IV. SZÍN.
Ó, Jupiter! mily lankadt minden szellemi képességem.
Törődném is én a szellemmel, csak lábaim ne volnának lankadtak.
Képes volnék szivemből megszégyeníteni férfi-ruhámat és jajgatni, mint egy asszony; de vigasztalnom kell a gyöngédebb edényt, valamint a mellény és nadrág is kénytelen bátor színt mutatni a szoknyának: azért bátorság, jó Aliena.
Nem tudok tovább menni; kérlek, ha bírsz, vigy egy darabot.
Hazudnám, ha azt mondanám, hogy bírlak: mert nem vagy az enyim. S különben sem volna érdemes magamat hordóvá tennem, mert erszényedből aligha tudnál megtölteni.
No, ez itt az ardennei erdő.
Igen; most hát Ardenneben vagyok, annyival bolondabb is vagyok: mert ha otthon volnék, jobb helyen volnék; hanem hát útas embernek meg kell nyugodnia.
Úgy, úgy, nyugodjál meg, jó Próbakő. De nézd, ki jön itt? Egy fiatal ember s egy öreg, mély beszélgetésben.
Korinnus és Silvius jönnek.
Így meg fog téged vetni mindig ő.
Ha tudnád, ó, Korinn, hogy’ szeretem.
Úgy sejtem: mert szerettem én is egykor.
S ha oly hű szerető valál is ifjan,
Milyen éjféli párnán valaha
Nyögött, agg létedre nem sejtheted;
S ha volt szerelmed olyan, mint enyém,
Bár én szentül hiszem, nem szeretett
Így senki még; mondd, hány bohó dologra
Csábított rajongásod tégedet?
Ezerre is, melyet már elfeledtem.
Ó, szivből nem szerettél úgy soha;
A legkisebb hóbortot hogy ha nem
Tudod, mibe szerelmed kergetett:
Úgy nem szerettél;
S ha nem ültél, mint most én, kedvesed
Dicséretével hallgatód’ fárasztván, –
Úgy nem szerettél:
S ha hirtelen nem szöktél társaságból,
Mint engem mostan szenvedélyem űz,
Úgy nem szerettél.
Oh! Phoebe, Phoebe, Phoebe! | (Elmegy.) |
Szegény juhász! kémelvén sebedet,
Véletlen meglelém a magamát.
S én az enyimet. Emlékszem rá, midőn szerelmes voltam, kövön törtem össze kardomat s kinálgattam, fogadja azért, hogy éjszaka eljárt Mosolygó Jankához; és emlékszem reá, hogy megcsókoltam a sulykát s a tehén tőgyét, melyet csinos, tenyeres két keze megfejt; és emlékszem, hogy udvaroltam helyette egy borsóhüvelynek, melyből két szemet kivettem s aztán meg visszaadtam, mondván pityergő könyek közt: „Hordozd ezt értem!” Mi, hű szerelmesek, csodálatos bukfenczeket vetünk; de valamint a természetben minden halandó, úgy a szerelemben az egész világ halálos bolond.
Te észre sem veszed, mily bölcsen beszélsz.
Nem, észre nem veszem önélczem’ én,
Míg lábam’ belé nem törém.
Ó, Zeusz! e pásztor láza
Enyimnek épen mása.
Enyimnek is; csak hogy rosszúl találva.
Szólítsátok meg, kérlek, ezt az embert,
Tán adna pénzért némi eledelt:
Én majd hogy éhen nem halok.
Süsők, hej!
Csitt, bolond; nem sógorod. |
Ki szólít?
Náladnál különbek, sir! |
Máskép ugyan silányak is volnának.
Csitt, mondom. Jó estét, barátom!
Derék úr, néked is s mindnyájatoknak.
Ha pénz, vagy szeretet vehet e puszta
Helyen jótartást kérlek, úgy szerezz
Nekünk, jó pásztor, nyughelyt s eledelt.
Ez ifjú lány, kit az út megviselt,
Enyhért eped.
Szép úr, sajnálom őt.
S kivánnám, érte inkább, mint magamért,
Bár telnék sorsomtól segítni rajta;
De én is másnak bojtárja vagyok,
S mit őrizek, a nyájat nem nyirom:
Gazdám zord kedvü ember, s nem igen
Töri magát, hogy az útat az égbe
Szállásadás félékkel lelje meg.
És most kunyhója, nyája s legelője
Még eladó is: s házunknál jelenleg
Mivel ő nincs hon, nincsen is mivel
Jóllakhatnátok; de szétnézhetünk,
S mi rajtam áll, meglesz üdvözletünk.
S ki veszi meg a nyájat s legelőt?
Az ifjú, kit imént itt láttatok,
S ki nem sokat gondol vásárra most.
Ha becsülettel járja, kérlek, vedd meg
A nyájat, legelőt s juhászatot,
Az árát megfizetjük majd neked.
És megjavítjuk béred’ is. Jól tetszik
E hely s örömmel töltöm itt időm’.
Az bizonyos, a dolog eladó.
Gyerünk, s ha tetszik, mit megtudtok a
Talajról, termésről s az életmódról,
Úgy én aranytokét vásárt csapok
S hűséges ápolótok maradok.
(Elmennek.) |