II. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Gyep a herczeg palotája előtt.
Rozalinda és Celia jönnek.
CELIA.
Kérlek, Rozalinda, kedves rokon, légy vidám.
ROZALINDA.
Drága Celiám, több kedvet mutatok, mint mennyivel rendelkezem, s te mégis azt akarod, hogy vígabb legyek? Ha el nem tudsz velem felejtetni egy számüzött atyát, akkor ne taníts emlékeznem bármi rendkívüli kedvtelésre.
CELIA.
Ebből látom, hogy te nem szeretsz engem oly teljes mértékben, mint én szeretlek téged. Ha az én nagybátyám, atyád, száműzte volna a te nagybátyádat, a herczeget, atyámat, s te mindig velem lehettél volna, akkor én meg tudtam volna szeretetemet tanítani arra, hogy a te atyádat az enyimnek vélje; s így tennél te is, ha szereteted állandósága oly igaz természetü volna irántam, minő az enyimé te irántad.
ROZALINDA.
Jó, tehát felejtem helyzetemet, hogy a tiednek örülhessek.
CELIA.
Tudod, atyámnak rajtam kívül nincsen gyermeke, s nem is olyan már, hogy legyen, és igazán, ha meghal, te lészsz örököse: mert a mit ő atyádtól erőszakkal elvett, azt én szeretettel visszaadom, becsületemre, visszaadom; s ha megszegem eskümet, legyek szörnyeteggé. Azért, édes Rózám, kedves Rózám, légy víg.
ROZALINDA.
Az leszek ezentúl, öcsém, s csak mulatságon járatom eszemet. Lássuk csak, mit tartasz róla, ha az ember szerelmes lenne.
CELIA.
Igazán kérlek, légy szerelmes, hogy ezzel is kedvünk teljék; de ne szeress senkit se nagyon komolyan, sőt tréfából se menj messzebb, mint hogy puszta pirulással is biztosítva, becsülettel visszavonulhass.
ROZALINDA.
De mi lesz akkor a mulatságból?
CELIA.
Üljünk le s dévajkodással üldözzük el a jó Fortuna asszonyt kerekétől, hogy ezentúl egyenlően oszsza ki adományait.
ROZALINDA.
Bár tehetnők: mert jótéteményeit nagyon is rosszul alkalmazza, s kivált a nőknek a bőkezű vak asszony többnyire tévesen osztja adományait.
CELIA.
Az igaz, mert a kiknek szépséget ád, azoknak ritkán ád erényt, s a kiknek erényt ád, azoknak ugyancsak kijut a rútságból.
ROZALINDA.
Hó, te most a szerencse adományairól a természetéire térsz; Fortuna a világi ajándékokban uralkodik, nem a természet vonásaiban.
Próbakő jön.
CELIA.
Nos, ha a természet kiállít egy szép teremtményt, nem ejtheti Fortuna a tűzbe? Bár a természet adta az élczet, hogy Fortunát gáncsolhassuk, nem a szerencse küldte-e e bolondot, hogy megszakítsa ez okoskodást?
ROZALINDA.
Valóban, Fortuna nagyon is kemény a természet iránt, ha természetes bolonddal vet véget a természetes okoskodásnak.
CELIA.
Talán ez sem a szerencse műve, hanem a természeté, ki természetes elmésségünket nagyon is ostobának találja arra, hogy ily istennő okoskodjék vele, s e bolondot küldi köszörükőnek: a bolond balgasága volt mindenha az élcz köszörüköve. Nos, nos, kópé, honnan vándorolsz?
PRÓBAKŐ.
Asszonyom, atyádhoz kell jönnöd.
CELIA.
Téged küldtek követnek?
PRÓBAKŐ.
Becsületemre, nem; hanem megparancsolták, hogy érted jöjjek.
ROZALINDA.
Hol tanultad ezt az esküt bolond?
PRÓBAKŐ.
Egy bizonyos lovagtól, ki becsületére fogadta, hogy a tojásos tészta jó, és becsületére fogadta, hogy a mustár komisz; én pedig azt állította, hogy a tojásos tészta komisz, ellenben a mustár jó; és a lovag még sem esküdött hamisan.
CELIA.
Hogy bizonyítod ezt be bölcseséged nagy halmazából?
ROZALINDA.
Nos rajta, vedd le bölcsességed szájkosarát.
PRÓBAKŐ.
Lépjetek elő mindketten, simítsatok végig állatokon s esküdjetek meg szakálatokra, hogy én kópé vagyok.
CELIA.
Szakálonkra, ha volna, az vagy!
PRÓBAKŐ.
Kópéságomra, ha volna, az volnék; de ha arra esküsztök, a mi nincs, akkor nem esküdtetek hamisan: így a lovag sem esküdött hamisan: mert becsületére esküdött, mije soha sem is volt; vagy ha volt is, előbb elesküdözte, mint csak látta is akár a tojásos tésztát akár a mustárt.
CELIA.
Kérlek, kire czélzasz?
PRÓBAKŐ.
Valakire, kit az öreg Fridrik, atyád szeret.
CELIA.
Atyám szeretete elég arra, hogy becsülete legyen. Ne beszéljünk többé róla. Téged legközelebb még megkorbácsolnak becsmérléseidért.
PRÓBAKŐ.
Annál rosszabb, hogy a bolondok nem beszélhetnek bölcsen arról, a mit a bölcsek bolondul tesznek.
CELIA.
Hitemre, igazad van: mert a mióta silentiumba tették azt a kis élczet, a mi a bolondokban van, azóta sokat pompázik az a kis bolondság, a mi a bölcsekben van. Itt jön Le Beau úr.
Le Beau jön.
ROZALINDA.
Újdonsággal telt szájával.
CELIA.
Mit úgy fog belénk tömni, mint a hogy galambok etetik fiaikat.
ROZALINDA.
Akkor újdonság lesz a töltelékük.
CELIA.
Annál jobb, mert így annál hamarabb akad vevőnk. Bon jour, monsieur Le Beau. Mi újság?
LE BEAU.
Szép herczegnő, te egy igen jó tréfát szalasztottál el.
CELIA.
Tréfát? milyen fajtát?
LE BEAU.
Fajtát, asszonyom? Mi feleljek erre?
ROZALINDA.
A mit élcz s szerencse súg.
PRÓBAKŐ.
Vagy mit a végzet határoz.
CELIA.
Helyes, ez csöppentett beszéd.
PRÓBAKŐ.
Már ha ízlésre nem tartok…
ROZALINDA.
Akkor mindörökké ízetlen maradsz.
LE BEAU.
Hölgyeim, ti megzavartok. Én egy birokról akartam veletek beszélni, melyet elszalasztottatok.
ROZALINDA.
Hát mondd el a birkózást.
LE BEAU.
Elmondom az elejét, s ha nagyságtoknak tetszik, nézzétek meg a végét mert még a java hátra van, s épen ide fognak jönni, a hol ti vagytok, hogy befejezzék.
CELIA.
Jó, halljuk az elejét, mely meghalt s eltemettetett.
LE BEAU.
Volt egy öreg ember s annak volt három fia…
CELIA.
E kezdet egy régi mesére is ráillenék.
LE BEAU.
Három délczeg fiatal ember, kitünő termettel és derék viseletü…
ROZALINDA.
Derekán viselte itéletét… „Adatik tudtára mindeneknek, a kiket illet –”
LE BEAU.
A legidősebb a három közül birkózott Charles-lal, a herczeg bajvivójával; de Charles egy pillanat alatt leteperte őt s betörte három oldalbordáját úgy, hogy kevés reménység van életéhez; így látta el a másodikat is, és a harmadikat is. Most ott hevernek, és a szegény öreg ember, atyjok, oly keservesen siratja őket, hogy a nézőség egy sirással pártolt melléje.
ROZALINDA.
Ah!
PRÓBAKŐ.
De, monsieur, hol a mulatság, melyet a hölgyek elszalasztottak?
LE BEAU.
Hát az az, a miről beszélek.
PRÓBAKŐ.
Így lesz az ember napról-napra okosabb. Először hallom életemben, hogy oldalbordákat betörni hölgyeknek való mulatság.
CELIA.
Magam is, biztosítlak!
ROZALINDA.
De van-e még valaki, a ki e tördelt zenén pukkadni vágynék? van még más is, a ki szeret borda-törősdit játszani? Megnézzük, húgom, ezt a birkózást?
LE BEAU.
Meg kell néznetek, ha itt maradtok: mert ez a hely van kitűzve a birokra, mi azonnal meg is lesz.
CELIA.
Valóban, jönnek; maradjunk hát és nézzük meg
Harsonaszó; Fridrik herczeg, Urak, Orlando, Charles és Kiséret jönnek.
FRIDRIK.
Rajta, ha a fiatal ember nem akar engedni, meggondolatlan lelke rajta.
ROZALINDA.
Az az ember?
LE BEAU.
Épen az, asszonyom!
CELIA.
Ah! nagyon is fiatal, de úgy látszik, mintha bíznék a sikerben.
FRIDRIK.
Hogyan, leányom és húgom! azért lopóztatok ide, hogy a birkózást lássátok?
ROZALINDA.
Igen, fenség, ha méltóztatol megengedni.
FRIDRIK.
Mondhatom, nem sok gyönyörűséget fogtok benne találni: mert a pár nem igen illik össze. A kihívót, sajnálva fiatalságát, szerettem volna lebeszélni, de ő nem akar engedni: beszéljetek vele, hölgyeim, kisértsétek meg, tán rábírjátok.
CELIA.
Hívd ide, jó Le Beau uram.
FRIDRIK.
Kisértsétek meg; én nem akarok jelen lenni.
(A herczeg elmegy.)
LE BEAU.
Kihívó uram, a herczegasszony kéret.
ORLANDO.
Tisztelettel s hódolattal állok szolgálatára.
ROZALINDA.
Fiatal ember, ön hívta ki Charlest, a bajvivót?
ORLANDO.
Nem, szép herczegasszonyom; ő az általános kihívó: én csak úgy állok elébe, mint mások, hogy megkisértsem rajta ifjúságom erejét.
CELIA.
Ifjú lovag, az ön lelke nagyon is merész éveihez képest. Ön véres próbáját látta ez ember erejének; ha ön szemeivel látná, itéletével ismerné magát, akkor a félelem e kalandtól egyenlőbb vállalkozást tanácsolna önnek. Saját érdekében kérjük vegye tekintetbe biztosságát és mondjon le e merényletről.
ROZALINDA.
Tegye meg ifjú sir: hírneve nem fog azért csorbát szenvedni. Kérelemmel fogunk a herczeg elé járulni, hogy ne folytattassék e birkozás.
ORLANDO.
Esedezem, ne büntessenek meg azzal, hogy keményen itéltek meg; magam is nagyon bűnösnek vallom magam’ abban, hogy ily szép és kitünő hölgyektől valamit meg kell tagadnom. Hanem engedjétek, hogy szép szemeitek és jó kivánságaitok próbámra kisérjenek, melyben ha levernek, csak oly valaki szégyenül meg, a kit soha sem tartottak tiszteletben; ha megölnek, csak oly valaki hal meg, kinek jól esik meghalnia. Barátaimat nem károsítom meg vele, mert nincs, a ki engemet megsirasson; a világnak nem teszek kárt, mert semmim sincsen benne. Csak oly helyet töltök be a földön, melyet sokkal jobban lehet betölteni, ha utánam megürül.
ROZALINDA.
Ohajtanám, hogy veled volna az a kevés erő, mely bennem van!
CELIA.
Meg az enyim is, hogy az övét kiegészítené.
ROZALINDA.
Isten veled! Kérd az Istent, hogy csalódtam legyen benned.
CELIA.
Szived ohajtása erősítsen meg.
CHARLES.
Rajta, hol van az a fiatal gavallér, a ki annyira vágyik feküdni anyján, a földön?
ORLANDO.
Itt van, sir; hanem az ő akaratának tisztességesebb czélja van.
FRIDRIK.
Csak egy verset birkózzatok.
CHARLES.
Biztosítom fenségedet, nem fogod őt egy másodikra buzdíthatni, miután az elsőről oly hathatósan beszélted le.
ORLANDO.
Te végül is akarsz még nevetni: ne mondják, hogy előre nevettél. Jerünk!
ROZALINDA.
Nos, Herkules legyen istápod, fiatal ember!
CELIA.
Bár láthatlan volnék, hogy gáncsot vethetnék annak a vad ficzkónak!
(Charles és Orlando birkóznak.)
ROZALINDA.
Ó, kitünő egy fiatal ember!
CELIA.
Ha mennykő volna a szememben, meg tudnám mondani, melyik esik el.
(Charles elesik. Ujjongás.)
FRIDRIK.
Elég, elég!
ORLANDO.
Nem! Esedezem, fenség, még a víz sem ver.
FRIDRIK.
Hogy van, Charles?
LE BEAU.
Uram, nem tud beszélni.
FRIDRIK.
El vele!
Hogy hívnak, ifjú bemer?
ORLANDO.
Orlandónak, herczegem; sir de Bois Roland legifjabb fia vagyok.
FRIDRIK.
Bár másé volnál: a világ atyádat
Tisztelte és becsülte; ám én mindig
Ellenségemnek tudtam őt: nekem
E tetteddel jobban tetszel vala,
Hahogy más házból származol: de ég
Veled! derék fiú vagy; csak nekem
Neveztél volna más atyát.
(Fridrik, Kiséret és Le Beau el.)
CELIA.
Hugom!
Tenném-e ezt, ha én volnék atyám?
ORLANDO.
Roland fiának lennem, és legifjabb
Fiának, büszkeség, és nem cserélnék,
Örökbe bár Fridrik fogadna is.
ROZALINDA.
Atyám szivből szerette sir Rolandot,
S atyámmal tartott az egész világ.
Előbb, ha ismerem fiát, ez ifjút,
Könynyel tetézem még kérésemet:
De ezt meg nem kisérti.
CELIA.
Szép cousine,
Köszönjünk néki s bátorítsuk őt:
Atyám irígy s nyers modora szivem
Szorítja. Sir, te jól tartád magad’;
Ha oly szótartó vagy a sziv dolgában,
Mint most minden igéreten túltettél,
Úgy hölgyed boldog lesz.
ROZALINDA (Lánczot akasztva nyakába.)
Lovag, viseld
Ezt értem, kit kerül a jó szerencse,
S ki többet adna, ha módja volna benne.
Megyünk, húgom?
CELIA.
Jer. Ég veled, lovag!
ORLANDO.
Nem mondhatom, hogy köszönöm?
Jobbik felem: mi itt áll, nem egyéb,
Mint lőczél és élettelen tusak.
ROZALINDA.
Ő hí. Gőgöm szerencsémmel bukott;
Megkérdem, mit akar. Uram, te hívtál?
Jól birkozál s többet győztél le, sir,
Mint ellenségedet.
CELIA.
Megyünk, hugom?
ROZALINDA.
Menjünk. Isten veled!
(Rozalinda, Celia elmennek.)
ORLANDO.
Mi szenvedély akaszt nyelvemre súlyt?
Nem tudtam szólni, bár ő biztatott.
(Le Beau visszajő.)
Szegény Orlando, te legyőzve vagy:
Ha Charles, ha más, gyengébb is, de levert.
LE BEAU.
Jó sir, barátságból tanácsolom,
Hagyd el e helyt. Bár nem dicséretet,
Igaz tetszést s szerelmet érdemeltél,
A herczeg mégis most oly kedvbe’ van,
Hogy a mit től, elmagyarázza mind.
Szeszélyes ő, s hogy mi, bizony azt jobban
Illik belátnod, mint beszélnem róla.
ORLANDO.
Sir, köszönöm; de kérlek, monddsza meg,
A herczeg lánya a kettő közől,
Ki itt volt a biroknál, melyik volt?
LE BEAU.
Tartást tekintve, egyik sem, uram;
De mégis a kisebbik a leánya:
A másik a számüzött herczegé,
A kit bitorló bátyja visszatart
Lányának társul: vonzalmok gyöngédebb,
Mint természetes testvér-kötelék.
De mondhatom, legújabban a herczeg
E kedves lány ellen haragra kelt,
S nem más okon indulva, mint mivel
Erényeért a nép ünnepli őt,
Jó atyja sorsáért meg szánja; és
Haragja ellene, éltemre, gyorsan
Kitörhet egyszer. Sir, Isten veled!
Majd ennél jobb világban, több vonzalmat
És jobb barátságot reménylek tőled.
ORLANDO.
Nagyon leköteleztél. Ég veled!
(Le Beau elmegy.)
Így tűzbe megy, a ki fut a melegtől:
Zsarnok testvérhez a zsarnok herczegtől.
Ó, égi Rozalinda!
(Elmegy.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem