Cserei Mihály

Teljes szövegű keresés

Cserei Mihály
A kor legjelentősebb magyar nyelvű históriáját Cserei Mihály (1667–1756) írta. Apja – I. Apafi Mihály asztalnoka, majd fogarasi kapitány – a jómódú nemességhez tartozott. Fia a székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult, de magasabb műveltséghez az iskolában nem jutott; történelmi és jogi ismereteit állandó olvasgatással gyűjtötte. Mint Teleki Mihály inasa részt vett a zernyesti csatában, utóbb Thökölyhöz csatlakozott és vele bujdosott a Havasalföldön. Hazatérve Apor István erdélyi kincstartó titkára lett, s így jártasságot szerzett a gazdasági adminisztrációban, és beleláthatott a korabeli Erdély korrupt politikai viszonyaiba. A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok elől Brassóba húzódott, utána birtokán gazdálkodott.
Históriáját 1709 decemberében kezdte el brassói kényszerű tétlensége idején ("nem lévén mivel töltenem időmet"); magyarul azért írta, mert "maga nemzetinek akart inkább szolgálni, s magyar nyelven hogy tudja akárki olvasni". Könyvébe Erdély históriáját foglalta I. Apafi Mihály fejedelemségétől 1712-ig, ahol az előadás csonkán, mondat közben szakad meg.
Munkájában a történetírás és a szubjektív emlékirat vonásai keverednek. Történészi tulajdonság, hogy a bevezető fejezetben áttekintést ad a korábbi irodalomról; Istvánffy után már csak Erdély történetíróival foglalkozik, mert hazája önálló állammá lett. Közvetlen elődei közül Kemény János önéletírását, Bethlen Jánosnak, valamint két szász krónikásnak, Haner Györgynek és Franck Bálintnak a könyveit emeli ki; Szalárdit, úgy látszik, nem ismerte. Kora historikusaihoz hasonlóan szigorú évrendben haladt, saját tapasztalata és a kortársak vallomásai mellett hivatalos iratokat is használt, s kifejezetten történetírói érdem, hogy a hazájabeli eseményeket gyakran igen ügyesen kapcsolta egybe az európaiakkal. Forrásai ebben a tekintetben külföldi újságok ("novellák") voltak. Az emlékirathoz közelít viszont Cserei azzal a kijelentéssel, hogy "én históriát írni nem akarok, mert ha akarnék is, ahhoz való kapacitásom nincsen, bízom másokra, nálamnál jobbakra s tudósabbakra"; önéletrajzi részleteket ("magamon esett dolgokot") azzal a szándékkal kevert a történeti anyagba, "hogy akik Isten akaratából successoraim lesznek, azokból tanulják és lássák, mennyi változásokban forgatott Isten engedelméből e rossz világ engemet".
Cserei szemléletének két legfőbb sajátsága: az erős erdélyi patriotizmus és a köznemesi látásmód. Eszményképnek Erdély "aranykorá"-t tartotta, amikor 434hazáját a török hatalom védelme alatt nemzeti fejedelmek kormányozták. A bajok forrását elsősorban az "idegenekben" jelölte meg, Magyarország is az idegen uralkodóház miatt hanyatlott le; ezért Zrínyi Miklósról, majd pedig a Wesselényi-szövetkezés áldozatairól a legnagyobb elismeréssel beszélt. Erdélyben azonban a magyarországiak is idegeneknek s a bajok okainak számítanak szerinte, s ezért már Históriáriájának elején honfitársai lelkére kötötte: "magyarországiakkal ne cimborálj!" Erdély császári uralom alá kerülése után a Lipót-féle diplomában látta az ország boldogulásának legfőbb zálogát, feltéve, hogy a vezető politikusok az abban körvonalazottnál nem engednek nagyobb befolyást a németeknek, akiket különben ő is a magyarok "természet szerént való" ellenségeinek tartott. Thököly alatt szerzett tapasztalatai, valamint transzilván nacionalizmusa akadályozta meg, hogy Rákóczi Ferenc szabadságharcához csatlakozzék. Nem volt azonban labanc sem. Egyformán kárhoztatta mind a kurucok, mind a labancok rablásait, nemegyszer szégyenkezett a magyarok vereségei és fegyelmezetlensége miatt.
Az elégedetlenkedő Cserei valamiféle patriarkális színezetű nemesi demokráciát tartott kívánatosnak és élesen elítélte az arisztokrácia bűneit. Politikai tételét úgy fogalmazta meg, hogy a főurak saját érdekeikért, a "privatumért" feláldozzák a közjót (publicum bonum), "s nem veszik eszekben, mikor a publicum oda leszen, bizony a privatum sem durál akkor. Az Isten szánja meg szegény országunkat, s adjon valaha igaz hazafiakat boldogtalan nemzetünknek". Nevetségessé tette az újkeletű grófi és bárói címeket, az arisztokráciát okolta az erdélyi pénztelenségért, a kereskedelem pangásáért, az idegenek hivatalba ültetéséért. A nemesi morál nevében kárhoztatta az osztályát tönkrejuttató költekezést, a divathóbortot, s példaképül a takarékos szász polgárokat állította. Még az a rousseau-ista jótanács is kiszaladt a tolla alól, hogy az anyák ne adják dajkaságba gyermekeiket. A földesúrtól azt kívánta, hogy "ne bánjék úgy a jobbágyaival, mint a barmokkal"; mikor azonban a kuruc paraszt katonák a szatmári béke után "a régi státusra visszajövének, letevén a forgót és farkasbőrt", reakciós nemesi nézetet elárulva írta, hogy "nem disznó orrában való az arany karika". Köznemesi elégedetlensége 1723-ra terjedelmes tervezet megírására ösztönözte. Ekkori Projectumában gazdasági (adózás, katonatartás), kormányzati és igazságszolgáltatási reformokat terjesztett elő, melyekkel az arisztokrácia befolyását szándékozott visszaszorítani a gazdag nemesi réteg javára.
Cserei elég tájékozott volt kora közkeletű politikai bölcselkedésében. Históriájában nemegyszer zárt le egy-egy epizódot közhasznú jótanáccsal; történeti olvasmányait a lapszélen saját tapasztalataival, az erdélyi és a magyar történelemből vett példákkal egészítette ki. Plutarkhosz Moraliáinak latin fordítását olvasva mintegy 180 bölcs mondást és apró történetet jegyzett fel, részben a múlt nagy alakjairól (Zsigmond király, Mátyás), részben kortársairól (Bánffy György gubernátor, Apor István, Bethlen Miklós); megörökítette nagyapja, apja, sőt saját maga bölcs feleleteit is, a bibliai és Seneca-idézetek társaságában foglalkozott néhány szólás eredetével (pl. "Sokat ett az az ember a Dóczy szalonnájában" stb.). Cserei még Brassóban, 1709-ben olvasta Josephus Flavius De antiquitate Judaica et de bello Judaico (A zsidó háború)című művét, s akárcsak Plutarkhosznál, 435itt sem fukarkodott a marginális jegyzetekkel. Észrevételeit utóbb Compendium theologicum et politicum azaz oly együgyű írás, melyből mind lelked idvességét, mind világi életednek rendes folytatását rövideden megtanulhatod címmel vaskos könyvben szerkesztette össze utódainak okulására. Politikai és morális elvei azonosak benne a Históriában kifejtettekkel, csak gyakran világosabban beszél, mint a folyamatos elbeszélő munkában. Élete végső tanulságait – szentenciák formájában – végrendeletében fogalmazta meg, hogy gyermekei "mind lelkök üdvösségét, mind világi csendességben való életeket jó renddel tudhassák folytatni". A vallási tanítások terén a szentencia-gyűjtemény legfőbb forrása a biblia; világi tanácsaival pedig a nemesi életforma stabilitását kívánta erősíteni: a fösvénység és tékozlás között a "középutat" ajánlotta; pártolta a tanulást – különösen a jogét –, mert ha "nem tanultok, a paraszt ember gyermekeinél is alább valók lesztek".
Cserei további művei a kor tipikus termékei közé tartoznak: megírta családjának történetét, szerkesztett jogi munkát, összefoglalta pereinek állását, jegyzékbe vette birtokait, egybeállította kortársainak listáját, s szép számú alkalmi versezetet is szerkesztett. Maradandót csak Históriájának megírásával alkotott, melyben jó elbeszélőkészséggel, az erdélyi élőbeszéd nyelvén és stílusában, a mai olvasó szemében nemegyszer patriarkális bájjal örökítette meg a kor provinciális nemesi világát.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT