Pécseli Király Imre és a református lírikusok

Teljes szövegű keresés

Pécseli Király Imre és a református lírikusok
A gyülekezeti éneklésre szánt "isteni dicséretek", valamint – Újfalvi meghatározása szerint – azon "tiszta énekek,… melyek mindazonáltal nincsenek az templomban ususban", a kor református prédikátorainak a tudatában már élesen elkülönültek. Az előbbiek készlete erre az időre már lényegében kialakult – Újfalvi 1602. évi énekeskönyvét nagyjából változatlanul adták ki újra meg újra Debrecenben (1616, 1620, 1632) –, Szenei Molnár Albertnek a bibliai szöveghez hű zsoltárfordítása pedig az utolsó hiányt is pótolta. E periódus református prédikátorai ezért már csak ritkán írnak templomi énekeket; vallásos lírai költeményeik rendszerint személyes okok, élmények hatása alatt keletkeznek. Az ilyen szabadabb istenes énekek ritka kivételtől eltekintve nem kerültek be a hivatalos énekeskönyvekbe, hanem vagy kéziratban maradtak, vagy pedig helyet kaptak Balassi és Rimay Istenes énekeinek a függelékében. Már az első, 1631 körül megjelent kiadás is tartalmazott egy tucatnyi vallásos éneket más szerzőktől: főnemesektől (pl. Illésházy) és humanista műveltségű egyháziaktól (pl. Szepsi Csombor) vegyesen; az 1635–40 között megjelent újabb bártfai kiadás további 15 éneke viszont már kivétel nélkül az utóbbi körből származik.
A prédikátor-líra lehetőségeit és korlátait a legjobban Pécseli Király Imrének, a legtermékenyebb szerzőnek a költészete illusztrálja. 1590 táján született; pápai tanulóévek után 1609-től 1612-ig Heidelbergben tanult Szenci Molnár környezetében, tanulótársai pedig Samarjai János és Kanizsai Pálfi János voltak. Utána Komáromban tanított, majd lelkészkedett, mígnem a háborús események miatt 1620-ban menekülni kényszerült. 1622-től kezdve az érsekújvári református vallású végvári katonaság prédikátora volt. Valószínűleg 1640 táján halt meg. Már említett retorika-tankönyve, valamint egy-két kisebb jelentőségű prózai vallásos kiadvány mellett 15 verset ismerünk tőle, ebből tizet az Istenes énekek függeléke közölt, ezzel is jelezve, hogy a legnépszerűbb költők közé tartozott.
Legkorábbi datálható költeményét 1608-ban mint pápai tanuló – esetleg segédtanító – írta Balassi-strófában (Gazdag bő kegyelmű…). E rutinos formakészséggel megírt bűnbánó vers egyes soraiban – talán Rimayt utánozva – 87a manierista költészet szándékoltan meghökkentő hatású, nyers, naturalisztikus képei is megjelennek ("Méregnél halálosb, fekélynél fájdalmasb bűneim poklosságát…"), a sűrű rímelésű versforma amúgy is eleven akusztikai hatását pedig tudatosan alkotott alliterációk is gazdagítják ("Adjad, hogy féljelek, s téged tiszteljelek, tiszta, teljes éltemmel…"). Két másik hasonló versében (Paisa szegény fejemnek…; Ne hagyj, Úr Isten…) is sikerült a szerzőnek a vallásos morál által előírt érzelmi tartalmat úgy bemutatni, mint valóban átélt személyes mondanivalóját. Későbbi versei között azonban már többségben vannak a papos hangvételű, terjengős meditációk. Esztétikailag kevéssé hatásos három gyülekezeti éneke is, melyeknek tartalmát szigorúan meghatározza az adott egyházi ünnep jellege. Kivételt csak húsvétvasárnapi éneke képez, amikor a feltámadás ünnepének örömteli hangulata lehetővé tette számára, hogy a templomi énekbe a tavaszi természet szépségéről is beleszőjön egy versszakot, üde hangulatával Balassi soraira emlékeztetve:
Ez földben minden gyökerek,
Fáknak bimbói terjednek,
Mezők megződülnek,
Égi madarak örvendnek,
 
Fákon vígan énekelnek,
Szárnyokon röpülnek;
Minden füvek illatozván gyönyörködtetnek,
Dicséretre intnek.
 
A prédikátor-költő, ha verseivel elmaradottabb ízlésű egyszerű híveire is hatni kíván, előbb-utóbb az iskolában elsajátított korszerű verselési technikáról is kénytelen lemondani. Pécseli Király Imre mint az érsekújvári helyőrség lelkésze a végvári vitézek számára írt néhány olyan didaktikus verset is, melyeknek archaikus hangvétele a 16. század közepének históriás énekeit és verses prédikációit juttatja eszünkbe. Kora legjobb műköltőinek színvonalán álló fiatalkori versek után vissza kellett tehát térnie az igényesebb irodalomból már teljesen kiszorult primitív formákhoz is.
A Pécseli Király Imréről elmondottak nagyjából érvényesek a többi költői hajlamú református prédikátornak a verseire is. Az iskolás-tudós versszerzési gyakorlat lehetővé tette számukra a reneszánsz műköltészet legbonyolultabb formai, technikai fogásainak elsajátítását, de legművészibben megszerkesztett verseik tartalma is meglepően egysíkú, uniformizált. A leggyakoribb motívum a bűnbánat s a könyörgés isten irgalmáért, de hogy konkrétan miféle bűnök nyomják a szerzők lelkiismeretét, s milyen valóságos csapás vagy veszedelem elől kell a könyörülő istenhez menekülniük, arról a versek nem adnak semmiféle felvilágosítást, de nem is adhatnak, mert a művek elsődleges mondanivalója annak a mélyen átérzett hittételnek a kifejezése, hogy isten előtt minden ember bűnös és bűnbánatra s isten irgalmára mindenkinek, élete minden percében szüksége van.
Az enemű alkotások közül Szepsi Csombor Mártonnak az Europica carietasban közreadott, s utóbb az Istenes énekekbe is felvett két verse a legkevésbé 88sablonos (Ifjúságom vétke gyakran jut eszembe…; Egekben lakozó szentséges háromság…), ami talán szerzőjük világiasabb szemléletének és életformájának köszönhető. Ismerte és ügyesen utánozta Balassi költészetét, a mondanivalót feleslegesen variáló terjengősség és a henye kompozíció azonban az ő énekeit is jellemzi. Szintén csak két verset ismerünk Kanizsai Pálfi János († 1641) dunántúli püspöktől, a heidelbergi prédikátor-nemzedék jeles tagjától, aki Magyarországon az első presbitériumot szervezte. A 148. zsoltár parafrázisaként írt verse (Dicsőült helyeken…), valamint a Ne szállj pörbe énvelem… kezdetű éneke fejlett formakészségével gyakorlott szerzőre vall.
A tartalom egyhangúságát a prédikátor-líra legjobb alkotásainál a formai fejlettség ellensúlyozza. A 16. századi protestáns énekszerzés nehézkesebb, inkább epikus versformáival szemben a rövid sorokra tördelt lírai sorképletek, köztük a Balassi-strófa válnak általánossá, s érezhető már Rimay manierista stílus-művészetének a hatása is. Különösen Kőrösi István kisalföldi rektor, majd prédikátor Bűn testéből… és Könyvem forrásai… kezdetű versei tűnnek ki virtuóz formakészségükkel, bravúros rímeikkel.
Az Istenes énekek függelékében, s egyes kéziratos gyűjteményekben is, a nemesi és prédikátori szerzők vallásos költészete erősen összemosódik. Reneszánsz líránk fejlődésének utolsó periódusára éppen az jellemző, hogy egyrészt a prédikátori réteg is átveszi s egyre szélesebb körökben népszerűsíti az udvari költészet formai eredményeit, másrészt pedig – mint ezt Rimay költészete is szemlélteti – a dogmatikus gondolkodásra valló didaktikus és reflexív elemek egyre inkább áthatják a világi költők verseit is.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT