Az evangélikus énekszerzés

Teljes szövegű keresés

Az evangélikus énekszerzés
A 17. század első évtizedeiben a különböző területeken szétszórt magyar evangélikusok templomi énekanyaga volt a legkevésbé kötött; új templomi énekek leginkább náluk keletkeztek s ezek kisebb gyűjteményekben, esetleg imádságok közt jelentek meg. Az előbbiek közül leginkább az 1629. évi lőcsei énekeskönyv érdemel említést, viszonylag sok frisskeletű, feltehetően lutheránus szerzőtől származó énekéért. E szűkebb, inkább magánhasználatra készült válogatás egy teljesebb gyűjteményre utal, amely egyes adatok szerint talán 1627-ben jelent meg. A hivatalos egyházi használatra is alkalmas evangélikus énekeskönyv ma ismert legrégibb kiadása (Lőcse 1635) beosztását és törzsanyagát tekintve a reformátusok által használt debreceni énekeskönyvével egyezik, de új vagy korábban nyomtatásban meg nem jelent szerzeményekkel is tetemesen kibővült. Az evangélikus énekszerzés folyamatát azonban ez a gyűjtemény sem zárta le; az 1635-től 1652-ig több részletben másolt kéziratos Eperjesi graduál, mely több szólamú kórusaival a magyar zenetörténet ritka értékű emléke, a szertartási szövegek mellett számos új gyülekezeti éneket is tartalmaz.
Jóllehet az egyházi énekköltés szükséglete a lutheránusok körében továbbra is fennmaradt, e felekezet prédikátorai közül egyetlen jelentősebb szerzőt sem ismerünk. Viszonylag legtöbb verse a kegyességi művei révén már említett Zólyomi Perinna Boldizsárnak, illetve a század dereka felé működő eperjesi Serédi Jánosnak van. Az előbbi prózai műveibe illesztett be 89közepes színvonalú verses elmélkedéseket, az utóbbinak sikerültebb – többnyire németből fordított – énekei az Eperjesi graduálban maradtak fenn. Az evangélikus gyűjteményekben olvasható legtöbb vers szerzője vagy fordítója ismeretlen. Tartalmi és stiláris szempontból azonban ezek az énekek meglehetősen homogén anyagot képviselnek, ami a szerzők nagyjából egységes kulturális tájékozódásával magyarázható. A lőcsei énekeskönyvek szerkesztői nem alkalmaztak olyan szigorú szempontokat, mint a református egyházi énekek összeállítói, ennek ellenére kevés bennük az esztétikailag hatásos, személyes hangú lírai költemény. Az eredetileg nem gyülekezeti éneklés céljára készült darabok legnagyobb része kegyes jellegű, moralizáló elmélkedés. Az újabb keletű templomi énekeknél viszont a lutheránus szerzők a református prédikátoroknál nagyobb mértékben kívántak hatni a hívek érzelmeire, s ezért szívesen dolgoztak fel lírai motívumokat, legtöbbször a német vagy cseh énekekből kölcsönözve azokat. A manierista ízlés hatása e lutheránus énekszerzők mindegyikénél megmutatkozik: a meglepő képek, bizarr rímötletek, különös nyelvi fordulatok sokszor kifejezetten játékos hatást eredményeznek, máskor pedig – például Krisztus kínszenvedésének leírásakor – a durván naturalisztikus képek hökkentik meg az olvasót.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT