I. „Lázadókkal nem alkuszom!” | 1848/49-es szabadságharc története

I. „Lázadókkal nem alkuszom!”

A honvédelmi bizottmány átszervezése és uj munkabeosztása. – A várak. – A honvédsereg ruházata, fölszerelése. – A gyerektüzérek. – A honvéd menedékház első terve. – A magyar hadi főtanoda. – A magyar nők a szabadságharczban. – Az első fegyver- és ágyugyár fölállitása. – A magyar nép templomharangjait hordja össze árgyuércznek. – Kossuth a porndorfi táborban. – Windischgrätz fölszólítja Móga tábornokot, hogy seregével csatlakozzék hozzá. – A válasz. – Ivánka Imre ezredes elfogatása. – A bécsi októberi forradalom. – A schwecháti csatavesztés. – A bécsi barrikádharczok. – Bem Magyarországba menekül. – Móga leköszön. – Görgei, mint a feldunai sereg vezére. – Guyon Richárd. Élete és jellemrajza. – A békepárt mozgolódik. – A püspöki kar pásztorlevele és fölirata a királyhoz. – V. Ferdinánd ujabb szózata, melyben kijelenti, hogy a rend helyreállitásával Windischgrätz bizatott meg. – A feldunai sereg válasza.

A magyar nemzet és a bécsi kamarilla közötti harcz egyre nagyobb arányokat öltött. Csakugyan, mintha két óriás kelt volna birokra. Az első csaknem pőrén, üres kezekkel, mint a puszták vakmerő fia; az utóbbi állig fegyverben, mint egy középkori zsoldos. Az egyik jelvénye a kétfejü sas, a másiké a turul. Az egyik a népszabadságért száll sikra, a másik a zsarnokság képviseletében.

Egy-egy percznyi szünet áll be, mintha lélegzetet akarnának venni; de aztán csakhamar ismét összecsapnak, egyre szilajabb haraggal, hovatovább viharzóbb elkeseredéssel. Szörnyü viadaluk közepett szinte reng a föld.

A halálhozó tusából egy szerfölött érdekes és mélyen jellemző vonás domborodik ki. A magyar nép dinasztikus érzelme.

A nemzet, daczára a megujuló ármánynak, még mindig ragaszkodással viseltetik királya iránt. Nem hiszi, nem akarja elhinni, hogy a szentséges korona viselője hűtlenné válhat esküjéhez.

A székely nép az agyagfalvi nemzeti gyülésen, mielőtt az ország szomoru sorsa fölött tanácskozásba bocsájtkoznék, előbb ünnepélyes fogadalmat teszen a királynak.

A honvédsereg „a hazáért és a királyért” csatázik. A honvédelmi bizottmány, amelynek elnöke pedig Kossuth, „a haza és a király nevében” bocsájtja ki a legtöbb rendeletét. Még a tiszti kinevezések is „a nádor és a király jóváhagyása reményében” eszközöltetnek.

S a trón iránti hüség egész Ferdinánd lemondásáig csaknem változatlanul fennáll. De még ezután is, midőn vérbeborult minden, midőn az események kényszeritő hatalma az ápril 14-ikét szülte, még ezután is föl-fölcsillan ez a hagyományos vonzalom. Vajha megértenék és méltányolnák a történelem e bölcs tanitását Bécsben. Vajha megértenék…

A mérkőzés Jellasics kiüzésével rövid időre ismét megszakadt. A kamarilla figyelmét és erejét a bécsi forradalom kötötte le.

– Mindenekelőtt a hálátlan Bécscsel kell végeznünk, s csak azután keritjük a magyarokra a sort, – mondotta Ferencz-Károly főherczeg Windischgrätz parancsnokoló tábornoknak.

Pillanatnyi csönd állt be tehát; de telve szorongató balsejtelemmel, olyan, minő a nagy zivatarokat szokta megelőzni. Csak Erdély felől hangzik fel egy-egy vad üvöltés: a vérengző oláhbandák csataorditása.

Sietni kellett, hogy a közeledő ujabb förmeteg ne döntse romokba a hazát. Ami eddig történt: az ugyis csak az előjáték, majd ezután következik a sorsdöntő viadal. Tudta, érezte ezt a nemzet. Lázas, kettőzött sietséggel munkált tehát erejének a kifejtésén.

A buzditó példával maga Kossuth jár legelől. Éjjelt-nappalt összetéve, száz kézzel dolgozik. Mindenütt ott van: ahol eszme, tanács, erő kell. Mint az anya idegenbe utazó gyermekét, oly szerető gonddal késziti elő a nemzetet a nehéz küzdelemre. Ha már nem kerülhető ki a vész: legalább ne találja egészen készületlenül.

Mindenekelőtt az ország polgári kormányzatára gondol. Azt akarja, hogy az államgépezet a háború idején is lehetőleg jól müködjék. A miniszteriumokat tehát a rendkivüli időknek megfelelőleg átszervezi, mindegyik élére megfelelő szakerőt állit. Az uj beosztás a következőleg történt: Nyáry Pál belügy, Kossuth, később Duschek pénzügy; Szemere Bertalan, majd Ghyczy Kálmán igazságügy; Batthyány Kázmér külügy, Madarász László orsz. rendőrség, Mészáros Lázár hadügy; Pulszky Ferencz pedig, – azalatt a néhány hét alatt, amig külföldre nem menekült, – a kereskedelemügyi államtitkárság teendőit látta el.

A Bécsben székelő külügy-, helyesebben, a király személye körüli miniszterium, Eszterházy herczeg lemondásával föloszlott. Batthyány Kázmér gróf tehát, minden kinevezés nélkül, úgyszólván kényszerítő szükségből vette át ennek a fontos tárczának a vezetését. A miniszterium személyzete egész Bécs elestéig helyén maradt, ekkor azonban Windischgrätz kiűzte őket a császárvárosból. A miniszterium föloszlatásáról Bartal György és Plathy Mihály államtanácsosok a nemzetgyülés elnökénél a következőkben számolnak be:

Jön-e magyar segítség?
(Bécs ostroma idején megjelent gúnykép.)

… Eszterházy herczeg leköszönése és Pulszky államtitkár távozása után Bécsből, mi alólirottak nemcsak kötelességünknek tartottuk e miniszterium törvényes ügyeit félbeszakítás nélkül folytatni, de midőn a legujabb bécsi események következtében láttuk, hogy Szirmay, Ragályi és Hettyei országgyülési képviselők elfogattak és megtudtuk, hogy az ország által beszerzett fegyverek téritvény nélkül lefoglaltattak, s aztán Vargha miniszteri titkár hivatalos helyisége lepecsételése mellett katonák által elfogatott, egész erélylyel léptünk fel. Mivel azonban a csapatparancsokhoz intézett leveleink sikertelenek maradtak, sérelmeinket közvetlen ő felségéhez terjesztettük fel.

Még mielőtt ő felségétől kegyes választ kaptunk volna, tétetett közzé Windischgrätz herczeg f. hó 12-ről szóló rendelete, hogy minden hivatalos teendőinkkel hagyjunk fel és huszonnégy óra alatt távozzunk Bécsből. Midőn azonban törvényes állásunkra, s hivatalos teendőinkre, jelesül tizenkét megkegyelmezésért folyamodó kérvényre és e tekintetben személyes felelőségünkre hivatkozni akartunk, nem csak minden értekezés megtagadtatott, hanem a város főnöke, több katonatiszt kiséretében az egykori kanczellária mindkét épületébe rendeltetett, ott minden hivatalos szoba és szekrény bezáratott és lepecséltetett, mi a többi hivatalnokkal együtt kiutasíttattunk. Cordon tábornok azon rövid választ adta, hogy tőlünk semmiféle tiltakozást, nyilatkozatot el nem fogadhat, hanem kijelenté, hogy szigorúan tartsuk magunkat a kapott utasításhoz. Ily körülmények közt, mivel minden kisérleteink sikertelenek maradtak, s életünk is veszélyeztetve volt, november 13-án minden ingóságaink hátrahagyásával Bécsből elutaztunk…

Batthyány Kázmér gróf tehát ezekután csakis a külügyek rendezése körül szorgoskodék. Ámde, nehezen ment a dolog. Hiányzottak az összeköttetéseink. Törekvéseinkről, küzdelmünkről alig tudott valamit a külföld; s amit tudott, azt is hézagosan, ferdítve. A honvédelmi bizottmány, segítendő e bajon, Párisba, Londonba, Konstantinápolyba, Turinba stb. külön megbizottakat volt kénytelen küldeni. Az osztrák diplomaczia azonban lépten-nyomon gáncsot vetett törekvéseik elé.

Érdekes, hogy október második felében, tehát jóval Eszterházy leköszönése után még több királyi kézirat jelent meg a szabályszerű miniszteri ellenjegyzéssel. Ime, a legutolsó:

Petőfi élete és halála.

Magyar hadügyminiszteremnek.

Magyar hadügyminiszterem fölterjesztésére a Ferencz-Károly főherczeg 52. sorgyalog-ezred eddigi alezredesét, Weiler Antalt, ezennel ezredessé és ezred-parancsnokká, Mayer Ferencz első őrnagyot alezredessé, Osztoich Vilmos másodőrnagyot első őrnagygyá, Weigel Lipót századost másodőrnagygyá nevezem ki.

Kelt Olmützben, 1848. október 17-én.

Mészáros Lázár,

Ferdinánd.

hadügyminiszter.

Mészáros tehát még mindig alkotmányos miniszter gyanánt szerepelt az udvarnál. Egyedül csak ő; „Kossuth és társai” ekkor már „lázadók” valának. Igaz ugyan, hogy Mészáros a kormány lemondása után hallgatagon továbbra is megtartotta tárczáját, de az október 3-diki királyi szózat a többiekkel együtt őt is törvényen kivül állónak jelentette ki.

Mészáros azon volt, hogy ezt az elismerést lehetőleg ügyünk előnyére használja ki. A kir. kéziratokat hiteles másolatban, egy rendelet kapcsán, legott megküldötte az összes hadparancsnokságoknak, a többi közt ezeket irván:

„… A hitelesített másolatban mellékelt legfelsőbb leiratból látandja, hogy Magyarországon még mindig létezik hadügyminiszterium, s hogy ő felsége aláirásával még mindig elismer engem Magyarország hadügyminisztere gyanánt. Midőn a netalán fölmerülő, vagy már beállott kételyek eloszlatására állásom folytonos törvényességének ezen bizonyságát valamennyi csapatnak nyiltan elébe terjesztem, biztosan számitok reá, hogy a főhadparancsnoksági elnökség ezután is mindent el fog követni, hogy e miniszterium törvényes rendeleteinek elég tétessék és az itt-ott még ingadozó véleménykülönbségeknek törvényes irányt fog adni…”

Csakhogy intelme viszhangtalan maradt, mint a pusztába kiáltott szó. A főhadparancsnokok, elsők az engedetlenségben, ügyet sem vetettek rá. De azért Mészáros, a példás hazafi, nem veszíté el kedvét; ernyedetlen buzgalommal tovább munkált a hadszervezés körül.

Az államkormányzás élén, mint legfelsőbb hatóság, a honvédelmi bizottmány állott. Ez helyettesíté e viharos időben a miniszteriumot. Tagjai fizetést nem húztak. Az országgyülés azonban később mégis úgy határozott, hogy „a bizottmány azon tagjai, kik az ország kormányzásában folytonosan tettleges résztvesznek, a miniszteri fizetéshez arányos napidijakat kapjanak, amelybe a havi pótdíj mellőzésével a képviselői fizetés is betudassék.”

Rózsa Sándor négycsövü puskája.

Ugyanezen alkalommal azt is kimondta a Ház, hogy a honvédelmi bizottmány, mely „nem egyéb az országgyülés kifolyásánál”, olyatén felelősségre mint a miniszterium, nem szorítható.

De azért, ami a parlamentarizmus szempontjából helyes is vala, több izben mégis kérdőre vonatott.

Az általános zürzavar, mely egész közéletünket megrázkódtatta, különösen a jogszolgáltatás menetére hatott rendkivül bénítólag. Ezen a bajon a részleges törvényszünet elrendelésével segített a honvédelmi bizottmány. Ghyczy Kálmán igazságügyi államtitkár erre vonatkozó rendelete ekként szól:

Rendelet.

Az ország minden törvényhatóságaihoz!

Hazánk jelen veszélyes körülményei tekintetéből, melyekben az általános népfelkelésnek a hon több vidékein szükségessé vált elrendelése után minden honpolgárnak, főkép a haza védelmével foglalkozni, legszentebb kötelességéhez tartozik; a felkelési általános törvényszünetről szóló törvények értelmében ezennel rendeltetik:

1-ször. Mindazon hatóságokban, melyekben az általános népfelkelés nemcsak igénybe vétetett, de már tettleg is életbe lépett, minden polgári perek folyamata, ujabb kereseteknek megindítása; szóval minden polgári birói eljárás, addig mig az általános népfelkelés tart, s a haza veszélyben van, felfüggesztetik.

2-szor. Azon hatóságokban, melyekben az általános népfelkelés még nem rendeltetett ugyan el, azonban a kebelbéli polgárok mint nemzetőrök fegyver alatt állanak, ezen rendelet csak a hon védelmére valóságos tábori szolgálatban fegyver alatt álló egyénekre terjesztetik ki; magában értetvén: miként ezen hatóságokban is, ha azokban az általános népfelkelés igénybe vétetik, e rendelet maga egész terjedelmében megtartandó.

3-szor. Ide nem értetnek azonban: a rögtönitélő-biróság alá nem tartozó, vagy más oly rendőri és bűnvádi esetek, a melyekben különösen a személy-, vagyon- és közbátorság tekintetében szükséges intézkedések nem halaszthatók, s a melyekben a körülményekhez képest, azonnal kellőleg eljárni, a hatóságoknak nemcsak jogához, hanem kiváltkép a jelen körülményekben legszorosabb kötelességéhez is tartozik.

4-szer. A váltótörvényszéki eljárás ott, hol az általános népfelkelés valósággal életbe lépett, s addig, mig ezen általános népfelkelés tart, szinte megszüntetik.

5-ször. A Királyhágón túli törvényhatóságokra nézvést külön intézkedés fog tétetni.

Kelt Budapesten, okt. 2-án 1848.

igazságügyi álladalmi titkár

Ghyczy Kálmán.

Tudjuk, hogy Kossuth az önálló magyar bank fölállítása érdekében még a tavaszkor nagyszabásu mozgalmat indított. Külön érczalapot gyűjtött, sőt az országgyülés fölhatalmazás alapján hozzálátott magyar pénzjegyek nyomtatásához is. Ezekből a pénzutalványokból az 5 forintosak csakhamar forgalomba is kerültek. Ámde a piaczra dobott mennyiség, tekintettel a háborús időre, kevésnek bizonyult. A nemzetgyülés tehát ujabb: 10 és 100 forintos bankjegyek kibocsájtására adott a pénzügyminiszteriumnak engedélyt. Ezenkivül, hogy az aprópénzben se legyen hiány, 15 és 30 kros kincstári utalványokat is nyomattak; sőt magyar köriratu rézpénz, úgyszintén 6 és 12 krajczáros ezüstpénz veretése is elrendeltetett.

S a közönség bizalma a magyar pénz iránt rövid idő alatt annyira megszilárdult, hogy a „Kossuth-bankó”-t, a mint nevezték, aggodalom nélkül fogadta el mindenki. Elfogadták még a lázongó nemzetiségek is.

Az államigazgatás és a pénzügy ilyetén elrendezése után a honvédelem általános szervezéséhez fog Kossuth. Valóban bámulatraméltó az a roppant tevékenység, amit ezen a téren kifejt. Mások is segédkeznek neki, buzgón és odaadással, de a munka oroszlánrésze mégis az övé. Személyében összpontosul minden: bizalom, cselekvés. S Kossuth a hozzáfüzött nagy reményeknek titáni erővel igyekszik megfelelni. Mi sem kerüle el figyelmét, ami a haza védelmére szükséges.

Az ország veszélyeztetett pontjaira ujabb és ujabb segélycsapatokat küld. Aztán rendszeresíti a népfelkelést. Utasításul adja, hogy a népfelkelésben minden épkézláb férfi köteles részt venni; otthon csakis azok maradhatnak, akiknek jelenléte a közbiztonság fönntartására mulhatatlanul szükséges. Azokon a helyeken, a honnan a népfelkelés kimozdul, a törvénykezés megszünik, a kihágások meggátolása végett pedig statárium hirdettetik. A népfölkelés czélja, a fölhivás szerint, az ellenséget minden oldalról folytonfolyvást nyugtalanítani, mozgását akadályozni, közlekedési utjait elzárni, élelmiszereit elfogdosni. Fegyver gyanánt kasza, vasvilla, fejsze stb. használandó.

Szerfölött nehezíté a védelem szervezését, hogy az ország valamennyi vára, – az egy Komárom kivételével, – még mindig az ellenséges érzületű császári katonaság birtokában volt. Kossuth tehát, a várak biztosítása czéljából, a parancsnokokhoz a következő fölszólítást intézte:

Az isaszegi csata vázlata.
(1849. april 6-án)

Fölhivás.

Miután Isten segedelméből s vitéz seregeink győzelmes előhaladása által annyira biztositva van a hazának szent ügye, hogy a pártütő Jellasicsnak egész hadserege Székesfejérvár alatt hatalmasan megveretvén, Bécs felé futamodott; Róthnak pedig 10,000-nyi rablócsoportja egytől-egyig minden vezérekkel és tisztekkel együtt az ország foglyai lettek; s rövid időn az ellenség egész ereje vagy tökéletesen semmivé lesz téve, vagy a csúful megfutamlott csoport az országból egészen ki lesz szoritva: a király és a nemzet nevében, az ország gyülésének határozatából, ezennel szorosan és kemény felelet terhe alatt meghagyatik minden magyarországi, erdélyi, szlavóniai és horvátországi várparancsnoknak és várakban létező minden katonaságnak, hogy

1-ször: Ezen parancsnak a „Közlöny” közhirré tétele után 7 nap alatt múlhatatlanul tüzze ki a magyarországi háromszinű lobogót, és valamint ezt, ugy

2-szor: A magyar és hozzákapcsolt országok iránti hűségét, s a honvédelmi bizottmány parancsa iránti kész engedelmességét ugyanekkor a honvédelmi bizottmányhoz mulhatatlanul irásban bejelentse.

Ellenkező esetre mindenki, ki ezen két kötelességét elmulasztaná, mint hazaáruló tekintetik, s mint ilyen törvényen kivülinek nyilváníttatik és bárki által is megfogattathatik és agyonlövettethetik. Visszahozhatlanul kijelentvén, hogy azon esetben, ha valaki a fennt megirt két kötelességnek engedelmeskedni csak vonakodnék is, – mihelyt seregeink vitézsége a hazai ügynek győzelmét a pártütőknek rablócsoportjától megtisztitván, – biztosítja, hogy minden engedetlen várbeliek mint hazaárulók fognak megkegyelmezés nélkül szigoruan megbüntettetni. Mely parancsolat miheztartás és a várban leendő kihirdetés végett minden várparancsnoknak is megküldetni rendeltetik.

Kelt Budapesten, 1848. október 8-án.

A király és a haza nevében, a nemzeti képviselet határozata következtében az országos honvédelmi bizottmány.

Kossuth Lajos.
elnök.

A fölszólításnak csak részben lett sikere.

Bród és Ó-Gradiska őrsége mindjárt a horvát pártütés kezdetén Jellasicshoz csatlakozván, a két város mindvégig az ellenség szolgálatában maradt.

Eszék, melynek Jovics báró volt a parancsnoka, semlegesen viselkedék. A tisztikar ugyanis még augusztusban egy nyilatkozatot bocsájtott ki, melyben kijelenti, hogy „Eszék vára császári birtok levén, az őrség a magyarok és a horvátok közt folyó pártharczba nem elegyedik, s e szerint a vár mindakét hadakozó fél részéről semleges területnek tekindendő.” Jovics, Kossuth fölhivására azért mégis kitűzte a magyar lobogót, de a vár kapui tovább is csukva maradtak csapataink előtt. A várőrség azonban, – a Zinani velenczei gyalogezred, – másként érzett, mint óvatos parancsnokuk. A derék olasz fiúk ügyünkért buzogtak. Ez a meleg rokonszenv valamikép értésére jutott Batthyány Kázmérnak, aki egy honvédzászlóalj élén, október 22-én vakmerő elszántsággal bevonult a várba, s azt az olaszok jóakaratu támogatásával a magyar kormány nevében elfoglalta. Az őrség átpártolt hozzánk.

Lipótvár ormára, Jeszenák kormánybiztos erélyes föllépése következtében, ki a granicsár őrséget eltávolította a várból, október 13-án tűzetett ki a trikólor. A granicsárok helyére honvédség jött. A vár parancsnokául Thanhoffer Ferencz ezredest nevezte ki a kormány.

Komárom, az országnak ez a legnagyobb és leghatalmasabb erőssége még szeptemberben biztosíttatott számunkra. A vár első magyar parancsnoka: Török volt, utána Majthényi István honvédezredes következett.

Békeküldöttség Windischgrätznél.
(Egykoru kép.)

Az aradi vár parancsnoka: Berger János altábornagy, be sem várva a honvédelmi bizottmány fölszólítását, nyomban az október 3-iki királyi szózat kibocsájtásakor a hadviselés vérázott utjára lépett. Ráüzent a városi hatóságra, hogy nyilatkozzék: „a császárral akar-e tartani, vagy a bitorló magyar kormánynyal?” Midőn pedig dölyfös kérdése válaszolatlanul maradt, kötekedni kezdett. Igy, a többi közt azt kivánta, hogy a nemzetőrség rakja le a fegyvert, Máriássy csapata távozzék a város határából, azok a katonák, kik a sorhadból léptek át a honvédséghez, adassanak ki; ugyszintén szolgáltassa át a város azt a hat ágyut, amit a kormánytól a tüzérség begyakorlására kapott. Persze, a derék polgárság az erőszakoskodó várparancsnok egyik kérelmét sem teljesítette. Erre Berger október 7-én délben bombáztatni kezdte a várost. Arad ezután kemény harczoknak lőn a központja. Csaknem kilencz hónapig, egészen 1849 június 27-éig tartott a vár ostroma. Képzelni lehet, hogy ezen idő alatt mily sokat szenvedett a város. Ámde Arad hős népe mindvégig elszántan, csüggedetlenül küzdött; a legszebb példáját adván lángoló hazaszeretetének.

Temesvár szintén az ellenség birtokában maradt. Rukowina György báró parancsnok az őrség nevében kijelentette, hogy „a várat, mig az általános zűrzavar tart, senkinek át nem adja, senkitől parancsot el nem fogad, hanem megtartja azt a fejedelemnek és az uralkodó családnak.” E helyütt jegyezzük meg, hogy Piret főhadparancsnok, annyi zavar okozója a Délvidéken, időközben Olaszországba helyeztetett át. Helyét Gläzer foglalta el. De ez sem volt jobb elődjénél.

Pétervárad őrsége tartózkodóan nézte az esemény folyását. Nem volt ellenségünk, de barátunk sem. Ez főkép Blageovich Imre altábornagynak köszönhető, aki mint Tótország és a Szerémség főhadparancsnoka, itt, Péterváradon székelt. A vár parancsnokságát Hentzy Henrik tábornok vitte.

Midőn Beöthy Ödön kormánybiztos közölte Blagovichcsal Kossuth fölhivását, ez igy válaszolt:

– Az én állásom a magyar alkotmánynyal szemben igen nehéz. Előbbi állásommal tökéletesen meg voltam elégedve, de boldognak érzem magamat, hogy őfelsége a magyar miniszterium kivánságához képest Péterváradra tett át. Hogy a magyar alkotmányhoz ragaszkodom, azt én mindig bebizonyítottam, mert Magyarországot mindenekfelett szeretem és tisztelem. De mint katonának kétszeres kötelességem őfelsége parancsait teljesíteni. Ő felsége október 3-iki manifesztuma mégis lesujtó hatásu a magyar alkotmányra. Kossuth túlhajtotta a dolgokat.

Igy aggodalmaskodott Blageovich. De azért a háromszinű lobogót mégis kitűzette a vár bástyatornyára. Ezen intézkedését az egész őrség megelégedéssel fogadta, csak a parancsnok: Hentzy arcza komorult el. Hentzyről, ki pedig Debreczenben született, köztudomásu volt, hogy ellenséges indulattal viseltetik ügyünk iránt. S hogy Pétervárad eddigelé nem jutott osztrák kézre, bizony nem rajta mult. Ellenszenvének csakhamar kézzelfogható tanujelét adta. Október 18-án a vár alatt táborozó népfelkelők fáklyás-zenét akartak adni Blageovichnak. A menet alkonyatkor harsogó zeneszóval el is indult a várba. A szokatlan zajra Hentzy kisiet, s mikor azt veszi észre, hogy a tisztelgők csoportja magyarokból áll, legott kiadja a rendeletet a várkapu elzárására. Erre rendkivül izgalmas jelenet támad. Az őrség ellenszegül a parancsnak, Hentzy fenyegetőzni kezd, ami még nagyobb daczra ingerli a magyarokkal rokonszenvező Don-Migueleket. S ha néhány hazafias érzelmü tiszt idejekorán közbe nem lép, a parancsnok ur pórul jár.

Hentzy, Beöthy Ödön kormánybiztos kivánságára még aznap elmozdíttatott állásától, s őrizet alá helyeztetett. Innen csakhamar Budapestre szállították, hogy a haditörvényszék előtt adjon számot hűtlenségéről. Az eljárás folyamán Hentzy közvetlenül Kossuth Lajoshoz, mint a honvédelmi bizottmány elnökéhez fordult kegyelemért. Hentzynek erről a látogatásáról érdekesen emlékezik meg maga Kossuth egyik levelében:

Részlet az 1849. ápril 10-iki váczi csatából.
(Egykoru kép.)

…„Hentzy, – úgymond Kossuth, – nyilt ajtók mellett, sokaknak szemeláttára, osztrák tábornoki egyenruhája teljes diszében térdreborult lábaim előtt, esdekelve, hogy vegyem oltalmam alá családját, s hűségesnek vallva magát a magyar haza iránt, kért: nyujtsak neki alkalmat hasznos szolgálatot tenni a hazának. Siettem őt felemelni az arczomat pirító helyzetből, a kért oltalmat megadtam, a kivánt alkalmat kiszolgáltattam”…

Hentzy, Kossuth közbenjárása folytán, megszabadult a súlyosabb büntetéstől, de felügyelet alatt maradt. Itt élt a fogoly-tábornok elég kényelemben. A kormány azonban, midőn Debreczenbe kellett menekülnünk, a nagy zűrzavar közepett Budapesten felejté. Windischgrätz persze, mihelyst a fővárosba nyomult, azonnal szabadon ereszté, s a budai vár parancsnokságát bizta reá. És Hentzy, – mint Kossuth fentebb említett levelében beszéli, – a magyar kormány elnézését azzal viszonozta, „hogy védőjévé szegődött Budavárának az osztrák császár szolgálatában a magyar nemzet ellen, megbombáztatta Magyarország nyilt fővárosát, légbe akarta röpíttetni a Duna hidját; megtagadta Budavár átadását törvényes urának: a magyar nemzetnek. Küzdött ellene, vitézül védve a gaz ügyet és sok vitéz magyarnak vérét ontotta, ami magának is életébe került.”

A budai vár tehát csakis Windischgrätz bevonulása után került osztrák kézre.

Munkács kis vára, hol Laube Ferencz őrnagy volt a parancsnok, Szintay kormánybiztos által jutott birtokunkba. Laube megmaradt helyén.

Erdély két legjelentősebb vára: Déva és Gyulafehérvár csaknem a harcz egész folyama alatt az ellenség támaszául szolgált. Déván Zach László császári lovaskapitány; Gyulafehérvárott pedig előbb Horák Ferencz vezérőrnagy, majd Auguszt István tábornok volt a parancsnok. A két vár főkép az oláh népfelkelés szervezetével és támogatásával csinált tömérdek kellemetlenséget a magyar csapatoknak.

E közben serényen folyt a csapatszervezés is. Kossuth indítványára kimondta az egész országgyűlés, hogy a hadsereg most már egészen nemzeti lábra állíttassék; a csapatok zászlója, tiszti öve s a csákó rózsája a trikolór színeit viselje, s a katonaság tegyen esküt az alkotmányra. Az esküforma a következőleg hangzott:

Esküszöm az élő Istenre, Magyarországnak és Magyarország alkotmányának hűséget; esküszöm, hogy az ország alkotmányát, s annak törvényes és jogszerű függetlenségét életemmel és véremmel megvédeni kész vagyok; nemzeti zászlómat soha el nem hagyom, s a magyar országgyűlésnek s az általa megbízott vagy megbízandó kormánynak és ennek útján kinevezett törvényes előljáróimnak engedelmeskedvén, kötelességemet mindenki ellen, kit az országgyűlés a haza ellenségének tekint, és általánvéve mindig pontosan, becsületesen és híven teljesítendem. Isten engem úgy segéljen!

A tisztek, az eskü mellett még egy külön nyilatkozatot is irtak alá, hűséget fogadván a magyar nemzet alkotmányos szabadságának és törvényszerű függetlenségének. A nyilatkozat, – a mely épp úgy, mint az esküforma, immár egyetlen szóval sem emlékezik meg az uralkodóról, – ekként szólt:

Nyilatkozat.

Alólirott a magyar alkotmányra letett hűségi eskümnél fogva és becsületemre fogadom, hogy Magyarországnak mindig híve leszek. A magyar nemzet törvényes függetlenségét, országos önállását, alkotmányát és alkotmányos szabadságát akárki ellen életemmel, véremmel megvédeni kész vagyok; s az országgyűlésnek és az általa megbízott vagy megbízandó kormánynak engedelmességet fogadva, az ország ezen kormánya által kinevezett előljáróimnak parancsolatjait és szolgálati kötelességemet híven teljesítendem.

A medgyesi csata első napja 1849. márczius 2.

Ellenben mindenkit, kit az országgyűlés s az általa megbízott kormány az ország ellenségének tekint, és én is ellenségemnek tekintendem; és senkinek, ki erre az alkotmány és országgyűlés által jogosítva nincs, különösen tehát az ausztriai kormánynak is rendelkezési hatóságát el nem ismerem. S csakis oly kormányrendeleteket tekintendek érvényesnek és kötelezőnek, melyek a magyar kormány aláirása alatt, vagy ellenjegyzése mellett keletkeztek, másokat ellenben, akárkitől eredjenek, sem el nem fogadok, sem teljesíteni nem fogok.

A zászlóaljak száma úgyszólván hétről-hétre szaporodék. Igazán, mintha földből nőtt volna a honvéd. Szeptember végén már huszonnyolcz, november 11-én negyven, november 18-án pedig nem kevesebb mint ötvenegy honvéd-zászlóalj alakult meg, vagy volt alakulófélben. Egy-egy zászlóaljra hat században 1200 embert számítottak. Egy század 160, később 200–250 főből állt.

A gyalog sorezredek közül tizenöt volt benn az országban, úgymint: a 2., 19., 31., 32., 33., 34., 37., 39., 48., 51., 52., 53., 60., 61. és 62. számuak. A huszár-ezredek közül pedig tizenkettő volt idehaza. De ezek az ezredek, úgy a gyalogságnál, mint a lovasságnál, csonkák, hézagosok valának; némelyik alig áll két-három századból.

Időközben megint több önkénytes csapat alakult. Igy a Frangepán-zászlóalj, melynek törzsét a Ceccopieri cs. kir. gyalogezred legénysége képezte, továbbá a Lehel-csapat a Jászkunság harczedzett vitéznépéből, s végül a Károlyi-huszárezred, melynek teljes fölszerelését Károlyi István gróf, a kiváló főúr és lánglelkű hazafi vállalta magára.

A magyar csapatok ruházata és fölszerelése, Lengyel Sándor honvédtiszt följegyzései szerint, ilyen vala:

A honvédség.

Legénység, altisztek. A honvédzászlóaljak harczosai kávészin posztóból készült ruhát viseltek. Atillájukon elől öt sor veres zsinór futott keresztbe, makk alakba végződve. A sodrott, csavar alaku gombok szine kétféle volt: fehér, vagy sárga. Az atillán hátul veres zsinórból vitézkötés volt, még pedig kettő a két vállnál, kettő pedig lent, ugy hogy azok egymásba futottak. Az atilla ujjain is volt vitézkötés; de csak fél, amely fölfelé haladt. A magyar nadrág világos kék posztóból készült, oldalain veres zsinórral és elől lefelé menő vitézkötéssel. Világoskék posztó volt köpenyegük is; csákójuk és sapkájuk pedig fekete. A lábbelijük: bakkancs.

Az altisztek ruházata. Az őrvezető csákóján ujjnyi szélességü nemzetiszinű zsinór futott keresztül s az atillán a nyaknál egy keskeny veres posztó stráf, a tizedesnek két stráfja volt, az őrmesternek pedig három. A honvédzászlóaljaknál szakaszvezető nem létezett. Ezenkivül a tizedesnek és az őrmesternek kardja is volt, még pedig bőrtokos, nemzeti szinű kardbojttal.

A harczosok fegyverzete eleintén nagyon kezdetleges volt. A szabadságharcz kitörésekor a honvédek legnagyobb része hosszu rudra erősített, kiegyenesedett nyaku kaszával vagy lándzsával ment a csatamezőre, mert az ugynevezett czinderes puska ugyancsak ritkaság volt akkortájt, s kovás-fegyvert is alig lehetett szerezni. A lándzsák egyik fele bárd, másik fele sas-orr alaku volt, felülete pedig hegyes és kereszt alakot képezett. Ezek a lándzsák csak a hires szolnoki ütközet után tüntek el, a honvédek az ütközet alatt kicserélték az ellenség czinderes puskáival.

Magyar huszárcsákó.

Az alsóbbrangu tisztek. A hadnagy, főhadnagy és százados a közharczosokéhoz hasonlószinű posztóból készült atillát viselt, s a zsinórzat is ugyanaz volt, csakhogy veresbe tört aranyból. Hasonló szinű és zsinórzatu volt fekete báránybőr prémes téli mentéjük is, melyet gombkötő által készített nyakkörítő is diszített. Nadrágjuk szürke doszkin, oldalain veres posztóból bevarrt sávval. Az atilla gombjait, aki tehette, aranyból csináltatta. Lábbelijük pedig csizma volt. Jelvényeik is azonosak voltak az altisztekéhez. A hadnagynak egy, a főhadnagynak kettő, a századosnak pedig három aranypiros szélű stráf volt a gallérján.

Kardbojtjuk: veres sodrott selyem sodrott aranyszálakkal körítve. A kardszij veresbe tört aranyszálakkal volt kivarrva. A szolgálati díszöv nemzetiszinű nagy két bojttal s olyan nagyságu volt éppen, mint a császáriaké.

A törzstisztek. Az őrnagy gallérját nyolcz czentiméter hosszuságban arany hajtóka futotta körül. Az alezredes hasonló hajtókát viselt, de azt alól ujjnyi szélességű sáv is övezte. Az ezredes arany gallérjából fent pedig alig látszott ki valami. Atillájuk ujját három ujjnyi szélességű sáv diszítette. Nadrágjuk, kardbojtjuk, kardszijuk, szolgálati övük és zsinórzatuk tökéletesen azonos volt az alantas tisztekével.

A tábornoki-kar. A vezérkari őrnagy tiszta arany gallért viselt s nadrágján veres stráf volt. A hadtestparancsnok még balválláról jobb felé vonuló tenyérnyi széles nemzeti szinű díszszalagot is hordott, a főhadparancsnoknak is ugyanilyen szalagja volt, de azon bojt is csüggött.

A táboritiszteket külömben csakis gallérjukról lehetett megismerni, mert legtöbbje rangjához illő ruházatát nem volt képes elkészíttetni.

A mérnök-kar. Rövid kávészin posztó dolmány, ugy zsinórozva és gombozva, mint a honvéd alantas tiszteké. Veres bársony gallér, azon arany sáv. Kossuth-kalap.

Az öntkéntes gyalog-csapatok.

Az aradi csapat. Világos kék atilla, nadrág veres zsinórral. Kerek kalap, hosszan lobogó veres pántlikával. Szürke posztó köpenyeg. Bakkancs. Rendes fegyver.

A Hunyadi-csapat. Hamuszinű atilla, kék magyar nadrág veres zsinórral. Szürke köpenyeg. Fekete szalagos kalap.

A Zrinyi-csapat. Zöld atilla, kék nadrág veres zsinórral. Pörge kalap szalag nélkül. Köpenyeg szürke. Veres hajtókájuk is volt a zsinóron kivül. Vadász-fegyver.

A tiroli vadász-csapat. Fekete, testhez álló kurta kabát; pantalló nadrág, tiroli kalap tollal, szürke köpenyeg, kamásli, vadász-fegyver.

A német légió. Világos szürke vadászkabát zöld hajtókával. Lengyel nadrág, csizma. Vadász-kalap tollal. Szürke posztó köpenyeg. Vadász-fegyver.

A halálfejes légió. Fekete posztó atilla, sötétkék nadrág fekete zsinórral. Fekete kalap, alul két egymásba tett kéz felett halálfej. A gallér is halálfejes. Szürke posztó köpenyeg. Rendes fegyver.

A Rákóczi-csapat. Szürke posztó, mákszinű atilla veres hajtókával és zsinórral. Veres zsinóros kék nadrág. Szürke köpenyeg. Széles karimájú kalap. Fegyverzet rendes.

A komáromi szabad-csapat. Fehér ing és gatya. Kék mellény apró gombbal. Sötétkék ujjas gömbölyű gombokkal. Széles karimájú kalap, hosszan lobogó veres szalaggal. Köpenyegük nem volt. Honvéd fegyver.

A cs. kir. magyar sorezredek ruházata.

A 2-ik Latour-ezred. Világos sárga hajtóka, sárga gomb.

A 19-ik Hesszen homburgi-ezred. Világos-kék hajtóka, fehér gomb.

Honvédtiszt csákója.

A 31-ik Leiningen-ezred. Narancs-sárga hajtóka, fehér gomb.

A 32-ik Eszte-ezred. Világos kék hajtóka, sárga gomb.

A 33-ik Gyulay-ezred. Sötétkék hajtóka, sárga gomb.

A 34-ik Porosz főherczeg-ezred. Sötét-zöld hajtóka, sárga gomb.

A 36-ik ezred. Veres hajtóka, sárga gomb.

A 37-ik Molináry-ezred. Sötétkék hajtóka, fehér gomb.

A 39-ik Dom Miguel-ezred. Veres hajtóka, fehér frakk fehér gombbal, kék magyar nadrág sárga-fekete zsinórral, szürke posztó köpenyeg, fekete-sárga zsinóros csákó, fehér szij, czinderes fegyver. A legénység a frakkot nem szerette viselni s ezért később dolmányt csináltak belőle úgy, hogy a két farkát egyszerűen levágták. Később a fegyverszijjakat is beföstötték feketére.

A 48-ik Golner-ezred. Sötét-kék hajtóka, fehér gomb.

A Turszky-ezred. Világos zöld hajtóka, sárga gomb.

Az 52-ik Ferencz Károly-ezred. Meggyveres hajtóka, fehér gomb.

A 60-ik Waza-ezred. Sötét-zöld hajtóka, fehér gomb.

A 62-ik ezred. Sárga hajtóka, fehér gomb.

Közönséges honvédcsákó.

Az olasz cs. kir. sorezredek.

A 15-ik Zanini-ezred. Büdöskőszín hajtóka, fehér gomb.

A 23-ik Ceccopieri-ezred. Rózsaszinű veres hajtóka, sárga gomb.

A huszárság fölszerelése.

Császár-huszárok. Sötétkék dolmány, mente és magyar nadrág sárga-fekete zsinórral. Sárga gomb. Fekete csákó. Fehér köpenyeg. Nyereg és veres posztóból izzasztó V. F. jellel.

Hannover huszár-ezred. Világoskék dolmány, mente és nadrág sárgafekete zsinórral. Veres csákó. Fehér köpenyeg, fehér gomb. Nyereg és nyeregtakaró.

Ferdinánd huszár-ezred. Ruházata tökéletesen azonos a hannoveri huszárokéval, csakhogy sárga gombot viseltek.

Sándor huszár-ezred. Zöld posztó dolmány és mente sárga zsinórral. Veres nadrág. Buzavirág szinű csákó. Fehér gomb. Fehér köpenyeg.

Radeczky huszár-ezred. Sötétkék dolmány, mente és nadrág, sárga zsinórral. Veres csákó. Sárga gomb. Fehér köpenyeg.

Koburg huszár-ezred. Zöld dolmány és mente, veres nadrág sárga zsinórral. Veres csákó. Sárga gomb.

Princz von Preisz huszár-ezred. Sötétkék mente, dolmány és nadrág sárga zsinórral. Fekete csákó. Fehér gomb. Fehér köpenyeg.

Vilmos huszár-ezred. Világoskék mente, dolmány és nadrág sárga zsinórral. Zöld csákó. Sárga gomb. Fehér köpenyeg.

Magyar tűzércsákó.

Miklós huszár-ezred. Zöld dolmány és mente, veres nadrág sárga zsinórral. Fekete csákó. Sárga gomb. Fehér köpeny.

Würtemberg-huszárok. Sötétkék dolmány, mente és nadrág sárga zsinórral. Fekete csákó. Fehér köpeny. Sárga gomb.

Nádor (Palatinus) huszárok. Világoskék ruha sárga zsinórral. Fehér csákó, sárga gomb. Fehér köpeny.

Székely-huszárok. Világoskék ruha sárga zsinórral. Fekete csákó. Fehér köpeny. Fehér gomb.

E huszárcsapatok fegyverzete: tarsolyból, kardból, karabélyból és két pisztolyból állt.

Az önkénytes lovas-csapatok.

Hunyady-huszár. Sötétkék dolmány gömbölyü apró gombokkal; fekete zsinóros mente és nadrág. Kalap. Szürke köpenyeg, két oldalt gomboló. Szürke posztó lovaglónadrág. Nyilvános megjelenésnél sötétkék ing és gatya a nadrág felett. Kard, két pisztoly, karikás ostor, végén ólom-, vagy más gombbal.

Károlyi-huszárok. Sötétkék atilla, mente, nadrág veres zsinórral. Kalap. Szürke posztó köpenyeg. Szürke posztó lovagló nadrág. Sárga gomb. Kard, karabély, két pisztoly.

Lehel (Jászkun)-huszárok. Világoskék atilla, mente, nadrág nemzeti zsinórral. Zöld csákó. Sárga gomb. Szürke lovaglónadrág és köpenyeg. Kard, karabély, két pisztoly.

Bocskai (hajdu) huszárok. Világos kék atilla, mente, nadrág fehér zsinórral. Szürke köpeny és lovagló nadrág. Kalap. Fehér gomb. Kard, karabély és két pisztoly.

Atilla-huszárok. Kávészín posztó atilla. Zöld mente, veres zsinórral. Világos kék nadrág. Pörge kalap. Szürke posztó köpeny. Kard, karabély és két pisztoly.

Rózsa Sándor szabad csapata. Sötétkék posztóból rövid dolmány, fehér gombokkal. Fehér szűr. Fekete pörge kalap. Sötétkék vászongatya és ing. Kard, két pisztoly; ezenfölül karikás, végén ólomgombbal.

Lengyel ulánosok önkénytes csapatja. Rövid lengyelke fehér posztóból. Ugyanilyen mente veres gallérral és zsinórzattal a mellen. Zöld-kék, szürke pantalló, oldalán két ujjnyi veres stráf. Fehér köpeny. Vereskék, fekete báránybőr prémes négyszögletű sapka. A dzsidás kék-fehér zászlóval. Kard és pisztoly.

Olasz kürazérok önkénytes csapatja. Szürke posztó atilla, mente prémmel. Világos kék pantalló veres zsinórral. Réztaraju sisak, mint a németeknél, magyar czimerrel. Fehér köpenyeg. Sárga gomb. Kard, két pisztoly.

Komáromi csikós csapat. Fehér lobogós ing és gatya. Sötétkék posztóból sürű gombos dolmány. Ugyanilyen szinű parasztos felöltő. Széles karimájú kalap, hosszan lobogó veres szalaggal. Fehér szűr. Kard, két pisztoly; aztán karikás, a végén gombbal.

A nyeregtakarón valamennyi ujonnan alakult lovas csapatnál a magyar czimer diszlett. Tarsolyuk nem volt.

Tűzérség.

A tűzérségnek kávészin atillája volt, világoskék nadrág veres zsinórral, fekete csákó lószőr-forgóval, szürke posztó-köpenyeg és kard.

Hidászok, utászok.

Világos kék posztó-atilla, veres zsinóros magyar nadrág, simléderes sapka, szürke posztó-köpenyeg. Kardforma bárd elől éllel, hátul fürészszel.

A bécsi nemzetőrség csákója.

Egészségügyi csapatok.

Sötétzöld posztó-kabát veres gallérral, ugyanilyen posztónadrág veres zsinórral, és sapka alól ujjnyi széles veres posztóval körítve. Bőrhüvelyű kard.

A zenekarok.

Világoskék atilla, veres magyar nadrág fehér zsinórral, a lábszáraknál öt-öt sor gombbal, elől vitézkötéssel; veres sapka fehér zsinórral; fehérrojtu czipő.

E helyütt említjük meg, hogy a veres sipkásoknak nem volt csákójuk; a hős fiuk rettenthetlen bátorságuk elismeréséül bárhol veres sipkában jelenhettek meg.

A 65-ik honvéd-zászlóalj pedig, amely a szolnoki csatában a német vadászokat puszta kaszával semmisítette meg, vitézségeért fehér tollat kapott a csákójára.

Amint ezekből a följegyzésekből is látható, a magyar hadsereg, kivált kezdetben, ugyancsak tarka képet nyujtott. Volt abban német, olasz, lengyel, tirol; régi reguláris katona és ujoncz honvéd; önkénytes, guerilla, nemzetőr, népfölkelő stb. S a hány, fölszerelésre, vezényszóra, igazgatásra egymástól mind különböző. Laza tömeg, minden egység nélkül.

A honvédelmi bizottmány sietősen intézkedett, hogy e szertezilált csapattestek lehetőleg egy szerves egészszé tömöríttessenek. Mindenekelőtt kimondá, hogy a sorezredek és honvédzászlóaljak közt eddig fennálló különbség egyszersmindenkorra megszünik. Egyenlő katona: magyar honvéd mindegyik. Aztán elrendelte, hogy „mindazon seregek, katonai testületek, vagy szakok, melyek ez ideig nem egyedül csak a magyar miniszterium által vették rendeleteiket, hasonnevű honvédseregekké, vagy testületekké alakíttassanak át; a katonai igazgatás egysége a sereg minden ágára kiterjesztendő; az eddig kétfelé vezetett levelezés ugyanazon egy folyószámmal vezettessék; a sorezredek neve és az ezredtulajdonosok kiváltsága eltörültetik.”

Ezzel az intézkedéssel a sorezredek végleg a honvédség keretébe illesztettek. A legtöbb ezred megtartotta eddigi fölszerelését, sőt olyik még a zászlóját is (csak a szallagja lett nemzetiszinű), de a bécsi hadügyminiszteriumtól való függésök megszünt.

A katonai büntető eljárás a régi maradt, illetőleg a sorkatonaságnál szokásos fegyelem átültettetett a honvédséghez is. Később, november közepén Mészáros egy úgynevezett „magyar kir. legfőbb törvényszék”-et is szervezett a katonai hatóságoknál előforduló szabálytalanságok, vétségek stb. elbirálására.

Egyben szabályoztatott a csapattisztek díjazása is.

A tiszti fizetés a háború idejére ez volt:

A tábornokoknak havonkint jár 560 frt. rendes díj és 340 frt. vendégpénz, összesen tehát 1000 frt; egy egész évre 12,000 frt.

A többi tiszt fizetése, a tüzérségnél, lovasságnál és a gyalogságnál egyformán, három fokozatra osztatott; még pedig:

Ezredes:	I.	420	frt.	–	II.	250	frt.	–	III.	250	frt.
Alezredes:	I.	250	„	–	II.	184	„	–	III.	184	„
Őrnagy:	I.	195	„	–	II.	150	„	–	III.	150	„
Százados:	I.	150	„	–	II.	120	„	–	III.	120	„
Főhadnagy:	I.	80	„	–	II.	62	„	–	III.	62	„
Alhadnagy:	I.	60	„	–	II.	58	„	–	III.	58	„

A nemzetőrségnél csupán az őrnagy és a segédtiszt húzott rendes fizetést.

Osztrák tüzércsákó.

A nemzetőri őrnagy havi dijja Budapesten 100 frt. volt, a vidéken pedig 91 frt.

A különféle csapatok elnevezése körül támadó zavar eloszlatása czéljából a nemzetőr-tanács elnök: Nádosy Sándor ezredes a következő figyelmeztetést bocsájtotta közre:

A fennálló nemzetközi hadtestületek elnevezésének felcseréléséből, vagy hibás irásából zavarok származhatnak, származtak is. Mindenféle félreértés mellőzése tekintetéből tehát ez a figyelmeztetés tétetik közhirré:

1. Az állandó nemzetőrség, vagy egyszerüen: nemzetőrséghez tartoznak a megyékben, kerületekben és városokban az 1847–48:XXII. törvényczikk értelmében alakult és a törvényhatóságok kerületében a közbátorságot fenntartó nemzetőrségi zászlóaljak.

2. A fentebbi őrseregtől önkénytesen vállalkozók, vagy sorshuzás utján egy, vagy más harczias vállalatra helyből kimozdítottak és hadilábra állítottak, legyenek azok zászlóaljakban, vagy kisebb-nagyobb csapatokban szervezve: önkéntes nemzetőrségnek neveztetnek. Mig saját törvényhatóságuk kebelében összevonva állanak, a házipénztártól, onnét kimozdittatván az álladomtól huzzák dijukat.

3. Honvédzászlóaljaknak neveztetik a már néhány hónap előtt toborzás utján három évi szolgálatra kötelezett szerződéssel felállított 12. zászlóalj, és a most négyévi szolgálati kötelezettséggel alakulandó ujabb zászlóaljak.

4. Vannak ezenkívül még több nagyobb és kisebb, hosszabb, vagy rövidebb szolgálatra összevont csapatok, melyek alakuláskor saját neveket, mint Hunyady-vadászok, Lopretti-lovasok stb. vesznek fel. Ezek szabadcsapatok.

5. A népfelkeléshez számítandók mindazon nagyobb vagy kisebb csapatok, melyek a mostani ellenséges inváziónál rövid időre rögtön apró harczban az ellenség nyugtalanítására fegyvert ragadtak és csatára készen saját ruházatokban és fegyverökkel kiállanak.

A táborkar szervezése szintén erre az időre esik. A táborkar főnökéül Vetter Antal tábornokot nevezte ki a honvédelmi bizottmány. Doggenfeldi Vetter Antal (szül. 1815., † 1882) nagyfontosságu szerepet játszott szabadságharczunkban. Vetter a Máriássy-ezredből, hol alezredes volt, jött át a honvédséghez, s mint tudjuk, mindjárt tevékeny részt is vett Perlasz ostrománál. Október közepén Kiss Ernő utódjaként a délvidéki sereg parancsnoksága bizatott reá. Innen került a fővárosba, hogy a táborkar élére álljon. Deczember derekától Arad ostromát igazgatta, majd pedig a Schlick ellen induló Mészáros helyettese gyanánt a hadügyminiszterium vezetését vette át. 1849 tavaszán az egész magyar hadsereg fővezéréül neveztetett ki, de súlyos betegsége miatt immár nem vehetett részt az általa kidolgozott hadjárati-terv keresztülvitelében. Fölgyógyulván, június vége felé a déli hadsereg vezérletét vette át. A világosi fegyverletétel után egy ideig itt bujdoklott az országban, s csak 1850 tavaszán menekült ki Angliába. Később Francziaországba költözött, majd Olaszországba ment, ahol III. Napoleon a magyar legió főfelügyelőjéül őt szemelte ki. A villafrankai békekötés után, reményeiben csalódva Svájcz égbenyuló hegyei közt keresett kenyeret és vigaszt. Itt találta a 67-iki kiegyezés híre, s legott ő is hazajött. Hosszabb ideig Pozsonyban lakott, majd Budapestre költözött. Meghalt 1882. június 26-án 78 éves korában. Vetter, – mint Gellich irja, – becsületes jellemü ember, alaposan képzett jó vezér, szigoru főnök és barátságos bajtársa volt. Egy másik kortársa pedig ekként jellemzi: „Ritka jó stratéga, tervkészítő mondhatni sok tekintetben a legjobb vala. De midőn a dolog kivitelre került, ő ott mitsem ért. Oly embereknek kellett mellette lenni, a minő a vasakaratu Guyon. Különben hiu, a katonai becsületre sokat adó, s a magyar ügyhöz testtel-lélekkel ragaszkodó.”

A táborkar szervezésével egyidejüleg a műszaki-csapatok alakítása is megkezdődött. November közepén két honvéd utász-zászlóalj állíttatott fel; az egyik (I-ső számu) Budapesten Szottfried őrnagy vezetése alatt, a másik pedig (a II-ik számu) Pozsonyban Kazinczy Lajos parancsnoksága mellett.

Majd a tüzérség továbbfejlesztésére került a sor. Csakhogy nehezen ment a dolog. Ágyu még akadt volna, de hiányzott a megfelelő legénység. Pedig Lukács Dénes ezredes, a begyakorlás könnyitése czéljából, még külön tankönyvet is csinált tüzérujonczok számára.

A veszélylyel együttesen nőtt a nemzet legendaszerű áldozatkészsége is. A lelkesedés áradata, mint a villanydelejes folyam, ujra meg ujra végighömpölygött az ország térein. Fölösleges volt immár az ösztökélő szózat: önkényt, csupán szive sugallatát követve, harczikedvvel sietett mindenki a Szűzmáriás zászlók alá. Még Petőfi is elbúcsúzott ifju szép hitvesétől, hogy karddal védje a hazát. A költő a 28-ik honvédzászlóalj keretébe lépett, ahol katonai képzettségeért azonnal századosi rangra emeltetett.

Huszártarsoly.

Jutott tehát ember csaknem fölös számmal minden fegyvernemre. Jutott az ütegekhez is, ahová főkép a diákság tódult. S ezek az élesszemü, fürge és vidám gyerkőczök csakhamar bámulatraméltó ügyességre tettek szert. Csaknem játszva tanulták el az ágyuk kezelésének csinját-binját. Irányzásuk oly szabályszerü, lövésük oly biztos vala, hogy maga az ellenfél is bámulattal hajolt meg előttük. Sőt sokáig azt hitte, hogy franczia és porosz tüzérek működnek ágyuink mellett.

A schwechati mérkőzésnél már kiadatott a parancs a visszavonulásra. Az összes ágyuk elnémulnak, csak a IV-ik, később VIII-ik üteg 6-os számu ágyuja, melyet hat czingár diák kezel, szórja még a halált. De végre ennek is mozdulnia kell; a lovak nyugtalanul, prüszkölve várják az indítást.

– Siessünk!… Mozdonyra! Mozdonyra! – kiáltja Már István tűzmester.

– Hagyj még egyet lőni Pista, – rimánkodik Veres Jancsi, egy tizenhatéves fiú.

– Nem szabad, sietnünk kell, nyakunkon az ellenség.

– Csak egyetlen egyet, bizony isten adok egy kiflit.

És Már Pista, aki maga is csak 17 éves legényke, nyilván a sütemény kedveért, elvégre is enged az unszolásnak.

Az ágyu, mintegy bucsúzóul, még egyszer elbődül, s röppenő golyója végig szánt az osztrákok sűrű tömegén. Mindez egy pillanat műve. Aztán egy-kettő, a lovak közzé csördítve, menekülnek ők is tovább.

A bodrog-kereszturi ütközetben az egyik ütegnél szétroncsolt testtel egy tizenöt éves ifju hever. Még él, de beesett halovány arczára már rányomta hideg kezét a halál.

Schulcz Bódog részvéttel hajol a haldoklóhoz, hogy vigasztalja.

– Bácsi! – szólal meg a kis tüzér, – talált-e az ágyúm?

– Talált gyermekem, pompásan talált, – feleli reszketeg hangon a vén katona, – öt németnek oltotta ki az életét.

– Akkor meghalhatok! – suttogja a hős gyermek.

És mintha csak édes álomra szenderülne: nyugodtan hunyja le szemét, s néhány percz mulva megszünt élni. Arczán még a halál után is ott dereng a megelégedés égi mosolya.

Bemnek volt egy tizennégy éves tűzére. Rendkivül eszes, bátor székelygyerek. Gál Laczinak hivták.

A fiú, valahányszor ágyúja („édes apám”-nak hivta) talált, valóságos örömujjongásban tört ki.

– Megint jól viselted magadat édes apám! – kiáltotta nevetve, s tapsolt mint a gyermek, mikor új játékot kap.

A piskii csata förgetegében veszedelembe került a fiú is, az ágyú is. Ellenség lepte meg.

– Nem,… nem engedem az édes apámat! – kiáltotta könybefuló hangon Gál Laczi.

Egy szökenéssel az ágyura borult, s mintha csakugyan szerető szüléje forogna veszedelemben, átfogja azt ölelő karjaival. S ott hal meg „édes apja”, az öreg ágyu védelmében. Ilyen volt a szabadságharc magyar tüzérsége.

A jó egészségügyi szolgálat, mint tudjuk, egyik legfontosabb kelléke a hadviselésnek. Ez pedig nagyon kezdetleges volt csapatainknál. A sebesült harczosok alig részesültek némi ápolásban.

Ezen a bajon is segített a honvédelmi bizottmány, Stáhly Ignácz főtörzsorvos vezetése alatt egy külön tábori orvos- és gyógyszerész-kart szervezett. Ezenfelül az egyetemen ingyenes fölolvasások voltak a betegápolásból. A tanfolyamra minden honvédzászlóalj egy-egy embert küldött.

Rózsa Sándor.

Kossuth egyúttal lépéseket tett, hogy Budapesten a harcz rokkantjai számára országos menedékház állíttassék. Erre vonatkozó rendelet imigy hangzik:

A haza ügyét igazgató honvédelmi bizottmány nem ismer szentebb és egyszersmind kellemesebb kötelességet, mint az annyi gyalázatossággal megtámadott haza szabadságáért megbénított harczosok nyugalmi és gondtalan jövőjének biztositását.

Mély felindulással tudta meg tehát a hazai kormány, hogy a haza ily érdemteljes fiai a szabadságháborúban kapott sebeik következtében munkaképtelenekké lettek, és felgyógyulásuk után imitt-amott a kórházakból elbocsájtattak anélkül, hogy elegendőkép gondoskodva lett volna róluk.

A honvédelmi bizottmány tehát elrendelte, hogy a hazáért folyó harczban súlyosan megsebesült, megbénult és további katonai szolgálatra nem alkalmas harczosok számára Pesten intézet alapíttassék, melyben azok, akiknek nem lehet polgári hivatal, vagy szolgálat által állást biztosítani, ne úgy mint eddig, nyomoruságos életet vigyenek, hanem minden megélhetési gondtól mentek legyenek.

Azoknak, kik megbénitott tagjaik, vagy sebeik mellett hivatalra, vagy szolgálatra képesek, jövőjük ily módon fog biztosíttatni.

De mihely nemzetünk a szabadság és a függetlenségért vivott igazságos harcza isten segedelmével be lesz végezve és azon hősök száma tudva lesz, kik az ellátás szent kötelességét a nemzettől igénybe vehetik: azok jövőjének biztosítása részben földbirtokok adományozása által fog történni.

E rendelet folytán tehát a nemzeti hadsereg minden parancsnokának és a tábori kórházak igazgatóinak szigoruan meghagyatik, hogy fölgyógyulás után a kórházakból elbocsájtott és további hadiszolgálatra alkalmas katonát, – tiszteket, avagy közvitézeket – kellőleg ellátva Pestre küldjék és a kormánynál előmutatandó bizonyítványokkal lássák el.

Ugyanez hagyatik meg minden törvényhatóságnak és tisztviselőnek azon megsebesült harczosokra nézve, kik eddigelé ellátás nélkül bocsájtattak haza, hogy azokat Pestre utasítsák és résztvegyenek a rólok való gondoskodás szent kötelességében. E rendelet teljesítésére nézve az illetők a legszigorúbban felelősekké téteknek.

Pesten, 1848. november 19-én.

A honvédelmi bizottmány nevében:
Kossuth Lajos.

Hozzáértő képzett tisztekben, kivált eleinte nagy volt a hiány. Épp ezért az egyetemen a haditudományokból külön tanfolyam szerveztetett. A tanárok, ideiglenes minőségben, ezek voltak: Szottfried Nándor őrnagy az utász-szolgálatból, Bognár György főhadnagy az elemi harczászatból, Hartmann József százados a katonai szolgálatból, Vasvári Pál a hadtörténelemből, Friedrich János a vivásban, s Glambey a rajzban.

A tábori gyógykovácsok képzésére pedig ugyancsak az egyetemen egy új tanszék nyilt meg. A tanszékre Szabó Alajos orvostudort nevezte ki a kormány.

Az egyetemi tanfolyam elegendő volt a katonai előismeretek megszerzésére, de vajmi kevés arra, hogy valaki mint tiszt is megállhassa helyét. Pedig a tanfolyam csaknem valamennyi hallgatója, minden átmenet nélkül, egyszerre tiszt akart lenni. De a vidék fiatalsága közt is, – ami katonánál menthető, – nagy volt a vágy a tisztibojt után. Igen sokan azzal a kikötéssel ajánlották fel a hazának karjukat, ha egyenesen tiszteknek neveztetnek ki.

Tiszti-dolmány a Károlyi-huszárezredben.
(Eredetije a gróf Kreith-féle ereklye-múzeumban.)

Mészáros, a honvédelmi bizottmány meghagyásából, a tiszti előléptetések tárgyában elvégre is szabályrendeletet volt kénytelen kibocsájtani. A hadügyminiszter kijelenti, hogy a honvédtiszti állások ezentúl kizárólag csakis katonai szolgálatban kitünt egyének által tölthetők be.

„Aki a hazának fegyverrel akar szolgálni, – így szól a többi közt a rendelet, – fogjon fegyvert mint közhonvéd, s érdemelje ki az előléptetést, mert tisztnek föltolni magát a férfiúi szerénységgel nem áll összhangban.”

Később, Görgei ajánlatára, a tisztivizsgát is behozta a hadügyminiszter. Az erre vonatkozó szabályzat szerint, aki a hadseregben tiszt akar lenni, vagy az előléptetésre igénye van: egy vegyes bizottság előtt elméleti és gyakorlati vizsgálatot köteles tenni.

Ez a rendelet azonban sohasem lépett életbe. Ott volt a csatatér, ahol mindenkinek tág tér nyilt hivatottságának a kimutatására. A harcz növeli a katonát. S az ágyuk dörgése közt, a lelkesedés mámorában rövid idő alatt olyan buzgó és szakképzett tisztikarunk alakult, amely még az ellenfél tiszteletét is kivivta.

De a honvédelmi bizottmány még a távolabbi jövőre is gondol. Azt akarja, hogy a nemzeti hadsereg, ha Isten kedvez fegyvereinknek, ne szenvedjen többé hiányt magyar tisztekben. Intézkedett tehát, hogy a Ludovica-Akadémia, mely az udvar rideg bizalmatlansága következtében mindezideig zárva maradt, végrevalahára átadassék rendeltetésének.

A „magyar hadi főtanoda”, – így nevezték el, – 1849. január 1-jén nyilt meg. Igazgatójául Luberth János ezredes neveztetett ki. A növendékek száma ötven volt.

Még egy czélszerű ujítás történt. A nemzetőr-tanács, amelynek eddig önálló hatásköre volt, a hadügyminiszteriumba olvasztatott. Emiatt aztán a hadügyminiszteriumot egészen ujjászervezték; még pedig a következő beosztással:

I. Elnöki osztály. Vezetője: Gombos László miniszteri tanácsos.

II. Katonai osztály. Elnök: Nádossy Sándor ezredes.

Nádossy Sándor (1812–1888) a Nádor-huszároktól helyeztetett át a nemzetőrtanácshoz, a melynek Baldacci távozása után, elnöke lőn. Nádossy a honvédelem szervezése körül buzgó tevékenységet fejtett ki. A trónváltozáskor azonban rajta is erőt vett a csüggedés. Deczember vége felé Bécsbe illant, ahol nagy nehezen sikerült tisztáznia magát. Egy darabig mint nyugdijas tiszt elvonultan élt; de csakhamar ismét tényleges szolgálatba lépett, s gyorsan haladt előre. 1858-ban az uralkodó helyettes lovászmesteréül nevezte ki, később pótlovazási főfelügyelő, 1867-ben pedig vezérőrnagy lett. 1888-ban halt meg.

III. Táborkari osztály. Elnöke: Vetter Antal tábornok; helyettes: Csermelyi Lajos.

IV. Tüzérségi és fölfegyverkezési osztály. Főfelügyelő: Lahner György ezredes, később tábornok.

Lahner György 1795 október 6-án Beszterczebányán született. A szabadságharcz Kassán érte, hol zászlóalj-parancsnok volt. Bechtold tábornokkal együtt került az alvidékre, s résztvett a szerbek elleni harczokban. Október 5-én főfelügyelői minőségben a hadfelszerelés élére hivta meg a honvédelmi bizottmány. S Lahner a hivatásával járó nagyfontosságú kötelmeknek kitünően felelt meg. Hogy a magyar hadsereg a legválságosabb időben sem szenvedett fegyverben hiányt: az legelső sorban az ő elévülhetlen érdeme. Midőn a kormány a fővárosból menekülni volt kénytelen, Lahner az egész fegyvergyárat a legapróbb részletekig bámulatos ügyességgel szállította át Nagyváradra, majd ismét Szegedre. A kormány önfeláldozó munkássága elismeréseül ezredesi, majd tábornoki rangra emelte. Maga Kossuth is a legnagyobb dicséret hangján emlékezik meg róla: „Helyünket, – ugymond, – sokan betöltöttük emberségesen, de mindannyiunk közt csak három ember volt, ki helyét bámulatos sikerrel töltötte be, hogy azt hasonló sikerrel lehetetlen lett volna más által betölteni: e három ember: Lahner tábornok, Lukács honvédezredes és Duschek Ferencz.” – Lahner szomoru sorsa ismeretes. Vértanuja lőn a szent ügynek. Az aradi tizenhárom közt az ő nevét is imába foglalja a honfikegyelet.

Orosz tábor.
(Egykoru kép.)

V. Ujonczozási és pótlovazási osztály. Elnöke: Répássy János ezredes, később tábornok.

Répássy Mihály (1817. † 1849.) huszárezredes, majd tábornok, főkép a honvéd lovasság fejlesztése körül szerzett magának nagy érdemeket. Májusban, mint helyettes, rövid ideig a honvédelmi miniszteriumot is vezette. Lelkes hazafi, bátor katona, aki a csatasikon is kitünteté magát. Répássy szerencsésebb volt társainál. Nem érte meg a haza bukását. Néhány héttel a világosi gyásznap előtt: 1849 julius 30-án Szegeden kolerában meghalt.

VI. Polgári és gazdasági osztály. Elnöke: Török Bálint gróf.

A tisztviselő-kar maradt a régi; de szintén új beosztást nyert.

Minden intézkedés megtörtént tehát, hogy a magyar sereg kibontakozzék kezdetleges állapotából. Immár közel százezer emberünk állt csatakészen; mind vitéz és bátor, ki örömmel harczol-vérzik a haza jóvoltáért.

Ámde, szerfölött hiányos volt ezeknek a csapatoknak a fölszerelése. Nem csoda. Hiszen csaknem puszta kézzel indultunk az élethalálharcznak. Sem ruházati kellékeink, sem puskánk, sem lőszerünk; semmi, de semmi. A szegény honvédfiuk testéről leszakad még a fehérnemű is.

„Csaknem valamennyi önkénytes zászlóaljunk teljesen elpiszkosodott, – igy panaszkodik Görgei a parendorfi táborból Kossuthnak, – mert Jellasics Székesfejérvárra bevonulása óta, ahol fehérnemüjöket hagyták, csak egy rendbeli fehérruhával birnak. Ha ezt ki akarják mosni, köpenyegüket napokon át meztelen testükön kell viselniök. E miatt aztán a legénység közt annyira elharapódzott a tetűbetegség, hogy vannak egyének, kiknek testük már telve sebekkel. Legalább még egy rendbeli fehérnemű minden embernek, czélirányos elszállásolás és nyugalom az egyetlen eszköz, hogy ez utálatos és veszélyes bajon segítve legyen…”

Jogosult volt a keserű panasz. Ámde, hol vegyen a honvédelmi bizottmány oly hirtelenséggel 15–20 ezer darab inget? Ekkor Csányi László kormánybiztosnak az a jó ötlete támadt, hogy a magyar nők nagylelküségéhez fordul, s tőlük kér a sereg számára fehérnemüt. Lelkeshangu fölhivása ekként hangzik:

Magyarország nagylelkü nőihez!

A haza iránti kötelesség egyaránt éri annak fiait és leányait. Amazok fegyverre, ezek ápolásra szólítvák fel.

Legkiválóbb gondjaim és föladataim közé tartozik a Lajta melletti magyar hadsereg részére a hosszas hadjárat által elnyűtt fehérnemüek ujjal pótlása. Senkit sem találok, kihez biztosabban fordulhatnék, mint a nők gyöngéd és hatályos segélyéhez.

Vasasnémet mellvértje.
(Eredetije a Kreith-féle ereklye-múzeumban.)

Fölkérem tehát mindazokat a hölgyeket, kik a nagylelkü honleányok fűzéréhez oly szivesen sorakoznak, ajándékozzanak a hadsereg szükségleteire kész fehérneműt, amennyit nélkülözhetnek, s ha kevés is az, adják mindjárt és küldjék be az illető megyei és városi hatósághoz.

E fölszólításomtól sikert várok, midőn nyiltan bizonyítom, hogy a hadsereg szolgálatai és igyekezetei, amellyel magam is megyek, ezen ajándékokat megérdemlik. Biztosan remélem, hogy Pozsony és vidéke hölgyei elsők lesznek, kik a hadsereg terhes és mégis készséges szolgálataitól a hideg esős éjekben szemmel láthatólag meggyőződhettek és egy perczig sem fogják engedni, hogy azon magyar katona, ki a nemzeti színeket viseli, szükséget szenvedjen elégséges fehérnemüben, mi annyira szükséges az egészség fentartására.

Pozsony, 1848. november 11-én.

Csányi László,
királyi biztos.

Csányi segélykérő szózata nem hangzott el hatástalanul. Fölfogta és visszadobogta azt a magyar nők honszerető szive. A szükséges fehérnemü csakhamar együtt volt.

Egyáltalán a magyar nőknek dicsőséges szerep jutott e megrázó drámában. Ők voltak a szabadságharcz őrangyalai. Mennyi sajgó seb hegedt be puha kezük gyöngéd érintésére, mily sok könyet szárított fel vigasztaló édes szavuk!

A nemes példával maga Kossuthné járt legelől.

„… Mi nem küzdhetünk, – úgymond egyik fölhivásában – a vitéz férfiak sorában, de beköthetjük a szenvedő honvédek véres sebeit, s megszelidíthetjük a szenvedő honfiak fájdalmait. Akaratban és tettben, de minden előlege zajos összejövetel nélkül egyesüljetek e szent czélra; közületek mindegyik annyi kórodai készletet szerezzen, mennyi legalább egy-egy vitéz ápolására szükséges, hogy a véres győzelmi nap bekövetkeztével lerójjuk a köszönet tartozását, mely hazánk szabadítóit illeti…”

Kossuth nővére: Meszlényiné pedig, mint a tábori-kórházak felügyelőnője, a következő felhivással fordul a magyar hölgyek részvétéhez:

Hazánk leányai! Testvéreim!

A haza s védelmezőinek szenvedései tartós munkásságra hivnak fel. A szükség kiáltása, s hazánk iránti kötelmem szerény női körömből kiragadott, hogy az országos szükségletek teljesítésében résztvegyek.

A tett terére léptem; megfelejtkezve csekély tehetségem, megfelejtkezve arról, hogy az egyes erő, mint a mindenségben az atom, nyomtalanul eltünik. Hozzátok fordulok tehát hazám leányai, hogy nehéz pályámon segítsetek; a kötelesség vezetni fogja lépteiteket; az önérzet pedig megadja a szükséges erőt, hogy azok homlokáról törüljük le a veríték csepjeit, kik a harcz ösvényein fáradoznak!

Felhívlak tehát titeket: egyesüljetek akarat és tett által tervem czélhoz jutásában, hogy a szabadság bajnokai szenvedését megszelidítsük. Ne várjatok a hivatalos megbízások, vagy az illető szabályok kihirdetésére. Csak egy veszély létezik: a haza veszte, csak egy akarat lelkesíti seregünket: a haza megszabadítása. Bennünk is csak egy akarat éljen: a szenvedőket fölkeresni és rajtok segíteni.

Minden nő, kinek erre ereje van, keresse fel a vidéken levő kórodákat. Ha ezek elhanyagolt állapotban, vagy minden kényelmi szükségletek nélkül lennének, hívja fel a legközelebbi polgári hatóságot, hol vagy kormánybiztos, vagy megyei, vagy városi törvényszék működik, hogy a kóroda hiányán segíttessék.

Hol a megvédett fedél alatt valaki nyugodtan aluszsza egészséges álmát a vánkoson, vegye el ezt feje alól és adja át azoknak, kik a hazáért fájdalmas sebeket és nehéz szenvedéseket tűrnek. Ha a kóroda személyzete vagy a hatóságok erre vonatkozó működéseiben erélytelenséget vennétek észre, tudósítsatok arról rögtön, hogy intézkedéseket tehessek.

Ugy a mint e nehéz, de nemes feladat megoldását megkezdtétek, úgy folytassátok is mindaddig, mig egyetlen egy ellen él, kivel honfiainknak harczolniok kell. Városok és kerületenként egyesüljetek, oszszátok fel a munka napjait, s azoknak álmai felett is őrködjetek, kik a hazáért szenvednek. A hazában körutat teszek, föl foglak titeket keresni, s azon kezet megcsókolom, mely a honvédsebek bekötésében megelőzött…

Jelenet a kápolnai csatából.
(Egykoru kép.)

A Kossuth nejének és hugának ez a példaadása lelkes követőkre talált mindenfelé. Gróf Batthyány Lajosné, az első miniszterelnök hitvese; gr. Károlyi Györgyné, Damjanichné Csernovics Emilia, báró Révayné két bájos leányával: Gizellával és Rózsikával; gr. Teleki Blanka, ez a fenkölt lelkü hölgy, ki a magyar nőnevelés egyik uttörőjének tekinthető; továbbá gr. Forrayné sz. Brunszvik Julia, gr. Teleki Edéné, gr. Nádasdy Lipótné, Garai Jánosné, a költő neje; Pázmándy Dénesné, Fuchsbergerné, Nánássyné Csernus Emilia stb. stb., mind kivették méltó részüket a szent és magasztos munkából.

Gr. Károlyi Györgyné, ez az előkelő és dúsgazdag főuri hölgy, mikor az első magyar huszár az osztrák-had kitakarodása után Budapestre érkezett: odament a napbarnitott egyszerű vitézhez és megcsókolta a – kezét.

– Legyen ez a köszönetem, hogy a hazáért harczolsz, – szólt elragadtatással.

Országszerte, minden jelentékenyebb városban betegápoló nőegyesületek alakultak. Csaknem valamennyi magyar úriház az irgalmasság egy-egy kápolnája lett. A szalonasztal hullámos puha tépéssel telt meg; a nők fürge picziny ujja sebkötők készítésén buzgott. Csak a szatmármegyei hölgyek negyven mázsa tépést adtak át a kórházaknak, s ezen felül hétezer darab fehérnemüt varrtak meg.

Számosan mint betegápolók a csatamezőket keresték fel; s ott bolyongtak a harcz förgetegében, segedelmet nyujtva a sebesülteknek és a haldoklóknak. Horváth Anna, Horváth József tábori törzsorvos fiatal neje Titelnél bámulatos önfeláldozásával annyira kitünteté magát, hogy Perczel tábornok külön napiparancsban emlékezik meg érdemeiről.

Úgy hangzik, mintha regénytöredék lenne, pedig históriai valóság, hogy nem egy menyasszony maga küldte jegyesét a honvédzászlók alá. Ha elesett: megsiratta, ha visszatért: koszorút font homlokára. Statisztikai adatok igazolják, hogy ebben az emlékezetes két esztendőben az esküvők száma csaknem negyedére apadt. De hát ki is nősült volna-e vérzivataros időszakban? Hiszen magok az ifjak is ezt danolták:

Ti leányok maradjatok pártába,
Igaz magyar nem szoríthat karjába.
Ki hon marad: nem érdemel;
Aki elmegy: annak nem kell
Feleség!

Lugoson Lévai Mariska, egy ragyogó szépségű menyecske elvált a dúsgazdag férjétől, csak azért, mert a gyáva ember nem akart honvéd lenni.

A szent hevület annyira elragadta őket, hogy sokan még karddal is szolgálták a hazát. Kolozsvár hölgyei egy egész külön zászlóaljat akartak kiállítani csupa nőhonvédből. S mikor ajánlatuk nem fogadtatott el, több honleány férfiruhát öltött, s nemének eltitkolása mellett csapott fel honvédnek. A sok közül csak Szentpály Jankát, Jagello Apollóniát s Lebstück Máriát említjük. A zágrábi születésü Lebstück Mária (1831–1892.) „Károly” név alatt, előbb mint vadász, majd mint huszárhadnagy végigküzdé az egész szabadságharczot.

Mikor pedig az önkény rémes éjszakája borult a nemzetre, ismét csak a nők valának az elsők, kik a vigasztalás irját csöpögtették fájó szivsebünkre. Szeretetreméltó találékonysággal ezer meg ezer bujdosó életét mentették meg. Teleki Blanka, Podhorszky Mária stb. fogságba hurczoltattak a honvédek gyámolításáért, Maderspachnét nyilvánosan megvesszőztette a véreskezü Haynau, a miért bujdosó honvédeknek adott menedékhelyet. Bohusné Szögyén Antónia nevét imába foglalták az aradi vár foglyai.

Oh, az 1848–49-iki magyar hölgyek méltán sorozhatók a Perényinék, Rozgonyi Cecillek, Szécsy Máriák mellé. Hálás leányai voltak ők a szenvedő hazának. Akik még élnek közülök: hála és dicsőség nekik; akik már elhunytak: legyen emlékök áldott, ezerszer áldott!…

Az isaszegi csata térképe.

Említettük, hogy az alakuló magyar hadsereg fölszerelése mennyi nehéz gondot szerzett a honvédelmi bizottmánynak, amely eleinte azt sem tudta, miként fogjon az életbevágó kérdés megoldásához. A jó szándék megvolt, ámde hiányzott szakértelme és gyakorlata; s ami legfőbb: hiányzottak a fölszereléshez való anyagszerek.

A szükség azonban ezermester. Kossuth lángelméje és találékonysága csakhamar fölfedezte a czélhoz vezető utakat. És előbb akadozva, aztán mind gyorsabban megindult ezen a téren is a lázas munka.

Mindenekelőtt egy külön „ruházati bizottság” szerveztetett, amelynek élére a lángbuzgalmu Lukács Sándor kormánybiztost állítá Kossuth. Mikor ez megvolt: nyomban kiirták a nyilvános árlejtést a honvédruhák szállítására.

Majd a szükséges munkaerő biztosítása következett. Ennek elérése czéljából a következő felhívás intéztetett az iparosokhoz:

Minden szabó, czipész, csizmadia, szijgyártó, nyereggyártó, szücs, gombkötő, csákó és katonasipka készítő mester további rendeletig, azaz mindaddig, mig a hadsereg fölruházásával és fölszerelésével el van foglalva, minden nemzetőrségi szolgálat alól ezennel föl van mentve.

Azok a czéhfőnökök és mesterek, kik szerződésbeli kötelességeket, vagy szállításokat vállaltak: kötelesek hanyag és kötelességeiket nem teljesítő legényeiket szigorúan munkára szorítani; azok, kik ez intések daczára a reájok bizott munkát elhanyagolják, a hatóságnál azonnal az érdemlett büntetés végett névszerint följelentendők.

Továbbá a czéhbeli előljáró és mester kötelessége teljesítésére intetik, hogy polgári-munkáit a mennyire lehet elhalaszsza.

Végre minden czipész és csizmadia ezennel fölhivatik, hogy azok, kik a bakkancsok szállítását szerződésileg magokra vállalják, ajánlataikat 24 óra alatt nyujtsák; azok pedig, akiknek már ily bakkancsaik készen vannak, vagy azokat saját felelősségökre el akarják készíteni: a fölpénz végett szóbelileg jelentkezzék.

A fölhivásnak fényes eredménye lőn. Ezer meg ezer dolgos kéz kelt versenyre, hogy a honvédsereg mentől hamarább és minél jobban fölszereltessék.

Igen sok iparos ingyen vállalkozott a szállításra. Büszke volt rá, hogy a haza megmentéséhez munkájával is járulhat. Igy, – hogy egy-két példát említsünk, – Kulcsicsky pozsonyi szabómester a 4-ik honvédzászlóalj ötven vitézét látta el a sajátjából egyenruhával; Torma pesti szabó munkásai egy hétig dolgoztak ingyen a fölszereléseken. Egy Tóth István nevezetü pesti czipészsegéd pedig, akinek alig volt betevő falatja, száz pár bakkancsot varrt meg egészen dijtalanul. Mikor elkészült a fárasztó munkával, honvédnek csapott fel; s a derék fiú ott vérzett el valahol a szerb csatatéren.

A honvédelmi bizottmány a szállítás ellenőrzése czéljából központi munkatelepet állított fel. Idekerült a tömérdek posztó, bőr, vászon, sujtás stb.; itt történt a szabás; mert a ruhanemű csak darabokban kiszabva jutott tovább földolgozás és elkészítés végett az egyes vállalkozók műhelyébe. Hiába, takarékoskodni kellett az anyaggal. A központi munkatelep, Nyitrai főhadnagy felügyelet alatt, az Ujépületben volt.

A honvédsereg átvonulása a Kárpátokon.
(Egykoru kép.)

Ily bámulatos munkakedv és kitünő beosztás közepette ment is aztán a dolog. Csupán november hó folyamán, tehát alig egypár hét alatt, huszonnégyezer egyenruha készült el.

A honvédcsapatok kellő fölfegyverzésével szintén tömérdek vesződsége volt a honvédelmi bizottmánynak.

Eleinte, mikor még folyt az álczás játék, néhány ezer kiselejtezett régi rossz puskához csak hozzájutottunk nagy nehezen; de mihelyest komoly összeütközésre került a dolog: az összes cs. kir. szertárok csukva maradtak előttünk.

A honvédelmi bizottmány, ily gátló körülmények közt, a külföld fegyvergyáraihoz volt kénytelen fordulni; igy, a többi közt Belgiumban tett jelentékenyebb rendelést. A kamarilla azonban minden eszközt megragadott, hogy külföldről se jusson hozzánk fegyver. Még a megvesztegetés rút eszközétől sem riadt vissza. Több szállítmányunkat pedig, minden jog és törvény ellenére, a vámsorompóknál lefoglalta.

A kamarilla azt hitte, hogy ezáltal végkép megzsibbasztja erőinket. Hiszen fegyver, ágyu és lőszerek nélkül lehetetlen a háborúskodás. A honvédsereg nem lesz egyéb nagy gyülevész csapatnál, amely az első komoly támadásra szertefut.

Ámde, rosszul számított a reakczió. Úgy látszik, még mindig nem ismerte Kossuthot, akinek lángelméje keresztül tör minden akadályon; nem ismerte a magyar nemzetet, a melynek áldozatkészsége éppen a legnagyobb veszély közt fejlik ki csodás nagyszerűségében.

A kamarilla ármánykodásának épp az ellenkező hatása lőn. Megadta az eszmét a magyar fegyvergyár fölállításához.

– Hát jól van, majd idehaza gyártunk puskát és öntünk golyót! – szólt haragosan Kossuth, mikor egy újabb fegyverszállítmányunk lefoglalásáról érkezett a hír.

S a felbukkanó eszmét nyomon követte a gyors kivitel. „A pesti gépgyár és vasöntőde” részvénytársaság Kossuth fölhivására, telepét sietősen fegyvergyárrá alakította át. A gyár, mely az ugynevezett Valero-házban (most kaszárnya) volt elhelyezve, csakhamar megkezdte működését. Eleinte persze lassan ment a munka; de hovatovább több és több szakértő kéz fogott a gyártáshoz.

Az állam a gyárat, hogy szabadon rendelkezhessék vele, később meg is vette a tulajdonosoktól. Most aztán még egy ujabb átalakuláson ment keresztül az egész virágzó telep. Angol gyártmányu gépekkel szerelték fel, a munkások száma pedig megkétszereződött.

S a gyár, élén Rombauer Tivadar igazgatóval, a hozzáfüzött igényeknek most még jobban megfelelt. Üzemképessége a szakszerű vezetés mellett annyira nőtt, hogy naponként immár 450–500 lőfegyver került ki műveseink gyors keze alól. Ezenfelől szuronyokat, sőt kardokat is készített. Teendői a harcz folyamán úgy megszaporodtak, hogy a külső-váczi uton még egy fiók-telepet is kénytelen volt berendezni.

A kormánynak az volt a szándoka, hogy a vidéken is állit nehány fegyvergyárat; egyelőre: Kassán, Kolozsvárott és Pozsonyban. De ez a terv az események változása következtében dugába dőlt. Kolozsvárott rendeztetett be csupán egy kisebb fegyvergyár, amely azonban inkább csak javitással foglalkozott.

Vasasnémet sisakja.

Ámde, a puska, – a mint Damjanics jegyezte meg egyszer tréfásan, – csak úgy ér valamit, ha magja is vagyon.

Ez a fontos körülmény sem kerülte el a honvédelmi bizottmány őrködő figyelmét. A váczi határban egy külön lőszergyárat állított, ahol állandóan négy-ötszáz ember szorgoskodék golyóöntéssel. A pesti vegyészeti gyár meg gyutacs és lőkanócz készítésére alakíttatott át. A hozzávaló nagyszerü gépet Angliából hozatta Kossuth. Egy harmadik telep pedig robbanószereket gyártott.

Lőpormalmaink, tűzértisztek felügyelete alatt, Pozsonyban, Nagybányán és Kassán voltak. Később a kormány még talán négy vagy öt uj malmot is rendezett be.

Ámde még mindig hiányzott a fölszerelés legfontosabb kelléke: az ágyuöntő-műhely. Ezen a bajon is segített találékonyságunk. Volt a cs. kir. hadikincstárnak a külső-váczi uton egy roskatag ágyuöntő-telepe. Biz az nem sokat ért, de kellő átalakítás után még használni lehetett. Lahner az épületet kitataroztatta, aztán intézkedett, hogy az ócska géprészek ujakkal pótoltassanak. És az ágyu-műhely karcsu, magas kéménye csakhamar szintén pöfékelni kezdte a barna füstöt.

A műhely mindenekelőtt a régi ágyucsöveket alakította át, s csak azután, mikor ezzel elkészült, fogott uj ágyuk gyártásához. Egy-két ágyu öntése után azonban vége szakadt az örömnek. Elfogyott az érczanyag. Irtak ide-oda, de sehol sem birtak több érczhez jutni.

Már-már attól lehetett tartani, hogy anyag híján végkép fönakad az egész üzem, s a gyárat becsukhatjuk. És ekkor megint csak a magyar nép állott elő az ő kimeríthetlen áldozatkészségével. Immár alig vala egyebe a vallás vigaszánál; s ettől is megfosztotta magát, hogy a szenvedő hazán segítsen. Templomharangjait ajánlotta fel neki.

– A jó Isten, ki látja a veszélyt, amelybe önhibánkon kivül jutottunk, – igy szólt Zombor agg lelkésze, – bizonyára megbocsájtja, hogy még templomunk ékességét: harangjainkat is a haza oltárára teszszük.

Mikor pedig a hat szép harang elhelyeztetett a kocsikra, hogy a pesti ágyuöntő-műhelybe szállíttassék, az öreg plébános ekként imádkozott:

– Áldásom veletek. Kisérjen benneteket a győzelem. Uj alakotokban is az Isten és a haza dicsőségét hirdessétek!

Zombor megható áldozatkészségével nem maradt egyedül. A magasztos példát csaknem kétszáz község követte. Marosszéknek egyetlen járása, a simándi, tizenhárom harangot adott át Gábor Áronnak. A hazafias szepességi németek pedig magok öntöttek ágyut templomharangjaikból.

Maga Kossuth is mélyen megilletődött a hazaszeretet e fönséges nyilvánulásán. Mikor a vácziak küldték fel harangjaikat, ezekkel a köszönő szókkal fordul hozzájok:

„… Fogadják önök a nemzet háláját honszerelmükért. Harangjaik hangja, mely önöket áhitatra hivta az Isten házába, ágyukká öntetve, önöket a dicsőség mezejére, ellenségeinket pedig halálra hivandja s fülökbe fogja dörögni: „Ne bántsd a magyart!”

Talán ekkor ötlött eszébe, hogy az új magyar ágyukra Zrinyi Miklós büszke jelmondása: „Ne bántsd a magyart!” öntessék.

Az ágyuöntő-műhely tehát rövid szünetelés után ismét működni kezdett. Nem sokára aztán Kézdivásárhelyen Gábor Áron is fölállítá a maga hires ágyugyárát, sőt még a munkácsi vasgyárból is került ki néhány takaros ágyu.

Ám, még a magánosok ajándékai által is szaporodtak ütegeink. Igy, a gróf Andrássy-család krasznahorkai várából három, herczeg Eszterházy Pál pedig kismarton várkastélyából hat ágyut ajándékozott a honvédseregnek.

Részlet a schwecháti ütközetből.

Az ágyulövegek készítésével három-négy vasgyár is foglalkozott. A legjobbak Ruszkabányán készültek.

Lángoló tevékenységgel és vértanui önfeláldozással igy fegyverkezett a magyar nemzet a sorsdöntő viadalra.

Eközben Kossuth elhatározta, hogy fölkeresi az osztrák határszélen: Parndorfnál táborozó seregünket. Személyesen akart meggyőződni az ujjászervezés hatásáról. Október 17-én indult el, kisérve egy egész dandár által. Vele ment három külön hajón: a Vilmos-huszárok egy osztálya, a 25-ik honvéd-zászlóalj, 1500 pesti nemzetőr és három ágyu-üteg. Útja most is valóságos diadalmenethez hasonlított. A partmenti lakosság mindenütt rajongó lelkesedéssel fogadta. Elegendő volt néhány gyujtó szava, hogy a nép vakon kövesse. Mire, okt. 21-én, Parndorfba érkezett: több mint tizenháromezer harczvágyó ember volt nyomában.

Móga, mint tudjuk, Jellasics kiüzetése óta még mindig Parndorfnál vesztegelt. Kétszer is átlépte a határt, de minden eredmény nélkül ismét csak visszahuzódott. Ez a tétlenség rendkivül nyomasztólag hatott csapatainkra.

„… Füleinket éjjelenként a föld szemére téve, – irja egyik emlékjegyzetében Pisztori Endre 48-as tüzértiszt, – búsan hallgattuk a bombák moraját Bécs felől, s folytattuk tétlen táborozásunkat. Hébekorba ütegünkre is került a sor előőrséget állani a brucki hidfőnél, lesve a sógorok kémkedéseit, hol néha-néha a német lovasok éjjelenként előmutaták magokat, de mindannyiszor szorult a kapczájok a honvéd puskagolyók záporától. Két ízben is kaptunk parancsot átlépni a Lajtát, s Bruckon keresztül haladva jó előre is nyomultunk Ausztriába, de mindakét izben ugyanazon nap estéjén ismét vissza is huzódtunk…”

Csaknem szembe velünk, Schwechat, Manswörth és Kaiser-Ebersdorf környékén táborozott az osztrák had. A két ellenséges sereget úgyszólván csak a Lajtha választotta el egymástól. Windischgrätz kettős földsánczokat hányatott, s ezáltal úgy a bécsiek, mint a magyarok támadása ellen eléggé biztosítva volt.

A forrongó császárváros a roppant túlerővel szemben immár alig tarthatta magát. Folyt még a védelem, de egyre lanyhábban, hovatovább szükebb térre szorítva. A külvárosok már Windischgrätz birtokában voltak. A szorongatott bécsi nép minden reménye a magyarok várvavárt segélyében összpontosult. Jól tudta ezt Windischgrätz is. S hogy a tétovázó Mógát további tétlenségre kárhoztassa: szinleges alkudozásba bocsájtkozott vele. Levelet intézett hozzá, amelyben fölhivja, hogy seregével együtt haladéktalanul térjen vissza a hűtlenül elhagyott császári zászlók alá. Móga rendkivül kényes helyzetbe került; nem tudta mitévő legyen. Úgy látszik, hogy szivesen meghajolt volna Windischgrätz ezen fölhivása előtt, de nyilván attól tartott, hogy csapatjaink a kenyértörés alkalmával cserbenhagyják. A levelet tehát csak egy-két bizalmasával közölte; annak tartalma azonban, e titkolózás daczára, csakhamar mégis elterjedt honvédjeink közt. A tábor hangulata még nyomasztóbb lőn; sokan már árulásról kezdtek suttogni.

Kossuth tehát éppen jókor érkezett Parndorfba. Megjelenésére, mintha varázslat történt volna, egyszerre fölvidultak az elkomorult kedélyek. Hát még mikor ajkán megeredt a bűvöletes szó!… Minő édes volt azt hallgatni; milyen büszke, minő bátor lett attól az ember. És a honvédfiúk csüggedő szivébe megint visszatért az önbizalom.

Windischgrätz látván, hogy fölhivása hatástalanul hangzott el, ujabb levelet intézett Mógához. Most már a visszatérésre záros határidőt tűz ki, s fenyegetőleg kijelenti, hogy a makacskodók engedetlenségök következményeit magoknak tulajdonítsák.

Komáromvár ágyuztatása.
(Egykoru kép.)

Móga, jóhirnevének veszélyeztetése nélkül nem titkolózhatott többé. Megmutatta a levelet Kossuthnak, s aztán Csányinak is.

Kossuthot, aki már tudott Windischgrätz fondorlatairól, a közlés nem lepte meg. Sőt talán még örült a levélnek, amely jó alkalmul szolgálhat a sereg hangulatának a kipuhatolására.

Elrendelte tehát, hogy Windischgrätz fölhívása azonnal közöltessék az egész tisztikarral; s aki távozni akar: ám menjen, szabad az út.

S mintegy harmincz régi sorhadbeli tiszt, – köztük gr. Teleki Ádám tábornok és Holtsche Ferencz vezérőrnagy, – csakugyan eltávozott táborunkból.

E tisztító kiválás után, Kossuth másnap összehivta a tiszteket, s szállásának erkélyéről megragadóan szép beszédet intézett hozzájuk. Köszönetet mondott hűségükért, s további kitartásra buzdítá őket.

És a mig mi, – így szólt a többi közt, – itt veszteglünk, s táborunk körül mint éhes farkas az árulás ólálkodik: azalatt a szegény bécsi nép, kitéve a szörnyü ostromzárnak, ezer sebtől vérzik. Elhatároztuk, hogy Windischgrätz levelére, melyet seregünk vezéréhez intézett, megadjuk a méltó választ. S a népjog nevében majd mi szólítjuk fel az áldatlan harcz beszüntetésére. Válaszunk, melyet külön parlament fog megvinni a császári hadak dölyfös vezérének, ime itt van.

S ezzel Kossuth egy papirlapot vett elő és olvasni kezdé:

Windischgrätz Alfréd herczegnek.

A népek története nem mutathatja fel a hitszegés, árulás és rosszlelküség hasonló példáját, minő az ármányok azon szövevénye, melylyel egy csalárd udvari kamarilla a magyar birodalomnak nemcsak törvényesen alkotmányos jogait, hanem állami létét is megsemmisiteni törekszik.

Magyarország mindig szabad, önálló királyság volt, nem kebelezve be semmi más államba, s nem vetve alá semmi más országnak.

Ezen feltétel alatt adta át Magyarország királyi koronáját az uralkodó háznak. És 14 királyaink a habsburgi házból fogadták esküvel a magyar birodalom önállásának és alkotmányos jogainak fentartását.

Magyarországnak ezen szabadsága, ezen önállása nem uj nyereménye a márcziusi napoknak, s nem ajándéka V-ik Ferdinánd királynak, hanem oly alapföltétel, melyen a habsburgi háznak magyar királysága alapszik.

És mégis egy bűnteljes udvari kamarilla, szemtelenül játékot üzve a kir. esküvel és a fejedelem beteges állapotával, a magyar birodalom állami létének megsemmisítésére csendes és királyához mindig hű hazánkban lázadást gerjesztett és szegény honunkat példátlanul iszonyatos harcz szinhelyévé tevé.

Mindezen jelenségek daczára sem akarta Magyarország hónapokon keresztül elhinni, hogy azon árulás és embertelenül barbár cselszövények szálai magának a fejedelemnek legközvetlenebb közelében fonassanak; mert a magyar nép férfias, őszinte gondolkodása képtelen volt csak gyanítani is ily bűntettnek lehetőségét.

És maga a fejedelem a szerb lázadást felségsértésnek és báró Jellasicsot, ki gőgös túlbizakodottságában a törvények ellen emelte fel bűnös fegyverét, a törvények utján honáruló lázadónak nyilvánította.

De midőn látták, mikép az őszinte magyar nemzet, királyának igéreteiben túlságosan bizva, az önvédelemre elkészülve nincsen, a lázadó Jellasics hazánkat kegyetlen háborúval lepte el.

És alig tevé ezt, álürügyek alatt az osztrák miniszterium által pénz- és fegyverrel látván el, midőn a lázadó a fejedelem hű szolgájának jelentetett ki. Az osztrák seregek, melyek, a magyar ezredek a császári trón védelmére az országon kivül használtatván, Magyarországban és tartományaiban a közcsend fentartására és a törvényes kormány szolgálatára voltak széthelyezve, ezen osztrák seregek magyarok által fizetve és élelmezve, felsőbb ösztönzésre, legnagyobb részt segédkezet nyujtottak esküvel és becsületökkel köteleztettek. Magyar- és Erdélyország szláv és oláh lakosai közt lázadást, zendülést támasztottak. Osztrák tisztek, még tábornokok is, szerb rabló csordákat és fellázított oláh tömegeket vezénylenek. Az isten büntető keze által utolért Latour gróf, a volt osztrák hadügyminiszter, megparancsolta a magyar várparancsnokoknak, esküjöket hűtlenül megszegni; megparancsolta a Magyarország minden melléktartományaiban létező hadi kormányzóknak, hogy Magyarországba törjenek be és a lázadó Jellasicsot honáruló vállalatában elősegéljék. És hogy ezen gyalázatosságok megkoronáztassanak, a barbárok előtt is szent közerkölcsi érzelem iránt annyira megfeledkeztek, hogy nem iszonyodtak Magyarország ezredévi állami létét és a habsburgi házból származott 14 királyai által esküvel is megerősített alkotmányát egy szentségtelen tollvonással eltörleni és a haza belsejében dulongó pártütőt: Jellasicsot, az oly czudarul elárult ország korlátlan urává és az oly nemeslelküleg hű magyarok felett katonai zsarnokká kinevezni akarni, és ezen minden emberi érzelmet fellázító erőszakoskodásra a beteg fejedelem aláirását is kicsalni.

Csata Aradnál 1849. febr. 26-án.
(Egykoru kép.)

De ennyi bűntettek végre kimeríték az isten türelmét és igazságosságát. A magyar nemzetet, mivel nemesszivüleg a hitben és hűségben bizakodva, készületlenül állt, gyöngének és az oroszlánt halottnak hitték, mely azonban erejének érzetében csak alvék. Jellasics tapasztalta a magyar fegyverek erejét. A magyarnak történeti hősisége ezen hallatlan árulás elleni jogos harczban fényesen igazolta magát. A lázadónak hadteste a hős magyar harczosok kicsiny csapatai, sőt rögtönözve összevont, gyakorlatlan, alig felfegyverzett népfelkelési seregek által is mindenütt megveretett, 10,000 körül elfogatott és lefegyvereztetett és maga a szájhős pártütő Jellasics egyetlen csata után egész főseregével annyira jutott, hogy magát a megérdemlett végképi megsemmisüléstől csak a fegyverszünetnek, melyért ő maga esengett, alávaló megszegése által mentheté meg; mig végre kegyetlenséggel bélyegzett folytonos futásaiban, a mieink által üldöztetve, osztrák földre menekült.

Ha a magyar sereg a futó ellenséget szünet és késedelem nélkül túl a Lajthán követi, 24 óra alatt elérte volna őt isten boszuló igazsága.

Mi azonban, habár irántunk a példátlan erőszakosságok egész lánczolatában az emberi és isteni jog minden tekintetét megsértették, tisztelettel viseltettünk egy szomszéd barátságos nemzet birtoka iránt, és hős seregünk boszuló karjait megállítottuk, azon biztos várakozásban, mikép az ausztriai császárnak, ki egyszersmind Magyarország alkotmányos királya is, osztrák hadiereje a benyomuló zendülőnek seregét lefegyverzendi, s így az általunk semmi által elő nem idézett polgárháború ujabb visszatértét elhárítandja.

Mi jogosítva valánk ezt várni a szentesített népjog elvei folytán, jogosítva valánk ezt várni magának a tévutra vezetett fejedelemnek önérdekében is, kinek el kell iszonyodnia azon nyomortól, melyet a gonosz kamarilla, szemtelenül visszaélve nevével, hű népeire árasztott, ha majd egyszer az isten annyi erőt adand neki, hogy a dolgok valódi állását saját szemeivel láthassa és szabadon megitélhesse.

Mi csalatkozánk jogszerű várakozásunkban. A helyett, hogy a vakmerőn betört pártütő, a Magyarország alkotmányos koronája lellen hitszegő áruló lefegyvereztetett és ártalmatlanná tétetett volna, gr. Auersperg, az osztrák tábornok, egyesült a lázadóval, őt védelme alá vette és a zendülőnek igy megnagyobbított erejével fenyegető állást foglalt el Bécs előtt, azon nagylelkü nemzet fővárosa előtt, mellyel minket magyarokat az uralkodó egysége és a törvényes szabadság elvesztésének közös veszélye hű szövetségesekül kapcsol össze.

És hogy a leghallatlanabb méltatlanságok teljességéből semmi se hiányozzék, herczegséged magát nálunk ő felsége seregeinek főparancsnokáúl hirdeti ki, melyek közé ön Jellasicsnak felségsértő csapatait is felvette. Ezáltal önmagát b. Jellasics lázadása részesének és Magyarország törvényei s alkotmányos trónja iránti ellenségének jelenti ki, és annyira megy, miszerint a magyar sereg tisztjeit, kik esküvel köteleztetnek az alkotmány iránti hűségre, hadi törvényekkel való fenyegetéssel akarja átmenetelre csábítani a haza ellenségének a táborába.

Tudva kell lenni herczegséged előtt, hogy a magyar sereg felett ő felsége érvényesen csak a hadügyminiszter ellenjegyzése mellett rendelkezhetik, és hogy minden más uton való rendelkezés a kir. esküvel szentesített törvény által már előre érvénytelennek nyilatkoztattatik. Herczegséged kinevezése pedig Wessenberg által van ellenjegyezve, ki nem is magyar, annál kevésbbé magyar miniszter; annálfogva ön semmi esetben sincs jogosítva, magának a magyar sereg felett bármi hatalmat is tulajdonítani; ugy, hogy hasonló merény hazánk ellenében nyilván kifejezett ellenségeskedést foglal magában, mire Magyarország semmi okot nem adott.

Ez ellenségeskedés még azáltal is nagyobbíttatik, hogy herczegséged a futó pártütőnek seregeit saját vezérlete alá vette fel, és igy magát a Magyarország alkotmányos trónja, állami létezése és törvényei ellen intézett lázadás vezérévé tevé.

Azt kivánja tehát a közbéke, melyet Magyarország nem zavart meg, és a dynastiának érdeke, hogy mi, ámbár a legvégső önvédelemre erőszakosan kényszerítve, herczegségedet az Isten örök igazsága, a népjog és emberiség nevében felhívjuk: hogy jogsértő szándékával hagyjon fel, a pártütő Jellasics osztrák földre futva nyomult seregét fegyvereztesse le, s azon esküvel, „hogy Magyarország ellen többé nem fog harczolni”, tegye ártalmatlanná, és 24 óra alatt biztosítást adjon nekünk, hogy Magyarország ellen semmi ellenségeskedést sem akar megkisérteni.

A fenyegető hadi törvényt illetőleg, ez a jogtalanság annyi erőszaktételei után oly borzasztó szó, melynek valódiságában az emberiség és polgárosodás iránti hitünkben nem hiszünk. Gondolja meg herczegséged, mikép az Isten és világtörténet megvesztegethetlen ítélőszéke előtt az emberiség átkát vonná magára az, ki a XIX-ik században a polgárosodott Európa előtt a barbárságnak hasonpéldáját idézné elő. Kénytelenek vagyunk kinyilatkoztatni azt is, hogy mi azon esetben mélyen elszomorított szívvel nem mulasztandjuk el azt hasonlóan viszonzani. Gondolja meg ön, hogy Isten, az igazság védője 10.000 foglyot, s közöttük több tábornok és törzstisztet adott kezeinkbe. Fontolja meg tehát ön jól váratlan szavait, mert mindazon vér, mely folyni fog, az örök Isten bírószéke előtt ön fejére fog szállani.

Elmondottuk ezzel, mit a becsület és kötelesség mondani késztetett; hátra van még felhívni önt arra is, hogy a béke, s a birodalom és a trón iránti kötelesség érdekében, melynek fennállását szentségtelen kézzel az udvari kamarilla annyira megingatta, szüntesse meg Bécs ostromlását; s ezen nemeskeblü városnak magyarországgali szabad közlekedését, melynek erőszakos felfüggesztése annyira ártalmas a viszonylagos kereskedési érdekre, állíttassa vissza, hogy így ne legyen kényszerítve a birodalomnak fővárosa az önvédelem végső eszközeire, melyek a trón fentartására, mi saját feladatunkhoz is tartozik, szükségkép előreláthatlan veszélyezést, és a birodalomra végetlen szerencsétlenséget idéznének elő.

Mi ezen parlamentair által, kit herczegségedhez küldve, ezzel a népjog védelme alá helyezünk, határozott választ kérünk, melytől fog függeni, hogy kénytelen-e Magyarország kegyelmességedet ellenségének tekinteni.

Vezérelje önt az elhatározás ezen nagyszerű perczében az igazságos Isten.

Pahrendorfban, a magyarországi hadsereg főtáborszállásán okt. 25-én 1848.

Kossuth Lajos,
a honvédelmi bizottmány elnöke.

Pázmándy Dénes,
országgyülési elnök.

Csányi László,
országbiztos.

A tisztikar tüntető helyesléssel fogadta az iratot, amelynek komoly és önérzetes hangja tetszett mindenkinek.

A fölolvasás befejezésével Kossuth még néhány figyelmeztető szót intézett hozzájuk.

– A nemzetnek, – úgymond, – végrevalahára tudnia kell, hogy bizhatik-e seregében. Ujolag fölhivom tehát a tisztikart: nyilatkozzék, hogy kész-e a vezér parancsai előtt mindenben meghajolni, nem okoskodva és nem kérdezve, vajjon Windischgrätz, vagy Jellasics táborával állunk-e szemben, hanem csak azt tartva szem előtt, hogy a haza ellenségével van dolgunk? Nyilatkozzanak! Ám, aki magában ilyen tökéletes önmegadás és a haza iránti lelkesedést nem érez: menjen Isten hirével, a merre tetszik!

A tisztek közt mozgás támad, aztán egyszerre száz kard repült ki hüvelyéből, s felzúg a szívdobbantó harczikiáltás:

– Maradunk! Maradunk! Készen a haza bármely ellenségével szembeszállani!

– Isten és a szenvedő hon hallotta szent fogadalmukat. És én most hiszem, látom, hogy be is váltják azt! – szólt bucsúzóul Kossuth.

Most már csak az volt a kérdés, hogy ki bizassék meg az ultimátum átadásával. Kossuth egy kis értekezletet hivott össze, amelyen részt vett Csányi László kormánybiztos, aztán Pázmándy Dénes a képviselőház elnöke, aki időközben szintén a táborba jött; s végül néhány törzstiszt, köztük Ivánka Imre ezredes.

– Legjobb lesz, – indítványozta az eszmecsere folyamán Ivánka – ha a levelet azon tisztek valamelyike viszi el, akik úgyis elhagyják a szolgálatot.

– Akkor megint nem kapunk választ, – vágott közbe Kossuth. – Hiszen a magyar országgyülés küldöttségét sem akarta fogadni az udvari-párt. Nekem pedig mindenáron válasz kell.

– Amint én Windischgrätz herczeget ismerem; – felelte Ivánka, – pedig ismerem, mert sokáig szolgáltam alatta, ő iratunkra nem fog felelni. Ám, ha az elnök úr oly nagy súlyt helyez a válaszadásra, jó, én elmegyek és megkisérlem. S lehet, hogy Windischgrätz velem, akit régóta ismer, talán mégis szóba fog állani. Ha küldetésemnek egyéb haszna nem lesz, legalább alkalom nyilik nézeteink tolmácsolására.

Kossuth tehát Ivánkát bizta meg a kényes természetü küldetéssel.

Ivánka, Dobay Ágoston pozsonyi nemzetőrszázados kiséretében, másnap: okt. 24-én, hagyta el a tábort, s a legkisebb nehézség nélkül jutott Windischgrätz hetzendorfi főhadiszállására.

Dessewffy Arisztid honvédtábornok.
(Thán Mór 1849-iki festménye után.)

Mindjárt a megérkezése alkalmával kihallgatásra jelentkezett. Bebocsájtották. Ivánka átnyujtotta Windischgrätznek a levelet, s azután röviden élőszóval is körvonalozta küldetésének czélját.

A táborszernagy úgy tett, mintha nem is érdekelné a dolog. Hirtelen, minden átmenet nélkül egyszerre csak ezt a kérdést intézi Ivánkához:

– Olvasta ön kiáltványomat?

– Igen, olvastam, – felelé Ivánka.

– Remélem, hogy kötelességéhez hiven visszatér hozzánk. Az olaszországi hadsereghez fogom önt küldeni.

– Első kötelességem herczegséged válaszát Parndorfba vinni.

– Úgy! – kiáltott fel gúnyosan Windischgrätz. – Akkor hát legyen türelemmel, – tette hozzá lenéző gőggel.

Ivánka kiment. Az előterem, ahol Dobay várakozott rá, teli volt mindenféle tiszttel. Ott őgyelgett Pálffy Móricz gróf is, ez a gyászmagyar, aki dicső eleinek örök szégyenére a saját hazája ellen harczolt. Pálffy, úgy látszik, röstelte, hogy e helyütt honvédtisztekkel találkozik. Odafordult Ivánkához és mentegetőzni kezdett.

– Ne csodálkozzanak, hogy engem itt, Windischgrätz táborában lelnek. Kötelességem védeni ő felsége jogait.

A két honvédtiszt szánakozó mosolylyal tekintett reá.

– Igaz-e, – kérdezé kevésvártatva – hogy az országgyülés haza akarja rendelni a külföldön élő magyarokat?

– Igaz, mi is úgy hallottuk, – felelte szárazon Dobay.

– No, akkor én megszünök magyar lenni, – szólt Pálffy mélabús hangon.

Pedig nem volt ő már most sem magyar.

Ezalatt Windischgrätznél haditanácskozás folyt, a melyen Jellasics is résztvett. Az adandó választ beszélték meg. Az értekezlet befejezésével egy segédtiszt lépett Ivánkához:

– Ő excellencziája kéreti önt.

Ivánka bement. Windischgrätz, ki ekkor már egyedül volt, hideg, szúró tekintetével végigmérte Ivánkát, s aztán erős hangsúlyozással németül ezeket az emlékezetes szavakat mondotta:

– Sagen Sie Ihren Mandatars, mit Rebellen unterhandleich nicht! (Mondja meg ön megbizóinak, hogy lázadókkal nem alkuszom!)

Ivánka némán meghajtotta magát és távozott. Azonnal podgyászolt, hogy ebből a fojtó légkörből, ahol minden zsarnokságot lehel, mielőbb távozhassék.

A két békekövet háborítás nélkül bocsájtatott át Windischgrätz hadcsapatain; de amint a horvát-tábor előőrseihez érnek, egyszerre csak husz-harmincz szerezsán tör reájuk és körülfogja őket.

– Itt van Ivánka! Majd adunk mi neked! Hová lett Fligelli? Akasztófára a dölyfös magyarral! – hangzik innen is, onnan is.

S durva szitkok között kirántják a kocsiból.

Ivánka tiltakozik a kiméletlen erőszak ellen.

– Én parlamentér vagyok! Itt a megbizó levelem.

Máriássy János,
honvédezredes.
Splényi Lajos,
Kossuth turini követe.
Huszóczy Pál,
honvédezredes.
A szabadságharcz nevezetesebb szereplői.

– Fligelli is az volt, mégis elfogták! – kiáltja vissza egy vastag, rekedt hang.

A dulakodás zajára egy tiszt siet elő.

– A másik – igy itélkezett Dobayra mutatva, – mint parlamentér szabadon mehet, de Ivánka, Jellasics őkegyelmessége visszaérkezéseig itt marad. Határozzon sorsa fölött a bán.

Úgyis történt. Dobay hazatérhetett, ellenben Ivánkát őrizet alá helyezték. S Jellasics, akiben kudarcza miatt még mindig forrt a bosszuvágy, akként döntött, hogy Ivánka továbbra is fogva tartassék.

És ezzel Ivánka szereplése a szabadságharczban véget ért. Pedig fényes jövő állott előtte. Sőt az sem lehetetlen, hogy előbb-utóbb a sereg vezérlete az ő kezeibe kerül.

Maga Mészáros Lázár is megerősíti ezt a föltevést, s emlékirataiban, a parndorfi táborozás elbeszélésének kapcsán, a többi közt így emlékezik meg Ivánkáról:

„… Legyen szabad itt a derék Ivánkáról, kiben sok tudomány, sok katonai képesség, akarat és erély rejlett, sajnálattal megemlékeznem. Örömest teszem ezt, mivel benne oly hazai reményt láttam fölserdülni, ki aligha Görgei helyét el nem foglalandja, ha Kossuth Görgeit csak azért, mert Ivánka Batthyány által protegáltatott, a sereg élére föl nem tolja. Egy magyar Pappenheimot véltem Ivánkából kinőhetni, mire a honnak igen nagy szüksége volt; de ha ezen reményem nem is teljesül: benne bizonyosan egy lovas Damjanics, következőleg Görgei ambicziója ellen tekintélyes ellensúly támadt volna. A kormány többször akarta őt kicserélni Fligelli elfogott táborkari őrnagyért, sőt később még a két elfogott tábornokot: Roth és Philippovicsot is ráadásul adta volna, de hasztalan…”

Az eset sok félremagyarázásra szolgált ürügyül. „Az a körülmény, – irja Ivánka „Négy havi szolgálatom a magyar hadseregben” czimű emlékfüzetben, – hogy elfogatásom véletlenül összeesik azon idővel, mikor Windischgrätz fölhivása következtében sokan elhagyták az ország szolgálatát, szülhette a be nem avatottaknál azon nézetet, hogy küldetésemet én is a szolgálat elhagyására használtam fel; mintha ezt éppen akkor nem tehettem volna nyiltan.”

Ivánka a königgrätzi várba hurczoltatott, s csak a szabadságharcz lezajlása után, 1850-ben nyerte vissza szabadságát. De még ezután is tömérdek zaklatásnak volt kitéve.

„Lázadókkal nem alkuszom!” ez volt tehát a válasz jóakaratu intelmünkre. S hogy a bántalom annál fájóbb legyen: még békekövetünk is rabságba hurczoltatik.

Valóban, mintha csak korbácsot emeltek volna a béketürő és lovagias magyar nemzetre.

A durva üzenet forrongásba hozta az egész parndorfi tábort. A fölháborodás moraja viharzott végig a honvédek sorai közt; arczáikat elönté a harag sötét pírja, s nem egy kéz a megtorló fegyver után nyúlt.

– Nincs a világon nemzet, amely ilyen sértést megtorlás nélkül hagyna, – szólt bosszúságtól remegő hangon az ősz Csányi László.

– Most már félre a habozással! – jegyezte meg Répássy. – Fogjunk kezet a bécsiekkel, s szorítsuk két tűz közé a gőgös Windischgrätzet. Ez legyen feleletünk üzenetére.

Bécs az 1848. október 27-iki ostrom alatt.
(Egykoru kép.)

Az eszme tetszett; s a harag tűzéből csakhamar a bosszuvágy szikrái kezdtek kipattogni.

Bécs, mint tudjuk, immár október 6-ika óta viaskodott az önkény hidrájával. Eleinte elég sikerrel folyt a védelem. A nemzetőrség zászlói diadalmasan lobogtak a körbástyák és a torlaszok ormán. De a mint Windischgrätz herczeg került a császári hadak élére, a látóhatár Bécs fölött egyszerre elkomorodott. Windischgrätznek ugyanis az volt a legelső teendője, hogy mentől nagyobb fegyveres erőt gyüjtsön a daczoló császárváros alá. S csakhamar nyolczvanezer ember és kétszáz ágyu állt az uj vezér rendelkezésére.

Igaz, hogy a védősereg első tekintetre szintén elég erősnek látszott. Hisz csupán a nemzetőrség száma túlhaladta az ötvenezret, ezenfelül még ötven darab hatfontos ágyuja is volt Messenhausernek. Csakhogy az ujdonsült katonák félénkek és gyakorlatlanok, az ágyuk pedig rosszak. Az egész nemzetőrségből alig lehetett ötezer embert komoly harczba vinni. A védelem tehát egyre lanyhult.

Ily válságos viszonyok közt volt a bécsi nép, midőn egész váratlanul egy kis öreg ember: Bem József lengyel emigráns toppant közéjök. Bemet már megelőzte hire. Tudták, hogy tapasztalt és vakmerő katona, akinek nevéhez több diadalmas csata emléke füződik. Megérkezésére tehát ismét lángralobbant a hunyó harczikedv. Csakhamar megkinálták Bécs védelmének a vezetésével. Bem elfogadta a megbizást, s nyomban a legnagyobb erélylyel a védelem ujjászervezéséhez fogott. A város veszélyeztetett pontjain hatalmas uj torlaszok épültek; s ha megszólaltak az ostromágyuk: a lengyel hős csodás nyugalommal intézte a harcz menetét.

Ámde, a kétségbeejtő helyzeten a Bem lángelméje és vasakarata sem volt képes immár segíteni.

Mikor az egyik torlaszra a magyar trikolort tüztek ki, Bem haragosan igy kiáltott fel:

– Mit nekem a magyar zászló, adjatok inkább magyar honvédeket!

S midőn a helyzet mind válságosabb lett, igy szólt Messenhauserhez:

– Ez az ügy alapjában el van hibázva. A nemzetőrség hasznavehetetlen, s csak a diákok a derék fiuk.

Bécs körül a vasgyürű napról-napra szükebbre szorult. Majd megkezdődött a rendszeres ostrom. Október 27-én nyolczvan ágyu szórta a halált és a pusztulást a Habsburgok ősi székhelyére. Másnap pedig két külváros már Windischgrätz birtokába jutott. Csak valami csoda segíthetett immár a bécsieken. De hát miért ne történhetnék ilyen csoda? Miért ne villanhatnának meg egy szép reggel a magyarok győztes fegyverei Bécs alatt? Hiszen megigérték, hogy eljönnek, s fölszabadítják őket az ostromzás alól. Mint a vizbefuló a mentőkötél után, úgy kaptak e vékony reményszálhoz. És várták, egyre várták a magyarokat.

Ámde nem rajtunk múlt, hogy ez a várvavárt segély mindezideig késett. Hiszen, mint tudjuk, mindjárt Jellasics kiüzetése után fölajánlottuk kardunkat a bécsieknek. A magyar csapatok át is léptek a határon, de az örökös tartományok országgyülésének rideg magatartása miatt csakhamar vissza kellett térniök. Igaz, hogy maga a forrongó harczos nép máskép gondolkozott. Tárt karokkal fogadta volna bármikor honvédjeinket; sőt mikor a veszély nőtt, maga fordult segedelemért hozzánk.

A parndorfi magyar tábor, hogy mégis tegyen valamit, a sürgetésre a következő biztatással válaszolt:

A magyar nemzet legbensőbb testvéri viszonyokkal van századok óta az ausztriai néphez kapcsolva. Ezen benső viszonyt még szilárdabbá tevé azon alkotmányos szabadság, melyet a márcziusi napokban a birodalom népei vivtak ki maguknak, s melyet a fejedelem megerősített.

Közös kötelességünk ezen alkotmányos szabadságot megvédeni.

Ezt nyilatkoztatja ki a magyar hadsereg, mely veszélyeztetett ausztriai testvéreink segélyére siet, s egész erejével üldözni fogja azon horvát sereget, mely Magyarországból kiüzetve, jelenleg Ausztria földjét pusztítja.

Mi úgy vagyunk meggyőződve, mikép Jellasics ellenséges seregét Ausztriából elüzve és Bécs városának szabad közlekedését és kereskedését helyreállítva, a legnagyobb szolgálatot teendjük, mind a velünk testvéri kapcsolatba lépett nép szabadságának, mind a dinasztiának és az összes birodalomnak. A magyar hadsereg kész élni és halni a közös érdekekért.

Bécsiek! Bizzatok bennünk! Az isten el nem hagyandja igazságos ügyünket.

A magyar sereg táborából.

Pázmándi Dénes országgyülési elnök. Móga, a magyar sereg főparancsnoka. Csányi László országbiztos. Bónis Samu, Luzsénszky Pál biztosok.

Persze, ez is csak igéret volt, amelynek teljesítése az események kedvező alakulásától függött. De a küzdő bécsi nép hitt benne; s tovább várta vitéz honvédjeinket.

Kossuth parndorfi tartózkodása idején azonban komoly fordulatot vett a dolog. Maga Kossuth volt az, aki nagy tekintélyének egész sulyával szállt sikra a fölszabadítás eszméje mellett.

„… Éreztem – úgymond – ennek szükségét először azért, mert úgy látszott, ha Bécs elesik: akkor az ellenséges had, mely a szabadság elnyomására alakíttatott össze, kétségtelenül minden erejét Magyarország ellen fordítandja, mit megelőzni szükséges vala. Másodszor úgy vélekedtem, ha Bécs elesik a nélkül, hogy Magyarország, – mely az október 6-iki események következtében Bécs iránt némi hálával is tartozik, – annak megmentésére csak kisérletet is tett volna: úgy Bécs elestével az ellenség nemcsak maga, hanem a Magyarország iránt ellenséges indulatra kényszerített Bécs népességéből növekedő erővel szálland sikra Magyarország ellen. És harmadszor, mert van a nemzet becsületében egy morális erő, melyet fenn kell tartani minden áron, kivéve ha talán csak a végelvesztés árán tartathatnék fenn. A mely nemzet ezen kincset nem őrizte meg, annak alig lehet jövendője…”

De ezek inkább csak politikai indokok; a kérdést katonai szempontból is meg kellett birálni. Kossuth tehát, a végelhatározás előtt, haditanácsra hivta össze a tábor törzstisztjeit. Az eszmecsere főkép a körül forgott: vajjon vereség esetén visszavonulhatunk-e nagyobb baj nélkül? Móga egészen nyiltan kijelentette, hogy a következményekért nem vállalhat felelősséget; Répássy a föltétlen támadás mellett kardoskodék; Görgei azt mondotta, hogy sokat koczkáztatunk ugyan, de a visszavonulás azért mégis keresztülvihető. Szóval, a vélemények megoszlottak.

Kétségtelen, hogy merész, szerfölött vakmerő volt Kossuth terve. Hiszen Windischgrätz nyolczvanezer fegyveresével szemben alig állott harminczezer emberünk; ebből is csak tizenhatezer a rendes katona; a többi nemzetőr és népfelkelő. Odaát az ágyuk száma: kétszáz, nálunk: nyolczvannyolcz. Windischgrätz egész könnyedén vihetett 40–50 ezer embert a harczba, anélkül, hogy Bécs ostromával föl kellene hagynia.

Nagyon is meggondolandó volt tehát a tervbevett lépés.

Windischgrätz kihivó válasza azonban egyszerre fölajzotta a szenvedélyeket. Az eszélyességen fölülkerekedett a harag. A honvédsereg lángolt a vágytól, hogy fegyverét a Windischgrätzével mielőbb összemérje.

– Lesz, ami lesz, – mondották honvédjeink. – Aztán majd csak a bécsiek is kimozdulnak.

Most már a támadás mellett buzogtak még a habozók is. Kossuth, ha akarta volna is, immár nem állhatott többé ellen a felzúduló árnak. Még egy ujabb beható tanácskozás; s a haditerv megállapítása után, október 28-án hajnalban megadta a jelt az előnyomulásra.

Bem szobra Marosvásárhelyen.

A dobok vidám pergése, a trombiták ujjongó harsogása közt lázas harczikedvvel lépett át seregünk, rövid idő alatt immár harmadszor, – az osztrák határon.

Három hadoszlopban nyomult előre.

Az előhadat Görgei Artúr ezredes vezette. Dandára 4 honvédzászlóaljból, 2 huszárszázadból és 8 ágyuból állott.

Aztán jött a sereg zöme, vagyis a derékhad, a következő beosztással:

A jobbszárny. Parancsnoka: Bárczay Miklós ezredes. Létszám: 6 zászlóalj gyalogos, 4 század lovas, s 16 ágyu.

A közép (centrum). Parancsnok: Gróf Lázár György ezredes. Létszám: 4 honvédzászlóalj, 6 század huszár és 24 ágyu.

A balszárny. Parancsnok: Répássy János ezredes. Létszám: 4 zászlóalj gyalog, 16 huszárszázad és 24 ágyu.

A tartalékhad zárta be a sort. Parancsnoka: Karger Ferdinánd ezredes. Létszám: 3 zászlóalj nemzetőr, 4 század huszár és 16 ágyu.

Az egész támadó sereg: 20,000 gyalogosból, 4000 lovasból és 88 ágyuval 2000 tüzérből állott. A gyalogságnak azonban csaknem ötödrésze, több mint 4000 ember csupán kaszával volt fölfegyverkezve.

A sereg lassan, körültekintő óvatossággal haladt előre. Estig csak a Fischáig jutott, másnap aztán átgázolt a folyócskán s nem messze Schwecháttól a körülfekvő dombokon szállott táborba.

Most már az ellenség közvetlen közelében tanyáztak csapatjaink.

Windischgrätz, amint az előre látható vala, megosztotta erejét. Harminczhétezer embert és ötvennégy ágyut a mieink ellen fordított, seregének maradékával pedig tovább folytatta Bécs ostromát. De nem támadott; még előőrseit is mindenütt visszahuzta. Mint az ijedt tigris meglapult Schwechát, Manswörth és Lagendorf közötti földsánczaiban s várta; mi fog történni.

A következő nap – október 30-án, – virradatkor a magyar sereg mint a haragos felhő leszáll a magaslatokról, s megkezdődik a viadal.

Hideg, borongós őszi reggel van. A dér ezüstös csilláma ragyog a hervadó avaron. Elsárgult száraz falevelekkel játszik a hegyi szellő. A magasban hangos krákogással varjucsapat kóvályog; mintha csak mondanák: „Ma jó lakománk lesz.”

A támadást Manswörthnél, mely a horvátok birtokában van, a Bárczay hadoszlopa kezdi. A dandárból hirtelen kiválik kétezer honvéd, s gróf Guyon Richard őrnagy vezetése alatt, szuronyrohammal tör az ellenségre.

Amint a falu körsáncza mögül fölbukkan az első vörösköpönyeges szerezsán, valamelyik honvédgyerek elkiáltja magát:

A debreczeni csata térképe.

– Jó reggelt, horvát testvér! Rég nem volt szerencsénk!

Vidám nevetés hangzik mindenfelől.

A szerezsán vállhoz kapja hosszu fegyverét,; lő, de nem talál. A golyó a pajzán honvéd füle mellett süvít el.

Erre még harsogóbb kaczaj támadt. Aztán dévajkodva, mintha valami tréfajátékról volna szó, törtetnek tovább. Néhány izgalmas percz, s már a faluban vannak.

Kemény utczai harcz fejlik ki. A horvátok a lakásokba torlaszolják magokat, s onnan tüzelnek katonáinkra.

– Vorwärts!… Nur Vorwärts!!… Csak nem félni! – mondogatja folyvást Guyon, aki mint egy hadisten maga jár legelől.

Nem kell ide biztatás. A honvédcsapat, mint a tisztító förgeteg csakhamar végigsöpör az egész falun. Reggel kilencz órakor Manswörth templomtornyán már a nemzeti szín zászló lobog. Guyon megfelelő őrizetet hagy hátra, s ő maga seregének zömével a futamló horvátok után nyomul.

Majd a Görgei dandára robog elő és a Schwechátnál tanyázó gránátosokat szórja szét.

Eközben az ellenség is támadólag lép fel. Tizezer vasasnémet veti magát Neudorfnál elnyuló balszárnyunkra. Répássy azonban nem ijed meg, rövid ágyuharcz után visszaszorítja őket.

Most aztán az egész vonalon megindul a véres küzdelem. Az ágyuk süketítő dörgésétől szinte remeg a föld.

Egész délutáni 3 óráig teljes rendben folyik a csata. Zászlóink mindenütt győzelmesen lobognak.

Ozsonatájt azonban a jobbszárny egész váratlanul meginog. A komáromi kaszások, valamitől megriadva, futni kezdenek. Roppant zavar támad. Huszároknak kell közbelépni, hogy az ijedős nemzetőröket visszatartsák.

De megriad maga a fővezér: Móga is. Abban a dőre hiszemben, hogy az ellenség immár túlsúlyra jut, legott kiadja a parancsolatot a visszavonulásra.

– Hiszen már a huszárok is retirálnak! – kiáltja rémülten a kaszás had, s ujra neki fog a szaladásnak.

Az egész jobbszárny fölbomlik, s rendetlen összevisszaságban kezd hátrálni.

Az ütközet sorsa ezzel eldőlt. A jobbszárny ijedelme magával sodorta a többi dandárt is. S előbb a centrum, majd a Görgei osztálya húzodott Fischament felé; s aztán fedezetül a balszárny is. Ez utóbbi hadoszlopok visszavonulása azonban teljes rendben történt.

Csapatjaink, mire beesteledett, már ismét magyar földön valának. Kossuth, aki mint szemlélő szintén résztvett a végzetes kalandban, beteg lőn a nagy izgalom miatt. Láztól gyötörve érkezett Pozsonyba, ahol még azon éjjel a csata lefolyásáról a következő tudósítást küldötte a képviselőháznak:

Pozsony, 1848. október 30. éjfélkor.

Ma reggel 7 órakor megkezdtük a csatát. Tartott d. u. 4 óráig. Jobb szárnyunk Manswörth falut a Dunánál, mely ellenséggel erősen meg volt rakva, erős csata után ostrommal vette be s az ellenséget belőle kiverte. Guyon őrnagy, Ivánka brigádjának második zászlóaljánál a vitézség csodáját fejtette ki. Seregünk mindig előre nyomulván, az erős ágyutüzet „éljen” kiáltással fogadta és bátran kiállta. Ezután Görgei ezredes a Schwechat előtti parton felállított ellenséget visszaverte. Ekkor a fővezér azon oknál fogva, mivel balszárnyunkat Répássy ezredes parancsnoksága alatt Langendorf felől az ellenség nagy erővel fenyegette, különösen számos lovassága által túlszárnyalni törekedett, a jobbszárny és jobbközép előhaladását megállította, de már akkor, midőn balszárnyunk ellen szerfölött nagy erőt vont össze, Répássy ezredesnek támadást parancsolt.

Részlet a schwecháti ütközetből.
(Egykoru rajz.)

Répássy ezredes itt is visszaverte az ellenséget, mely az ütközet alatt érkezett tudósítások szerint mozdulatainak gyorsítására vasutat is használt. Hirtelen fordulván a jobbszárnyról a balszárnyra az ütközet, s a balszárnynak erősítésére a középből nagy tömeg indíttatván, ezáltal a csatarend összefüggése megakadt, miáltal Görgei ezredes előnyomulásában akadályozva lőn; ekkor, bár az ellenség minden oldalról visszaveretett, a főparancsnok és Kohlmann ezredes azon véleményt nyilvánitották, hogy túlszárnyalástól lehetvén tartani, a Fischa melletti positiokba kell visszavonulnunk.

Én ellenben világosan látván, hogy az első csatarendnek helyreállítása lelkesült hadseregünket Schwechat elvételével nagy győzelemre, vagy legalább tetemes térnyeréssel egy erős védelmi positió elfoglalására legbiztosabban vezetheti, Görgei ezredesért küldöttem. De mielőtt a parancs sikeresíthetett volna: Schwechátból, mely ellenséggel és ágyukkal volt megrakva, erős tüzelés kezdetett ellenünk; seregeink ezt is vitézül állották és viszonozták, mig végre a jobbszárny leghátulsó sorában állott komárommegyei kaszások egy közelökbe esett bombától rendetlen hátrálásnak eredtek, épp akkor, midőn a sereg két szélszárnyainak egy vonalba hozása végett általános visszavonulás parancsoltatott. A komáromi kaszások rendetlen futamlását előbb magam, majd Repeczki képviselő iparkodtunk megállítani, de ez csak pillanatra sikerült, s kiadatott a parancs, hogy Fischament, Klein-Neusiedel, Enzersdorf és Schvadorf megtartásával seregünk a Fischán inneni tegnapelőtti posiciót foglalja el.

Meg nem vert az ellenség sehol sem, sőt seregeink mindenütt, ahol támadtak: diadalmasan előnyomultak; de sajnosan kell említenem, hogy Bécs, bár az üközetet úgyszólván szemeláttára, – mert Schwechat majd csaknem elővárosának tekintendő, – vertük, nemcsak hogy kirohanást nem tőn, de két nap óta egyetlen ágyulövést sem tőn, mellyel az ellenséget foglalatoskodhatta volna.

Én, minthogy minden élelmiszerek Fischament innenső partjára voltak rendelve, odasiettem a táborozás elrendezése végett, mert a középet és a balszárnyat rendben részint láttam hátrvonulni, részint a stabnak közvetlen intézkedése alatt a rendről nem kétségeskedhetém. De Fischamentre érkeztemkor a rendetlenül megfutamodott komárommegyei kaszás népnek állapodást nem ismerő serege által nagy zavart láttam előidéztetve s Riegelsburgig kellett mennem, hogy a száguldó csapatokat és a temérdek szertár-szekereket a táborba visszatéríteni segítsem. Innen rendeletet küldék a főtáborba, hogy ha csak Móga altábornagy úr a sereg rendes visszavezetésének felelősségét határozottan el nem vállalja, a főparancsnokság Görgeinek adassék át; s mivel a megfutamodott komáromi nép oly gyorsan haladt, hogy még szekéren sem birtam utolérni, nehogy Hainburgba, sőt még Pozsonyba is alaptalan rémülést vigyen, s hogy egyszersmind Pozsonyról is gondoskodjam, Hainburgig jöttem. Ott intézkedtem, hogy a visszajövő nép feltartóztassék és rendbeszedessék. Hainburgból pedig Pozsonyba jöve, ennek minden véletlen elleni biztosításáról intézkedtem. Azon czél tehát, hogy Bécset az ostrom alól felmentsük egyedül, azért, mert Bécs részéről semmi közremunkálással nem találkozánk, nem sikerült.

Veszve egyéb nincs, mint az, hogy egy csapással hazánk minden további veszélytől meg nem mentetett. Még mindig és még huzamos ideig sok reformra lesz szükség a hadseregben. A feketesárga reminiscentiák a trikólor rózsa alatt is sok helyütt lappanganak, s ez a müködésre zsibbasztólag hat; még az éj folytán tudósítást várok a főtáborból, hol Csányi orsz. biztosnak megbecsülhetlen és minden fogalmat haladó fáradalmai híven őrködnek. Ezen tudósításból függend további rendelkezésem.

Veszteségünk az ütközet nagyszerűségéhez képest csekély. Halottaink száma alig menend többre 40-nél; s a sebesülteké, nem gondolom, hogy 200-at tegyen, mert a manswörti támadást kivéve, az egész csata többnyire ágyuzásból állt, amit vitéz tüzéreink ugyancsak emberül viszonoztak. Én magam 3 halottnál többet nem láttam.

Bécs iránt leróttuk tartozásunkat becsületesen.

Még egyszer kérem a bizottmányt, vegye figyelembe, hogy teljességgel Bécs alatt sem verettünk meg, hanem csak nem tudtuk egyszerre bevenni. Sokan vannak seregünkben, kik a mai napot dicsőségök közé sorozandják. A nemzet bizzék igaz ügyében és a saját erejében, melyet néhány hét óta már is annyira kitüntetett, hogy ha tiz csatát veszítene is, nem volna szabad önmaga iránti bizalmában megcsökkennie.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy azon ellenség, mely idegen földön kétannyi erővel fáradt és rendezetlen népünket nemcsak nem birta megverni, sőt ahol támadott: mindenütt megfutamlani volt kénytelen; azon ármáda, mely azt, hogy tönkre nem tettük, csak kiválogatott s még a napoleoni időkből is hires erős posiciójának és Bécs hallgatásának köszönheti; ezen ármáda, ha nemzetünk önmagához hű: hazánkat nem fogja veszélybe dönteni; de készülnünk kell, mert az ellenség is készülend alkalmasint.

Kossuth Lajos.

Kossuth, nyilván a csüggedő kedélyek megnyugtatása czéljából, kissé burkoltan, többhelyt szépítve mondja el a schwechati ütközet lefolyását. Pedig, mi tagadás, elveszett az. Negyven sebesültet hoztak vissza a vöröskeresztes kocsik, kétszáz halottunk pedig ott maradt a szomorú csatatéren. Mindazonáltal, az ellenfél győzedelme sem lehetett valami fényes. Hiszen Windischgrätznek még csak annyi bátorsága sem volt, hogy hátráló csapatainkat üldözőbe vegye. Örült, hogy nyugton maradhat.

A hadijelentés, mint látjuk, főkép a bécsiek közönyös magatartásának tudja be schwechati vereségünket. „Azon czél, – irja Kossuth a bosszuság keserű hangján, – hogy Bécset az ostrom alól felmentsük, egyedül azért nem sikerült, mert Bécs részéről semmi közremunkálással nem találkozánk.” Tény, hogy csapataink az egész vakmerő kirándulás alatt folyvást vártak a bécsi nép kitörésére. Azért nyomultak elő oly lassan; sőt még kémeket is küldtek Bécsbe, hogy Messenhauser idejekorán értesüljön jövetelünkről. De misem történt. A nemzetőrség, mely egy pár nap előtt maga esengett segély után, most mélységes hallgatásba merült.

De ennek a hallgatásnak nagy és súlyos oka volt. A forradalmi láztól égő császárváros felett immár megkondult a halálharang. Október 28-án, tehát akkor, midőn hadseregünk átkelt a Lajthán: Bécs már vonaglott. Összes külvárosai romokban hevertek. Egyedül a belváros, mely külön fallal volt kerítve, tartotta még fenn magát. Reményvesztetten, megfogyva ideszorult a maroknyi védősereg; s csakhamar belátja, hogy hiábavaló a további küzdelem, nincs egyéb menekvésük a megadásnál. S a községtanács tényleg érintkezésbe is lép Windischgrätz herczeggel.

Az alkudozások folyama alatt azonban – október 30-án délelőtt, – egyszerre csak szokatlan ágyudörej hallik Schwechat felől. Messenhauser a Szent-István-templomba rohan, s az égbenyuló torony legtetejéről tábori messzelátójával kémlelni kezdi a környéket. Néz, néz, aztán örömkiáltás tör ki ajkain. Meglepetve látja, hogy Mannswörth táján, Schwechat előtt kemény ütközet folyik.

Hanyatthomlok robog vissza; öt-hat lépcsőn ugrik át egyszerre, úgy siet. Néhány pillanat mulva már ismét az utczán van.

– Itt a segítség! Jönnek a magyarok! – kiáltja kipirult arczczal, kardját magasan villogtatva. – Félre az alkudozásokkal! Fegyverre! Fegyverre!

Az örömhir, mint a delejes áram végigfut az egész városrészen; s mindenfelé viszhangozzák:

– Jönnek a magyarok! Fegyverre! Fegyverre!

Fél óra mulva immár harczkészen áll az egész a nemzetőrség. Peregnek a dobok, rikoltoznak a trombiták. Minden intézkedés megtörténik a kirohanásra.

Ámde Windischgrätz, ki él a gyanupörrel, keresztet húz tervükön. A kitörés megakadályozása czéljából ő fog a támadáshoz, s legott ostrom alá veszi őket.

A csalódás és a keserűség kínordítása zúg fel a védőcsapat sorai közt.

– A falakra! A barrikádokra!

Rettenetes, kétségbeesett küzdelem fejlik ki, amely megszakítás nélkül az egész nap tart. Ágyuk bömbölése reszketteti meg a lőporfüstös levegőt; a bástyafal szakadékai piros vérrel telnek meg. A harcz legélénkebb az eltorlaszolt kapunál. Ezt löveti Windischgrätz, ezt oltalmazza a védősereg. Ha a kapu a császáriak birtokába kerül: vége mindennek.

És csakugyan vége!… Alkonyatkor recsegve-ropogva esik szét a kettős szárnyu nehéz tölgyfaajtó, s bezúdúl, mint a gátjaszakadt folyam, a császári had.

A védőcsapat még egy végső kisérletet tesz az ellenség visszaszorítására; de hasztalan, zsibbadó ereje csakhamar végkép megtörik. A lövések száma mind gyérebb, s lassanként egészen elcsöndesül a csatazaj.

A fogarasi csata.
(Scholtz J. kiadása Mainzban 1849-ben.)

Mire fölvirrad, a büszke császárváros, véresen letiporva, immár Windischgrätz lábainál hever.

Ami ezután következett, – könnyü kitalálni. Hiszen egyik alkotórésze az a hagyományos udvari politikának. Jöttek a porkolábok, előlépett a hóhér. És megkezdődött „a rend helyreállítása.”

Mind börtönbe hurczoltatott, akihez a gyanu csak árnyékával ért. A sötét kazamatákból aztán már csak egy lépés volt a vesztőhelyre. Messenhauser Venczel, a nemzetőrség parancsnoka és Blum Róbert, Lipcse város frankfurti képviselője nyitották meg a mártirok sorát. Mindkettőt agyonlövette Windischgrätz. Aztán következett a többi.

Bem József, Hauk Lajos, Giron Péter, s még néhány a vezetők közül, szerencséjökre, még idejekorán elmenekültek.

És ezzel a bécsi nép, mely rövid idő alatt háromszor szállott sikra szabadságáért, ismét az önkény vasigája alá került.

Ha két héttel előbb foghatunk a bécsiekkel kezet, talán egészen más fordulata lesz a szabadságharcznak. Ez volt a schwechati ütközet egyik tanulsága.

De volt egy másik is. Sajnosan tapasztalta Kossuth, mily kevés az, ami mostanáig a hadszervezés körül történt. Sok, igen sok még a tennivaló, ha azt akarjuk, hogy csapatjaink minden tekintetben harczképesek legyenek. A legelégedetlenebb volt azonban a vezérlettel. A tábornokok közül, akik a rendes sorhadból léptek dandáraink élére – mint Ottinger, Bechtold, Teleki Ádám stb. – eleddig egy sem vált be. Legnagyobbrészt elárulták ügyünket.

De nem vált be a feldunai sereg vezére: az öreg Móga sem. Aféle régiszabásu osztrák generális volt ez is, aki irtózott attól, hogy egykori bajtársaival háborúskodjék. Emiatt aztán nem bizott benne senki; annyira nem, hogy a honvédelmi bizottmány Görgeinek külön utasítást adott Móga szemmeltartására.

A suttogó gyanu, mely Mógát, mint az árnyék lépten-nyomon kisérte, csakhamar hangos váddá formálódott. Azt mondták, hogy schwechati vereségünknek kizárólag ő az okozója, aki anélkül, hogy szükség lett volna reá, a győzelem pillanatában elrendelte a visszavonulást.

A „Márczius 15-ike” harcztéri tudósításában immár egész leplezetlenül igy ír róla: „Délután 3 óráig mind a jobb, mind a bal, mind a középszárnyon jól folyt a dolog. Mindenütt mindenkor előre nyomult seregünk, melynél lelkesebbet és elhatározóbbat kivánni sem lehet. Ez időtájban történt, hogy a jobbszárny kaszásai közül néhányan futásnak eredtek, mi a vezérletnél rögtön jelentetvén, itt alkalmat nyujtott a fogak fehérének kimutatására; alkalmat nyujtott, hogy az egész napon át s a győzelmes előnyomulás minden mozzanatain keresztül nyöszörgött megállapodási, sőt retirálási vágy kielégíttessék; kiadatott a parancs „zum retiriren!”

Móga hadparancsa, melyet a schwechati visszavonulás szabályozására bocsájtott ki, még növelte a vád sulyát. Ebben ugyanis a többi közt igy szól:

Epizód a hatvani csatából.
(Katz G. 1849-iki rajza.)

„… Magától értetődik, hogy itt csak annyiban lehet visszavonulásról szó, amennyiben azt az óvatosság parancsolja. Egyébként meg vagyok győződve, hogy az összes csapatok át vannak hatva ügyünk igazságosságától, él bennük jogunk tudata, s minden erejüket összeszedik a legmagasabb uralkodóház és ama szilárd egység fenntartására, mely bennünket Ausztriához fűz…”

Különösen az utolsó pont az, a melyből, kétértelmü szerkezeténél fogva, fegyvert kovácsoltak ellene. Lehet különben, hogy csak a tolla csúszott meg, de annyi bizonyos, hogy főkép a „szilárd egység”-re való hivatkozás legalább akkor nagyon furcsán hangzott.

Az elégedetlenség moraja, persze, a Móga füléhez is eljutott. S a törődött beteges ember végkép elvesztette kedvét a szolgálattól. Belátta, hogy ily körülmények közt nem maradhat helyén. Csak kedvező alkalomra várt tehát, hogy feltünés nélkül távozhassék. S az alkalom épen kapóra jött. A schwechati visszavonuláskor leesett a lóról, megütötte a lábát, s ágyba kellett feküdnie. Még aznap levelet irt Kossuthnak, s bejelenté, hogy betegsége miatt, amely előreláthatólag huzamosabb ideig fog tartani, ezennel lemond főparancsnoki állásáról. Kossuth, aki úgyis régóta szabadulni szeretett volna tőle, örült a dolog ilyetén fordulatának, s a legkisebb habozás nélkül nyomban elfogadta a lemondást.

Most már az uj vezér után kellett nézni. Volt a seregnél több kiváló törzstiszt: bátor, szakképzett, hű magyar, fényes múlttal biró; ámde Kossuth választása Görgeire esett. Magához kérette pozsonyi szállására, ahol betegen feküdt, s rövid tanácskozás után megbizta a feldunai sereg vezetésével. Egyuttal pedig, hogy nagyfontosságu állásához mérten megfelelő rangja is legyen: tábornokká léptette elő. Görgei tehát, megelőzve minden bajtársát, egy csapással vezér és tábornok lőn.

Hogy miért összpontosult Kossuth bizalma éppen Görgei személyében? – ma sem lehet biztosan tudni. Valószinü, hogy tetszett neki a vakmerő katona, aki az olyan forradalmi lépéstől sem riadt vissza, aminő a gr. Zichy kivégeztetése. S talán éppen ez az utóbbi körülmény volt az, amely a Kossuth elhatározására döntőleg hatott. Görgei, kiméletlen szigoráért, bizonyára haditörvényszék elé állíttatik, ha véletlenül osztrák kézbe kerül. Hiszen Zichy, már püspök bátyja révén is, kedves embere volt az udvarnak, amely gyászos halálát dehogy hagyta volna bosszulatlanul. Jól tudta ezt Görgei is, Kossuth is.

Görgeinek tehát ha nem egyébért, hát kényszerüségből ragaszkodnia kellett a honvédsereghez, ahol nemcsak személye volt biztonságban, de egyúttal fényes pályatér is nyilt előtte. S viszont Kossuthnak nem kellett attól tartania, hogy egy szép napon faképnél hagyja, mint Teleki, vagy Móga. Az a hóhérkötél, amit Lórén a Zichy gróf nyakába hurkoltak, mindenesetre fontos szerepet játszott a kinevezés körül.

Különben Kossuth még ekkor, a mézeshetek első napjaiban csak fényoldalait látja Görgeinek. Csupa dicséret, csupa magasztalás az, amit róla mond, amikor kinevezéséről beszámol a képviselőháznak:

„… Mikor visszatértünk Schwechat alól, – úgymond Kossuth november 9-iki beszédjében, – s Móga tábornokot az a baleset érte, hogy lováról leesett és lábát erősen megsértette, és aki, mint azt a tiszta valósághoz képest mondanom kell, már előbb is igen beteg volt, sőt elbocsáttatásért és nyugalmaztatásáért is folyamodott, beláttam, hogy a szükség parancsolja oly kezekbe adni a hadsereget, amelyekben nemcsak a rendszeres hadműveletek és a fegyelem, hanem a sereg magyaros érzülete, nemzeti lelkesülése és elszántsága is lehetőleg biztosítva legyen. Bizalmam a volt ezredes, most tábornok Görgeire esett; oly emberre, a kiért én, – ha vagy a honvédelmi bizottmány, a melynek kezei közt most a kormány van, vagy a t. Ház nem helyezne bizalmat benne, – becsületemmel állok jót, hogy ha azt mondják neki: „Uram! te többé nem leszel főparancsnok, hanem közvitéz.” – a hazának ép oly hűn szolgálna. Ezt azért mondom és becsületemmel kezeskedem érte, hogyha a ház lépésemről, melynél fogva őt a főparancsnoksággal megbiztam, máskép rendelkeznék, legkevesebb akadályt se érezzen, mert Görgei érzülete olyan, mint a magyar nemzet bármely tagjáé, mert nem gondol azzal, ha magas polczra emeltetik, hanem azt teszi, amit hazafiui kötelessége parancsol. Én a tábornoknak azt jósoltam, hogy ha kedvez neki a szerencse, a végzet fényes és nagy jövőt jelölt ki neki; s ezt azon meggyőződéssel jósoltam neki, hogy minden körülmények közt a szabadság hű szolgája leend. Sokan azt fogják talán hinni, hogy miután még fiatal és csak rövid szolgálati idővel dicsekedhetik, a hadseregben elfogultság, vagy bizonyos személyes ellenségeskedés fog mutatkozni parancsnoksága ellen; de én örömmel mondhatom a t. Háznak, hogy közte és a legtöbb parancsnok és magasb tisztek közt a legjobb egyetértés uralkodik. Ő most országunk határainak a megvédésével, s egyszersmind hadseregünk szervezésével van elfoglalva…”

Bátori-Schultz Bódog honvédezredes.
(1849-iki arczkép.)

Mily vak bizalom, az emberismeretnek mekkora hiánya!

Görgei emlékirataiban azt beszéli, hogy éppenséggel nem vágyott a vezéri bot után; s csak Kossuth ismételt kérelmére fogadta azt el; akkor, midőn meggyőződött, hogy az idősb törzstisztek közül egy sem akar a sereg élére állni.

Egészen másként vélekedik Horváth Mihály, aki, mint tudjuk, nemcsak tevékeny előmozdítója, hanem egyúttal éles megfigyelője is volt a szabadságharcz eseményeinek:

„… Görgei, – igy jellemzi őt Horváth Mihály, – gyakorlott, vezérnek termett ritka tehetségeivel rendkivül sokoldalu, mondhatni kameleoni szinváltozásu jellemet egyesített egyéniségében. A később annyi daczot és önfejüséget, annyi hiuságot és nagyravágyást, annyi önzést és gyülöletet tanusított fővezér, – mielőtt mind tényleg, mind erkölcsileg hatalomra jutott, annyi simaságot, s magát mások szivébe behizelegni tudó szeretetreméltóságot, oly buzgó és önzetlen hazafiságot, annyi szerénységet tudott szinlelni; s emellett társalgása oly nyájas és fesztelen, külseje oly szivetnyerő, esze oly villanyos, élczei, melyektől önmagát sem kimélé, oly találók és kedvderítők valának, mások hamar fölismert gyengéit annyira tudta kizsákmányolni, hogy akire ő hálóját kivetette, annak szivét és jóindulatát megnyerni óhajtotta: az ritkán tudott személye varázsának ellenállni. És ha e tulajdonokkal, még tagadhatlanul kitünő katonai tehetségeit, törhetlen vaserélyét, szivós kitartását, rendíthetlen bátorságát is mérlegbe vetjük; más részről pedig megemlékezünk mily gyarló emberismerő vala Kossuth, mily könnyen megnyerte őt a hizelgés, magasztalás, gyöngéinek legyezgetése: éppen nem fogunk csodálkozni Görgei kinevezésén és Kossuth magasztaló beszédén, melyet önválasztott vezére fölött mondott…”

A honvédség ágyuja.
(Kicsinyített mintája az aradi ereklye-múzeumban.)

Im, ekként fejti meg Horváth Mihály, e kiváló történettudós Görgei meglepő kinevezésének a titkát.

A schwecháti ütközet folyamán merült fel először szabadságharczunkban a gróf Guyon Richard babérkoszorús alakja. Az a rettenthetlen bátorság, amit Mannswörth bevételénél tanusított, egyszerre reáirányozta a közvélemény csodálkozó figyelmét.

Guyon Richard tábornoki kinevezése.
(Az eredetinek hű másolata.)

– Kicsoda ez a hős? S honnan került ide? – kérdezte a legtöbb ember.

Guyon nevetve eddig nem forgott még a nyilvánosság terén, elvonultan élt; s akik ismerték: ezek is csak annyit tudtak róla, hogy valahonnan a ködös Albionból szakadt hozzánk.

Guyon Richard csakugyan telivér angol volt. Ősrégi, de elszegényült főuri családból 1815-ben a messzi Skócziában született. Rangjához illő vagyona nem levén, már kora ifjuságában a katonai pályára lépett, hogy kardjával biztosítson magának jövőt. Minthogy azonban Angolország akkoron szárazföldi haderőt alig tartott, Guyon pedig tengerész nem akart lenni: külföldre ment, s először a portugál, majd – 1832-ben – az osztrák hadseregnél próbált szerencsét. Igy jutott Guyon, mint sorhadbeli főhadnagy Magyarországba.

A sok rokonvonás, amely a magyar és az angol alkotmány közt van, feltünt neki is, s csakhamar megszerette nemzetünket. De megkedvelték őt is komoly és lovagias jelleme miatt, s a magyar úriházaknak mindenkor szivesen látott vendége vala. Járt is sokfelé.

A legörömestebb azonban mégis csak Splényi báróék házánál időzött, ahová a szellemes társaságon kivül egy rendkivül bájos leányarcz is vonzotta. A gyakori látogatásnak édes szerelem lőn a következménye. Egy szép napon mint kérő kopogtatott be, s egypár hét mulva már oltárnál esküdhetett örök fogadalmat a viruló Splényi-baronesznek. Ekkor aztán megvált a nyűgös hadiszolgálattól, s neje birtokán gazdálkodni kezdett. Itt érte a szabadságharcz, s mindjárt a tavaszi mozgalmak elején fölajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak, amely őrnagyi ranggal a nemzetőrséghez osztotta.

Guyon Richárd honvédsipkája.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

Ilyen minőségben került Guyon a parndorfi táborba, ahol a schwecháti ütközet alkalmával Kossuth az elfogott Ivánka Imre dandárának a parancsnokságát bizta reá. S hogy szerencsés volt a választás: Mannswörth igazolja.

Guyon ezután csakhamar a legünnepeltebb bajnoka lőn szabadságharczunknak, amelyet mint ezredes, majd mint tábornok egészen végigküzdött. Nevéhez számos diadal emléke füződik, köztük a branyiszkói, amelynek említésénél ma is büszkén dobban meg a szivünk.

A temesvári csatavesztés után Guyon törökföldre menekült, s a mahomedán hitre térvén, Kursid pasa név alatt a szultán szolgálatába lépett, aki Damaskus parancsnokául nevezte ki. Guyon vasereje itt is csakhamar kitünt. A veszélyes aleppói zendülést 1850-ben oly gyorsan fojtotta el, hogy a padisah a legnagyobb dicsérettel emlékezett meg ebbéli érdemeiről. Később nyugalomba vonult, s Konstantinápolyban telepedett meg, ahol, gyászára úgy magyaroknak, mint a törököknek, 1856 október 12-én meghalt.

Guyon, – irja egyik kortársa, – szőke, szélesvállu, erős ember volt, kifejező kék szemekkel. Modora, szokásai, minden, de minden elárulta benne az angolt. Föllépése udvarias, de hidegségét soha sem veszté el, csak a csatazaj közepette. Ilyenkor szemei szikráztak, arcza kigyúlt, s ágaskodó paripáján kivont karddal vakon rohant előre. „Avancer, avancer!” volt a kedvelt jelszava. Tervet soha sem készített, de amit reábiztak: törhetlen erővel hajtotta keresztül. Kegyelmet csatában nem adott, de nem is fogadott el. A hadiélet fáradalmait csodálatos nyugalommal viselte. Ajkán nem rebbent el soha panaszos szó. Katonáival együtt táborozott, együtt evett; s ha kellett: együtt koplalt velök. De szerették is; egy intésére kész volt meghalni akármelyik.

Az egész tábornoki-karban úgyszólván Guyon volt az egyetlen, aki iránt mindenki tisztelettel viseltetett. De Guyon nem is avatkozott a politikába, mint a legtöbb társa. Nem pletykált, nem irigykedett senkire, hanem végezte a maga kötelességét, becsülettel, hűen, odaadással. Guyon a szabadságharcz minta-katonája.

Maga Kossuth is a legnagyobb elismeréssel hajolt meg Guyon bámulatos hadierényei előtt A schwecháti csata után azonnal ezredesnek nevezte ki, s egy dandár élén Simunich osztrák tábornok ellen küldte, aki épp akkortájt – okt. 20-án, – tört Galicziából hazánkba.

S ez a kitüntető elismerés nemhogy csökkent volna, de nőttön-nőtt; ugy, hogy a szabadságharcz vége felé Guyon egyik legkedveltebb és a legbizalmasabb embere lőn Kossuthnak.

Windischgrätz dölyfös izenete hihetetlen gyorsasággal terjedt el az országban; mintha csak valami gonosz démon villámszárnyakon hordta volna széjjel. Nem telt bele huszonnégy óra és már mindenfelé tudták. Ellenfeleink persze örültek neki; a magyar ember arczát pedig a szégyen és a harag pírja öntötte el.

De a császári vezér lenéző elbánása talán sehol sem tett oly kínos benyomást, mint éppen a fővárosban. Az a durva és kihivó modor, a melylyel békekövetünket fogadta, jobban fájt egy vesztett csata hirénél. A közönség ismét elözönlé a köztereket, s izgatottan, a harag szilaj kitörései közt vitázott az elégtételvevés módja felől. Még ekkor a schwecháti ütközetről mit sem tudtak.

Tisztikardok a bécsi nemzetőrségnél.
(Az aradi 1848–49-iki ereklye-múzeumból.)

A nemzetgyülés hangulata sem volt külömb. De itt a harag mellett már a csüggedés árnyai is kezdtek feltünedezni. Mindenféle rossz hirek jutottak forgalomba. Az egyik képviselő, Simunich előnyomulásáról beszélt ijesztő dolgokat; a másik azt ujságolta, hogy mihelyt Bécs elesik, ami immár csak napok kérdése, az összes császári haderő azonnal ellenünk nyomul; a harmadik már az orosz beavatkozásról is hallott valamit. Honnan kerültek e riasztó hirek? – Ki tudná azt? Bizonyára az ijedős emberek agyában fogamzottak. Mert hiszen nem hiányoztak ilyenek sem. Ott volt mindjárt az ugynevezett „békepárt,” amely áldozatok árán is kész lett volna kiegyezni, csak elkerültessék az összeütközés.

Lelkes jó hazafiak valának ezek is, ámde kicsinyhitűek. Nem biztak sem önmagukban, sem a nemzet erejében. Attól rettegtek, hogy a háboru förgetege, ha egyszer egészen kibontja sötét szárnyait, elsöpör mindent. Gyászos temetővé leszen Árpád szép hazája. Nemcsak alkotmányos szabadságunk vész el, de fajunk is. Ők tehát legalább a honalkotó és honfentartó ős magyar elemet szerették volna a végelpusztulástól megmenteni.

A „békepárt”-nak Kazinczy Gábor és Kovács Lajos voltak a vezérei. Számuk október vége felé mintegy harminczra ment. Hozzájuk szitott Batthyány Lajos, Deák Ferencz, Pázmándy Dénes, báró Perényi Zsigmond; sőt még Nyári Pál is. Belső, egységes pártszervezettel még nem birtak, de ahol csak lehetett: immár latbavetették szavukat.

Windischgrätz elutasító feleletének a hatása alatt a „békepárt” ismét megmozdult. Jó alkalom volt erre, mert Kossuth, mint tudjuk, a parndorfi táborban időzött. Aztán épp ez időtájt tétetett közhirré V. Ferdinánd egyik ujabb szózata is, amely az agg uralkodó névaláirását viselte ugyan, de eszmemenetén meglátszott, hogy a kamarilla boszorkány-üstjéből került ki ez is, mint a többi. Ebben a szózatában, – amely október 20-án Olmützben kelt, – fölhivja a király Magyarország és a Kapcsolt Részek valamennyi lakosát, hogy forduljon el „a Kossuth Lajos által vezérelt azon kis felekezettől, mely magát a hazával azonosítani vakmerősködik,” amely az országgyülést törvénytelen határozatok kimondására serkenti, s amely egészen odáig fajult, hogy a magyar seregeknek az örökös tartományokba való betörését parancsolta.

„… A jelen királyi szózat, – igy szól a manifesztum befejezése, – mint utolsó fölszólítás intéztetik mindazokhoz, kik az említett pártos felekezet által elcsábíttattak, felhiván őket, hogy a király és a haza iránt tartozó kötelességükhöz haladéktalanul térjenek vissza, s Kossuth Lajos és társaival minden összeköttetést azonnal szakítsanak meg. Azon reménységben, hogy ez megtörténik, kinyilatkoztatjuk abbéli királyi szándékunkat, hogy az elcsábítottakat a csábítóktól kegyelmesen meg fogjuk különböztetni, ámde a csábítók ellen a megérdemelt szigort alkalmazzuk…”

Tehát az utolsó intelem! Ugy tetszik, mintha e fölhivás és a Windischgrätz magatartása közt összefüggés volna; mintha mindakettő előfutárja lenne a bekövetkezendő nagy veszedelemnek. És a „békepárt” emberei közzé, mint a farkas a karámba, megint belopódzott az aggodalom. Vajjon mi lesz most? – kérdezték egymás közt. Megbirkózhatunk-e a roppant császári haderővel? S ha legyőzetünk, ami csaknem bizonyos, megmarad-e továbbra is magyarnak a magyar?

Honvédhuszár-pisztolyok, a bőrtokkal.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)

Batthyány gróf riadt meg leginkább. Tépelődő lelkén komor sejtelmek viharzottak át. Szótlanul, elvonulva napokon át gondolkozott: mi volna a teendő, hogy visszaadassék ennek a szerencsétlen országnak a béke áldása. S töprengései közepett eszébe ötlött a főpapság, amelynek segélyével talán mégis utat lehetne törni a trónushoz, s a király szivéhez. Csak egyszer össze legyen bogozva a békealkudozások elejtett fonala, majd gondjuk lesz rá, hogy irigy kezek szét ne szakíthassák azt többé. Fölbukkanó eszméjét azonnal közölte néhány meghittebb barátjával.

– A terv kitünő, – jegyezte meg Perényi báró. – Ha valaki a siker kilátásával még tehet lépéseket az udvarnál, akkor a főpapság az, amely úgyis érintetlen a forradalom gyanujától.

És Perényinek igaza volt. A magyar püspökikar csakugyan tartózkodó állást foglalt el a mozgalmakkal szemben. Nem zúgolódott ugyan az ujítások ellen, amelyek pedig anyagilag is érintették; ámde rettentő küzdelmeinknek néma és hideg szemlélője maradt.

S ez az óvatosság, mondhatnók közöny odáig ment, hogy immár a közvélemény is foglalkozni kezdett a dologgal, s a sajtó érdeshangu czikkekben ostorozta a püspöki-kar hazafiatlan magatartását. A „Kossuth Hirlapja” például ilyen élesen írt:

„… A nép tétováz, a nép ingadoz, a népet ezer ármány hálózza körül, ezer rém ijeszti, ezer álpróféta csábítja, – és pásztorai, atyái, őrei hallgatnak. Mig Rajasics és Haulik püspökök izgatnak és pénztárukat üritik ki a magyar ellen: – azalatt Nádasdy, Magyarország püspökeinek legöregebbje, Hám az uj esztergomi érsek, Lonovics, kinek ékesszólása ismeretes, Szcitovszky, kinek buzgósága nem fukar áldozatokban, mélységesen hallgatnak és részvétlenül félrehuzódnak. Vajjon zárvák-e előttük a királyi termek ajtaja?… Hol vannak a gazdag főpapok, kik márvány palotákban laknak és arany serlegekből iszszák a föld leghiresebb borait? Hol vannak, hogy nincs ki a haza vérző vitézeinek csak pohár vizet nyujtson és a földönfutókká lett ezreknek csak egy kurta szalmatetőt csináltasson a beköszöntő tél idejére? Hol vannak?!…”

Ekkor a főpapság, nyilván a háborgó közvélemény lecsillapításául, egy közös pásztorlevelet bocsájtott ki, a melyben jámbor és istenes tanácsokkal szolgál hivőinek a viszályok megszüntetésére.

„… Midőn hálát adunk a mindenható Istennek – így szól a többi közt a pásztorlevél, – és a lelkipásztorok dicséretes éberségét és czélirányos igyekezetét elismerjük; leggyöngédebb szavakkal, atyai szeretettel intjük hiveinket, ragaszkodjanak buzgalommal és rendíthetlen hűséggel a törvényes rendhez, ne hallgassanak lázitó pártemberek besugásaira, engedelmeskedjenek a haza védelmét czélzó rendeleteknek és óvakodjanak isteni és emberi törvények megszegésétől. Mindent önként teljesítsenek, készséges engedelmességgel a felsőbb parancsok iránt, amelyek a béke, a csend és a rend helyreállítására kibocsájtattak, s amelyekről a nemzetek apostola mondja: „hogy nincs hatalom az Istenén kivül és minden hatalom csak az Istentől veszi kifolyását.” Róm. III.

Mivel azonban a népek és az országok sorsa Isten kezében van, ki, ha némelykor meg is esik, hogy nyugalmunkat háború zavarja, mégis elég szelid és erős, hogy a viharokat ismét lecsillapítsa és a béke, az öröm és az egyetértés napját engedje fölkelni az elpusztult hazai mezők fölött. És mivel nem karjaink és fegyvereink, hanem az isten erős akarata szabadíthatja hazánkat a veszedelemtől, kérünk és intünk titeket szeretett testvéreink Krisztusban, hogy amint rendeltük, menekülésteket mindenben a mindenható jóságában keressétek és naponként hozzá folyamodjatok, hogy a háborus balszerencsét megszüntesse és megvilágítsa azok lelkét, akik a csendbontók által arra csábittattak, hogy éppen akkor ragadjanak fegyvert képzelt szabadságuk védelmére, midőn teljes mértékben elnyerték azt és többé mitsem kivánhattak, mint hogy ezt bőven arathassák és élvezhessék.

Pikéti honvédtábornok az aradi fogságban. – Saját rajza.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

Kérjétek a szűz Máriát, hazánk védszent anyját, hogy drága örökségét, a magyar hazát és a magyar nemzetet védje s a nép szószólója legyen, mely zászlójára és pénzére az ő képét illesztette!

Ha az Istenhez fordultok és a vallás malasztja forrásából az igazságos ügy védelmére és az ellenség legyőzésére erőt merítetek; akkor a harczban erősek és kitartók is lesztek és minden hazafiúi áldozatot készségesen hoztok, mert az nem kényszerítve, hanem önkényt engedelmeskedik a törvénynek, aki ezt az evangelium és az apostolok intésére teszi, s azokat nem emberi intézményeknek, hanem isteni rendeleteknek tekinti…”

A pásztorlevél, mint látjuk, szinte rendkivül óvatos. Szövegének tartalmából alig tudható meg, hogy a püspöki-kar voltakép kit is tart rendbontónak. S e mellett inkább ájtatosságra buzdít, mint a hon erélyes védelmére. A közönség tehát, amely példaadó tetteket vár a Tomoriak utódjaitól, sehogy sem volt megelégedve a pásztorlevél lagymatag hangjával. Most még inkább zsörtölődött, s egész nyiltan a kétszínűség vádjával illette egyháznagyjainkat.

Éppen jókor kopogtatott be tehát a herczegprimásnál Batthyány. Midőn a nemes gróf közölte vele tervét, Hám igy válaszolt:

– Szivesen megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Legalább alkalmunk lesz megmutatni, hogy mégsem vagyunk annyira közönyösek az ország sorsa iránt, mint azt rosszakaróink állítják. Még ma szétküldöm a meghivókat a püspöki-konferencziára.

A tanácskozás, talán harmadnap, csakugyan megtartatott. Hosszabb beható eszmecsere után abban állapodtak meg, hogy egy közös fölirattal egyenesen a Fölséghez fordulnak, s megkérik, hogy a törvényes eszközök alkalmazásával mielőbb állítsa helyre az ország megzavart belső békéjét.

A fölirat, – amely Horváth Mihály csanádi püspök műve, – igy hangzik:

Császári s apostoli királyi Felség, legkegyelmesebb urunk!

Szivünk legmélyebb fájdalmában sokat szenvedett szegény hazánk sorsa felett jobbágyi hódolattal járulunk Fölséged elébe, biztatva azon reménytől, hogy Fölséged e véres háború veszedelmeivel terhes időben kegyelmesen fogadandja azoknak folyamodását, kik magas királyi kegyelem által jutván a magyar anyaszentegyház kormánylatára, szóval és tettel mindenkor világosan tanúsították alattvaló hűségöket s ragaszodásukat cs. kir. Felséged iránt, s kik legszorosabb főpásztori kötelességöknek tartják a haza, egyház és kir. trón érdekében felszólalni.

Felséges Ur! lehetetlennek tartjuk, hogy Fölséged, távol árva hazánktól, híven értesíttetett ennek mostani állapotáról s voltaképen feltüntek volna előtte azon még nagyobb veszélyek, melyek, ha Felséged saját jó szivének sugallata szerint legfelsőbb királyi hatalmával gyorsan közbe nem lép, nemcsak az országot, hanem Felséged kir. székét is mindinkább fenyegetik.

Mert valóban szomorító, Felséges úr! hazánknak jelen állapotja. Az alvidéken egy népfaj, bár hazánk többi lakosaival mindenben egyaránt jogosított, elámítva, felbujtva ármányos izgatók által, már hónapok óta, minden ok nélkül iszonyú lázadásban áll, kiirtani törekedvén onnan Felséged trónjának legbiztosabb támaszát: a magyar és német ajkú népet. S fájdalom, már számos virágzó város és helység pusztíttatott el és több ezernyi ártatlan magyar és német ajkú polgár esett a csaknem vadállati bőszültségig felizgatottak dühének áldozatává, részint földönfutókká tétetvén, részint borzasztó, kegyetlenséggel meggyilkoltatván. Azonban mindez, bár iszonyú jelenetekben mutatkozik, csak kezdete volt a csapásoknak, melyek szegény hazánkra mérettek. Nem akarjuk ezeknek hosszú, részletes elsorolásával terhelni Felségedet. Csak röviden érintjük meg, hogy a különböző népfajok, melyek hazánkban laknak, a legaljasabb ármánynyal bujtogattattak fel a magyarok ellen és számos ezernyi fegyveres nép ellenségesen barangolta be hazánk több vidékeit, ölve, pusztítva, rabolva mindenütt a békés polgárokat.

Lázár Vilmos honvédtábornok kardbojtja.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

Felséges Úr, a magyar nemzet, mint egykor védfala a kereszténységnek s európai civilisationak, a pogány vadság romboló árja ellen, már számtalan viharoktól hányatott ezredéves európai életében. De egyszerre annyi veszély még nem gyűlt össze feje fölött; annyi cselszövény még nem hálózta körül s nem pusztíttatott oly iszonyú kegyetlenséggel, mint most. És lelkünk mély fájdalmában tapasztaljuk, hogy mind ez Felséged uralkodása alatt, Felségednek, bár tudtán kivül, de mégis legmagasabb nevében történik. Felséged kir. nevében üldözik népünket, irtják a magyar és német fajt; Felséged nevében ágyúzzák és borítják lángba virágzó városainkat; Felséged nevében, kinek atyai jó szivét s népe iránti szeretetét világosan bizonyítja az, hogy Magyarország, mióta Felséged magas kir. háza ül a magyar trónon, nemzetisége tekintetében egy királyának sem köszönhetett annyit, mint Felségednek; jóllétében, szabadságában, boldogságában pedig szemlátomást gyarapodott, kivált mióta Felséged, az utolsó pozsonyi országgyűlésen meghallgatván hű magyar nemzetének kérelmeit, s engedvén a kor kivánatainak, egy új, tágasabb alapu alkotmány s tökéletesebb modorú, független kormányzat megalapításához kir. jóváhagyásával s megerősítésével hozzájárulni méltóztatott.

Éppen ezért, Felséges Úr, mivel a magyar nemzet Felséged ezen atyai jóságát a legforróbb hálával fogadta s egyébiránt is megszokta volt, csak jót venni Felséged jó szivétől, midőn az saját sugallata szerint nyilatkozott: velünk együtt lehetetlen elhinnie, hogy Felséged híven értesítve volna arról, miként izgatták fel nemzetünk és szabadságunk ellenségei, Felséged nevével szentségtelenül visszaélve, az egymással eddig békében, szabadságban élt népfajokat; miként forgatták fel gyökerestül a státus lételemeit; semmisítették meg a Felséged hozzájárultával és hozzájárulásával constituált törvényes hatalmakat; miként tiporták ez által a kir. méltóság iránt népünk szivében oly mélyen gyökerező kegyeletet, nem rettegvén hirdetni, hogy Felséged a magyar nemzetnek kir. esküvel pecsételt jogait eltörülni, az utolsó pozsonyi országgyülésen kir. szentesítésével megerősített törvényeket, a nemzet szabad alkotmányát s független kormányát megsemmisíteni, az országot szolgai járomba vetni s jogtalan tartománynyá alacsonyítani szándékozik.

Felséges Úr, ezen új törvények, ezen új kormányforma, a nép szabadságának új biztosítékokat adván, rövid idő alatt is oly mély gyökereket vertek a nép szivében, hogy főpásztori kötelességünk szerint kénytelenek vagyunk előadni, mikép oly állapotba jotott már a nemzetünk, hogy azonnal kiveszne kedélyéből minden eddig oly hű kegyelet a kir. trón iránt, mihelyt elhihetné, hogy a Felséged kir. szavával szentesített új törvények s független kormányzat ellen Felséged megegyeztével intéztetnek ezen csapások.

A magyar nemzet ezt még mindezen megtámadások daczára sem hiheti, s velünk együtt meg van győződve, hogy midőn a maga védelmére föllépett: e tért, melyen jelenleg áll, nemcsak önfentartása ösztönéből, hanem azon kötelesség érzettől is lelkesítve foglalta el, miszerint a kir. méltóság szentségét teljes épségben megvédje azok ellen, kik a trón fölségével és a nemzet boldogságával oly veszélyes játékot űzni nem iszonyodnak.

Felséges Úr, mi ezen nemzet nagyrészének lelki pásztorai, közelebbről ismerjük annak érzelmeit s bizton állíthatjuk, hogy, mit a történet is világosan tanusít, nincs fejedelme iránt hivebb nép a magyarnál, ha törvényszerűleg kormányoztatik. Kezeskedünk érte, hogy e nemzet, mely jelen fölingerlett, független nemzeti szabadságát féltő és védő állapotjában is mintegy ösztönszerüleg hódol a rendnek és törvénynek polgári életében, nem kiván egyebet, mint békében éldelhetni Felséged jóváhagyásával szentesített törvényes szabadságát.

E hittől áthatva, s nem kevésbbé egyházunknak, mely Felségedben első szülöttjét tiszteli, szent érdekeitől, mint hazánk iránti kötelességünktől fölhivatva érezzük magunkat mi, Magyarország püspöki kara, jobbágyi alázattal felkérni Felségedet, méltóztassék megfontolni azon szomorú állapotot, melybe hazánk, melybe annyi ezer hű és önvétkök nélkül végső inségbe sülyedt polgárai jutottak. Patakokként foly hazánkban a polgári vér; ezerenként öletnek le, vagy lesznek földönfutókká Felséged hű alattvalói; romokban fekszenek elpusztított, elhamvasztott városai s helységei; a folytonos fegyverzajban kiürülnek templomaink; gyászba borulva kesereg egyházunk a vallás és népnevelés hanyatlásán; ezer rémalakban terjed a nyomor, nő az inség, vesz a nép erkölcsisége s boldogsága az emésztő belháboruban. Méltóztassék megfontolni e pusztító háború még gyászosabb következményeit nemcsak a polgárok birtoki s erkölcsi érdekeire s az egész haza jóllétére, hanem Felséges kir. trónjára is, mely, ha Felséged szilárd kir. akarata e vészlángokat rövid idő alatt el nem oltja, azoktól a nőttön növő elkeseredettségben könnyen elboríttathatik. Méltóztassék megfontolni, hol lesz határa ezen vad szenvedélyeknek, melyeket hazánk és szabadságunk ellensége annyi csellel izgattak föl az egymással addig békében élt népfajokban? S hogyan lehet majd a törvényes rend ösvényére visszavezetni az elvakított s a legvérengzőbb kegyetlenségig felizgatott népet, mely az alvidéken már is örjöng féktelen dühében? És miként állíttatik majd vissza szeplőtlen fénye a királyi fölségnek, melyet a roszakarat Felséged tudta nélkül oly szánandólag kizsákmányolt? Miként szereztethetik vissza szentsége a kir. szónak és eskünek, melylyel hazánk, szabadságunk ellenségei elannyira visszaélnek? És ki fog felelni a mindenható igaz isten bírószéke előtt azon ezereknek ártatlan véréért, kik e gyászos belháborunak estek áldozatáúl?

Lőw Lipót szegedi főrabbi 1848-ban.

Felséges Úr, jobbágyi hűség, hazánk és szentegyházunk java s boldogsága az, mi bennünket ezen őszinte felszólalásra ösztönöz. Miért is azon reménység él keblünkben, hogy Felséged nemcsak kegyelmesen fogadandja ezen, szent kötelességünk érzetéből eredő lépésünket, hanem egyszersmind megemlékezvén azon ünnepélyes esküjéről, melyet koronáztatásakor e nemzet jogainak és szabadságának megtartására, védelmére és gyarapítására, e haza népének boldogítására a mindenható isten szine előtt letett, s melyre Felséged is oly sok ízben vallásos kegyelettel hivatkozott, – azon iszonyú feleletterhet, melylyel e véres polgári háború a kir. trónra nehezedik, magas személyétől elhárítandja, s kibontakozván a baltanácsok cselszövényeiből, hazánkban, mely eddig is főtámasza volt Felséged trónjának, a belbékét törvényszabta uton mihamarább helyre állítandja: hogy e sokat szenvedett ország, isten segedelmével ujra felvirulván, a hű nemzet hálája örök emléket emelhessen Felséged szive jóságának.

Kik egyébiránt stb. Pesten, 1848. okt. 28-án.

Magyarország kath. püspöki kara.

E fölirat már egészen más, mint az előző pásztorlevél. Eszmemenete határozottabb, hangja őszintébb, s jóleső hazafias érzelem sugárzik belőle. Látszik, hogy a lánglelkü Horváth Mihály tollából ered.

A püspöki-kar abban egyezett meg, hogy a kérvényt maga a herczegprimás vigye a királyhoz. Kisérője Lonovics egri érsek legyen.

Eközben Kossuth hazajött a párndorfi táborból. Természetes, nyomban közölték vele is a tervet.

– Megvallom, – felelé Kossuth, – én nem várok tőle sikert. Az udvar most, a schwechati ütközet és Bécs eleste után oly elbizakodott, hogy szóba sem áll velünk. Ám próbálkozzék meg a püspöki-kar, én csak örülni fogok, ha közbenjárásának valami eredménye lesz.

Hám, ugy látszik, csak jó alkalomra várt, hogy a kényes föladattól, amit magára vállalt, szabaduljon. Ilyen ürügy volt a Kossuth aggálya.

– Minek fáradnánk Olmützbe, – mondotta, – ha maga Kossuth sem bizik az eredményben. De azért a folyamodást mégis elküldjük. Majd fölviszi Fogarassy nagyváradi czimzetes püspök, aki mint volt udvari káplán, ismeretségben áll ő felsége környezetével.

Ugy is történt. Fogarassy útrakelt s november elején érkezett Olmützbe. Eleinte elég szivélyesen fogadták. De mihelyst értesültek jövetelének czéljáról: azonnal megváltozott a hangulat. Sehogy sem tudott a király színe elé jutni. Előbb azt mondták, hogy testületek küldöttjeit nem fogadja, majd azzal álltak elő, hogy a kérvényben több sértő kifejezés foglaltatik; igy, a többi közt az a pont, amelyben a klérus esküjére figyelmezteti a fölséget.

De Fogarassy nem tágított. Ujra meg ujra bekopogtatott Lobkovicz herczegnél, ki az udvarmesteri teendőkkel volt akkoron megbizva.

– Megalázás volna, – ugymond, – az egész püspöki karra, mely pedig rendíthetlen hivséggel viseltetik a magas uralkodóház iránt, ha kihallgatás nélkül térnék vissza.

A csoóri nemzetőrség zászlója.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

– Jól van, – válaszolt Lobkovicz, – én kieszközlöm Méltóságod részére az audiencziát, de csak egy föltétel alatt. Ez a föltétel pedig az, hogy küldetésének czéljáról, úgy szintén a kérvényről a Fölség előtt egyetlen szóval sem szabad megemlékeznie.

A jámbor egyháznagy, ahelyett, hogy menten csomagolt volna, beléegyezett e megalázó kikötésbe.

Másnap, Lobkovitz hg jelenlétében, csakugyan fogadta a király, aki, mint Fogarassy később elmondotta, igen szánandó állapotban volt; teste roskatag, arcza halotthalvány, szemeiben gyermekies rémület.

Néhány közömbös kérdést intézett hozzá az időjárásról, aztán ezekkel a kérő szavakkal bocsájtotta el:

– Mondja meg püspöktársainak, imádkozzanak, hogy az Isten fordítsa el tőlünk a nehéz napokat.

Minden jel azt mutatja, hogy az agg uralkodó mitsem tudott a püspöki-kar szándokáról. Bizonyosan azt mondták neki, hogy Fogarassy csakis a magyar főpapság hódolatának a bemutatása czéljából jött Olmützbe.

Ilyen bohózatos játékot üzött a kamarilla a szegény öreg királylyal.

Fogarassy tehát, mint azt Kossuth megjövendölte, minden eredmény nélkül tért vissza.

De mégsem! Az udvari párt, látván, hogy immár a püspöki kar is kezd megtántorodni, nehogy a „forradalmi ragály” tovább terjedjen, V. Ferdinánd aláirásával egy ujabb szózatot intézett az ország lakosaihoz. A manifesztum, – mely november 6-ikáról kelt, – főkép Kossuth ellen fordul. „Egy szemtelen párt” – így kezdődik, – „az 1848-iki törvények szentesítését gonosz visszaélésekre és az osztrák birodalom megrövidítésére zsákmányolta ki. E párt leveretése czéljából, neveztetett ki Windischgrätz.” Ezután megparancsolja, hogy több papirpénz ne bocsájtassék ki, s ujabb honvédcsapatok ne alakíttassanak; majd így végzi:

„… Egyszersmind minden általunk nem szentesített és a Mi kimondott királyi szándékainkkal ellenkezésbe álló végzéseit, az október 3-án kelt leiratunk által feloszlatott magyar országgyülésnek és az ő eszközeinek, mostanra és jövendőre törvényteleneknek, erőtleneknek és semmiseknek nyilatkoztatjuk ki. Az ilyen végzések végrehajtóit mostanól kezdve minden következésekért személyesen felelősséggel tartozóknak nyilatkoztatjuk ki; és megparancsoljuk minden hatóságnak, felsőségnek és összes jobbágyainknak, különbség nélkül, hogy azok végrehajtásától és az abban való részvételtől, tartózkodjanak. – Továbbá Kossuth Lajost és az általa támasztott lázadásnak részeseit, pártütőknek és hazaárulóknak nyilatkoztatjuk ki; és parancsoljuk, hogy azok a megérdemlett fenyíték alá vettessenek; egyszersmind azok, kik ezen pártütésnek engedelmeskednek, vagy akármikép segédkezet nyujtanak, a legszigorubb büntetés alá vonassanak. – Bizalommal elvárjuk, hogy a haza minden igaz barátja egyesülni fog, minden hatóság és jó polgár aléltságából és tehetetlenségéből kilép, hog mindenekelőtt az a kárhozatos szövetség, – melyet a többször említett felekezet ösztönzéséből, a féktelenség a zsarnoksággal, a képmutatásnak, hazugságnak, ámításnak alapzatán kötött, – megsemmisíttessék; s a szivünknek oly annyira óhajtott béke visszatérjen. – Ezen czélból minden néven nevezendő előljáróságoknak megparancsoljuk, hogy a rend visszaállítása és a pártütés letiprására kiküldött és ami teljes fölhatalmazásunkkal ellátott herczeg Windischgrätz Alfréd tábornagyunk iránt annál bizonyosabban föltétlen engedelmességgel legyenek, mert különben a máskép cselekedendők az ellenállás kimaradhatlan következményeit csupán maguknak tulajdonítsák…”

Nőhonvéd a szabadságharcz után.
(Barabás festménye.)

Ez volt az első válasz békés törekvéseinkre. A következő napon, – november 7-én – jött a másik. Ez a szózat már egyenesen a föld népéhez intéztetett. Hangja lágy és mélázó, mintha csak a madárcsalogató sípot hallanók. Legyen nyugodt a szántóvető nép, – ez az első futam, – a dézsmától és a robottól, bármi történjék, ezentúl is föl lesz mentve. A királyt, ki béke után sovárog, – igy andalog tovább – csakis „Kossuth Lajos és pártütő társai” kényszerítették a fegyveres erő alkalmazására. Ne higyjenek tehát Kossuthnak, aki „elámitja és megcsalja” őket. Hanem csatlakozzék mindenki Windischgrätzhez, s engedelmeskedjék az ő rendeleteinek, „a miket a haza javára” fog kiadni.

S Windischgrätz, hogy megmutassa, mennyire szivén fekszik „a haza java«, legott szintúgy hozzáfog a kiáltványok gyártásához.

Egyik nagyhangu szózatát Magyarország és Erdély lakóihoz czimezi.

Ő felségének, – így szól, – legmagasabb parancsára, aki a ti királyotok és nagyfejedelmetek, fogok egy vitéz és hív hadsereggel hazátokba lépni, nem ellenséges szándékkal, hanem azon czélból, hogy a pártütést legyőzzem, s hazátoknak, mely pártok által van szétszaggatva, a békességet visszaadjam. Katonáim szoros fegyelmet fognak tartani, ámde mindenkivel, aki ellenök fegyvert ragad, vagy másokat erre kényszerít, avagy elcsábít, mint ő felsége ellenségével fogok elbánni.

Magyarország és Erdély lakosai! Ti, kik igaz hazafiak és királytokhoz hivek vagytok, elvárom lovagiasságtoktól, századokon át tanusított nemes érzelmektől, hogy segédkezet fogtok nyujtani nekem a császár és király akaratának békés uton való végrehajtására.

Ti gonosz szándéku pártütők által elcsábítottak! Itt az utolsó pillanat visszatérni a királyotok iránti hivséghez; s ha visszatértek: úgy nemcsak az uralkodó kegyelmére, de az én közbenjárásomra is számíthattok. Ámde azok, kik ezen szerencsétlen országot hatalomszomjuknak és büntetést érdemlő hiuságuknak föláldozták, bennem szigoru biróra találnak. „Oltalom a híveknek, bocsánat a megtérőknek, pusztulás a lázadóknak!” – ez jelszavam.

Egy másik figyelmeztetést pedig a magyar csapatok tisztjeihez intéz, fölszólítván őket, hogy tizennégy napon belől okvetlenül térjenek a császári zászlók alá, „mert különben mint pártütők és árulók haditörvényszékileg fognak büntettetni.”

E figyelmeztetés jó alkalom volt, hogy a magyar hadsereg is fölemelje tiltakozó szavát a sok ijesztgetéssel és csábitással szemben. S föl is emelte.

A hatalmas nyilatkozat, amelyet „a feldunai magyar királyi hadsereg nevében” Csányi László kormánybiztos és Görgei Artur tábornok bocsájtott ki, ime igy hangzik:

Nyilatkozat.

Főhadiszállás Pozsony, 1848. november 26-án.

Méltó bosszankodással olvastuk az ő felségének a királynak neve visszaélésével kelt manifesztumokat és Windischgrätz tábornagynak folyó hó 12-ről a néphez intézett felhivását, mikben a magyar nemzet ármány és árulással, lázadásra bujtogatással s ennek kiséretében rablással, gyilkolással vádoltatik; Magyarország pedig a legféktelenebb anarchia székhelye gyanánt tüntettetik elő. De mindennél inkább töltött el utálattal azon alávaló politika, mely midőn az egyetemes nemzetet boszujával elérhetni nem reményli, egyes honfiakat szemel ki áldozatul; s midőn ezek nyakába törekszik keríteni a történtek egész terhét, a nemzetet ezen egyesek elámított eszközének lenni hirdeti.

Damjanich tábornok díszkardja.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

Mi feldunai hadserege az alkotmányos Magyarországnak, ebből alkalmat veszünk magunknak, ismételve kijelenteni, hogy mi tökéletes tudomást szerezve a dolgok állásáról, tisztán felismertük kötelességünket. Kijelentjük, hogy ármány és árulás nem a magyar nemzet által, mely királya iránti loyalitásában, megszomorodva bár, de híven, máiglan megmaradt, hanem a magyar nemzet ellen koholtatnak!

Hazafiui örömmel nyilvánítjuk, hogy hazánk legnagyobb részében csend és egyetértés uralkodik, és az ország egészének törvényes rende azon egyes lázadási kisérletek által sincs megzavarva, miket éppen a reakczió és azon bitorlott hatalom szitogat, mely a király nevével visszaélve, a király esküjét sárba tapodja.

Tiltakozunk azon valótlan állítás ellen, mintha minden eddig kelt kormányintézkedések egyes magánszemélyek tettei, az egész nemzet pedig és vele mi, ily egyes pártütők elámított vak eszközei volnánk; és kijelentjük, hogy Magyarország királyi esküvel szentesített alkotmánya védelmét igaz ügynek tartjuk, és ezen meggyöződésünkben azt minden megtámadás ellen öntudattal védjük.

Kijelentjük, hogy valamint az egész magyar nemzet mindazon esküszegő árulás daczára, minőnek a historiában párja nincs, királyát folyvást azon loyalitással tiszteli, minőnek a régi és új historiában szinte nincs párja: úgy mi is óhajtjuk virradását azon napnak, melyen a törvényes viszony a király részéről a magyar nemzettel az alkotmány alapján visszaállíttassék. Hogy azonban most, midőn fejedelmünk és a nemzet közt minden törvényes érintkezés a reakczió ármányai által lehetetlenné tétetett, s miután a király törvényes helytartója, a nádor, országunkat elhagyta: mi a nemzet képviselőiben ismerjük fel azon hatalmat, mely egyedül intézkedhetik törvényesen Magyarország ügyei felett; hogy e hatalom kifolyását, a honvédelmi bizottmányt, tökéletesen jogszerü kormányunknak tekintjük; ennek rendeléseiben az összes nemzetnek az alkotmányos többségben nyilatkozó akaratát hisszük kijelentve lenni; és valamint e meggyöződésünkben eddig minden parancsait hiven teljesítettük, úgy ezentúl is, sem fenyegetés, sem biztatás által meg nem ingatva, rendeléseit kötelességünk szerint teljesíteni szentül fogadjuk.

Kijelentjük, hogy midőn fennálló kormányunk intézkedéseit az egész nemzet magáévá teszi: mi is legnagyobb készséggel ajánlkozunk, sőt követelünk a felelősségben részt venni.

Jelszavunk: „alkotmányos jog és szabadság.” Ez alatt készek vagyunk minden megtámadás ellen utolsó csöpp vérig küzdeni, és ez alatt reménylünk minden törvénytelen erő és ármány ellen győzni!

A feldunai magyar királyi hadsereg nevében:

Csányi László, főkormánybiztos s. k.

Görgey Arthur, tábornok s. k.

A magyar hadsereg tehát kijelenti, hogy kizárólag csakis az országgyülést ismeri el ama hatalomnak, mely hazánk ügyei felett törvényszerűen intézkedhetik; a magyar hadsereg szent fogadalmat teszen, hogy kész az utolsó csöpp vérig küzdeni az ármány ellen.

Ugy tetszik, mintha maga a nemzet csörrentené meg ősi szablyáját.

„Lázadókkal nem alkuszom!” – mondja az elbizakodott Windischgrätz, s ismétli csaknem valamennyi kiáltvány.

Ti vagytok a lázadók, ti ütöttetek pártot a jog, a törvény, az igazság ellen! – dörgi vissza a nemzet. És most még elkeseredettebben készül az élethalálharczra.

Egy óriási roppant táborhelylyé változik az egész ország. A lőszergyárakban, ágyúöntőműhelyekben lázas sietséggel foly a munka.

Gr. Vécsey Károly tábornok levélnehezéke.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)

Ujabb meg ujabb honvédzászlóaljak alakulnak. Az ujonczképzés szinte serényen halad előre. „Délelőttként csatázunk, ebédután pedig fegyvergyakorlatokat tartunk, – irja egy honvédtiszt a szerb csatatérről. – Rendkivüli fáradalmak, de szivesen elviseljük, hiszen a hazáért történik.”

Különösen Görgei fejt ki példás buzgalmat seregének ujjászervezése körül. A honvédelmi bizottmányt csaknem elárasztja kérő, panaszkodó leveleivel.

„Görgei előtt, – irja Szemere Bertalan emlékirataiban, – néhányan megpróbáltak engedetlenkedni, hanem ő ekkor egyszerűen golyóval felelt, a hanyagokat és a gyávákat elkergette, a fegyelmet, ahol hiányzott, életbeléptette, hol meglazult, szigorúbbá tette; szorgalmat és kitartást követelt a katonai gyakorlatokon, pontosságot a szolgálatban; egyszóval olyan sereget vett át, amelyben a régi begyakorlott ezredek is közel voltak a feloszlatáshoz, s ebből egy meglehetősen fegyelmezett hadsereget alkotott. És midőn a régi magyar ezredekben szolgált tisztek nagy része ingadozott az uralkodóház iránti hűség és a magyar alkotmányra letett ünnepélyes eskü között, még akkor is sikerült neki, méltóságteljes és férfias bánásmódjával, sokakat megnyerni a magyar ügynek, a többieket pedig, kik egyáltalában nem akartak maradni, helyes tapintattal szabadon bocsájtá, azon okos nézet szerint, hogy jobb, ha az ellenség szem előtt mint hát megett van.”

Tagadhatlan tény, hogy Görgei a Feldunánál táborozó zagyva csapatokból csakhamar egységes és jól fegyelmezett sereget alkotott.

Ám, a többi vezéreket sem érheti gáncs. Perczel, Damjanics, Vetter, Kiss Ernő, Guyon stb. szinte mindent elkövetnek, hogy seregük harczképes legyen.

Minden téren csodákat művel a haza szent szerelme.

Merénylet Bem ellen.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem