöneiben senyvedett. Hajnalonként aztán, midőn a város még szunyadt, hármasával-négyesével hurczolták őket a vesztőhelyre.

Windischgrätz könyörtelen szigora általános föháborodást keltett. Maga Bem, ez a rideg katona, 1848. november 8-án kelt nyilatkozatában a legmélyebb elkeseredés hangján igy kiált fel:

„… Óh Windischgrätz herczeg, ön az ország fővárosa iránt nem volt kegyelemmel. Ön föltétlen megadást követelt, csakhogy kezei közé kerüljön a nemes akadémiai legió, mely a bécsi népben a szent szabadság tüzét éleszté. S midőn a város urává lőn, ön a tanulók egy nagy részét, a legbátrabb védőket felakasztatta és agyonlövette. Átkozott legyen, alávaló eszköze a kamarillának! A császártól, kiből ön egy uj Nerot teremtett, irtózattal fog elfordulni népe. A mi pedig önt illeti, neve megbélyegezve száll az utókorra, amely herczegi cziméhez még a gyujtogató és a hóhérszolga nevet fogja csatolni…”

De annál nagyobb volt a megelégedés és vigasság a kamarilla táborában. Az olmützi udvarnál Bécs letiprásának a hirére fényes estély tartatott. Azt mondják, hogy Zsófia főherczegasszony csak úgy repesett az örömtől. Feltünően jókedve volt Ferencz Károly főherczegnek is.

– Bécsben végre valahára teljes a rend, – szólt a cercle alkalmával kezeit dörzsölve a sziléziai helytartóhoz. – Most már a rakonczátlan magyarokat szedjük ránczba. Remélem, hogy a legrövidebb idő alatt ez is megtörténik.

S valóban a legtöbb ember azt hitte, hogy Windischgrätz óriási haderejével, tüstént Bécs bevétele után, ellenünk indul. De nem úgy történt. A császári fővezér pihent babérain. Schönbrunni hadiszállásáról egyik ijesztgető kiáltványt a másik után röpítette világgá, de nem mozdult. Lehet, hogy nem érzett magában elegendő bátorságot a támadó hadjárat megkezdésére. Hiszen a honvédsereg már Schwechátnál is megmutatta, hogy számottevő ellenfél. Aztán a lázongó nemzetiség ereje is lankadt. Az ország több vidékén elkeseredetten folyt ugyan a harcz, de úgy tetszett, mintha a zendülés zsarátnoka nem égne immár olyan lobogó lánggal, mint eleintén. Mindehhez talán még az is hozzájárult, hogy fegyvereink több helyütt jelentékeny sikert vivtak ki.

Első volt mindjárt Simunich Boldizsár császári vezérőrnagy kiüzetése. A harczszomjas férfiu, mint tudjuk, ötezer fegyverrel és tizenkét ágyuval, október közepén tört hazánkba. Mi czélból jött? – azt talán ő maga sem tudta. Windischgrätz, „Winter-Feldzug 1848–49 in Ungarn” czimű emlékirataiban azt mondja, hogy Lipótvár kézrekerítése után Schlick tábornokkal kellett volna egyesülnie. Ámde, Schlick későbben jött. Sokkal valószinübb, hogy Trencsén-, Nyitra- és Pozsonymegyén keresztül húzodva, schwecháti táborunk szétriasztása után Windischgrätz herczeggel akart kezet fogni. Legalább erre vall utjának iránya.

Simunich különben már szeptember végétől egyre készül a támadásra. Mint a prédaleső vad, heteken át ott leselkedett a galicziai határon. Október elején végre levelet intéz Sárosmegye alispánjához, amelyben fölhivja, hogy gondoskodjék seregének az élelmezéséről, mert ő felsőbb rendelet folytán Magyarországba vonul, s első stáczióját Eperjesen, vagy Bártfán fogja tartani.

Nagy riadalom támadt erre Sárosban. A megye törvényhatósága nyomban rendkivüli közgyülést tart, s lelkesítő szózattal fordul a közönséghez, hogy kapjon fegyverre, s élelmiszereit rejtse el a betörő ellenséges had elől. Irányi Dániel orsz. képviselő pedig, aki mint kormánybiztos működött Sárosban, azonnal sürgönyöz Budapestre és gyors intézkedést kér. A honvédelmi bizottmány, azt hivén, hogy Simunich tényleg már betört, azon hevenyében erélyes hangu körrendeletet intéz a felvidéki megyék főispánjaihoz, s „a rabló Simunich fejére” dijat tűz.

Osztrák hadilobogó.
(Eredetije az aradi ereklye múzeumban.)

Naponként ujabb adatokból jön világosságra, – igy szól a többi közt a körrendelet, – hogy a kamarilla több oldalu katonai betörésekkel akarja az önkénynek uralmát ismét reánk erőszakolni.

Ezen alacsony erőszakoskodásnak legujabb jele azon tény, hogy egy bizonyos Simunich nevü ember, ki magát generálisnak nevezi, hivatkozva valami rendeletre, – melyet a magyar kormánytól soha sem kapott, – anélkül, hogy a legdurvább népek között is tiszteletben tartott azon népjogot tisztelte volna, hogy ha mint ellenség jön, legalább felmondja a barátságot, s becsületes, művelt ember módjára előbb hadat üzen, Sárosmegyébe betört. Miért is ezen Simunich semmi esetre sem mint becsületes ellenség, de egyenesen mint rabló törvén be Magyarországba, következésképen nem is mint ellenség, de mint rabló tekintetvén: – közhirré tétetik, hogy mint ezen rabló maga, mint minden társai és minden vagyona közprédául jelöltetnek ki. És meghagyatik Magyarország minden lakosainak, hogy ezen rabló csapatot minden úton és módon agyonverni, kizsákmányolni és neki mindenkép ártani mindenki hazafiui kötelességének tartsa; sőt hazaárulásnak vétke és bűne alatt tiltatik bárkinek ezen rablókat bármivel ellátni, bármivel élelmezni, vagy segíteni.

Sáros, Abauj, Zemplén, Borsod, Torna, Szepes, Mármaros, Ugocsa, Ung és Gömörmegyék főispánjainak és ezek távollétében az alispánoknak ezennel a legszorosabb felelet terhe alatt meghagyatik, hogy ők a megyéjökbeni népfelkelést, mint a megyék főkapitányai rögtön tettleg felállítsák.

Egyszersmind tudtul adatik az is, hogy a népfelkelés, ezen rablócsoport ellen parancsnokká kinevezett Pulszky Sándor alezredes úrnak rendelkezése alá rendeltetik, akinek parancsától fog függeni: merre mennyinek és hová kelljen menni és mint cselekedni.

Egyszersmind az is közhirré tétetni rendeltetik, hogy magának a rabló Simunichnak fejére 100 ezüst forint, s ezen rablócsoport minden egyes tagjainak fejére 20 ezüst forint jutalmak tétettek, akár élve, akár halva kerítse valaki birtokába. Melyeknek pontos és szigoru teljesítése hazaárulásnak terhes vétke alatt mindenkinek szent kötelességévé tétetik.

A derék sárosiak most még serényebben készültek a harczra. A félve várt ellenség helyett azonban ez a váratlan sürgöny érkezett:

„Dukla, okt. 12, éjjel 11 1/2 óra. Közbejött körülmények miatt sem Bártfán, sem Eperjesen át nem vonulok Magyarországba. Simunich.”

A vitéz tábornok, úgy látszik, neszét vette, hogy minő szivélyes fogadtatására készülnek: letett a tervéről. S még meg is üzente, nehogy hiába várják. Igazán megható udvariasság egy akkori császári generálistól.

Kossuth körrendelete tehát fölöslegesnek bizonyult. De némi haszna mégis csak volt, mert legalább a határszél ezen a pontján is szerveztetett védelem.

Simunich Szilézia felé húzódott, s egypár napi töprengés után, Trencsénmegyén keresztül tört az országba.

Kétségtelen, hogy az az útirány szabadabb volt. Trencsén egész védőserege, Ordódy Pál őrnagy parancsnoksága alatt, mintegy négyezer tót nemzetőrből és népfelkelőből állott; ez is szervezetlen, s nagyobbára fegyver nélkül. Egy ideig nem is került összeütközésre a dolog. Simunich ötezer főnyi hadoszlopával vigan törtetett előre.

A magyar sereg, amelyhez időközben négy század sorkatona is csatlakozott, csak október 28-án Kosztelna és Zarjecz közt szegte utját az előnyomuló császáriaknak. Eleintén elég jól ment a dolog; úgy tetszett, hogy a tót nemzetőröknek kedvük van a hadakozáshoz. De amint az első ágyugolyó közibök csap: egyszerre füstbe száll a bátorságuk; aztán vesd el magad, neki a szaladásnak. Hiábavaló minden, a futó hadat nem lehet többé feltartóztatni. Negyven ember esett el, köztük Pongrátz Guidó, a népfelkelők buzgó vezére. De a szerencsétlen ütközetnek voltak dicső mozzanatai is. Az egykoru tudosítások különösen egy igénytelen tizedes: Blahó Antal hősies önfeláldozásáról irnak magasztalólag. „Blahó, – igy szól a „Pesti Hirlap” – látván, hogy csapatja veszve van, ha magát fel nem áldozza, lőfegyverét ellökve, kardot ránt, s mint dühödt oroszlán vágtatott az ellenséges csapatba, hol miután négyet a másvilágra küldött, egy távolabbról jött golyó földre teríté.”

Honvéd atilla.
(A Kreith-féle gyűjteményből.)

A szétszórt nemzetőrség azonban csakhamar ujra összeszedte magát, s a szégyen haragjával indult Simunich után, aki Nyitra- és Pozsonymegyén keresztül, gyors menetben az osztrák határ felé sietett.

Csapatjaink november 4-én Pozsonymegyében: Nádasdnál érték utól, s most már ők léptek fel támadólag. A lámpaláz elmult, a tót fiuk nem ijedtek meg többé az ágyutól. Elszántan, szilaj erővel vetették magokat az utóhadra, s két órai küzdelem után végkép szétszórták azt. Simunich, nyilván azt hitte, hogy egy másik hatalmas uj sereg üldözi; vissza sem nézett, hanem megrémülve mint a leforrázott eb, Jabloniczán át Morvába menekült.

Csaknem hasonló kudarcz érte Burich tábornokot, aki meg Stajerből készült betörni. Perczel Mór azonban, aki mint tudjuk, a Muraközben táborozott, megelőzte őt. Négy honvéd zászlóalj élén, támogatva tizenkét ágyuval, átkelt a határon, s november 9-én Fridau mellett úgy elnáspágolta, hogy Burich néhány hétig mocczani sem mert.

A vakmerő átcsapásról maga Perczel, hadijelentésében a többi közt igy emlékezik meg:

… A szükséges intézkedések metételére a Radeczky-huszárokat a Dráva-hidhoz szemállásra előre rendelvén, november 8-án éjfél után megindulék a hadsereg főrészével és 12 ágyuval Stájerba. Mintegy 4 órakor Holczrau mellett előcsapataim a császári sereg előőrségével megmérköztek, s azt részint leölték, részint elfogták és visszakergették.

A Burich tábornok parancsa alatt álló tábor 4 század Pirét, 6 század Wimpfen, 6 század Ferdinand-Este, 2 század dragonyos katonaságból, 4 század vadászból és 6 hatfontos ágyuból állott.

Előőreim csatázása után, hegy közt haladó seregemnek két erős posiczióban akart ellentállni az ellenség, de kemény ágyuzás és gyalogságom bátor lövöldezése mellett mindakét helyről diadalmasan kiszoríttatott, mig végre Fridau mellett védelmet kísértve, vitéz seregeim által ismét kiveretett. Fridau szuronyszegezve megtámadtatott, s az ellenségnek a házakbóli folytonos lövöldözése daczára elfoglaltatott. Az ellenség nagyrésze futásnak eredt. Az ütközet tartott reggel 6 órától 10-ig. Mi közülünk van 1 halott, 3 nehéz és 11 könnyü sebesült. Az ellenség halottjainak száma, miután erdők és hegyek közt történt az ütközet, nem volt megszámlálható, de biztosan 50–60-ra tétethetik, többeket elejtve találtunk az utakon és vidéken. A foglyok száma 47, kik közül az olaszok és a vadászok tüstént önkénytesen magyar szolgálatba léptek. A foglyok egyrésze sebesült lévén, kórházba vitetett, de 21 Pestre szállíttatott.

Dicsérettel kell megemlítenem Gáspár ezredes urat és Gál táborkari tisztet, ki a had vezetésében ügyes tapintatával istápolá rendeleteimet. A nap fődicsősége azonban a Szekulich vezérlete alatt álló Zrínyi-zászlóaljat illeti. Az elődandár hegyeken-völgyeken át valósággal előtörtetésének köszönhető az ellenségnek kétszeri megfutamlása. Különösen dicsérettel kell említenem, midőn Fridaunál a magas hegyre ágyuzás és szuronyszegezés alatt ment fel és kényszeríté az ellenséget a visszavonulásra. Bámultam seregem szilárdságát, mely nem követett el rablást és a lakosokat, kiknek néhánya a lövöldözésben résztvett, bántalom nélkül hagyta; mig ellenben a császári sereg annyira vetemült, hogy saját kedvencz népét sem kimélve, 70 gránátnál többet vettetett a városba.

Dunyow, honvédezredes.

Perczel még aznap este rendes táborhelyére: Csáktornyára tért.

A szerbeknek sem kedvezett immár annyira a hadiszerencse, mint eleintén. Rettegésben tartották ugyan az egész Alvidéket, de nemzeti vágyaik teljesüléséhez egy lépéssel sem jöttek közelebb. Az önálló szerb vajdaság még mindig csak az álomországban élt. Aztán vezetőik közt is meglazult a régi jó egyetértés. Rajasics karlóczai érsek féltékenykedni kezdett a népszerü Sztratimirovicsra, s azon volt, hogy leszorítsa a cselekvés teréről.

Mayerhoffer ezredes, ahelyett, hogy békéltetőleg lépett volna fel, még éleszté a viszályt. Neki más czéljai voltak; ő a szerb felkelőkből az osztrák hadsereg számára segélycsapatokat szeretett volna formálni. „A nemzetiségi érdek – irja szept. 20-án Jellasicsnak, – most már mellékes; az a fő, hogy a császári ház törekvései mielőbb valósuljanak.”

Minden furfangját elővette tehát, hogy Sztratimirovics, aki a szerb nemzeti eszmének a legrajongóbb apostola volt, elmozdíttassék a vezéri állástól. S ebbeli törekvése, Suplikácz tábornok megérkezésével, nagyobbára sikerült is. Suplikácz az okt. 9-iki karlóczai gyülésen azt mondta ugyan, hogy mindaddig, amig hivatalosan meg nem erősítik, nem állhat az ügyek élére; mindazonáltal a szerb nép, Sztratimirovics rovására, mindenfelé vajda gyanánt ünnepelte.

Mayerhoffer most még csak a szervianusokat, akik a szerb nemzeti törekvéseknek mintegy erjesztő kovászául szolgáltak, szerette volna eltávolítani az Alvidékről. De ez már nem ment oly könnyen. Knižanin haragosan kijelenté, hogy bizony addig nem mozdul, mig fajrokonai, akiknek segélyére jött, czéljukat el nem érik.

De a ravasz ügynök nem maradt veszteg. Ujabb terveket koholván, azon fáradozott, hogy legalább a hadviselés iránya intéztessék az udvari-párt érdekei szerint. Azt tanácsolta tehát, hogy a szerb csapatok fogjanak a támadó hadjárathoz. Semmisítsék meg mindenekelőtt a bács-bánsági magyar haderőt; aztán kezet nyujtva a császári seregnek, nyomuljanak Szegeden át Pest felé. A terv tetszett, s nyomban a kiviteléhez láttak.

A magyar csapatok még mindig régi helyeiken tanyáztak. Alig volt nap, hogy itt, amott kisebb-nagyobb összeütközésük ne lett volna, legtöbbször megverték a szerbeket; de valami nagyobb eredményhez nem tudtak jutni. Pedig bács-bánsági seregünk ekkortájt – oly bátor és eszes parancsnokok, mint Damjanich, Nagy Sándor, Maderspach, Asbóth, Fack stb. vezetése alatt, – már körülbelül harminczezer főre rugott. Kiss Ernő rövid szabadságra menvén, helyette Vetter állt a hadak élére. Mészáros, mint tudjuk, Szent-Tamás sikertelen ostroma után visszatért a fővárosba, hogy a hadügyminiszteri teendőket lássa el.

A szerbek készülődése, bárminő titokban folyt is, nem kerülte el vezéreink őrködő figyelmét. Vukovics kormánybiztos sietősen intézkedett, hogy a közel vidékről mentől jelentékenyebb haderő vonassék össze a veszélyben forgó pontokra; igy, a többi közt, Szegedről is hat század nemzetőrt inditott Kikindára.

A szegedi nemzetőrség okt. 7-én el is indult: vigan, dalolva, harczikedvvel. Túlcsapongó hevük azonban sajnálatos vérengzésnek lőn az okozója.

Szegedtől mintegy félórányira fekszik Szőreg, egy virágzó község, amelynek jómódu népe legnagyobbrészt szerb. Erre vonult a szegedi nemzetőrség. Egyszerre azonban híre szalad, hogy a szőregi szerbek megtámadásukra készülnek. Ezeknek sem kell több; berontanak a községbe, s házról-házra fegyverek után kezdenek kutatni. Ebből pörpatvar, majd öldöklés támad.

Eközben két ittas nemzetőr visszafut Szegedre, s a város legnépesebb utczáján végigrohanva, torkaszakadtából ordítja:

Vécsey tábornok tábori látcsőve.

– Fegyverre! Jönnek a szerviánok! Szőregen már össze is csaptak a nemzetőrökkel!

A riasztó hír egy pillanat alatt elterjed az egész városban. Roppant zavar keletkezik. Megkondulnak a félrevert harangok, s a nép fegyveresen siet a Tisza partjához, hogy szembeszálljon a közeledő ellenséggel.

„E perczben, – irja egy szemtanu, – Szőreg felől egy gulya tinóval vörösövű oláhországi marhahajcsárok közelednek. A nép azt hiszi, hogy ezek a rettegett szerviánok: reájuk tör és tizenhármat felkonczol közülök. A vérengzés még inkább felkorbácsolja a szenvedélyeket. A vérittas tömeg most a városba nyomul, a szerb kereskedőkhöz ront és puskaport követel tőlük. Ezek, persze nem adhatnak, mert nincs nekik. A nép azt hiszi, hogy elrejtették a szerviánusok részére. Vak dühében a duláshoz fog, s a védekező Zsarevicset, egy másik társával együtt agyonveri. Ezalatt egy másik csoport a városi lőszertárat fosztja ki. A féktelenség aztán valóságos őrjöngéssé falul. A tömeg a zsákmányon összeczivódva, immár egymást kezdi mészárolni. A hatóság minden igyekezete, hogy a rendet helyreállítsa, hiábavaló. A dühöngő csőcselék még a nemzetőrökre is fegyvert emel és közülök többet agyonlő. Ekkor Beniczky, a város egyik köztiszteletben álló érdemes polgára lép a dúló tömeg elé, s összetett kezekkel kéri a szétoszlásra. Esdő szavaira azonban puskadurranás felel, s a derék férfiu véres fővel rogyik a földre. A szörnyű zenebona késő éjjelig tartott. A halottak és sebesültek száma több, mint hatvan.”

A népszenvedélynek ez a vad kitörése a szegedi nemzetőrséget is feltartóztatta alvidéki utjában. Pedig bizony szükség lett volna segítő karjára, mert a szerbek csakugyan hozzáfogtak a támadáshoz.

Tervök az volt, hogy bánsági seregünket, – amely Nagy-Becskereken és Versecznél táborozott, – elszakítsák a bácsi magyar hadaktól, s aztán a temesvári várőrség támogatásával tönkreverjék. Ennek a furfangos haditervnek a kivitele czéljából okt. 12-én a földvári, turjai, szent-tamási és csurogi szerb táborokból mintegy nyolcz-tizezer felkelő gyült össze, s két csapatban egyszerre indult a tiszabácsi és torontáli partján csaknem szemben fekvő Ó-Becse s Török-Becse ellen. Egy harmadik szerb csapatnak pedig, amely szintén három-négyezer főből állott, ugyanegy időben Nagy-Kikindát kellett megtámadni.

Mindahárom hely, az összeköttetés fenntartása végett, magyar őrséggel volt megrakva. Török-Becsén Csuha alezredes és Rohonczy Lipót őrnagy vezetése alatt ezer ember szállásolt, Ó-Becsén Fack ezredes parancsnoksága alatt szintén ugyanennyi; Nagy-Kikindát pedig Pikéti százados tartotta megszállva mintegy három-négyszáz nemzetőrrel.

A felkelők Török-Becse és Ó-Becse ellen – okt. 13-án – egyszerre intéztek támadást, ámde mindakét helyen visszaverettek. Különösen Török-Becsén volt véres a harcz. Már-már attól lehetett tartani, hogy a szerbeké a győzelem, midőn a lakosság szintén fegyverre kap, s a honvédekkel egyesülve, heves küzdelem után kiszorítja a felkelőket a városból. A támadó had rémült futással menekül tovább. Azonban épp szembejön velük három honvédzászlóalj élén a rettenthetlen Damjanich, hogy a szorongatott becseieknek segélyére legyen.

Damjanich, azonnal tisztában van a helyzettel. Látja, hogy Becsén már nincs szükség reá: a felkelők hátrálnak. A másik pillanatban rohamra vezényel, s iszonyu pusztítást teszen közöttük. Alkonyatkor már csöndes a Tisza-part, s a leszálló éj kétszáz felkelő hideg holttetemére borítja szürke fátyolát.

Másnap, – okt. 14-én – a megállapított haditerv szerint Kikindára került a sor. Pikéti maroknyi csapatjával egyideig ugyancsak vitézül tartotta magát; de a kikindai szerbek árulása következtében a túlnyomó erő elöl végre is Tordára volt kénytelen húzódni. A felkelők azonban nem zsákmányolhatták ki győzelmüket. A becsei kudarcz oly ijesztőleg hatott rájuk, hogy még aznap éjjel visszakotródtak Thomasováczra. Időközben megjött Nagy Sándor ezredes is, segélyt hozván Pikétinek. Kikinda ismét birtokunkba került. Az áruló város egyrészét boszus csapatjaink büntetésből fölégették.

Erre néhány napig nyugalom köszöntött be. A felkelőbandák oduikba huzódván, szidták Mayerhoffert, akinek ösztökélésére ily veszélyes kalandba rohantak. A kedvtelenség tünetei mutatkoztak mindenfelé. Sokan még azt is bánni kezdték, hogy egyáltalán harczba elegyedtek.

– Ennek rosz vége lesz, – szólt Mayerhoffer Suplikácznak. – Szerbjeink bizony még rájönnek, hogy vérük voltakép az udvar érdekeiért omlik. Foglalkoztatni kell őket állandóan, hogy ne legyen idejük az eszmélkedésre.

Damjanich tábornok tábori messzelátója.
(Eredetije az aradi 49–49-es ereklye-múzeumban.)

A ravasz ügynök tehát egy ujabb haditervvel állott elő: a versegi tábort tűzte ki a támadás pontjául. Azt gondolta, hogy könnyen fog menni a dolog; sokkal könnyebben a becsei kisérletnél. S ha győznek a felkelők, ami több, mint valószinű: bizonyára ismét lángralobban hunyó harczikedvük.

Ámde, úgy látszik, Mayerhoffer nem ismerte még Damjanichot, aki november 1-jétől kezdve alezredesi rangban a verseczi magyar csapatok önálló parancsnoka lőn.

Damjanich nem tartozott azon vezérek közzé, akik tétlenül, keleti önmegadással várják a baj közeledését. Ő eléje ment a fenyegető veszedelemnek, s vakmerően szemébe nézett neki. Most is úgy tőn. Mihelyt észrevette, hogy a szerbek mozognak: ezer ember élén, két ágyuval nyomban útra kelt, hogy a közeli Strázsa (Lagerdorf) földsánczai közt leselkedő felkelőbandát szétrobbantsa, s ezáltal Fehértemplommal összeköttetésbe lépjen.

Strázsa szintén egyik erős táborhelye a ráczoknak. Főbejárata előtt két hatalmas redut, a sánczokon köröskörül ágyuk; benn pedig Bobulics vezetése alatt, ezerkétszáz állig fölfegyverzett marczona határőr.

Damjanich, november 9-én pitymallatkor fogott a támadáshoz. Csapatjaink éber óvatossággal nyomulnak előre az esőázott sikos talajon. Ugy tetszik, mintha a felkelők aludnának; egyszerre azonban megdördül a földvár valamennyi ágyuja. Most már aztán nincs kitérés. A köszöntésre felelni illik. Freundenreich tüzérfőhadnagy nem is marad adós a válaszszal. A két ágyu legott működni kezd, s ércztorkából ugyancsak sűrűn röpíti a hatfontos golyókat.

Az ágyuharcz hevében a 3-ik zászlóalj második századának soraiból egy kis barna ember válik ki. Századosi egyenruha simul vézna, de arányos termetére. Az egyik szemére vak. De a meglevő félszeme csak úgy ragyog a belső hévtől. Több tűz van abban, mint másnak mindakét szemében.

A kis százados magasra emeli kardját és harsány, csengő hangon kiáltja:

– Utánam fiúk, a kiben magyar vér van!

– Éljen Földváry Károly! Éljen a haza! – hangzik válaszképen, s az egész század, mint a haragos förgeteg szuronyszegezve tör kedves kapitánya után a meredélyes földsáncznak.

Rémes harcz kezdődik. A két sereg egy nagy gomolylyá olvad össze. Ember ember ellen küzd. Az ágyuk bömbölésébe belévegyült a viaskodók csataordítása.

Csaknem egy órahosszáig tart ez a szörnyü tusa. A felkelők szilaj kétségbeeséssel védekeznek, de mintha érczfal nyomná őket, folyvást hátrább és hátrább kénytelenek húzódni. Aztán hirtelen az egész banda futásnak ered.

Földváry az egyik határőr izmos kezéből kicsavarja a fegyvert.

– Gyerekek, utánam!

Szuronytszegezve tör előre, nyomán kipirult arczu honvédjeivel. Egy pillanat és már a faluban hangzik biztató vezényszava.

A felkelőket megszállja a panik. Nem harczosok ezek többé, hanem üzött vadak. Rémülten, fegyvereiket elhányva menekülnek Vojvodina felé. A halmok mögül azonban egyszerre kibontakozik a 9-ik zászlóalj két százada, s gyilkos puskatűzzel köszönt a futamlókra. Végső kétségbeesésükben még egy kisérletet tesznek, hátha talán keresztülvághatják magukat. Nem sikerül.

Töltényláda a honvédseregnél.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

De hát most már merre? Még egy nyilás van: a Karas folyó mentén. A bomló had, csöndesen meglapulva mint a sebzett farkas, errefelé huzódik. Csakhogy itt is halál vár reá. Az egyik oldalról egy félszázad Würtemberg-huszár, a másik oldalról egy század székely gyalogos csap közzéjük. A felkelők nem is védekeznek többé. Egy része megadja magát, a zöm pedig a Karas hullámaiba szorul.

A déli harangszó alkalmával Strázsa községházában már Damjanich részére főz a honvédszakács.

Az ütközet befejezése után Damjanich magához inti Földváryt.

– Édes czigányom, gyere ide, hadd öleljelek meg.

Aztán széles melléhez szorítja az ifjú hőst: gyöngéden, szeretettel, mintha édes atyja lenne.

– Jól viselted magadat, nagyon jól viselted magadat. Ha te nem vagy, bizony még elnyomnak, – szól hozzá és megcsókolja homlokát.

A fényes diadalról Vetter tábornok az országgyűlésnek a következő rövid hadijelentésben számol be:

Damjanich ezredes úr f. hó 9-én a Lagerdorfnál táborozó ellenséget megtámadta, szétverte és Lagerdorfot elfoglalta.

Két százada a 9-ik honvédzászlóaljnak, egy százada a 3-iknak, s egy század székely, két hatfontos ágyu, egy félszázad Würtemberg-huszár és a Rózsa-lovasok valának a seregek, melyek e szép győzelmet kivivták.

Jelesül viselték magokat: a 3-ik honvédzászlóalj századosa: Földvári, s a székely század parancsnoka: Boros százados, Freudenreich tüzérfőhadnagy kitünő bátor és ügyes magaviselete által sokat tett; úgyszintén Rózsa Sándor, ki egymaga tizenkét ellenséget leölt.

Két egyfontos ágyu, egy lőszertaliga, nagyszámu fegyverek, s mintegy 2000 darab szarvasmarha és juh, továbbá egy szerb zászló lettek zsákmányaink.

A zászlót egy székely, a szaladó ellenség közül meglővén a zászlóst, ragadta ki.

Az ellenség közül legkevesebbre számítva 200 ember esett el, s 68 elfogatott. Részünkről Würtemberg-ezredbeli hadnagy Retter s a 9-ik honvédzászlóaljbeli hadnagy Fay urak, s összesen négy ember esett el.

Orcsisicza és Perla helységekben csataközben tűz támadott több helyen, s a Rózsa-lovasok portyázás közben az ellenséges szellemű helyekről sok marhát hajtottak el.

A strázsai ütközetben, mint e hadi jelentésből látjuk, tevékeny résztvett a Rózsaféle szabadcsapat is.

Rózsa Sándor (szül. 1813. † 1878.) a szabadságharcz elején már hirhedett betyárja volt az alföldnek. Rablóbandájával állandó rettegésben tartotta Szeged vidékét. A hatóság erélyes intézkedéseket tett kézrekerítésére, de a furfangos és vakmerő haramiavezér, mint a gyík, mindig kisiklott üldözőinek a keze alól.

Talán misem jellemzi szebben ama nagy idők nemesítő hatását, mint az, hogy még ennek a zabolázatlan szilaj betyárnak is megdobant a szive a haza esdő szavára. Egy szép folyamodást intézett Kossuth Lajoshoz, amelyben arra kéri, hogy engedtessék meg neki egy önkéntes-csapat alakítása. „Amit hibáztam a törvény és embertársaim ellen, – úgymond, – azt úgy teszem jóvá, hogy küzdeni fogok édes hazánk megtámadói ellen. Nem kérek érte egyebet: csak kegyes bocsánatát.”

Kossuth eleintén habozott: nem tudta, mitévő legyen ezzel a különös kérelemmel.

– Hátha megjavul, – szólt az ellenkező Nyáryhoz. – A honszeretet sok csodát művelt már. Lehetséges, hogy a javulás utjára tereli ezt az embert is. Ha pedig elesik: legalább megvezekel. Eh, próbáljuk meg!

Oláh prefektek kardja.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)

És Kossuth megadta Rózsának az engedélyt; de hozzátette, hogy bűnbocsánatra csak úgy számíthat, ha a csatatéren erre érdemessé teszi magát. Az ellene folyamatba tett bűnvádi eljárás azonban egyelőre felfüggesztetik.

Talán soha sem volt nagyobb öröm az alföld rónáján, az utszéli csárdák rejtekében, a karámoknál, mint ennek az engedélynek a hirére.

– Lám, lám, nekünk is szabad szeretni a hazát, nekünk is szabad meghalni érte, – mondogatták egymásközt a puszták fiai.

És csakugyan úgy látszott, mintha a haza szent szerelme, az a büvős erős megnemesítette volna sziveiket.

Harmadnapra már együtt van az egész harczvágyó csapat: száz napbarnitott arczu sugár legény; csupa őserő, csupa tűz. Nem kellett egyiköket sem csalogatni, maguktól jöttek. Még lovat is hozott magával csaknem valamennyi.

A honvédelmi bizottmány a vaserélyü Partecsics őrnagy parancsnoksága alá rendelte őket, aki aztán gondoskodott a teljes felszerelésükről.

Pörge kalap, sötétkék lobogós ing és gatya, ugyanilyen szinű rövid posztódolmány és fehér szűr; – ez volt a Rózsa-csapat egyenruhája.

Fegyverzetük: huszárkard, két-két pisztoly és karikás: a végén ólomgombbal.

A karikás volt a leghatalmasabb fegyverük. De értettek is a kezeléséhez. A ló ijedten hőkölt vissza, ha a karikásgomb orron csippenté. A melyik lovasnak pedig a nyaka közzé csördítettek: nem harczolt az többé ellenünk. A karikás drótfonatu suhogója, mint a hurok, a nyaka köré tekerőzött; aztán egy ránditással kiemelték a nyeregből, s úgy száguldtak vele árkon-bokron át. Nem használt ez ellen a kard, de még a pika sem. Vasasnémet, uhlánus valóságos borzadálylyal gondolt e csodafegyverre, amely se nem lő, se nem vág, mégis minden suhintása halál. Jobban féltek tőle, mint a kartácstűztől.

Rózsának a rendes fegyverzeten felül még egy négycsövü karabélya is volt. Egy szegedi puskaműves készítette a számára.

Kossuth, a szerbek ellen a verseczi táborba küldte csapatjával Rózsát. Itt legalább bő alkalma nyilik a vezeklésre. Egy ideig csak holmi kémszemlékre használták őket. Az eféle szolgálat azonban nem volt ínyére Rózsának: ő csatázni akart. A strázsai támadás alkalmával végre aztán ez az óhajtása is beteljesedett. De meg kell adni, hogy az első próba fényesen sikerűlt. A csapat rettenthetlen bátorsággal küzdött. Maga Rózsa Sándor tizenkét felkelőnek oltotta ki életét: ötöt agyonlőtt, hét ember pedig kardjának éle alatt roskadt össze.

Az ütközet után egy kis harácsoláshoz láttak. Mert úgy szép a hadiélet, ha ennivaló is van hozzá. Kerültek-fordultak, s alig egy óra mulva nem kevesebb, mint 1800 juhot, 402 darab szarvasmarhát, 53 lovat és 63 darab sertést hajtottak a verseczi táborba.

A honvédség fegyverei.
A legfelső gyutacsos, a középső kovás, az alsó pedig czinderes fegyver.
(Az aradi ereklye-múzeumban.)

Harczmodorukról maga Damjanich egyik hivatalos jelentésében így emlékezik meg:

„Rózsa Sándor csapatjának vivása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek előnkbe. Majd hegyen és ismét völgyben a legnagyobb gyorsasággal látja őket az ember száguldó paripáikon az ellenséget űzni, majd pedig ravasz vigyázattal a zsákmányos marhát hajtani; s ha az ellenségtől észrevétetnek, zsákmányaikat elhagyva, azt azonnal űzőbe veszik, aztán megint zsákmányaikhoz térnek vissza. Karikásaikkal nagyszerűen tudnak bánni; kiverik vele az ellenséges lovas szemét, vagy hurkot dobnak nyakába, s úgy rántják le a nyeregből.”

Ez a jelentés oly kedvező hatással volt a honvédelmi bizottmányra, hogy Rózsának, vitézsége jutalmául csakugyan megkegyelmezett. De meg is érdemelte, mert, – legalább még akkor – tisztességesen, katonához illőleg viselte magát. Gyakran megtörtént, hogy az elhagyatott szegénysorsu rácz asszonyokat még meg is ajándékozta.

– Itt van la egypár forint, – szokta mondogatni, – végy a porontyaidnak érte könyeret.

Sajátságos, hogy ez a marczona szilaj betyár mily gyöngéd vonzalommal viseltetett a gyermekek iránt. Ha egy gagyogó leányka, vagy egy kis fiu került eléje: fosztogatásra emelt karja azonnal lehanyatlott.

– No ne félj, nem eszlek meg! – szólott ilynkor, aztán lehajolt a pityergő gyermekhez, s megczirógatta arczocskáját.

Tény, hogy nőket és gyermekeket soha sem bántott Rózsa Sándor.

Emberei iránt azonban rendkivül szigoru volt. Az egyik legényét, valami szegény asszony kifosztása miatt, a helyszinén lőtte agyon.

Körülbelül két-három hétig rendén is ment a dolog. Nem hallatszott ellenük semmi panasz. Azt lehetett hinni, hogy a puszták fiai elvégre is beletörődtek a hadifegyelem vasigájába. Ámde, egyszerre csak kitört rajtuk az idült pusztai betegség: a rablás vágya. Úgy voltak, mint a kalitba csukott tigris, amely ideig-óráig csak meglapul a szelidítő vasrudja előtt, de ha egyszer vért szagol, nem lehet többé birni vele.

A háborúval járó vandalizmus csakhamar felköltötte szunnyadó szenvedélyeiket. Ujolag a régi betyárok lettek. Nemsokára a strázsai viadal után, Perla és Oresicza szerb községekben oly szörnyü garázdaságot miveltek, amely bizony sehogy sem illett a magyar hadviselés kimélő modorához. Igaz, hogy a két helység lakói átvonuló csapatainkra lövöldöztek, de a megtorlás mégis messze túlment a megengedhetőség határain. Több, mint húsz embert mészároltak le, s ráadásul még a falukat is kirabolták.

Bohusné Szőgyén Antónia.

Vetter tábornok, aki épp ez alkalommal jött a táborba, erős szemrehányást tett Damjanichnak e kegyetlenkedés miatt; ebből aztán a két vezér közt kemény összeszólalkozás támadt.

Damjanich, amennyire lehetett, védte Rózsát, de azért az első kinálkozó alkalommal igyekezett tőle megszabadulni: átküldte Oraviczára Asbóth Lajos dandárához.

Asbóth ebben az időtájban Bogsán körül Appel tábornokkal csatározott. A császári sereg minden áron el akarta foglalni a kis városkát, amelyből Asbóth ügyes intézkedése folytán még november 3-án kénytelen volt kitakarodni.

Appel azonban előbb levelet írt Asbóthnak, és fölkéri, hogy „üritse ki Bogsánt, ne legyen okozója hiábavaló vérontásnak; mert hiszen a császári sereg czélja ugysem egyéb, mint a rendfentartás.”

Asbóth tagadólag felelt. Erre Appel november 15-én négy század végvidéki katonával és kétezer oláh felkelővel heves támadást intézett Bogsán ellen. De Asbóth, akinek alig volt négyszáz embere, négy órán keresztül oly hősileg védekezett, hogy az ellenség meghátrált.

Másnap, okt. 16-án a resiczai vasgyárnál ujult meg a harcz, de a császári seregeknek ez a támadása is kudarczczal végződőtt.

E csatározások folyamán tömérdek bajt okozott Asbóthnak egy szomszédos kis falu: Ezeres, amelynek oláhajku népe lángoló gyülölettel volt eltelve a magyarok iránt. Többnyire itt Ezeresen csoportosult a felkelők tömege, innen indult ki rablókalandjaira.

Asbóth elhatározta, hogy szétüt a pártütő ezeresiek közt. Épp kapóra érkezett a táborba Rózsa Sándor. Nyomban magához rendelé s utasította, hogy negyven-ötven legénynyel ránduljon át Ezeresre, s fegyverezze le a falu népét.

– De figyelmeztetem, – hangsúlyozta Asbóth, – hogy senkit sem szabad bántani. A néptől szedje be a fegyvert, a főkolomposokat fogja el és hozza ide. Ebből áll a föladata.

– Ugy lesz, amint az őrnagy ur parancsolja, – válaszolt Rózsa.

De bizony nem úgy lett. Legényei rettenetes módon bántak el a zendülőkkel. Valóságos vérfürdőt rendeztek a faluban. Harminczhét ember vérzett el kardcsapásaik alatt. A pópát, misemondó ruhába öltöztetve, háttal felültették egy lóra, s gúnykaczaj közt úgy hajszolták fel-alá a községben. Aztán nekiestek a rablásnak.

Ezekután nem lehetett többé megfékezni őket. Rózsa Sándor sem birt immár velük. Elhagyván a tábort, a saját kezükre kezdtek dolgozni. S harácsolásaik közben bizony nem nézték, ki az ellenség, ki a jóbarát.

Az 1848–49-iki magyar bankóprés maradványai.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)

Maga Partecsics őrnagy is, a felügyelőjük, megsokalta garázdálkodásaikat. Felírt a honvédelmi bizottmányhoz, hogy sürgősen intézkedjék. „E zsiványcsapat, – igy szól jelentésében – rémületben tartja az egész vidéket. Egyfelől ők, másfelől az ellenség pusztítanak; s miután már úgyis hazakivánkoznak, a csapat feloszlatásáról kell gondoskodni.” Graentzenstein, a bányakerület igazgatója pedig Vukovics kormánybiztoshoz fordult s kérve-kérte, hogy szabadítsa meg vidéküket „ettől az átkos segítségtől.”

Kossuth csakugyan intézkedett, hogy a Rózsa-csapat föloszlattassék. De nem volt erre szükség. Közeledett a karácsony, midőn az alföldi pásztorember évi sáfárkodásáról beszámol a gazdájának. A csapat zöme pedig csongrád- és csanádmegyei csikósokból állt, akik úgyis hazakivánkoztak.

Rózsa azonban nem szabadulhatott oly könnyü szerrel. Felelőségre vonták. Ámde, a vizsgálat folyamán hiteltérdemlőleg beigazolta, hogy a terhére rótt kegyetlenségekben neki nincs része. Ő, – ugymond védekezésében, – minden lehetőt elkövetett, hogy csapatja tiszteségesen viselkedjék, de a legénység nem hallgatott intő szavára.

Rózsa Sándor egykét ütközetben tényleg oly vitézül harczolt, hogy méltón számíthatott némi elnézésre. Kossuth pedig, midőn a hazaszeretet jutalmazásáról volt szó, nem akart fukar maradni még Rózsa Sándorral szemben sem. Megajándékozta tehát ő is – a végleges bocsánattal. Az erre vonatkozó rendelet így hangzik:

5683

Hirdetmény.

Miután Rózsa Sándor az ország kormánya által számára megadott amnesztia feltételeit becsülettel teljesíté, magát több veszélyes csatában épen oly merésznek, vitéznek, mint a rábizottak teljesítésében hűnek és pontosnak tanusítá; úgy azon vád alaptalanságát is, mintha a strázsai (lagersdorfi) csata alkalmával tilos kicsapongásokat követett volna el, hiteles tiszti bizonyitványokkal megczáfolá: jövendőbeni jó, erényes és tiszta élet föltétele alatt a számára már megadott köz és nyilvános bocsánat ezennel megujíttatik és megerősíttetik.

Miről is az ország minden törvényes hatóságai ezennel értesíttetnek.

Budapest, deczember 15. 1848.

A honvédelmi bizottmány:
Kossuth Lajos
elnök.

Ez volt a Rózsa Sándor elbocsájtó levele. Vezérkedése megszünt, de azért, főkép a guerilla-harczok idején nagy pusztitást tett az osztrákok soraiban.

Beköszöntött a hideg, zuzmarás tél: az Alvidéken a harcz csöndesülni kezdett. Az ellenségeskedés nem szünt meg ugyan, alig volt nap, hogy egyik-másik helyen ütközet ne lett volna; de ezek az apró összecsapások inkább csak harczvágyból történtek.

Az aradi vár szükségpénzei.
(A gömbölyüek vastag papirosból vannak kivágva.)

Fehértemplom ellen még mindig agyarkodtak a felkelők. De a kicsiny város, mint mentősziget a viharzó tengeren, megvívhatatlanul állt a lázadás közepette.

Valószínű, hogy a délvidéki mozgalom végkép elposványosodik, ha Temesvár és Arad magyar kézben van.

Ámde, sajnos mindakét erősség bástyafokán császári zászló lengett. S parancsnokaik ugyancsak vigyáztak, hogy a környéken a lázadás tüze valahogy ki ne aludjék. S viszont a felkelők vakmerőségét is nagyban növelte az a tudat, hogy van kire támaszkodniok. Mihelyest a magyarok megtámadásáról volt szó: biztosan számíthattak akár Rukowina, akár Berger támogatására.

Az aradi várparancsnok: Berger, mint tudjuk, mindjárt október elején fölmondta az engedelmességet a magyar kormánynak. S hogy beigazolja, mennyire nem fél tőlünk, Arad városát, mely nem akart előtte hódolni, kegyetlenül megbombáztatta.

Bem arczképe.
(Rajzolta Petőfi Sándor.)

A honvédelmi bizottmány azonnal segélyére sietett a derék városnak. Megbizta Boczkó Dániel kormánybiztost, hogy a szomszéd megyék nékülözhető nemzetőrségével menjen Arad alá. Majd pedig, Máriássy János őrnagy vezetése alatt, rendes honvédcsapatokat is küldött Arad védelmére. Csakhogy a vezér megválasztásában nem volt valami nagyon szerencsés Mészáros.

„Máriássy, – irja egyik kortársa, – ugyan kitünőleg bátor és vitéz katona, kitünően megállta volna helyét egy zászlóalj élén; de gondatlansága, könnyelmüsége, de főképen a hadi képzettségben való hiánya miatt képtelen vala nagyobb sereg vezérletére. Ezenfelül magatartásában nyers, cselekvéseiben szeles és hirtelenkedő. Katonái nem szerették, de tekintélye sem volt.”

E birálatban kétségtelenül sok az igazság, de mégis túlkemény. Máriássy, kivált eleintén, derekasan viselte magát.

Az aradi vár ha nem is számítható az elsőrangu erősségek közzé, kedvező fekvésénél fogva szerfölött alkalmas, hogy egy olyan makacs katona mint Berger, megvesse a lábát benne. A védősereg ezerötszáz kipróbált harczosból állott; egyrésze dzsidás, akiket igen jól lehetett a kirohanások alkalmával használni. A czikczakkos falak ormáról hetven ágyu ásitozott. Lőszerben sem volt hiány: a kazamatákban közel négyezer mázsa puskapor feküdt. Igaz, hogy élelmiszerrel már kevésbé volt ellátva az őrség, de Berger időnként gondoskodott az ennivaló beszerzéséről. S épp azért nagy súlyt helyezett arra, hogy a szomszédos Uj-Arad, mely Temesvár felé is utat nyitott neki, birtokában maradjon. A fontos hely környékén folyvást dzsidásai czirkáltak.

Pénznyugtatvány.

Máriássynak legelső teendője az volt tehát, hogy Uj-Arad megszállásával a várat minden összeköttetésből elzárja. S ez sikerült is neki. Seregével okt. 21-én átkelt a Maroson, a dzsidásokat Kisfalud (Engelsbrun) táján megverte és még azon éjjel bevonult Uj-Aradra.

Berger tábornokot ez a cselfogás végtelen dühre ingerlé. Tomboló haragjával a védtelen Arad ellen fordult, s október 22-én virradatkor lövetni kezdé a várost. Két óra hosszáig hullott a rettenetes kartácseső a városra. Számos épület romhalmazzá lőn, valami tiz-tizenöt polgár, köztük Galinyi gyógyszerész, megöletett.

A szörnyü napról a Kossuth Hirlapjában „egy nemzetőr” ekként emlékezik meg:

Arad, okt. 25. 1848. Megnehezült az idők viharos járása fölöttünk!…

Folyó hó 22-ike egyike a legborzasztóbb napoknak, melyek Arad városát valaha fenyegették. Az éj sötét fellegfátyolát alig szegé be rózsás sugárival az ébredő hajnal, midőn városunknak a félelem miatt már több mint egy heti álmatlansággal küzdő lakosai, három egymásután sebesen és iszonyuan hangzó ágyudurranás által félálmukból fölriasztattak. Pillanat alatt talpon volt a városban levő haderő, talpon volt a lakosság.

A három egymásután következett ágyulövést csakhamar több követte, természetesen a várból. A granát-zápor szakadatlanul folytonos özönlése miatt polgártársaink zavarba jöttek a menekülés lehetősége iránt. Mintha az ég összes menykövei szórattak volna ellenünk: úgy rohant házainkra az égő gránát, a kilencz, tizenkét és tizenhat fontos golyók romboló özöne.

Várbeli gaz elleneink ezen rettenetes ördögi működése reggeli hat órától kilenczig, alig egynegyedórai szünettel, folytonosan tartott. És pedig oly eredménynyel, hogy az eddigi adatok szerint 15 embr megsebesíttetett, 5 ló agyonzúzatott, több házak: különösen a Winkler, Meisztorovics, Joannovics, Matkovics, Fábián-félék, a „Fehérkereszt” czímű vendéglő és a megyeház 15–20 lövések által tetemesen megrongáltattak, néhány gyengébb szerkezetüek pedig a Maros partján lakatlanokká tétettek. A házainkra özönlött gránátok közül öt okozott némi kis gyuladást, mely azonban a háztulajdonosok által azonnal eloltatott, s így a várbeli vérebek azon szándoka, hogy városunk porrá égettessék, részint az előkészület, részint a granátok rosszasága miatt nem sikerült.

Váratlanul meglepő jelenet volt, midőn Máriássy János vezérőrnagy a legföldrengetőbb ágyuzás közt reggel 7 óra tájban az István-téren (ezt már jó lesz más térnek keresztelni) megjelent és a kiállított csatároknak tudtul adá, miszerint városunk most azért ágyuztatik, mert csatáraink által Uj-Arad, a várbeliek kizsarolt közlekedési helye és fészke éjszaka elfoglaltatott. Máriássy e jelentését csatáraink ajkáról egy az ágyudörgések közt is városszerte elhangzó „éljen” követte.

Kilencz óra után az ágyuzás megszünt egész délután 3 óráig, midőn ismét néhány lövés intéztetett uj-aradi előőrseinkre.

Egy másik szemtanu pedig a „Közlöny” hasábjain ezt irja:

Aradon, október 22. Az éj csendesen folyt le. Reggel háromnegyed hat órakor azonban ágyulövések vertek fel álmainkból. Riadó helyett az István-téren 3 mozsár kisütése hivá egybe a helybeli és vidéki őrséget.

Városunk tetemesen megágyuztatott. Hét órakor rövid szünet. Nyolcz órakor ismét ágyuzás, amely féltizig tartott. Mintegy 465 ágyulövést olvastunk.

Házaink súlyosan megrongáltattak, főleg a megyeháza, a „fehér kereszt” czimű vendéglő, Joannovics háza, és az izraeliták imaháza.

De mind Arad mellett épen áll, s nemzetiségünkből egy hajszálnyit sem enged.

Erre tiz-tizenkét napig tartó nyugalom köszöntött be. Berger, mint a verembe szorult dúvad, csöndesen meghúzta magát. De a magyar csapatok ereje is lankadt. Nem volt ostromágyujok, s igy akarva sem foghattak a vár megvételéhez.

Görgei hadipénztára.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

Máriássy ezt a szünetet a lázongó oláhság megfékezésére használta fel.

Itt, Arad vidékén, mint tudjuk, maga Berger tábornok uszitá ellenünk a föld népét. „Siessetek, – igy szól egyik kiáltványában az oláhokhoz, – az őrség segélyére. Saját érdeketek parancsolja azt. Mert ha az aradi vár a magyarok birtokába kerül: nektek sem lesz többé maradástok tüzhelyeiteknél. Kifoszt és elűz benneteket a magyar zsarnokság. Fel tehát! Hűségteket legfelségesebb Urunk: maga a császár fogja megjutalmazni.”

Igy szórta Berger a félvad tömeg közzé a méregmagot, amely, mint televény földön a beléndek, csakhamar meg is fogant. Arad-Hegyalja egyszerre forrongani kezdett. A zendülés okt. 18-án Kovaszinczon tört ki. Néhány nap mulva pedig már négy-ötezer lándzsás felkelő verődött össze Világosnál, hogy a várőrség segélyére menjen. A gonosz terv azonban dugába dőlt; Gaál Miklós őrnagy, a későbbi vitéz tábornok, nemzetőreivel szétszórta őket. Gaál ezután ment tovább; sőt Erdélybe is átcsapott, visszavonulásra kényszerítvén a Marosvölgyön harácsoló Riebelt.

De a lázadás még sem szünt meg; sőt mint az égő avar egyre harapózott tovább: le, egész Temesvárig, miglen összeért az alvidéki háboru tűztengerével.

Az országnak ezen az elhagyatott táján báró Rukowina tábornok kezében futottak össze a pártütés szálai. Az öntelt várparancsnok, bizva roppant haderejében, – 6000 fegyverese és 240 ágyuja volt, – odáig ment, hogy még Vukovics kormánybiztos fejre is vérdijjat tüzött. Dzsidásai, mint lánczaikról eleresztett vérebek, keresztülkasul barangolták az egész nagy vidéket; s az oláh és a rácz felkelők támogatásával raboltak mindenfelé. A temesvári börtönök telvék valának összefogdosott magyarokkal.

A honvédelmi bizottmány, hogy legalább reájok ijeszszen, verseczi táborunkból, hatszáz lovassal és néhány ágyuval Nagy Sándor honvédezredest rendelte Temesvár alá. Nagy Sándor Zsombolyán szállt táborba, s összegyüjtvén a vidék nemzetőrcsapatjait, a garázdálkodó császáriaknak többször ugyancsak a körmükre koppintott.

Seregeink ilyetén portyázása közben az aradi vár őrségét minden kartácsnál gyilkolóbb fegyver: az éhség kezdte ostrom alá fogni.

Emlitettük, hogy Bergernek bőven volt mindene, csak élelem dolgában állt rosszul. Eleinte még csak könnyen pótolhatta a fogyatékot; de mihelyest Uj-Arad a honvédség birtokába jutott: egyszerre bedugultak a segélyforrásai. Nem tudta, mitévő legyen.

November 5-én ágyuinak a födezete alatt kirohanást intézett Ó-Arad ellen, de a polgárság visszaverte. A véres harcz folyamán a szép Maroshidja is a lángok martaléka lőn. Maguk az elkeseredett aradiak gyujtották fel, nehogy hasonló támadásoknak legyenek kitéve.

Egypár nap mulva: november 10-én ujolag szerencsét próbál. Csaknem egész éjjel bombáztatja a várost, azt hivén, hogy a polgárság elvégre is megretten és kiereszti a várból. De nem; a leggyilkolóbb kartácstűzben, az égő utczák romjai közt megingathatlanul tovább is ott örködék az aradiak lángoló honszerelme.

Midőn Berger látta, hogy hiábavaló minden: Temesvárra Rukowinához fordult segélyért. Könnyen ment a dolog, mert a zendülés messzenyuló vonala, mint egy élő távsodrony, amúgy is összekötötte őket.

Rukowina nyomban intézkedett, hogy egy erős csapat, – kétezer ember nyolcz ágyuval, – sietve induljon Arad felé.

Várvédelmi eszköz.
(Eldobálták az aradi sánczokban, hogy a lovas vagy a gyalogos, ki arrar jár, belehágjon.)

Ez az intézkedés azonban, bármennyire takargatták is, nem maradt titokban. Megneszelte valamikép Nagy Sándor is, aki meg Máriássynak adta hirül, azzal, hogy együttesen támadjanak a császáriakra. Úgyis történt. Nagy Sándor az előnyomuló osztrák csapat oldalán Knézig haladt, Máriássy pedig, 760 emberrel és 8 ágyuval az ellenség elé jött egész Vingáig. Itt aztán egyesültek. De még igy egyesülve sem tartóztathatták fel az ellenséges dandárt. Makacs harcz után Nagy Sándor előbbi hadállásába volt kénytelen vonulni; Máriássy pedig Lippa felé huzódott, hogy Zurih őrnagynak, ki 900 nemzetőrrel itt várt a császáriakra, nyujtson segítőkezet.

A temesvári segélydandár, megszaporodva hét-nyolcz ezer oláh felkelővel, csakugyan errefelé nyomult. Előcsapata, november 12-én már Lippa előtt volt, s kisérletet tőn a város elfoglalására. Déltől alkonyatig tartott a küzdelem, de nemzetőreink, főkép a debreczeni fiúk oly vitézül harczoltak, hogy az ellenség Kövesdre hátrált.

Eközben megjött Máriássy, s nehogy ujra meglepjék őket, a Lippa előtti magaslatokon helyezkedék el. Az éj nyugodtan folyt le. De alig virrad, midőn az ellenséges ágyuk egyszerre csak dörögni kezdenek. Ez volt a beköszöntő. Aztán az egész császári sereg, melynek derékhada az éj folyamán szinte megérkezett, támogatva az oláhoktól, rendkivül heves rohamot intéz Lippa ellen. Kudarcz az eredménye. Délfelé megujul a támadás, este megint. Mind hasztalan, a nemzetőr szilárdan áll, mint a gránitszikla.

Ám, mit ér a hősiesség, ha az ellenfélnek segélyére siet vezéreink gondatlansága? A harcz hevében, midőn a győzelem babérkoszorúja már-már homlokukat érinti, veszik csak észre, hogy fogytán a lőszerük. Ismétlődött a nagyidai czigányok esete. Nem volt más menekvés, mint visszavonulni Mária-Radnára. Lippa tehát mégis a császáriak birtokába jutott. Igaz, hogy drágán megfizettek érte: háromszáz emberük maradt a csatatéren. A mi veszteségünk húsz halott, harmincz sebesült.

De ennél sokkal nagyobb hiba volt, hogy Máriássy e csatározások alatt egészen fedezetlenül hagyta Uj-Aradot. Berger, persze, kapva-kapott a kinálkozó alkalmon, s egyidőre megint ellátta magát élelmiszerrel.

A leczke használt. Máriássynak legelső teendője volt, hogy visszafoglalja Uj-Aradot; s aztán, most már egész erővel a várostrom előkészületeihez látott. November vége felé már hosszu földsánczok húzódtak Uj-Arad előtt. A honvédelmi bizottmány négy bombavető ágyut küldött neki; sőt a Visoczki-féle lengyel légióval, s egy székely zászlóaljjal megszaporítá seregét. S deczemberben tényleg megkezdődött az ostrom.

De legkomorabb volt a helyzet Erdélyben. A virányos országrész, Kolozsvár eleste után, csaknem tehetetlenül állt a tomboló vihar közepette. A maroknyi honvédcsapat, Riczkó Ignácz őrnagy vezetése alatt, a csúcsai szoros rejtekében húzta meg magát. A nemzeti ügy vezetői szétrebbentek, mint madársereg, ha ölyv közeledik. Mindenfelé gyász és siralom. A csüggedés annyira elhatalmasodott, hogy még a főkormányszék (gubernium) ellenállási ereje is megtört. Október 25-én, – úgy mondják, hogy Urbán kényszerítésére, – a következő rendeletet bocsájtotta ki:

Gúnykép a „Charivári” czimü 1848-iki élczlapból.

Fölhivás és rendelet.

Ő Császári és Apostoli Királyi Felsége legkegyelmesebb Urunk nevében!

Mélyen keserü fájdalommal értesülvén ezen kir. főkormányszék arról, hogy mennyi kebellázító iszonyatosságokat hozott létre e hazában a dühöngő polgárháboru, mily vérfagyasztó nyomor idéztetett elő már is ennek következtében.

Hivatásunkkal járó kötelességünknek tartjuk tehát, Erdély minden nemzetbéli lakosait hathatósan fölhívni, hogy megértvén és szivükre vevén ezen mindenkire nézve rossz, ínséges, keserves és általában káros törvényellenes állapotot, melyben eddig csöndes szeretett hazánk süllyedett, – ebből erélyes akarattal és lelkiismeretes készséggel menekülni törekedjenek, tisztjeik és törvényes előljáróik iránti engedelmességre ezennel visszatérjenek. Ennek bizonyságául, valamint annak jeléül, hogy az óhajtott közcsend és béke helyreállítására a magok részéről is egyenként és összesen készek közremunkálni, a kezeiknél levő mindennémű fegyvert az illető hatóságok által kinevezendő bizottmánynak szolgáltassák be; biztosítva levén a kir. főkormányszék a felől, hogy a csász. kir. katonaság azon esetre, ha a törvényes rend helyreáll, teljes erejével föl fog lépni a békének bármiféle háborítói ellen, s a személy és a vagyonbátorságot nemzetiségi külömbség nélkül föntartja.

Ehhez képest ezennel meghagyatik, hogy minden törvényhatóság ezen rendelet értelmében a beszolgáltatandó fegyverek átvételére azonnal egy bizottmányt nevezzen ki; a beszedett fegyverekről pontos jegyzéket készítsen; s e jegyzék kiséretében a fegyvereket, oda, ahová rendeltetni fog, elszállítsa. Ezt megelőzőleg pedig, az illetékes tisztviselők utján minden nemzetbéli és minden rangu lakosoknak hozza tudomására, hogy ezen, a kir. főkormányszéktől vett rendelet következtében mindenki köteles bárminő névvel nevezendő öldöklő fegyvereit a bizottmánynak beszolgáltatni; s aki ezt tenni vonakodnék, ez által nyiltan elárulná, hogy a béke helyreállítását nem óhajtja, s igy a hazának ellensége.

Ha a fegyverek beszolgáltatása megtörténik, a törvényhatóság a felől a kormányszéknek haladéktalanul jelentést tegyen, hogy a további intézkedések e tárgyban megtehetők legyenek.

Egyébként a mai napon az összes püspökök is fölszólítattak, hogy egyházmegyéjök papságához körrendeletet bocsássanak ki; s ebben a körrendeletben kötelességükké tegyék a lelkészeknek, hogy a szószékről is intsék a népet a rendhez való visszatérésre és fegyvereik beszolgáltatására.

Az erdélyi királyi főkormányszéknek Kolozsvártt 1848 november 25-én tartott üléséből.

Hogyne csüggedt volna el szegény erdélyi magyar, mikor maga a gubernium is, igazainak a legfőbb őre, hódolásra és fegyverének a letételére inti?

Hogyne keseredett volna el, mikor az anyaország, – amelyhez pedig az unió kimondásakor oly ujjongva csatlakozott, – immár alig gondol véle?

Dobra Péter
Janku és vezértársai
Janku Ábrahám
Balinte S.
(Az aradi ereklye-múzeumban őrzött eredetiek után.)

Igaz, a honvédelmi bizottmány, midőn az áldozatok szivtépő jajkiáltása már a Királyhágó bérczein is áttört, jelentékeny haderőt küldött Erdélybe; a segélycsapat, – tiz-tizenkétezer nemzetőr, – Katona Miklós őrnagy parancsnoksága alatt, október 22-én útra is kelt, sőt egész Deésig jutott. De az is igaz, hogy a legelső ágyuszóra úgy elszaladt, mintha soha sem lett volna Erdélyben. Katona Miklós a deési vereség után negyednapra (okt. 29-én) már Szatmáron pihent babérjain. De nem sokáig; haditörvényszék elé került, dandárának a vezetését pedig Zsurmayra bízták.

Ennyi volt az egész, ami november végeig az erdélyrészi magyarság védelmére történt. Ily körülmények közt aztán nem csoda, ha a lázadók vakmerősége napról napra nőtt. Az oláh rémuralom valóságos fénykorát élte. Janku, Axente, Dobra, Balinte stb. szinte tobzódtak a vérben. Egyik magyar család a másik után irtatott ki; egyik magyar község a másik után borult lángba. November 13-án már az aranyosszéki Felvinczre került a sor. Janku gyujtatta fel, aztán, szokás szerint kirabolták. „A szanaszét menekülő felvincziek közül, – jegyzi meg e szomoru idők egyik krónikása, – több mint háromszáz személyt emésztett fel a keserü bánat, a szükölködés és a kemény télbeni szigorgás.”

Az álnok szász-faj csak úgy repesett az örömtől. Fiatalsága, a császári haderő támogatásául, külön vadász-zászlóaljat alakított; az öregek pedig megerősített városaikból kézdörzsölve gyönyörködtek a szörnyű pusztulásban.

A kesergő honfiak reménye még mindig a székely nemzetben összpontosult, amely ha erejének tudatára ébred, talán mégis fordíthatott volna a dolgok menetén. Ámde, a marosvásárhelyi kudarcz után a székelység karja is megzsibbadt. Vezetői közt meghasonlás tört ki, maga a nép pedig kedvtelenül húzódott félre. Azt gondolta, vége mindennek; s csaknem szó nélkül tűrte megtiprását.

Egyedül Háromszék maradt rendületlen. Egész Erdélyben ez a darabka föld volt csupán, a hol a bujdosó magyar védelemre talált. S a nagy rémes éjszakában, mely mint egy óriás szemfedő ráborult egész Erdélyre, innen Háromszék felől egyszerre csak derengeni kezd.

Berde Mózsa kormánybiztos, a székely nemzet e lángbuzgalmu fia, sehogy sem tudott belenyugodni, hogy harczos vérei összetett kezekkel tétlenül nézzék, mint tombol végig hazájukon a pusztító förmeteg.

Elhatározta, hogy fölrázza népét az aléltságból; megbeszéli a teendőket a szék vezérembereivel, s aztán talpra állnak megint.

A gyülés Sepsi-Szent-Györgyön november 12-én csakugyan megtartatott. Aki csak némi súlylyal bírt a székben, az mind eljött. Igy a többi közt, ott voltak: Cseh Ignácz alispán, Dobay Károly ezredes, Papp Mihály nyug. őrnagy a fiaival, Demeter József kormánybiztos, Kovács Dániel főbíró, Nagy Ferencz és Hankó Dániel, ref. lelkészek, Gábor Áron közbirtokos, Thuróczi Mózes jómódu iparos, stb.

Oláh lándzsa, amelylyel a Brády-családot legyilkolták.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

A hangulat komor volt, a szemekben az elszánás tüze lobogott. Midőn Berde Mózsa kifejté összejövetelök czélját, Nagy Ferencz gidófalvi református pap, egy tűzvérü öreg, egyszerre csak közbekiált:

– Ha kell, mind meghalunk, de meg nem adjuk magunkat!

A lelkesedés szikrája tüzet fog az aggódó szivekben:

– Helyesen mondja! Ugy van! Ugy lesz! – zugják mindenfelől.

Most már csak a védekezés módja beszélendő meg. Többen szólnak a fontos tárgyhoz; egyik azt, a másik emezt javasolván.

– Mind szép az, amit itten hallottunk, – mondja az elnöklő Berde. – Lelkem örül, midőn tapasztalom atyámfiai lélekemelő fölbuzdulását. De egyet kifelejtettünk a számításból: nincsen ágyunk.

Erre valahonnan a hátulsó sorból fölemelkedik egy bőrködmenes középkoru, barna férfi.

– Ha csak ez a baj, – szól nyugodt, lassu hangon, – könnyen segithetünk rajta. Ha pártolnak, majd öntök én ágyut.

– Ki ez? – szúrja a kiváncsiság valamelyik góbé oldalát.

A barna férfi a kérdezőre tekint.

– Ha ismerni akar, szivesen szolgálok. Gábor Áron a nevem, bereczki születés.

Csönd lett. Minden szem a bemutatkozó felé irányul; s az elfogódás zavarával nézik ezt a rendkivüli embert, aki még az ágyucsinálás titkaihoz is ért.

Csak Berde rázza kétkedőleg fejét. Bizony azt hiszi, hogy valami eszelős tolakodott közzéjök. De azért, a közhangulatra való tekintetből, udvariasan fordul hozzá.

– Köszönjük ajánlatát; s ha csakugyan tud az ágyuöntéshez, tessék: próbálja meg, – mond a kormánybiztos, de szavaiból kiérzik a kétely.

– Hát majd megpróbálom, – válaszolja Gábor Áron, s szerény magatartással távozik a teremből.

A gyülés aztán folyt tovább. Egyhangulag kimondták, hogy Háromszék a haza és a saját jogainak a védelmére kész táborba szállani ismét. Azonnal a fegyverkezéshez lát; de, időnyerés okából, béketárgyalásokba ereszkedik Puchnerrel. Ám, ha a generálkommandó csakugyan azt óhajtja, hogy a Szék nyugodt maradjon: biztosítsa ősi kiváltságaikat, s gondoskodjék, hogy ne legyenek kitéve a támadásoknak.

Azzal mentek szét, hogy bevárják Puchner válaszát, s a továbbbiakra nézve egy ujabb gyülésen fognak dönteni.

Berde, bármikép gondolkozott is a Gábor ajánlata felől, mégsem tudta feledni azt a különös embert, aki oly nyugodtan, annyi biztonsággal lépett a gyülés elé. Bántotta valami, talán a kiváncsiság, vagy tán a lelkiösméret. Hátha mégis igazat beszélt Gábor Áron? Hátha csakugyan ért az ágyuöntéshez? Nagy sor volna ez. Hogy lelkesednék a székely! Minő gyorsan térne vissza harczikedve!…

A gyülésből egyenesen a Gábor szállására sietett. Épp otthon találta. Beszélgetésbe elegyedtek. Berde, akár csak egy vizsgálóbiró, rendszeres vallatóra fogja. Kikérdezi multjáról, körülményeiről, majd rátér az ágyuöntésre.

Gábor Áront ez nem bántja. Minden kérdésére oly előzékenységgel válaszol, feleleteiben annyi az okosság, az ágyuöntés csinját-binját oly szakértően magyarázza el, hogy Berde bámulni kezd; csakhamar meggyőzödik, hogy egy lelkes és nagyeszü emberrel áll szemben. Most már hiszi neki.

Háromszék népe 1848-ban.

– Tudja, mit, kedves Gábor uram, – szól hozzá távozóban, – utazzék azonnal a hermányi vasgyárba, s legott fogjon az ágyuöntéshez. A költségekről majd gondoskodom én. Az ágyukat aztán itt Szent-Györgyön bemutatjuk a népnek.

– Még ma indulok, – felel Gábor.

S a két férfiu most már szivélyes kézszorítással bucsúzik el egymástól.

Egy ideig hirét sem lehetett hallani Gábor Áronnak. Ugy eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Csak két hét mulva, november 23-án került ismét elé, s látható jókedvvel rótta Sepsi-Szent-György utczáit. De volt is oka az örömre. Óhaja betölt. Pompás öt ágyut hozott magával rejtekéből: a hermányi gyárból. Az ágyuk szép sorban ott feküdtek a város piaczán. Hadd lássa mindenki. S a közönség valóságos csodájára tódult ennek az öt darab vashengernek. Megnézegette kivül-belől, s midőn meggyőzödött, hogy igazi ágyuk, harczivágya még nagyobb lett.

Sepsi-Szent-Györgynek ekkoron ismét rendkivül mozgalmas napja volt. Megjött a Puchner felelete, s meghallgatására az egész Székből beözönlött a nép.

A főhadparancsnokság átiratán rideg hang vonul át. Puchner kijelenti, hogy semmiféle alkudozásokba nem hajlandó bocsájtkozni: föltétlen hódolást kiván. Sőt fenyegetőzik, így, amúgy, hogy majd megtanítja ő Háromszéket, amely „valóságos gyülhelye a forradalmároknak.” Hódító szokott igy beszélni a legyőzöttekhez. Háromszéken még székely az úr.

Midőn Berde fölolvassa az átiratot, a megbotránkozás moraja zúg végig a hallgatóságon:

– Ha úgy van, akkor harczolni fogunk!

Perczekig tart a zaj; Dobay Károly ezredes, aki pedig népszerü ember, alig tud szóhoz jutni.

– Atyámfiai, – kiáltja kérelőleg, – hallgassanak meg. Én azt tanácsolom, ne hamarkodjuk el a dolgot. Bocsájtkozzunk ujabb tárgyalásokba. Hátha mégis enged a generálkommandó…

– Nincs többé alkunak helye. Mi karddal is megtudjuk védeni jussunkat! – szakitják félbe a szónok beszédjét.

– Harczolni akarnak?! – pattant fel Dobay. – De mivel? Hiszen egy krajczárunk sincs.

– Maradt Berzenczeitől 600 forint. Aztán ott vannak a Szék és az ezred jövedelmei! – dörgi vissza a tömeg.

– Nincs puskapor! – folytatja Dobay.

– Van még néhány mázsa, aztán majd készítünk! – válaszolják.

Nem lehetett már ezekkel bírni. Dobay még egy utolsó tromfot vág ki.

– Mind jó. De hol az ágyu? – kérdi most már haraggal. – Ágyu nélkül pedig nem lehet háboruskodni.

A népnek erre is kész a válasza.

– Ott a Gábor Áron ágyui! – hangoztatják egyszerre százan is.

Háromszék vezérférfiai közül
Bene József
Berde Mózsa, kormánybiztos.
Nagy Ferencz.

– Eh, mit, – int megvetőleg kezével Dobay, – azok csak pattogtatásra valók!…

Erre előlép Gábor Áron. Arcza csak úgy lángol a belső hévtől. Odamegy egész az emelvényig, Dobay elé, s kiegyenesedve így válaszol:

– Én vagyok az a szerencsétlen, kinek művét elkárhoztatják, még mielőtt megpróbálták volna. Jól van! Ha ágyum elhasad, lövessen főbe az óbester úr. S ha a kitett czélt nem találom, a második lövésre ágyum elé állok, s a golyóbist lőjjék rajtam keresztül.

Mint a templomi harangszó, úgy cseng-bong messzi szálló érczes hangja. A nép áhitatosan figyel; s nyugtalankodó szive lassanként megtelik édes hittel, erős bizodalommal. Aztán egyszerre kitör belőle az érzelmek árja, s kalaplengetés közt, tombolva perczekig zengi:

– Éljen Gábor Áron! Éljen az ágyuöntő!

S ezzel a hír szárnyaira kapja az igénytelen székely nevét, s dicsekedve száll vele a haza vérázott térein.

De hát voltakép ki is ez a csodaember? Bizonyos kevesen tudták még akkoron.

Gábor Áron székely határőr fia. Született 1814. november 30-án Bereczken, ahol atyja: Gábor István városi tanácsos, később pedig főjegyző volt.

Az eszes és tudvágyó fiú, atyjának szerény körülményeihez mérten, gondos nevelésben részesült. Elvégezte, még pedig igen jó eredménnyel, a középiskolát. Ekkor aztán, mint conscriptus határőrnek, neki is zászló alá kellett állni. Tizenhét éves volt, midőn besorozták. Katona éveit a 2-ik székelyezred 11-ik századánál töltötte, ahol 1839-ig szolgált. Ekkor hazamegy, de egy év mulva ismét szolgálatra jelentkezik, ezúttal azonban a pesti cs. k. 5-ik tűzérezredhez. Ebben a fegyvernemben, amelyhez gyermek korától kezdve mindig rendkivüli vonzalmat érzett, akarta magát kiképezni; azt hivén, hogy fényes pályatér nyilik majd előtte. Csalódott; még azt a kivánságát sem teljesítették, hogy a bombász-karnál (Bombardier-Corps) szolgálhasson tovább. A visszautasítás annyira elkedvetlenité, hogy azonnal elbocsájtását kérte. Csakhogy nem tudott megbarátkozni a csöndes polgári élettel. Vágyai és reményei a bömbölő ágyukhoz vonzották. S egy év mulva, immár harmadszor, öcscse helyett, ujra fölcsap tűzérnek. Csaknem három esztendeig, egész 1845-ig marad itt. De kitünő magaviselete, példás szorgalma daczára még sem vihette magasabbra: káplárságnál. Ekkor aztán elkeseredve végleg búcsút mondott a katonai-életnek.

– Ha erger-berger nevü volnék, vagy meczenásom lenne, – mondotta nem egyszer keserű gúnynyal, – rég tisztségre emelkedtem volna. Nem, soha sem fogja Magyarországon a katonát elévinni az ész, jellem és derékség, hanem a németség, szolgalelküség és a protekczió.

A gyoroki nemzetőrség zászlója.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

Bereczken szüleinél huzódott meg. Itt élt elvonulva, csöndben; áldozva tanulságos kedvteléseinek. Mert Gábor, mint csaknem valamennyi székely, szinte rászületett a furásfaragásra. Az asztalosmesterséget már fiatal korában megtanulta; de ezenkivül otthonos volt az eszterga-padnál; sőt a lakatosmunkához is értett. Fürge ujjai alól sok érdekes tárgy került ki. Igy, szülővárosának egy rézágyuval kedveskedett, amit az egyházi ünnepségeknél talán ma is használnak. Egyszer aztán egy önműködő szekérrel állt elé, majd pedig egy egészen új szerkezetű aratógép hagyta el mühelyét. Szóval, valóságos ezermester volt; egy rejtőzködő lángész, aki, ha más, békésebb korban születik, bizonyára világraszoló találmányokkal gazdagítja az emberiséget.

Ily szép, de meddő tevékenység közt érte a szabadságharcz. Midőn az agyagfalvi gyülés után a székelyhad oly nagy önbizalommal kimozdult bérczes otthonából, Gábor Áron csak mosolygott.

– Állítson ki csak Puchner uram eléjök hat ágyut, – szólt barátjaihoz, – bizony meglássátok, hogy az atyafiak az első ágyuszóra mind hazaszaladnak.

Úgyis történt. De azért magát Gábor Áront is fájdalmasan érinté ez a kudarcz. S ekkor támad töprengő lelkében a gondolat, hogy az ágyukezelés körül szerzett tapasztalatait, kézi ügyességét, lángoló buzgalmát fölajánlja a hazának. Nem volt otthon többé maradása. Üzte-hajtotta valami kimagyarázhatlan emésztő vágy, ki: a megriadt nép közé. Eljár az értekezletekre, az ő szerény modorában buzdit, tanácsol; mig végre a sepsi-szent-györgyi népgyülés hallgat kérő szavára, s tért nyit duzzadó munkaerejének.

Amit ezután tett Gábor Áron, – azt följegyezte aranylapjaira a történelem. Útmutatásai nyomán csakhamar óriási gyárteleppé alakul Háromszék. Hermányban, Kézdivásárhelyen, Szentkereszt-Bányán stb. ezernyi ezer kéz fárad az ágyuk öntése, a lőszergyártás, a hadfelszerelés körül. Valóban legendaszerü az a tevékenység, amit Gábor Áron ebben az időben kifejt. Mintha száz keze volna, úgy dolgozik. Vezető, mester és munkás egy személyben. S ha megszólal a harczikürt: bőrkötényét karddal cseréli fel és rohan a vérmezőre. Ott is hős, ott is első az elsők között.

Maga Kossuth is a legnagyobb elismeréssel adózik bokros érdemeinek. Előbb tüzérőrnaggyá, majd az önálló székely tüzérség főparancsnokául nevezi ki; s ezenfelül, hogy a gyártelep üzemképessége emeltessék, hatvanezer forintot bocsájt rendelkezésére.

De viszont Gábor Áron is valóságos rajongással csüng a Kossuth személyén. Csak úgy repes az örömtől, midőn Debreczenben 1849 tavaszán Kossuthnál tett tisztelgését Thuróczi Mózes komájának elbeszéli. Ez a rendkivül érdekes levél, amelyben, mint egy fényes tükörlapban meglátható Gábor Áron egész lénye, némi kihagyásokkal, igy hangzik:

… Ne csodálja, hogy eddig semmit sem küldtem, sok volt a legyőzni valóm. Most örömmel írok. Kossuth kormányzó úrnál és a hadügyminiszteriumnál kieszközöltem, hogy a k.-vásárhelyi ágyuöntő lőpor-, salétrom és gyutacs-gyárak kinagyíttatnak, egész tökéletességre vitethetnek és mint országos gyár mai naptól a hadügyministerium igazgatása alá kerülvén, ennek fejében 60,000, olvassa hatvenezer pengő forintot nyertem, miből most magammal viszek 10,000-et pengőben; sőt viszem azt is, hogy a székelyföldön levő gyárakhoz még az oly nagy hírű röppentyű gyárt is legnagyobb mértékben megkezdhessem. Ennek tanulását hétfőn kezdem meg. Miniszteri engedély nélkül Nagy-Váradon azt sem mondták: kutyám ne! Odementemkor csak embernek, nem tüzérnek; nem úrnak, hanem „kegyed”-nek neveztettem; sőt a gyárba belépésem is tiltva volt. Rendkivül elkeseredve irataimat a Generálisnak bemutattam, mindent hitt, de nem segíthetett, mert – úgy mondá – az ilyen titkos gyártás neki bőriben jár. Kénytelen voltam hát e tárgyért is ide feljönni és rendeletet eszközölni a hadügyminiszteriumnál. Tanulási időm Nagy-Váradon nem több 5–6 napnál. Ekkor Isten hirével utazom haza.

Nemde Turóczi Báty! jól állunk? Ne féljen, jobban leszünk. Pénz lesz, de csak hallja… Kossuth Lajos uram azt parancsolta szép csengettyű hangjával, hogy mihelyt haza megyek, azonnal két ágyút mindennel felkészítve ide Debreczenbe indítsak ki, hogy furva legyen és esztergálva, nem lovas, hanem gyalog ágyú.

Engem noha ott benn őrnagynak kineveztek volt (Bem nevezte ki), de miniszteri megerősítés nélkül nem sokat használt. Ezt is eligazítottam, a „Közlöny”-ben ki is jött; de eligazítottam egyszersmind azt is, hogy a Székelyföldi Tüzérséghez Igazatónak kineveztettem: tehát ezután nem más helyről, mint a valóságos Tüzér Főparancsnoktól fogunk függeni…

Mindenekelőtt arra kérem, hogy a furót és esztergát – költséget nem kimélve, sietősen készitse, hogy mihelyt hazaérkezem, két szép ágyút készíthessünk…

Tökéletesen bízva Túróczi báty lelkében, nem hinném, hogy mindent, de mindent készséggel meg ne tenne. Mert a székely nemzet becsülete forog kérdésben, ezt bemocskolni vétkes dolog lenne. Most kell a tenyér. Mindenkit tisztelek…

S minő volt az élete, olyan a halála is. Dörgő ágyú mellett, orosz ágyúgolyótól találva 1849. julius 2-án az uzoni véres csatában a kökösdi hidnál esik el. Amit annyira szeretett, ép az ölte meg: az ágyú. Valóban különös játéka a haragvó sorsnak.

Porló tetemei az eresztevényi sírkertben nyugosznak. S ha a székely embert arra viszi útja: ma is a hálaérzet kegyeletével gondol az ágyúöntő hősre.

A sepsi-szent-györgyi népgyülés harczvágyó lelkesedése, mint a napfény, szétárad az egész Háromszéken. S a székely nép komor arcza ismét kiderül. De legnagyobb az öröm Kézdivásárhelyen. Regeszerü az, ami, Gábor Áron bátorító föllépésének a hatása alatt, itten történik. Valami csodálatos láz, hasonló a keresztény vértanuk szent rajongásához, szállja meg a város nagyját-kicsinyét: segíteni a vérező szegény hazán.

Lakott Kézdivásárhelyen egy Thuróczi Mózes nevezetü rézműves. Egyszerű, igénytelen ember, aki üstnél, gyertyatartónál eddig bizony soh’sem csinált egyebet. Amint értesűl a Gábor Áron szándokáról: nyomban fölkeresi és elmagyaráztatja magának az ágyuöntés körüli teendőket. Aztán hazamegy, s néhány nap mulva egy hatalmas rézágyuval lép az ámuló kézdivásárhelyiek elé.

De az ágyuhoz löveg, aztán puskapor is kell. Sebaj, ezeken a hiányokon is segít a székely találékonyság. A faliórákról leszedik a vasnehezékeket (ponduszokat), s ezeket öntik golyóbissá.

Majd előáll Szacsvay János, esztelneki birtokos, a vidék leghiresebb vadásza.

– A puskapor miatt ne aggódjunk, – szól vastag, mély hangján, – majd csinálok én. Tiz év óta pusztítom a vadat, de még soha egy szem puskaport sem vettem; magam készítem magamnak. Értek hozzá. Torja teli van salétrommal, Kovászna ad ként, szenet pedig majd égetünk.

És megkezdődik a puskaporgyártás is. Igaz, kezdetben durvák a por szemcséi, de lassanként beletanulnak.

Gabriányi József gyógyszertáros pedig a gyutacs (kapszli) készítés nyitjára bukkan. Soha senkitől sem látta, magától jön rá.

És ez igy megyen sorba. Mintha csak a honszeretet megihlette volna az emberek elméjét: ez is, amaz is fedez föl valamit, ami az önvédelmi harcz ügyének hasznára válhatik. Minden ház egy-egy műhelylyé alakul. Thuróczi az ágyuöntés körül fáradozik, Dummel Ferdinánd az esztergályos-osztályra, Kovács István a kovácsmunkára ügyel. Jancsó Mózes piaczsori házában gyutacsot készítenek; Szacsvai a lőporgyártás körül buzog. S egy sincs, aki a munkától huzódnék. Hiszen olyan édes a hazáért fáradni. Az asszonyok odaadják összes réz és czinedényeiket, aztán mennek salétromot ásni. Még a gyermekek is dolgoznak: játszi kedvvel a golyóbist öntik.

Csakhamar közzéjök toppan Gábor Áron is, s a Szék megbizásából a hadfelszerelés élére áll. Gábor, Thuróczi segítségével, mindenekelőtt a különféle műhelyeket tömöríti egy nagy összefüggő egészszé; aztán szakerők után lát. A munka most már a legnagyobb rendben folyik.

A lázas tevékenység közepett azonban egyszerre csak hire fut, hogy Heydte dragonyos kapitány betörni készül szülőföldjükre.

Papp Ferencz nyug. őrnagy, a legderekabb székely hazafiak egyike, azonnal fölhivást intéz a közönséghez, hogy keljen fel és verje vissza az ellenséget. A fölhivás gyujt, s egész Kézdivásárhely nyomban fegyverbe lép.

Damjanich tábornok ismeretlen arczképe.
Természet után festette Mezey József honvéd tizedes.
(A kolozsvári 48–49-iki ereklye-múzeumban.)

A kézdivásárhelyiek példáját követi Háromszék csaknem valamennyi községe. S mindenfelől, templomi zászlók alatt, szent zsolozsmák éneklése közt, mintha búcsúra menne, nagy tömegekben özönlik a fegyveres nép a szék katonai központjára: Sepsi-Szent-György felé. November 28-án ozsonatájt már zsufolva a város; a roppant sokaság, mint a hangyaboly, csak ugy nyüzsög az utczákon.

De alig helyezkednek el, midőn egy ujabb rossz hir kel szárnyra.

– Balázs Manó, a 12-ik honvédzászlóalj őrnagya az ellenséggel czimborál! – beszélik mindenfelé.

– Lehetetlen, lehetetlen! – csóválja kétkedőleg őszbeborult fejét egyik-másik vén góbé.

– De ugyvan, – ujságolják tovább. Saját katonái fogták el, s kisérték Szent-Györgyre. Levelet is találtak nála Urbántól. A székház nagytermében épp most vallatja a hadbiróság.

– Hát már saját véreink is elárulnak? Nem, azt nem fogjuk tűrni! – zúg végig most már a fenyegető kiáltás házról-házra, csoporttól csoportig.

Az összesereglett tömeg rettentő haragra lobban. A tanácsterembe tör, a remegő vádlottat a piaczra vonszolja, s ősrégi székely gyakorlat szerint maga itélkezik fölötte: agyonlövi, s aztán lovak patáival tiportatja szét.

A véres holttetem, elrettentő példa gyanánt, ott hever az utcza kövezetén egész reggelig.

A székelyhad, e szörnyű népitélet után, még azon éjjel, mint a zivataros felhő, vonul tovább, hogy Heydte betörését megakadályozza.

Az ellenség Földváron tanyáz, a mieink pedig Hidvégnél szállnak táborba.

A székely, tomboló haragjában kész megbirkózni akár az ördöggel is; de mégis aggodalom nyugtalanítja szivét, ha eszébe jut, hogy nincs ágyuja.

– Csak ágyunk volna, – mondogatják – majd adnánk mi a németnek!

S im, az országut felől egyszerre csak szokatlan dübörgés hallik. Néhány percz, s hat szépen fölszerszámozott ló egy vadonatuj ágyuval robog a táborhelyre. Az ágyu mellett Gábor Áron lovagol; ajkán: üdvözlő mosoly, tűzfényü barna szemeiben: bátorítás.

A hidvégi völgy rejtekéből ezerszeres „éljen” zúg fel.

Éppen kezdődik a csata. Heydte, dragonyosaival kemény támadást intéz a székelység balszárnya ellen. Majd kibontakoznak az oláh felkelők, s jobbszárnyukat akarják megkerülni.

Gábor Áron egy dombtetőn sietve fölállítja ágyuját. Ő maga tölti meg, s ő maga irányozza.

Csakhamar eldördül az első lövés. A golyó magas ívalakban csap az előnyomuló dragonyosok közzé; a második az oláhok tömegén szánt keresztül.

A székelység egy ideig csak bámul. Nem hisz saját szemeinek.

– Nini, hiszen talál! – kiáltja örömmel az egyik nemzetőr.

– S nagyobbat is pukkan, mint a németé! – jegyzi meg a másik.

S ezzel az ágyu köré tolongnak; aztán elkezdik czirógatni, csókolgatni, mintha régen várt kedvesük volna. Gábor megilletődve nézi ezt a festői jelenetet, s arczán köny gördül végig. Az öröm könnye.

Kiss Ernő honvédtábornok pisztolyai.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)

– De most már előre atyafiak, mert mindjárt meglep az ellenség! – hangzik Butyka százados dörgő vezényszava.

Nem kell immár ide biztatás. A székelyhad vad elszántsággal tör előre, s szuronyrohamával rövid fél óra alatt egészen szétszórja az ellenséges haderőt. Heydte rémülve menekül tovább.

A székely nép önbizalma most már csakugyan visszatért. Ujra a régi nemes hún ivadék, teli lobogó harczivágygyal, önfeláldozó lelkesedéssel. Majd megerednek áldozatkészségének csodaforrásai; s minden ércze, valamennyi harangja Kézdivásárhelyre vándorol; hadd legyen miből Gábor Áronnak ágyut önteni.

A székely nép érczadománya, novembertől márczius végeig, a „Közlöny” szerint, ime ez volt:

Háromszék minden községe egy-egy harangot, összesen 125 darabot szállított Vásárhelyre; ezenfelül tömérdek ólom és czinedényt. Marosszék területéről 93 harang, 2 nagy mozsár és 4 mázsa réz került az érczolvasztó kemenczékbe. Udvarhelyszék 55 mázsa érczet (14 harangot), s több mázsa vasat, Aranyosszék pedig 25 harangot adott.

A kézdivásárhelyi ágyuöntő műhelyről Szabó Sámuel volt tüzérfőhadnagy tollából érdekes visszaemlékezést közöl „Az 1848–49-iki Történeti Lapok” egyik tavalyi füzete.

… Kézdi-Vásárhely – ugymond Szabó, – 1848-ban is oly szűk helyre összeszorult város volt, mint most. Telkei apró kis szeletekre szeldelve, melyekre csak keskeny bejáró ösvényeken lehetett bejutni. A főutczának balkézre eső (keleti) során feküdt az a kis telek, melyen az ágyukat öntötték.

Turóczi Mózes uram volt a vezető, egy barátságos képü, nyájas székely ember, mesterségére egyszerü rézmüves; de tehetséges ügyes férfiú, akinek Gábor Áron után legtöbb érdeme van a székely ágyuk készítése körül. Ők tették lehetővé, hogy a Székelyföld magára hagyatva, 1848–49 telén védelmi harczot folytasson, s magát fenntarthatta, mig Bem csapatai segítségére érkeztek. Háromszék felszabadulása után Gábor Áron a magyar kormánytól tüzér-őrnagyi, Thuróczi Mózes századosi rangot kapott.

Az udvar, mely ágyuöntő települ szolgált, négyszögletü: 6 ölnél nem szélesebb, 10–12 öl hosszu, kereken beépítve egyszerü földszintes házakkal és nyitott oldalu fészerekkel, szinekkel.

Az öntő-gödör a telek éjszaki részéhez támaszkodott egyik végével; mellette a katlan, melyben a falukról kapott harangokat olvasztották. Legnagyobb gondot az okozott, hogy furógép nem lévén, az ágyut lyukasra kellett önteni.

Megkészült a forma, két egymásra fektetett ládában agyagból mintázva. Ennek, most már kellős közepén tengely formán egy lábnyi vastag agyag kolbászt nyujtóztattak végig, melyet öntéskor az olvadt ércz körülfogott. Szája körül könnyű volt a tengelyt megtámasztani; de az ágyu feneke felől valami erősség kellett neki, ami szilárdul egy helyben tartsa, hogy el ne mozduljon, s az ágyu lyuka ferdén ne essék. Készítettek hát találékony észszel egy villa, vagy karikaforma kovácsolt vasdarabot, melynek nyele függélyesen volt megerősítve. Arról lehet tehát megismerni Gábor Áronéknak minden ágyuját, ha még volna valahol elhányódva belőle, hogy az ágyu feneke táján ezt a beleöntött vasdarabot meg lehet találni, mely letisztogatás után kivülről is jól látszott.

No hát ebben a szegényes műhelyben öntöttek összesen 60–70 darab ágyut, tudtomra csak három és hat fontosokat, nagyobbat nem…

A számra nézve azonban téved Szabó. Gábor Áron kézdivásárhelyi gyárában, több mint 90 darab, Jakab Elek szerint 93 vas és réz ágyut öntöttek.

Komáromi várfogoly munkája 1851-ből.

A magyar nemzet ügye ez időtájt, amint látjuk, nem állt éppen rosszul. Simunich kiüzetett az országból, a szerbek egymásközt czivódnak, Erdélyben a székely nép ismét szervezkedni kezd; Windischgrätz pedig, fenyegető kiáltványai daczára, egyre késik a háború megkezdésével.

Kossuth, széleskörü tevékenységének egész buzgalmával azon igyekszik tehát, hogy mentől jobban értékesitsük ezt a kedvező szünetet. Ki tudja mit hoz a kétes jövő, – sietni kell. S most még lázasabban folyik a hadszervezés mindenfelé. Valóban bámulatrakeltő a magyar társadalom ezen időbéli erőkifejtése. Néhány hét alatt kész hadsereget állít talpra.

S a nemzet, noha eréjének teljében van, még mindig hajlandó békejobbot nyujtani a pártütő nemzetiségeknek. Vétkök nagy; ám, ha megtérnek: kész számukra a bocsánat.

Kossuth, különösen a szerbekkel szeretett volna mielőbb valamelyes megegyezésre jutni, hogy bács-bánáti csapatjainkat az osztrák határszélre, a Lajthához vonhassa.

Ugy látszott, hogy a szerb felkelők maguk is megelégelték immár a czéltalan küzdelmet, s elfogadható föltételek mellett hajlandók a békekötésre. Egyik szóvivőjük meg is üzente azt Vukovics kormánybiztosnak.

Kossuth, mihelyt értesült a szerbek óhajáról, azonnal összehivta a honvédelmi bizottmányt, amely kijelenté, hogy szivesen szóba áll velök, ha békevágyuk csakugyan komoly. Egyúttal pedig beható eszmecsere után, megszerkeszté a tárgyalás alapjául szolgáló békepontokat. E hét pont a következő:

1. Általános bűnbocsánat a fellázadt szerbeknek.

2. Mindazon személy- s birtokszabadságok és jogok élvezetének ujabb biztosítása, melyek az áprilisi törvényekben az ország minden polgárainak külömbség nélkül a nyelvre és a vallásra nézve megadattak.

3. Az ország egész területén, a kapcsolt részekben s a végvidéken szintúgy biztosítása minden nemzetiségnek s saját nyelvök használatának: egyházi, iskolai és községi ügyekben és az életben.

4. Biztosítása annak, miszerint a szerbek a hatóságokhoz, sőt magához a középponti kormányhoz is minden folyamodásokat és községi jelentéseket saját nyelvükön szerkeszthessenek, hasonló nyelven nyerendvén a hatóságok és a kormány válaszát is. Ugyanezen nyelven fognak köztük a törvények is kihirdettetni. Szlavóniával a kormány a magyar mellett a szlovén nyelvet is használandja levelezéseiben.

5. A görög nem egyesült egyház az állam óltalma alatt álland, s annak kedvezéseiben a többi vallásokkal egyaránt részesülend. Egyházi és vallási ügyeiket évenkénti kongressusaiban tetszésök szerint szabályozhatják és kezelhetik. Patriarchát szabadon választhatnak, kit a kormány míndenkor megerősítend, s méltóságához képest annak az országgyülésen az ország primása után adand ülést.

6. A szerb nemzet a maga igazgatására vajdát nyer, s az országgyülés minden további kivánataikat és kérelmeiket is méltánylandja.

7. Ha a végvidék a maga jelen állapotát nyomasztónak tekinti: a kormány hajlandó a fennálló katonagyarmati rendszert eltörülni. Ha pedig azt megtartani óhajtják, a már kihirdetett engedmények: a robot eltörlésére, a birtok tulajdonára, föloszthatására, szabad költözésre, a kereskedés, ipar, tudományok szabad üzésére nézvést megerősíttetnek; a katonatisztek előléptetésében gyermekeikre nézve különös figyelem biztosittatik.

A honvédelmi bizottmány, mint látjuk, a vajdaságon kivül, a szerb nép összes kivánságait teljesíteni akarta. Azt mondhatnók, többet ajánlott fel nekik, amennyi az államegység megóvása szempontjából igérhető lett volna. De az ország nyugalma forgott koczkán. Hisz eddig is mennyi rokonvér folyt már czéltalanul.

A tárgyalások vitelével Beöthy Ödön és Vukovics Sebő bizatott meg.

Az egyezkedés csakhamar megindult, még pedig elég jó kilátások közt. Knizsanin, a szervianusok vezetője, meglepő szivélyességgel fogadta követünket: Hankovics György nemzetőrszázadost. De Rajasics is úgy tett, mintha csakugyan szivén feküdnék a béke ügye. A hozzáintézett első megkeresésre csaknem bünbánólag válaszol: „Magam örülnék a legjobban, ha az óhajtott béke helyreállna, s megszünnék a hiábavaló vérontás;” – igy ir Blageovicsnak, aki a békepontokat, Beöthy megbizásából vele közölte.

A bécsi szabadságharcz vérbefojtásáról érkező hír azonban egyszerre megváltoztatta a szerbek hangulatát. Knizsanin hallani sem akart többé az egyezkedésről; Rajasics, ki ujra hatalmasnak képzelte magát, még kevésbbé. Második levele már teli van sértő henczegéssel.

„A szerbek, – úgymond, – nemzeti létük biztosítását kizárólag a császár ő felségétől várják, akinek tántoríthatlan hivei, s aki leirataiban óva inté őket, hogy a magyarokkal ne béküljenek. Én tehát csak nem bocsájtkozhatom a császár ellenére alkudozásokba, s éppen most, midőn a diadalmas Windischgrätz százezernyi hadsereg élén Pest felé közeledik, hogy a magyar forradalom hydrájának fejét széttapossa.”

Ily pöffeszkedően beszélt most már az álnok főpap. De csak velünk. Az udvarnál egész más húrokat pöngetett. Itt a hű felkelővezér szerepében alázatoskodék, s azon volt, hogy békeajánlatunkból minél nagyobb haszna legyen. Sztratimirovics az obdor meghagyásából Olmützbe utazott, hogy a hadiköltségekre pénzt kérjen, Rajasics pedig, mintegy nyomaték gyanánt, riasztóhangu fölterjesztéssel fordult a bécsi kormányhoz.

„… Az én tekintélyemnek csökkenése, – igy panaszkodik, – a mostani vészterhes időben az egész birodalomnak kárára válhat; s mindamellett maig sincs megsemmisítve a magyar kormánynak az a rendelete, amelylyel egyházi állásomtól fosztatom meg. Ha a szerb nemzet kivánságainak teljesítése tovább is halasztatik, én akaratom ellenére is, kénytelen leszek engedni a közkivánatnak, s békealkura lépek a magyarokkal. S ha ez megtörténik: a magyaroknak kétszeres haszna leend belőle. Mig egyrészt szövetségestársat nyernek a szerbekben, azalatt másrészt összes erejükkel a császári sereg ellen fordulhatnak. De arra is figyelmeztetnek, hogy a bán seregének csaknem a felerésze görög nem egyesült népből áll, amely, hasonlókép befejezettnek tekinti a háborut, mihelyest a szerbek és a magyarok közt a béke létesült…”

Az ijesztés használt. A kamarilla boszorkányüstje azonnal forrni kezdett.

– Minden óhajtásuk teljesülni fog, csak legyenek szilárdak, – szólt Ferencz-Károly főherczeg Sztratimirovicshoz; egyúttal intézkedett, hogy nagyobb pénzösszeg utalványoztassék a szerb hadipénztár részére. Rajasics pedig a következő legfelsőbb királyi kéziratot kapta:

Keves Rajasich!

Midőn Kossuth Lajos és társai áruló működése egész a lázadásig fajult, én uralkodói kötelességemnek tartottam a pártütést fegyveres hatalommal elnyomni, hogy hű népemnek békés és alkotmányos létet biztosítsak.

Magyarország azon lakosainak, akik a Ön egyházi hatósága alatt állanak, ismert hűségétől elvárom, hogy tartózkodni fognak a fölforgatókkal való érintkezéstől, s a rend helyreállításában Windischgrätz herczeg vezetése alatti seregemet fogják gyámolítani.

Az Ön hivsége pedig elég biztosíték nekem, hogy minden befolyását a szükségtelen elnyomások, bántalmak és kegyetlenkedések elkerülésére fogja fölhasználni; s igy atyai szivem óhaját, hogy a béke és a rend helyreálljon, s szerb alattvalóim méltányos kivánságát teljesíthessem, tőle telhetőleg előmozdítja.

Ki egyébiránt vagyok szokott kegyelemmel

Olmütz, 1848. november 14.

Ferdinánd, s. k.

Rajasicsnak rendkivül hizelgett ez a császári vállveregetés; pedig a szerbeknek egyetlen politikai kivánsága sem teljesült. Figyelmeztetés, hogy ne hallgassanak békeajánlatainkra, aztán vékonyka igéret, – ennyi volt az egész, amit kaptak. De mit törődött a dicsvágyó egyháznagy hiveinek érdekeivel?… Ő csak a maga javát nézte.

Az alkudozásoknak természetesen vége szakadt. A béke galambját tova üzte a háboru ölyve.

Kossuth még egy békéltető eszközhez nyúlt. Közzétette az országgyülés szózatát. A szivetrázó intelem, amely nyelv- és valláskülömbség nélkül, az állam összes népeihez van intézve, teljes szövegében igy hangzik:

Ihász Dániel ezredes hadilobogója.
(Az eredeti ereklye-muzeumnak ajándékozta Kossuth Lajos.)

A nemzet képviselői és az ország főrendei Magyarország népeihez!

Atyánkfiai!

Az örökkévaló istennek nevében szólunk hozzátok az igazságnak szavával.

Szólunk hozzátok, magyarok, németek, tótok, oláhok, ráczok, horvátok, szólunk elárult közös hazánk nevében, melyet a királyt környező cselszövők gonosz hálóval körül kerítettek.

Szólunk hozzátok szabadságtoknak nevében, melynek hajnala alig derült reátok hosszas szenvedés után, midőn a szabadságnak esküdt ellenségei vérözönbe akarják azt fulasztani.

Mit gondolnak ők a nemzeteknek szenvedésével; mit gondolnak ők a népnek vérével, mit gondolnak ők a leperzselt falvakkal s kegyetlenül elpusztitott városokkal, csak hazánk függetlenségének semmivé tételét, s nemzetünk szabadságának megdöntését elérhetnék.

Inkább akarják, hogy az egész ország egy nagy temetővé váljék, csakhogy ők régi kényök szerint korlátlanul uralkodhassanak rajta, s a temető sirjai közt némán lézengjen egy szolga-nép.

De él az isten, a nemzeteknek istene, ki védi az igazságot és megboszulja a hitszegést; ki nem azért teremté a szerb országot, hogy királyi udvaronczok zsákmánya legyen, ki nem azért tartá meg századok veszélyei közt e nemzetet, hogy a megujult szabadság reggelén essék áldozatul a hitszegésnek.

És él a nemzet még, él ép erőben, egészségesen: él e nemzet keblében az emberi méltóság érzete, él a hazának szent szeretete, él a méltó boszankodás, annyi árulás, annyi hitszegés felett, él a férfias elhatározás győzhetlen ereje, mely a mint senkit meg nem támad, senkit bántani nem akar, bántalmat sem tűr senkitől.

A nép legyen önmagához, legyen hazájához hű: – kis idő alatt a haza mentve leszen, és a magyar összes nemzet neve kedves leszen isten előtt, és dicsőséges emberek előtt.

Atyánkfiai! véreink! hallgassátok meg az országgyülés szavait, melynek tagjait ti választottátok képviselőkül, s részint a törvény hivott meg: hogy hozzanak törvényeket az ország boldogságára, s megoltalmazzák a hazát idegen zsarnokság ellen.

Mi egy levegőn nőttünk fel veletek, egy hazának vagyunk gyermekei, egy törvény uralkodik felettünk, szabadságunk közös veletek: végezve törvényhozói tisztünket, visszatérünk soraitokba, osztozni veletek szerencsében, szerencsétlenségben, a mi sorsunk a ti sorsotok, s a tietek a mi sorsunk is; ha mi titetek megcsalnánk, magunkat csalnók meg, mert a mint egy istenünk van, ugy van egy hazánk s egy szabadságunk.

Nekünk, mint nektek, e haza mindenünk; kivül e számunkra, mint számotokra, isten tág világán nincsen sehol hely. E helyen élünk, e helyen halnunk kell veletek. E földön nyugosznak ezer év óta apáink szent hamvai, e föld táplál minket, mint titeket; e földre teendjük le örök nyugalomra tetemeinket, e földből támasztand fel végitéletre az örök biró, kinek tetteinkről számolni fogunk; e földön akarjuk boldogoknak hagyni gyermekeinket, kiknek sorsa közös leszen a ti gyermekeitek sorsával. E földön minden érdekünk közös veletek, mi a ti számadó sáfáraitok vagyunk. A mi ajkunkra nem szállhat irányatokban az álnokságnak szózata.

Ellenben mit várhattok az idegenektől, kik béres zsoldosokkal támadták meg szegény hazánkat, kik a törvényes szabadság ellen fellázítottak horvátot, ráczot, oláhot, kik vérbe borítják mezőinket, öldöklik társaitokat, nőiteket, gyermekeiteket, felperzselik falvaitokat, kiragadják kezeitekből a véres veritékkel keresett falat kenyeret; mit várhattok az ellenségtől, ki fegyveres kézzel rohan be hazátokba, minden ok nélkül, hitszegően, istentelenül?

Mit várhattok azoktól, kik saját szülötte földünkön a legvirágzóbb fővárosokat irgalmatlanul összelövetik, felgyujtják, kiprédálják s kik seregenkint adják hóhér kezébe saját hazájuk oltalmazóit?

Pedig a föld, melyet pusztítottak, hazájuk földje; a városok, miket összelődöztek, hazájuk büszkeségei; a vér, melyet kiontottak, testvéreik vére volt.

Mit várhattok ti ezen istentelen ellenségtől, ha gyáván megadván magatokat, hazánkat elfoglalná? E hazát, melyhez őket a szeretetnek semmi köteléke nem köti; melyet ők nem szeretnek, nem szerethetnek, mert idegenek, melytől irigylik istennek áldásait, irigylik a szabadságot, irigylik a törvényeket, melyek zsarnokságuknak utjában állanak?

Mit várhattok ti ezen ellenségtől, mely saját hazájával oly kegyetlenül bánt: – s mely mégis annyira megy a szemtelenségben, hogy midőn édes hazánkban véres pusztító lázadást okoz, midőn fegyveres kézzel támadja meg országunkat, midőn minden isteni s emberi törvényt lábbal tapod, ép akkor álnok hitegető mézes szavakkal azt meri hazudni, hogy ő semmi rosszat ez országnak nem akar?

Ottinger Ferencz osztrák tábornok.

Arra mer felhivni, hogy ne védelmezzétek magatokat, ne védelmezzétek szegény elárult hazánkat, melyet ők vérbe borítottak s fegyveres kézzel rohantak meg.

Atyánkfiai! válaszszatok a haza szózata s az ellenség álnok hitegetése közt!

Elmondjuk nektek röviden a dolgok állását ugy, a mint van, s hivatkozunk istennek és a világnak itéletére.

A múlt tavaszszal meghozattak a törvények, melyek a népet szabaddá tették, s országunk törvényes függetlenségét ujolag biztosították.

Országunk eme függetlensége nem új szerzemény, s nem a királyok ajándoka, hanem őseinktől öröklött legbecsesebb hagyomány.

Magyarország mindig független, szabad ország volt, s ezen függetlenség megtartásának feltétele alatt emelte szabad akaratából királyi székre az ausztriai fejedelmeket.

És e függetlenség megtartására a királyok megesküdtenek, de esküjöket meg nem tarták.

Ezen hitszegően megtört régi törvényes függetlenséget adták vissza nemzetünknek a mult tavaszi törvények; az hát nem a király ajándoka, ez nem oly bábjáték, melyet ma adni, holnap elvenni lehessen.

A nép szabadsága pedig hasonlóképen nem királyi ajándék. A volt jobbágyföld, mely szabaddá tétetett, nem a király tulajdona volt; a robot és dézsma, mely eltöröltetett, a volt nemesség által lőn feláldozva, a nép javáért s az igazságnak kedvéért.

Ha van áldozat a szabadságban, a volt nemesség részén van, a királyén semmi.

A király számára gazdag udvartartás rendeltetett ki a nemzet vagyonából, s a nép szabadsága felállíttatott, hogy legyen a királyi széknek rendíthetlen támasza, kinek esküjéhez hiven a nemzet atyjának kell lennie.

A király, kinek trónusát, valamint apáink sokszor, úgy most mi e törvvényekkel mentettük meg az enyészettől; – családjával, fényes udvarával lejött Pozsonyba, s a nép előtt szentül fogadva, hogy e törvényeket szentül meg fogja tartani, áldás és szeretet által vétetett körül. Ki hitte volna, hogy a királyi eskü-fogadás perczében s a becsületes nép örömrivalgásai között más terv koholtatott azon törvények megtörésére, melyekről a jóhiszemű magyar azt hitte, hogy a királyi széket a szeretetnek ujabb kapcsával csatolják nemzetünkhez.

Jellasics e közben horvátországi bánná neveztetett ki, törvénytelenül az udvari ármány által kiforralt azon megbizással: hogy lázadást támaszszon a törvény ellen, melyre a király megesküdött, és Magyarország népeinek szabadsága ellen.

Jellasics ezen vétkes lázadásának támasztásában eszközül használta azon nemzetiségi bujtogatásokat, melyeket az udvari ármány a népek összeveszítésére és kölcsönös elnyomására esztendők óta szítogatott, ápolt s védelmezett. Igy tört ki részint ámítással, részint rettegtetéssel a horvát lázadás.

Hazánk felelős miniszteriuma nem hihetvén, hogy ezen istentelenségek a királyi környezetből forrásoznak, ismét és ismét kérte a királyt, jőjjön hazánkba, és jelenlétével mutassa meg, hogy nem pártolja a lázadókat, s megakarja a törvényt tartani, melyre esküdött.

De a király nem jött, sőt inkább az udvari ármány által késztetve, Bécsből birodalmának egy távol részébe vonult, s mi védtelenül magunkra hagyattunk.

De ha csak magunkra hagyattunk volna még! De nem hagyattunk magunkra, sőt idegen tanácsosok pénzt, ágyukat, fegyvert, lőport küldözgettek Horvátországba a lázadóknak segítségére, mig a király nevében szóval azt hireszteltették, hogy ő roszalja ezen lázadást.

E közben hasonló álnok módon fellázíttattak a ráczok, és a szomszéd Szerbiából rablócsoportok csődíttettek be az országba, császári hivatalnokok és főtisztek bujtogatták fel a ráczokat a király iránti hűség színe alatt a törvény ellen; s kezünknél vannak a leghitelesebb bizonyítványok, hogy ezen rácz lázadást is Jellasics vezette, a ki viszont a királyi környezet által vezettetett.

És hazánk alsó részein egy irtózatos háború tört ki, melynek kegyetlenségeit az elpusztított mezők, lemészárolt honpolgárok s felperzselt magyar és német falvak iszonyatossága kiséré.

Osztrák-magyar harcz.
A „Charivári” czimü 1848-iki élczlapból.
Chavrivári: Melyik az osztrák és melyik a magyar?

Hazánk kormánya kivánta a királytól, hogy a magyar katonaság, mely ő általa külföldön idegen népek elnyomására használtatott, haza bocsáttassék az istentelenül vérbe borított hazát védni; de azt meg nem engedték, sőt az kivántatott, hogy saját hazánkat elhagyva, új meg új seregeket adjunk a keserves nyomás miatt feltámadt olaszok legyőzésére.

Az idegen katonaság pedig, melynek kötelessége lett volna a külföldön levő magyar seregek helyett e törvényt és rendet védni, a pártütő ellenséggel czimborált, s vezérei és sok tisztjei hazánkat gyalázatosan elárulták.

A magára hagyott nép, hazája szeretetétől ösztönöztetve, ezrenkint tódult önkéntesen a haza védelmére, de a haza ellenségeivel czimboráskodó vezérek árulása miatt áldozatkészségének nem lőn sikere.

És a fellázadt ráczok kegyetlenkedései mindinkább elharapódtak; a határőrvidéki katonák a császár nevében az ország ellen fellázadtak; és a pártütő horvátok, tengerpartunkat elfoglalva, a Magyarországtóli elszakadást kimondani merészelték.

Mindezen istentelen merények pedig a bécsi kormány által pénzzel, fegyverrel segíttettek.

Eközben az ország miniszterei azt kivánták a királytól, hivjon össze országgyűlést, mely az ország védelmére katonaságról és pénzről gondoskodjék s kivánta a királytól, jöjjön személyesen az országba, s királyi jelenlétével sikeresítse az országgyülés munkálatait.

A király nem jött, de az országgyülést összehivta, s kimondván a horvát és rácz lázadásra kárhoztatását, felhívta a nemzetet, hogy az ország védelme végett katonaságról s pénzről gondoskodjék.

A nemzet képviselői ismervén hazafiúi kötelességöket, országunk védelmére a legnagyobb készséggel ajánlottak pénzt és haderőt, és nyilván kimondták, hogy a honban a törvényes rendnek és békének teljes helyreállítása után a magyar sereg idegen nemzetek leigázására soha ne fordíttathassék.

És ez nem tetszett a királyi környezetnek, s még inkább szítogatta a horvát és rácz lázadást, s megengedte, hogy Bécsben felső tótvidéki gaz pártütők zsoldosokat toborozzanak a magyarországi tótajku megyék fellázítására.

E közben a külföldön letartóztatott magyar seregek segítségével az olasz nép legyőzetett, s ekkor már a királyi udvar levetette az álarczot, és szerencséjében elbizakodva, a bécsi miniszterium által nyiltan megiratta országgyülésünknek, hogy a király nem fogja törvényeinket megtartani, melyekre megesküdött, hanem kivánja, hogy a magyar katonasággal, a magyar pénzzel, a magyar nép adójával és határvámok rendezésével tovább is nem magyar felelős miniszterek, hanem a bécsi kormány rendelkezzék.

Szóval: kivánta, hogy Magyarország töröltessék ki az önálló nemzetek sorából, veszítse el függetlenségét s olvadjon bele az ausztriai birodalomba, és legyen egy nyomorult szolga-néppé; mert hiszen azt tudjuk, atyánkfiai, hogy ha vérünkkel és pénzünkkel idegen kormány rendelkezhetik, úgy mi azon idegen kormánynak rabszolgái vagyunk.

De még ezen hitszegésnél az udvar meg nem állapodott: a hazaáruló Jellasicsot, kit a király, mig szorultságban volt, maga is pártütőnek nevezett, most már kedves hivének nevezé, kegyelmekkel halmozá, és nyiltan felhivta, hogy elkezdett pályáján, azaz: a pártütésnek pályáján, tovább is megmaradjon.

Erre a pártütő Jellasics hazánkba fegyveres kézzel beütött, s minthogy a királyi eskü szentségében bizva, hazánk védelmére készületlenek valánk, könnyü szerrel gondolta hazánkat elfoglalhatni, szabadságunkat eltörülhetni s nemzetünket szolgaság jármába verhetni.

Mi gyüjtők rögtön a seregeket, de némely vezérek s némely istentelen magyarok árulása következtében a pártütő ellenség pusztítva, rabolva nyomult Fehérvárig s már a főváros bevételével kecsegteték magukat hitszegő ellenségeink.

A nádor és királyi helytartó, a királynak öcscse felszólíttatott az országgyülés által, menjen el kötelessége szerint seregünket vezérelni. Ő szép szavakkal szent igéretet tőn és elment a táborba: de a veszély perczében nádori kötelességét megszegvén, helyét elhagyta és az országból eltávozott.

A király nevében pedig az udvari árulók azon szemtelenségre vetemedtek, miszerint az országnak megakarnák tiltani, hogy magát védelmezze, megakarnák parancsolni, hogy az egész nemzet gyáván nyujtsa oda nyakát a mészárlásra.

Soha a történetekben ennyi gonoszságot még nem látott az emberiség.

Ámde számitásukban gyalázatosan csalatkoztak.

Magyarország népe, melyről azt hitték, hogy már meg van ölve, felriadt álmából s a hazaszeretet szent indulatától hevítve, sietett megvédeni a szegény elárult hazát.

Az igazságnak istene győzelemmel áldotta meg a népet. Vitéz hadseregünk s a kaszákkal, vasvillákkal fegyverzett nép karjai előtt porba hullott az ellenség, egyik tábora, 10,000-ből álló, elfogatott, s maga Jellasics főtáborával Sukorónál megverettetve, fegyvernyugvást kért, de a fegyvernyugvás alatt hitszegően a megszökött s boszankodó seregeink által üzetve, futott lélekszakadva ki az országból egész Bécs alá.

De mielőtt megveretett volna, a bizonyosnak vélt győzelem reményében leküldötték Bécsből gróf Lamberget, hogy mint teljes hatalmu királyi biztos uralkodjék a nemzet felett, melynek alkotmánya, függetlensége egy tollvonással eltöröltetett.

Ezen Lamberg a kétségbeesett nép dühének esett áldozatul.

De ennek következtében s mielőtt még nemzetünk sukorói győzelme a bécsi udvarnak tudtára jutott volna, annyira vitték az istentelenséget, hogy azon király nevében, ki az örök istenre megesküdött, hogy az országot minden ellenségtől védeni fogja, magát a pártütő Jellasicsot, a rácz rablóknak, s horvát pártütőknek istentelen vezérét, ki mint pártütőt előbb honárulási perbe fogatni rendelt, neveznék ki az ország teljhatalmu királyi helytartójának, s minden törvényt, minden polgári hatóságot eltörülve, a rabló ellenség vezérét élet és halál korlátlan urává akarnák tenni Magyarországon.

Ámde istennek igazságos itélete s a nép ereje előtt ezen pártütő zsarnok az országból kifutamodván, a királyi környezet istentelensége annyira ment, hogy a Magyarországgal határos minden tartományok katonai parancsnokainak meghagynák: üssenek be minden oldalról fegyveres kézzel Magyarországba, és segítsék a pártütő Jellasicsot; megparancsolnák a magyarországi várparancsnokoknak, hogy adják át a várakat az ellenségnek, vagy segítsék őt Magyarország elpusztításában.

Ezen istentelen parancs következtében lődözik az aradi várból Arad városát, ennek következtében lázadt fel Temesvár vára az ország ellen, ennek következtében lázitotta fel az erdélyi oláhokat az erdélyi főhadi kormányzó, ki a magyar alkotmányra megesküdött s most mégis irtó háborút visel az erdélyi magyarok ellen; ennek következtében tört be Simonich rabló-csordájával az országba, maga Jellasics pedig, miután hazánkból kiüzetve, a Bécs alatt összegyült császári seregek szárnyai alá menekült, a császár fővezérei által nemcsak le nem fegyvereztetett, sőt inkább Bécsnek ostromára felhasználtatva, miután a szerencsétlen Bécs elesett és felprédáltatott, most a kegyetlen Windischgrätz parancsnoksága alatt ujra be akar törni szegény elárult hazánk elnyomására.

Atyánkfiai! ez rövidbe foglalt hű képe a magyar nemzet ellen elkövetett gonoszságoknak.

Isten sok bajjal kisértette meg az országot. Ugy látszik, örök bölcsesége szerint hazánk boldogsága végett szükségesnek látta ezen sok veszélyt, hogy országunk összes népét erejének érzetére felébreszsze.

Isten ugy akarta, hogy hazánk szabadságát munkával, áldozattal érdemeljük meg, mert a nemzetek nem tudják becsülni azon kincset, mit alamizsna gyanánt kaptak ajándokul, s csak azon szabadság tartós, melyet fáradsággal érdemeltünk meg.

És most halljátok meg atyánkfiai a legközelebbi merényt, mely a sokat szenvedett nép elzsibbasztására kikoholtatott.

A királyt környező gonosz tanácsnokok, az ő nevét felhasználva néha-néha egy szózatot intéznek a népekhez, hogy a királyi tekintélylyel megfélemlítsék, s a nép elcsábitásával vigyék ki azt, mit erővel nem birnak kivinni: tudniillik Magyarország elnyomását, fényes szabadságunk eltiprását, önállásunk megsemmisitését, s a régi kényuraságnak helyreállítását.

Ilyen szózat intéztetett most is Olmütz városából a király nevében a magyar néphez.

Ezen tettét a gonosz tanácsnokoknak isten soha sem fogja megbocsátani, mert ez iratban a tömérdek istentelenség, mit ekkorig szenvednünk kellett, még gúnynyal, rágalommal tetéztetik, s oly igazságtalan vádak szóratnak az országgyülésre s egyes hazafiakra, kik a nemzet parancsának engedelmeskedve, hazafiui kötelességöket teljesítik, hogy e vádak méltatlansága felett elborzad az emberi szív, lealacsonyittatik a királyi méltóság s lehetetlen, hogy meg ne gyöngíttessék az annyi vérrel, annyi hűséggel tanusított ragaszkodásnak érzete.

Az van ugyanis az említett szózatban, hazánkfiai! mintha mi lázadtunk volna fel a király ellen, mi kezdtük volna a háborút, mi borítanók vérbe és lángba az országot!

A ki a fentebbi történeteket olvasta, a ki meggondolja, mikép s mennyi oldalról támadtatott meg szegény nemzetünk árulók, rablók, pártütők által; a ki ugy tudja, mint ti, hazánkfiai, hogy a magyar nemzet békét, nyugalmat óhajtva, csak kényszerítve nyult önélete fentartásának védelméhez: az szíve mélyének legtisztább meggyőződéséből kénytelen felkiáltani, hogy azon vád, mintha a magyarok lázadtak volna fel, nem egyéb, mint sértő rágalom és valóságos istenkáromlás.

Ennyi szerencsétlenséget árasztani egy nemzetre, ily istentelenül megszegni törvényt, esküt és mindent, a mi szent, – s még aztán az üldözöttet, a védelemre kényszerítettet vádolni lázadással, oly bűn, melyre az emberi nyelvnek még szava nincs.

De hiszen maga ezen mesterséges koholmány biztos zálogul szolgálhat nektek, hazánkfiai, hogy Magyarország igaz ügyének győznie kell.

Országunk népe nem lesz sem oly oktalan, sem oly gyáva, hogy barátjának higyje a pártütő ellenséget s maga-magát martalékul feladja.

A nemzet eddig készületlen volt, s még sem birta őt leverni a sok ellenség; most vannak vitéz seregei, kik őrt állanak szabadságáért. A nép pedig, valamint eddig tevé, ugy ezentul is lelkesült készséggel sietend a haza szent szabadságának védelmére és szaporítandja azon vitéz zászlóaljakat, melyeknek kétszázezer főre növeltetése a nemzet által egyhangulag el van határozva, s melyek bajnoki kitartásából rövid idő alatt nemzetünk biztositott szabadsága s örök dicsősége viruland fel kétségtelenül.

Részlet az ácsi ütközetből.
(Egykoru kép.)

A haza szent nevében szólitjuk fel a népet, hogy az országgyülésnek a hon megmentésére intézett gondjaiban tántorithatatlan hazaszeretettel segítségére legyen.

Az országgyülés az Olmützben e hónap 6-án és 7-én kelt fentemlitett irományokat, mint különben is miniszteri ellenjegyzés nélkül kelteket, és általában isten és ember igazságával ellenkezőket törvényteleneknek és érvényteleneknek nyilatkoztatja.

Az országgyülés kijelenti, hogy ha Windischgrätz vagy akármely más ellenség hazánkat és ennek 1848. évi törvények által biztosított szabadságát, függetlenségét s önállását megtámadni merészli, vele a nemzet mint jogtalan ellenséggel fog bánni.

Az országgyülés kinyilatkoztatja, hogy a ki ezen ellenségnek legyőzésében a kormány és hadseregeink intézkedéseit elősegíteni elmulasztaná, vagy épen azokat akadályozná, honárulási vétket követ el.

Az országgyülés megvárja a haza népétől, hogy a hon megmentésére semmi áldozatot nem kimélend, s viszont igéri a népnek, hogy a helyen, melyre a nép bizalma és a törvény által állítva van, tántoríthatlanul megmaradand, miglen a haza megmentve s a nemzet szabadsága biztosítva lesz.

Atyánkfiai! ott állunk, hogy élet és halál, szabadság és szolgaság közt van a választás. Mit késünk, ha kell, meg is halni most még ugy, mint szabad emberek? A szolgaság váltságdiján megtartott vagy visszavásárlott élet gyalázatos.

Egyetértésre, erős kitartásra, kölcsönös bizodalomra van szüksége hazánknak. Isten az igazügyet és az ártatlanokat soha el nem hagyja: bizzatok ő benne; a kitürendő szenvedés és fájdalmak között is nemzetünknek azon fővalóság lesz mindene: a törvényesség, az igazság és szabadság istene.

Kelt Budapesten, nov. 29. 1848.

Ehhez fogható hatalmas szózat nem igen hangzott még el az országban. Igazi mestermű, akár irályának szépségét, akár tömör szerkezetét tekintjük. De ami fő: minden sorából a megczáfolhatlan igazság beszél. Látszik, hogy a Kossuth tollából eredt.

Azt lehetetlen hinni, hogy ez az ünnepélyes, komoly intelem csillapító hatással leszen nemzetiségeinkre. Azt lehetett hinni, hogy végrevalahára belátják szörnyű tévedésüket, s talán mégis csak észreveszik, hogy nem egyebek a kamarilla romboló eszközeinél.

Dehogy vették észre, dehogy! Uszítva a reakczió által, űzve szenvedélyeiktől, csaknem öntudatlanul rohantak tovább: a háboru eltemető örvénye felé.

Kossuth, hogy a kamarilla lefegyvereztessék, most egy ujabb, nagyhorderejű lépésre határozta el magát. A külföld jóakaratu támogatásához fordult.

Az európai közvélemény, sajnos, rosszul volt értesülve ügyeinkről. De nem is sokat törődött velünk.

„Az osztrák birodalom egyik korona-tartománya, Magyarország, forrong. Az elégedetlenség oka: a szigoru ujonczozás. Remélhető azonban, hogy a mozgalom hamar lecsillapodik.” – Igy beszél az egyik tekintélyes angol ujság; irja pedig ezt szeptember elején, tehát akkor, midőn csatamezőinken már patakokban folyt az embervér.

Csak most tünt ki egész megdöbbentő ridegségében, minő nagy baj az, ha egy államnak nincs önálló külképviselete. Pétervártól kezdve Madridig valamennyi nagykövet, konzul, hirlap, – mind a bécsi udvar szolgálatában állott. Mig a magyarnak sehol senkije. Valóban elhagyatottabbak valánk a tenger szigetlakóinál.

Hétről-hétre erősebben sinylettük ennek az elszigetelésnek a bénító hatását. Hiszen az osztrák diplomacziai-kar mindenfelé oly rossz hirünket költötte, hogy még a belga fegyverkovácsoknál sem volt már hitelünk.

A kormány, mondanunk sem kell, örömmel segített volna ezen a bajon is, de a hadfelszerelés ezernyi gondja úgy lekötötte, hogy bizony nem ért rá külügyi viszonyaink rendezésére. Aztán hiányzott az arravaló ember is. Eszterházy herczegnek, mint a Felség személye körüli miniszternek, igaz, a külügyeket is figyelemmel kellett volna kisérnie, de az udvaripárt folytonos ármányai közepett még belső jogaink megoltalmazására sem volt ereje.

Blomberg Frigyes osztrák tábornok.

A miniszterium bukása után Batthyány Kázmér gróf bizatott meg a külügyek ideiglenes vezetésével. De ez inkább csak formaságból történt. Hisz a külügyminiszteriumnak még csak hivatali-helyisége sem volt. Ily körülmények közt, persze Batthyány sem törődék czimzetes állásának a teendőivel, hanem az alvidékre ment, ahol mint kormánybiztos működött.

Kossuth, midőn észrevette, hogy a reakczió még külföldi befolyását is ellenünk mozgósítja, maga fogott a külügy rendezéséhez. Az volt a terve, hogy a hatalmak és Magyarország között, Ausztria mellőzésével, közvetlen összeköttetés létesíttessék. Hiszen törvényadta jogunk van erre.

Csakhamar útra keltek megbizottjaink. Teleki László gróf Párisba, Szalay László Londonba, Wimmer Berlinbe, Splényi Lajos báró pedig Turinba utazott.

Ámde, szörnyen csalatkozánk. A külföldi kormányok, a kis Piemont kivételével, rideg és tartózkodó álláspontra helyezkedtek ügyünkkel szemben.

A franczia köztársaság volt az első, amely cserbenhagyott. Pedig eleinte úgy beszélt, mintha a legnagyobb rokonszenvvel viseltetnék szabadságharczunk iránt. Duprat Pascal személyében már ki is jelöltetett a bizalmi férfiu, aki Francziaország képviseletében, mint nagykövet, Budapestre fog jönni. De mire Teleki Párisba érkezett: megváltoztak a viszonyok. Cavaignac, az uj miniszterelnök a legsavanyúbb ábrázatát ölté fel, mikor Teleki nála bemutatkozott.

– Ugy hiszem, mondani sem kell, – szólt fanyar udvariassággal, – mennyire rokonszenvezünk mi a szabadságszerető magyarok ügyével. Szivesen látnók a diplomacziai összeköttetést is; de attól tartunk, hogy a bécsi udvar megharagudnék reánk. Pedig fiatal köztársaságunknak most nyugalomra van szüksége. De talán mégis tehetünk az Önök érdekében valamit. Majd meglátjuk, majd meglátjuk… Kérem, legyen egy kis türelemmel.

De bizony hiába várt Teleki, hiába fejtette ki még egy külön emlékiratban is ügyünk állását, nem történt semmi. Cavaignac mély hallgatásba merült.

Hasonlókép járt Szalay László is, aki a kereskedelmi szerződés eszméjével próbálkozott az angol kormányférfiakhoz férkőzni. De sikertelenül. Palmerston lord, a miniszterelnök még csak fogadni sem akarta. Csupán államtitkárjával beszélhetett. Ez is fagyos volt, mint a jégcsap.

– A britt kormány, – mondá Eddisbury államtitkár, – csak úgy ismeri Magyarországot, mint az osztrák birodalom kiegészítő részét. S épp ezért ha valami hivatalos közlendőjük van: az csak az osztrák császár ő felségének a képviselője: báró Koller úr utján történhetik.

– Hisz ez képtelenség, – válaszolt Szalay. – Mi Ausztriával háborúban állunk; Koller pedig az osztrák kormány megbizottja. Csak nem fordulhatunk nyilt ellenségünk közvetítéséhez.

Honvédgyalogság hadilobogója.
(Eredetije az aradi 1848–49-iki ereklye-múzeumban.)

Majd kifejtette, hogy Magyarországnak joga van önálló gazdasági szerződések megkötésére. Ez a jog a maiglan is fennálló 1790 : X-ik törvényczikkben gyökerezik, a mely törvényczikk szerint hazánk független állam.

Beszélhetett. Az államtitkárnak egy arczizma sem mozdult meg. Merev, hideg magatartással szép csöndesen végighallgatta a közjogi fejtegetést; aztán, ezer bocsánatkérés közt, hogy igen sok a dolga, távozott.

Guizot, a volt franczia miniszterelnök, jóismerőse Szalaynak, ez időtájt épp Londonban tartózkodott. Szalay nyomban fölkereste, hogy kikérje támogatását. Guizot válasza még leverőbb volt.

– Csak egy tanácsot adhatok, – fordult Szalayhoz. – Tanácsom az, hogy egyezzenek ki mielőbb Ausztriával, mert Oroszország beavatkozása napról-napra valószínűbbnek látszik.

Szalay, a legkisebb eredmény nélkül, mélyen elkeseredve hagyta el Angliát.

„Ujra tapasztaltam, – irja Telekinek egyik levelében, – hogy mily keservesen lakolunk azon hanyagságunkért, hogy forradalmunk első napjaiban az európai sajtó alig jutott eszünkbe. Szerencsém volt ujra hallani mindazon alaptalan vádakat, melyek itt éppen olyan stereotypek, mint Francziaországban, Németországban és Belgiumban…”

A porosz kormány szinte elzárkózott előlünk. Wimmer, a nagy műveltségü evangelikus lelkész lehangolva utazott tovább.

A szárd kormány az egyedüli, amely hangos örömmel fogadta megbizottunkat. De nem csoda. Hiszen az olasz nép legjobban tudta, hogy minő az a boldogító osztrák uralom. Széttagolt hazájuk egyrésze, két legszebb tartomány, a Habsburgok vasigája alatt nyögött. Lombardia délszaki mezőit csak az imént is olasz vér öntözte. Magyarország és Piemont közt tehát bizonyos érdekegység állott fenn. S ha czéljaink el is tértek egymástól: de ellenségünk közös vala.

Magyarország győzelme gyöngíteni fogja Ausztriát; ebből pedig az olasz egység támad fel. – Igy okoskodtak a piemonti hazafiak.

Az olasz kormány, Gioberti miniszterlnök indítványára, nyomban intézkedett, hogy hazánk állami függetlensége Piemont által hivatalosan is elismertessék; egyuttal pedig Monti grófot, követi minőségben Budapestre küldte. Monti, ki lelkes barátja volt hazánknak, nagy tevékenységet fejtett ki ügyünk érdekében; s hogy az osztrák hadseregbe sorozott olasz katonák zöme zászlónkhoz szegődött, az a Monti gróf elévülhetlen érdeme.

Volt Splényinek ezenkivül még egy másik nehéz föladata is. A Lombardiában táborozó magyar katonaságot kellett hazaterelnie. A szárd kormány ebben is a kezére járt; de a merész terv, Radeczky ébersége folytán, mégsem sikerülhetett. Maga Splényi, egyik jelentésében igy számol be küldetésének eredménytelenségéről:

Honvéd-vadászok lőportartója.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)

„Küldöttjeim elseje Lombardiából szerencsésen visszaérkezett. Nagy örömet okozott viszontlátnom e derék fiut; neve: Balog Dávid. Megjárta Milánót, Comót, Monzát stb., összefutott négy ezredet, számos tiszt és altiszt aláirását hozta meg, kik mindnyájan azt üzenik, hogy e pillanatban lehetetlen az átszökés, miután a magyar ezredek a határszélektől beljebb szállásoltattak el; de mihelyt Piemonttal a háború kitör, a haza számíthat reájok. Radeczky ezer aranyat hirdetett jutalmul mindazoknak, kik elfogják, vagy feladják azon ügynököket, kik a magyar katonák közt kiáltványokat osztanak szét; s elég egyet csak olvasni, vagy bírni, hogy főbelövessenek. Egy napiparancsot bocsájtott ki, melyben mondja, hogy csak egy kis töredék háborog Magyarországon, a nemzet meghódolt a császárnak, s negyvenezer ujonczot ajánlott a császári olasz sereg segélyére. A kémkedés, vádaskodás nagy fejlődést nyert, s szegény vitézeink a legcsekélyebb gyanu miatt is könyörtelenül kivégeztetnek. Ez lett sora egyebek közt Berzsenyi altisztnek is a Ferencz-Károly ezredben, mivel egy kiáltvány találtatott nála. Bámulni kell Balog bátorságát, s mindazon hazafias, önzetlen érzelmeit, akikkel leveleimet, kiáltványaimat közlé, akik közt egy sem találtatott, ki az ezer aranyat a becsületnél s kötelességnél többre becsülte volna…”

De bizony akárhogyan sajgott a szegény magyar fiuk szive, mégsem térhettek vissza. Az elrettentés százféle eszközével vigyáztak reájok. Az agyonlövetés, vesszőfutás napirenden volt. Valami százan mégis megkisérlették a szökést; egypár hosszu bolyongás után haza is vergődött, de a zöm szétszórodott, elpusztult.

Az országgyülés, hogy küldöttjeink működését megkönnyítse, külön szózattal fodult Európa népeihez.

Hatalmas kiáltvány ez is. Olyan, mint egy vádirat, tele megdöbbentő igazságokkal. A reakczió minden bűne el van mondva benne: – miként hálózott körül, hogy bujtogatta fel nemzetiségeinket, hogy sodort a legszörnyűbb háborúba.

Európa népei! A harcz, mely Magyarországon megkezdetett, – igy végződik a szózat, – az abszolutismus harcza a népszabadság ellen, a reakczió harcza az 1848-iki európai eszmék ellen.

Mi tudjuk azt, hogy ez nem példanélküli az emberiség történetében, s békésen keresztülvitt forradalmunk után hamar kieszméltünk azon édes hitből, mintha mi istennek egyedüli választottjai lennénk, kik az egyenlőség és testvériség alapjaira fektetett szabadság malasztihoz vér- és vagyonáldozat nélkül juthatnánk. De ha bizva ügyünk igazságában és diadalmas kimenetelében, komoly polgári resignáczióval vesszük is fel a keztyűt, amely lábainkhoz dobatott, nem hallgathatjuk el a sors ama könyörtelenségét, miként nincs példa a történetben, hogy egy nemzet ellen annyi ármány, árulás és annyi erőszak tétetett mozgásba, a kül megtámadás annyi oldalról, a belháboru annyi iszonyatossággal intéztetett volna, mint ellenünk. S mindennek magyarázatát csak abban leljük, hogy Magyarország az, mely az ausztriai birodalom részei közt századok óta egyedül birt akarattal és erővel szabadságát fenntartani, mely ha igába hajtatik, a már úgy is megtámadott ausztriai alkotmányos élet is könnyen aláásatik.

A trónváltozás 1848. deczember 2-án.
(Egykoru kép.)

Mi magyarok a védelem harczát folytatjuk, áprilisi törvényeink által biztosított önállásunk s szabadságunk mellett; s Európa népeihez azon erős hittel fordulunk, hogy ha az abszolut fejedelmek annyi századokon keresztül közös érdekeik mellett, ha azok bárhol veszélyeztetve valának, mindent elkövettek: az 1848-iki események által új életre ébresztett európai népek és kormányaik nem nézhetik közönyösen a veszélyt, melybe egy szabad nemzet döntetik s jelesül nem nézhetik közönyösen azt, miként sodortatik vissza az absolutismus ösvényére az ausztriai birodalom azon katonai zsarnokság által, mely ott most egyedüli hatalmat képezvén, a legkiáltóbb ellentétben áll a polgári renddel.

Windischgrätz herczeg Bécs ágyúztatása s leigáztatása után határszéleinken áll; mi meg fogunk vele küzdeni; de legyen a kimenet szerencsés vagy szerencsétlen, mielőtt ez megtörtént, figyelmeztetjük Európa népeit azon veszélyes következményekre, melyek az európai állapotokra származhatnak, ha e háborúnak szabadságunk s önállásunk érdeke szerint mielőbb vége nem vettetik. A reactió semmit nem hagyand megkisérletlen és az európai béke annál nagyobb veszélynek indul, minél nagyobb keseredéssel folytattatik a harcz a fejedelem és népe között, s minél inkább ugyanazonosíttatnak az absolutizmus és reactio érdekei a fejedelmek érdekeivel a népszabadság ellenében; és megtörténhetik, hogy azalatt, mig a csatázás folyni fog, ujra s nagyobban megkisértetnek a galicziai-féle mészárlások, a tulajdonróli fogalmak összezavartatnak, a harcz rablássá válandik, a nemzetiségi igények túlcsigáztatnak s irtóháború álland elő a népfajok közt. Mindez pedig féktelen árral hatand ki az európai állapotok összezavarására és megtörténendik bizonyosan, ha fegyvereinknek isten nem nyujtand diadalt, hogy ledölvén nálunk az európai szabadságnak itt Kelet felé utolsó védfala: az ausztriai külpolitika vaskezekkel fog nyulni amaz európai bonyodalmak megoldásához, melyek nélküle bizonyosan a világbéke s a népszabadság érdekei szerint fognak kifejlődni; – másfelől pedig szolgája s eszköze lesz ama hatalom terjeszkedésének, melynek Kelet felé nyomulása már is majdnem lehetetlenné tette a keleti kérdések oly megoldását, minőt az európai súlyegyen, a világbéke, a civilisatio és a népszabadság érdeke megkiván.

Mi készek vagyunk igazságos ügyünk mellett a védelem harczainak minden nehézségeit és áldozatait elviselni, de valamint új erőt merítünk azon hitből, hogy e harczban rokonszevetöket s közbenjárástokat tőlünk meg nem vonandjátok: ugy ti lássátok, hogy a világbéke s az európai állapotok veszélybe ne sodortassanak.

Teleki azután gondoskodott róla, hogy a szózat: angol, franczia, német és olasz nyelvre fordíttassék, s a tekintélyesebb külföldi lapok közöljék.

Megbizottjaink fáradozása noha sikertelen maradt, annyit még is elértünk, hogy az európai közvélemény az eddiginél kissé élénkebben kezdett foglalkozni ügyünkkel. S főleg ettől riadt meg a kamarilla. Mi lesz, ha fondorlatai napfényre jutnak? Mit fog gondolni a nagy világ, ha köztudomásra jut a király esküszegése? Bizonyára csorba esik a Habsburg-Lotharingeni ház tekintélyén. Ennek nem szabad megtörténni. Tanácsra gyültek össze, s elhatározták, hogy uj császárt ültetnek a trónra; olyat, akinek nincs semmi kötelezettsége, s aki ennélfogvást azt teheti a letiprott Magyarországgal, ami neki tetszik.

Az aradi vár átadása 1849. julius 1-én.
(Az aradi ereklye-múzeum gyűjteményéből.)

S legott hozzáfogtak az ármányos terv kiviteléhez. Ámde, nehezen ment a dolog. Az öreg király, mint a beavatottak beszélik, csaknem az utolsó pillanatig gyermekies makacssággal ragaszkodott koronájához. Végre azonban mégis megtört a ránehezülő ijesztések súlya alatt. Elhatározta, hogy lemond, még pediglen Ferencz-Károly elsőszülött fia; Ferencz József főherczeg javára.

A trónváltozás 1848 deczember 2-án délelőtt tizenegy órakor Olmützben történt. Az ódon primási-palota koronázási terme, ahol a komor ünnepség lefolyt, rég látott oly fényes gyülekezetet, mint ezen alkalommal. Ott volt az egész Habsburg-család, s az udvar csaknem valamennyi oszlopos embere. Az mondják, hogy Zsófia főherczegasszony, most már anyacsászárné, csak úgy sugárzott a boldog örömtől. Ellenben az agg Ferdinánd viaszsárga arcza a szokottnál is haloványabb volt. Reszkető kézzel, csaknem habozva jegyezte alá a lemondásáról szóló manifesztumot, amely hiteles szövegében a következőleg hangzik:

Mi Első Ferdinánd,

Isten kedvező kegyelméből Ausztriai császár, Magyar és Csehország e néven Ötödik Királya, Erdély Nagyfejedelme stb. stb.

Visszatekintve uralkodásunk tizenhárom évet meghaladott folyamatára, megnyugtató Reánk nézve azon tiszta öntudat, hogy az isteni Gondviselés kegyelméből nyert minden erőnk s tehetségeink, szivünk minden szándéka, uralkodói minden hatalmunk; népeink vallásosságának, erkölcsi és anyagi javának előmozdítására, terhei enyhitésére, a jog és törvénytisztelet terjesztésére, a polgári szerkezetek kijavitására és közhasznu józan kifejlesztésére volt mindenkoron és egyedül irányozva. Nem vonta meg Tőlünk a mindenség Ura áldásának kegyelmét, mert meg volt engedve ernyedetlen törekvéseinknek azon örvendetes eredményeit, melyek Birodalmaink és népeink öregbedett és vidor jóllétének haladásában nyilatkoztak, szemeinkkel látnunk; részesültünk hiv alattvalóink hálás elismerésében, és ezek felett azon jutalmazó biztos remény táplálja szivünket, miképen uralkodói fáradozásaink üdvös sikerei, hiven megőrizve és gondosan ápolva, a jövendő ivadékokra is átszállandanak, a késő maradéknak is gyümölcsözendenek és az utókor itélőszéke előtt tiszta szándékaink felől teendenek maradandó tanuságot.

Igy lévén lelkesitve, mély és sajgó volt azon fájdalom, mely keblünket betöltötte, midőn Birodalmaink némely részeiben és jelesen Magyarországban is, a törvények uralmát s a közrendet vakmerő lázitók által veszélyeztetve, ezeknek következéseül a birodalmi belbékét, a közbátorságot, a népeink közötti jó egyetértést megzavarva, magunkat pedig királyi törvényes és alkotmányos jogainkban megtámadva látni kényszeríttettünk.

Mily intézkedésekhez voltunk kénytelenek nyúlni, királyi tisztünk és jogaink érzetében, Koronánk hatalmának és biztosságának épségben tartására és a felebb említett veszélyes állapotok megelőzésére és orvoslására: az folyó évi szeptember hó 22-én és 25-én, Október hó 3-án és 20-kán, November hó 6-kán és 7-kén kelt kir. Leirataink és Nyilatkozványaink által magyar alattvalóinknak már köztudomására adatott. Azon tiszta öntudat, hogy ezen intézkedéseink alkalmával is egyedül népeink valódi és állandó jóvolta lebegett szemeink előtt és vezérlette szándékunkat, enyhité ugyan a felmerülő sajnos eseményekből származott megilletődésünket; azonban legőszintébb szándékaink ilyen meghiusultából merített szomorú tapasztalásaink egyszersmind azon meggyőződést ébresztették fel keblünkben, hogy népeink boldogságán szivünk óhajtása szerint munkálni immár nem áll tehetségünkben és ennek folytában érett és komoly megfontolás után azon változhatlan és szilárd elhatározásunkat szülték, melyet ezennel minden alattvalóinknak tudtul adni és ünnepélyesen kinyilatkoztatni akarunk, miszerint császári és királyi Koronáinkat s hatalmunkat letegyük és uralkodói székünkről leszálljunk.

Herczeg Lichtenstein Ferencz, osztrák lovassági tábornok.

Miután pedig továbbá szeretett Testvéröcsénk, fenséges cs. ausztriai fő és magyar királyi herczeg Ferencz-Károly, ki folytonosan hív gyámolítónk volt fáradozásainkban, hasonló meggyőződés által vezéreltetve, a maga részéről azon jogáról, mely őt, egyenes maradékunk nem létezvén, úgy mint természetes és törvényes örökösünket, a Pragmatica Sanctio által szabályozott és az Ország alkotmánya és törvényei által elfogadott, elismert és megállapított örökösödésnek rendjéhez képest illetné, saját jószántából szintén mind örökre lemondott, és ekkép a Korona és a vele összekötött minden jog, hatalom és méltóság szeretett Testvéröcsénk elsőszülött fimagzatjára: a Mi szeretett Unokaöcsénk Fenséges Császári Ausztriai Főherczeg és magyar királyi Herczeg Ferencz-Józsefre minden birodalmainkban alkotmányosan és törvényesen, tettlegesen és valóságosan átszállott. Ezt minden népeink s alattvalóinknak ezennel azon hozzá tétellel adjuk tudomására és kinyilatkoztatjuk, miszerint az ezekről fogalmazott ünnepélyes oklevelet Általunk, említett szeretett Testvéröcsénk és Házunk több fenséges Tagja által aláirva és cs. k. pecsétünkkel megerősítve, udvari és álladalmi titkos levéltárunkba letétetni parancsoltuk.

Egyszersmind minden alattvalóinkat közönségesen, különösen pedig minden rendü hivatalnokainkat, tisztviselőinket, szolgáinkat a Nekünk lekötött eskü és azon hódolat és engedelmesség kötelessége alól, melylyel Mi irántunk, mint törvényes és öröklött Királyjuk és Urok iránt köteleztetve valának, ezennel örökre feloldozzuk és úgy minden jogainkat s hatalmunkat, koronánk természetes, törvényes és alkotmány szerinti örökösére, említett őszintén kedvelt Unokaöcsénk, Fenséges Császári Ausztriai Fő- és magyar ki. Herczeg, Ferencz-Józsefre által bocsátjuk, és ruházzuk; valamint parancsoljuk és meghagyjuk kegyelmesen, hogy azon hódolattal, engedelmesség és hivséggel, melylyel Nekünk, mint törvényes és öröklött Királyunk és Uroknak tartoztak, magokat jövendőben Koronánk természetes és törvényes örököse, Ő császári királyi Apostoli Felsége I-ső Ferencz-József iránt köteleztetve lenni tekintsék és elismerjék.

Mely kir. elhatározásunk és parancsolatunk közzététele után azon hív alattvalóinknak, kik szándékainkat méltányolva, Velünk különböző hatásköreikben készséggel és őszintén közremunkáltak, hálaérzetük azon tettekben nyilatkozott tanuságaiért, melyek szivünket annyiszor megörvendeztették, ezennel érdemlett elismerésünket nyilvánítjuk; a Mindenható Istenhez pedig nem szününk meg éltünk fogytáig, azon alázatos és buzgó könyörgéssel járulni: miszerint úgy szeretett Unokaöcsénk, valamint népeink szivét, szándékait és akaratját mindig jóra vezérelve, uralkodásának korát, az igaz vallásosság és a jó erkölcsök erősödése által Isten előtt kedvessé, a közjó mindennemű gyarapodása által pedig benn és künn hatalmassá, virágzóvá és boldoggá; s ekképen a jövő ivadékoknak és késő maradéknak örökre emlékezetessé lenni engedje és áldásának kimeríthetlen kegyelemforrását árassza szét Népeink és Házunk felett, kiknek valódi javát hordoztuk mindenkoron szivünkön és fogjuk ezentúl is legmelegebb részvéttel, éltünk végperczéig kisérni.

Kelt kir. fővárosunkban, Olmützben, Deczember hó 2-án, az Úr 1848-dik, uralkodásunk tizennegyedik esztendejében.

(P. H.)

Ferdinánd,
Ferencz József.

A lemondásról szóló okmányok aláirása után a fiatal uralkodó Ferdinánd elé térdelt, hogy jelképileg is átvegye tőle a hatalmat. Ferdinánd a térdeplő vállára tette kezét, s könybefuló csöndes hangon igy szólt hozzá:

– Áldjon meg az Isten, kedves József… Szivesen történt… Viseld magadat jól…

Az ifju császár feltünően szomoru volt. Arcza halovány, tekintete mélázó. A szertartás befejeztével nehéz sóhaj tört ki kebléből.

– Boldog ifjuságom, odavagy! – mondá bánatosan.

Bizony vége lőn annak; szertefoszlott, mint egy édes álomkép. Elmosta a vértenger, a martirok haláltusája, a rablánczok csörgése…

V. Ferdinánd ezzel végkép letünt az események szinteréről. Prágába huzódott, ahol vezeklő ájtatosságok közt 1875. junius 29-én fejezte be örömtelen életét.

Az olmützi államcsiny hire nagy nyugtalanságot keltett az országban. De az izgalom még erősbödött, mikor az ifju császár trónfoglaló szózata közhirré jutott. Ez a szózat igy hangzik:

Mi első Ferencz József

Isten kedvező kegyelméből ausztriai Császár, Magyar- és Csehország, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és Bolgárországok Apostoli, ugyszintén Lombárdia, Velencze, Illiria, Jeruzsálem stb. királya; Ausztria Főherczege; Toscána Nagyherczege; Lotharingia, Salzburg, Steyer, Karinthia és Krajna Herczege; Erdély Nagyfejedelme; Morva Őrgrófja, Felső- és Alsó-Szilézia, Modena, Parma, Piacenza, Guastalla, Osvieczim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. herczege; Habsburg, Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska Grófja, Trient és Brixen Fejedelme; Felső és Alsó-Luzsicza s Isztria Őrgrófja; Hohenembs, Feldkirch, Bregencz, Sonnenberg stb. Grófja; Trieszt, Kattaró és a Sláv Őrgrófság Ura stb. stb.

Miután fenséges nagybátyánk, ő felsége I. Ferdinánd császár, Magyar- és Csehországon e néven ötödik királynak mai napon kelt legmagasb manifestumában kimondott indítóokoknál fogva tetszett az ausztriai összes birodalom uralkodói székéről, következőleg a vele válhatlanul összekapcsolt Magyarország koronájáról is leköszönni, és miután a mi, a pragmatica sanctióhoz képest szabályozott és az ország törvényeiben meghatározott örökösödés rendén uralkodásra hivatott fenséges édes atyánk, Ferencz Károly ő császári királyi fensége, koronáhozi jogáról egyszersmind ünnepélyesen lemondott, természetes és törvényes örökösödési jogunk erejével, egyéb birodalmaink kormánya mellett, ezennel a Magyar- és Erdélyországok feletti uralkodást is általvettük.

Most, midőn, ha szivünk vonzalmát követhetnők, első és legkedvesebb királyi tisztünknek azt tartanók, összes törekvésünket magyar népeink boldogsága és jólléte békés öregbitésére forditani, ezen szándékunk valósítása, mely jövendő uralkodásunk hatását jellemezze, fájdalom, a jelen pillanatban lehetetlenné vált.

Egy vétkes pártfelekezet fondorkodása, mely felséges elődünk minden atyai intéseit és komoly parancsait kigunyolva, miután a legmegvetendőbb eszközökkel nyilt lázadást támasztott és pártütőkkel szövetkezve, hív hadseregeinket megtámadni merészlette, hazaáruló ellenszegülésében a király és haza szentesített nevével visszaélve, folyvást megmarad, azon fájdalmas meggyőződéshez vezérel bennünket, hogy Magyarország és Erdély jó érzésü lakosainak nagy többsége a király iránti öröklött hivségét és ragaszkodását nem képes tanusítani, mielőtt a pártütők zsarnok nyomása alól a fegyver erejével ki nem szabadíttatik.

Mélyen elkeserűlve a mellőzhetlen szükség ezen parancsa miatt, mely a királyi kötelességek legnehezbikét tűzi előnkbe, nyugodt lelkiismerettel fogunk mégis annak teljesítéséhez, mert csak ezen uton mutatkozik nekük e legközelebbi idők sajnálatra méltó eseményei után annak reménye, hogy Magyarországnak Istentől reánk bizott népei számára a béke malasztjait, minden nemzetiségek elismerését és biztosítását és azok jóllétének felvirágzását állandósíthassuk.

Ezen czélból mindenekelőtt elhatározva érezzük magunkat, a felséges elődünk által november 6-án és 7-én kiadott határozatokat és rendeleteket egész terjedelmökben fentartani és minden hatóságokat azok mulhatatlan teljesítéseért a legszigorúbb felelősséggel tartozóknak nyilvánítani.

Meghagyjuk ennélfogva a lázadás megzabolázására felséges elődünk által a császári királyi hadseregek főparancsnokának kinevezett és teljes hatalommal felruházott herczeg Windischgrätz tábornagyot ezen állásában, megerősítjük a neki november 6-kán kelt legmagasb manifestumban kiadott felhatalmazásokat, és meghagyjuk neki ujonnan, minden a közcsend és rend visszaállítására megkivántató eszközök alkalmazását.

Parancsoljuk Magyar- és Erdélyországban álló félrevezetett hadainknak, hogy említett tábornagyunk főparancsnokságának magukat alárendeljék, és azon lobogókhoz csatlakozzanak, melyek egész a legujabb időkig mindig a hívség, a becsület és a vitézség jelvényei valának, és a melyek mellől ők csupán hazugság és ámítás segélyével tántoríttattak el.

Teljes bizalommal számítunk Magyarország és Erdély békeszerető lakosainak jogérzetére, öröklött hívségére, hogy az önhasznukat leső vétkes pártütők csábításainak szilárdúl ellentállani, hatáskörükben a mi csupán az ő javukra irányzott szándokainkat támogatni, és azon általunk buzgón óhajtott pillanat bekövetkezését előmozdítani fogják, a midőn az Isten oltalma mellett meg leend nekünk engedve a béke, az egyetértés és a bizalom szózatját hozzájok intézhetni.

Kelt királyi fővárosunkban Olmützben, deczember hó 2-án, az Ur 1848-ik esztendejében.

Ferencz József, s. k.

A fiatal, alig 18 éves császár szózata nemhogy csillapítólag hatott volna a kedélyekre, sőt ellenkezőleg még növelé a daczos haragot. Hisz a manifesztum egész leplezetlenül megmondja, hogy a nemzet és az uralkodóház közötti villongás csak fegyverrel egyenlithető ki.

Báró Perényi Zsigmond vértanu vadászkése.
(Az aradi múzeumban őrzött eredeti után.)

A közhangulat ingerültségének egy villámló czikkben legelőször maga Kossuth adott kifejezést.

… Hirlik, – ekként menydörög, – hogy Ferdinánd ausztriai császár deczember 2-án Olmützben ünnepélyesen lemondott a trónusról; népeit és hadseregét az iránta való hűségtől feloldozta.

Hirlik, hogy Ferencz Károly ausztriai főherczeg egyszersmind lemondott örökösödési jogáról.

És hirlik, hogy mindketten ezt Ferencz József főherczeg javára tevék; s hogy ez császárnak proklamáltatott.

És hirlik az is, hogy ezen fiatal ember ezen „Verkündigung”-jában legelső gondjának ismerte kijelenteni, hogy mindenekelőtt, amint ő nevezi: a „lázadást” legyőzni, s a monarchiát „egységbe” összeolvasztani leszen legelső feladata.

Ha ezen dolgok valók, pedig okunk van hinni, hogy azok: úgy az országgyülés nyilatkozni fog. Elvárjuk!

Időközben a következőket jegyezzük meg:

Hadseregünk V-dik Ferdinándnak esküdött hűséget, V-ik Ferdinánd nincs többé, tehát hadseregünk s minden tisztviselő az V-ik Ferdinánd iránti hűség alól fel van oldva. És semminemü hűséggel semmi személynek többé nem tartozik. De tartozik hűséggel a nemzetnek és az alkotmánynak, melyre szintúgy megesküdött…

Az oláhok, s isten tudja, minő más fajok, mindig azon ürügyet tolták homloktérbe, hogy a magyarok V. Ferdinánd királyt akarják letenni, s más királykát tenni helyére. Most láthatják, mennyire elbolonditották vezéreik, az udvari kamarilla bérelt zsoldosai. Ferdinándot nem a magyarok tették le, hanem letette Olmützben az udvari kamarilla.

Mindig mondtuk, hogy gyalázatosan hazudnak Jellasich uraimék, midőn szemtelenül azt lármázzák, hogy V-ik Ferdinánd hivei. Mindig mondtuk, hogy az udvari kamarilla Zsófia vezérlete alatt V-ik Ferdinánd uralkodása ellen tör.

Végre kibujt a szeg a zsákból. A szegény V-ik Ferdinándot lecsapták, s „mir nichts dir nichts” Zsófia kiskoru fiával azt mondatják: ő a császár; s ő azt mondja: „én vagyok a császár”. S mindenekelőtt azt mondatják vele: „legelső gondom legyőzni a lázadást;” ez alatt kétségtelenül minket értvén, mert az udvar elég szemtelen azt merni színlelni, hogy nem ő, hanem mi lázadtunk fel!!

Botrány, gyalázatos botrány!

A magyar királyság kétoldalu kötés. Király az, aki szent István koronájával megkoronáztatik, s a nemzet által elébe tett koronázási oklevelet aláirja, s arra megesküszik. Koronázás, koronázási oklevél s királyi eskü nélkül nincsen király.

Juhokról, juhnyájakról lehet akként traktálni, hogy Ferdinánd oda adja Ferencz Józsefnek, ha tetszik; de a magyar nemzet nem juhnyáj, Magyarország nem juhakol, szent István koronája nem hálósipka, melyet a nemzet megegyezése nélkül egy fejről más fejre lehet tenni.

V. Ferdinánd koronázott király. V. Ferdinánd a nemzet megegyezése nélkül nem abdikálhat. Ha áruló: elveszti koronáját, ha tehetetlen: a nemzet fog gyámságáról gondoskodni; de ő sine me, de me Magyarország trónusát Péterről Pálra át nem lökheti.

Nekünk tehát Ferencz József proklamácziójához semmi közünk. Ha meg meri országunkat támadni, – amint anyjának befolyása alatt a fiatal sziv romlatlansági supposituma daczára botrányosan fenyegetőzik, – visszaverjük, mint egy idegen uzurpátort, ki mellett még a legitimitási ürügy, a koronázási nimbusz sem szól…

Igy szórja Kossuth Lajos haragos lelkének villámait; de igy gondolkozott a trónváltozásról csaknem valamennyi magyarember. S mégis, sziveink mélyén, mint tengerfenéken a gyöngy, ott rejtőzött a békevágy. Az ifju császárnak csak a kezét kellett volna kinyujtani, hogy felhozza azt. De, nem! A diadalittas udvari-párt megkötözte őt is, mint lenyügözé az agg Ferdinándot. Most még szabadabban ármánykodhatott; hiszen Zsófia főherczegasszony, a fiatal uralkodó anyja, tudvalevőleg a leghatalmasabb és legbuzgóbb támogatója volt a kamarillának.

Rész, a Világosnál összetépett honvédzászlókból.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban).

A reakczió pedig bosszutól lihegett. Ki akarta törülni az önérzetes és szabadságszerető magyar nemzetet az élő népek sorából. S ebbéli szándokát nem is titkolja többé. A bécsi hivatalos lap egyik sugalmazott czikkében immár egészen nyiltan dicsekszik véle. A feltünő czikk, – amely Ferencz József politikai irányának ismertetése gyanánt az angol „Kék könyv”-ben is megjelent, – a többi közt ezeket mondja:

„… Magyarországnak pénzügyi, hadi és kereskedelmi viszonyai tekintetében az utolsó hónapokban történt tényleges elszakadása világosan bizonyítja, hogy Magyarországnak benső organikus egyesülése az egész monarchiával egyenes alapja az osztrák monarchia boldogulásának; s következőleg, hogy ezen egyesülésnek lényeges befolyása van Közép-Európa azon politikájának a fentartására, mely az államok súlyegyenét biztosítja; a politika főtényezője nem levén más, mint egy nagy és hatalmas Ausztria. Ezen belső egység volt századok óta az osztrák politika czélja; de annak megvalósitása mindaddig lehetetlen maradt, mig Magyarország alkotmányos kiváltságokkal birt, a monarchia többi részei pedig kényuralmilag kormányoztattak. Ezen különböző formák, melyek a monarchia valóságos egységével folytonos ellentétben valának, teljesen megváltoztak; mert az osztrák monarchia abszolut kormánya alkotmányossá változott, a régi magyar alkotmány pedig megszünt létezni… Ami ez alkotmányból fenmaradt: az megrontatott a Kossuth-Batthyány miniszterium és a pesti diéta által, mely félig gonosz szándéku, félig terrorizált vala. A magyaroknak a pragmatica sanctió által engedett jogok utolsó nyoma is eltörültetett a nemes Lamberg gróf meggyilkolása óta Kossuth diktaturájának erőszakossága és a törvénytelen országgyülés forradalmi határozatai által, mely az október 3-iki legfelsőbb manifesztum ellenére is folytatta üléseit, s amely pártütő viselkedése által a legvakmerőbb módon lábbal tapodta a pragmatica sanctiót… Miután a magyar alkotmány lényeges részében magok a magyarok által megsemmisittetett, miután a magyarok fegyveres lázadásuk által megsértették a pragmatica sanctiot, s azon kényszerüséget hozták elő, hogy az ország fegyverrel hódíttassék meg; – miután végre az ifjuság erejében levő császárunknak trónralépte Magyarország viszonyaira nézve teljesen megegyez a pillanat szükségével, s mellőzi a koronázás alkalmával mondott eskü fölösleges skrupulusait: az Isten és az ész előtt teljesen elfogadható, hogy a magyar alkotmány többé nem létezik, s hogy Magyarország tabula rasa gyanánt tekintendő…”

Tehát, „tabula rasa” – üres lap – Magyarország, akár csak bármely uratlan földrész, amelylyel kényekedve szerint bánhat el a hódító.

Hiszen még csak arra sem érdemesíttettünk, hogy hivatalosan értesítsenek a trónváltozásról. Mintha nem is tartoznék a nemzetre, hogy ki ül a trónusán. A bécsi Burgban, – ahová erőszakolt ünnepségek közt deczember 4-én vonult be az új császár – azt tartották, hogy a magyar országgyülés törvénytelen, s igy nem állhat szóba vele az uralkodó. Kormány pedig nincs, amely értesíthető volna. Hát csak úgy, kéz alatt, magán uton küldözgették be a manifesztumokat, amelyek közül négyféle példány forgott közkézen; kettő Ausztria népeihez volt intézve; a másik két példány pedig – melyet fentebb már közöltünk, – Magyarországnak szólt.

Huszár-pisztolyok, tokkal.

Kossuth, mihelyt értesült a dologról, – Csányi küldött neki az osztrák proklamácziók közül két darabot, – azonnal intézkedett, hogy a trónváltozás súlyos következményei ne találják a nemzetet készületlenül. Az volt a terve, hogy az országgyülés tiltakozással feleljen az államcsinyre. Az egyöntetü eljárás czéljából deczember 6-án zárt értekezletre hivta össze tehát az országgyülés mindkét házának tagjait.

A békepárt hivei – Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Klauzál, Deák Ferencz stb. – minden követ megmozdítottak, hogy az országgyülés az engesztelékenység utjára tereltessék. Batthyány nem volt Budapesten.

– Kerüljük a végleges szakitást, ha a nemzet méltóságának megóvásával még lehetséges; s én azt hiszem, hogy lehetséges, – mondotta Kazinczy Gábor.

Majd Wesselényi Miklós, a hajdan ünnepelt vezér állott fel. Az óriás erejü, daczos, kevély férfi egészen megtört a szenvedések súlya alatt. Elhomályosult, fénytelen szemgolyói mozdulatlanul meredtek az átellenes falra. Ő, akinek eleme a harcz volt, most élte borus alkonyán a megalkuvás mellett kardoskodék. Tompa, szakadozott hangon kezdett beszélni.

– Ne kockáztassa a nemzet – szólt csaknem könyörögve, – egy kétes kimenetelü háborúban politikai életét, hanem meghajolva a kénytelenség hatalma előtt, ismerje el Ferencz Józsefet királyul, s ez által tegye meg az első lépést a viszály békés kiegyenlítésére.

Az értekezlet tagjai szánó megilletődéssel hallgatták a nagy vak ember csüggeteg beszédjét.

Wesselényinek Kossuth válaszolt; kimélettel, higgadtan.

– Ferencz József elismerésével – mondá a többi közt – ugy sem érnénk czélt. Hisz az uj császár, mint manifesztumaiban is jelzi, föltétlen megadást követel. Alkotmányos jogaink részbeni föláldozásával sem juthatnánk tehát az óhajtott békéhez. Ha pedig áldozatok árán sem lehet a becsületes békét megszerezni; s ha ennélfogva vesznünk kell: jobb, ha fegyverrel a kézben, törvényes jogaink védelme közt pusztulunk, mint gyáva meghódolásban. De a nemzet ügye nem oly reménytelen, mint némelyek hiszik, s az önvédelem bizonyosabb czélra vezet, mint a szótlan önmegadás, mely még a reményt is megöli.

Kossuth ezután egy inditványt olvasott fel, mely alapjául szolgálhat a törvényhozás határozatának.

S a Kossuth nézete győzött. Az értekezlet túlnyomó többséggel elfogadta javaslatát, s kimondá, hogy a nyilt ülésen is mellette szavaz.

A nemzetgyülés tagjai mindjárt másnap, deczember 7-én jöttek össze nyilvános tanácskozásra. Történeti nevezetességü ülése volt ez is a képviselőháznak. Látszott az arczokon, hogy sorsdöntő esemény van készülőben.

Az olmützi vár foglyai 1850-ben.
(Berzsenyi Lénárd egykoru rajzai. A Kreith-féle gyüjteményből.)

Nehány apró bejelentés után Pázmándy Dénes elnök, általános mély figyelem közt, igy szólt:

– Jelentem a háznak, hogy folyó évi deczember 2-án eddig uralkodó királyunk, 5-ik Ferdinánd Olmützben a trónról lemondott; s ennek következtében, miután az utána következő Ferencz Károly főherczeg is lemondott a trónöröklési jogáról fiának Ferencz Józsefnek a javára: – Ferencz József az ausztriai császári koronát, melyben szerinte Magyarország is benfoglaltatik, felvette; s ennek következtében egy nyilatkozatot bocsájtott ki, szintén Olmützben decz. 2-áról szólót, amelyben kijelenti, hogy ezentúl ő lesz Ausztriának császára…

– Ejnye no, csakugyan! – kiáltotta közbe valaki.

S erre minden oldalról gúnyos kaczaj harsant fel.

– Csendet kérek, – szólt figyelmeztetőleg Pázmándy.

– Halljuk! Halljuk! – támogatta az elnököt néhány öregebb képviselő, akik nagyon is komolynak látták a helyzetet.

– A mint emlitettem, – folytatá Pázmándy, – Ferencz József Olmützben egy nyilatkozatot bocsájtott ki, melyben kijelenti, hogy ő a császár. Ezen nyilatkozat a Pozsonyban működő kormánybiztos: Csányi által a honvédelmi bizottmányhoz tétetett át, s a honvédelmi bizottmány általam a képviselőházat titkos tanácskozásra szólitotta fel, melynek végzése lőn, hogy az emlitett nyilatkozvány a felső táblával is közöltessék; s igy a felsőház tagjai is egybehivatván, a képviselőház tagjaival együtt zárt ülést tartottak, s ebben egy már kinyomtatott és a képviselőház minden tagjának kezénél lévő határozatban állapodtak meg mindkét ház tagjai. Szükségnek tartom mind magát a nyilatkozmányt, melyet Ferencz József kiadott, mind pedig a mondottak szerint az összes törvényhozótestnek zárt tanácskozmányban megállapított országgyülési határozatot felolvastatni.

Az elnök intésére Riskó Ignácz jegyző emelkedett fel, s csengő érczes hangon olvasni kezdte:

Mi első Ferencz József Isten kegyelméből ausztriai császár, Magyarország és Csehország királya stb. stb.

Fölséges nagybátyánk Magyar- és Csehországban e néven ötödik Ferdinánd császárnak és királynak a trónról való lemondása és fönséges atyánk: Ferencz Károly főherczegnek az örökösödéstől történt elállása által a pragmatica sanctió erejénél fogva hivatva vagyunk birodalmunk koronáit fejünkre tenni. Összes népeinknek tehát ezennel ünnepélyesen tudtára adjuk, hogy I-ső Ferencz József név alatt a trónra léptünk.

Saját akaratunkból elösmerve a szabad és korszerü intézkedések szükségét és becsét, bizalommal lépünk arra az ösvényre, amelynek egész birodalmunk üdvhozó átalakitásához vezet el bennünket.

A valódi szabadság a birodalom valamennyi népének egyenjogusitása és minden állampolgárnak a törvény előtti egyenlősége, valamint a népképviselőknek a törvényhozásban való részvevése alapján, újra fel fog kelni a haza régi nagyságában, de megifjodott erővel, mint egy rendíthetlen épület az idő viharaiban, mint egy tágas lak a különféle nyelvü törzsek számára, melyeket atyáink jogara alatt a testvéri szeretet tart össze immár századok óta.

Szilárdul elhatározva a korona fényét homálytalanul, az egész birodalmat csonkittatlanul föntartani, de készen jogainkat népeink képviselőivel megosztani, – arra számolunk, hogy Isten segedelmével és népeinkkel egyetértve, sikerülni fog a birodalom minden országát és törzseit egy nagy államtestben egyesíteni.

Részlet a csornai ütközetből.

Nehéz bajok függnek fölöttünk; a béke és a rend a monarchia több részében megzavartatott. Birodalmunk egyrészében még most a polgárháború dúl. Minden intézkedés megtörtént, hogy a törvény iránti tisztelet helyreállíttassék. A fölkelés legyőzése és a belső béke, – első föltétele a nagy alkotmánymű szerencsés sikerének.

Ezen nagy czél keresztülvitelében bizalommal számítunk népeinknek képviselőik által történendő okos és őszinte közremunkálására.

Számitunk a mindig hű és józan eszű földmivelőkre, akik a legujabb törvényes határozatok által a jobbágyviszonyok föloldása és a föld fölszabadítása által az államjogok teljes élvezetébe léptek.

Számitunk hű államszolgáinkra.

Dicső hadseregünk hűsége, bátorsága és kitartása régóta ki van próbálva. Ez a derék hadsereg, valamint elődeinknél, úgy bizonyára most is a trón oszlopa, a hazának és a szabad intézvényeknek tántoríthatlan védője leend. Minden alkalom kedves lesz előttünk, midőn rangkülömbség nélkük megjutalmazhatjuk érdemeit.

Ausztria népei! Atyáink trónját komoly időkben foglaljuk el. Nagyok a kötelességek, nagy a felelősség, melyet a gondviselés reánk mért. De mi hiszszük, hogy az Isten oltalma velünk lesz.

Kelt Olmützben, császári fővárosunkban, 1848. deczember 2-án.

Schwarzenberg, s. k.

Ferencz József, s. k.

A ház tagjai, noha ismerik már a szózat rideg tartalmát, mégis figyelemmel fordulnak az elnöki emelvény felé, ahol a jegyző áll. Elmerengve hallgatják. Ki tudja, mi forrong lelkeikben?… Talán arra gondol egyik-másik, hogy minő más világ lenne itt, ha az ifju császár, ki most oly kardcsörtetve beszél, a béke olajágával közelít feléjök.

Riskó egy másik iratot vesz elő. A teremben halk moraj támad. Most jön a visszatorló határozat. Ezt is ismerik már, de azért nyugtalanul, szorongva mozdulnak meg helyeiken. Ha ez a határozat, – Kossuth Lajos műve, – ki lesz mondva, nincs többé visszatérés.

S midőn a jegyző szólásra nyitja ajkát, egyszerre elcsitul a moraj, s síri csönd száll a gyülekezet közzé. És ebben a nagy ünnepélyes csöndben Riskó, ime, ezt olvassa:

Országgyülési határozat.

Az országba magánuton beküldözgetett nyomtatványokból tudomására jutott az országgyülésnek, miként I-ső Ferdinánd ausztriai császár s Magyarországnak e néven V-dik királya, Olmützben folyó hó 2-kán, az ausztriai császári trónusról lemondván, Schwarzenberg ausztriai miniszter által ellenjegyzett manifesztumában minden népeit az ő iránti kötelességek alól, – s minden, közállományi tisztviselőket az ő irántai hűség esküje alól feloldozottaknak jelentette ki. S egyszersmind kinyilatkoztatta, hogy testvéröcscse: Ferencz Károly főherczeg, az ausztriai császári koronáról legidősb fiának Ferencz József főherczegnek javára szintugy lemondott.

Ennek következtében Ferencz József főherczeg, magát Ausztria császárjának és Magyarország királyának nevezve, ugyancsak deczember 2-án, hasonlókép ausztriai miniszter, Schwarzenberg ellenjegyzése mellett kelt nyilatkozatában, trónusra lépését a birodalom minden népeinek kijelentette; azon szándékát fejezvén ki, hogy minden tartományokat és népfajokat egy nagy statustestbe akar összeolvasztani; aztán tudtul adja, hogy e végett mindenekelőtt az ugynevezett „lázadásnak” legyőzésére a rendeleteket már meg is tette.

Magyarország, s a hozzá kapcsolt országok és részek az ausztriai birodalom részei valamint soha sem voltak, úgy most sem azok; hanem független, önálló országot képeznek, mely saját alkotmánynyal bír, s csak a nemzet megegyezésével alkotott saját törvényei szerint kormányoztathatik.

Az olmützi vár foglyai 1850-ben.
(Berzsenyi Lénárd ezredes egykoru rajzai. – A Kreith-féle gyüjteményből.)

S ezen függetlenségnek és törvényes önállásnak épségben tartása képezi azon sarkalapot, melyen az ausztriai háznak a pragmatica sanctióban meghatározott örökösödési-rend szerint, Magyarországban uralkodhatása alapszik.

Az ausztriai császári trónus iránt közbejött merőben családi intézkedések tehát, Magyarország s a hozzákapcsolt részek királyi székére ugyan a magyar országgyűlés hozzájárulása és előleges beleegyezése nélkül semmi hatást, semmi befolyást nem gyakorolhatnak.

Nehogy azonban most, midőn Magyarország s a hozzákapcsolt részek önállása s független alkotmányos létele annyi oldalról fegyveres erővel hitszegően megtámadtatik, s a nemzet közállományi s nemzeti létének megtartása végett védelmi harczra kényszeríttetik, az országgyülés hallgatása a rosszakarat által a nemzet jogainak sérelmére magyaráztassék: az ország törvényesen egybegyült képviselői és főrendei, mint az alkotmány őrei s a legtörvényesebb constituált hatalom, kötelességöknek tartják ezen események iránt a nemzet nevében nyilatkozni:

Magyarország királyi széke a nemzet előleges megegyezése nélkül, csak az emberiség közös törvénye következtében, a koronás király halála által ürülhet meg.

A törvényes koronás király halála esetében az, kit az örökösödés közvetlenül illet, a nemzettel koronázási oklevelet kötni, az ország törvényeire s alkotmányára megesküdni, és magát szent István koronájával a nemzet által megkoronáztatni köteles; a koronázás előtt is gyakorolhatván ugyan némi fejedelmi jogokat, de csak a törvények értelmében.

Azonban ez csak a koronás király halála esetében történhetik, s ezen egy esetet kivéve, a nemzet akarata, a képviselő országgyülésnek előleges beleegyezése nélkül a magyar királyi szék birtoka körül semmi változás jogszerüen nem történhetik; elannyira, hogy midőn első Ferencz császár és király a mostan is élő V-ik Ferdinándnak megkoronáztatása iránt a nemzetet országgyüléseni egyezkedésre felszólította, 1830-ban az országgyülés azon világos kikötéssel egyezett csak meg V. Ferdinánd megkoronázásában, hogy atyja életében a nemzet előleges beleegyezése nélkül semminemü uralkodási jogokba ne avatkozhassék.

Még inkább megkivántatik tehát az uralkodás változásához a nemzet előleges megkérdezése és beleegyezése, midőn a trónus birtokában még nem volt, tehát arról nem is rendelkezhető mellékágazatai közvetlen praesumtiv koronaörökös és az életben levő király még netalán születhető gyermekei mellőztével, az uralkodószék egy távolabb álló családivadékra átruháztatni szándékoltatik.

Miután tehát a nemzet előleges hozzájárulása nélkül a fejedelem életében más senki magának királyi jogokat nem tulajdoníthat, az örökösödési rendet pedig családi magánegyezkedésekkel még kevésbé változtathatja meg;

miután a magyar királyi szék birtokához kötött kötelességekről lemondáshoz a nemzet előleges megegyezése mulhatlanul megkivántatik;

miután a magyar királyság kétoldalu kötésen alapszik, melynek egyik sarkalatos oldala az, hogy törvényes királynak csak az tekinthető, ki a nemzettel országgyülési egyezkedés utján koronázási egyességlevelet kötött, az ország alkotmányára, jogaira és törvényeire megesküdött, s ezen eskü következtében szent István koronájával megkoronáztatott;

miután azon esetben is, ha az uralkodó koronás király magát az uralkodás gondjaira erőtlennek érezi, az ország ideiglenes kormányzatáról intézkedni a nemzet jogaihoz tartozik;

és miután az Olmützben decz. 2-án közbejött minden családi lemondások s jogátruházások iránt a magyar nemzet előlegesen még csak meg sem is kérdeztetett;

Gróf Forgách Antal, a muszkavezető.

annálfogva az ausztriai császári székrőli önkényes lemondás az ausztriai birodalomba különben sem tartozó Magyarország s hozzákapcsolt részek és országok önállásán, alkotmányán és sarkalatos jogain semmit sem változtathatván: az országgyülés, mint Magyarország s a hozzákapcsolt részek és országok törvényes organuma ezennel kinyilatkoztatja, hogy az országgyülés híre, tudta, s megegyezése nélkül, a magyar királyi szék birtokával senki egyoldalulag nem rendelkezhetik.

És azért az országgyülés, az ország tövényes függetlenségéhez, alkotmányához s a magyar nemzet sarkalatos jogaihoz szorosan ragaszkodva, az ország s hozzákapcsolt részek minden egyházi, polgári, katonai hatóságainak, tisztviselőinek, hadseregeinek s minden lakosainak a nemzet nevében meghagyja és parancsolja, hogy az alkotmány iránti hűség kötelessége szerint senkinek, kit erre jogosítottnak a törvény, alkotmány és országgyülés el nem ismert, bármely hatóságát el nem ismerve, és senki ilyennek nem engedelmeskedve, az ország dolgaiba gyakorolni szándéklandott bármely avatkozást jogtalan bitorlásnak tekintsék, s az ország s alkotmány iránti hűség törvényszerű zászlója alatt, hazánkat minden idegenszerű usurpatiótól, avatkozástól s ellenséges megtámadástól megóvni, s megvédelmezni hazafiui szent kötelességüknek ismerjék. Senki, a honárulás törvényes büntetésének sulya alatt, máskép nem cselekedvén.

Mely határozatnak az ország minden hatóságaival s hadseregeivel közlése ezennel elrendeltetvén, ezen határozat mindenki általi megtartásának eszközlésére a honvédelmi bizottmány, mint a mely az országnak jelen körülmények közötti ideiglenes kormányzatára az országgyülés által megbízva van, ezennel határozatilag utasittatik.

A határozati javaslat felolvasása után elemi erővel tört ki a visszafojtott keserüség.

– Elfogadjuk! Elfogadjuk! – zúgták a ház minden részéből.

– Isten és a világ előtt legyenek ők felelősek a kiontott vérért! – kiáltotta egy őszbecsavarodott képviselő.

– Inkább meghalunk, mint ily meghódolás! – pattant fel egy másik képviselő, miközben kardját daczosan a padlóhoz csörrenté.

Perczekig tartott a zaj; a harag és az elkeseredés ez a szilaj tobzódása.

Kubinyi képviselő, aki szólásra jelentkezett, alig tudta rövid beszédjét elmondani.

– Én részemről, – ugymond – ezen igen nagyfontosságu irományt, vagyis oklevelet, mely mindenesetre oklevél maradand a későbbi időkre nézve is, egész kiterjedésében elfogadom. S nincs egyéb észrevélelem, mint az, hogy a hol a törvényekre történik általánosan hivatkozás, ott a felhivott törvények beiktattassanak.

– Nincs szükség módosításra, úgy fogadjuk el, a mint van! – hangzik egyszerre száz ajkról is.

Erre megindul a vita. Egymásután állnak fel: Madarász József, Ágoston, Somogyi, végül pedig Madarász László. Mind a javaslat mellett beszél; tüzesen, hévvel, nem kimélve az uralkodó családot sem.

De a leghevesebben valamennyi közt Madarász László. Csupa harag, merő szenvedély. Mint egy megszilajodott harcziparipa keresztülgázol mindenen. Metsző, kiméletlen gúnyját főleg Zsófia főherczeg asszony ellen fordítja.

– Az ausztriai kamarilla, – igy háborog a többi közt, – mindent megtett, mit gazság és szemtelenség merészelhet tenni; de mégsem merészelte oda vinni a dolgot, hova akarta, t. i. hogy asszony kormánya alá adja 40 millió polgár boldogságát, hogy a királynak testvére alkalmas legyen az uralkodásra, és így, hogy mégis az asszonynak gyülölt jármát, melyet az ország békéjének felzavarására használ, érezzük. Hisz a lieber Rebelt, a lieber bánt ő animálta fel a betörésre; mondom, ezen asszony nem bírt annyi ravaszsággal, hogy mint vipera az országra tette volna kezét, hanem jónak látta azt egy éretlen gyermek kezére játszani… Látjuk, hogy ezen gyermek, ki Magyarország koronájához ily kezekkel merészel nyúlni, megfeledkezve a kebelnek ártatlan jóságáról, szentségéről és szeplőtlenségéről, az első pillanatban, melyben mint éretlen koru ifjoncz a trónra merészel lépni, a legnagyobb tévedés, hogy ne mondjam bűnt követi el.

Asztalos Sándor őrnagy, Arad város hős védője.
(Saját festménye – Az aradi ereklye-múzeumban őrzött eredeti után.)

Midőn a királyok, habár 50 évesek is, a trónra szoktak lépni, első teendőjük magukat az isten képéhez hasonlítani, s azt mondani, hogy ők uralkodók „von Gottes Gnaden.” Nem hasonlítja-e magát ezen ifjoncz is az istenség személyéhez, midőn azt mondja: a lázadást a fegyver élével fogom megszüntetni? S kérdem, nem lett volna-e illőbb azt mondani: elfelejtettem a történteket, lépjünk egyességre, tisztelni fogom Magyarország alkotmányát, s azon rosszakat, melyet elődeim elkövettek, sírba fogom dönteni.…

Taps, éljen kiséri szavait; s ahol a legkiméletlenebb: a tetszés ott a legnagyobb.

Erre a ház általánosságban elfogadja a javaslatot. Most a részletes tárgyalásra kerül a sor; de néhány apró, inkább irályi, mint érdembevágó módositás után ezen is csakhamar túlesnek.

Félóra mulva már a főrendiház előtt fekszik a javaslat. Itt vita sincs. Egyhangulag fogadják el.

A trónváltozás izgató hirével már ekkor teli volt az egész ország. Erről folyt a szóbeszéd mindenfelé.

– Mi lesz most? kérdezgették aggódva egymástól az emberek.

A hadsereg képezte a legnagyobb érdeklődés tárgyát. Vajjon hogy fog viselkedni a trónváltozással szemben? Vajjon csatlakozik-e az országgyülés elutasító határozatához? S a kétkedés nem volt éppen indokolatlan, hisz csapatainknak közel egyharmada tudvalevőleg régi sorkatonákból állott.

Ez az aggodalom azonban csak néhány napig tartott. Deczember 10-én a honvédség is megszólalt, s pedig úgy, amint azt a nemzet becsülete kivánta.

A feldunai magyar hadsereg ugyanis – Görgei tábornok és Csányi kormánybiztos aláirásával, – egy nyilatkozatot bocsájtott ki, amelyben kijelenti, hogy a trónra senkit sem ismer feljogosítottnak, kinek uralkodása nem alkotmányszerü; s ennélfogva „az országot, az országgyülés és az általa rendelt kormány tekintélyét minden idegen bitorlás, erőszak és megtámadás ellen az utolsó csepp vérig védeni fogja.” A nyilatkozat igy hangzik:

A felső-dunai magyar kir. hadsereg nyilatkozata.

A felső Dunánál levő magyar kir. hadseregnek épen most esett tudtára, hogy I. Ferdinánd osztrák császár, Magyarországnak e néven V-ik királya, az osztrák trónról lemondván, népeit kötelességeiktől felmenti. Azonban a király lemondását és alattvalóinak irántai hűségtől és kötelességektől fölmentését tudató hirrel egyszersmind arról is értesült, hogy még a királynak, valamint ifjabb testvére Ferencz Károly főherczeg életében, ez utóbbinak fia, az ifju Ferencz József egy Olmützben Schwarzenberg osztrák miniszter által ellenjegyzett proklamáczióban trónra lépését hirdeti.

De az önkénytes lemondás a trónról a magyar nemzet alapjogain mitsem változtat. És a nemzet beleegyezése nélkül a koronázott fejedelem életében nem is igényelhet senki királyi jogokat, annál kevésbbé lehet az örökösödés rendjét családi magán egyezkedések által megváltoztatni. A magyar királyság két oldalu szerződésen alapul, melynek egyik lényeges oldala abban áll, hogy Magyarország királya csak az lehet, ki az országgal a koronázási szerződést megkötötte, s az ország törvényeire az esküt letette, s ki szent István koronájával megkoronáztatott. S miután a mind fenemlitettek mellett és családi egyezkedés utján eszközlött lemondás és jogátruházásnál a magyar nemzet még csak meg sem kérdeztetett: a felső Dunánál levő magyar hadsereg kinyilatkoztatja, hogy semmiképen el nem ismeri, hogy a magyar királyi trón birtokáról az országgyülés tudta és beleegyezése nélkül bárki rendelkezhessék.

A hadsereg kinyilatkoztatja, hogy Magyarország törvényes függetlenségét és a nemzet alkotmányos jogait az országgyülés és az általa megbizott kormány parancsaihoz képest védeni és oltalmazni szent kötelességének tartja.

Kinyilatkoztatja továbbá, hogy az országnak és alkotmánynak igért hűség értelmében senkit sem fog följogosítottnak elismerni, kinek felsőségét az ország és alkotmány el nem ismeri; hogy az ország ügyeibe bárki által megkisérlendő minden beavatkozást bitorlásnak fog tekinteni; hogy az országot, az országgyülés törvényes tekintélyét és az általa fölállított kormányt az ország és alkotmány iránti hűség zászlója alatt minden idegen bitorlás, minden hatalom és megtámadás ellen utolsó csepp véreig védeni el van határozva.

Mely értelemben a hadsereg karjait, vagyonát és vérét valamint eddig, ugy jövőre is a nemzet rendelkezése alá helyezi és a haza iránti szent kötelességének tántoríthatlanul hive marad.

Pozsonyban, deczember 10. 1848.

A felsődunai magyar hadsereg nevében:

Görgei Arthur
tábornok.

Csányi László
kormánybiztos.

Amint látjuk tehát, nemcsak az országgyülés, de a hadsereg is, a jog és törvény alapjára helyezkedvén, az uj császár ellen fordult.

S az államélet e két mozgató tényezőjének ilyetén szilárdsága megnyugtató hatással volt a nagyközönségre is. A Habsburg-ház iránti bizalom különben is annyira megingott, hogy az olmützi manifesztumok, a pillanatnyi meglepetésen kivül, csaknem hatástalanul siklottak át a forrongó tömeg elkomorult kedélyvilágán.

Csak a székely nép egyrészét, s éppen a háromszékieket főzte le Gedeon császári tábornok, aki ügynökei utján elhiteté velök, hogy a háborúnak immár vége, Ferencz József előtt meghódolt egész Magyarország. S a jámbor góbék felültek neki. A leverő hirek benyomása alatt Árpatakon deczember 28-án szerződésre lépnek Gedeonnal, hogy leteszik a hűségesküt, leteszik a fegyvert is, csak ne legyen bántódásuk. De csakhamar kisül a turpisság, majd hire jön Bem érkezésének; s a félrevezetett székely nép, nem törődve az árpataki szerződéssel, ismét csatasorba áll.

A nemzetiségek a csalódás érzetével fogadták a trónváltozást. Az uj császár általános kijelentései nem elégítették ki őket. Ugy a románok, mint a szerbek, de még a szászok is, abban a reményben ringatóztak, hogy a manifesztumban utalás lesz hűségük megjutalmazására; s ime, őket is egy kalap alá helyezik a magyarokkal. De hát Bécsben, ahol ismét az összbirodalom eszméje tolul előtérbe, nem sokat törődtek immár a nemzetiségek külön politikai törekvéseivel. Magyarország leigázása volt a főczél; a többi mellékes. Hiszen ezért ármánykodott a kamarilla a tavasz óta, ezért szórta közzénk a belháború gyujtogató üszkét, ezért játszódott le az olmützi államcsiny.

Ime, igy maradt hazánk, a világ legdinamikusabb nemzete király nélkül; ime, igy sodortatott a hű és becsületes magyar nép mélyebben, mind mélyebben a háboru forgatagába, hogy megfoszthassák szabadságától.

Csoda-e, ha fölzudult e pokoli ármány ellen? Csoda-e, ha magasabbra becsülte a szolgajáromnál a halált?…

A trónváltozás hire a fővárosban.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem