64. AZ UDVARI ÉS NEMESI ROKOKÓ KULTÚRA (TARNAI ANDOR)

Teljes szövegű keresés

64. AZ UDVARI ÉS NEMESI ROKOKÓ KULTÚRA
(TARNAI ANDOR)
A rokokó szót Párizs művészkörei használták először a 18. század 90-es éveiben, amikor valószínűleg a francia rocaille (kacskaringósan szertefutó csigavonal) játékos továbbképzéséből jött létre, és szorosabb értelemben a cikornyás késő-barokk ornamentikát, tágabban a régensség éveinek (1715–1723) és XV. Lajos (1723–1774) korának udvari kultúráját gúnyolták vele. Pejoratív értelmét a 19. század második felétől kezdte fokozatosan elveszteni, majd a századfordulótól kezdve a barokk végkicsengését, illetve a barokk és a klasszicizmus közötti átmeneti periódus stílusát jelölték vele. Fő vonásai a könnyedség, báj, kecsesség, feltűnő vonzalom a kicsinységekhez, a dekoráció kedvelése, törekvés a könnyű, nemegyszer léha, de elmés szórakoztatásra; jellemzi a világos analízisre, az ésszerű felépítésre való hajlam, a játékosság és komolyság keveredése, bizonyos szkepszis és irónia.
Eredeti társadalmi alapját tekintve a rokokó a hanyatló francia abszolutizmus züllött udvari arisztokráciájának és az azt utánzó külföldiek, különösen a német kisfejedelemségek dekadens művészete. De mint a legtöbb stílus, a rokokó is előbb-utóbb kivirágzott, illetve elterjedt a legkülönbözőbb nemzetek és társadalmi osztályok körében – mindenütt, ahol volt virágzó barokk művészet! – s számos helyi, nemzeti változatot alakított ki (pl. az olasz settecento). Keretében, formanyelvén nemcsak az öncélú hedonizmus, hanem az udvari züllöttség bírálata is megszólalt; az élet örömeinek keresése pedig nem csupán a feudális barokk kultúra hanyatlásának a szimptómája, hanem a polgári világ éledezésének a jele is. Ezzel függ össze, hogy a kimondottan egyházi rendeltetésű műalkotásokat nem számítva, a rokokó művészetében "a vallásos témák csaknem teljesen eltűnnek, helyüket a földi boldogság keresésének felvilágosult megfogalmazásai és az élet realisztikus megfigyelésének kifejezései, a pszichológiai irányban elmélyített portré bensőségessége, a kisemberek világának bemutatására is alkalmas genre-képek, a csendéletek derűs öröme, a változatos szerelmi jelenetek foglalják el. A mitológia elveszti patetikus szerepét, ez is emberibbé, földiesebbé válik, hogy azután a travesztiák kacagása közben haljon örök halált." (Baróti Dezső.)
A rokokó Magyarországon is uralkodó jelenség a barokk utolsó periódusában, noha nem állítható, hogy a késő-barokk mindenestül azonos lenne vele. Miként annak idején a manierizmus, a rokokó a kor vezető, legmagasabb társadalmi 506és műveltségi rétegeiben érvényesült a maga teljességében, alsóbb szinten a társadalmi körülményektől, művészi-irodalmi fogékonyságtól függően inkább csak egyes vonásai dominálnak.
Legtisztábban a főnemesség és főpapság körében bontakozott ki a rokokó, hiszen az anyagi erő, a szellemi érdeklődés és a műveltség egyedül a leggazdagabb rétegnek tette nálunk lehetővé a Versailles-i arisztokrácia stílusának, életmódjának követését. A francia nyelv, a franciás "módi" a bécsi Hofburgon keresztül terjedt el, ahol Mária Terézia idejében francia színház működött (1752–1772), tekintélyes francia könyvkiadás indult meg, s az előkelők francia verseket írtak. Bécs udvari kultúrája és franciás-olaszos-németes szellemi élete a 18. század derekától kezdve élte virágkorát, s ezért jó néhány évtizedig a nyugat-európai kultúra legfőbb közvetítője lett Magyarország számára. Az előző periódus folyamán már birodalmivá és udvarivá vedlett magyar arisztokrácia teljesen beleilleszkedett a színpompás bécsi rokokó világba és semmiben sem maradt el más nemzetiségű társaitól.
A magyar főpapok és főurak óriási jövedelmeikből hatalmas építkezések megvalósítására, kiváló festők, szobrászok alkalmazására vállalkozhattak. Az új templomok külső képe általában festőibb, gazdagabb kiállítású; az arányok nyúltabbak, a belső tér egységesebb (pl. egri minorita templom, 1758–1773). A kor legnagyobb magyar építtetője, Eszterházy Károly (1725–1799) egri püspök emeltette az ország legjelentősebb késő-barokk emlékét, az eredetileg egyetem céljára szánt egri líceumot (1765–1785). A morva származású Fellner Jakab (1722–1780) e nagyszerű alkotását egyszerűség és monumentalitás, a barokk-rokokó formaelemek takarékos alkalmazása, a harmonikus tömegelosztás, tartózkodó racionalizmus jellemzi. A freskó-festészetben az előző periódus jezsuita stílusát, a bonyolult látszat-architektonikát már inkább csak a szerényebb képzettségű mesterek alkalmazták, a kiválóbb – külföldi számazású – festők alkotásait a rokokó játékos könnyedsége, illetve a klasszicizmushoz átvezető világosabb, áttekinthetőbb kompozíciók jellemzik. E művészek között a legjelentősebb az osztrák Franz Anton Maulbertsch (1724–1796) volt, aki közel négy évtizeden át remekművek egész sorát alkotta magyar földön. Legkiemelkedőbb műve a sümegi plébániatemplom mennyezetfreskója (1757–1758), melyet lendület, mozgalmasság, ragyogó színek, elragadó érzelmek, könnyed báj és kecsesség s bámulatos technikai tudás jellemez. Az egri líceum nagyszerű freskói – részben az ő, részben pedig Johann Lukas Kracker (1717–1779) és Franz Sigrist (1727–1803) művei – szintén az érett rokokót képviselik. Maulbertsch későbbi alkotásait (pl. pápai plébániatemplom freskói), valamint Dorfmeister István (1731–1797) oltárképeit és falfestményeit (pl. szigetvári plébániatemplom mennyezetfreskója) már a racionális érthetőségre, a nyugodt szerkesztésre való törekvés jellemzi. A kor egyházi szobrászaténak a legtöbb munkát az oszlopos, baldachinos oltárok kiképzése adta. Legszebb és legjellemzőbb példaként az egri, egykor jezsuita, később cisztercita templom főoltárát, Johann Anton Krauss alkotását (1769–1770) említhetjük, melynek középpontjában – színpadszerű rokokó keretben – Borgia Szent Ferenc alakja egyensúlyát vesztve borul az oltáriszentség elé.
A lehiggadt vagy túlontúl is mozgalmas késő-barokk egyházi művészet mellett, annak méltó versenytársaként lendült fel a világi célokat szolgáló udvari 507rokokó művészete. Sorozatosan épültek fel a vezető arisztokraták és a főpapok városi palotái, vidéki kastélyai. A legnagyszabásúbbak egyike Grassalkovich Antal gödöllői kastélya (1744–1750), méretekben és pompában azonban valamennyit felülmúlja a "Fényes" melléknévvel megtisztelt Eszterházy Miklós herceg (1714–1790) francia minta szerint felépíttetett eszterházai kastélya (1762–1766). Az arányok, a pompa láttán a kortársak nem indokolatlanul nevezték "magyar Versailles"-nak. A súlyos barokk motívumokat mindenütt festői, játékos ornamentika váltotta fel rajta; a falakon belül pompás berendezésben, kívül egyenes fasorok szabályos alakra nyírott fáiban, geometrikus virág- és gyepágyakban, mulató-pavilonokban, szökőkutakban gyönyörködhetett a látogató. A kisebb anyagi erőforrásokkal rendelkező arisztokraták s a gazdag középnemesség képviselői, noha nem versenyezhettek a fejedelmi vagyonokkal rendelkező családokkal, mégis a reprezentatív főúri rezidenciák mintájára igyekeztek felépíteni szerényebb földszintes vagy egyemeletes udvarházaikat. Mária Terézia uralkodása idején mintegy 200 ilyen nemesi kastély épült fel az országban, s közöttük akadtak olyanok is, melyek művészi érték, rokokó finomság tekintetében a legszebb korabeli épületek közé tartoznak, mint például a Telekiek ritka szépségű gernyeszegi (1770-es évek), valamint a Rádayak péceli kastélya (1755–1766). Ez utóbbinak a freskóit francia metszetsorozatról másolta le egy ismeretlen mester, a képek aláírásait pedig maga Ráday Gedeon írta versben.
A főurak fényűző udvartartást rendeztek be palotáikban, kastélyaikban. Grassalkovich Antal 1751-ben Mária Teréziát is elkápráztatta udvarának pompájával, midőn a Pest-Budára látogató uralkodónőt több napon át gödöllői kastélyában látta vendégül, Eszterháza pedig gyakran tisztelhette vendégei között a királynőt, a bécsi birodalmi arisztokrácia tagjait, a külföldi uralkodók követeit. A magyar rokokó udvarok fényét, vonzerejét nagymértékben emelte fejlett művészi és kulturális életük: a hangversenyek, opera-előadások, kastélyszínházak, muzeális gyűjtemények, könyvtárak. Eszterházy Miklósnak külön színháza, operája és zenekara volt, s udvarának zenei életét Joseph Haydn irányította, aki 1761-től kisebb-nagyobb megszakításokkal haláláig (1809) az Eszterházyak szolgálatában állt. Az előadott művek – Haydn szerzeményei mellett – francia, olasz, német operák és prózai színművek voltak. Jellegzetes színfoltot alkotott Patachich Ádám (1717–1784) nagyváradi püspök udvari színháza és zenekara, amely a meghívott köznemességre való tekintettel latin operákat mutatott be. A kastélyszínházak repertoárjából nem hiányoztak a 17. századi francia klasszicizmus nagy drámaíróinak és a legkiválóbb 18. századi olasz szerzőknek a darabjai. Különösen népszerű volt Pietro Metastasio (1698–1782), aki több mint fél századon át a bécsi udvar kötelékébe tartozott, valamint a Bécsben szintén igen divatos Carlo Goldoni (1707–1793). A kastélyszínházak olasz, francia, német szövegkönyveit gyakran ki is nyomatták, sőt megjelentek magyar szerzőktől származó eredeti francia nyelvű darabok is. A "szegényebb" arisztokraták és a vagyonos nemesek természetesen nem tudtak színházat, operát fenntartani, a kevésbé költség-igényes zenei élet fejlesztésébe azonban ők is bekapcsolódhattak. A német és olasz rokokó dalirodalom termékei székében terjedtek a nemesi körökben, szövegeiket Amade László és mások fordították magyarra. 1750 körül Szilágyi Sámuel Medgyesen (vagy Marosvásárhelyen) "Collegium Musicum"-ot szervezett, s 508hetenként kétszer hangversenyt adott, melyeken többek között Metastasio szövegeire komponált áriákat énekeltek; fordításaik magától Szilágyitól származtak. Az ugyancsak erdélyi Székely László házában, társaságában pedig kamarazenélés folyt az 1740-es években; a fennmaradt kottáskönyv többségében rokokó jellegű, a klasszicizmushoz közeledő darabokat tartalmaz.
Nagy lendületet vett a képek, ritkaságok s különösen a könyvek gyűjtése is. Eszterházán híres képtár és megszámlálhatatlan műkincs ejthette bámulatba a vendégeket, gazdag könyvtárakat – csaknem kizárólag idegen nyelvű (francia, német, olasz, latin) munkákból – pedig szinte minden kastélyban, püspöki rezidencián létesítettek, sőt e téren a nemesség egyes képviselői (pl. Ráday Gedeon, dobai Székely Sámuel) is kiváló gyűjteményekkel dicsekedhettek.
A magyar rokokó udvarok e fejlett művészi élete egészében a bécsi udvar és a birodalmi arisztokrácia kozmopolita műveltségének hazai megnyilvánulása, amelyben az irodalom csak francia, olasz, német és – egyházi körökben – latin nyelven volt otthonos. Egyes főurak és főpapok még nyomdákat is alapítottak (Nagyvárad, Eger, Kalocsa, Nagykároly) az udvari élet, a birtokigazgatás, illetve az egyházmegye szükségleteinek kielégítésére – túlnyomórészt idegen nyelvű kiadványokat nyomtatva. Kivételnek számít közöttük Barkóczy Ferenc (1710–1765) egri püspök, majd esztergomi érsek, aki a magyar nyelvű irodalomnak is mecénása volt. A vezető arisztokrácia rokokója ezért nemzeti kultúránkat főleg építészeti, képzőművészeti, zenei vonatkozásban gazdagította, a magyar irodalom fejlődéséhez azonban közvetlenül alig járult hozzá. A magyar rokokó irodalom érett változatának bázisa nálunk a vagyonos középnemesség lett, művelői pedig leginkább a nemesség életmódjához, vagyoni szintjéhez közelálló, "alacsonyabb" arisztokráciából kerültek ki.
E gazdag nemesi réteg világnézete sajátos átmenetet mutat az előző periódus jezsuita-barokk világa és a hetvenes években megjelenő felvilágosodás között. Az izzó, extatikus vallásosságot józan racionalizmus hűtötte le, a buzgó aszkézis kora lejárt, s ha teljes laicizálódásról még nincs is szó, a vallásos és világi elemek aránya legalábbis kiegyenlítődött. Akárcsak a késő-reneszánsz korában, a morális kérdések léptek előtérbe, de míg a manierizmus idején a sztoicizmus a világi humanista gondolkodástól vezetett át a barokk vallásos világnézethez, addig a rokokó derűs morálja a vallást profanizálta s a felvilágosodást készítette elő.
A jezsuita barokk világkép fellazítása nem valamely egységes, nagy hatású ideológia keretében, hanem különböző vallásos és világi áramlatok összhatásaként ment végbe. A katolikusoknál a barokk kegyesség és egyháziasság ellenében figyelemre méltó volt például az olasz Lodovico Antonio Muratori (1662–1750) műveinek hatása. A kiváló papi történész szembefordult a barokk túlzott Mária-kultuszával, a szentek rajongó tiszteletével, sokallotta az ünnepnapok számát; erkölcstanának lényege a gyakorlati kereszténység, a tevékeny felebaráti szeretet volt. Az igazi ájtatosságról írott könyvének latin változata Magyarországon a pálosok pártfogása alatt jelent meg (De recta hominis christiani devotione, Buda 1756), a magyar fordítás A keresztény embernek valóságos áhítatossága (Eger 1763) címmel látott napvilágot; a felebaráti szeretetről szóló művét gálfalvi Ózdi Ferenc adta ki magyarul (A nagy parancsolatnak… magyarázatja, Bécs 1776). Hasonló irányban hatott a janzenizmus is, amely ekkor Bécs vezető értelmiségi köreiben honosodott meg, és innen terjedt át a 509jezsuita befolyás hanyatlásának idején Magyarországra. Ez a kései janzenizmus már nem a Rákóczi-féle rigorózus, bűntudattal teljes vallásosságot képviselte; jelentősége abban állt, hogy a befolyásos katolikusok körében az egyház állami ellenőrzésének gondolatát elfogadtatta, és Mária Terézia, még inkább pedig II. József valláspolitikáját támogatta, illetve előkészítette.
A református vallásosságban a világiasabb irányzatot ugyancsak az erkölcs kérdéseinek előtérbe kerülése jelzi. Ebben nagy szerepet játszottak Jean Frédéric Osterwald (1663–1747) neuchâteli pap nézetei, amelyek a hallei pietizmus református és moralizáló változatának, továbbfejlesztésének tekinthetők. Elsőnek a debreceni iskolát megreformáló Maróthy György fordította le Osterwald egyik könyvét (A szent históriának summája, Debrecen 1735) a debreceni főbíró, Domokos Márton támogatásával, majd ez utóbbi maga is átültetett egyet (A keresztyének között ez idő szerént uralkodó romlottságnak kútfejeiről, Debrecen 1745). E polgári környezetben keletkezett fordítások a nemességnek (katolikusoknak is) kedvelt olvasmányai lettek s a század végéig sok kiadást értek meg. Hasonló szellemet képviselt Bénédict Pictet (1655–1724) svájci református pap erkölcstana, melyet latinul többször is kiadtak Magyarországon, Vargyasi Dániel Polixena (az önéletíró Dániel István leánya) pedig magyarra is lefordított (A keresztyén etikának summás veleje, Kolozsvár 1752). Az új típusú nemesi vallásosság jellegzetes terméke volt Teleki Ádámné Wesselényi Mária könyve, a Szüntelen való örvendezésnek mestersége (Kolozsvár 1784) is, mely egy jezsuita szerző munkájának német késő-pietista átdolgozásán alapul.
A vallásból egyoldalúan az erkölcstant kiemelő nézeteket a természettudományokat is magába foglaló racionális filozófia egészítette ki. Különösen a német kora-felvilágosodás filozófusának, Christian Wolffnak (1679–1754) a hatása volt e téren számottevő. A művelt nemesek tudták, hogy a skolasztikus arisztotelizmusnak egyszer s mindenkorra befellegzett, s Orczy Lőrinc megengedhette magának, hogy gúnyosan beszéljen a fapapucsos barátoknak, a "cókósoknak egész regementjé"-ről, bírálhatta "Calasanci József s Loyola seregé"-t. A francia felvilágosodás egyes íróinak is akadtak ekkor már magyar olvasói: Mikes többek közt Montesquieu-t ismerte; Voltaire-t pedig olykor már fordították is, bár egyelőre csak a rokokó költőt becsülték benne, felvilágosodott filozófiáját még nem értették. Legfeljebb a tolerancia gondolata ragadott meg egyes protestáns magyar írókat Voltaire eszméiből (pl. Lázár Jánost), de egyébként a korabeli nemesi literátorok – mint azt Teleki József megfogalmazta – rossz filozófusnak tartották.
A felvilágosodás gondolatvilága helyett az egész nemesség életbölcsességének egyik fő forrása ekkor még a latinul és legnagyobbrészt jezsuita pártfogás alatt meghonosodott keresztény sztoicizmus, melynek terjedését már magyar nyelvű kiadványok is elősegítették: Petrarca De remediis utriusque fortunae című dialógusát László Pál († 1729) nagyváradi kanonok fordította le (A jó és gonosz szerencsének orvoslásáról, Kassa 1720); a zenekedvelő református Szilágyi Sámuel († 1771) a ferences Kéri Sámuel Keresztyén Senecáját (1654) adta ki újból (Bécs 1740); Orczy Lőrinc pedig Boethius Consolatioját (Vigasztalás) jelentette meg a jezsuita Illei János fordításában (Kassa 1766).
510A rokokó évtizedeiben talált utat Magyarországra a késő-barokk udvariság egyházi szerzők által művelt, de erősen világias, hedonisztikus irodalma, mely a helyes viselkedésre, előkelő, úri magatartásra, az udvari intrikák között való politikai érvényesülésre oktatott, ügyelve arra, hogy a gyakorlati követelmények ne kerüljenek összeütközésbe a tételes vallással és a keresztény erkölcstannal. Az efajta irodalom leghíresebb európai képviselője a jezsuita Baltasar Gracian (1601–1658), a spanyol késő-barokk legkiválóbb prózaírója, aki műveivel s különösen El oraculo manual (Kézi orákulum) (1647) című kézikönyvével a reneszánsz udvari-politikai moralizálását, az Il cortegiano (Az udvari ember) tanításait alkalmazta a bomló feudalizmus világához. Gracian és követőinek nagyvilági szabálygyűjteményei, melyeket, Faludival az élen, írók sora tolmácsolt magyarul, e kor magyar nemességének erkölcsi-ideológiai világképét számottevően alakították, hozzájárulva szemléletük elvilágiasodásához.
A vallásos és világi elemek keveredése, a régi barokk értékrendet még fenntartó, de mint lassan elavulót már kissé megmosolygó langyos életszemlélet és morál hatotta át a rokokó periódus művelt magyar nemeseinek gondolkodását, magatartását. Ennek jegyében nevelték, illetve neveltették fiaikat és leányaikat, igen nagy gondot fordítva az úri társaságban és a közéletben való érvényesülés korszerű kellékeinek elsajátítására. Az úri nevelés kérdéseivel külön könyvekben is foglalkoztak. Az erdélyi Székely Ádám († 1789) például John Locke (1632–1704) angol filozófus egyik könyvét fordította le, hogy megmutassa, "miként kelljen egy nagyrendű úri embernek fiúmagzatját nevelni" (A gyermekek neveléséről, Kolozsvár 1771), Hellenbach Károlyné Jánoky Anna Mária pedig egyetlen leányához intézett német nyelvű anyai intelem formájában írta meg a nőnevelés kézikönyvét (Treue Ermahnung einer Mutter an ihre einzige Tochter (Egy anya hív intése egyetlen leányához), Lipcse 1763). Székely könyve szerint az erény, vagyis "az isteni szentséges akaratnak követése" a legfontosabb, mert ezáltal érhető el a legfőbb boldogság: "a lélek csendessége". Emellett hangsúlyozza persze, hogy a nemes ifjú "mind hazájának, mind fő igazgatóinak jövendőbéli szolgálatjára formáltassék", aminek érdekében javasolja a testedzést, a természettudomány, történelem és jog ismeretét, valamint a "nyájas és kedves külső maga-alkalmaztatást, módosságot". Hellenbachné, a vallásos nevelés mellett, a nemes kisasszonyok számára elsősorban olyan ismereteket lát szükségesnek, amelyek elősegítik a tartalmas társalgást (földrajz, történelem), képessé tesznek a háztartás vezetésére (számtan), megtanítanak a társaságban való illő szereplésre (kézimunka, zene, játék).
A nemesség műveltségének emeléséhez, látókörének tágításához jelentékeny mértékben járultak hozzá a külföldi tartózkodások, tanulmányok, utazások. Mikes Kelemen Párizsban, Faludi Ferenc Rómában ismerte meg a rokokó világot; Lázár János Marburgban, Ráday Gedeon Berlinben és Odera-Frankfurtban tanult; Teleki József (1738–1796), a későbbi koronaőr, nyugati tanulmányútja (1759–1762) során – melyről igen érdekes magyar nyelvű naplót vezetett – a francia szellemi élet számos vezető alakjával került kapcsolatba. 511Az állandó hadseregben szolgáló hivatásos katonatiszteknek különösen Mária Terézia háborúi adtak jó alkalmat, hogy fél Európát megismerjék és nyelveket tanuljanak. Az előkelő magyar ifjak közül számosan bejutottak Mária Terézia 1746-ban alapított híres nemesi-katonai nevelőintézetébe, a Teréziánumba; 1760-tól kezdve pedig a magyar testőrség intézménye tette lehetővé a korszerű műveltség és ízlés megszerzését számos magyar nemes részére.
Jóllehet a módos nemességnek bőséges alkalma nyílott az udvari rokokó kultúra megismerésére, a vidéki kúriák egyszerűbb, meghitt világa ebből csak bizonyos részleteket, vonásokat tudott befogadni és asszimilálni, kialakítva így a rokokó történetének sajátos magyar színfoltját: a külföldet utánzó arisztokrata kultúra és a magyar rendi barokk elemeit egyesítő patriarkális nemesi rokokót. Engedett szigorából a módiról vallott felfogás, s bár a túlzott divathóbort változatlanul anyagi romlással fenyegetett, a jobb minőségnek, csinosabb külsőnek már nem volt kötelező makacsul ellenállni. Csiszolódtak a társasági élet formái, a parlagiasabb nemesi mulatozás mellett megjelentek a lampionos kerti ünnepélyek, a szilajabb magyar táncok mellett a finomabb, kecsesebb menüettek. A természet s a vidéki életmód idillikusnak tűnt, – nem utolsósorban a stilizált pásztorjátékok és egyéb bukolikus művek irodalmi hatására. Még az osztályuralmat is elpoétizálták: a földesúr a paradicsomi boldogság és a jámbor együgyűség színeivel cifrázta fel tudatában jobbágyainak sorsát, akiket – úgy hitte – atyaian kormányzott.
A nemesi rokokó világ egyik jellemző új vonása a sajátos többnyelvűség és ezen belül a magyar nyelv fokozott megbecsülése. Az igényesebb nemeseket az egyoldalúan deákos műveltség, a kizárólagos latin nyelvismeret már nem elégítette ki. Míg az előző periódus diákjai az országban használatos nyelvek megtanulására vándoroltak ide-oda a hazában, most a nyugati nyelvek iránt növekedett meg az érdeklődés, melyeket főként a hagyományos latin segítségével sajátítottak el. A "nemes magyar nemzet" számára kiadott első francia kiejtési szabályzatot (Pronuntiatio linguae Gallicae (A francia nyelv kiejtése), Sopron 1727) különböző társalgási könyvek (Liszkai Miklós: Recueil de dialogues royals (Királyi párbeszédek gyűjteménye), Pozsony 1749), nyelvtanok (Jean Thomas: Nouvelle grammaire française et hongroise (Új francia–magyar nyelvtan), Sopron 1763) s egyéb segédeszközök (Mindenféle francia és deák titulusok, Sopron 1763) követték; Bél Mátyás német nyelvtana után pedig újabbak jelentek meg, közöttük már egy magyar nyelvű is (Kratzer János Ágoston: Új német grammatica, Pozsony 1780). A század második felében a katolikus és református iskolák egymás után fogadtak fel előadókat a francia és német nyelv rendkívüli tárgyként való oktatására, a leányok számára pedig apácák vezetésével olyan intézetek létesültek, melyekben német vagy francia volt a tanítási nyelv. A Notre Dame-apácák például, akiknek pozsonyi intézete 1765-ben nyílt meg, franciául nyomatták tankönyveiket, ezen a nyelven adatták elő iskoladrámáikat, az olaszt is ennek segítségével tanították (Valerio Zenere: Nouvelle et très courte méthode (Új és igen rövid módszer), Pozsony 1767). Hellenbach Károlynénak a leánynevelésről szóló könyve is igen fontos követelménynek tekinti a magyar, német és francia nyelv kifogástalan ismeretét és használatát, mert 512különben a nemeskisasszony olyannak látszanék, mint a kertész (nevelő) gondviselése nélkül felnőtt vadóc, vagyis mint egy parasztlány.
A leányok neveléséről elmélkedő hölgy nem véletlenül említi a német és francia mellett a magyar nyelv fontosságát, a gazdag nemesi réteg ugyanis ezekben az évtizedekben fokozott figyelmet szentelt anyanyelvének, s ha még nem is a latin helyébe, de a német és francia mellé helyezte azt, mint az "úri" nyelvek egyikét. A nemesség erősbödő nemzeti öntudata éppúgy jelen van ebben a felfogásban, mint a kiváltságosak előkelő exkluzivitásra való törekvése. Ribiny János (1722–1788) soproni rektor már 1751-ben nemesi tanítványai figyelmébe ajánlotta, hogy a külföld példájára s a nemzet dicsőségére a "haza nyelvének" finomításán fáradozzanak, amelyben az olasz, a francia és a német nyelv ékességei egyaránt megtalálhatók (Oratio pro cultura linguae Hungaricae (Beszéd a magyar nyelv műveléséért)). A kor nagy tudósa, Bod Péter is büszkén hangoztatta: "a mi nyelvünk alkalmatos akármely dolognak kifejezésére" (1760). Ezt a gondolatot olykor a magyar nyelvet lenéző arisztokráciával szemben élezik ki, a nyelv csiszolatlanságának túlzó hangoztatását a nemesi dicsőség megsértésének tekintve. Dévay András (1686–1770) alispán, mikor a jezsuita Drexel Heliotropiumát – korábbi kiadatlanul maradt fordítások (Újhelyi István, Komáromi János) után – újra lefordította és kiadta (Nap után forgó virág, Eger 1764), könyve ajánlásában megrótta azokat, akik előtt "unalmas" a magyar szó, s "ha tudják is a nyelvet, szégyenlik és majd utálják folytatni". A minorita Sartori Bernát (1735–1801) pedig önérzetesen jelenti ki, hogy "a magyar nyelv egyik az elsők közül szaporaságra, bővségre, termékenységre nézve" (Magyar nyelven filozófia, Eger 1772). Ez az öntudatosan vallott, de társadalmilag erősen körülhatárolt, rendi szemléletű magyarnyelvűség magában foglalta a választékos stílus igényét. Ribiny János szerint szégyenletes dolog, ha valaki nem tud szép, "elegáns" magyarsággal beszélni, s Székely Ádám Locke-fordításában is azt olvassuk, hogy "nem lehet úri emberben nagyobb egy hiba, mintha maga gondolatait se beszéddel, se írással kiadni nem tudja… nem hogy valamely nevezetes dolgot tisztán és sükeresen előadni, de csak egy históriácskát is úgy amint kellene, előbeszélleni nem tudnak." A "nyájasság és okosság" társasági erényeit, a "nyelvi eleganciát" írásban fokozottan megkívánták, s a szellemesen megformált, csattanós nyelvi kifejezések, közmondások bő alkalmazásával, választékossággal és erőteljes tömörséggel igyekeztek megvalósítani.
A vidéki kúriák erősen provinciális jellegű – jórészt kéziratos – irodalma az új igények jegyében komoly fejlődésen ment keresztül. Pedig a század derekának nemesi írója hivatásos literátornak épp úgy nem tartotta magát, mint néhány évtizeddel korábbi elődje. Ha nem tagadta is, hogy elméje gyakran ösztönözte "firkálni", verseit maga mulatságára vagy kisebb-nagyobb társaság szórakoztatására írta, s a művek csak esetlegesen, nemegyszer a szerző neve nélkül jelentek meg nyomtatásban. Bornemissza János Hunyad megyei főispánnak Estvéli időtöltése (Kolozsvár 1777) volt a tollforgatás; Teleki Ádám azzal bocsátotta útjára Corneille Cidjének első magyar fordítását, (Czid, Kolozsvár 1772), hogy nem sajnálja fáradságát, mert – szavai szerint – "egyéb dolgaimtól való üres óráimban időmet legalább haszontalanul nem töltöttem"; Orczy Lőrinc is unaloműző kellemes elfoglaltságnak tartotta 513a versírást: "Ne rothadnék én is álmos henyeségben." A nemesi író ezzel a legjobb értelemben vehető, tudatosan vállalt dilettantizmussal eleve lemondott a tudomány műveléséről, tárgyai és feldolgozási módja mindenestől a szépirodalom körében maradtak, s ha elvileg nem fogalmazta is meg, gyakorlatilag elválasztotta az általa művelt belletrisztikát az értelmiségre hagyott tudományos munkásságtól. Tevékenységében a művelt társaságot szórakoztató – a rokokó irodalomban különösen divatos – műfajok kerültek előtérbe: felvirágzott a dalköltészet, az epigramma, a pásztori költés különböző nemei, s prózában az anekdota és a novella.
A nemesi literátorok munkássága részben még a hagyományos latinból indult ki, hiszen az eredetileg nemzeti nyelveken, főleg franciául írt könyveket is gyakran ez közvetítette a hazai olvasóközönséghez. A latin fordítások azonban lassan feleslegessé váltak a modern nyelvek rohamos terjedése következtében, ami lehetővé tette, hogy a magyar fordítók az eredetiből dolgozzanak.
Mint a kiváltságos osztály úri időtöltéseinek egyike, az irodalom ebben az időben és ebben a társadalmi szférában még nem juthatott el a szervezettségnek magasabb fokára. Számbavehető magyar irodalmi kör csupán Barkóczy Ferenc körül fejlődött ki: ő adatta ki Haller László Fénelon-fordítását (1755), hozzá címezte "anyai nyelvünk dicsőségé"-t hirdető ajánlását Dévay András, s neki akarta ajánlani verseit Orczy Lőrinc, akinek kötete csak a "nagy pap'' váratlan halála miatt nem jelent meg annak idején nyomtatásban. A szervezettség és irodalmi élet hiánya következtében nem jöhetett létre nyilvános magyar színház sem. A nemesség igényeit részben a főúri kastélyszínházak, de főként az iskolák előadásai elégítették ki; a nemesi drámaírók pedig egyelőre olvasmányként tették közzé műveiket.
A szervezeti szétforgácsoltság s az irodalom társasági jellege nem zárta azonban ki az irodalmi tudatosságot, az elődök számontartását s az irodalomnak bizonyos nemzeti hivatástudattal való művelését. Balassi, Rimay és Beniczky a múlt nagy költőiként forogtak közkézen; Gyöngyösi István változatlanul a legkiválóbb magyar nyelvű poéta volt, de rímei és terjengőssége ellen kifogások is merültek fel; Ráday Gedeon pedig már Zrínyi reneszánszát készítette elő. Mikor a rokokó-időszak nemesi literátorai azt kívánták, "hogy az magyar könyveknek mind bővsége, mind becse" legyen (Teleki Ádám), s ha Orczy Lőrinc azt írta, hogy "én egész célom az volt,… miképpen felébreszthetném nemzetünket írásra", akkor követelésükkel már egy eljövendő nemzeti irodalmi élet kialakítását sürgették. Eszmélkedésük ugyan még teljesen megmarad a kiváltságos osztály keretein belül, s az "úri" magyar nyelv szeretete sem jelent még nyelvi nacionalizmust, kulturális patriotizmusukat azonban már nem sok választja el Bessenyei programjától.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT