III. A téli hadjárat - Első rész. | 1848/49-es szabadságharc története

III. A téli hadjárat - Első rész.

A császári hadak betörése öt oldalról. – Schlick és a budaméri ütközet. – Bem. Élete és jellemrajza. – Bem és Petőfi. – Bem Erdélyben. Kolozsvár visszafoglalása. – Görgei első villongása Kossuth Lajossal. – A nagyszombati csata. – A porndorfi ütközet. – Mészáros Schlick ellen indul. – Mozgó német őrség fölállitása. – Guerilla-csapatok. – Az ujonczozás. – Görgei hátrálása a Vérteshegységhez. – A bábolnai ütközet. – A moóri csatavesztés. – Menekülés a fővárosból. – Békeküldöttség Windischgrätznél. – Unbedingte Unterwerfung! – Deák Ferencz a békeküldöttség fogadtatásáról. – Görgei fölmondja az engedelmességet a honvédelmi bizottmánynak. – Windischgrätz megszállja Budapestet. – A rémuralom. – Debreczen, mint az ország központja. – A képviselőház első ülése Debreczenben. – Utolsó csöpp vérig! – Nagyvárad, az uj hadiszertár. – Dembinszki. Élete és jellemrajza. – Debreczeni élet. – A főrendiház első ülése. – A békepárt és az „Esti Lapok.” – A Zichy-féle drágaságok. – Madarász László megbuktatása. – A felső-magyarországi sereg vezetését Mészárostól Klapka veszi át. – A tiszai hadsereg és Perczel. – A szolnoki első csata. – Görgei a bányavárosokban. – Visszavonulás Beszterczebányára, átkelés a Stureczen. – Windischgrätz követe Görgeinél. – Görgei a Szepességen. – A bács-bánsági téli hadjárat. – A jarkováczi rémes éjszaka. – Damjanich, a hősök hőse. – Eszterházy árulása. A bácskai sereg élére Vécsey áll. – A bács-bánsági hadcsapatok fölvonulása a Tiszához. – A szerbek féktelenkedései. – A zentai véres Gyertyaszentelő. – Az Alvidék osztrák uralom alá kerül. – Küzdelem sorainknál. – Lipótvár és Eszék meghódol. – A komáromi vár körülzárolása. – Harczok Aradnál. – Az aradi utczai harcz. – Erdélyi események. – Nagy-Enyed pusztulása. – Az első orosz csapatok Erdélyben.

A trónváltozás, mely tudtunk és megegyezésünk nélkül történt, vészhozó eseményeknek lőn az okozója. A nemzet és az uralkodó-család most már csakugyan szembekerültek.

S ezzel, természetesen, a küzdelem jellege is megváltozott. Eddig belharcz volt: az államfentartó magyarság tusája a lázongó idegenajku törzsekkel; deczember 2-ikától kezdve rendszeres nyilt háború Magyarország és a Habsburg-Lotharingeni-ház között.

Ki a támadó fél, kinek a részén volt a jog és az igazság? – láttuk a szemünk előtt lezajló eseményekből.

A nemzet, hiszen tudjuk, a kor szabadelvü követelményeinek megfelelően akarta berendezni államéletét. Jogszerü kivánság, a legcsekélyebb forradalmi szándok nélkül. – De a bécsi reakczió irtózik a szabadság fényétől; neki rabszolgatömeg kell, amely fölött tovább zsarnokoskodhassék. Legott fondorkodni kezd, s ezer akadályt gördit békés törekvéseink elé.

Hetekig tartó huzavona után a koronás fejedelem végre mégis csak beleegyezik a változásba. Szentesíti a reformtörvényeket, hozzájárul a felelős független miniszterium kinevezéséhez. – A reakczió nem nyugszik, s sorompóba állítja a pártütő horvát bánt.

A nemzet fegyverre kap és kiüzi az országból a kamarilla martalóczait. – Ekkor uj cselhez folyamodnak: lemondásra kényszeritik kormányunkat és föloszlatják az országgyülést.

A nemzet további önvédelméről kénytelen gondoskodni; azt pedig vezető nélkül nem teheti. A törvényhozótestület tehát együtt marad, s az államkormányzás élére ideiglenesen a honvédelmi bizottmány áll. – Ekkor, hogy fel ne fegyverkezhessünk, s hogy ürügyök legyen a beavatkozásra, ellenünk uszitják az összes nemzetiségeket. És csakhamar lángbaborul a félország: az Alvidék, Erdély és a Kárpátok alja.

Részlet a komáromi csatából.
(Egykoru kép.)

A nemzet rohan a tűztenger eloltására; békít, küzd, harczol és már-már azt hiszi, hogy talán mégis végeszakad a zendülésnek. – Midőn a reakczió látja, hogy a magyar faj sokkal erősebb, mint hitte: reánk zúdítja örökös tartományainak egész haderejét. S hogy akadálytalanul hóhérkodhassék: a béke után sóvárgó öreg királyt letaszítja trónusáról.

Igy sodortak lépésről-lépésre, tervszerü kiszámitással a háború örvénye felé. Pedig a nemzet kezdettől fogva minden lehetőt elkövetett, hogy a viszály békés úton kiegyenlíttessék. Hiszen láttuk. Közbenjárt a nádor, megpróbálta ismételten Batthyány gróf; Kossuth pedig, még állami fensőbbségünk rovására is kész volt a felbujtott nemzetiségekkel alkura lépni.

Ámde, a bécsi udvar engesztelhetlen maradt. Nemcsak maga nem akart békülni, de a lázongó nemzetiségeknek sem engedte meg, hogy békejobbunkat elfogadják. Zürzavar, háború kellett neki, hogy annál könnyebben megtörjön és lánczravethessen bennünket.

A piskii csata térképe.

Ki volt a hibás, kit terhel az utókor előtt a felelősség a kiontott vérért? – A választ, im, megadják a száraz tények.

Általános volt a hiedelem, hogy az udvar most, a zord tél küszöbén nem kezd támadó hadjárathoz, s igy tavaszig nyugton maradhatunk. Ebben a csalékony reményben ringatózott maga Kossuth is. S tényleg immár másfél hónap pergett le a nélkül, hogy Windischgrätz az előnyomulásra mégcsak gondolt volna is. Pedig a két ellenséges sereg csaknem szemben állt egymással; a kanyargós Lajtha választá el őket. Görgei Pozsony vidékén táborozott, Windischgrätz pedig előretolt seregeinek a háta mögött Schönbrunban tartotta főhadiszállását. Apró előörsi csatározások, a határnak hol az egyik, hol a másik részén többször fordultak ugyan elő, de komoly mérközésre eddig még nem került a sor.

A trónváltozás után egyszerre vége lőn a tétovázásnak. Az egész császári hadsereg mozogni kezdett, mint megzavart hangyaboly. Windischgrätz már deczember 5-én megkapta a legfelsőbb parancsot, hogy igyekezzék mielőbb „a lázadás anyafészke”: Budapest birtokába jutni.

Kossuth, mihelyest hire jött Windischgrätz készülődésének, mindenfelé rögtön intézkedett, hogy szembeszállhassunk támadóinkkal. Csodálatos, szinte legendaszerü az a roppant tevékenység, amit a közeledő élethalálharcz ez utolsó szabad napjaiban kifejtett. Azt mondják, hogy napokon keresztül érintetlen maradt nyoszolyája, ételhez alig nyúlt.

Idejének minden perczét, agyának minden gondolatját a védelem kellő foku szervezésére fordítá. A szorongatott Erdély részére Bem József „a vitézségéről és hadvezéri tehetségeiről historiailag ismeretes lengyel tábornok” személyében vezért küld; Nagy-Bányán, úgyszinte a galicziai határ mentén: Kassánál uj seregeket állít; gondoskodik, hogy az ágyuöntés, lőszergyártás kettőzött erővel folyjék; utasításokkal látja el a kormánybiztosokat, tájékozódik a csapatvezérek hadműködése felől.

Bizony, a legfőbb ideje volt a sietős és határozott cselekvésnek. Ütött a tizenkettedik óra. Bécsből gyors futárok mentek szét a határainknál leselkedő osztrák csapatokhoz, hogy haladéktalanul kezdjék meg az előnyomulást.

A haditervet már ismerjük. A támadásnak egyszerre öt-hat helyről kellett történnie. A végsőczél: Budapest, ahol az előnyomuló hadoszlopok találkoznak.

A terv végrehajtására ez a haderő mozgosíttatott:

Windischgrätz hadserege: 36911 gyalogos és 6202 lovas. Ezenfelől, a megfelelő tüzérséggel: 216 ágyú. Ennek a seregnek az volt a föladata, hogy a Pozsony vidékén táborozó magyar csapatokat verje szét, a komáromi várat egy hátrahagyandó dandárral zárolja körül, a zöm pedig, gyorsan, amint csak lehetséges, nyomuljon Budapestre.

Simunich tábornok serege: 5000 ember és 12 ágyu. A vitéz generális, – akihez már egyszer volt szerencsénk, de kikergettük, – a morva határszélen Gödingnél húzta meg magát. Föladata abból állott, hogy a Feketehegységen keresztülhatolván, hátulról támadjon a feldunai magyar seregre, s Lipótvár bevétele után, szállja meg a bányavárosokat.

Frischeien ezredesnek, aki 1000 emberrel Sziléziában a jablonkai szorosnál táborozott, ugyanaz volt a rendeltetése.

Schlick altábornagy, a galicziai helyőrségekből 8000 embert vonván össze, a duklai szorosnál helyezkedett el. Az volt az utasítása, hogy a felvidéken táborozó magyar csapatokat semmisítse meg, s aztán Miskolczon keresztül csatlakozzék a fősereghez.

Az öreg Nugent tábornoknak, ki a stájer határszélen 6000 főnyi sereggel portyázott, a Muraközön, majd Fejérmegyén át, hasonlókép Budapestre kellett nyomulnia.

Puchner Erdélyben, – az oláh és a szász népfelkelés leszámitásával, – 17,000 főből álló hadsereg fölött vezérkedett. Utiránya: Nagyvárad, Debreczen. Itt kezet fog a Miskolcz felől előnyomuló Schlick tábornokkal, s aztán ő is a főváros felé huzódik.

Rukowina, a temesvári parancsnok őrsége 6000 emberből, Berger aradi várparancsnok őrsége pedig 2000 főből állott. A két várparancsnoknak, az alvidéki szerb és oláh felkelőbandák bevonásával, együttesen Szegedig, sőt esetleg Kecskemétig kellett törtetni.

Az ellenséges haderő deczember közepén, a rendszeres támadás megkezdése előtt, a következő volt:

Windischgrätz hadteste	43,000 ember
Simunich serege	5000 „
Frischeisen „	1000 „
Schlick „	8000 „
Nugent „	6000 „
Puchner „	17,000 „
Rukowina „	6000 „
Berger „	2000 „
Együtt:	88,000 rendes sorkatona és mintegy 500 ágyu.

Ezenfelűl, a lázongó nemzetiségekből:

A bács-bánsági szerb hadak	30,000 ember
Oláh népfelkelés	195,000 „
Szász nemzetőrség	40,000 „
Hurbanisták	10,000 „
Együtt:	275,000 ember.

Ezek szerint tehát:

a rendes sorhadból

88,000 ember

a felkelőkből

275,000 ember;

Vagyis, mindössze:

363,000 fegyveres állt csatakészen a főhadvezér: Windischgrätz herczeg rendelkezésére.

A magyar honvédsereg létszáma pedig ez volt:

A Feldunánál Görgei Artur vezetése alatt	30,000 ember
A morva határszélen Beniczky Lajos és Querlonde alatt	3000 „
Kassa vidékén Pulszky Sándor ezredes dandára	8000 „
Az erdélyi sereg Riczkó, majd Czecz vezetése alatt	10,000 „
Az aradi ostromsereg Máriássy, majd Gaál Miklós parancsnoksága alatt	7000 „
A bács-bánsági sereg	23,000 „
Perczel dandára a Muraközben	6000 „
Komárom, Lipótvár, Munkács és Pétervárad őrsége	15,000 „

Összesen:

102,000 ember, s 32 ütegben: 256 ágyu.

Ilyetén vala az arány a trónváltozáskor a két hadakozó fél között. Háromszázhatvanezer ember százkétezer ellen. Tehát háromszoros túlerő mozgósittatott leigázásunkra. Emellett, az ellenséges haderő zöme, – több mint százezer fegyveres, – jól begyakorlott, szigoruan fegyelmezett s kifogástalanul fölszerelt sorkatonaságból állott. Mig viszont a magyar sereg: gyakorlatlan, s hiányos fölszerelésü. A legtöbb honvéd soha sem volt még csatatűzben. Amint felölté az egyenruhát: sietett egyenesen a táborba.

A zord időjárás még súlyosbitá helyzetünket. Mintha maga a természet is ellenünk esküdött volna: rettentő telet zúditott reánk. Már deczember elején ölnyi magas hóréteg borult a kopár mezőkre. A közlekedés fennakadt; egyik faluból a másikba alig lehetett átmenni. Húsz-huszonkét foknyi hideg csaknem minden nap. Fagyasztó szélvihar süvitett végig a táborhelyeken, s az őrálló szegény katonán csonttá fagyott a vékony ruha. S ez igy tartott csaknem kikeletig.

„1827 óta nem volt olyan szigorú telünk, mint az 1848–49-iki – jegyzi fel egy krónikás. – A barometrum 18–20 fokot mutatott, némelykor 22–24-re is leszállt. A folyókat vastag jégpánczél takarta. Sokhelyt még a kutak is befagytak. A farkasok üzetve az éhség által, betörtek a falvakba, s az istállóból ragadták el a lábas jószágot. A szegény katonák szörnyü sokat szenvedének. A marsolás közben számos ember az utszélen esett össze és fagyott meg.”

Összetépett honvédzászló darabja.
(Az aradi 1848–49-iki ereklye-múzeumban.)

Nem volt tehát elegendő a százféle sorscsapás, még a téli háború borzalmaival is meg kellett küzdenünk. Nyilván azt hitte az udvar, hogy igy könnyebben és gyorsabban bánhat el velünk; s mire beköszönt a rügyfakasztó tavasz, vége leszen a diadalmas hadjáratnak.

A támadás, közvetlenül az olmützi államcsiny után, valamennyi oldalról csaknem egyszerre kezdődött.

Az első Schlick volt, aki hadoszlopával már deczember 6-án átkelt a határon, s még aznap megszállotta a sárosmegyei Zborót és Szvidniket.

Bassonói és fehértemplomi gróf Schlick Ferencz (szül. 1789. † 1862.) a régi osztrák hadsereg legügyesebb tábornokai közzé tartozott. Már a napoleoni háborúkban is résztvett; s a wackai véres ütközet folyamán vesztette el a jobbszemét. 1848 elején altábornagygyá s Krakkó kormányzójául neveztetett ki. Ezen minőségében érte a támadásra vonatkozó parancs, s a 2-ik hadtest parancsnoka lőn.

Schlick deczember 9-én már Eperjesen volt, s kétnapi pihenő után, – decz. 11-én – tovább, Kassa felé huzódott; csöndben, éber óvatossággal, mint a prédakereső farkas.

A honvédelmi bizottmány, mint tudjuk, mindjárt Simunich első betörési kisérlete alkalmával fegyverre szólítá a fölvidék lakóit. A szózat nem hangzott el nyomtalanul, s Pulszky Sándor ezredes parancsnoksága alatt csakhamar négy-ötezer főből álló nemzetőrcsapat képződött Eperjes és Kassa vidékén. Midőn a veszély fenyegetőbbé vált, Kossuth intézkedett, hogy a portyázó csapatból rendes dandár szerveztessék. E végből három ujoncz honvédzászlóaljjal, a Thworniczky-féle lengyel legionariusokkal egészíté ki a nemzetőrséget. Ezenfelől 14 ágyut bocsájtott Pulszky rendelkezésére.

Ámde, a dandár még igyen kiegészítve sem vala harczképes; pedig immár nyolcezer főre rugott. Csakhogy a zöm félénk tót nemzetőr, aki még felpántolt kaszájával sem tudott bánni.

Nem is várt senki győzelmet e zagyva seregtől. De hát ütközni kellett, ha csak azt nem akarták, hogy Schlick ellenállás nélkül közeledjék a fővároshoz.

Pulszky Budamérnél, a kassai hegyek éjszakkeleti oldalán helyezkedett el, hogy legalább kisérletet tegyen az előnyomuló Schlick föltartóztatására.

De bizony a csata, – decz. 11-én, – szerencsétlenül végződött. A kaszás had az első ágyudörrenésre úgy szétrebbent, mint a madársereg. S ha a szepesi honvédzászlóalj és a lengyel legió nincs, még ágyuink is az ellenség birtokába kerülnek. De igy is nagy volt a veszteség. Kétszázharmincz halott és sebesült adta meg az árát a vakmerő kisérletnek. Kétszázötven pedig osztrák fogságba kerültek. Schlick délután öt órakor már Kassán fényelgett.

Pulszky, aki vert hadával Szikszón át Miskolcz felé menekült, igy panaszolja el a „baleset”-et, mint ő nevezi, a honvédelmi bizottmánynak:

„Az ellenség egypár ágyulövése elegendő volt, hogy a középhad valamennyi rendelkezés alatt álló hadoszolopát, valamint a balszárnyat is, és az előhad egy részét is páni rettegéssel töltse el és szétbomlassza, ugy annyira, hogy a gyalogságból mindeddig alig egy harmadrész gyült ismét össze; s a szökevények még többnyire fegyver nélkül, részint Miskolczon, részint Tokajban szedődnek fel.

Gróf Almássy Mór, a muszkavezető.

A baleset leginkább a csapatok gyakorlatlanságának, melyek nem egyebek, mint katonai ruhába öltözködött ujonczok, tulajdonítható. Ebből látható, hogy ezekkel a csapatokkal az ellenség ellen egyelőre mitsem vihetni keresztül, sőt őket még a legelőnyösebb állás védelmezésére sem lehet használni!!…”

Schlick tábornokot nyomon követte Frischeisen ezredes, ki ezer emberrel a jablonkai szoroson át deczember 7-én tört Trencsénmegyébe. Mindjárt a határszélen: Szorcsinavecznél csatlakozott hozzá a Hurbán felkelőbandája, amely azonban már ekkor, többszöri veresége után, züllésnek indult.

Frischeisen elbizakodva, kevélyen törtetett előre. Hiszen sehol semmi ellentállás. A magyar csapatok, Beniczky Lajos kormánybiztos és Querlonde őrnagy parancsnoksága alatt, egyre hátráltak, le: egész Budatinig; s csak itt helyezkedtek állásba. Frischeisen azt hitte, hogy egy-két ágyulövéssel szétszórja őket. De nem úgy történt. Ezúttal fegyvereinknek kedvezett a szerencse. Deczember 11-én volt az összecsapás, s hat órai kemény harcz után a győzelem a miénk lőn. Frischeisen, sorsára hagyván Hurbánt, hanyatthomlok futott vissza Sziléziába. S ezzel a jeles vezér rövid szereplése véget ért. Seregét Götz tábornok vette át, aki deczember végén nagyobb szerencsével fogott a támadáshoz.

Deczember 13-án Windischgrätz is megmozdult. Schönbrunni főhadiszállásáról kevély hangu kiáltványt bocsájtott ki, amelyben bejelenti, hogy „egy hű és vitéz hadsereg élén” átlép Magyarország határán. Kiáltványa igy szól:

Magyarország és Erdély lakosaihoz!

Minő czélból lépek hazátokba, az folyó évi november 13-áról kelt szózatomból világos. Czélom nem egyéb, mint a törvényeknek a vakmerő pártütők által sértett uralmát, a személy és vagyonbiztonságot helyreállítani.

Egy hű és vitéz hadsereg élén ezennel átlépek Magyarország határán. Igérem, hogy minden egyesnek jogszerű vagyona biztonságban marad. De egyszersmind intelek benneteket, hogy óvakodjatok minden vagyonsértéstől, minden kártételtől. Ne hagyjátok magatokat a pártütők fenyegetései által elcsábitani, hogy vak szenvedélytől, avagy bosszuvágyból egész falukat elpusztítsatok, köz vagy magánépületeket szétromboljatok, élelmiszereket megsemmisítsetek.

Kemény büntetés ér mindenkit, aki másnak a vagyonát megtámadni, vagy károsítani merészli: de különös szigorral bánok el azokkal a vakmerőkkel, akik titeket eféle garázdálkodásokra rábirni törekesznek.

Egyúttal kijelentem, hogy minden kárért, okoztassék az a pártütő kormány, vagy czinkosai rendeletéből, fegyveres csoportok vagy egyesek által, a hatóságok és községek nemcsak felelősséggel, de kárpótlással is tartoznak.

A nagyszombati csata 1848. decz. 16.
(Egykoru rajz.)

Kelt schönbrunni főhadiszállásomon, decz. 13-án 1848.

Herczeg Windischgrätz
császári királyi altábornagy.

Másnap, deczember 14-én pedig az ország földmivelő népéhez fordul, amelyben „Ferencz József ő felsége legmagasabb parancsolatjából” kijelenti, hogy a robot és a dézsma megszüntetéséről szóló 1848. törvény továbbra is épségben marad. Legyen tehát nyugodt, ne hallgasson a csábitásokra, hanem e helyett fogja el az „árulókat” s szolgáltassa át őket a katonai hatóságoknak. Ez a felhivása ekként hangzik:

Herczeg Windischgrätz Alfréd, császári királyi tábornagy (az Olaszországban táborozó sereg kivételével) az összes császári királyi hadak fővezére, aranygyapjas vitéz, a magyar Szent-István-rend nagykeresztese s a katonai Mária-Therézia-rend vitéze, a 4-ik számu cs. kir. könnyü lovasezred tulajdonosának stb.

Proklamácziója

Magyarország és Erdély földmivelő népéhez.

Folyó évi november 7-én kelt manifesztumom által már biztositva lettetek róla, hogy a robot és dézsma megszüntetéséről 1848. ápril havában alkotott és ő felsége által szentesített törvények fenn fognak tartatni.

Ezen biztositást megujitom most ismét dicsőségesen uralkodó királyunk és urunk Ferencz József Ő felsége legmagasabb parancsolatjából is, bizton várván, hogy legkegyelmesebb királyunk szavában biztok, nyugodtan maradtok, s azokat, kik titeket még ezentúl is azon ürügy alatt, mintha az engedmények visszavétetnének, felizgatni és megvetendő czéljaikra csábitani merészelnének, mint árulókat tekintsétek, fogjátok el és a katonai hatóságnak által adni el ne mulasztjátok.

A földmivelő népnek ő császári kir. felsége legmagasabb parancsolatja következtében adott ezen ujabb biztositás az illető előljáróságok és lelkészek által a megfelelő hazai nyelven azonnal közhirré teendő és a megtörtént hirdetésről pedig a legközelebbi katonai parancsnoknak irásbeli jelentés teendő; ellenesetben, azon előljárók, úgy szintén lelkészek ellen, akik ezen parancsolatot pontosan nem teljesitik, vagy a bejelentést elmulasztják, a statarialis eljárás tétetik folyamatba.

Kelt schönbrunni főhadiszállásomon, decz. 14-én 1848.

Windischgrätz herczeg,
cs. kir. tábornagy.

Windischgrätz, ki eddig csak fenyegetőzött, e két szózat kibocsájtása után most már szintén akczióba lép, s deczember 16-án ő is megkezdi az előnyomulást. Seregének zöme három hadtestből áll. Az első hadtest parancsnoka: Jellasics, a másodiké gróf Wrbna altábornagy, a harmadik tartalék-hadtestet pedig herczeg Serbelloni altábornagy vezeti. Egy portyázó csapat, Petrichevich-Horváth ezredes vezetése alatt, Bécsujhelyből már az előző napon; decz. 15-én kelt útra.

Simunich tábornok, hogy a fősereg mozdulatairól elvonja figyelmünket, Windischgrätz utasítására, a morva határszélről, a hová kiüzetése után huzódék, Jablonczán át már decz. 14-én Pozsonymegyébe tör. A magyar dandár, Ordódy vezetése alatt, a nádasi szoros bejáratánál várja; össze is ütközik vele, de sikertelenül. Ordódy nem bir Simunich túlerejével, hátrálni kénytelen. S csekély veszteséggel, elég jó rendben Szered, majd Nagyszombat felé vonul.

Deczember 17-én az Erdélyben működő császári sereg is megmozdul, hogy a közös haditervnek megfelelőleg, a csúcsai szoroson át Magyarországba nyomuljon. A föladat keresztülvitelével Wardener tábornok bizatik meg. Wardener, csapatait két részre osztá; az egyik hadoszlopot Losenau alezredes vezette Hunyad felől, a másik hadoszlop pedig Urban ezredes parancsnoksága alatt az úgynevezett Almás-völgyön haladt. Mindkét hadoszlopnál, mint éhes hiénacsorda, nagyszámu oláh landzsás verődött össze.

Az erdélyrészi magyar sereg Kolozsvár eleste után, mint tudjuk, Csúcsára húzódott. Kolozsvártól Csúcsáig körülbelől tiz mértföld. Szűk völgyben, magas hegyek között erre visz az országút Nagyvárad felé. A császári haderőnek tehát, ha czélhoz akart jutni, okvetlenül itten kellett áthaladnia. Wardener azt hitte, hogy ez könnyen fog menni: a bujdokló honvédcsapat az első ágyulövésre szétriad. S ha Wardener egypár héttel előbb fog a támadáshoz, bizonyára igy is lesz. Ámde, ezen idő alatt változtak az esélyek. A csúcsai hegyszoros rejtekében a maroknyi honvédsereg majdnem észrevétlenül erős dandárrá izmosodott.

Az elcsüggedés legszomorúbb napjaiban, még november 23-án, a székely zászlóaljból, Tolnay őrnagy vezetése alatt, egy tiszti küldöttség utazott a fővárosba: Kossuth Lajoshoz. A küldöttség elpanaszolván Erdély kétségbeejtő sorsát, azzal a kérelemmel járult a honvédelmi bizottmány elnökéhez, hogy a gyámoltalan Baldacci helyett adjon nekik új vezért; egyben gondoskodjék arról is, hogy a gyönge Vaynál erélyesebb kormánybiztos lépjen Erdély polgári igazgatásának az élére.

Kossuth eddig bizony nem igen ért rá, hogy Erdély ügyeivel behatóan foglalkozzék. Az ezernyi más gond elvonta őrködő figyelmét a bérczes hazáról. S szegény erdélyi véreink csaknem egészen ki voltak szolgáltatva az ellenség vad kényének.

A küldöttség azonban ezúttal még sem járt hiába. Kossuth tüstént intézkedett, hogy az erdélyi magyarság szomorú helyzete megjavíttassék. A sereg ideiglenes parancsnokságát, addig is, amig megfelelő vezér akad, Czecz János táborkari őrnagyra bizta; kormánybiztosul pedig a vaserélyü Beöthy Ödönt nevezte ki.

A küldöttség megnyugodva tért haza. Nyomon követé Czecz, ki átvevén Riczkótól a parancsnokságot, nagy erélylyel fogott a sereg ujjászervezéséhez.

Ezenközben feltünt Bem tüneményszerü alakja. Váratlanul, hirtelen jött, mint az üstökös. Mintha csak a jó Isten küldte volna, hogy kivezesse leghűbb népét a szenvedések siralomvölgyéből.

Bem József, régi nemesi családból a galicziai Tarnowban 1795-ben született. Atyja jómódu ügyvéd volt, aki éber gonddal csüggött egyetlen fiának a képzésén. A középiskolai ismeretek elsajátítása után a krakkói egyetemre iratta be, ahol az ifjú Bem igen jól tanult. Innen, 15 éves korában, a varsói katonai növeldébe került, s tanulmányai végeztével a lovas tüzérséghez osztatott. De nem maradt itt sokáig. Épp ez időtájt indult világhódító utjára I. Napoleon, s 1812-ben már Oroszország hómezőin csatázott a kevély franczia hadsereg. A lengyelek, mint tudjuk, Napoleon biztatására szintén fegyverbe álltak, hogy gyűlölt ellenségük: az orosz ellen harczoljanak. Bem az első vala, ki a franczia zászlóhoz szegődött, s hadnagyi minőségben végigküzdé az egész páratlan hadjáratot. A hadjárat befejezése után Bem haza ment atyjához.

A lengyel hadsereg ujjászervezésekor 1815-ben azonban ismét szolgálatra jelentkezett. A lovas tüzérséghez osztották, s most már gyorsan haladt előre. Négy év mulva, 1819-ben már százados. Ugyanekkor a varsói tüzériskola tanárául neveztetett ki. Állását azonban, amelynek pedig diszére vált, csakhamar el kellett hagynia. Szabadelvüsége s tüzes hazafiassága miatt haditörvényszék elé, innen pedig börtönbe hurczolták. Csak Sándor czár halálával, 1825-ben nyerte vissza szabadságát. Ekkor Lembergbe költözött, s az irodalommal kezdett foglalkozni. Több tanulságos szakmunka került ki a tolla alól. A tüzérségről szóló könyve még a külföldön is feltünést keltett. Másik munkája a szeszégetéssel foglalkozik, egy harmadik röpiratában pedig a gőzgépekre hivja fel honfitársai figyelmét.

Az aradi utczai harcz 1849. február 8-án.
(Egykoru vázlatok után.)

Ilynemü csöndes munkássága közben érte az 1831-iki lengyel forradalom. Bem azonnal Varsóba siet, hogy pihenő kardját letiprott hazájának fölajánlja. Szives fogadtatásra lel, s nyomban egy tüzérüteg élére állítják. Az igoniczi ütközet folyamán, – ápril 10-én, – már oly vitézül küzd, hogy ott a csatatéren lesz ezredessé.

A szerencsétlen végü osztrolenkai ütközetben (1831. máj. 26.) még fényesebb tanujelét adja hősiességének. Ütegével az oroszok közvetlen közelébe vágtat, s megingathatlanul addig tüzel, amig a bomló lengyel sereg a háta mögött ujra összeszedheti magát. Pedig az ellenség nyolczvan ágyuval működött az ő tiz ágyuja ellen. E hősiessége méltó jutalmául tábornokká léptették elő; sőt, rövid idő multán az összes lengyel tüzérség főparancsnoksága is reá bizatott.

A lengyel szabadságharcz vérbefojtása után Bem Párisba menekült. Itt él visszavonultan, alig érintkezve czivódó emigráns-társaival. Az volt a terve, hogy egy tudományos folyóiratot indít. Szilaj, harczvágyó lelke azonban nem hagyja nyugton. 1833-ban Dom Pedro oldala mellett már Portugália fölszabadításáért harczol. Két évi kalandozás után azonban megint csak Párisba tér, s újra irodalmi tervekkel foglalkozik.

De beköszönt az 1848-iki esztendő, a letiprott népszabadság hajnalhasadása. Bem azt hiszi, hogy ütött a megváltás órája: Lengyelország ismét nagy és szabad lesz. Krakkóba siet tehát, hogy segélyére legyen szétmarczangolt hazájának. De midőn látja, hogy ott minden csöndes, hogy a lengyel pór bamba megadással tűri szomorú sorsát: azonnal visszafordul, s egyenesen Bécsbe megy, hogy legalább itt áldozzék a szabadság megszentelt oltárán. Megérkezése esemény. A csüggedő bécsi nép uj erőre buzdúl. Bem, mint a nemzetőrség főparancsnoka, csakhamar védelmi állapotba helyezi Bécset; munkál, buzdít, uj csapatokat szervez. Csak október 30-án éjjel, tehát akkor, midőn már az összes külvárosok Windischgrätz birtokába kerültek, menekül odább. Az ostromvonalon már csak úgy képes átjutni, hogy Hauck Lajos tanácsára, bérkocsisnak öltözik. Másnap, decz. 31-én reggel egy csatakos hintó robogott végig Pozsony utczáin. Benn Hauck ült, a lovakat pedig Bem hajtotta. Senki sem sejtette, hogy a foltozott kocsisruha Európának egyik legdicsőbb szabadsághősét rejti.

Bem még a délelőtt folyamán tisztelgett Kossuthnál, aki a schwecháti csatavesztés után, hogy a feldunai sereg részére uj vezérről gondoskodjék, egypár napig Pozsonyban maradt. Kossuth illő tisztelettel, de azért mégis tartózkodva fogadta Bemet.

Tudnunk kell, hogy ekkoron már tömérdek lengyel emigráns nyüzsgött hazánkban. A lengyeleket a világ minden tájáról honszeretetük hajtotta ide. Azt hitték, hogy a zürzavaros viszonyok közepette, segítségünkkel, Lengyelország egysége is kiviható. Ámde, szokásuk szerint csakhamar viszályba elegyedtek, s mindenféle rút vádakkal illették egymást. Igy, Bem ellen is, még bécsi tartózkodása idején, azt koholták, hogy panszláv érzelmü, s az oroszbarát lengyel arisztokratáknak a titkos ügynöke.

Bem fiatalkori arczképe.

Ugy látszik, hogy a Kossuth fülébe is eljutott ez a kaján gyanu. Innen Bem tartózkodó fogadtatása. De azért Kossuth mégsem akart csak úgy könnyedén szakitani véle, mint azt a lengyel emigránsok szerették volna. Hátha a vád nem is igaz; hátha Bem csakugyan oly kiváló hadvezér, aminőnek a hír festi. Mielőtt határozna, legalább meggyőződik tehetségéről. Arra kérte tehát, utazzék az Ordódy támogatására siető Guyon után, s szolgáljon neki tanácscsal. Bem szivesen fogadta ezt a szűkteriméjü megbizatást is. Tanácsára azonban legalább azúttal nem volt szükség, mert az ellenség már ekkor kikotródott az országból.

Bem visszatért, s másnap aztán Kossuthtal együtt utazott a fővárosba. Kossuthnak csak most nyilt alkalma igazán megismerni Bemet; csak most látta, mily lángoló szabadságszeretet, minő hadvezéri tudás, ritka szervezőképesség és vasakarat lakozik ebben a fakó kis emberben. Hiszen ez maga fölér egy hadsereggel; hiszen bűnt követne el a haza ellen, ha ide nem kötné. De bizony alkalmazni fogja, bármit pletykálnak is a lengyelek.

De Bem szivében is rokonszenv támadt Kossuth iránt. Tetszett neki az a csüggedetlen szivósság, amelylyel a nagy magyar agitátor a szabadság ügyét védi. Budapestre érkezvén, mint jó barátok váltak el. Kossuth már ekkor megpendíté előtte, hogy az erdélyi hadsereg élére szeretné állítani, előbb azonban meg kell beszélnie a dolgot a honvédelmi bizottmány tagjaival. Néhány napig, mig a kérdés eldől, legyen tehát nyugton.

Bem veszteg is maradt; de nem úgy honfitársai, akik Wisoczki Henrik, egy önfeláldozó, bátor és eszes, ám hevesvérű társuk vezetése alatt tovább villongtak. Alig múlott el nap, hogy valami ujabb merész terv ne foglalkoztatta volna őket, ami fölött aztán rendszerint hajbakaptak. Igy, még Pozsonyban egy emlékirattal fordultak Kossuth Lajoshoz, amelyben kijelentik, hogy hajlandók tömegesen – 20–30 ezeren – résztvenni szabadságharczunkban, ha mi is közremunkálunk Lengyelország egyesítésének a helyreállításán. Kikötik azonban, hogy az alakítandó lengyel hadtest vezére Wisoczki legyen; ezenfelül pedig ügyeik vitelére a magyar kormány kebelében szerveztessék egy külön lengyel miniszteri állás, amely bizalmi emberük: Dzierszkowski József által töltendő be.

Kossuth Bemhez fordult útbaigazító tanácsért. Bem őszintén nyilatkozott; kijelenté, hogy az egész terv képtelenség; Wisoczki, aki ezelőtt csak egyszerü hadnagy volt, nem alkalmas ily fontos állásra, Dzierszkowski pedig megbizhatlan jellemü ember. De a terv azért sem helyeselhető, mert időelőtt magunkra zudítanók az oroszt.

E tanács következtében Kossuth megszakította az emigránsokkal a tárgyalásokat, s Mészáros utján értésére adta Wisoczkinak, hogy a kormány csakis egy gyalogezred, egy uhlanus-dandár és egy tüzérüteg alakításába egyezik; ámde ezek a csapattestek is a honvédsereg keretébe fognak illesztetni.

Szervianusok puskája.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)

A váratlan visszautasítás rendkivül felizgatta a lobbanékony lengyeleket. Haragjuk főkép Bem ellen irányult, aki amúgy sem szeretett velök érintkezni.

Ezeknek az izgalmaknak a hatása alatt nov. 10-én egy lengyel ifju: Kolodziejski Xavér jelentkezett az „István főherczeg” szállóban Bemnél. Azt mondta, hogy igen fontos ügyben óhajt a tábornokkal beszélni. Bem maga elé bocsájtotta. Kolodziejski két lépést tesz előre, ekkkor hirtelen zsebébe nyúl, pisztolyt ránt elő és Bemre lő. A golyó talál, de szerencsére, fönnakad az állkapocsban. Erre Jordán László, Bem segédtisztje, aki szintén jelen volt, kardot ránt, hogy a gyilkosra rohanjon; de Bem nem engedi. Maga ragadja galléron, s aztán rendőrök után küld.

– Jól tudom ki tüzelte fel – szólt hidegvérüen Jordánhoz, – de azt akarom, hogy a biróság is konstatálja.

Csakhamar két rendőr érkezett, s fogházba kisérte a meggondolatlan ifjút.

A „Pesti Hirlap” november 11-iki számában a merényletről, úgy szintén a vizsgálat lefolyásáról igy emlékezik meg:

Behm general Pestre megérkezett. István herczeg (ez is megváltoztathatná czimerét) vendéglőbe szállott.

November 10-én egy 19 éves ifju lengyel bemegy hozzá: Kérdi: Behm generálhoz van-e szerencsém? Behm megnevezi magát. Arra az ifju pisztoly vont elő és rálőtt. A tábornoknak fejét sebzé a golyó, de nem veszélyesen. Az ifju elfogatott s rögtönitélő szék elébe állíttatott. A törvényszék előtt az ifju lengyel igen határozottan lépett fel. Mondá, hogy neve K. F. Azért jött ide, hogy Magyarország szabadságáért harczoljon. Behmet meg akará lőni, mert árulója a szabadságnak.

A biróság a lengyel legióból három egyént hallgatott ki. Ezek közül egy állítá a nevezett tábornok elleni vádat. Vádolák, hogy Bécset is az eldöntő ostrom előtt két nappal odahagyá, miért ellene többen készültek. A vádlott ifju tüzesebb vérmérsékletü levén, felfogá a tervet és sietett végrehajtani. Különben az ifjat társai becsületesnek vallák és jó származásunak. Egyebet nem tudtak rá, minthogy 1846-ban az iskolából kicsapták, mivel a forradalomban résztvett.

A törvényszék ez ügyet már azért sem tartá rögtönitélet alá tartozónak, mert a vádlott ifju még csak 19 éves.

Kolodziejski később, 1849 elején megszökött börtönéből, s a Wisoczki-féle legiónál, mint közharczos, vére hullásával iparkodott levezekleni bűnét.

Bem a merénylet után ágyba került. Sebe azonban, amely nem volt veszélyes, gyorsan hegedt. De még felkötött állal kellett járnia, midőn decz. 1-jén az erdélyi hadsereg főparancsnoki állására vonatkozó kinevezését megkapta. Ugyanezen a napon Kossuth, mint a honvédelmi bizottmány elnöke, az erdélyrészi sereg parancsnokaihoz és kormánybiztosaihoz a következő rendeletet intézte:

Nyilt rendelet.

Erdély s az Erdélylyel határos megyék, kerületek, városok hatóságaihoz, s az azokban működő akár rendes, akár nemzetőrségi seregek parancsnokaihoz, s minden kormánybiztosokhoz.

Erdély, fővárosával, Kolozsvárral együtt a pártütésnek esvén áldozatul, a pártütő ellenség pillanatnyi szerencséjében elbizakodva, a szomszédos magyar törvényhatóságok bátorlétét is fenyegetni merészelvén: az ország kormánya kötelességének ismeré, ezen pártütésnek megbüntetéséről, az ország azon részeinek bátorlétéről s Erdélynek a pártütő ellenség kezei közül kiszabadításáról, kettőztetett erélylyel intézkedni.

Azért midőn egyrészről a szükséges hadierőnek összehuzásáról gondoskodik, egyszersmind első szükségnek ismeri, a kitett czélra működendő minden fegyveres erők élére egy oly fővezért állítani, ki a szabadság ügye iránt lelkesülve, hadvezéri képessége által a győzelemnek biztos záloga legyen.

Annálfogva ezennel közhirré tétetik, hogy a fent kitett czélra működő, s minden ahhoz csatolandó hadseregek fővezéreül, a vitézségéről s hadvezéri tehetségeiről historiailag ismeretes Behm József tábornok úr neveztetvén ki;

ezennel meghagyatik, minden azon tájakon együtt, vagy különválva táborozó seregek parancsnokainak, minden illető hatóságoknak s kormánybiztosoknak, hogy Behm tábornok urat az ezennel „felső erdélyi hadsereg” név alatt egyesített minden haderő fővezérének ismerve és tekintve, iránta mindazon tisztelettel és engedelmességgel viseltessenek, melylyel háború idején egy fővezér iránt viseltetni kell, a törvényes hadi büntetés terhe alatt.

Melyvégre tábornok úr a fővezérséghez tartozó minden hatalommal ezennel felruháztatik.

Budapesten, 1848-iki deczember 1-ső napján.

A honvédelmi bizottmány:
Kossuth Lajos, s. k.
elnök.

Bem, mihelyest kezében vala a kinevezés, azonnal rendeltetési helyére indult. Mindenekelőtt azonban Debreczenbe utazott, hogy az ottani nemzetőrségből egypár nélkülözhető századot vigyen magával. Debreczenből aztán Nagyváradon, Krasznán át egyenesen az erdélyi honvédsereg főhadiszállására: Szilágy-Somlyóra ment.

Rozoga parasztkocsin, ódivatu kopott polgári ruhában, egy kicsiny börönddel, deczember 8-án ért oda. Az első benyomás, amit a seregre tett, igen kedvezőtlen volt.

Különösen a székely zászlóalj szontyolodott el. A szemle után az egyik nagyszáju atyafi odafordul társaihoz, s ekként kesereg:

– No, ha ez volt a Bem: akkor atyafiak menjünk haza és készüljünk mindnyájan a halálra, mert ez ugyan meg nem védelmez bennünket sem az oláhoktól, sem a németektől.

De a tisztikar véleménye sem volt különb. Csak amikor a bemutatás következett, látták, hogy kipróbált vezérrel van dolguk.

Bem a fölény tudatával hidegen körülnézett; s aztán tört németséggel igy szólt hozzájuk:

– Uraim, föltétlen engedelmességet kivánok önöktől; aki nem engedelmeskedik, azt főbelövetem. Én tudok jutalmazni, de tudok büntetni is. Elmehetnek.

A tisztek összenéztek; ilyen hangon nem beszélt még velök senki. De látták sebforradásos, mosolytalan arczáról, szúró hideg tekintetéből, hogy amit igér, azt meg is teszi. Csöndben, szótlanul távoztak. Csak odakinn, a tábortüzeknél tört ki a zugolódás.

– Hiszen ez tirannus, – jegyezte meg egy fiatal hadnagy.

– Mi nem vagyunk zsoldosok, velünk nem lehet ily durván beszélni, – henczegett egy poczakos nemzetőrkapitány.

De amint Bem első intézkedéseit megtette, a zugolódás egyszerre lecsittult. A kétely erős bizalommá, a bizalom pedig csakhamar rajongó szeretetté változott. Bem még aznap a következő napiparancsot adta ki:

Napiparancs.

Egy hadsereg mozgékonyságához, hadi sikerek eléréséhez, s az ország lakosságának lehető kiméletéhez, általán három dologra van szükség.

1-ször. Hogy a seregnél mindenkor két napra való élelmiszer és lótáp (fourage) legyen.

2-szor. Hogy szekerek a seregnél lehető legcsekélyebb számmal alkalmaztassanak. A szekerek kincstári lovakkal legyenek ellátva.

3-szor. Hogy a sereg a favágásra, hidak, utak elrontására, avagy kiigazitására, úgy szintén árkok készitésére a megkivántató műszereket magával hordja.

Ezen okoknál fogva a felső erdélyi hadsereg fölszerelésénél a következők parancsoltatnak:

Minden katonánál a tarisznyában két napra való élelmiszer legyen; ez álljon: négy font kenyérből, egy font szalonnából, egy font főtt vagy nyers húsból, két vöröshagymából, két adag borból és két adag pálinkából.

Minden ló vigyen két etetésnyi zabot és szénát. Az ehhez megkivántató zsákokat és köteleket a kincstár adja.

Mihelyt az élelmiszer és lótáp egy része fölhasználtatott: tüstént pótolandó. Ily beosztással az élelmi szerek szállításához szekerekre nincs szükség.

Mivel azonban minden dandárnak a tiszti málhák szállítására, a betegek és sebesültek fölvételére, s uj élelmi szerek beszerzésére szüksége van szekerekre, rendelem: hogy minden századnál egy, és minden zászlóaljnál állandóan két előfogat legyen. Egy tiszt málhájának negyven fontnál többet nyomni nem szabad. Az alezredesek, ezredesek és tábornokok tarthatnak egy-egy külön szekeret is.

Minden századnál csak két markotányosnő lehet; a markotányosnő tarthat két jó lóval ellátott könnyü szekeret.

Minden szekérre a táborkar által kiadott engedélylap (plaque) függesztendő. Ily engedélylap nélkül szekerek összetöretnek, a lovak pedig az államszekerészethez soroztatnak.

Ami a harczhoz szükséges műszereket illeti, minden gyalog és tüzér közkatonának kard helyett baltája legyen. Minden lovas katonának egy balta, ásó és kapa a jobboldalára legyen függesztve.

A tüzérségnél: minden szekéren két ásó és egy csákány; ezenfelül minden tartalék szekéren: 50 ásó és 25 csákány legyen.

E rendelet végrehajtása a század- és ütegparancsnoknak, valamint a törzstiszteknek a legszigorúbban megparancsoltatik.

Bem.

Második teendője volt a táborkar ujjászervezése, amelynek főnökéül Czetz Jánost nevezte ki. S Czetz, ritka hadiképzettségénél, és föltétlen megbizhatóságánál fogva derekasan meg is felelt a személyéhez füzött bizalomnak.

Bem egyáltalán rendkivül éles megfigyelő képességgel birt. Elég volt neki egy tekintet, hogy lelke mélyéig lásson annak, akivel beszél. Senki sem tudta úgy megválasztani embereit, mint ő. S az erdélyi hadsereg legjavából csakhamar hatalmas gárda alakult körülötte. Czetz János, Kiss Sándor, Mikes Kelemen, Tóth Ágoston, Bethlen Gergely, Kemény Farkas, Teleki Sándor, Inczédi Samu, Gaál Sándor, Zsurmay, Forró Elek stb., mind a Bem környezetében nőttek babérkoszorús hősökké.

De bámulatos hadvezéri tehetsége mellett kitünő politikus is volt. A béke olajágával jött Erdélybe. Még Nagyváradról, a lázongó nemzetiségek kibékitéseül rövid kiáltványt bocsájtott ki, amelyben főkép azt hangsúlyozza, hogy előtte nemzetiség, vallás és rangkülönbság nélkül mindenki egyenlő, aki az államnak becsületes és hű fia. Ez a proklamácziója igy hangzik:

Bem földiszitése a vitézségi nagy érdemjellel.
(Kollarz F. rajza.)

Szózat.

Az erdélyi hadsereg korlátlan és teljes hatalmu főkormányzására meghivatván, első kötelességem, hogy a magyar kormány eltökélt szándokát Erdély lakóinak, s a szomszédos vármegyéknek tudomására hozzam.

Mindenki, nemzetiség, vallás és rangkülönbség nélkül egyenlő; s bármely hivatal viselésére ugyanazon jogai vannak, ha az államnak becsületes és hű fia, s a megkivántató képesítéssel bir.

Azok, kik az állam függetlenségének és jogainak a védelmezésére hivatvák, külömbség nélkül, a legmagasabb rangra juthatnak, ha vitézségük és kellő képzettségük bizonyságát adják. Azokról, kik a haza szolgálatában munkaképtelenekké válnak, az állam éltök fogytáig gondoskodik; a harcz mezején elesettek özvegyeiről és árváiról szintén.

Jóllehet a hivatalos nyelv: a magyar; a nemzetiségek belügyeik intézésénél a magyar mellett saját anyanyelvüket is használhatják. Mindenki, nyelv és valláskülömbség nélkül, a kormány részéről egyforma oltalomban részesül.

Ha talán valaki az ország kormánya által biztosított jogaiban megsértetnék: azonnal forduljon hozzám, s rögtön igazságot fog nyerni.

Erdély és a szomszédos megyék lelkészei ezt a hirdetményt templomjaikban többször felolvasni és megmagyarázni kötelesek.

Nagyvárad, decz. 6-án 1848.

Bem.

De hát minő is volt tulajdonképen ez a csodaember? Ahány életirója, mind másképen festi. Csak abban egyeznek meg, hogy úgy rendkivüli tehetségeire, mint puritán jellemére nézvést egyik legdicsőbb alakja ama viharos nagy időknek.

„Bem külsejére, – irja egyik kortársa, – nemcsak igénytelen, hanem mondhatni: csúf. Szemeiben semmi élet, arczán semmi vonzó. Ősz hajak és szakál és töméntelen sebhely. Szótalan és komor. Beszéddel nem buzdítja katonáit, de igen azzal, hogy a legnagyobb tűzben is elől áll. Három szóval kiadja parancsolatját,; aki nem teljesíti: halál fia. A nők nem hatottak rá, hideg volt irányukban. Az erdélyi nép imádta őt. Kolozsvár díszkarddal ajándékozá meg, a székelyek pedig komposszesszorukká nevezték ki. Mozdulatai villámgyorsak voltak, az ellenség soha sem tudta, hol áll. Sebei miatt lóra ülni nem tudott, gyalog pedig csak tipegett. Ezért legtöbbnyire kétlovas könnyü hintóban járt. Mondják, hogy vakbuzgó ember és a fátumban hisz. Legkedvesebb zenéje az ágyuszó…”

Bauer őrnagy, Bem főhadsegéde hátrahagyott emlékirataiban igy jellemzi ezt a tüneményszerü embert:

… Bem mindenekfelett föltétlen engedelmességet és ezzel járó fegyelmet követelt seregétől, elsőtől utolsóig.

Nem kevésbé őrködött a sereg rendes és bő élelmezése fölött. És valóban ritkán is szenvedett a sereg hiányt élelmiszerekben, s ekkor is nagyobbára csak magamagának tulajdoníthatta. Bem tudniillik megrendelte, hogy katonái minden időben kétnapi élelemmel legyenek ellátva, melyet mindenkinek magával kell hordani.

Görgei szózata.
(Az eredetinek kicsinyitett alakja.)

A magyar hadsereg főparancsnoka a néphez.

A magyar hadsereg előre halad. Az igazság Istene a szent ügynek adja győzelmeit, s a merre a szabadság zászlója leng, az önkény zsoldosai, a népnyomorgatók szolgái futnak fegyvereink előtt.

De midőn vitéz seregem a nép szabadságáért vív, nem lehetett azon szerencsétlenekről elfeledkeznem, kiket a harcz viszálya az ellenség kezébe ejtett foglyokúl; mert ellenségeink, hogy igazságtalanságuk mértékét tetézzék, a vademberektől is szentűl tartott általános népjogok tiprásával foglyainkon legdurvabb embertelenséget követnek el, míg mi az osztrák foglyok iránt mind azon tekintetekkel vagyunk, mellyet a szerencsétlenség mivelt emberektől igénybe vehet. – Én azért következő felszólitást küldtem

A magyar országba beütött cs. k. osztrák hadsereg főparancsnokának magyar országban ott ahol.

Méltó bosszankodással hallja a törvényes szabadságáért vívó magyarhon kormánya, hogy míg mi, részünkről az osztrák tisztek és legények iránt mind azon tekintetekkel vagyunk, melylyel minden derék vitéz fegyvertelen s ennélfogva védtelen ellensége iránt mint ember viseltetni tartozik – addig osztrák részről a magyar hadifoglyok, tisztek szintúgy mint legények olly sorsnak kitevék, melylyel a legszigorubb törvények és legsúlyosb bünösöket sem illetik.

Mind azon proclamatiók, számkiüzetések, közigazgatási és úgynevezett hódolati intézkedések után, mellyekkel a magyar országba beütött cs. k. osztrák hadsereg főparancsnoka – mind azoknak várakozása ellen, kik lovagias jellemében hittek – eddig herostraticus dicsőséget magalapítani, és megörökíteni akarni látszott, jobbat ugyan szánandó hadifoglyaink részére nem várhattunk; mégis fellázzadt minden emberi érzelem azon borzasztó tényeknek szemtanuk által bebizonyulására, mellyekért vad rablók elpirulának, de mellyeket egy fővezér elkövetni nem pirult és nem pirul, tetteinek hitványságát azon üres és szemfényvesztő nyilatkozatok által palástolván, hogy gyalázatosságai elvetemült statusbűnösök elleni törvényes lépéseknél nem egyebek.

E szivlázzító bizonyosság arra kénszerit, hogy nemesb érzelmünk ellenére azon természetes jogelv szerint „szem szemért, fog fogért,” mi a magyar országba beütött cs. k. osztrák hadsereg főparancsnokának következő két választható utat adjuk tisztán elibe:

Vagy ád a magyar országba beütött cs. k. osztrák hadsereg főparancsnoka bezárólag 20-ik Aprilisig 1849 keze aláirásával biztosított részletes, a népek általános jogain alapuló nyilatkozatot arról, mikép akarnak részökről a magyar hadifoglyokkal bánni, s akkor e nyilatkozat számunkra is szabályzatul szolgáland az osztrák hadifoglyokkali bánásmódra:

Vagy a nevezett főparancsnok e felszólításra sem felel, a mint hogy eddigelé győzelmi elbizakodásában méltósága alatt lenni hitte akármi felszólitásunkra felelni: akkor minden osztrák foglyok, tábornokok, törzs- és főtisztek közkatona-illetményre tétetnek, és velök mint közrabokkal fogunk bánni.

Ezekhez a nemzet törvényes kormánya meghagyásából még a következőket jegyzem meg:

1őr. Minden egy magyar fejért három osztrák fej esik.

2or. Minden született vagy csak honosított magyar, ki osztrák szolgálatban ellenünk fegyvert visel, föltétlen árulói halállal meghalandó.

3or. Magyar ország készen áll élethalálrai harczra, mert a nép hosszutűréséből kifogyott, melylyel eddig elnyomói iránt viseltetett.

Görgei, tábornok.

Municzió volt harmadik szava a gondos vezérnek; municziót rendelt, vagy kért, ahonnan csak remélte, hogy kaphat, s nem ezrével, vagy százezrével, hanem millióival a töltéseknek; mert tudta, hogy a municzió hiánya meglankasztja a legbátrabb sereget is. De sajnos, minden sürgetés daczára mégis volt eset, hogy municzió hiánya miatt kénytelen volt döntetlen csatákat félbehagyni, vagy győzelmes csata után hátrálni. Ezért soha őt nagyobb haragban nem lehetett látni, mintha katonái hébekorba töltéseiket majorságra (tyúk, liba stb.) vesztegették.

Szerb felkelők handzsára.

A jobb rend és csatakészség fentartására Bem naponta reggeli 7 órakor szemlét tartott egész serege fölött és megrendelte, hogy ekkor minden ember egészen fölszerelve csatakészen és jóllakva álljon ki a megrendelt helyen.

Ily szemlék alkalmával adta ki Bem személyesen a nap leglényegesebb rendeleteit, őrködött parancsai teljesítése fölött; ilyenkor dicsérte meg a csaták legvitézebbjeit, s jutalmazta meg őket rendkivüli előléptetés által. De ezen szemlék, daczára fontosságuknak, nem voltak fárasztók, hanem rövidek, tisztelgés és minden fesz nélküliek, s épen ezért czélszerűek.

Ágyuit minden szemlén a legkisebb részletekig megnézte, mint egy gondos apa nézi a gyermekeit. A sereg létszámáról is minden nap megkivánta a kimutatást.

Jellemére nézve Bem szilárd, pénzvágy és hiúság nélküli; szigoru, hajthatatlan, vakmerően bátor, körültekintő, a helyzetet rögtön felfogó, minden körülmények közt megrendíthetlen és azonnal határozó férfi volt; egyszóval, megtestesült képe egy valódi vezérnek.

Tántoríthatlan hivője volt a predestinácziónak, oly annyira, hogy még a bátortalan és gyávát is azzal mentegette. Többször mondotta egyikről, vagy másikról:

– Mit tehet ő gyávaságáról? Bizonyára szeretne bátor lenni, de mikor gyávának született szegény.

Bem mindenki iránt, még ha pirongatott is, udvarias volt, s szinte mosolyra gerjesztett, midőn olykor a legnagyobb indulattal mondá:

– Uram, igen kérem, ne hozzon engem abba a kellemetlen helyzetbe, hogy agyonlövessem.

Bem sem maga fölött, sem maga mellett Kossuthon kivül mást el nem ismert; s igy sem a hadügyminiszterium, sem a kormánybiztos rendeleteit nem teljesíté; sőt a kinevezéseket és csatajelentéseket is csak ritkán lehetett aláiratni vele, ha azok a hadügyminiszteriumhoz intéztettek.

Természetére nézve Bem higgadt, mésékelt-vérmes volt, már csak vakmerő bátorságánál fogva is; mindenki iránt nyilt, őszinte, bizalmas; csak két dolog volt, amelyben e vonásait megtagadta.

Az egyik: haditerveinek titkontartása, még a hozzá legközelebb állók előtt is. Ezt azonban arra is lehetett magyarázni, hogy ismeretlen levén a viszonyokkal, haditerveit a helyszinén rögtönözte és alkalmazta a körülményekhez.

A második: minden lengyel iránti bizalmatlansága, amely annyira uralkodott fölötte, hogy a magyar tiszt éjjel-nappal bejelentetlenül is beléphetett hozzá, a lengyelekre nézve meghagyta, hogy bejelentés nélkül egyet se bocsássanak be; s akkor is, ha maga elé rendelé: jelen kellett lenni valamelyik segédtisztjének.

Testalkata középszerű, s teste egy harminczéves nyilt seb által el volt gyengülve; de erős lelke elviseltette vele a legóriásibb fáradságokat. Reggeltől éjfélig lovon ült a csatákban, egy falat étel, egy korty ital nélkül. Szokásai megedzették gyönge testét, mert azok egészen örökös harczra voltak számitva.

Bem egyik legsajátosabb állítása az volt, hogy a katonának akkor kell tudnia aludni és enni, mikor ideje van rá, tehát előre is. S valóban ő azt tudta megcselekedni, mert ha biztos volt a támadások ellen, s ő sem támadhatott: annyit aludt és annyit evett, hogy három napra is beérhette vele.

Szerette a jó asztalt, de megelégedett a legegyszerűbb ételekkel is. Egy nagy pohár kávét reggelizett, s esteli öt órakor, vagy csata után bármily későn ebédelt.

Ujja elvesztéseig mindig táborkarával és az irodai személyzettel együtt ebédelt. Ebéd alatt, lassu étkü levén, keveset beszélt; bort csak jót, s ebből is ritkán ivott meg ebéd alatt egy meszelynyit.

A nők iránt, ha találkozásra kényszerült velök, tiszteletteljes és udvarias volt a szó legteljesebb értelmében, különben pedig kerülte őket, valamint minden tisztelkedést…

Czetz János tábornok, az erdélyi hadsereg táborkari főnöke pedig ekként szól Bemről:

… Bem külső alakra épen nem tekintélyes. Termetére aránylagosan kicsiny, gyönge, arcza lengyeles, tojásdad, orra kicsiny és felduzzadt, arcza egyik felén sebhely látszott; szája és homloka rendes, haja kissé ritka. Rendesen botot tartott kezében, melyre támaszkodott, ha csontsebektől boritott jobb lábát tovább vonszolta, végül tipegése; s mindenhez hozzágondolva a legegyszerűbb ruhát: ime Bem. De ha keresztülható tüzes szemét, melyben egyedül nyilvánult a lángész isteni szikrája, körüljáratta; éreztük, hogy megpróbált katonával van dolgunk.

A szolgálatban vasszigort követett, s minden katonai vétséget igen keményen fenyített meg. Katonáitól a legtulzóbb erőmegfeszitést, bátorságot és önfeláldozást igényelte, de ő maga a legjobb példával járt elől; 30–40 honvéddel együtt a legnyomorultabb viskóban is meghált, s mikor a többiek még aludtak, ő a mappát tanulmányozta. Mindig, mindenkiért javában virrasztott, személyesen olvasta a különféle jelentéseket, maga irta rendeleteit, s csak a közönséges dolgokat, a jelentékteleneket végeztette irnokával.

Bem igényei katonái irányában szigorúak, sokszor túlzottak valának, de jutalmazásai is nagyok, váratlanok, pazarok. Minden erőltetett menet után, melyet siker követett, minden ütközet után, melynek nehezen szerzett győzelem volt a vége, csakugy hullottak az előléptetések, jutalmak, s fizetés-felemelések.

De azért bármit kivánt volna is Bem, minden megtörtént. S ha a poklot akarta volna ostromolni: a katonák örömmel követték volna a pokolba is, mert tudták, hogy ez csak javára lehet az ügynek; tudták, hogy Bem itt is, mint mindenütt, roham alkalmával első leend a sorban, s utolsó ha hátrálásra kerül a dolog.

Bem sohasem tartott haditanácsot, s ez eljárás azon előnynyel járt, hogy tervei soha sem árultattak el, mivel senki sem ismerte azokat. Csak nagy néha, rossz körülmények közt kérdezte meg egyik-másik előkelő tisztjét, a terepviszonyok, a különféle néptörzsek szokásai és erkölcsei felől.

Bem nemcsak nagy katona, de nagy ember is volt. Nemes, nagylelkü, emberséges és jóltevő. A ki látta, mint siratá Bem Szebennél Mikes Kelemen ezredesének halálát, aki könnyezni látta a halottaktól fedett piskii csatatéren; a ki látta mint aggódott kiküldött tisztjei sorsa fölött, s mily örömmel fogadta, ha szerencsésen visszaérkeztek; aki mindezeket látta: Bemben a nemeslelkű, jószivű embert is szerette.

És aki látta politikai munkálkodását Erdélyben, a szászok, oláhok s a legyőzött császáriak iránti bánásmódját, – nem kell-e bámulnia e szabadsághős nagylelküségét és emberiességét?

Bem rendesen komoly, hideg; parancsaiban rövid, egyszavu volt, s amit kimondott: azt meg is tartotta.

Ruházkodás és életmódban rendkivül egyszerü volt. Minden pénzét katonái közt osztotta szét. Minden kárt, minden küldeményt készpénzzel fizetett. – Ruházatáról hadsegédjei gondoskodtak, s gyermekiesen tudott örülni, ha uj nadrágot vagy atillát hoztak neki. Az egész erdélyi háború alatt csak egy köpönyeget, ama híres nagy köpönyeget viselte, amelyen legalább 8–10 golyó hagyott nyomot. S csak Erdély elfoglalása után vett magára uj tábornoki ruhát. Környezőit azonban szerette fény és pompában látni.

A „czivileket” kerülte, s szinte elkedvetlenedett, ha kormánybiztosokkal kellett tanácskoznia. Kossuthot igen kedvelte, s szolgálati ügyekben is csakis róla akart tudni.

Ugy látszott, mintha törődött volna, de vasszerkezettel birt. Erélyessége legyőzött minden bajt. Igy, három sebét mindennap be szokta kötöztetni, s fájdalom nélkül lovagolt serege közt. Elvesztvén egyik ujját, felköttette karját, s megint fölemeltette magát a lóra, ahonnan le sem szállt, mig a csatának vége nem szakadt.

Nők iránt egészen amaz udvarias franczia volt, mivé természete és nevelése tették. Hölgyek bármit is kérhettek tőle, megadta nekik, ha csak az állam érdekei féligmeddig megengedték. De azért a női társaságot nem igen kereste, s nem is érezte magát jól, ha nő, akár a legszeretetreméltóbb, volt a társaságban.

A háború alatt Bem rendkivül megszerette a székelyeket. S ha valami nehéz sánczot kellett bevenni, vagy ágyut elfoglalni, mosolyogva mondá:

– Oh a székelyek, az én fiatal székelyeim majd elvégzik.

Bemnek csak azt kellett mondani:

„Előre fiaim!” s a székelyek ezen kiáltással: „Éljen Bem apó!” vakon rohantak az ellenségre, mint a szélvihar.

A legyőzött ellenség iránt nagylelkü volt. A sebesülteket épp úgy ápoltatta, mint saját katonáit, ruhát és dijat adott nekik. A tisztek becsületszóra szabadon jártak-keltek, amerre tetszett nekik. S mindezt dicsekvés nélkül tette, mintha csak igy, s nem másképen kellene lennie…

Bámulatos az a szívósság – beszélte Teleki Sándor gróf, – a melylyel Bem a hadviselés óriási fáradalmait viselte. Napokon át alig evett mást híg, köménymagos levesnél; s ha úgy kellett, jóizűen tudott aludni a legdurvább szilánkos falóczán is. Pedig vézna teste csupa merő sebforradás volt. Már varsói tanárkodása idején csaknem áldozatául esett hivatásának. A kongrév-rakéták készítése alkalmával az anyag felrobbant s úgy összeégette Bemet, hogy lepedőben vitték haza. Már az orvosok is lemondtak életéről, de szerencsésen kigyógyult. Csak a jobb lábaszárán maradt egy nyilt seb. Ezért kellett bottal járnia. Az 1831-iki lengyel forradalom alatt, az iganitzi ütközetben balkarját zúzta össze egy puskagolyó. Ebből is kigyógyult. Portugalliában egy fanatikus lengyel emigráns kétszer lőtt reá. A merénylő egyik golyója Bem oldalába furódott. Ezt is kiheverte. A bécsi ostrom vége felé balkarján sebesült meg. Ez sem ártott neki. Pesten megint egy honfitársa intézett ellene merényletet. A golyó az állkapocsban akadt fenn. Harmadnap már fenjárt. A szászvárosi ütközetben egy ellenséges golyóbis középujját szakította el. Akár csak a légycsipés. „Egy haszontalan ujjammal kevesebb van”, – szólt nyugodtan, mikor az orvos lenyiszálta a vérző testrészt. Csoda-e, – mondá Teleki befejezőleg, – ha Bem oly rendületlenül hitt a predesztináczióban; csoda-e, ha táborunkban az a babonás hit terjedt el, hogy Bemet nem fogja a golyó?…

Sokan azt hiszik, hogy Bem rideg kedélyű ember volt, aki csakis a háború idegrázó színjátékában lelte örömét. Ez túlzás. Igaz, Bem legszívesebben áldozott Marsnak, de azért érző szivében viszhangra lelt minden szép és jó. Győzelmes csatái után, midőn megpihent, gyakorta lehetett látni nála egy vékony könyvecskét, a melyből kedvtelve olvasgatott. Ez a kis könyv Miczkievicz Ádám, a nagy lengyel költő borongós verseit tartalmazta.

Poétikus érzelemvilágának ebből a rejtett forrásából fakadt az a hő vonzalom is, a melylyel Petőfi iránt viseltetett. A szabadságharcz lánglelkű dalosa talán sehol sem részesült oly igaz becsülésben, mint Bem mellett. De viszont Petőfi is rajongó lelkének egész szeretetével csüggött agg vezérén. Mintha édes apja lenne, úgy vonzódott hozzá. A kard és a lant ölelkezése volt ez; egy szívemelő derűs epizód a szabadságharcz komor drámájából.

Tóth Ágoston honvédezredes.

Petőfi, mint tudjuk, szeptember közepén neveztetett ki századossá. Ámde a tér, amit első működéseül kijelöltek, sehogy sem illett szilaj természetéhez. Petőfi a csatasíkon szeretett volna babért aratni, s e helyett bárdolatlan ujonczok kiképeztetésével kellett vesződnie. Már ez is elkedvetleníté. Ehhez jött aztán mindenféle rossz hír: vesztett csatákról, hátráló seregekről. Petőfi, aki ekkor Debreczenben volt, önérzete föllázadt ez unalmas és tunya életmód ellen. Tettvágytól feszültek izmai. Valamely kimagyarázhatlan sóvárgás Bem közelébe vonzotta. Fogta magát és egy keserű levéllel fordult Kossuth Lajoshoz, a mely levelében arra kéri, helyezze át az erdélyi hadsereghez. „Nem előléptetést kérek; ugymond, – nem is fogadom el mindaddig, amig haditetteim ezt követelni nem fogják. Csak arra kérem önt, tisztelt polgártárs, tétessen át a 28-ik zászlóaljból Bem táborához. Ha dicsőséggel nem harczolhatok, gyalázatot sem akarok hozni nevemre. S mostanában gyalázat nélkül csak a Bem oldala mellett lehet az ember.”

Kivánsága teljesült: áthelyezték. Petőfi nyomban útra kelt, s meg sem állt Szebenig, a hol Bem táborozott. Megérkezvén, azonnal szolgálatra jelentkezett.

– Petőfi Sándor vagyok. Rendelkezzék a kardommal tábornok ur! – szólt röviden, katonai tisztelgés közt.

Bem, aki ép egy haditérkép tanulmányozásába volt merülve, meglepetten nézett az előtte álló szikár ifjúra. Csontos, kemény arcza egyszerre kiderült, mélyen ülő apró szemei fölragyogtak. Aztán hozzáment és kezet nyujtott neki.

– Ön a kardját ajánlja fel. Szép. De én ezzel nem elégszem meg, nekem a szive is kell.

S a kebléhez ölelte; gyöngéden, szeretettel, mintha hazatérő fia lenne.

A büszke és daczos költőre mély hatással volt ez a fogadtatás. Közlékeny lett. A többi közt elpanaszolta, mennyire mellőzték Debreczenben, pedig szép fiatal nejétől és csecsemő fiacskájától vált meg, hogy a szabadságért harczolhasson.

– Ön családját hagyta el?

– Igen; fiam alig egy hónapos, nőm pedig még most is fekvő beteg.

– Brávó! – kiálta Bem. – Ilyen karaktert becsülök én. Lesz-e a hadsegédem?

– Büszkének fogom magamat érezni, ha a tábornok ur oldala mellett küzdhetek.

– Jól van; még holnap megkapja kinevezését.

Petőfi boldogan távozott. Betölt tehát szive vágya: a hős vezér oldalához került. Az előszobában a tábornok egyik hadsegédjével találkozott. Meg nem állhatta, hogy ki ne öntse érzelmeit.

– Ez a csúf öreg lengyel – mondá – a második apám lett. Mint egy hadisten, úgy emelt magához. Ágyúdörgés közt született, orosz vérrel keresztelkedett, s a szabadságharcz iskolájában tanult. Az összes magyar tábornokért nem adnám.

Petőfi másnap csakugyan a táborkarhoz osztatott. Bem alig ereszté el magától. Beczézgette, vigyázott rá mint a gyerekre, hogy valami baja ne essék.

– Az ütközeteket kerülnie kell, – fordult hozzá egyszer csaknem parancsolólag. – Ha egy derék honvéd esik el; kerül ebből az országból még derekabb, de ha az én kedves Petőfim találna elesni, senki sem pótolhatná a világon.

Részlet a nagyszebeni csatából.
(Egykoru kép.)

De azért Petőfi még sem tudott féket vetni logobó harczivágyának. A vizaknai ütközetben nemcsak tényleges résztvett, de vitézül is harczolt. Erre Bem érdemjellel tüntette ki.

„… Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak, – irja Petőfi Szász-Sebesről egyik levelében. – E sorok irójának szerencséje van ezek közzé tartozni. S igy megvagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan; de nem az által, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, melylyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne irjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, a bal kezével, mert jobbja fel van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel tüzöm fel, szivem felőli kezemmel!” S midőn elvégezé, megölelt, hosszasan és melegen megölelt. Az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly mély megilletődéssel, melyből ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, azt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet…”

Petőfi, mint tudjuk, erdélyi táborozása idején sem feledkezett meg bűbájos kobzáról. Itt, a harcz förgetében, az ágyuk mennydörgése közt születtek a legszebb csatadalai. Bem ezeket a vérpezsdítő dalokat a tábori sajtón kinyomatta, s ezer, meg ezer példányban osztotta szét a legénység között.

– Csak azért szeretnék magyarul megtanulni, – mondá többször, – hogy az én kedves Sándorom verseit eredetiben olvashassam.

S rendkivül örült, amikor Petőfi „Az erdélyi hadsereg” s „Négy nap dörgött az ágyu” czimű költeményeit francziára fordította.

Petőfi, Bem e baráti vonzalmát, mint említők, szivének egész melegével viszonozta. Három költeményében is megörökíti.

Egyszer a következő jellemző párbeszéd folyt le köztük:

– Tudja-e a tábornok úr, kit hasonlítok én Hannibalhoz? – kérdezte Bemtől Petőfi.

– Nos?

– Önt, tábornok úr!

– Isten a tanum, hogy ennyire nem tartom magamat, – válaszolt az ő szerény modorában a vezér. – Egyet tudok, vagyis inkább nem tudok. Azt nem tudom, hogy mi a félelem és a csüggedés.

– Hiszen épp ez a fő; – jegyezte meg élénken Petőfi, – Hannibal is ezt a kettőt nem ismerte.

– Mindenesetre nem közönséges dolog. Ezt nem dicsekvésből mondom, mert hiszen a bátorság nem az én érdemem, hanem az Isten különös adománya.

Ilyen volt a baráti viszony, amely a szabadságharcz ezt a két tüneményszerü nagy alakját fűzte; gyöngéd, tiszta, az önzés minden salakjától ment. S Petőfi, ennek daczára, mégis kétszer vált meg bálványozott vezérétől; persze anélkül, hogy ennek Bem oka lett volna.

Petőfi, a hadjárat közben, mint futár többször megfordult Debreczenben. Bem intézkedésére történt ez is, aki igy akart módot nyujtani a költőnek, hogy teendői végeztével egykét napot a családja körében tölthessen. Február közepén ujólag Debreczenbe küldte, ezúttal Mészáros Lázár hadügyminiszterhez.

Petőfi tudvalevőleg mindig idegenkedett a nyakravalótól és a keztyüviseléstől. Ily pongyolán állított be Mészároshoz is. Az ósdi és szigoru tábornoknak azonban rögtön feltünt ez a szabálytalanság.

– Miféle illetlenség ez, igy megjelenni előttem? – rivallt rá haragosan. – Ha ön tiszt: úgy ismernie kell a reglamát. Előbb kössön nyakkendőt, húzzon keztyüt, amint az egy tiszthez illik, akkor majd szóba állok önnel.

Petőfi haragtól égő arczczal, önérzetében mélyen sértve távozott el. Hát igy bánnak vele? Hát ezt érdemelte ő meg a hazának tett szolgálatai fejében? Nem, ezt a megaláztatást nem fogja tűrni, inkább lemond tisztirangjáról. Másnap csakugyan leköszönt, s elhatározását ezzel az indulatos levéllel adta Mészáros értésére:

Tisztelt hadügyminiszter Úr!

Megfontoltam a dolgot, melyért tegnap magához hivatott ön, annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltalában nem lehet viselni, s miután a nyakravaló nemhordás miatt több leczkéztetést, vagy pláne kényszeritést nincs kedvem tűrni.

Én tettem már annyi szolgálatot a hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a hazát nyakravaló nélkül is védhessem; ha önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az önök akarata.

Egyébiránt önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot; teljesíteni forom hazafiui kötelességemet egyszerű polgári öltözetben, mint közkatona. Csak arra bátorkodom önöket figyelmeztetni, ne iparkodjanak a honvédegyenruhából kirázni az olyan tiszteket, akik minden erejökkel arra törekszenek, hogy e ruhának elvesztett becsületét visszaszerezzék; mert az ilyen emberek úgyis nem nagy számmal vannak.

Különben tisztelettel maradok hadügyminiszter úrnak

Debreczenben, feb. 17. 1849.

polgártársa
Petőfi Sándor.

S úgy tőn, miként mondá. Visszament az erdélyi hadsereghez, s önkéntes szolgálatra jelentkezett. Bem, aki mitsem tudott a lemondás előzményeiről, csodálkozva kérdezé:

– De hát voltakép mi történt önnel?

Petőfi röviden elmondá a nyakravaló históriáját.

– Szamárság! Osztrák czopf! – pattant fel az öreg. – Mintha nyakravaló nélkül nem lehetne szolgálni a hazát. Szót se a lemondásról. Én ezzel visszahelyezem régi rangjába, s ön e percztől fogva ismét százados és hadsegédem.

A vezér szerető gondoskodása még tovább terjedt. Hogy teljes elégtételt szolgáltasson a költőnek; rövid idő mulva a harcztéren szerzett érdemei jutalmául őrnagynak léptette elő.

Ámde, az őrnagyi kinevezés hivatalos megerősítése egyre késett; pedig maga Bem terjeszté föl. A türelmetlen Petőfi elhatározta, hogy maga Debreczenbe megy, s személyesen jár végére a dolognak. Bem nemcsak szabadságot adott neki, hanem még ajánlólevelet is az ideiglenes hadügyminiszterhez: Klapka tábornokhoz.

A költő azonban rossz időt választott ügyének a sürgetésére. Klapka szörnyen neheztelt reá, s talán nem épp ok nélkül. Petőfi ugyanis Bemnek egy bizalmasjellegü levelét, amely a hadügyminiszteriumhoz volt intézve, közzétette a kolozsvári „Honvéd” czímü lapban. Ez a levél pedig igen súlyos vádakat tartalmazott Vécsey tábornok ellen, azt dobván szemére, hogy bánsági vereségeinknek ő az oka. Ebből aztán nagy botrány kerekedett. A hadügyminiszterium vizsgálatot rendelt el, amelynek során kiviláglott, hogy a közlés Petőfitől ered.

A tömösi szoros védelme.
(Eredetije a bécsi császári udvari levéltárban.)

Klapka rendkivül hidegen bánt a tisztelgő Petőfivel. Nem volt hozzá egy jó szava. Minden bevezetés nélkül rögtön a Vécsey-féle esettel hozakodott elő.

– Hogy tehette közzé azt az okiratot? Vagy nem tudja, hogy ez hadititok megsértése? – kérdezte tőle parancsoló, nyers hangon.

– Bem előleges beleegyezésével adtam át a „Honvéd”-nek, – válaszolt a költő.

– Nem igaz! – förmedt rá Klapka.

– Tábornok úr, – felelé Petőfi lángragyúló tekintettel, – én nem szoktam hazudni, s éppen azért minden sértegetést és gyanusitást kikérek. Mint törzstisztnek jogom van kérni, hogy szavamnak hitelt adjon minden ember. Én rangomat és érdemjelemet a csatatéren szereztem és azt hiszem rászolgáltam.

– De voltakép kicsoda nevezte ki törzstisztté? Én úgy tudom, hogy ön csak kapitány volt, s erről a rangjáról is leköszönt, s lemondása elfogadtatott.

Petőfivel forogni kezdett a szoba. Ime, már a rangjában is kételkednek, mintha valami közönséges szédelgő lenne.

– Hogy ki nevezett ki? – kiáltotta egészen kikelve magából. – Hát Bem. S erre mint fővezérnek joga volt. Nem az én hibám, ha a hadügyminiszterium kineveztetésemről nem tud. Remélem, nem fog oly nyomorultnak tartani, hogy olyan ranggal parádézzak, ami meg nem illet.

– Hivatalos ügyben magánhitelnek nincs helye. Itt mindent okmányilag kell igazolni. S megjegyzem azt is, hogy fölebbvalójával más hangon beszéljen. Ha nem tudnám kicsoda ön, rég elvesztettem volna türelmemet. Én ismerem és szeretem az ön költeményeit, – szólt Klapka csöndesebben, mintegy engesztelőleg, – s épp azért számíthat pártfogásomra…

– Nincs szükségem a pártfogására, – vágott közbe Petőfi daczos haraggal.

A vihar, mely már-már eloszlóban volt, ujra kitört.

– Ugy?! – szisszent fel Klapka. – Nos, ezennel parancsolom, menjön ön ezredéhez s várja be a továbbiakat.

– Én tábornokomtól szabadságot kaptam és élni fogok vele.

– Hol az irása?

– Bem tábornok élőszóval adott a távozásra engedélyt.

– Az nincs rendén. Ha akarom hiszem, ha akarom nem hiszem.

A költő csakúgy reszketett a fölindulástól. Alig tudta immár türtőztetni magát, hogy megmaradjon a társadalmi illendőség korlátai között.

– Ez esetben, – szólt szárazon, – csakugyan nincs egyéb választásom, minthogy ujra lemondjak tisztirangomról.

De Klapka, aki Petőfi viselkedésében a hadifegyelem súlyos megsértését látta, nem tágitott többé.

– Erről majd beszélünk máskor. Ön a Bem felvilágositó válaszának a megérkezéseig Debreczenben marad. Különben örülök, hogy idáig jutott a dolog, mert hiszen ön úgysem katonának való.

Petőfi, lelke mélyeig fölháborodva rohant el a hadügyminiszteriumból. Olyan lázas volt, hogy azt sem tudta, mit cselekszik. Rettentő izgalmában két ellentétes levelet is ir Klapkának. Első levele igy szól:

Tisztelt hadügyminiszter úr!

Őrnagyi rangomról megromlott egészségem következtében hivatalosan is lemondok.

Debreczen, május 6. 1849.

Petőfi Sándor.

Erre rögtön egy másik levelet intéz Klapkához, s fenyegető hangon most már azt követeli, hogy helyezze vissza azonnal előbbi rangjába, mert ellenkező esetben a nemzet előtt pellengérre fogja állítani.

De a keserüség pohara még nem tölt meg egészen. Másnap azt a leverő értesítést veszi, hogy édes anyja, aki ez időtájt Budapesten tartózkodott, súlyos beteg. A költő nehéz helyzetbe jutott. Mitévő legyen? Ha marad: vét a legszentebb kötelesség ellen; ha távozik: megszegi a tilalmat. De végre is szeretete győz. Nem törődvén a következményekkel, a nélkül hogy jelentkeznék, szó nélkül megyen el Debreczenből, s a fővárosba siet.

Időközben az ostrommüvek megtekintése czéljából Klapkának is Budapestre kellett utaznia. Amint a Dunaparton halad, egyszerre csak Petőfi jön vele szemközt. Majdnem összeütköznek. Képzelhető a két férfiu meglepetése.

Klapkát, aki különben is indulatos ember volt, elfutotta a méreg. Petőfihez lépett.

– Hogy merészelt ön világos parancsom ellenére Debreczenből megszökni? – kiáltott rá szikrázó szemekkel. – S még őrnagyi ruhában fényeleg, mikor leköszönt tisztirangjáról! Ez több, amennyit el lehetne nézni.

Az orosz hadsereg tábori oltárképe.
(Az aradi 1848–49-iki ereklyemúzeumban őrzött eredeti után.)

A költő hátraszegve büszke fejét, daczosan nézett a tábornok kipirult arczára. Nem volt egy mentő szava. Mintha méltóságán alólinak tartotta volna, hogy vele szemben védekezzék.

– Százados úr, – fordult Klapka a segédtisztjéhez, – intézkedjék, hogy a szökevény további rendelkezésemig szobafogságban maradjon.

S a szabadságharcz ünnepelt dalosának meg kellett érnie azt az arczpirító szégyent, hogy nyilvános helyről kisérjék fogságba.

Büntetése azonban rövid ideig tartott. Harmadnap, Görgei közbelépésére, szabadon bocsájtották. Petőfi egy haragos költeménynyel, de amely csak halála után került nyilvánosságra, vett magának elégtételt Klapkán: a „goromba tábornok”-on, amint nevezé.

Klapka utóbb maga is megbánta heveskedését. „Sajnálom ezt az esetet; – irja egyik följegyzésében, – de nem én voltam az oka, hanem maga Petőfi, akin nem tudott erőt venni az a meggyőződés, hogy egy hadseregnél, a melynek az ország joga és szabadsága megvédése jutott osztályrészül, egyesegyedül a vasfegyelem képezi a főfeltételt, hogy hivatását betölthesse.”

Petőfi egész juliusig maradt a fővárosban, ekkor aztán családjával együtt Orlai Petrich Somához, ki igen jó barátja volt, Mező-Berényre költözött. Itt élt csöndben, távol az ágyuk idegbontó zajától. A sok méltatlanság úgy elkedvetleníté, hogy egészen vissza akart vonulni az izgalmas hadiélettől. Ámde, a sors könyvében máskép volt megirva.

Egy napsugaras nyári reggelen Petőfi épp az ablaknál mereng, midőn szekér áll meg kapujok előtt. Odanéz, hát két régi ismerősét látja: az egyik Egressy Gábor, a másik pedig Kiss Sándor ezredes, aki fontos küldetéssel Szegedre igyekezett. Rögtön behivta őket. A társalgás, melyben a költő hitvese is résztvett, persze, a harcztér eseményei körül forgott. Petőfi főkép az erdélyi dolgok iránt érdeklődött.

– Mit csinál Bem, az én kedves vezérem? – kérdezte Kiss ezredestől.

– Várja önt, – felelé Kiss. – Hiszen éppen azért kerültem erre, hogy az öreg nevében Erdélybe hivjam. Bizony-bizony nagy örömet szerez neki, ha visszamegy. Nincs nap, hogy ne emlegetné.

Petőfi egy pillanatig haboz, aztán gyors elhatározástól megkapatva a feleségéhez fordul:

– Nos Juliskám, mit szólsz ehhez? Menjünk?

– A merre sorsod visz, követlek, – válaszol az asszony csöndes megadással.

– Hát akkor megyünk. Örök szégyenfolt maradna életemen, hogyha most, mikor legnagyobb a veszély, tétlen maradnék.

S rövid óra elteltével a költő és családja már útban volt Erdély felé. Egressy Gábor is velök utazott. Harmadnap alkonyatkor érkeztek Tordára. Petőfi, a református papnál helyezte el nejét és fiacskáját, s maga ment tovább: a táborba. Bereczken végre czélhoz ért. Itt találkozott Bem tábornokkal is. Megható viszontlátás volt ez. Maga a költő, 1849 julius 29-én kelt és nejéhez intézett levelében igy beszéli el:

„… Bemmel Bereczken találkoztam. Megálltam hintaja mellett s köszöntem neki; ő odapillant, megismer, elkiáltja magát, s kinyujtja felém karjait. Én fölugrottam, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást. „Mon fils, mon fils, mon fils;” – szólt az öreg sirva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy „fia ez a generálisnak?” Most még sokkal nyájasabb, szivesebb, atyaibb irántam mint eddig; pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztjének: Jelentse a hadügyminiszteriumnak, de szószerint, amint mondom: Segédtisztem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok gyalázatos eljárása miatt leköszönt, ismét szolgálatba lépett…”

Igló város égése 1849. febr. 3-án.
(Egykoru kép. – A gr. Kreith-féle gyűjteményből.)

S igyen harmadszor is atyai barátja: Bem oldalához került a költő. Nem is hagyta el többé. Együtt mentek a hadak véres utján. Együtt küzdöttek Segesvárnál is, ahol Petőfi, mint a világűr titokzatos méhébe hulló üstökös, oly hirtelen, oly váratlanul eltünt. Mi történt vele, hová lett? – ma sem tudja senki biztosan.

Bem pedig a temesvári döntő ütközetben még egyszer szembenéz az egyesült orosz-osztrák haderővel, s aztán veszi vándorbotját és bujdokol tovább: ki, Törökországba, a nemesszivü mozlimek közzé, mig végre 1856-ban oly sok hányattatás után ő is örök pihenőre tér.

Bem tábornok, mint tudjuk, decz. 8-án érkezett a szilágy-somlyói főhadiszállásra, s Czetz János ideiglenes parancsnoktól nyomban átvette a csapatok fővezetését.

Megjelenésének hatásáról szóltunk már. Kezdetben kicsinyelték; de mihelyt híres beköszöntője elhangzott: rögtön más szemmel tekintettek reá. Néminemü szelid börzenkedés után csakhamar be kellett látniok, hogy itt bizony egy vasakaratu és lángeszü emberrel van dolguk, aki nemcsak parancsolni tud, de bizonyára győzni is képes. S a kicsinylés rövid időn tiszteletté, a tisztelet pedig bizalommá változott.

De ha valaki, úgy az uj vezér meg is érdemelte, hogy növekvő bizalommal környezzék. Hisz minden percze, összes tudása seregének volt szentelve. Gondoskodott lehető felszereléséről, megnövelte számbeli erejét; úgy annyira, hogy deczember közepén már egy harczrakész sereg őrködött a csúcsai hegyormokon.

Az ekként ujjászervezett erdélyi hadsereg létszáma és beosztása, – Czetz János hivatalos följegyzése szerint, – decz. 15-én ez volt:

I. A jobbszárny. Parancsnoka: Riczkó Ignácz ezredes.

A 11-ik honvédzászlóalj Major János őrnagy alatt	700 ember
Az 55-ik honvédzászlóalj Fráter százados alatt	700 „
Kresz-vértesek Pereczi százados alatt	75 „
Bihari nemzetőrség	3000 „
Együtt:	4475 ember

és egy hatfontos üteg.

Táborkari tisztek: Baumgarten József huszárőrnagy és Dobay József százados.

2. Közép. Vezetője: Czetz János tábor-parancsnok. A csapatparancsnok: gr. Mikes Kelemen ezredes.

A 31-ik honvédzászlóalj Tóth Ágoston őrnagy alatt	850 ember
A 2-ik székely-zászlóalj Szilágyi őrnagy alatt	800 „
Debreczeni gyalog nemzetőrség	500 „
Tordai nemzetőrség Kemény Farkas őrnagy alatt	400 „
Három század Mátyás-huszár gr. Bethlen Gergely őrnagy alatt	400 „
Két század székelyhuszár Kiss Sándor őrnagy alatt	300 „
Debreczeni lovas nemzetőrség	200 „
Krasznai és szolnoki nemzetőrség Egloffstein őrnagy alatt	1000 „
Együtt:	4450 ember

és 10 ágyu, 4 darab hatfontos, 6 darab pedig háromfontos.

Táborkari főnök: Forró elek huszárőrnagy.

Orosz tábori üllő.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)

3. A balszárny. Parancsnoka: Zsurmay József őrnagy.

A 4-ik honvédzászlóalj báró Messzéna őrnagy alatt	1000 ember
A 3-ik Sándor zászlóalj, Keller őrnagy vezetése alatt	900 „
A bécsi légió	400 „
Szatmár megyei önkéntes gyalogság	400 „
Egy osztály Koburg-huszár	200 „
Egy század Vilmos-huszár	160 „
Szatmármegyei önkéntes lovasság	50 „
Egy csapat elegyes nemzetőr	500 „
Együtt:	3610 ember;

s 8 darab hatfontos ágyu.

Az erdélyi magyar hadsereg tehát deczember közepén, – midőn Bem tábornok kezébe kerül a tényleges vezetés, – 11,150 gyalogosból és 1385 lovasból, vagyis összesen: 12,535 főből állott. Ágyuja: 24. Számra nézve kétségtelenül tekintélyes erő; ámde, csaknem kétharmada kaszás nemzetőr, aki nyilt ütközetben alig használható.

Wadener tábornok, akinek az volt a föladata, hogy Nagyvárad felé nyomuljon, meglepetve értesült a csúcsai magyar sereg gyors és váratlan ujjászervezéséről. De meg kellett próbálnia az átkelést, bármi történjék is, – igy szólt a legfelsőbb parancs. S deczember 18-án csakugyan a támadáshoz látott.

A szoros védelme Riczkóra volt bizva. Ő maga Csúcsán foglalt hadállást, a jobbszárny Dobay vezetése alatt Kis-Sebesnél, a balszárny pedig Baumgarten parancsnoksága alatt az almási völgyben helyezkedett el.

A támadást Almás felől Urbán kezdé meg Baumgarten őrcsapata ellen. Heves küzdelem fejlődik. A völgykatlan mélyedésein végigdörög az ágyugolyó. A havas országút Almástól Csúcsáig piros lesz a kiomló vértől. Egész alkonyatig kétes a harcz kimenetele. A bihari nemzetőrség, amely először van tűzben, ingadozni kezd. Már-már attól lehet tartani, hogy meghátrál, midőn az 55-ik honvédzászlóalj három szakaszának az élén Baumgarten robog elő, s szuronyrohammal visszavonulásra kényszeríti a túlnyomó ellenséget. Öt ember elesik, maga a bátor parancsnok pedig térdén sebesül meg. Este nyolczkor már csönd van; elpihen a csatazaj, s a hideg téli éjszakában kigyúlnak a tábortüzek.

De ez csak rövidke szünet. Másnap, decz. 19-én pittymallatkor az egész vonalon ismét megujul a harcz, Wardener mindenáron birtokába akar jutni a hegyszorosnak. Ő maga Riczkó ellen nyomul. Háromszor tör elő, de mindaháromszor visszaveri a 11-ik honvédzászlóalj, amely ekkor lép a dicsőség útjára. A középen Sebesnél Dobay küzd, s az ágyuira rohanó vérteseket szintén megveri. Baumgarten csapatjával sem bir az ellenség.

A csatározásokról a „Pester Zeitung” harcztéri tudósítója igy emlékezik meg:

Deczember 18-án korán reggel Baumgarten alezredes egy századot küldött az ellenség fölkeresésére, egy másik félszázadot pedig Kraszna felé menesztett, hogy verjék szét az ott gyülekező oláh felkelőket. A fákkal bevágott uton találták őket a mieink. Erős puskatűz fejlett ki. A magyar csapat néhány száz lépésnyire először visszavonult a nagyobb számu ellenség elől, de egy félszázaddal erősbülvén, két kartácslövése után, az ellenség meghátrált, s mi győztünk. Ámde ez alkalommal derék alezredesünk: Baumgarten térdén lövést kapott, s a parancsnokságot Schönecker nemzetőrszázadosnak volt kénytelen átadni.

Másnap, decz. 19-én Csucsa és Kis-Sebes közt Wardener által támadtattak meg csapataink. De az előőrs, mely csak egy félszázadból állott, visszavonult. Azonban segítséget nyervén, ujra visszatért s erős rohammal támadta meg az ellenséget. A roham erős vala, mindazonáltal a mieink mégis ingadoztak; de sok kárt tettek az ellenségben. Itt esett el gr. Saint-Quinten vértes-őrnagy is. Dobay vitéz százados, ki két sebet is kapott, s még sem hagyta el a harcztért, csakhamar visszafoglalá összes hadállásainkat. Az ellenség veszteséggel visszavonult.

Kicsiny győzelem vala ez, de jelentős. Első komoly erőpróbája Bem tábornoknak. S a próba reményen felül sikerült. Az osztrák haderő nem tudott átjutni a csúcsai szoroson; Budapest tehát erről az oldalról biztosítva volt. Ez a hadi eredmény.

De az erkölcsi siker még nagyobb. A két napi csatározás közben szinte ujjászületett a honvéd. Nem a régi zagyva és félénk csapat volt az többé, hanem egy jól fegyelmezett és harczvágyó sereg, amely bátran szemébe néz az ellenségnek.

S a csúcsai diadal bátorító hatása alatt most már a mieink léptek föl támadólag. A Czetz dandára előbb Sibó mellett, decz. 20-án pedig Szurdoknál szórta szét a nagyszámu ellenséget; könnyen, kedvvel, mintha csak játszanék.

A szurdoki ütközet, Czetz hivatalos jelentése szerint, igy zajlott le:

A működő sereg, mely egy zászlóalj székely, egy osztály Mátyás-huszár, egy század erdélyi nemzetőr és két ágyúból állt, decz. 20-án reggel indult Sibóról. Az előcsapatot Bethlen Gergely őrnagy, a középcsapatot Mikes ezredes, a tartalékot pedig Kemény Farkas őrnagy vezeté.

Az előcsapat bátran nyomult. Ezalatt egy osztály Mátyás-huszár, Szabó Ferdinánd vezérlete alatt, Borzovát elfoglalta és felgyujtá, az ellenség pedig a Szurdok és a közte fekvő halmokat, továbbá a Szamos balpartját megszállotta. Juhász százados az ellen háta mögé Tihó elfoglalására küldetett, hogy az ellenségnek sehol se legyen maradása. A csata itt kezdődött. Az ellenség erősen tartotta magát; száma: az oláh népfelkeléssel együtt 8–10 ezerből állott. Félóra mulva azonban a tér mégis a miénk lett. Két székely ezredbeli közvitéz nehéz, a tűzmester és tudósító táborkari főnök (t. i. Czetz) könnyü sebet kapott. Az ellenség a legvadabb futással rohant szét az erdőbe. Horváth ezredes egy eskadron huszárral ment üzésükre, mi az ellenség zavarodását még inkább emelé. Gyalogságunk benyomult minden akadályok daczára az ellenség falvaiba, s azokat felgyujtá…

Wardener végleg fölhagy az ellenállással; s ijedten, lehangolva kezd hátrálni.

Csak ezt várta Bem. Most már ő kerekedik felül. Haragos förgeteg gyanánt tör utána; s űzi-hajtja szakadatlan, könyörtelenül. Deczember 23-án már Deésnél van. Itt a császáriak egy dandára, Jablonszki ezredes vezetése alatt, még egy végső kisérletet tesz, hogy föltartóztassa. Hiábavaló törekvés. Bem pusztító ágyutüze és honvédjeink rettentő szuronyrohama előtt nem képes megállani.

Bem pedig, – Szamosujváron, Válaszuton, Apahidán keresztül, – nyomul beljebb. Az irány: Kolozsvár. Nem akar addig nyugodni, mig Erdély fővárosa idegen járom alatt senyved. És tovább halad. Sehol egy percznyi megállás. Éjjel-nappal, süppedékes hóban, dermesztő hidegben: mindig csak előre. A szegény honvéd már alig tud a lábán állani, napok óta nem látott meleg ételt. De azért megy, – zúgolódás nélkül, bámulatos kitartással. Hiszen ez a dicsőség útja.

– Csak előre fiaim, csak előre! – igy biztatja őket az agg vezér. – Majd megpihenhetünk, ha kivertük az ellenséget Erdélyből.

– Éljen Bem apó! – zúgja a dandár, s a büszkeségtől fölragyog a honvédgyerek arcza.

De azért mégis csak jut idő egy kis pihenésre is. Épp karácsony este, – decz. 24-én – érkeznek Szamosujvárra. Minő fogadtatás! A derék, hazafias érzelmü örmény lakosság fáklyákkal siet eléjök, bent: a városban pedig a nők virágokat és szalagokat szórnak útjokra. Boldog volt az a család, amelyik a szent karácsony estén egy-két honvédet megvendégelhetett.

Másnap, – deczember 25-én, Karácsony vasárnapján már Kolozsvár előtt leng a Szűzmáriás honvédzászló. A császári helyőrség, Bem váratlan megjelenése által oly roppant zavarba jön, hogy azt sem tudja, mitévő legyen. Összes podgyászának a hátrahagyásával gyáván elmenekül. Maga a büszke Wardener tábornok, Kolozsvár térparancsnoka is futni kénytelen. A szégyenérzet, vagy tán az ijedtség annyira hat a kedélyére, hogy Enyeden szélhüdés éri.

A magyar sereg, vidám zeneszóval, a lakosság örömujjongása közt vonul a városba. Éppen délre harangoztak. Talán soha sem volt boldogabb karácsony ünnepe kincses Kolozsvárnak, mint ez!

A nagysallói csata vázlata.
(1849 april 19-én.)

„Már egy héttel előbb hire járt, – irja Feleki Miklós a honvédszinész egyik visszaemlékezésében, – hogy Bem vitéz honvédjeivel Kolozsvárnak tart, Wardener itteni csapatja már szükölt, Kolozsvár közönsége pedig, mely a német uralom alatt élőhalottnak látszott, föltámadt halottaiból és egy fővel magasabb lett. Készült a hires töltött káposzta minden háznál, s a karácsony első napján megérkezett honvédek csakugyan a legmagyarosabb vendégszeretetben részesültek. Volt öröm és ujjongás mindenfelé; a város ünnepies fényben úszott. Mindenki a belső-középutcza szögletháza felé igyekezett, hogy láthassa a mesés öreg urat, ki odaszállásoltatott; s meg is jelent egy-egy perczre az ablaknál, hogy az éljenzésnek vége-hossza ne legyen…”

Kolozsvár visszafoglalásával Erdély egyszerre fölszabadult a szörnyü nyomás alól. A magyarságnak ismét volt egy középpontja, a honnan védelemre számithat, s a hol szervezkedhetik. S az egész országrészben életerős mozgalom keletkezett. Ujra megindult a toborzás, a föloszlatott nemzetőrségek megint tömörültek. A székely nép harczi kedve is nagyban fokozódott, türelmetlenül várta Bemet, hogy tömegesen csatlakozzék diadalmas seregéhez.

„… Kolozsvár visszavétele után, – mondja egy osztrák hadiiró, – a császári fegyverekre nézve látszólag kedvező, ámde mindig bágyadtan vezetett háboru uj lendületet nyer. A zordon tél, s a hóval mélyen borított hegyvölgyek daczára, az egész tartományban rendkivül élénk és mozgékony hadviselés kezdődik, a tulajdonképeni téli hadjárat, melyben Bem nagy hadvezéri képességét, – meglepőleg gyors és mindig elhatározó mozdulatai, ellenfelének helyes megitélése, valamint rettenhetlen bátorsága és rendkivül vakmerősége által, – a legfényesebben igazolta. Az öreg beteges, bár vitéz Puchner tábornok az ő lassuságával és fontoskodó elővigyázatával, – ravasz, vállalkozó és gyors mozgásu ellenfelén egyáltalán nem tudott kifogni…”

Bem tábornok nem tudta, mi a pihenés. Egy pillanatig sem maradt tétlen. Első dolga, hogy Kolozsvárott visszaállíttassék az alkotmányos rend. A város és környéke parancsnokául: Tóth Ágoston alezredest nevezte ki.

Ezután, – decz. 26-án, – hadiszemlét tart serege fölött. Csak mostan tünik ki, mily pazar Bem tábornok, ha vitézség jutalmazásáról van szó. Az előléptetéseknek se vége, se hossza; számos altiszt még külön pénzbeli jutalomban is részesül, a legénység pedig duplazsoldot kap.

Majd pedig az „eltévelyedettek,” tehát a lázongó nemzetiségek részére általános bűnbocsánatot hirdet, de egyuttal kijelenti, hogy ezután „az alkotmányos kormány ellen elkövetendő minden politikai vétek haditörvényszékileg fog büntettetni.” Erre vonatkozó szózata ekként hangzik:

Erdély lakosaihoz!

A magyar hadsereg jön, hogy kiszabadítson benneteket a reakczió rabigája és a katonai zsarnokság alól.

Magyarország alkotmánya által biztositott szabadság ismét életbe lép.

Mindennemü politikai vétkekért általános bocsánat biztosíttatik az egész országra nézve.

Ámde, midőn a multra fátyol vettetik, midőn az eltévelyedetteknek kegyelmes bűnbocsánat adatik: figyelmeztetem egyúttal az ország minden lakosát, hogy az alkotmányos kormány ellen elkövetendő minden ujabb politikai vétek haditörvényszékileg fog büntettetni.

Azok, kik kezeikben fegyverrel fogatnak el, úgyszintén azok, kik csapataink megérkezése után mindennemü fegyvereiket rögtön át nem adják: halállal büntettetnek.

Fölhivatik tehát e hon minden lakosa, hogy bármilyen hadifegyverét a legközelebb fekvő katonai hatóságnak azonnal szolgáltassa be.

Minden a hadsereg élelmezésére tartozó czikk és megrendelt szállítmány a tisztek által nyugtatványoztatik, a kormánybiztosok által pedig ki fog fizettetni.

Kelt a kolozsvári főhadiszálláson, decz. 27. 1848.

Bem,
tábornok.

A római sánczok ostroma.
(Egykoru vázlat után.)

Még puha és foszlós volt az ünnepi kalács, a honvédek még tejben-vajban úsztak: máris megzendült a riadó.

Bem szinte ideges volt a feszülő tettvágytól. „Majd pihenünk, ha kivertük az ellenséget Erdélyből.”

A hős 11-ik zászlóaljnak csak egy rövid nap jutott a karácsony édes örömeiből. Tüstént a hadiszemle után, – még decz. 26-án, – Czetz vezetése alatt, Torda felé kellett nyomulnia, hogy érintkezésbe lépjen a székelyekkel.

A következő reggel, decz. 27-én aztán maga Bem is kimozdult. Serege nem volt nagy, de válogatott. Csupa vitéz, jól fölszerelt katona. Vele ment a 600 főnyi bécsi legió is; ezek az elszánt, a halálba is énekszóval rohanó vidám német diákok.

A nemzetőrség zöme, az összeköttetés biztosítása czéljából, a Kolozsvár és Sibó közötti városokba osztatott szét.

Urbán és Jablonszki egyesült dandára, – 4000 ember – a deési vereség után, északnak: Besztercze felé huzódott. Ebben az irányban igyekezett Bem tábornok is, s decz. 29-én Bethlennél akadt az ellenségre.

Bethlen, a Szamosvölgy egy kis faluja, már fekvésénél fogva is rendkivül alkalmas hely ütközet elfogadására. Égbenyuló hegyek környezik, lábainál a Szamos kanyarog. Kolozsvárról erre visz az út Bukovina felé. Urbán itt a bethleni magaslatokon helyezkedett el, hogy még egyszer összemérje erejét Bem tábornokkal.

Bem örült e találkozásnak. Hiszen úgy jó, ha mentől hamarább végezhet. Egy perczig sem vesztegelt, hanem támadáshoz fogott azonnal.

Bem hadviselésének két jellegzetes eszköze volt: az ágyu és a szurony. A csatát rendszerint ágyuharczczal kezdé meg. Addig lövetett gyorsan és szakadatlan, amig csak zavarba nem jött az ellenség. Ekkor aztán a szuronyroham következett.

Igy tesz mostan is. Immár csaknem három óra hosszáig szórják bömbölő ágyui a halált az ellenségre. Midőn észreveszi, hogy Urbán hadsora inog, egyszerre megharsannak a kürtök, fölhangzik a vezényszó: – Szuronyt szegezz! Előre!

S a 4-ik zászlóalj szilaj áradatként rohan előre: keresztül a jégpánczélos folyón, egyenesen a faluba. Nyomán a székelység, majd a bécsi légió. Déli tizenegykor már szabad az út. Az ellenség ijedt futással menekül; Urbán Naszódra, Jablonszki pedig Beszterczének.

Bem, persze, mint a bosszúállás angyala, mindenütt a sarkukban. Dandárának egy részét, Riczkó ezredes parancsnoksága alatt, az Urbán üldözésére küldi, maga pedig a sereg zömével Jablonszky csapata után siet.

Még egy rövid mérkőzés: s deczember 31-én Riczkó Naszódra, Bem pedig Beszterczére vonul.

Bosszútól lihegő honvédjeink Naszódot, ezt a förtelmes bűntanyát, ahol oly sok ártatlan magyar gyilkoltatott le, csaknem egészen földúlták. A beszterczei szászok 200,000 frtnyi hadisarczczal menekültek a sulyosabb fenyiték alól.

Urbán ezredes (Jablonszkinak, nyilván a szaladásban, a lába fagyott el) csak óriási nehézséggel tudta összeszedni bomló csapatjait, s aztán a beszterczei völgyön keresztül Bukovina felé futott. Bem – 1849. január 3-án – Tihuczánál érte utol.

Windischgrätz bevonulása Budapestre 1849. január 5-én.
(Egykoru kép.)

Urbán, mint a sebzett farkas még egyszer megáll, hogy végső kétségbeesésében makacs üldözőjére vesse magát. Hátha megsebezheti.

Tihucza csaknem megközelíthetlen hegyszoros. Jobbról-balról égbenyúló havasok védik; de mindennél erősebben oltalmazta: a téli zordon időjárás. Hatalmas fészek ez is a védekezésre.

Bem immár nem tágított. Ki akarta űzni Urbánt ebből az utolsó rejtekhelyéből is. És szokásos módja szerint ismét csak ő lép föl támadólag. Kora hajnaltól estig szakadatlanul foly a küzdelem. Az ágyuk irtóztató bömbölésétől megremeg a hegyvidék. Lent: a völgy havas ölén, fönn: a kopár hegypadnalokon négyszer ujul meg a szuronyviadal. A sötét égbolton már kigyulnak a csillagok: s még semmi eredmény. Az ellenséges haderő inog, de még mindig keményen védi magát.

Bem ujabb szuronyrohamot vezényel. A szegény honvédfiukról, a tizennyolcz foknyi hideg daczára, csak úgy szakad a verejték. De azért halálmegvető elszántsággal rohannak a tűzbe. Nem tágit egy sem, inkább elpusztul. S a vad harczizajból, mint zivatarban a harangszó, egyszerre csak fölcseng a bécsi légió kedves biztató dala:

Honvéd pajtás sehogy se megy!
Hát sehogy se megy?
Majd menni fog, majd menni fog;
A koczka is fordulni fog.
Bömböl az ágyu torka,
A gaz oláh csorda
Ujra föltámadt ellenünk.
Csak Abrudbányáig hagyjuk őket jönni;
De közelebb nem!
De közelebb nem!
Közelebb nem bizony!

Az ellenfél, mintha ez a bohókás dal rettentené meg, egyszerre csak hátrálni kezd. Hirtelen, váratlanul babonás félelem lopózik a császári zsoldosok szivébe. Akaraterejök megtörik, karjuk megzsibbad, s elhányva fölös terhöket, rémülten iramodnak a rengeteg sötétjébe.

„… Tihuczánál az osztrák sereg, – irja egy szemtanu, – a kétségbeesés utolsó megerőltetésével, nem többé Erdély birtokáért, hanem katonai becsülete megmentéseért küzdve minden követ megmozdított, hogy állását megtarthassa. De minden igyekezete megtört Bem akaratán és csapatjaink hősiességén. Az ellenséges hadállások ujra meg ujra megrohantattak; s a kétségbeesés utolsó erejét a császáriak részéről csakhamar azon apáthia követte, mely ily válságokban alig szokott elmaradni. Az ellenség elhányta fegyvereit, bornyuit, egyenként és csapatostól az erdőkbe futott, honnan az éhség, vagy a hideg csakhamar a győzelmes magyarok kezébe szolgáltatta őket. A fegyelem minden köteléke felbomlott. S a fegyverzet, tölténytáska és bornyu nélkül, rongyosan, elfagyott tagokkal Czernovitzba bevonuló császáriakat, akiknek részére Bukovinában nyilvános gyüjtés rendeztetett, nem lehetett többé seregnek nevezni…”

Bem átkelt a bukovinai határon, s egész Vatradornig üldözé Urbán futamló csapatjait. Ezután jóleső nyugalommal, mint a kinek nincs mitől félni, visszajött Beszterczére, s most már csakugyan megpihent.

Mire beköszöntött az ujév: Erdély nagyrésze, főkép a magyar lakta vidék, csaknem egészen fölszabadult az ellenség kényuralma alól.

Igaz, Puchner még jelentékeny haderő fölött rendelkezett, de félelmes túlsúlya megtört; s ezenfelől, el volt szigetelve a Magyarországon működő császári seregtől.

Mily gyors változása a hadiszerencsének!… Erdély, amely néhány hét előtt néma és szomoru volt, mit a temető, most győzelmi zajtól viszhangzott. Az anyaország pedig, amelynek harczmezőin csak az imént oly büszkén lobogtak a honvédzászlók: a szorongattatás legkétségbeejtőbb napjait élte.

Mig Bem diadalról-diadalra hágott: azalatt Görgei untalan hátrált; mig Kolozsvár örömmámorban úszott: a budapesti nép podgyászolt, hogy menekülhessen az előnyomuló Windischgrätz elől. Mintha az a tengernyi bánat, szivtépő keserv, amely tavasz óta Erdélyre nehezedett: egyszerre csak átköltözött volna ide, mihozzánk. Szomoru napok valának ezek; talán a legszomorúbbak a szabadságharcz kitörése óta!…

Windischgrätz, mint tudjuk, deczember 13-án jelentette ki, hogy „egy hű és vitéz hadsereg” élén átlép Magyarország határain; s decz. 14-én a Gőding és Bécs-Ujhely közötti osztrák határvonalon tényleg már élénk mozgás vala tapasztalható.

A magyar őrvonal Nádastól Sopronig terjedt. A főhadiszállás: Pozsony. Seregünk sokkal kisebb, mint az ellenfélé: mindössze harminczezer ember, de előnyös viszonyok közepette. Hisz otthon volt, ismerős tájon, háta megett az ország kimerithetlen segélyforrásaival. Több mint valószinű, hogy erős akarat és honfiui lelkesedés gátat vethetett volna az ellenfél rohamos előnyomulásának. Ámde, a feldunai hadseregnél, legalább az időszerint, mindakettő hiányzott. Maga Görgei járt legelől a rosz példával. A gyülölködés, amely oly szörnyü bonyodalmaknak lőn az okozója, már csirázni kezdett dicsvágyó lelkében.

Az egyenetlenség a honvédelmi bizottmányban és a feldunai tábor, illetőleg Kossuth és Görgei közt már november elején megkezdődött.

Görgei, mint emlékirataiban mondja, a főparancsnokság átvétele alkalmával mindjárt kijelentette, hogy a határszél esetleges támadás esetén meg nem védhető. „A főerő, – ez volt állitólag a tanácsa, – a Duna jobbpartján húzódjék vissza Győrig, előcsapatjait Mosonyig nyujtván; a balparton pedig Pozsonyt s a Fehérhegység főbb átjáratait erős csapatokkal kell megrakni, amelyek szorongattatás esetén Lipótvárra és Komáromba vonulhatnak. Ezalatt pedig a kormány és az országgyülés távozzék Budapestről s székhelyét tegye át a Tisza mögé; itt aztán minden erejét a rendes csapatok és hadiszerek szaporitására forditsa.”

Kossuthnak nem tetszett ez a haditerv. Neki az volt a nézete, hogy az ország területéből, – ami igaz is, – kényszeritő ok nélkül egy talpalatnyit sem szabad föláldozni. De azért sem helyeselheté a tervet, mert egy ilyetén visszavonulás, határinknak kardcsapás nélkül való elhagyása rendkivül ijesztőleg hatna a közönségre.

A honvédelmi bizottmány a Kossuth álláspontjára helyezkedett, s ehhez képest meghagyta Görgeinek, hogy maradjon csak tovább is eddigi őrhelyén. Egyúttal pedig két védővonalat jelölt ki a részére. Az egyik a határszél, amelynek egyes pontjait, Pozsony, Győr, Mosony stb. amugy is megerősitvék; a másik védővonal pedig: a Vérteshegység, amely persze, csak akkor használandó, ha csapatjaink a végekről visszaszorittatnak.

Görgei kelletlenül meghajolt ugyan a honvédelmi bizottmány intézkedése előtt, de egész valója keserüségtől sajgott.

– Ha még a csapatok elhelyezése fölött sem rendelkezhetem szabadon, – fordult belső környezetéhez – úgy voltakép nem vagyok önálló vezér, hanem csak báb a honvédelmi bizottmány kezében.

De főkép Kossuthra neheztelt, akinek véleménye köztudomásulag döntő súlyu vala a honvédelmi bizottmány tanácskozásain is.

– Mit avatkozik ez a polgárember folyvást a mi dolgainkba? – tört ki Görgeiből a bosszús harag. – A stratégiához tanulmány szükséges. Ez nem politika, ahol elegendő a nagy száj.

Huszártarsoly a szabadságharczból.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)

Pedig Görgei helytelenül itélt. Igaz, hogy Kossuth soha nem volt katona, de bámulatos és sokoldalu tehetségeinél fogvást még a hadtudomány terén is bizony túltett nem egy tábornokunkon. Elismeri ezt maga Rüstow Vilmos is, a németek jeles hadi-irója, aki szabadságharczunkra vonatkozó munkájában Kossuth ebbéli tevékenységéről a többi közt igy nyilatkozik:

„… Minél pártatlanabbul és alaposabban követi az ember a nagy izgató működését, annál inkább kénytelen elismerni, hogy katonai tekintetben is fölülmulta Kossuth a legjobb magyar tábornokokat. Ha nem volt is bátorsága a csatatéren, ha egyáltalán nem ismerte is a katonai szolgálat részeit, ha végül képtelen volt is a magyar hadseregben szolgáló régi osztrák tisztek sajátságos politikai és hadászati bogarait megérteni; – amit mind szivesen megengedünk, de az tagadhatlan, hogy kitünő katonai átpillantó tehetsége volt…”

Görgei azonban sokkal önteltebb volt, hogysem a mások érdemei iránt igaz elösmeréssel viseltessék.

Még jóformán meg sem melegszik főparancsnoki állásában: máris kitör a daczos és bosszuvágyó természete; s mihelyst észreveszi, hogy Kossuth nem hajlik meg előtte: azonnal a visszatorlásra gondol. S a sereg ujjászervezésének ürügye alatt csipkedni kezdi, mindig durvábban, egyre kiméletlenebbül. Semmi sem jó neki, minden ellen kifogása van.

A nemzetőrségről például, amely pedig a honvédsereg hasznos kiegészítő részét és a legjobb anyagát képezte, ilyen megvetőleg ir:

„… Minden nemzetőrségi csapat haladéktalanul bocsájtassék el, mert ezek valódi csapásai az országnak, s csak azért látszanak itt lenni, hogy a törvényt gunyolják, s azon gonosz szellemmel, amelytől át vannak hatva, a legjobban fegyelmezett csapatjainkat is dögvész módjára megfertőztessék… Tehát el velök!…”

A tiszti kinevezésekkel sincs megelégedve, s azt állítja, hogy „az előléptetéseknél általánvéve a legszörnyübb visszaélés és nepotizmus uralkodik.” Mily súlyos és lealacsonyitó vád ez Kossuth ellen!

De még ezzel sem elégszik meg. Tovább megy és gunyolódó hangon a hadtudományok terén való állítólagos járatlanságát is szemére veti.

„… Néhány nap óta, – igy ir, – az epemirigy is befészkelte magát a seregnél… De ez mind semmi; mert az ön nézete szerint föladatom csupán az, hogy egy alig 20 ezer emberből álló hadtesttel (melynek kétharmada hasznavehetlen önkéntes) észak Magyarországot, Pozsony városát s ezenfelől még Sopron és Moson vármegyéket megvédelmezzem… A honvédelmi bizottmány még mindeddig nem hatalmazott fel arra, hogy a hadcsapatok elhelyezéséről, saját belátásom szerint intézkedhessem. Lehet, hogy az én nézeteim egy kissé nagyon radikálisak, midőn állítom, hogy azt Pestről egyáltalában nem lehet elhatározni: vajjon az úgynevezett nádasi útszoros (a Fehérhegyeken keresztül) ostromgerendázatokkal (Blockhäuser) megvédhető-e, vagy sem? Pesten úgy látszik, erről is csak úgy gondolkoznak az emberek, mint a tiszti előléptetésekről…”

Majd fölmerül gyülölködő lelkében a diktátorság csalképe. Ugy tesz, mintha Kossuthnak ajánlaná fel, pedig valószinűbb, hogy önmagára gondol. Levelének erre vonatkozó része igy hangzik:

„… Egy jó hazafi sem titkolhatja el, hogy a veszély nagy, rendkivül nagy, s fájdalom, még nagyobb is lehet. Mindazon nemzetek története, melyek a megsemmisülés meredélyén megint a lét azon fokára emelkedtek, amely további fenmaradásuk föltételeit magában foglalta, azt tanitja, hogy vannak pillanatok, midőn minden kicsinyes tekintetnek meg kell szünni, ha az egészet akarjuk megmenteni; – azt tanitja, hogy az akarat egysége nélkül erre gondolni sem lehet; – végül azt tanitja, hogy ez az egység csak akkor érhető el, ha az egész nemzet, vagy legalább túlnyomó nagyobb részének a bizodalma egyetlen emberben összpontosul, s a nemzet ezt az egy embert bizonyos meghatározott időtartamra önként maga fölé helyezvén, akaratának is önként hódol. Igy volt eddig, s igy lesz ezután is. S én nem gondolnám, hogy Magyarország kedveért a világ folyása más irányt vegyen. Vajjon már oly közel áll-e Magyarország a végromláshoz, hogy csak egy hatalmas kéz diktaturája által menthető meg, – azt itéljék meg azok a férfiak, kik időszerünek tartják a magyar hadsereg vezérletét egy egyszerü magánemberre bizni. Hogy azonban ezen hadsereg egyrésze a legujabb események folytán közel áll a végfeloszláshoz: az oly tény, melyet egyetlen szakértő katona sem tagadhat. Kideritendő, hogy ki ennek az okozója: be kell várni azt az időt, amidőn a kedélyek izgatottsága lecsillapul, s méltányos és igazságos itélet leszen hozható…”

Honvéd fogolytisztek névaláirása 1849-ből.
(Az aradi ereklyemúzeumban őrzött eredeti után.)

Kossuth elnéző türelemmel viseltetett a haragvó vezér iránt. Sőt, még olykor tetszett neki nyers és kiméletlen modora.

– Ime, – igy szólt egy alkalommal a honvédelmi bizottmány ülésén, – ez aztán a forradalmi katona; nem törődik semmivel, hanem bátran kimondja véleményét még velünk szemben is.

Utóbb, midőn Kossuth előtt sem volt immár titok a gáncs forrása, látóhatárunk annyira elkomorult, hogy nem akart kikötni véle. Hisz oly szűkiben voltunk a hivatásos vezéreknek, hogy a meglevőket, ha itt-ott botlottak is, lehetőleg kimélni kellett. Az pedig elvitázhatlan, hogy Görgei nagyeszü, erélyes és körültekintő parancsnok vala.

Ilyetén belső meghasonlás bénitá erőinket, mikor Windischgrätz herczeg a támadáshoz fogott. Görgei elégedetlensége, a melyből épenséggel nem csinált titkot, mihamar átragadt a tisztikarra, innen pedig, mint a hidegláz, a legénység közzé lopózott.

– Lehetetlen győzni, hiszen tízannyi az ellenség, mint a mi seregünk. Ott jön át a német, ahol akar. Jól tudják ezt Pesten is, megirta nekik Görgei, de nem hallgatnak reá. Az a parancs, hogy itt kell maradni. No, majd meglátják, mi lesz ebből.

A lobogó tábortüzeknél csüggeteg lemondással igy beszélgettek egymás közt honvédjeink.

Az önbizalomnak ily nagymérvü megfogyatkozása mellett vajjon lehetett-e győzni?…

Simunich császári tábornok, mint tudjuk, már decz. 14-én Pozsonymegyébe tört, s a nádasi szorosból, rövid harcz után, kiszorította Ordódy dandárát. Ordódy Szered felé hátrált.

Görgei még aznap éjjel értesült a nádasi szoros föladásáról, s ha csak azt nem akarta, hogy hátba támadják, sietősen intézkednie kellett, hogy Simunich visszaszoríttassék. Akként rendelkezett tehát, hogy Guyon ezredes egypár zászlóaljjal siessen Nagy-Szombatra, itt vonja magához Ordódy dandárát, s aztán egyesült erővel üssenek Simunichra.

Guyon, 1700 emberrel és egy ágyu-üteggel decz. 15-én indult el a pozsonyi táborból és decz. 16-án reggel érkezett Nagy-Szombatra. Ordódy azonban már ekkor Szeredet is elhagyta; átkelt a Vágon, s Lipótvár védő falai közzé huzódott.

„Még jóformán el sem helyezkedtünk, – irja egy szemtanu, – midőn a közeli halmokon feltüntek a Simunich előcsapatjai. Délután három órakor pedig már az egész ellenséges haderő, – 6000 ember, 18 ágyu, – a város alatt nyüzsgött. Simunich szintén Nagy-Szombat megszállására indult, de mi néhány órával megelőztük. Az összeütközés elkerülhetlenné vált. Kisded csapatunk, a háromszoros túlerő ellen, akarva, nem akarva, kénytelen volt fölvenni a harczot…”

Rohonczy Lipót, a Károlyi-huszárezred ezredese.
(A család birtokában levő arczkép után.)

És ozsonnatájt csakugyan mérkőzésre kerül a dolog. Az első ágyulövések után sűrű nehéz köd ereszkedik le, alig látni két lépésnyire. De ez nem akadály: szuronyviadalra kelnek. Guyon mindenütt az első. S vakmerősége fevillanyozólag hat a csapatokra, amelyek vitézül, hősiesen harczolnak. Mindhiába: lehetetlen megbirkózniok a túlnyomó erővel.

Hat órakor, – már egészen sötét van, – Guyon a városba huzódik; erre talán még keresztülvághatja magát. De itt is ellenség. És megujul a rettentő küzdelem. Utczáról-utczára, lépésről-lépésre foly a harcz, mell mell iránt, ember ember ellen.

Az Ernő-gyalogosok hadilobogója az ellenség kezébe jut. Az elesett zászlótartó kezéből csavarták ki.

– Hát engeditek elvinni? – kiált feléjök Pusztelnik őrnagy.

– Dehogy engedjük! – zugták a fiuk, s fogcsikorgató dühvel, halálmegvető elszánással törnek a császáriakra.

Ezenközben egy ház gyúl ki. A fölcsapó lángözön bevilágit a sötét éjszakába. Minő szörnyü kép! Az utcza teli vonagló holttestekkel. A letaposott havon nagy barnavörös foltok: a lemészárolt katonák omló vére. Itt a lovasság keveredik össze eleven gomollyá, amott néhány ágyu birtokáért foly a rémes tusa, távolabb egy zászlóalj igyekszik utat vágni magának.

Még egy végső, kétségbeesett erőfeszités, – s csapataink nagy bajjal keresztültörnek az ellenség fojtogató övén. Este kilencz órakor Nagy-Szombat már csöndes. A szétzilált honvéd-dandár Szereden át Komáromnak menekül.

A vak sötétségben, fogyasztó hóvihar közepett búsan marsol a honvéd. Köpenyegének ujjával megtörli lőporfüstös arczát s elkeseredve mormogja:

– Hiába, nincs szerencsénk. Elhagyott már a jó Isten is.

Veszteségünk: 98 halott és sebesült, 798 fogoly, 5 ágyu és 1 hadilobogó. A foglyok zöme, mint Levitschnigg irja, az Ernő-zászlóaljból került ki.

A véres ütközet lefolyásáról, kissé túlozva, Görgei ezt a rövid jelentést küldötte a honvédelmi bizottmánynak:

„… Nagyszombaton, – ugymond, – 1700-nyi népünk 15 ezernyi ellenséges sereg által körülforogva támadtatott meg. Pusztelnik táborkari őrnagy, Mack tüzérőrnagy, Guyon ezredes megannyi hőse a magyar nemzetnek. A hős Ernő-zászlóalj zászlóját vesztette ugyan, de mig azt elveszté, előbb elvesztett egy egész századot, s önfeláldozó magaviselete által örök érdemet vivott ki magának a magyar nemzet szabadsága érdekében… Az egész tüzérségből csak négy maradt seb nélkül, két tiszt elesett, maga Mack sebet kapott…”

Ugyanekkor, – decz. 16-án – maga Windischgrätz is megkezdé a támadást.

A magyar határ peremén, az előnyomuló osztrák haddal csaknem szemközt: Gátha mellett a Szegedy-dandár, a parndorfi magaslatokon Zichy Lipót ezredes dandára, Nezsidernél pedig Karger dandára táborozott. Pozsonyban, Aulich ezredes parancsnoksága alatt, szintén volt kisebb csapatunk.

Csakhogy a magyar őrvonal, most a nagyszombati vereség után, még nagyobb veszedelemben forgott, mint a nádasi szoros föladása alkalmával. Attól lehetett tartani, hogy a győztes Simunich átkel a Dunán, s seregünk két tűz közzé szorul. Görgei kardcsapás nélkül, rögtönösen vissza akart vonulni, már szét is ment erre vonatkozó parancsolatja; de később mégis egyebet gondolt, s odamódosítá rendeletét, hogy csapatjaink várják be az ellenséget, csakis abban az esetben húzódjanak Óvár, Mosony, Győr felé, ha túlnyomó erő által támadtatnak meg.

Az első komoly összecsapás, – decz. 16-án, délelőtt 11 órakor, – Parndorfnál történt, ahol a Zichy-dandár (3 zászlóalj gyalog, 2 osztály huszár és 8 ágyu) volt elhelyezve.

Windischgrätz egy egész hadtestet indít kisded őrcsapatunk ellen. Zichy azonban mégis fölveszi a harczot, s csak másfélórai bátor ellenállás után vonul vissza. De a küzdelem hevélyében az utat eltéveszti, s Óvár helyett Nezsidernek hátrál.

Erre aztán az egész vonalon megharsant a visszavonuló. A táborhelyek kiürültek. Görgei, decz. 16-án éjszaka ment el Pozsonyból, s egyenesen Mosonyba utazott. Ekkor már ott találta hátráló seregének zömét, de rendkivül lehangolt állapotban. A kedvtelenséget még növelte, hogy a Zichy-dandár elszakadt a főseregtől, sőt a Karger dandára sem érkezett meg.

Görgei, hogy seregének lohadó harczikedvét fölélessze, Mosony előtt, – decz. 18-án – csatarendbe áll és megütközik az üldözésére induló Jellasics bán hadosztályával. S erős ágyuharcz után, vakmerő huszár-rohammal csakugyan sikerül feltartóztatnia az ellenséget. Jellasics ijedten visszahőköl, seregünk pedig, most már jobb kedvvel, a győri földsánczok közzé vonul. Harmadnap végre megérkezik a két elszakadt dandár is, amely a Hanságba szorittatván, csak kerülő utakon nagy fáradsággal juthatott Győrbe.

A határ föladásáról, illetőleg a mosonyi és parndorfi ütközetekről, Görgei ekként számol be Kossuthnak:

„… A jobb dunaparti sereget Győrnél kivánván összpontosítani, decz. 17-én a gyalogságot és az ágyú-ütegeket Győrbe küldöttem; decz. 18-án délben a lovasság egyrészét szintúgy Győr felé utasítám, midőn jelentést kaptam az előőrsöktől, hogy az ellenség roppant erővel Mosonyhoz közeledik. Seregünknek kezemnél levő részét azonnal az ellenség elébe vezetém, s azt megszalasztottam. Az ellenség oly sebességgel menekült, hogy őt minden jóakaratunk mellett sem érhettük utól. Több halott: ember és ló maradt a csatatéren. Még a sebesülteket sem vivék magukkal; emberségből teljesiténk rajtok azt, mit saját vezéreik és pajtásaik félelemből elmulasztottak. Az ütközetben Zehlhoffer 4-ik huszárezredbeli őrnagy, Szegedy Imre 9-ik huszárezredbeli alezredes és dandárparancsnok, s Görgei Kornél ugyanezen ezredbeli őrnagy, úgy szintén a lovas honvédtüzérség, de általán véve az egész huszárság a legjelesebben viselték magokat. – A decz. 16-iki parndorfi ütközetben leginkább Zichy Lipót 10-ik huszárezredbeli őrnagy, kit a helybenhagyás reményében alezredessé neveztem ki, tünteté ki magát a legdicsőségesebben, midőn a dicső veszély alkalmát üstökön ragadván, a négyszer nagyobb ellenségnek sokáig a legbátrabban ellentállt… Megemlítem még, hogy a győri vonal elfoglalásával, mindazon gabonát, szénát, zabot és szalmát, mit eltakarítani nem birtunk, fölégettem. Igy legalább a győri uton alig ha lakik jól sokáig az ellenség; s ha ezen példám utánzókra talál, majd elbánunk a czudarokkal…”

Windischgrätz herczeg, fényes kiséretének élén, diadalmi zeneszóval decz. 18-án délután 3 órakor vonult Pozsonyba.

Most néhánynapi szünet állott be. Windischgrätz megpihent babérjain, s a vidék leigázásával foglalkozott.

A veszedelem, mint dagály idején a tenger, pillanatról-pillanatra nőtt. Az ország szive: Budapest felé immár csaknem egészen szabad volt az út. Éjszak felől Schlick, nyugatról a Windischgrätz diadalmas hadai közeledének. S részünkről sehol semmi ellenállás. Amott Miskolcz táján egy szétszórt sereg, emitt Győrnél egy hátráló sereg.

Már a budaméri csatavesztés óriási ijedelmet okozott a fővárosban. Hát még mikor Windischgrätz betörésének jött meg a gyászhire! Valóságos pánik tört ki. Az élénkség kihalt, a forgalom megszünt. Az emberek tanácstalanul, sápadtan ődöngtek az utczákon. Sokhelyt podgyászos kocsikat lehetett látni. Mintha egy nagy szerencsétlenség küszöbén állana a város.

A képviselőházban szintén rendkivül komor volt a hangulat. Az arczokon az aggodalom sötét felhője borongott.

Az elcsüggedés e szomoru napjaiban ismét csak Kossuth volt az, akinek helyén maradt a szive. Egyetlen panaszos szó nem rebbent el ajkairól, hanem elővette ékesenszólását, elővette erélyét és minden lehetőt megtett, hogy az izgalom lecsillapodjék. Még a beérkező hadijelentések is úgy kerültek ki tolla alól, hogy azokból a közönség bátoritást merítsen.

Komáromnál 1849. jul. 2-án vivott csata térképe.

A nagyszombati véres csata lefolyását például ilyetén lángragyujtó megjegyzésekkel tette közzé:

Nagy-Szombaton a nádori dandár, Guyon ezredes, Pusztelnik vezérkari őrnagy és Makk tüzérőrnagy alatt 1.700 emberünk 15.000 ellen szurony viadalban szemtől szembe öt óra hosszat tartotta magát. Elesett közel fele, a többi keresztülvágta magát. Az Erenszt-zászlóaljnak zászlóőrző százada ott fekszik lobogója mellett, mely csak a század utolsó emberével tudott elesni.

A haza leborul emléketek előtt, dicső vitézek! Kiontott szent véretek az enyészet átka gyanánt hulland vissza az igazságos egekről az olmützi kamarilla gyilkos fejére: melynek legjobbika sem ér fel egy csöppel kiontott véretekből. Társaitok, s az egész nemzet megfogja boszulni halálotokat. Hiszen még van Isten az egekben, s kell, hogy elkövetkezzék a támadások hajnala. A nemzet imádkozik emlékezetökért.

A fővezér keresse össze neveiteket, s a földön, melyet véretekkel megszenteltetek, egy nagyszerü nemzeti emléknek kell emeltetnie.

Addig némuljon el az öröm minden magyar ajakról, mig Nagy-Szombat szent földjét a gaz-ellenség körmei közül ki nem ragadtuk, s bosszut nem állánk e gyilkosainkon.

Igy szórta Kossuth a bátorítás, s a harag gyujtó szikráit a csüggedő nép közzé.

De ezenközben ujabb, széleskörű intézkedéseket is tett a honvédelem fokozása érdekében.

Mindenekelőtt Schlich előnyomulásának a meggátolásáról kellett gondoskodni. Kossuth, Mészáros Lázár hadügyminisztert kérte föl, hogy ő maga álljon Pulszky hátráló dandárának az élére, gyüjtse össze a szétszórt csapatokat, s aztán, ha csak lehet, birkózzék meg Schlick haderejével.

Mészáros, ez az önfeláldozó és nemes férfiu, a veszélyben forgó haza jóvoltáért szívesen vállalkozott erre is.

„… Magam kínálkoztam volna, – igy szólt az ő megszokott katonás modorában a képviselőház ülésén – ha nem élnénk oly körülmények közt, hol mindenkit gyanusítanak, s azt, ami a szerencsétől és körülményektől függ, embernek tulajdonítják; a vállalat nem sikerülése esetén pedig az illetőt azonnal gyanusítják és svarczgelbséggel vádolják. Amit az isten nekem adott, mindent felajánlok a hazának, ami egyébiránt csak polgári kötelesség. Jól van, hát az ellenség elébe megyünk; s nem csak mint Pompejus igérni fogjuk, hogy földből teremtünk hadsereget, hanem valóban nagy haderővel állunk az ellenség elébe. Ismerem az ellenséges vezért, volt szerencsém alatta szolgálni; de mégis remélem, hogy Isten segedelmével végezni fogok vele, hiszem, hogy schlükelni (elnyelni) fogom Schlicket. De akárhogy dől el a dolog; itéljenek el, de ne negyedeljenek fel…”

Mészáros decz. 18-án már Miskolczon volt, s nagy erélylyel fogott a Pulszky-féle dandár ujjászervezéséhez. Néhány nap mulva Szemere is követte, hogy mint teljeshatalmu kormánybiztos támogassa őt nehéz föladatában.

Majd Görgei táborának a megerősítésére került a sor. A nemzetgyülés olykép intézkedett, hogy Perczel Mór, aki 5000 főnyi dandárával a Muraközben volt, keljen azonnal útra, s csatlakozzék a feldunai sereghez. Perczel, a kapott parancshoz képest rögtön el is indult. Ha ez az erősítés sem volna elegendő: bács-bánsági hadaink is förendeltetnek.

Majd ujabb segédcsapatok fölállitásáról történt gondoskodás. A honvédelmi bizottmány, Kossuth inditványára, e tárgyban három különböző rendeletet, illetőleg fölhivást bocsájtott ki.

Az aradi vesztőhely apotheozisa.
(Az aradi 1848–49-iki ereklye-muzeum képgyüjteményéből.)

Első rendeletével a törvényhatóságokhoz fordul, s uj mozgó nemzetőr-csapatok toborzására szólítja föl őket. A szervezés főbb pontjai ezek:

1. Egy megyében több önkéntes mozgó-csapat is felállítható.

2. A csapatvezéreket a főispán, esetleg az alispán, vagy a megyében működő kormánybiztos nevezi ki.

3. A csapatvezérek illetménye a csapat számának arányától függ. Oly csapatvezér, kinek csapata 100 egész 200 főnyi legénységből áll: századosi, kinek pedig csapata 400 főből áll: az országtól őrnagyi illetményt nyer.

4. Az ily mozgó csapatok legalább négy hónapra kötelesek alakulni és vállalkozni; s akár lovasokból, akár pedig gyalog vadászokból álló, vagy szekerész hadak legyenek azok, minden legényre 5 frt. foglalót kapnak; fő és altisztjei, ugyszintén a legénység is ugyanazon zsoldot és dijjat húzza, mint a rendes katonaság.

5. Köteles a csapat magát fölfegyverezni, azonban mérsékelt fegyverváltsági dijjat az államtól fog nyerni.

6. Ezen szabad mozgócsapatok a rendes hadsereghez nem csatoltatnak, hanem minden csapat a maga kezére szabadon fog az ellenség ellen működni; azonban, ha megyéjökben nincs ellenség, tartoznak a kormány felhivására a szomszéd és második szomszéd törvényhatóságba is átmenni.

7. Rendeltetésök nem az, hogy csatarendben álljanak az ellenség ágyui elé, hanem, hogy hangya módjára az ellenséget körüllepjék, azt szüntelen nyugtalanítsák, soha békét ne hagyjanak, az élelmi szereket előle eltakarítsák, társzekereiket elfoglalják, éjjelenként az előttük ismeretes utakon és ösvényeken oldalt és hátul megtámadják és pusztitsák.

8. Ami zsákmányt az ellenségtől elfoglalnak, az az ő tulajdonuk; minden fogolyért, melyet átadnak: 5 pfrt. dijjat nyernek; minden szuronyos fegyverért pedig váltságbérül: 8–12 pfrtot.

Egy másik fölhivás már egyenesen a közönséghez van intézve, s a népfelkelés, valamint a szabad, úgynevezett guerilla-csapatok alakítására buzdít. Ez a fölhivás így hangzik:

Fölhivás

a népfelkelés, valamint a szabad mozgó (guerilla) csapatok szervezése tárgyában.

A szabadságharcznak népharcznak kell lenni. Ekkor a nép győzhetetlen.

A népfelkelés már többször alkalmaztatott. Gyakran nagy sikerrel, mint Róth tábornoknak elfogatásakor; néha azonban nem felelt meg a siker a várakozásnak, aminek oka az, hogy a felkelt nép csatarendbe állíttatott az ágyuk és az ellenséges katonaság elébe, mi nem lehet a népfelkelés rendeltetése.

Ha nép felkel, s nem áll csatarendben az ellenség homloka előtt, hanem azt ezernyi ezreinek számával mint a hangya körül keringeti, ki gyalog, ki lóháton, ki szekeres csoportban; használja az éjt, midőn az ágyu hiába dörög; használja azt, hogy a nép minden utat, ösvényt, hidat, bokrot ismer; eltakarít az ellenség elől minden élelmet, nyakára gyujt, amit nyakára gyujtani lehet; elvágja társzekereit, nem hagyja soha pihenni, felriasztja az álom karjaiból, reácsap oldalt, reácsap hátulról; ha csatarendbe sorozza magát ellene: akkor visszavonul, s egy pár óra mulva ismét újra kezdi. Ha a nép ekként kél fel, s kisebb csapatokban mint a hangya örökké mozog az ellenség körül, – a nép győzhetetlen.

Haynau és Paskievits herczeg.
(Egykoru kép.)

Nem kell a népnek puska, minek is kelljen? Nem mindenik tud bánni vele; a ki tud: az szerez magának. Nem is puffogva, lármázva kell a felkelt népnek járni, hanem csendben rohanni meg az éj oltalma alatt az ellenséget, mely szegény hazánk kebelét marczangolja. S ha megrohanta: fejszével, kaszával, bottal, késsel szúrni a halált maga körül, kanóczot vetni az ellenség társzekereibe, puskaporos gyüjtelékeibe. Ez a népfelkelés föladata.

Az ellenség kimondta, hogy a magyar nemzetet ki akarja törülni az élő népek sorából, s országunkat Ausztriába olvasztani. Ezen istentelen szándékát végrehajtandó, miután minden oldalról megtámadta hazánkat, s felbujtogatta nemzetünk ellen a vad szenvedelmek rablóvilágait, most végre azt gondolván, hogy csak oldalról való megtámadás által véderőnket megoszlatá – főseregével együtt betört hazánkba.

Felső-dunai hadseregünk elszánt bátorsággal állott ellent, nehézzé s drágává tette a berohanást, s aztán, hogy a hosszu vonalon szétszórt haderő összpontosulva erősebb legyen; az végre előre védsánczokkal ellátott Győrnél vonta magát össze. Ott fogja a szabadság harczát megvívni a magyar szabadságnak a Dunánk jobbpartján álló létserege. A kormány megtette, ami erejében állott, s kötelességéhez tartozik. Most tegye meg a nép is a magáét, önmagáért, a szegény szorongatott hazáért.

Keljenek fel a népnek ezrei, alakuljanak mindenütt önkéntes mozgó csapatok, ne várjon senki parancsot, rendeletet! Vállalkozzék, kinek szive a hazáért dobog, vegye magához barátjait, szomszédait, ismerőseit és segítsen a hazát védeni.

Hajtassék végre erélyesen a szabad mozgó csapatok iránt kibocsájtott rendelet.

Ezenfelül pedig keljenek fel a népnek ezrei, s segitsék az ellenséget semmivé tenni.

Keljen fel különösen Komárom, Győr, Veszprémmegye; s Veszprémmegyében a Bakonynak rettenthetlen népe. Az ellenséggel szemközt ott áll vitéz seregünk. A nép pedig, mint a fáradhatlan hangyasereg vegye őt körül minden oldalról.

Komárom népének: a Csallóköz mocsárjai, a győrinek: maga Győr, hadseregünk, a vidék biztosító vizei, Veszprémnek a Bakony bevehetetlen rejtelmei biztos fedezetül szolgálnak.

Mig a Bakonyban, s Bakony táján a nép őrzi a hazát: addig jaj azon ellenségnek, mely azt háta mögött hagyva, előre mer vonulni.

Fel, fel! Szabad hazánk szabad népének ezerei!

Budapesten, 1848. deczember 18.

Az országos honvédelmi bizottmány.

Erre a szívdobbantó fölhívásra gyors egymásutánban csakhamar számos guerilla-csapat alakult. A nevezetesebbek, íme, ezek voltak:

Felsőmagyarországi szabadcsapat. Szervezte: Koronidesz Lajos őrnagy.

Sárosmegyei vadászcsapat. Szervezte: Ujházy László sárosmegyei főispán, aki két fiával együtt közlegénynek állt a csapatba.

Bihari önkéntesek. Szervezték: Hatvani, Dobozi és Gazsy.

Nemegyei szabadcsapata. Szervezte: Nemegyei Bódog.

Lovas portyázók. Szervezte: Takács István.

Hont-nógrádi lovascsapat. Szervezte: Gracza Antal, hontmegyei szolgabiró.

Nagykőrösi szabadcsapat. Szervezte: Szentpéteri.

Verespántlikás szabadcsapat. Szervezte: Kállay Manó és Zoltán Mihály.

Szabolcsi szabadcsapat. Szervezte: Péchy szabolcsmegyei alispán.

Csongrádi szabadcsapat. Szervezte: Sántha Ede, csongrádmegyei birtokos.

Rákóczy szabadcsapat. Szervezte: Vasvári Pál, a márcziusi ifjuság ismert vezetője.

Bocskay szabadcsapat. Szervezte: Sillye Gábor kormánybiztos.

Békésmegyei szabadcsapat. Szervezte: Wenkheim Béla báró.

Hevesi lovascsapat. Szervezte: Gróf Wartensleben Gusztáv.

Beniczky Lajos, a nagyerélyű kormánybiztos, még a hurbanista-mozgalom kitörésekor, a fölvidéken alakított csaknem ezer főnyi önkéntes csapatot, de amely nemsokára a rendes honvédsereg keretébe illesztetett.

Ormai (Aufenberg) Norbert őrnagy, a Kossuth hadsegédje pedig decz. 21-én a kormány megbizásából egy „honvéd vadászezred” toborzásához fogott.

Az itt fölsoroltakon kívül az ország különféle részein alakult még több más apró guerilla-csapat is, s ezek szintén igen jól megfeleltek hivatásuknak.

Kossuth, deczember 22-én még egy harmadik szózattal is fordul a nemzethez.

Ebben a manifesztumában „a mindenható isten s a szabadság nevében” arra kéri a magyar népet, hogy siessen a honvédzászlók alá; a törvényhatóságoknak pedig megparancsolja, hogy „miután a magyar nemzet ellen irtó háború foly”, az országgyűlés által megajánlott 200.000 ujonczból a reájok eső jutaléknak hátralékos részét haladéktalanul állítsák ki. A hatalmas szózat, amelyet a lelkészkedő papság a szószékről hirdetett ki, teljes szövegében így hangzik:

Magyarország népeihez!

A mindenható Isten, a szabadság, a népek Istenének nevében! Amen.

Magyarország népei szabaddá lettek a múlt márcziusi napokban.

A szabadságot a nemesség adta meg. Ő hozta ezen áldozatot.

A királyt nehezen lehet arra bírni, hogy a nemesség ezen dicső, de igazságos áldozatát neve aláirásával szentesitse.

De az országgyülés elhatározott magaviselete s a szabadságukért fölkelt népek fenyegető állása megrettentették őt, s igy irta alá végre azon törvényeket, melyekben a népek szabadsága biztosítva van.

Aláirta, nem szíve sugallatából, hanem azért, mert féltette trónját a nép méltó boszujától.

Aláirta, mert gonosz tanácsnokai azzal kecsegtették, hogy majd, ha fordul a koczka: megszegheti esküjét, s erőszakkal megsemmisitheti azon törvényeket, melyeket aláirt.

És az, a mi itt mondatik, nem gyanusítás, a kormány erről hiteles adatokkal bir; minden világosságra jött.

A nádor, kit karjaitokon hordátok, kinek diadalmenetét az országon át a nép rokonszenve s az áldás imái kisérték, hűtlenűl megszökött, de itt maradt irományai közt a mondottak világos bizonyságai megtaláltattak.

S hogy igaz, a mit nektek Isten színe előtt mondunk, eléggé bizonyítja, hogy szabadságunk eltiprására bérlett zsoldosok által kilencz oldalról támadtattunk meg.

Becsődíttettek a szerb rablók a magyar nép legyilkolására.

Feluszíttattak a vad ráczok, kiknek a haza legdúsabb vidéke jutott lakásúl, a magyarok kipusztítására.

Felbujtogattattak, de hála Istennek! többnyire siker nélkül, honunk tótajku népei.

Hurbán gaz tót papot császári hadvezérré tették, ki alávaló czinkosaival s rablócsordájával gyilkol, pusztít, gyujtogat az országban, s akadnak tisztek a császári hadseregben, kik nem pirulnak az emberinem e szennyétől parancsokat fogadni.

Császári hadvezérek vezetik az emberiségből kivetközött, dühös oláhcsapatokat, kik gyávák a harczban, de ha fegyvertelen magyarokra találnak, a legkikeresettebb kegyetlenséggel, vad ordítások és hahoták közt ölik rakásra.

A vér fagy meg ereinkben, kezeinkben a toll reszket, ha a leplet fel kell azon iszonyokról emelnünk, melyeket a baromnál aljasabb csorda véghezvitt.

Ámde nektek, testvéreink! tisztán kell látni, s nektek tudni kell, mikép bánik azon uralkodócsalád veletek, melynek minden tagját meggazdagítottátok, s melynek trónját annyi veszélytől megóvtátok.

Halljátok és borzadjatok! Csak nehány példát hozunk fel ezer helyett, melyekkel undorodunk tollunkat megfertőztetni.

Erdélyben a dühös oláhság, egy egész védtelen, fegyvertelen családot, a Brádi-családot, hitet megingató istentelenséggel konczolta le, tizennégyen vesztek el Brádiak, az öreg apától kezdve az utolsó unokáig; ezek legkisebbikét, egy csecsemőt, elevenen vetették a sirba, hol nem legyilkolt, hanem halálig kinzott, szétmarczangolt szülőinek büzhödt testei közt három nap és három éjen át hallották haldokló sírását, a nélkül, hogy e hyénák százai közt egy könyörülő lélek a kínok oly legiszonyúbbjának véget vetett volna.

Közép-Szolnokban b. Huszár Zsigmondnak, leirhatlan kinzások után, oláh inasa a fejét lenyeste nyakáról s Urbánnak vitte ajándékba, ki e rémitő istentelenségéért kormánybiztosnak nevezte ki.

De elég! oh honom népei! elég, a szív reped meg e szörnyüségeken.

És ily népet, e vad és gyáva csordát, a császár kedves hiveinek nevezi!

Nem csendül-e meg a gyermek, a szegény gyermek sirása fületekbe? kit atyjának, anyjának, testvéreinek összehurczolt vérző tetemeire vetettek a mély sirgödörbe! s éhen hagytak meghalni?

És te Isten! a népek Istene! nyugosznak-e villámaid, s ki nem merült-e béketűrésed?! Te, a népek Istene, te az igazság Istene vagy, s mennyköveid le fognak csapni e hóhérok közé.

És ezen embereket, kik elevenen sütik meg, fűrészelik ketté embertársaikat, kik a ma született gyermeket atyja kapujára szegezik: cs. kir. tábornokok vezérlik! S nincs e zsoldos seregben egy tiszt, egyetlen, ki lábaihoz dobva kardbojtját, undorral s iszonynyal fordulna el tőlük.

I. Ferencz József bevonulása Győrbe, 1849. jun. 28-án.
(Egykoru kép.)

Irtózatos! Irtózatos!

És ujra mondjuk: e vérebeket a császár kedves híveinek nevezi, megdicséri; irántai ragaszkodásukat magasztalja s biztatja őket, hogy eddigi pályájukon tovább haladjanak; hogy öljék, kínozzák, gyilkolják a tehetetlen öreget, a gyámoltalan némbert s ártatlan gyermeket, kiket az üdvezítő magához hívott s kiké a mennyeknek országa.

Ily harczot vívott az agg császár, kit saját tanácsnokai ledobtak trónjáról, mi után felhasználták; ily harczot vív Magyarország népei ellen a gyermek császár, kit e gaz tanácsosok a trónra kényszerítettek, hogy minden kegyeletet, mely valaha e népben az uralkodóház iránt volt, végkép kiirthassanak.

Óh ha az emberekben, kik igy boríták el vérrel, pusztítással e szegény ártatlan hazát, egy szikrája van még az emberi érzelemnek, lehetetlen, hogy alvásra hajthassák fejeiket a nélkül, hogy az istentelenségök miatt legyilkolt ártatlanok árnyékai füleikbe ne suttogják az örök kárhozatnak kinjait.

Mert tudjátok, Magyarhon népei, miért tették ők mindezeket? miért uszítottak benneteket egymásra? miért pártolták a vad rablók csoportjait s küldték be 9 oldalon zsoldos népeiket?

Talán feltámadt az ország a király ellen? Nem, sőt mindig arra kérte, jöjjön Budára lakni, uralkodjék hű népe felett, és mi szeretettel fogjuk őt körülvenni.

Talán uj jussokat akartunk tőle kicsikarni? nem, mi csak azt kivántuk: tartsa meg a törvényt, a ti szabadságtok törvényét, melyre megesküdött. De e kivánságra fegyveres hitszegéssel feleltek.

Talán el akartuk a királyt kergetni? nem; sőt mikor a bécsiek feltámadtak s ő félelmében a messze hegyek közé szökött, midőn az egész világ elhagyta; mi nem hagytuk el; kértük, rimánkodtunk neki, jöjjön körünkbe, a magyar nép megőrzi őt minden viszontagságtól; de ő nem jött, nem fogadta el kérésünket, hanem gyilkosokat bérelt Magyarország törvényeinek, a ti szabadságtoknak eltiprására.

Vagy talán nyomorogni hagyta az ország a királyt, nem gondoskodott királyi széke fényéről? Nem. Három ezerszer ezer, azaz három millió forintot rendelt neki a nép adójából esztendőnként udvartartása költségeire, annyi pénzt egy esztendőre, amennyivel háromszázezer becsületes embert örökre boldoggá lehetne tenni.

Miért támadták meg tehát az országot?

Cselekedték azért, mert a törvény, melyet aláirt a király, gerenda volt szemökben; mert tudták, hogy ha e törvény erejében megmarad, sem életetek, sem erszényetek felett nem rendelkezhetnek, mivel a törvényekben az van, olvassátok el, és higyjetek saját szemeteknek, hogy az ország kincsei s a haderő felett nem idegen önkény, hanem ti, az összes nép fogtok képviselőitek által rendelkezni, kik előtt a magyar miniszterek is minden tetteikről felelősök;

mert tudták, hogy ha e törvény áll: akkor kényök-kedvök szerint nem parancsolhatnak száz meg százezer ujonczot sok évi szolgálatra a császár hadseregébe, hogy azokat messze idegen földre hurczolják, s általok idegen népek szabadságát elnyomják;

mert tudták, hogy ha ti, a nép, képviselőitek s minisztereitek által rendelkezhettek a véres verejtéktekkel fizetett adó felett: akkor nem zsebelhetik az adót kedvök szerint, nem tehetnek nagyobb árt a sóra, hogy a szegény népek zsebéből irtózatos összegre növekedett adósságaikat kifizessék.

Mert tudjátok-e, hogy a császárnak mennyi adóssága van? tudjátok, hogyha egy ember 600 évig élne s reggeltől éjfélig számolná a pénzt, ki nem számolhatná.

S e rémitő összeget szerette volna a császár nyakatokba róni.

S most istentelen vezérei betörnek az országba, s hazug ajkakkal intik a népet: maradjon nyugodtan, mert ők nem akarják a népet bántani.

Miért mondják ezt? mert tudják, hogy a nép győzhetetlen, ha felkél rettenetes erejében, mert tudják, hogy a nép lehellete elfujhatja őket e haza földéről, mint a szél elfujja a szemetet. Azért akarják a népet gyáva semmittevésbe beleringatni.

De hát nem tudjátok-e, hogy a ki az országot akarja elfoglalni, a népet akarja elfoglalni? – mert az ország maga eszméletlen föld; az önkény jármát nem a föld, hanem a nép fogja hordani.

Az ország szabadsága a nép szabadsága! Ha az ország szabadságát fegyverrel eltörlik, a népet tették szolgává, a nép szabadságát törlötték el.

És még azzal is hitegetnek, hogy a császár nem akar benneteket újra robot és dézma alá vetni; könnyü azt nem akarni, ami lehetetlen; ámde ne higyjetek az ámitó szónak. A zsarnokok csak addig türik a nép szabadságát, mig nem érzik elég erősöknek magukat, hogy azt elvegyék.

Lássátok atyánkfiai!

A piskii emlék, s gerendadarab az 1849-iki piskii hidból.
(Eredetije az aradi ereklyemúzeumban.)

A király a mult tavaszkor többféle törvény megtartására adta esküvel erősített szavát, nemcsak a robot eltörlésére, együtt hozta az országgyülés ezzel a többi törvényeket is; hogy t. i. ezen népnek vérével, pénzével Bécsből nem szabad önkény szerint rendelkezni, s hogy mindnyájan egyenlő polgárok vagyunk. Alig mult el négy hónap, s már megszegték a törvényeket. A király megirta a ti képviselőiteknek, hogy ezen törvényeket nem fogja többé megtartani, s azt akarja, hogy a magyar vérrel, a magyar pénzzel tovább is csak ő rendelkezzék; s mert ebben az ország meg nem egyezett, irtó háborút kezdett ellenünk. Négy törvény közül hármat már megszegtek; higyjétek el, hogy a negyediket is megszegik, mihelyt legyőztek.

Aztán mit értetek el vele, hogy a robot megszünt, ha más úton utolsó falat kenyereteket elveszik a német adósság fizetésére?

Ime itt van oka, miért nem szerették Magyarország szabadságát, miért követtek el mindent, hogy előbb egymás ellen uszítsák a hon testvér-lakosait, azután fegyveres erővel rontsanak az országba, hódítsák meg népeit, vessék katonai zsarnokság alá, s rendelkezzenek életök és vagyonuk felett.

De él az örök Isten, és nem hagyta el népét! Sőt keze világosan működik, mert ennyi csel, ármány, ellenség; s ennyi istentelenség mellett is még mindenütt sikerül ellenségeink elé hasonló, sokszor nagyobb erőt kiállitani!

De még nehéz napok állnak előttünk, dicső, de nehéz napok; s mi, a nép képviselői, s a kormány, mely azoknak kifolyása, azon hatalomnál s roppant felelősségnél fogva, melyet gyönge vállaink csak általok támogatva viselhetnek el, felszólítunk benneteket, sőt saját hatalmatok magasztosságában, melyet kezeinkbe letettetek, rendeljük:

Hogy keljetek fel tömegben, Magyarország népei! mindenütt, mert az ellenség közelg, alakuljanak mindenütt a kormány által kijelölt vezérek alatt önkénytes szabad csapatok az ellenség kiirtására, a nép pedig mindazon vidéken, melyet az ellenség fenyeget, keljen fel tömegben s csatlakozzék a hazát védő csapatokhoz.

Értsétek meg a kormány szavait jól: mi nem kivánjuk s nem akarjuk, hogy az ellenség fegyverei s ágyúi elébe álljatok, mi nem akarunk mészárszékre vinni benneteket, sőt kinyilatkoztatjuk, hogy ez által csekély szolgálatot, néha kárt tennétek az országnak.

A felkelt népnek rendeltetése nem az, hogy az ellenséggel homloksorban szembe szálljon, hogy azzal csatába elegyedjék, hogy ágyúi által magát összelövesse; hanem egészen más, de oly, mi által tizszerte hasznosabb szolgálatot tehet, s neki nem kerül semmi annyi veszélybe, sem annyi fáradságba.

Igyekezzetek az ellenség előtt az utakat, hidakat elrontani, a hegyszorosokat elzárni éjnek idején; ti, kik minden bokrot ismertek vidékeitekben, rohanjátok meg oldalt, hátul, gyujtsátok reá a házakat, szedjétek el podgyászát, hol rabolni mennek csapatjai, álljátok el utjukat; szóval, csináljatok az ellenségnek annyi kárt, a mennyit csak tehettek.

De mutassátok meg azt is, hogy ti nem rablócsorda, nem rácz és oláh haramiák, hanem férfiak vagytok, kik a hon védelmére keltetek fel: ne bántsátok a védtelent, kárt egyedül csak az ellenségnek tegyetek a nép őrangyalai, az ellenség pedig rettegjen tőletek.

Ez azon szolgálat, melyet az ország képviselői s a kormány vár tőletek, nem más, nem több, s kit ily csatározás közben netalán szerencsétlenség érne, a kenyérkeresetre s további szolgálatra, lábát vagy karját vesztve, képtelen lenne; annak az ország választást enged e három között:

1. Vagy becsületes ellátás holtig.

2. Vagy 10 hold örökös földbirtok.

3. Vagy 1000 pengő forint.

A nép, és ezt esküvel mondhatjuk nektek, győzhetlen, ha együtt tart, ha szándéka erős hazáját megvédeni. Mit tehet 10, mit 100 hadsereg a nép milliói ellen, a nép ellen, mely az ellenségnek sem éji, sem nappali nyugtot nem ad, a nép ellen, mely előle minden élelmiszereket eltakarít, a nép ellen végre, melynek ha milliói felkelnek, botokkal szétverhetik az ellenséget.

Azért az Isten s a haza szent nevében, ti Magyarhon dicső népe! testvéreink! keljetek fel tömegben, roppanttá növekedett hadseregünk segítségtekkel tiz annyi ellenséget kiirthat, mint a mennyi ellenünk tör.

Kiss Ernő tábornok kávéscsészéje.
(Eredetije az aradi ereklyemúzeumban.)

Fel kaszára, villára! merre az ellenség megy, sötét tömegeiteiket pillantsa meg, jobbra, balra, előre, hátra, mint az árviz, fogjátok utait körül, aztán váljatok szét, siessetek gyülhelyeitekre, s mikor az ellenség nem is álmodja, törjetek egy csapatjára, egy-egy podgyászvonalára; hogy a mig ti itt megjelenve, ott szétoszolva folytonosan foglalatoskodtatjátok: vitéz seregeink rajt üsssenek és semmivé tegyék őket.

Fel, Isten nevében, ti a nép milliói! velünk a jó ügy igazsága, velünk az Isten!!!”

Budapest, 1848. decz. 22.

A honvédelmi bizottmány nevében:
Kossuth Lajos
elnök.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem