A Balassi-kiadványok

Teljes szövegű keresés

A Balassi-kiadványok
A virágzó reneszánsz és a késő-reneszánsz költője közötti különbség Rimaynak mesterére, Balassira vonatkozó írásain mérhető le a legjobban. A nagy emberi és költői példaképet, hagyományt értékelve fogalmazta meg saját emberi és költői hitvallását is, alakította ki irodalmi elveit.
Az első alkalmat erre Balassinak és a vele egy évben tatár portyázókkal vívott harcban elesett öccsének, Ferencnek a halála szolgáltatta. A halálosan sebesült költő-barát kérésének engedve, valamint az id. Darholcz Kristóf költségén 1595-ben megjelent latin epitáfium-gyűjtemény példájától ösztönöztetve írta meg 1595–1596 táján a Balassi-testvérek emlékének szentelt epicediumát, korai költészetének reprezentatív alkotását. A hét darabból álló 19gyászvers-sorozat első három költeménye Balassi Bálintnak, a következő kettő Ferencnek a hősi halálát énekli meg, a hatodik a két hős elképzelt síremlékének a felirata, az utolsó pedig halotti búcsúztató, amelyhez végül egy epigramma is járul, hogy a szerző irigyeit és rágalmazóit elijessze. Az epicedium hamarosan nyomtatásban is megjelent (h. n., é. n.), de feltehetően a szerzőtől függetlenül, hozzá méltatlan formában: a nyomda ugyanis az ajánlóleveleket elhagyta, s az egész mű – ma már ismeretlen – címét is mellőzve, a ciklus-kezdő költemény címét (Az nagyságos Gyarmati Balassa Bálintnak Esztergom alá való készületi) tüntette fel kötet-cím gyanánt.
A kis gyűjtemény tudatosan megszerkesztett humanista opus, e nemben az első nyomtatott, magyar nyelvű kiadvány. Mind az egyes verseknek, mind pedig az egész ciklusnak a felépítése a késő-reneszánsz kompozíciós technika egyik legtisztább példája. A szerző az adott kereten belül a maximális műfaji-formai sokféleségre törekszik, s ugyanakkor gondosan megszerkesztett egészet kíván nyújtani, amely méltó az addig élt legnagyobb magyar költő emlékéhez és saját tudós ambícióihoz.
E célok érdekében – az imitáció elvét követve – tudatosan utánozza mestere terminológiáját, istenes és vitézi verseinek stílusát, sőt az egyik költeménybe – kitűnő leleménnyel – magának Balassinak halálos ágyán írt bűnbánó zsoltárát (Végtelen irgalmú… ) is belekomponálja. A magas igényeknek tesz eleget a mitológiai személyek állandó szerepeltetésével: a költő halálát antik istenek határozzák el, lelkét angyalok emelik az égbe, Ferencet Diana siratja el, az elképzelt síremlék epitáfiumán Clio, a história múzsája ismertet meg az ott nyugvók érdemeivel. Gyakoriak az allegorikus, emblematikus, rejtvényszerű mozzanatok: az első versben például hét strófa részletezi Balassi zászlójának titkos értelmét; a két hős síremlékét Apolló és a Múzsák képe díszíti; Clio enigma-szerű kérdéseket tesz fel önmagának. Az epicedium-műfaj sajátságainak megfelelően líra és epika keveredik a ciklusban; az epikus mozzanatok azonban inkább csak betétszerűek, noha olykor egyértelműen emlékeztetnek a homéroszi és vergiliusi eposzok világára. Monumentális hatású például, s Zrínyi figyelmét is felkeltette, a bűnbánó Balassi Bálintnak, a keresztény hősnek ünnepi hangú apoteózisa:
Az ég megvidula,
Rajta sok tűz gyúla.
Raphael elérkezék…
 
Sok szép sereg angyal
Nagy hálaadással
Isten székit meggyűlé,
Az Urnak jólétét,
Bűnösnek megtértét
Vígadással örülé.
Föld megszomorodék,
S holtát ez vitéznek
Siratá, keserűlé.
 
20Az epicedium verseiből kiviláglik Rimay törekvése Balassi egyéniségének bizonyos átstilizálására, – különösen a Balassi szájába adott strófákból. Rimay az életből kiábrándult sztoikusként mutatja be hősét, s bár élete végén Balassira is hathattak e divatos válság-ideológia eszméi, tanítványa ezek szerepét eltúlozza. Balassi karakterének enyhe módosítása által azonban Rimay igen pozitív gondolatoknak ad hangot, s határozottan bírálja az igazi emberi és erkölcsi értékek iránt közömbös, azokat nem becsülő társadalmat.
Balassi egyéni szerencsétlenségét általános érvényű példává teszi; hőse – szerinte – hazája sorsán elkeseredve tudatosan kereste a halált Esztergom falainál. Minerva és Mars is azért óhajtják maguk közé emelni, mert a "háládatlan rossz föld" nem méltó hozzá, a ciklus utolsó költeményében pedig Rimay a két testvért – ha nem is teljesen jogosan – mint az önzetlen humanitás eszményképét állítja olvasói elé: "Maga ők nem magoknak, Hanem országoknak Éltek, sem tárházoknak… Ők abban örvendettek, Ha kivel jól tettek…"
Ez az apologetikus tendencia még erőteljesebben és tudatosabban jelentkezik Rimaynak a kiadvány elé szánt s töredékes kéziratban fennmaradt előszavaiban. Az egyiket – szélesebb körök számára – magyar nyelven írta, s ő maga is apológiának nevezte; a másikat Darholcznak címezve, s a tudós olvasókat szem előtt tartva, latinul szerezte. Ez utóbbiban a fékezhetetlen temperamentumú reneszánsz költőt szinte a sztoikus erkölcstan tanítómesterévé avatja: "… és különösen szerettem is őt (ti. Balassit), mert bennem, aki égtem a dicsőségvágytól, elsőként keltette azt a reményt, hogy a szerencse (fortuna) segítsége nélkül elérhetem az erényt (virtus), amely megfeszített munkában (labor) és állhatatosságban (constantia) nyilatkozik meg, és hogy elég boldog az, aki lelki nyugalmával és kitartásával legyőzve a sors minden csapását, megelégszik saját osztályrészével."
Balassi zabolátlan magatartása – s úgy látszik, költészete is – sokak szemében botránykő lehetett; ezért is kellett Rimaynak a vádaktól megvédenie emlékét, a költészetét tápláló – a sztoikus moráltól idegen – szenvedélyeket, az érzékiséget és indulatosságot pedig esetleges hibákká, bocsánatos bűnökké halványítania. Ennek során saját irodalmi elvei alapján értékelte át Balassi költői életművét, egyoldalúan és kizárólagosan annak tudós, humanista jellegét emelve ki. Balassi – szerinte – szorgos méhként az irodalom mezején a választékosság (elegantia) valamennyi virágát felkereste, hogy nektárjukat a tudósok számára összegyűjtse, a magyar nyelvet a retorika mézével itatta át és az ékesszólás csúcsára emelte.
A baráti ragaszkodás és a kegyelet mellett Balassi költészetének ez a későreneszánsz szellemében való tudós értékelése ösztönözte Rimayt Balassi irodalmi hagyatékának összegyűjtésére és méltó formában való kiadására. Terve ugyan nem valósult meg, fennmaradt azonban a kötetnek az 1610-es évekből származó előszava, melyet Rimay főrendű íróbarátaihoz s rajtuk keresztül az egész magyar nemzethez intézett. Az előszó ismerteti a vállalkozás személyes indítékait: kettejük irodalmi együttműködését és Balassi elítélő véleményét verseinek önkényes megváltoztatásáról egy terjedelmes levélidézettel illusztrálja; tudós alapossággal számba veszi költői hagyatékát, felsorolva a gyűjteményből hiányzó, elveszett műveket is; és 21pontosan számot ad a kiadás elrendezéséről s a hiányzó tartalmi kivonatok (argumentumok) kiegészítéséről.
A tudós kiadásból természetesen Balassi szerelmes versei sem hiányozhatnak, s Rimay a velük szemben fennálló vallásos előítéleteket a világirodalom tekintélyeire való hivatkozással cáfolja, utalva a leghíresebb antik és számos humanista latin költő mellett Dante, Petrarca és Boccaccio műveire. A szerelmi tárgyú költészet létjogosultságát annak tudós voltával bizonyítja, hiszen a szerelmi líra – vallja a reneszánsz poétika szellemében – éppúgy alkalmas a bölcsesség tolmácsolására, s a nyelv fejlesztésére és gazdagítására, mint a poézis egyéb ágai.
Rimay Balassi-előszava a magyar reneszánszban kifejlődött irodalmi, nyelvi öntudat legfejlettebb, legérettebb fázisát szemlélteti. Pesti Gábortól és Sylvestertől Bornemisszán és Balassin át ennek a nyelvi és kritikai eszmélkedésnek töretlen fejlődését, egyre magasabbra ívelését figyelhettük meg. Rimay azonban többet ad elődei elgondolásainál és eszméinél, minthogy ő már történeti összefüggésekben gondolkodik: az emberiség "első", "középső" és "utolsó" idejéről (ókor, középkor, újkor!) beszél. Ez utóbbit lényegében a reneszánsz és reformáció korában jelöli meg, s az egykorú protestáns humanizmus szellemében – valamint a reformáció századik évfordulójára megjelenő ünnepi kiadványokkal egybehangzóan – döntő fordulópontnak tekinti. Napfényre kerültek a helyes vallási tanítások, fellendült valamennyi mesterség és tudomány, s a tudományok gazdagodásából nem maradtak ki a nemzeti nyelvű irodalmak sem. Ebben az általános fellendülésben a magyar nyelv Balassi Bálint jóvoltából részesült. Ő, Rimay szerint, a magyar irodalom első és egyetlen klasszikusa, életműve követendő példa minden magyar író számára.
Rimay ezzel elsőként adott irodalmi, kritikai értékelést magyar költőről s megtette az első lépéseket az irodalomtörténeti eszmélkedés útján. Balassi után nála érhetjük tetten az irodalomnak önálló tudatformaként való felfogását, sőt ezen a ponton szemlélete még a mesteréénél is fejlettebb. A barokk kor nem kedvezvén a sajátosan irodalmi, esztétikai gondolkodásnak, egészen a 18. század végéig e nemben Rimayt nem is múlta felül senki.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT