A megőrzött költői szerep

Teljes szövegű keresés

539A megőrzött költői szerep
A Vérző zászlók alatt nemcsak magaslati pontja Benjámin lírájának, de egy periódus végét is jelzi. A Világ füstje című gyűjteményes kötetben (1964) a Vérző zászlók alatt utáni csitultabb versek már az új szakaszt készítik, s 1967-es kötete, a Tengerek fogságában ki is rajzolja e szakasz jellegét. Első látszatra a különbségek ötlenek szembe. A Vérző zászlók alatt koncentráltan s a maga heveny mivoltában tükrözte a költő számadását. A szembenézés bátorsága ott még a katarzis előtti kritikus helyzet dramaturgiai törvényei szerint verekedte ki jobb lehetőségeit. A Buga Jakab énekeivel kezdődő periódusban már kiegyenlítettebb az erőfeszítés. Az 1953–1963-ig terjedő periódus lényege az volt, hogy az egyetlen élet vállalható eszményeinek létjogát költői formában kifejezze. Az újabb versekben differenciáltabb a folyamat: az önvédelem és az önigazolás kifelé irányuló aktusaival párhuzamosan, bensőbb szinten, az önépítés egy másik színjátéka is zajlik: a nehéz próbák és a rokkantó vereségek jóváírásának folyamata. A költő ráeszmél nyereségeire. Arra például, hogy vereségei edzették kíméletlen nevelőkként a magány, a szégyen, a szorongás viselésére; ezek kényszerítették folytonos számadásra, állandó éber önvizsgálatra; ezek tanították józanságra, fegyelemre, bátorságra s a hiteles mérték tiszteletére. Beivódtak kapcsolataiba, értelmet adtak dolgainak, aranyfedezetet majdani győzelmeinek (Vereségeim).
A korábbi periódus vívódásait bűntudat, szégyen, keserűség hatotta át. Az árvaság, a magány kietlenségében támpontokat kereső költő kétségbeesés és hitvallás szélsőségei között létezett. Kudarcainak, vereségeinek, rossz emlékeinek és mai bajainak súlyát, mérgét most is érzi a költő, most is tisztább helyzet, bizonyosabb cél felé igyekszik, de már nem a vergődő ráutaltságával, hanem dolgai uraként. "Bezárva? Magasból nézem és messziről ezt az életet, ezt a Történetet" – írja egyik számadásszerű versében (Magasból). Közeli konfliktusait tehát már lezajlott történetként tudja szemlélni és megidézni, kudarcait tanulságként; hűsége alkalmi próbáiban sorsa törvényeit ismeri fel, jobb ügyeiben létének értelmét. Közben elvesztette a világmegváltás illúzióit, kiábrándító tapasztalatokkal gyarapodott, de a tisztességben, bátorságban, hűségben személyisége elemi érdekeire lelvén, meggyőződését sikerrel tehette bizonyossággá. Korábbi verseiben forróbban égett az adott helyzet izgalma, mostaniakban tágasabb körben, állandóbb fénnyel, rétegzettebben ölt formát a mondandó, s motíváltabban jelenik meg a személyiség. A köznapi dolgok helyett teljesebben lép elénk a nem köznapi ember.
Teljesebben, noha nem olyan közvetlenül, mint korábban. Feltűnő ebben az új periódusban a jelképesség, az epikus közeg, a szerepek és az emlékezés gyakorisága. Ez a közvetettség akár el is rejthetné a költői szubjektumot, megszűrhetné sugárzását. Ezúttal azonban nem ez a funkciója, hanem éppen az, hogy azt a maga teljes bonyolultságában: védekező, támadó, önbíráló és önigazoló aktusaiban; elszakadó mozdulataiban és hűségében; kétkedéseiben és bizonyosságaiban, 540vereségeiben és győzelmeiben egyszerre láttassa. Jól látszik ez olyan verseiből, mint a Változat népmesére és a címadó Tengerek fogságában.
A Tengerek fogságában révén régi szándékát váltja be Benjámin László, mikor felmutatja egy életbetöltő vállalkozás emlékét, s az emlékőrzés szellemét. A históriai közegnek szinte ugyanaz itt a funkciója, mint a Változat népmesére esetében a mesekonvenciónak: az ügy általa emelkedhet a nagy idő magaslatára, a veszedelmes és végtelen tenger kínálta dimenziókba.
A Tengerek fogságában című versben három emelkedett, drámai monológból bontja ki Benjámin László a szolgálat és a helytállás erkölcsi tanítását. Más és más fénytörésben látjuk az eseményeket, a múltat A toronyőr, A matróz és A hajósinas – ebből a három részből áll a vers – kommentárjai nyomán. A toronyőr belefáradt már a történelemmel való birkózásba, a maga választotta magányba húzódott vissza, nem keresi a fiatalabbak társaságát, hanem egy küzdelmes élet tapasztalatainak birtokában így foglalja össze magatartásának lényegét:
Elbíbelődök a pipámmal, el a horgokkal. És történeteimet
– mert különös dolgokat éltem meg a régi időkben –
elmondom a szikláknak, a tengernek, a szélnek.
 
A matróz emlékezetében éberen él még a drámai, tragikus pillanat emléke, amikor a kapitányt megölték. Közös elhatározással cselekedtek így, de aztán a tett elkövetése után megindul a bomlás folyamata; s végül a matróz egyedül marad "a Minden Mindegy Tengeren", s magányában olyan sejtelme támad, hogy "a világ is elfogyott". A hajósinas szavaiban már egy új életszemlélet hitvallása fogalmazódik meg. Ő mitsem tud a múltban lejátszódott tragikus eseményekről, de meg van győződve arról, hogy jó ügyet szolgál, s a hajó a szerencsés csillagállást követve végül is céljához érkezik.
A Tengerek fogságában mindhárom monológja egy-egy magatartásforma hiteles rajza, s ugyanakkor mindegyik átélt vallomása a végletek között hányódó költő életérzésének is. Bármily végzetesnek láttatja is azonban a nemrégiben lezajlott tragédiát, a csüggedésnél erősebb benne a hit, az újrakezdés ifjúi lendülete. Nem véletlen, hogy e nagy számvetésben végül is a cselekvésre termett ifjú hős mondja ki a végső tanulságot: "Kezdjétek, fiúk." Megszenvedett évek keserű tapasztalatával a vállán fogalmazhatja meg a költő felszakadó vallomását: "És nem semmi ember, lator, – ha nem vállalja ezt a sorsot?"
Kietlen, fájdalmas érzés, amikor a költő magára marad, s magányosan kell vezekelnie azért a képzelt vagy valóságos vétekért, amit nem egymaga követett el. Amikor Benjámin László "szerep-verseket" ír, voltaképp a katarzis fájdalmas útjának egy-egy állomását járja végig, s így küzdi ki a teljes megtisztulást. Ezért érezzük a Tengerek fogságában párversének a Buga Jakab énekeit, melynek alaphelyzete is hasonló, s a kiküzdött egyensúlyt is a hajósinaséhoz hasonlítható lendülettel és bizakodással fogalmazza meg:
541Nem részegítenek időtlen
rögeszmék, elvont bánatok.
A kor anyagából vagyok,
de gyalázatából kinőttem.
 
Az sem véletlen, hogy a nádasba szorult harcos szembe tud nézni a kísértővel, mert úgy érzi, "Az érzelmek anarchiája, – az árvaság nem ejti meg – testemmé vált fegyelmemet". Ebben a költeményben is világosan kifejeződik Benjámin László konok erkölcsi következetessége, a vállalt szerephez való következetes hűsége, melyet nem csökkenthet és nem ronthat meg az a felismerés sem, hogy harcai között mindinkább magára marad. Érintetlenül őrzi a gondolat tisztaságát, mely megőrizheti minden gyanakvással, rosszhiszeműséggel szemben. Az eszme, annak versbeli megvalósításának bizonyossága oldja fel végül is körülötte a magány burkát, ez telíti versét a remény "villanásával":
Te sem esküdtél föl konok
szegénylegénynek, bujdosónak.
Szándékod felmutathatod –
becsületet adhatsz a szónak.
Magányod több a puszta csendnél,
meg-megdöngetted az üres
létet. Mit búsulsz, kenyeres?
Szóltál – ha már mást nem tehettél.
 
A versbeli Buga Jakab szoros rokonságot tart a griffet húsával, vérével etető királyfival (Változat népmesére); a helytállás jelképeiként idézett matrózokkal, a tábornokkal, aki lefokoztatás után vél rátalálni igazi munkájára (A tábornok lefokozása); a megsiratott, de kisemmizett Csokonaival, a nagyra tartott, de "nem közénk való" Kölcseyvel, a koszorúsan is dermesztő önfegyelemre kárhoztatott Arannyal, a világ-árva József Attilával, akiket Nem adhatsz többet című versében önsorsát példázó elődökként emleget Benjámin László. Jellemző, hogy éppen ezekben a versekben, mindenekelőtt a Buga Jakab énekeiben és a Nem adhatsz többetben működik jelentést hordozó erővel az önmegszólító közlésforma.
Árulkodó közlésforma ez, mert tudjuk róla, hogy sokszor válság jele, de olyan válságé, amelyben az eddigi szerep tarthatatlanságának tudata mellett már a megromlottnak érzett valóság legyőzésének, a hitelesebb szerep megtalálásának bizalma is kifejeződhet. A Buga Jakab énekeiben s a Tengerek fogságában című költeményben ilyen folyamat zajlik. A kiábrándultság ott kísért még e számvetésben, de a kiegyező, beletörődő gesztusok a süket értetlenségre, a türelmetlen vádaskodásra, a méltatlan gyanúsításra ütnek vissza. A túlbuzgó neofiták értelmetlen aktivitása elől tér ki a költő, szakítva méltatlan civódásaikkal, abban a reményben, hogy az értelmes, emberi életért küzdők dermedtsége előbb-utóbb feloldódik. Énjének dramatizálására is az kényszeríti és képesíti, hogy megszenvedte, 542kiérlelte személyisége magvát, érzi ennek erejét, tekintélyét, hatalmát – bent és kívül –, s e bizonyosság birtokában intheti, korholhatja önmagát; devalválhatja egyes törekvéseit, kibontakozhatik a gyanakvások, vádak, haragvások bilincseiből, s maradandó ügyeinek magasabb és újabb érdekeire figyelhet.
A belső egyensúlyát kiküzdő költő magától értetődő természetességgel érzi úgy, hogy elérkezett az a pillanat is, amikor nehéz és sokszor drámai útjának legfontosabb tanulságait ars poetica igénnyel is megfogalmazhatja. A Nyílt szó, födetlen arcban önmagáról, költői ideáljáról is tanúskodik, s megfogalmazza a szocialista líra egy lehetséges típusának eszményét is. E vallomás annál hitelesebb, mert érezni, hogy kimondója mögött ott leselkedik az elmúlás, a halál, mely oly sok változatban kísértette a modern kor költőit, s a vele szembenézőt – lett légyen filozófus vagy művész – arra a felismerésre ösztönözte, hogy a magányos ember nyitottan, védtelenül áll az elmúlással szemben. Benjámin László azonban "az élet szövetségesei" nevében szól, akik mágia- és igézet-ellenes józansággal néztek szembe a mindenkori ellenséggel:
nem kellettük magunkat mesterséges titkok igézetével,
sámán-maszkot, középkori csuklyát nem húztunk a fejünkbe,
nem csörgettünk dobot, nem ittuk a légyölő galóca főzetét,
sapkánkra nem a sírokról téptünk virágot.
 
A magányos lírikus végül is a kontinuitás, a forradalmi hagyományok nevében tesz hitet az értelmes, emberi jövendő mellett, amelyet a sokszor megcsúfolt 19. század gondolatvilága alapozott meg. Nem bűntelen e nemzedék, mégis jogos öntudattal mondhatja el számvetésében Benjámin László: "az elhajított, letiport emberséget mi emeltük fel a porból." Szenvedélyes szavakkal utasítja el magától – nemzedéke nevében is – a mítoszt és a könyörtelen önzést, s himnikus erővel tesz hitet a permanens forradalom eszménye mellett, melyet a korábbihoz hasonló elkötelezettséggel szolgál, legfeljebb "okosabban és szelídebben és fanyarabbul". Ezekben a versekben – szóljon bennük jelképes formában vagy közvetlen nyíltsággal, "födetlen arc"-cal – Benjámin László az érzelemnek és elhivatottságnak azonos hőfokán fogalmaz. A múló évek szenvedései és önvizsgálatai során veszített talán valamit politizáló pátoszából, ám poézise a kedély és önérzet feszültségében új színekkel is gazdagodott. A költő és vállalt szerepei, a közvetlen és közvetett megnyilatkozások harmonikus egységbe olvadnak. Talán megritkulnak azok az alkalmak, amikor önvallomás-érvénnyel fogalmazhat, de a törvénykereső költő így is kiharcolta az egyensúlynak azt a magaslatát, ahonnan visszatekintve és előre haladva a képzelt időben meglelheti személyes törekvéseinek igazolását. Ez bizonyítja, hogy verseinek tere kitágul. Az önmegvalósító versek mellérendeléses, szentenciózus kijelentései, ellentéteket feleseitető szimmetriái, egy irányba lendítő felszólításai után most a tűnődés hosszabb lelki folyamatokat tükröző, alárendeléses mondattömbjei az élőbeszéd természetéhez közelítik verseit, s ezzel fokozza azt a hatást, hogy nemcsak a maga személyes ügyeinek, hanem a közösség gondjának is 543szószólója. Költeményei dísztelenek, a képet a mondanivaló spontán áradása és lüktetése sodorja el, de tárgyiasságába friss színeket lop a tűnődő felhangokat is megzendítő emlékezés. Elmélkedésre való hajlama, érvelése az igenlés és tagadás feszültségével teszi elevenebbé a néha kimértnek látszó dikciót.
Kétség, önérzet és józan önszemlélet hármasságáról vallanak prózai írásai, önvallomásai és vitacikkei is. Ezekben a munkásírók hajdani szerepéről immár történeti távlatot teremtve tud szólni, önmagáról, a jelen irodalmáról, a szerinte "sündisznóállásba" szorult nemzedékéről pedig azzal a keserű pátosszal ír, mely újabb verseinek is érdekes, jellemző sajátossága.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT