A kuruc múlt revíziója

Teljes szövegű keresés

A kuruc múlt revíziója
A Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedekben a kor nem egy jelentős személyisége érezte magát számvetés készítésére indíttatva. Az egyéni életút és az átélt történelmi idők summázása mögött – akárcsak Bethlen Miklósnál – többnyire az a szándék húzódik meg, hogy az utókor, a posteritas számára az önmaguk által rajzolt arcképet hagyják örökbe. De ezt nem az önigazolásnak Bethlen-féle szenvedélyével, tetteiket továbbra is vállalva s apológiájukkal azok helyességének bizonyítására törekedve alkotják meg, hanem inkább múltjuknak az új viszonyok megszabta érdekek szerint való átstilizálásával. A nagy történeti eseményekben való részvételüket nem kiemelni akarják, 388mint Kemény és Bethlen, hanem kisebbíteni, szándékuk ellenére vállalt szerepnek minősíteni. Innen ezeknek az írásoknak kiábrándultsága, fanyarsága, s gyakran szürkesége, kisszerűsége. Jellemző, hogy a szabadságharc éveit vagy egyszerűen átugorják, vagy munkájuknak íróilag erőtlenebb részévé halványítják.
Jellegzetes képviselője ezeknek az önéletíróknak Károlyi Sándor (1668– 1743), Rákóczi tábornoka, a szatmári béke létrehozója s a szabadságharcot követő évtizedek vezető alakja. A függetlenségi harc feladásának és a rendi kompromisszumnak ugyan ő lett a szimbolikus alakja, látókörével, műveltségével, gazdasági terveivel azonban felette állt kora többi rendi politikusainak. Ő, akit Rákóczi kiáltványban vádolt hűségének megszegéséért, akit a nép árulónak tartott, de akiben ugyanakkor a nemesi rend képviselői a békét megteremtő reálpolitikust tisztelték, valóban szükségét érezhette, hogy utódait politikai pályafutásáról tájékoztassa. Önéletrajza azonban szürke alkotás lett; ahhoz, hogy érdekes életútját elemezze és megértesse – úgy látszik – nem volt sem elég írói tehetsége, sem elég erkölcsi bátorsága.
Magam életének s az alatt történt állapotoknak emlékezeti(1669–1723) című, laza szerkezetű életírása kalendáriumokba rótt naplójegyzetek nyomán készült. Családi ügyeivel, gazdasági, megyei és országos jelentőségű dolgokkal foglalkozik benne, gyakran fűzve magyarázatot vagy tanulságot egyes epizódokhoz. Kuruccá válását azzal magyarázza, hogy a bécsi udvar mellőzte, s maga is jól látta a németek visszaéléseit. A szabadságharcról szólva többször kiemeli, hogy a prédálást igyekezett megakadályozni, és a "föld népét" védelmébe vette, ahol tehette, történetének vázolásában azonban csak 1705-ig halad, a többit egyszerűen átugorja azzal a megokolással, hogy az "egész históriát foglalna magában, kire se üdőm, se alkalmatosságom, se tudományom nem lévén, magámat fárasztanom nem lehetett". Károlyi láthatólag különösebb irodalmi ambíció nélkül, a szubjektív elmerülést és pátoszt kerülve, tartózkodó tollal szerkeszti egybe önéletírását. Előadásába csak az egyes hónapok kezdetére és végére tett rövid hálaszózatok és buzgó könyörgő fohászok visznek spirituális színezetet.
Ottlyk György (szül. 1656), egykor Thököly embere, majd Carafa foglya, később Rákóczi udvarmestere, szintén diáriumai alapján foglalta össze az önigazolás utólagos tendenciáját erősen érvényre juttató Önéletírását (1663–1711). Életének eseményeit annak bizonyítására jegyezte fel maradékai számára, "hogy az Úristen csodálatosképpen azt, aki benne bízik, és az igaz idvösséges hitben állhatatoskodni igyekez, el nem hágy, hanem hatalmas kezeivel segít, és minden gonosztul megszabadít". E kedvenc gondolatát azonban nem tudta változatos élete politikai fordulatainak példáján bizonyítani: sorsának leírásában az isteni gondviselés legfeljebb abban érzékelhető, hogy korának nagy változásai, saját politikai pálfordulásai közepette sem ment vagyonilag tönkre. Ottlyk, ez a rendre és a viszonyok stabilitására vágyó gazdálkodó nemes helyenként igen éles szemmel látta meg a magyar hadvezetés és politika gyengeségeit. Észrevette, hogy a törökök és a kurucok a reguláris császári ezredek tűzfegyvereivel szemben nyílt ütközetben nem tudnak helytállni; a szabadságharcos mozgalmak legfőbb bajának a katonák fegyelmezetlenségét, rablásait tartotta, megjegyezte, hogy a felkelők csak addig értek el sikereket, míg a "föld népe" mellettük volt. Megvetette a gondatlan, "régi-magyaros" 389adminisztrációt, az "afféle durus magyar" tisztviselőket. Ugyanakkor elítélte az udvari fényűzést, Rákóczinak és Bercsényinek a közjó elárulását vetette szemére s "ördögi konceptus"-nak bélyegezte az ónodi detronizációs határozatot. Gondosan kiteregeti, hogyan munkálkodott titokban a szatmári béke előkészítésén; személyének mentésében túltesz bármelyik önéletíró kortársán.
Az erdélyi önéletírók közül ifj. Teleki Mihály (1671–1720), a hajdani teljhatalmú erdélyi kancellár fia, már fiatal korában jelét adta írói hajlamainak: latinból magyarra fordította s ifj. Apafi Mihálynak ajánlva kiadta az osztrák Johann Adam Weber "fejedelmi tükör"-ét (Fejedelmi lélek, Kolozsvár 1689), Később Rákóczi főtisztje és nándorfehérvári követe lett, s a kuruc háborúk lezárulása után, 1714-től kezdve, "csendesebb" időben szőtte egybe korábbi naplójegyzeteiből terjedelmes (1721 lap!) életírását: Második Teleki Mihálynak életéről való maga írásai ab anno 1703 usque ad annum 1720. Az utólagos simítások, kiegészítések nemcsak terebélyessé, hanem irodalmi vonatkozásban értékessé is tették az ifjú grófnak a békekötés utáni évtizedre is kiterjedő írását. Teleki a kuruc katonákról és szegénylegényekről ellenszenvvel szól, rendi érdekeit és előjogait védi, amikor transzilván hazafias köntösbe bújtatva megokolja politikai magatartásának okait; a szabadságharc ábrázolása elől azonban nem tér ki, hanem a szerteágazó, csaknem az egész országra kiterjedő eseménysort megelevenítő erővel, helyenként izgalmas bonyolítással adja elő. A magán- és közélet epizódjaiból kitűnő leíró részletek adódnak, mint például feleségének kiszabadulása a szebeni fogságból, Rákócziné és Rákóczi Júlia fogadása, Kővár meghódolása, személyi praktikák, a szatmári békekötés, a császár hűségére való visszatérést követő esztendők stb. Van írásában jellemzőkészség, hangulatfestés s bizonyos fokú szerkesztői műgond; helyenként anekdotikus részletek is élénkítik az előadást. Ha nem is tartozik Teleki munkája az önéletírások élvonalába, érdeklődést kelthetnek elbeszélő erényei.
Egy másik előkelő erdélyi úr, Vargyasi Dániel István (1684–1774), aki irodalmi érdeklődését már azzal is bizonyította, hogy segített Pekri Lőrincnek Arndt egyik művének fordításában, latinul írta meg erősen vallásos eszmekörben mozgó önéletírását, amelyet Descriptio vitae (Önéletrajz), (Nagyszeben 1764) címen ki is adott. Élete legnagyobb fordulatának azt tartotta, hogy az unitárius "tan ragadozó nyavalyájával megrontott szüléktől születve" a "reformátusok igazhitű vallására" térhetett, s memoárjában is "az Isten jóságának… nagyszerű jótéteményét" akarta bemutatni. A megtérés lélektani folyamatát azonban képtelen volt nyomon követni iratában, annál nagyobb tér jutott a család történetének, az író kitüntetéseinek, ellenségei intrikáinak, a reformátusok elnyomása miatti panasznak. Eldicsekszik vele, hogy ifjú korában a "mindennemű tudományosságnak és erényeknek ritka dicsőségével… jeleskedő" Bethlen Miklós oldalán kezdte pályáját; Rákóczi erdélyi tábornokai, Forgách és Pekri mellett való szereplésével viszont már kevésbé büszkélkedik. A szabadságharcot transzilván szempontból ítéli meg, mint írja: kényszerűségből lett kuruccá, Örömmel fogadta a szatmári békét; Károlyi Sándor "a nemes magyar nemzet oszlopa", Bercsényi irigy és cselszövő, 390s ő az oka annak is, hogy Rákóczi "mint valamely zsoldos és legkevésbé jó pásztor" elhagyta az országot. Önéletírásának kiadásához az erdélyi protestánsok sérelmeiről szóló emlékiratát is csatolta, amiért, s talán az önéletíró kuruc kori emlékezéseiért is, a könyvet elkobozták, szerzőjének pedig pert akasztottak a nyakába.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT