Tirol története a római uralom letűnte óta. Egger Józseftől, fordította Acsády Ignácz. | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Tirol története a római uralom letűnte óta.
Egger Józseftől, fordította Acsády Ignácz.

A tiroli sas I. (tiroli) Albert korában, hadi jelvény, Hofer puskája, kardja és puskaportartója, sterzingi zászló és franczia hadi zsákmány.
Siegl Károlytól

Midőn a nyugatrómai birodalom megdőlte után a monarchia mostani területének nagy részén s Tirolban is germán királyok és herczegek uralkodtak, a VI. században a néprajzi állapotokban nagy változás állott be, mely a későbbi időkre döntő hatásúvá lett. Mindenfelől új bevándorlók özönlöttek ekkor Tirol hegyeibe, völgyeibe s a románok maradványai közt és mellett telepedtek meg. Az Inn völgyén fölfelé a bajuvárok népe vándorolt s azután a Wipp völgyén az Eisack területére hatolt; az Alsó-Lech völgyét az alamannok szállták meg s onnan és az Ill területéről a Felső-Inn völgyébe, részben a Sill és az Eisack völgyébe hatoltak; a Po síkságáról a longobárdok nyomúltak az Etsch völgyén fölfelé s ott és a völgyekben telepedtek meg; a hagyomány szerint gótok előzték meg őket s a Felső-Etsch területén, a Valschauer, Passer és Talfer völgyeiben, valamint a fő völgyben Tölltől Terlanig ütöttek tanyát; de valószínűbb, hogy itt, valamint Tirol más vidékein, példáúl a Fleimis- és Nons-völgyben frankok telepedtek meg; a Dráva völgyén vendek érkeztek az országba s az egész Pusterthalon át Brixen környékéig hatoltak.

Longobard fejedelmi koporsó Civezzanóból és a benne talált tárgyak.
Charlemont Hugótól

A régibb románizált lakosság maradványai, melyek a népvándorlás viharai s a vagyonosabbaknak Italiába költözése után még megvoltak, nem egyenlően oszoltak szét az országban. A Zillertől éjszakra már csak kevés román lakott; sokkal sűrűbben éltek a Ziller folyó és a Piger patak közti területen, hol egykor a breonok hatalmas törzse székelt, továbbá a Ziller-völgy hátsó részében, a Felső-Wipp-, Stubai- és Selrain-völgyben, s valószínűleg Landeck környékén, a szélesebb Felső-Inn-völgyben s mellékvölgyeiben a Finstermünz-szorosig. Még számosabban laktak az Eisack-völgy lejtőin és alján; szintén sokan az Eisack és Rienz egyes mellékvölgyeiben, egész Vintschgauban s Olasz-Tirol legtöbb völgyében, főleg az Etschtől nyugatra.

A bevándorló germánok és a régibb lakosság közt a Felső-Inn-völgy keleti részét kivéve, hol a románok nagyobb részt kiirtattak, nagyobb harczok sehol sem folyhattak; de a Pusterthalban levő vendekkel az Eisack völgyéből meg az éjszaki hegyszorosokon át előnyomúló bajuvárok véres küzdelmeket vívtak s a nyugati Pusterthalból egészen, az Isel területéről nagyobbára kiszorították őket.

Az új bevándorlók, hol régibb lakosságot vagy épen nem, vagy csak keveset találtak, a náluk dívó módon telepedtek meg; de a hol románok még nagy számmal éltek, vagy román telepek voltak, ott ezek átalakító hatást gyakoroltak reájok. A hol nem volt román lakosság, a germánok a déli magaslatokon, vagy a völgyek alkalmas lapályán építettek egyes majorságokat vagy falvakat szétszórtan fekvő, kertek, rétek, gazdasági épületek, útak által elválasztott házakkal. A hol románok voltak, ott a román helységekben a románok közt telepedtek meg s vagy az üresen álló épületekbe költöztek, vagy azok mellett újakat építettek maguknak.

De a bevándorlóknak nem csupán letelepedése módját, hanem politikai és vallásos viszonyait is nagyon módosította a románok jelenléte nem csupán kezdetben, hanem még inkább a későbbi idők folyamán. A románoknak volt rendezett politikai és egyházi szervezetők, mely bizonyára túlélte, habár nem is romlatlanúl a népvándorlást. Így a VI. század végén már fennállt a ma is meglevő két püspökség, a säben-brixeni és a trienti; kétségkivűl voltak nem csupán pontosan megállapított határaik, hanem apróbb és szabatosan kikerekített kerületekre is föl valának osztva. Ez a beosztás pedig a germánok legfőbb politikai tagozását, a Gau-t is módosította, mert bizonyára nem merő véletlen, hogy a megyék határai nagyobb részt összeesnek a püspökségek és főesperességek határaival. Még inkább elmondhatni ezt a grófságokról és a centenákról, melyek közűl amazok általában a főesperességekkel, ezek gyakran a plebániák területével azonosak. De egészen román hatásra vall a további politikai tagozás a községi kerületben és részeiben, a mint ezt az elnevezésekből következtethetni. Így a Ziller folyótól a Piger patakig levő területen az összes községek neve Oblei, mely név kétségkivűl onnan származik, hogy a kerület lakói a benne fekvő egyháznak fizettek adót. Részben ugyane nevet, de még gyakrabban a Malgrei nevet viselik az Eisack vidék, a Pusterthal legnagyobb része községéinek egyes szakaszai; a Vintschgauban és Meran vidékén nevök Technei (decanatus); mindkettő régi név s amaz a legrégibb gazdasági állapotokra mutat, de mindkettő határozottan közép-kori alosztályokat jelez, melyek középpontjai kápolnák voltak. A legnagyobb hatást azonban a románok egyházi élete gyakorolta a germánok vallásos nézeteire; a már századok óta keresztény román lakossággal való szoros érintkezésben s a szilárd egyházi szervezet mellett, noha nagy részt még pogányok, kisebb részben áriánusok voltak, természetszerűen gyorsan meghódította őket a keresztény egyház. Így az országban lakó bajuvárok valószínűleg sokkal hamarább megkeresztelkedtek, mint a bajor síkságon élő törzsrokonaik; a longobárdok pedig tudvalevőleg még a VI. század végén az arianismustól a katholikus egyházba tértek át. Legtovább a keleti Pusterthalba bevándorló szlávok ragaszkodtak ősi isteneikhez, mert az ő megtérésökről csak a VIII. század utolsó negyedében, Innichen kolostor alapítása alkalmával (772) van szó. Hogy a románok még nagyobb hatást nem gyakoroltak az új lakosságra, annak oka az, hogy egy részt maguk is elváltak italiai nyelvrokonaiktól, más részt meg az, hogy a germánok összeköttetésben maradtak az országon kivűl élő törzsrokonaikkal. Mert míg a gót katona-királyok alatt az ország összes részeinek ugyanazon királyai voltak, mint Italiában, most Tirolnak a bajuvárok által megszállt völgyei Bajuvária herczegség alkatrészét tették, melyhez később a Pusterthal szláv részei is jutottak; ellenben Dél-Tirolnak a longobárdok által megszállt vidékei Trient herczegség névvel a longobárd királyságba kebeleztettek, Vintschgau pedig Churrhätiával maradt szorosabb kapcsolatban. Az ország ezen fölosztása a néprajzi állapotok fejlődésére fölötte fontos következményekkel járt. A longobárdok kezdtek a sokkal számosabb románokkal egy néppé, olaszszá összeolvadni, ellenben a bajuvárok nemcsak megtartották nemzetiségöket, hanem germanizálni is kezdték a meghódított románokat.

A germán ó-kornak egyik legértékesebb tiroli emlékét csak legújabban tárták föl a civezzanói sírmezőben; Civezzano falu Trienttől keletnek fekszik s az ott kiásott emlék, egy longobárd fejedelmi sír, szokatlanúl dús tartalommal. Ez első sorban a párját ritkítóan pompás koporsó-borítékból, „első rangú műrégészeti cimeliából”, továbbá csatokból és szíjborítékból, egy gazdagon díszített nagy keresztből, rendkivűl ritka brokátmaradványokból, mindenféle fegyverből, karpereczből, ollóból és edényből áll.

Kétszáz esztendőnél tovább tartó különválás után Nagy Károly megdöntve a longobárd birodalmat s megbuktatva Taszilo herczeget, Tirol összes területeit a maga kezében egyesíté s ide is bevitte a grófsági alkotmányt. Az ország hét grófságra osztatott.

Säben 1649 táján.
Merian Mátyásnak Zeiller „Topographiá”-jában megjelent egykorú rajza után, Junginger j.-től.

De Tirol összes részeinek egy uralkodó alatti egyesűlése csak rövid ideig tartott; a Karoling birodalomnak Nagy Károly fia és unokái által történt ismételt fölosztása Éjszaki és Közép-Tirolt elválasztotta a délitől s amazt a bajor herczegségnek, ezt az olasz királyságnak juttatta. Mikor azután I. Ottó meghódította az olasz királyságot s Verona őrgrófságot Trienttel a bajor herczegséghez csatolta, ez a kapcsolat szintén csak rövid ideig tartott s Trient grófság ismét Italiához kerűlt. De Dél-Tirolnak Itáliával, valamint Éjszak- és Közép-Tirolnak Bajorországgal való összeköttetése csakhamar meglazúlt, mert a német császároknak a herczegi hatalom gyöngítésére és a törzsherczegségek területének apasztására irányúló törekvései Tirolra szükségképen annál nagyobb következményekkel jártak, mennél fontosabbak lettek a német-római császárság alapítása következtében a Tirolon át vezető hegyszorosok a császárok római útja szempontjából. Hogy e szorosokat megbízható és hű kezekben tudja II. Konrád császár, első római útjáról való visszatértében, 1027-ben Trient, Bozen és Vintschgau grófságokat II. Udalrich trienti püspöknek, a Norithal többi területét pedig a brixeni püspöknek adományozta, kit IV. Henrik 1091-ben a Pusterthal grófsággal is megajándékozott. A német császárok nem is csalatkoztak a püspökök iránti bizalmukban, mert ép olyan határozott párthíveket nyertek bennök, mint a birodalom legtöbb más püspökében, kik még az investitura miatti viszály s a császárság és pápaság közötti legnagyobb ellenségeskedések idején is majdnem kivétel nélkűl a császárok pártján álltak.

Brixen 1574 táján.
Braun György és Hohenberg Ferencz „Contrafactur und Beschreibung von den vornembsten Stetten der Welt” (1574) czímű munkájokban lévő rézmetszet után, König Frigyestől.

De a püspökök az országban elfoglalt nagy hatalmi állásukat oktalan politikával korán aláásták, mert egész grófságokat, vagy nagy részöket hatalmas szabad uraknak, vagy ministeriális családoknak adományozták. A trienti püspökök a Tiroli grófok tetterős nemzetségének adták hűbérűl Vintschgau grófságot Bozen grófság egy részével; a magukat Hocheppan vára után nevező Eppan grófok a hasonnevű grófság egyes részeit, a Flavon grófok a Nonsberg egy részét, a Wanga bárók Bozen grófság egyes részeit, az Arco, Lodron és Castelbarco némes úri családok Trient őrgrófság egyes bírósági kerületeit kapták. A brixeni püspökök valószínűleg még a XI. században a Tiroli grófoknak adományozták az Inn- és Eisack-völgyben (Nori völgyben) levő grófságokat, később (1165) pedig az Inn-grófságot, valamint a Pusterthal grófságot s az egyházmegyéjök fölötti védnökséget az Andechs (Meran) grófi, utóbb őrgrófi és herczegi családnak; Brixen vidékét s a Pusterthal nyugati részét hatalmas ministeriális nemzetségeknek, sőt egykori székhelyöket, Säben várát, honnan az 1000-ik év körűl költöztek át Brixenbe, a várról nevezett grófi családnak adományozták.

Ekképen a XI. század óta gazdag nemesség keletkezett, mely az ország földbirtokának nagy részét megszerzé, míg a többi rész a brixeni, trienti, churi, regensburgi püspökök vagy más külföldi egyházak és zárdák, vagy a XI. és XII. században alapított belföldi zárdák kezén volt. Ezzel a kis, szabad birtokosok (szabad parasztok) száma nagyon leapadt; a legtöbben személyökben, vagy birtokukban egyházi, vagy világi uraktól függtek, s ez uraké lett csaknem az egész földbirtok. A közgazdaság terén végbemenő e nagy átalakúlás nem kevésbbé fontos átalakúlásokat vont maga után a politikai életben is. A grófságoknak és járásoknak egyes úri családok részére való adományozása és terjedelmes egyházi jószágokkal, kiváltságokkal való fölruházása által teljesen fölbomlott a régi grófsági alkotmány; a grófságok, kerületek, járások egész sereg apró kerületté oszlottak, melyek terjedelmök és jogaik tekintetében nagyon különbözők voltak, de általánosságban mégis szívósan ragaszkodtak a régi fölosztáshoz. Számos vár épült benne, s ezek az urak meg a tőlök függő ministeriálisok és más lovagi családok lakhelyeiűl szolgáltak, melyek a nagy számú nem-szabadok sorából a lovas szolgálat folytán új nemességképen emelkedtek ki. De a nagybirtok, főleg az egyházi, a további fejlődésben kiindúló pontúl szolgált a paraszt lakosság helyzetének emelésére, az ország további polgárosítására és németesítésére; az egyházi nagybirtokosok s bizonyára egyes világi urak is, főleg a hatalmasabbak, mint a Tiroli grófok, számos német telepítvényest hívtak az országba, nagy erdőségeket irtattak ki, más, addig terméketlen területeket vontak mívelés alá s a beköltözőknek sokkal szabadabb állást, sőt tetemes jogokat is adtak. Valószínűleg ilyen eredetű Landeck kerületének lakossága, hol a régibb román népesség a XII. század körűl, úgy látszik, teljesen kihalt; továbbá a Ritteni terület, Deutschnofen és Eggenthal magaslatai, Aldein és Radein német és olasz Tirol egyes bányászkerületeinek lakossága.

Tirol vára.
Seelos Gottfriedtól

Az ország hatalmas úri nemzetségei közűl csakhamar a Tiroli grófok nem csupán az ország összes többi családait, hanem herczegi hűbérurait, a trienti, brixeni és churi püspököket is túlszárnyalták s egyedűl a herczegi rangra emelkedő Andechs család mögött maradtak el, melynek Tirolon kivűl még sokkal nagyobb birtoka volt. III. Albert, az utolsó tiroli gróf, hosszú, tevékeny élete folyamán ősi örökét annyira gyarapította, hogy halálakor már övé volt Tirol nagy része, s ezzel megvetette Tirol grófság első alapját, mely ez okból méltán nyerte az ő ősi várától a nevét. A Trient fölötti védnökséghez megszerzé a brixeni egyház fölöttit, Vintschgau grófsághoz s az Etsch és Eisack vidékén levő grófsági részterületekhez pedig ugyanott egyéb kerületeket; számos Eppan-féle hűbért kerített hatalmába, gyarapította hatalmát Trient grófságban és a kihalófélben levő Andechsekkel szoros összeköttetésbe lépvén, összes tiroli jószágaiknak örököse lett. Vejével, II. Ottó merani hegczeggel együttesen arra kényszerítette (1241) Egno brixeni püspököt, hogy kettejöknek adja hűbérűl azon egyházi javakat, melyeket előbb külön-külön bírtak. A trienti és churi püspökök a maguk hűbéreit már előbb III. Albertre és leány-, valamint fiági örököseire ruházták; ezenkivűl a trienti püspök az 1248-ban elhúnyt Ulten Henrik gróf összes javait is neki adományozta. Így az utolsó Tiroli gróf II. Ottó herczeg halála után (1248) az Andechs és az Eppan családok birtokait egyesíté a magáéval s halála után (1253) két leányára, Adelhaidra és Erzsébetre, hagyta örökűl. Örökségének két veje, I. Meinhard görcz-tiroli és Gebhard hirschbergi grófok közt történt megosztása a Tirol várában székelő urak hatalmát komolyan fenyegette ugyan, de az előbbinek fia, II. Meinhard (1258-1295), okos és erőszakos politikájával elhárította a veszélyt; ő lett egy részt a nagybátyjára szállt várak és jószágok visszaszerzésével, más részt számos új szerzeményével Tirol grófság tulajdonképeni megalapítója. Az ország összes hatalmasabb világi urai, mint a Flavon és Hörtenberg grófok, a Wanga és Taufers bárók kénytelenek voltak birtokaikat vagy tőle hűbérbe venni, vagy neki eladni, ha azt nem akarták, hogy elveszítsék. A trienti, brixeni és churi püspökök viszont egész bírósági kerületeket a benne levő várakkal és jószágokkal kényszerűltek Meinhardnak hűbérűl vagy tulajdonúl átengedni. Neje, Erzsébet, IV. Konrád király özvegye útján megszerzé családjának a Staufok tiroli birtokait, Imst és St. Petersberg uradalmakat a Felső-Inn völgyében, a Passeierben levő s más jószágokat. Csak nehezen bírta Bruno brixeni püspök a Puster- és Norithal grófságok egy maradékát, az Eisack- és Pusterthal nehány bírósági kerületét megtartani; ellenben Trient ugyanakkori püspökei, Egno, az utolsó Eppan gróf és II. Henrik, kiket védnökük még jobban szorongatott, mint a benszülött nemesség s az olaszországi ghibellinek, lassanként egész területöket Meinhardnak kényszerűltek átengedni. De a testvérével, Albert görczi gróffal 1272-ben történt osztozáskor a mühlbachi szorostól keletre fekvő egész Pusterthal a görczi ágra szállt át. Így a tiroli grófság II. Meinhard halálakor az Inn-völgyet az Arlbergtől és a Finstermünz-szorostól a Zillerig, az Eisack völgyét nehány brixeni kerület kivételével s az egész Etsch-völgyet az Avisio patakig magában foglalta; ezenkivűl Trient herczegség területén belűl nehány kerület is hozzá tartozott. Mindezzel II. Meinhard 1286 óta még Karinthia herczegséget is egyesíté. Meinhard a maga és neje alapította stamsi zárda templomában van eltemetve, hol utódai közűl is sokan aluszszák örök álmukat.

Maultasch Margit pecsétje (1363).
A bécsi cs. és kir. államlevéltárnak egy 1363-ban kelt oklevelén, Siegl Károlytól.

Meinhard két idősebb fia az ő szellemében működött s a trienti püspökséget is megtartotta; csak a legifjabb, Henrik, egykor Cseh- és Lengyelország királya, lépett III. Henrik püspökkel egyezségre, melyben nehány kerület kivételével visszaadta neki Trient herczegséget.

Henrik királynak nem volt fia, így birtokai, köztük a birodalmi hűbérek is, leányaira néztek; ez okból a leghatalmasabb német fejedelmi családok a Luxemburgok, Wittelsbachok és Habsburgok versenyeztek kegyeiért. Uralkodása különben végzetes volt a tartományra nézve, mert gyöngesége és pénztelensége miatt a nemesség addig sohasem ismert hatalomra emelkedett s teljesen szabad nemességgé vált, mely két csoportra, a földesurak és lovagok csoportjára oszolva állt az uralkodóval szemben. De a nemesség mellett még egy másik rend is folyton emelkedett a XIII. században és a XIV. század első tizedeiben, t. i. a polgárság, mert ama kevés városhoz (Trient, Bozen, Brixen, Klausen), mely régibb időből származott, ekkor több új csatlakozott: Innsbruck, Meran, Sterzing, Hall, Glurns, Rovereto, Riva és mások, melyek uraiktól sokféle kiváltságot nyertek.

Egno brixeni (1248) és Sándor trienti (1424) püspökök pecsétjei.
A bécsi cs. és kir. államlevéltárban levő oklevelek után, Siegl Károlytól.

Henrik király veje és utóda, János Henrik cseh király, Karinthiát elvesztette a Habsburg-család javára; de testvére, Károly, ki a kormányzatban támogatta, megmentette neki a császár és az osztrák herczegek elleni küzdelemben Tirolt. Csakhogy elszánt föllépése s a cseheknek az országos állásokban való alkalmazása elégedetlenné tette a tiroli nemességet, más részt Henrik személyes gyöngeségével és durvaságával elidegenítette magától nejét, Maultasch Margitot. A feleség egyesűlt tehát a nemességgel urok elűzésére, mi az első meddő kísérlet után sikerűlt is; Margit a császár fiához, Lajos brandenburgi őrgrófhoz ment nőűl s a nemesség beleegyezésével férjét tette a tartomány fejedelmévé. De, minthogy ez is idegeneket ültetett a főbb állásokba, a nemesség újra elégedetlen lett s a trienti és churi püspökökkel támogatta luxemburgi Károlyt, ki betört a tartományba, az Etsch völgyén diadalmasan vonúlt egész Tirol váráig, azt ostrom alá fogta, Meran és Bozen városokat pedig fölperzselte. De Margit férje távollétében vitézűl védte ősi várát, s mikor Lajos haza tért, Károly távozni kényszerűlt. Lajos szigorú törvényt ült az engedetlenkedő nemesség fölött s azután nem is történt több lázadás, noha Lajos gyakran távol volt az országból, sőt Margittal való házassága s a kiközösített császárral való érintkezése miatt az egyház közösségéből is kirekesztetett, Tirol pedig interdictum alá helyeztetett. A paraszti rend ekkor lett először szabadabbá.

Minthogy Lajosnak és Margitnak csak egy beteges fiok volt, II. Albert és fia, IV. Rudolf osztrák herczegek kegyöket keresték s a pápai udvarnál az egyházi átok alól való föloldásukat kieszközölvén, rá vették Margitot, hogy gyermek nélkűli halála esetére őket tegye örököseivé. Ez az eset csakhamar bekövetkezett, mert Lajos halála (1359) után csakhamar fia, III. Meinhard is elhúnyt. Erre Margit, ki nehány hónapig maga uralkodott, még életében átadta Tirolt IV. Rudolfnak. Ez 1363 szept. 29-én Bozenben számos nemes s az alsóbb rendek képviselőinek jelenlétében történt, a mikor a herczeg ünnepélyesen biztosította a tartomány összes szabadságait. Rudolf herczeg a trienti püspöktől, kinek visszaadta a brandenburgi Lajos által megszállt püspökséget, számos igen fontos engedményt nyert, melyek a püspökséget teljesen függővé tették a Tiroli gróftól. A bajor herczegek abbeli kísérletét, hogy Tirolt elragadják a Habsburgoktól, Rudolf és testvérei, III. Albert és III. Lipót, szerencsésen meghiúsították s a schärdingi béke örökre biztosította nekik a tartomány birtokát. De a későbbi mozgalmakban egyes nemesi családok, a Rottenburgok, Gufidaunok és Starkenbergek nagy hatalomra vergődtek s III. Lipót fiai az országnak fontos kiváltságokat adtak a nemesség az elefánt-szövetségben egyesűlt, hogy a szerzett hatalmi állást erőszakkal is megoltalmazhassa, míg a churi, brixeni és trienti püspökök az egykori hatalom és önállóság visszaszerzésére törekedtek.

De IV. Frigyes (az üres zsebű) herczeg (1405–1439), ki előbb testvérbátyja IV. Lipót mellett, azután egyedűl kormányozta Tirolt s a herczegi család tiroli ágát alapította, ismételt küzdelmek után elhárított minden veszedelmet. Visszakényszerítette a trienti és brixeni püspököket a régi függő viszonyba, megtörte VI. Henrik, az utolsó Rottenburg hatalmát s megfosztotta őt összes váraitól és uradalmaitól. Az Etsch vidéken nagy számban élő nemesség veszedelmes szomszédságából úgy vonta ki magát, hogy székhelyét Tirol várából Innsbruckba tette át s Meran helyébe e várost tette fővárossá. De, midőn XXIII. János pápának segítséget nyújtott, hogy Constanzból Schaffhausenbe szökjék, nagy veszélyeket idézett föl magára.

„Pénzes” Zsigmond arany forintja és ezüst garasa, IV. Frigyes herczeg pénze és II. Meinhard gróf húszasa.
A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levő eredetiek után, Siegl Károlytól.

A zsinat az egyházból, Zsigmond király a birodalomból közösítette ki s országaitól megfosztván, fölhívta ellenségeit, hogy foglalják el azokat. Frigyes személyes szabadságát is elveszté s tíz hónapig sínylődött fogságban. De bátorsága és népének hűsége megmentette őt a végső szükségben. A fogságból megszökvén, Tirolban polgároknál és parasztoknál a legtevékenyebb támogatásra talált a fivérével, Ernővel folyó küzdelmében, ki a nemesség segítségével akarta a tartományt hatalmába keríteni. De végre is le kellett mondania Tirolról, melyet Zsigmond király ismét Frigyesnek adományozott. A nemességgel, főleg a Starkenbergekkel s nagy számú párthíveikkel új küzdelme támadt ugyan, de Frigyes maradt a győztes és összes jószágaikat lefoglalta. Hasonló kedvező elintézést nyert a trienti püspökséggel fölmerűlt viszály is, mely püspökség ekkor Massoviai Sándoré, Cimburga herczegnének, Ernő herczeg nejének rokonáé volt.

IV. Frigyes halála (1439) után, mikor III. Frigyes császár vette át a kiskorú Zsigmond herczeg fölötti gyámságot, újra kitűnt, mennyire kifejlődött a rendi hatalom; Frigyes abbeli törekvéseivel, hogy Tirolt Zsigmondnak kiskorúságán túl is kormányozza s a herczeget magánál tartsa, a rendek egyértelemmel szembe szálltak s kényszerítették, hogy gyámoltját Tirolba küldje s átadja neki a kormányt. Zsigmond uralkodása sokkal nyugodtabban folyt, mint atyjáé. A honi nemesség mindig híve maradt s az alsóbb rendekkel együtt az ő pártján állt, midőn a Gradner család, melyet ő vitt az országba s tett kegyelmével hatalmassá, ellene lázadt, s midőn új küzdelme támadt a brixeni püspökkel, Cusa Miklós bíbornokkal. Mind e harczokból diadalmasan került ki, ámbár Cusa elfogatása miatt a pápa egyházi átok, országát pedig interdictum alá helyezte. A közös szorongatás az uralkodó és népe közötti kapcsot annál szorasabbra fűzte, mennél üdvösebb volt máskülönben Zsigmond országlása Tirolra nézve. A hosszú béke idején, melyet a nép akkor élvezett, az anyagi jóllét nagy virágzásnak indúlt; a herczeg javíttatta az útakat, szabályozta az átviteli kereskedést, a számos bánya, melyet mívelni kezdtek, igazi Eldorádóvá tette Tirolt, hová a legkülönbözőbb országokból tódúlt a sok bevándorló. A jóllét emelkedésének bizonysága az a sok vár, melyet a fejedelem újonnan épített vagy szépített, a számos és pompás gót templom, mely városokban és vidéken épűlt és sok más építkezés. A pénzverés e fejedelem alatt, kit ezért „Pénzes”-nek neveztek, tetemesen javíttatott. A herczeg barátságos modora s a nép különböző osztályaival való személyes érintkezése is fokozta az uralkodásával való megelégedést. Ez csak a végső években változott meg, mikor önző egyének hatása alatt, kik visszaéltek gyöngeségével, Zsigmond azon tervvel foglalkozott, hogy tartományait elvonja természetes örökösétől, III. Frigyes császártól s ennek fiától, Miksától, és azokat a bajor herczegi családnak juttassa; Velenczével is háborúba keveredett, melyben serege győzött ugyan, csakhogy mindez arra ösztönzé a rendeket, hogy ellene ép úgy föllépjenek, mint egykor gyámja ellen; arra kényszerítették, hogy ő rájok bízza a közigazgatást s gonosz tanácsosait bocsássa el; nem sokára azonban végkép le kellett az uralkodásról mondania s azt még életében nagybátyjának, Miksa királynak engedte át (1490).

Innsbruck a XVI. század elején.
Dürer Albertnek Bécsben az „Albertiná”-ban levő színes vázlata után, König Frigyestől.

I. Miksa alatt Tirol újra az összes többi osztrák tartományokkal egyesíttetett és pedig szorosabban, mint az előtt. Uralkodása az országnak mind külső, mind belső viszonyaira nézve egyaránt korszakossá vált. Tetemesen nagyobbította a grófság területét, mert a görczi uralkodó család kihaltával hozzá csatolta az örökség útján reá szálló Pusterthalt; a bajor örökösödési háborúban elfoglalta Rattenberg, Kufstein, Kitzbühel várakat és kerületeket; a Velencze köztársasággal folyt hosszú háborúban megszerzé a Lager-völgyben a négy vicariatust, Rovereto és Riva városokat, Ampezzo kerületet Peutelstein várával. E háborúk, valamint a már évekkel az előtt támadt engadini háború, mely Tirolra nagy veszedelmet hozott, arra bírták a császárt, hogy a honvédelem ügyét rendezze s a rendekkel való egyetértésben a híres „tizenegy éves libellt” bocsássa ki, mely egészen a XIX. századig szabályozója lett a honvédelemnek. Állandó országos hatóságokat, az úgy nevezett „kormány”-t és „udvari kamarát” már uralkodása első tizedében szervezte s ezzel harmadfél századra meghatározta a közigazgatás módját. Országos törvénykönyv alkotása iránt is folytak tárgyalások, de maga a törvénykönyv nem készűlt el; ép oly kevéssé tudott a császár az államháztartásban rendet csinálni; a költséges háborúk és más vállalatok arra kényszerítették, hogy számos jószágot, várat, uradalmat, főleg a nagyon jövedelmes bányákat el-, vagy bérbe adja még kedvezőtlen föltételek mellett is, mi az uralkodó hatalmát és jövedelmét nem csekély mértékben csorbította. Hogy mindez minő bajokkal járt, arról az 1518-diki innsbrucki általános országgyűlés tárgyalásai tanúskodnak. De, noha a rendek sokat panaszkodtak, a fejedelem és nép közti viszonyt ez komolyabban nem zavarta. Ellenkezőleg Miksa élete végéig oly nagy mértékben bírta a tiroliak szeretetét és bizalmát, mint alig más fejedelem. Maga is nagyon szerette az országot s választó fejedelemséggé akarta emelni. A mikor csak tehette, Tirolban tartózkodott, akár azért, hogy kedvelt mulatságának, a vadászatnak éljen, akár azért, hogy művészi hajlamainak engedje át magát, vagy komoly diplomácziai tárgyalásokat és hadi vállalatokat vezessen. Mühlauban öntőműhelyt állított, hol kitűnő ágyúit öntötték, Innsbruckban lapító műhelyt, melyben korának legjobb vértjei készűltek, s ugyan e városban síremlékében örök emléket akart magának emelni. Lovagiassága, nemes alakja, bőkezűsége és barátságos modora, elméssége és jó kedve, valamint katonás szelleme és nagy bátorsága megszerezték neki az egyszerű, de derék és edzett hegyi nép szeretetét. Csakhogy bármily fényes és kedvelt volt is uralkodása, mégis ebben és elődjében keresendők a halála után bekövetkezett zord idők okai.

Az az erős mozgalom, melyet Luther Márton föllépése Németországban keltett, V. Károly trónra léptekor Tirolra is áthatott. Az I. Miksa császár után maradt fő hatóságoknak nem volt meg a kellő tekintélyök, maga az uralkodó pedig távol volt s testvére, Ferdinánd főherczeg, ki a császár helyett végre a tartományba érkezett, minthogy csak helytartó s még fiatal volt, és az ország állapotait nem ismerte, nagy akadályokkal volt kénytelen küzdeni, főleg mivel a spanyol Salamanca Gábor hatása alatt állt, ki iránt csakhamar nagy bizalmatlanság támadt a tiroli parasztokban. Ehhez járúlt, hogy Németországból érkező emberek, példáúl Strauss és Regius Orbán, valamint onnan haza térő kereskedők és katonák Luther tanát terjeszteni igyekeztek. A schwazi bányászok már 1523-ban nyugtalankodni kezdtek s 1525 ápril havában Brixen környékén parasztlázadás támadt, honnan az Etsch vidékére s még tovább is terjedt. A lázadók megrohantak egyes klastromokat és várakat, megsemmisítették az úrbéri tartozások könyveit, kezökbe kerítették az élelmi szereket és sok más kihágást követtek el. De az országban épen jelen levő Ferdinánd főherczeg azon ígérete, hogy panaszaikat orvosolni fogja s e czélból Innsbruckban országgyűlést tart, elég volt arra, hogy a józanabbak megnyugodjanak, mire a féktelenebb rész is kénytelen volt a rombolást abban hagyni. Az uralkodóházba vetett bizalom mélyen meggyökerezett a népben s újra föléledt, mikor Ferdinánd elbocsátotta gyűlölt kegyenczét, Salamancát. Ekkor a parasztok Meranban gyűlést tartottak s összeállították kívánságaikat és panaszaikat. Ezek legtöbbjét az innsbrucki országgyűlésen orvosoltatták is, minthogy a papságot és nemességet kizárták a tárgyalásokból, Ferdinánd pedig nem mert ellenkezni.

Trient a XVI. század elején.
Dürer Albert vázlata után, König Frigyestől.

Ez engedményekkel megelégedve, a józanabbak nem zavarták többé a nyugalmat; a nonsbergi és a valsagunai parasztokat pedig, kik újra föllázadtak s Trientet ostromolták, könnyen szétverte s keményen megfenyítette a kormány. Azóta Tirol parasztsága ellenállt minden újabb lázítási kisérletnek s békén maradt, noha az 1532-ki országgyűlésen Ferdinánd király visszavonta a parasztoknak tett engedményeket s helyreállította a főpapok és nemesek régi jogait, minek következtében a parasztság helyzete még roszabbra fordúlt, mint a lázadás előtt volt. Az ekkép elnyomott parasztságnak s a nép más rétegeinek az új egyházi tanok iránti vonzalma ezután sem szűnt meg; főleg az újra keresztelők tanai hatoltak be az alsóbb rétegekbe s a legtávolabb eső völgyekbe is. Ferdinánd eleinte a legnagyobb szigorral járt el, s a harminczas években e tan hívei közűl több százat kivégeztek. Mindazonáltal a fejedelem és a nép közötti viszony az idők folyamán egyre kedvezőbbé alakúlt, főleg mikor Ferdinánd kevésbbé szigorral, mint inkább intéssel és tanítással igyekezett a vallásegységet föntartani. Családja legtöbbnyire Tirol hegyei közt időzött, melyek lakói készséggel engedtek országuk megvédésére irányúló fölhívásának, midőn a schmalkaldeni szövetség hadai Ehrenberg várát elfoglalták s pusztítva nyomúltak az Inn völgyébe. Hogy később az ellenség Innsbruckig hatolhatott s V. Károly császárt majdnem elfogta, az sem a tiroliakon, hanem a császári udvaron múlt, mely Móricz szász választó által rászedette magát.

1562-ben gyűlt össze utolsó üléseire Trientben az a híres zsinat, melynek végzései a tiroli népre is nagy hatással voltak. Hogy ez a németországi egyházi mozgalomtól elvonassék s még szorosabban fejedelméhez kapcsoltassék, ahhoz egy más körűlmény, a török háborúk is járúltak, melyekbe Ferdinándot cseh és magyar királylyá való megválasztása bonyolította. Hogy e czélra pénzt kapjon, ismételve országgyűlést kellett tartania s a rendekkel személyes érintkezésbe lépnie. Több ízben vonúltak Tirol fiai a magyar csatatérre, hol a nemesség közűl többen dicsőséget és vagyont szereztek. Különösen kivált ez időben Cles Bernát trienti püspök, a király legbizalmasabb tanácsosa. Még ismertebb Frundsberg György, a ki egy ideig Tirol mezei hadainak kapitánya volt. A többi örökös tartományokkal való érintkezés megélénkűléséből nehány városnak, főleg Hallnak volt haszna, mely épen ez időben élte virágzása fénykorát.

I. Ferdinánd halálával új korszak kezdődik az ország történetében; más területekkel együtt külön uralkodót kapott II. Ferdinánd főherczeg, I. Ferdinánd második fia személyében; ennek neje volt a híres Welser Filippina, s ez időtől némi megszakítással száz évnél tovább volt az országnak saját uralkodóháza. Ez az idő szegény ugyan nagyobb eseményekben, mert Tirol s a hozzá tartozó részek területe sokkal kisebb volt, semhogy nyomatékosabb szerepet vihetett volna. Ennek következtében a kor nagy eseményei kevéssé érintették; háborúba nem keveredett, ellenség nem hatolt belsejébe, de a béke hosszú ideje annál fontosabb lett belső fejlődésére, ámbár az ellenreformáczió s a harmincz éves háború kora Tirolra sem hozott áldást, noha oly nyomorba sem döntötte, mint Németország többi részeit.

Miksa császár síremléke Innsbruckban a Ferencz-rendiek templomában.
Siegl Károlytól

II. Ferdinánd főherczeg uralkodása az egyház-vallási téren korszakos volt. Hogy Tirol népe most határozottan katholikus nép, hogy a papságnak a parasztságra s a polgárság nagy részére ma mindenütt döntő hatása van, annak oka főleg a XVI. század utolsó tizedeiben keresendő. II. Ferdinánd kezdettől fogva el volt határozva, hogy végrehajtja a trienti zsinat végzéseit, s mihelyt trónra lépett, a vele barátságban élő bajor herczegek példáját követve, erélyesen megkezdte az ellenreformáczió munkáját. Vérontásra nem volt szüksége; elég volt az országból való kiútasítás, a testi büntetés és fogság, melyeket azonban nagy számmal s kisebb kihágás esetén is alkalmazott. A lutheránus külfölddel való érintkezés szigorú felügyelet alá helyeztetett, az országban gyakran kutatták a gyanús könyveket; ezeket megsemmisítették s katholikus ima- és ájtatossági könyvekkel pótolták. Kiváló figyelmet fordított a főherczeg a papság erkölcsi emelésére és javítására, a melynél akkor nagyon szomorú állapotok, még egyházi és vallásos dolgokban is elijesztő tudatlanság, ágyasság és más bűnök harapóztak el. Példája és intései arra ösztönözték az egyházi főhatóságokat, hogy ők is fáradozzanak e visszaélések megszűntetésén.

II. Ferdinándnak ez iránybeli tevékenységéhez a brixeni és trienti püspökökkel fölmerűlt nehézségek szerencsés elintézése, Arco grófság bekebelezése, hol zavargások támadtak, a tiroli országos rendtartás megújítása, rendőri törvény alkotása járúltak. Még fontosabb volt a művészet és tudomány iránti érdeklődése. Fényes udvartartás, ünnepélyek és játékok kedvelője levén, a művészetnek bő alkalmat adott a virágzásra. Ősei iránti kegyeletből befejezte I. Miksa síremlékét az udvari templomban, hol a maga és első neje, Filippina számára szintén emelt síremléket; első neje részére Ambras várát is átalakíttatá s ott helyezte el a festmények-, fegyverek-, edények- s más régiségekből álló gazdag gyűjteményt, mely ambrasi gyűjtemény névvel világhírűvé vált. De udvartartása s művészetpártolása nagy kiadásokkal járt, s minthogy azokat az ország közjövedelmei nem fedezték, Ferdinánd jószágokat, várakat, uradalmakat volt kénytelen elzálogosítani s adósságainak tetemes részét a rendekkel vétette át.

Elhúnyta (1595) után II. Rudolf, mint a császári ház feje, vette át családja részére nehány évre az uralmat; azután testvéröcscse, Miksa, a német lovagrend nagymestere kapta önálló fejedelemségképen. Erélyes és ájtatos uralkodó volt, ki az ellenreformáczió művét végkép befejezte; bölcs takarékossággal s más alkalmas eszközökkel igyekezett az államháztartást rendezni s szívén viselte a honvédelem javítását is. Szerződésileg szabályozta a trienti és brixeni püspökök hadjutalékát s terveinek a rendeket is igyekezett megnyerni, melyek méltányolva jó kormányzatát, szívesen támogatták.

Miksa korai halála (1618) után, II. Ferdinánd császár Tirolt és kapcsolt részeit fivérének, V. Lipótnak adta át, eleinte csak kormányzás czéljából, utóbb külön fejedelemségképen a maga és utódai részére. Az új uralkodó Medici Claudia olasz herczegnőt vette nőűl s ezzel az olasz párt nagy tekintélyre tett szert az innsbrucki udvarban s az olasz fejedelmi udvarokkal és Olaszországgal való viszony jóval élénkebb lett, mint Németországgal. Lipót sokban nagybátyjára, II. Ferdinándra ütött; szerette a fényes udvartartást s a művészeteket, melyek az életet szebbé teszik. Csakhogy a nehéz idők miatt katonai készülődésekhez kellett látnia. A szomszédos Graubündenben támadt mozgalmak egy ideig komolyan fenyegették Tirol nyugati határát; mikor pedig a svédek Bajorországba nyomúltak, még nagyobb baj fenyegette az éjszaki határt. Ehrenberg vára védelme közben halt meg a főherczeg. Az udvartartás költségei s az ország biztosítására tett intézkedések őt is arra kényszerítették volt, hogy ismételve összehívja a rendeket s pénzt kérjen tőlök; ezek azonban nem akartak további adósságot átvállalni vagy új jövedelmi forrást nyitni, hanem keservesen panaszkodtak eddigi terheik és jogaik csorbítása miatt.

Cles Bernát bíbornok.
A trienti „Museo civico”-ban levő kép után, Siegl Károlytól.

Lipót halála után kiskorú fiai nevében neje, Claudia, vitte a kormányt; II. és III. Ferdinánd mint társgyámok támogatták. A kormányzatban főleg Biener Vilmos, a híres kanczellár tanácsával élt, ki az uralkodói jogokat a trienti és brixeni egyházak, valamint a rendek ellenében sikeresen megvédte. De, hogy a népet a harmincz éves háború vészes hatásai ellen megoltalmazza, az sem neki, sem úrnőjének nem állt hatalmában. Ki nem lehetett kerülni, hogy olasz és spanyol zsoldos csapatok át ne vonúljanak az országon, mi sok bajt okozott, mert a nyers katonák egész falvakat fölperzseltek, loptak és fosztogattak, s örökségűl a pestist hagyták az országban.

Mikor Claudia legidősebb fia, Károly Ferdinánd nagykorúvá lett, anyja átadta neki a kormányt; ezzel Biener is elveszté befolyását s az olasz párt kerekedett fölűl az udvarban. Ez, minthogy halálosan gyűlölte Bienert, megrontására használta hatalmát. Bienert felségárúlással vádolták s Rattenberg várában lefejezték. Ekkor az innsbrucki udvari élet még inkább az egykorú olasz udvarok jellegét öltötte fel, s az újonnan épűlt innsbrucki színházban még olasz színdarabokat is játszottak. A számos ünnepélylyel és mulatsággal járó költség a fejedelmi pénzügyeket még inkább megrontotta, s minthogy a tetemes összegek, melyeket Francziaország az Elzászban és Sundgauban levő osztrák birtokok és jogok átengedéseért fizetett; hamar elfogytak, ismét fejedelmi jogok és javak elzálogosításához vagy eladásához kellett folyamodni. Így adták el a Prättigauban levő régi családi jószágokat is. Károly Ferdinánd nőtlenűl és hirtelen húnyt el egy vadászaton Eppanban, s azt hiszik, nem természetes halállal. Őt követte öcscse, Zsigmond Ferencz, ki a zilált háztartást rendezni igyekezett; de uralkodásának rövid volta meghiúsította a fennálló bajok alapos orvoslását.

Korai elhúnytával (1665) kihalt a tiroli uralkodóház s az ország I. Lipót császár személyében ugyanazon fejedelmet kapta, mint a Habsburg-család többi örökös tartományai. A belső helyzet a XVII. század folyamán nagyon roszra fordúlt, az összes jövedelmi források leapadtak, némelyik egészen megszűnt; a XVI. század közepén nagy jövedelmet hozó bányák azóta folyton hanyatlottak s részben veszteséggel jártak. A szállítási ipar sokat szenvedett a harmincz éves háborútól, s végűl kereskedelem és forgalom egészen megakadt. A pestis messze vidékeket elnéptelenített, mi a mezőgazdaság érzékeny károsításával járt. Az általános anyagi hanyatlást nem csekély mértékben elősegítette a kor élvhajhászata, mely minden osztályban uralkodott. A nemesség épen ez időben vetette meg pazar életmódjával, melyet Innsbruckban vagy váraiban folytatott, hanyatlása alapját. A kornak ez irányát az egyházi és erkölcsi állapotok javúlása sem ellensúlyozhatta. Pedig a vallásos eszme épen a XVII. század folyamán járta át mindinkább a társadalom rétegeit. A papi állások szaporodtak, sok új kolostor alakúlt, s számos templom és kápolna épűlt az ország minden részében; a társúlati szövetkezés roppant lendűletet vett. A papság teljes hatalmat nyert a népen, az uralkodó és a nemesség kiválóan a jezsuiták hatása alatt állt, az alsó néposztályok bizalma főleg a koldúló barátok felé fordúlt.

Frundsberg György kapitány.
Amberger Kristófnak a berlini kir. képtárban levő festménye után.

I. Lipót császár nevében Tirol ügyeit a titkos tanács, az uralkodó család legfőbb hatósága, mely II. Ferdinánd főherczeg óta fejlődött ki, vezette s az ország Lipót, valamint fiai uralkodása alatt külön, a többi örökös tartományokkal szorosabb kapcsolatban nem álló közigazgatási területet alkotott. De a fejedelmi kanczellária Bécsbe tétetett át s a császári udvari kanczellárnak rendeltetett alá. I. Lipót uralkodásának két első tizedében oly férfiú volt a feje, a ki nem ugyan születése, hanem előbbi tevékenysége alapján tiroli volt: a híres, 1667-ben bárói rangra emelt Hocher János Pál, kinek az ország az innsbrucki egyetemet köszöni. A többi örökös tartományokkal való összeköttetés hatását Tirol csakhamar érezte, mert habár közvetlenűl nem sujtották is azok a háborúk, melyeket a császár a francziák és a törökök ellen viselt, pénzáldozatot mégis kellett értök hoznia, s elég tiroli ment el katonának is. Ezzel meg a katonai szellem ébredt újra az országban s így Tirol nem volt egészen készűletlen, midőn a spanyol örökösödési háború világtörténeti föladatot jelölt ki számára.

Már Jenő herczegnek 1701-ben Olaszországba való híres bevonúlását támogatták Dél-Tirol lakosai részint buzgó hozzájárúlással, részint kötelességszerű titoktartással, úgy, hogy a herczeg egész váratlanúl jelenhetett meg az ellenség mögött a Pó síkságán. Egyenesen döntő lett a tiroliak magatartása az 1703. év hadi eseményeire nézve. Akkor Miksa Emánuel bajor választó az Olaszországban működő Vendôme franczia fővezérrel Tirolon át akart egyesűlni. Nagyobb ellenállás nélkűl az Alsó-Inn völgyén Innsbruckig nyomúlt tehát s megszállta a várost, valamint Kufstein és Rattenberg várait. De, mikor a fővárosból a Brenneren át Dél-Tirolba akart nyomúlni, seregestől állták útját a népfölkelők, főleg a kitűnő lövészek, kiket a Brixenben ülésező honvédelmi bizottság rendelt oda. Ezek lehetetlenné tették neki az átvonúlást, s így több kísérlet után kénytelen volt Innsbruckba visszatérni. Még roszabbúl járt seregének az az osztálya, melyet a Felső-Inn völgyébe küldött, hogy a Vintschgaun át nyomúljon Dél-Tirolba. Midőn ez Landeckből a völgyszoroson át Prutzba vonúlt, a tiroliak előre készített kőlavinákkal nagyobb részét agyon verték; a visszavonúló maradékot pedig a Sterzinger Márton vezetése alatti népfölkelők rakták meg keményen. E csapás után a választó csakhamar eltávozott Tirolból, de a tiroliak nyomon követték s pusztító betörést tettek bajor földre.

Vendôme herczeg csak a bajorok visszavonúlása után nehány héttel nyomúlt az országba s nagyobb ellenállás nélkűl Trientig, a hasonnevű herczegség fő helyéig ért, azt nehány napig lövette. De az őrség vitézi ellenállása s a bajorok visszavonúlásának híre arra bírta a francziákat, hogy csakhamar ők is távozzanak. Így Tirol megszabadúlt az ellenségtől, s Miksa Emánuel és Vendôme terve meghiusúlt.

A háború további folyama Tirolt nem érintette ugyan, de szükségessé tette a hadi készűlődést, mi a honvédelem javítását mozdítá elő. Lipót utódja, VI. Károly császár, uralkodása kezdetén teljes országgyűlést tartott s maga is megjelent az országban. A tiroliak élénk örömmel fogadták s mindig hívei maradtak. Midőn 1720-ban a teljes országgyűlés elé terjeszteté a pragmatica sanctiót, a híres állami alaptörvényt, ezt annál szívesebben elfogadták, mert nem várták, hogy ez ügyben őket is megkérdezik. VI. Károly beleegyezésével 1722-ben egy fontos rendi intézményt, a (rendi) activitást alakították meg; e rendi testületnek az volt a hivatása, hogy az országgyűlés határozatait végrehajtsa s a rendek folyó ügyeit ellássa.

Hall 1649 táján.
Merian Mátyásnak Zeiller „Topographiá”-jában megjelent egykorú rajza után.

Az új korszak, mely Ausztriában Mária Terézia kormányzásával kezdődik, csakhamar Tirolban is érezhetővé vált. Ugyanazon legfőbb hatóságokat kapta, mint a többi örökös tartományok, saját országos hatóságai pedig a többiek módjára alakíttattak át. Ugyanazon rendeletek és törvények léptek életbe itt is, mint amazokban s kiszorították, pótolták, kiegészítették a hazai jogszabályokat. Az államhatalom mélyebben benyúlt minden dologba, s ehhez képest csökkent a rendek és a rendi hatóságok hatalma.

Az új irány először a katonai téren érvényesűlt; ösztönzést erre a császárné első háborúi adtak, melyek a monarchia fenmaradásaért vívattak. Míg eddig a tiroliak csak esetről esetre szoktak katonát és pénzt megszavazni, s csak a XVIII. században alakítottak egy állandó országos zászlóaljat: most két-három zászlóaljból álló országos ezred szervezésére kellett magukat elhatározniok. Ezek toborzása az országban történt ugyan, de szükség esetén a határokon kivűl is alkalmazták a csapatokat; a költség felét az ország viselte. Később ez ezredhez még egy járúlt s a népfölkelés is újjá szerveztetett, mely czélból minden fegyverfogható embert összeírtak. De a tiroliak annyira irtóztak a katonai kényszertől, hogy az országos ezredet nagyobb részt külföldi katonákból kellett összeállítani. Ennek következtében a hét éves háborúban csak igen kevés tiroli küzdött a harczmezőn, s az ország – kivéve az osztrák örökösödési háború első éveit, mikor az éjszaki határ volt fenyegetve, – Mária Terézia egész uralkodása alatt teljes nyugalmat élvezett. Ez idő folyamán számos újítás történt. Az első az országos hatóságokat érintette. A titkos tanács s az alája rendelt kormány és udvari kamara helyére a repraesentatio és az udvari kamara lépett, de csak rövid időre, mert csakhamar ezeket is a gubernium váltotta föl, melynek élén a kormányzó állt. Ez új hatóságoknak sokkal tágabb volt a hatáskörük, s hogy még inkább bővűljön, a császárné hat kerületi hivatalt szervezett, melyek által az országos hatóság beleavatkozhatott a rendi hatóságok dolgaiba. Számos ügykört is a politikai hatóságokhoz vont; így a rendőri tevékenység kiterjesztetett s reá bízatott az egyházi és kegyes alapítványi vagyon kezelésének ellenőrzése. Egészen új közigazgatási ág volt az iskola- és oktatásügy vezetése.

A császárné első sorban a főiskolát, azután a középiskolát, melynek tantervét a görög és latin fölvételével bővítette, helyezte állami felügyelet alá. Az 1677 óta fennálló innsbrucki egyetem védnöksége a kormányzóra, a hat országos gymnasium vezetése és ellenőrzése, valamint az Innsbruckban akkor állított nemesi convictus a legfőbb országos hatóság egyik osztályára, a tanügyi bizottságra ruháztatott. Ugyanez kapta a népiskola fölötti főfelügyelet jogát, melyet maguk a kerületi hatóságok ellenőriztek. A császárné a legnagyobb mértékben gondot viselt a népiskolára, melynek tulajdonképeni megalapítójáúl Tirolban őt tekinthetni. Voltak ugyan már a XV. és XVI. században iskolák a nagyobb helyeken, csakhogy a XVI. század későbbi folyamán hanyatlásnak indúltak, a kis helyeken pedig épen nem volt iskola. A XVI. század végén s a XVII-nek elején a népoktatás Tirol számos vidékén szertelenűl rosz lábon állt, s városban és falun sokan nőttek föl még a legelemibb hitoktatás nélkül is. Ez megszűnt ugyan a vallásos élet föllendűlésével, de más mint vallásos oktatásban a gyermek falun a legritkább esetben részesült, a városban pedig a tanítás teljesen magánügy volt; sem az egyházi, sem a világi hatóságok nem törődtek a világi tárgyak tanításával. Csak Mária Terézia törekedett arra, hogy az elemi ismeretekben az egész nép oktatást nyerjen s egyes tiroliak buzgón támogatták nemes törekvéseiben. Ilyenek voltak gr. Enzenberg Cassian Ignácz kormányzó, Agsthofer, Tangl, Demoser papok s mások. A népoktatás már tetemesen javúlt volt, mikor azt a császárné Tirolban az első népiskolai törvény kihirdetésével szilárd alapra fektette. Az eltörölt jezsuita szerzet javai, az egyházi hagyatékok egy harmadának fele s más járúlékok fordíttattak az iskola-alap gyarapítására.

II. Ferdinánd főherczeg.
A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levó festmény után König Frigyestől.

Nem oly nagy változást idéztek elő Mária Teréziának az igazságszolgáltatás terén eszközölt reformjai. Mivel abbeli terve, hogy általános polgári törvénykönyvet alkosson, nem valósúlt, megelégedett azzal, hogy egyes rendeletekkel javítsa az elavúlt állapotokat. De az új bűntetőtörvény Tirolban is életbe lépett. A császárnénak abbeli törekvése, hogy az alsóbb osztályok helyzetét javítsa, itt kevesebb sikerű volt, mint más tartományokban. Tirolban a szabad paraszt osztály soha sem veszett ki egészen, a XVII. század folyamán s a XVIII-nak első tizedeiben pedig az egész paraszt lakosság helyzete szembetűnően jobbra fordúlt. A nagyobb rész még fizetett ugyan adót a földesúrnak s különböző robotot végzett, de ez csak kevés vidéken volt túlságosan terhes; gyakran pedig kevésbbé tehernek, mint inkább a jobbágyi viszony jelképének lehetett tekinteni. A parasztságnak nem csekély része teljesen szabad birtokos volt, sőt nemesi jószágot és várakat is bírt. Mert a nemesi rend a XVII. század első fele óta egyre hanyatlott, s egy várat a másik után, egy jószágot a másik után adott ki kezéből. Mint a parasztság, úgy a polgári osztály is emelkedett, ámbár egyes városok a XVII. század megpróbáltatásait nem heverték ki, főleg azok, melyek virágzásukat a bányászatnak köszönték, mint Hall és Sterzing. Annál inkább fejlődtek a többiek, mint Innsbruck, Bozen, Trient, Rovereto. Mindezek következtében Mária Teréziának a földesurak önkénykedésének korlátozására vagy az ipar fejlesztésére vonatkozó rendeletei Tirolban kevésbbé voltak fontosak, mert nem igen volt rájok szükség.

Máskép állt a dolog azon reformokkal, melyek az állami jövedelmek szaporítását czéIozták. Az országos bizottságtól évenként új országos adó megszavazását kivánták, mi a rendek adómegajánlási jogát csökkentette. Különben a császárné a rendek megkérdezése nélkűl is vetett ki új adókat. Még nagyobb baj volt a pénzrendszer megromlása, mely zavargásokra is adott alkalmat. Máskülönben a tiroliak rendkivűl ragaszkodtak a császárnéhoz, s a rendi bizottságok örökös panaszai nem tekinthetők a nép szavának, mert még az általános országgyűlés (mit Mária Terézia soha sem tartott) sem képviselte volna akkor az egész népet, mivel a parasztság nagy része vagyoni föllendűlése mellett is csak földesurai által volt benne képviselve, az újonnan keletkezett nemesség pedig egyáltalán nem, noha aránylag sokkal hatalmasabb és gazdagabb volt a réginél; a városok, köztük a legvirágzóbbak szintén vagy épen nem, vagy csak hiányosan voltak ott képviselve. Még sokkal csekélyebb fontosságot tulajdoníthatni magában véve a rendi bizottságok nyilatkozatainak, mert azok sokkal inkább személyes és családi, mint rendi vagy nemzeti érdekeikről gondoskodtak. Egészben véve a tiroliak meg voltak elégedve Mária Terézia uralkodásával. Érezték, hogy új szellem járta át a közéletet, melynek lehelletére az anyagi és szellemi műveltség fölélénkűlt. Rendeletek jelentek meg, melyek puszta telkek mívelésére, községi földeknek rétekűl és szántókúl való fölosztására, a bortermesztés korlátozására, eperfa-ültetésre, stb. vonatkoztak. Az oktatásügy föllendűlése s a mindent átható új szellem a művészetnek és tudománynak is javára vált.

Welser Fhilippina.
A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levó festmény után König Frigyestől.

Mennyire szerették a tiroliak a császárnét s egész családját, azt azon nagy örömben fejezték ki, melyet lnnsbruckban való hosszabb időzése alkalmából nyilvánítottak. Itt ment végbe Lipót főherczeg esküvője Mária Ludovica spanyol infansnővel; itt halt meg 1765 augusztus 18-án egész váratlanúl szélhűdésben I. Ferencz császár. E két eseménynek emléke az Innsbruck városa bejáratánál akkor emelt diadalkapu.

Mária Terézia tevékenységénél nagyobb változásokat idéztek elő Tirol állapotában II. József császár reformjai. Első sorban egyházi újításairól áll ez, minek oka az ország szigorúan katholikus jelleme volt. Tirol a XVII. század folyamán nemcsak kizárólag katholikus ország lett, melyben csak kevés zsidó családot tűrtek meg nagy nehezen, hanem a vallásos élet is szokatlan lendűletet vett. Egyetlen más koronaországban sem volt a papok száma és tekintélye oly nagy, mint itt. 1781-ben csupán a brixeni egyházmegyében 845 világi pap, 1.048 szerzetes és apácza élt, magában Német-Tirolban pedig 46 férfi- és 21 női zárda volt. Tirol több vidéke külföldi ordinariatusok alatt állt s élénk volt az érintkezés Olaszországgal és Rómával, hol számos tiroli ifjú nyerte kiképzését a Collegium germanicumban.

Ilyen körűlmények közt II. Józsefnek már abbeli igyekezete is, hogy az egyház fejének befolyását lehetőleg korlátolja, minden belföldi egyházi hatóságot állami ellenőrzés alá vessen s az idegent kizárja birodalmából, szükségképen nehézségekbe ütközött. Türelmi és házasságügyi pátense még kevésbbé tetszhetett a tiroliaknak. Még súlyosabban érintette őket a klastromok eltörlése, több templom bezárása s a középponti papnövelde fölállítása Innsbruckban, mert a megszűntetés 10 női s ugyanannyi férfi-zárdát sujtott, köztük négyet, a melyeknek apátja a főpapi rendhez tartozott, továbbá az innsbrucki ferenczrendi és kapuczinus zárdákat, melyeket különösen szerettek. Ez intézkedések a szerzetesek számát 644-re csökkentették. De a legérzékenyebben sujtotta a tiroliakat az isteni tisztelet reformja: némely ünnep és ájtatosság megszűntetése, az oltárok díszítésének s az isteni tisztelet ünnepélyességének korlátozása, a búcsújárás és körmenet, továbbá a zivatarkor való harangozás betiltása. A szabad szellem, mely az egész iskolaügyet átlengte, az ájtatos hívekben aggodalmat keltett s az innsbrucki egyetemnek lyceummá való leszállítása számos családnak anyagi kárt okozott.

Nem oly mélyre hatók voltak az igazságügyi reformok, ámbár ezeket is érezte a társadalom minden osztálya. A múlt patriarchalis jogviszonyaihoz ragaszkodva, a tiroliak az újításokban régi jogaik és szabadalmaik sokszoros sérelmét látták. Az új igazságügyi törvények részben csakugyan nagyon erősen eltértek az addigi jogszokásoktól, vagy pedig megnehezítették s megdrágították a jogszolgáltatást. Az örökös tartományok számára készűlt bírósági rendtartás életbe léptetése következtében számos régi bírói hatóság megszűnt, melyekért az Innsbruckban és Bozenben alakított elsőfokú törvényszék s a klagenfurti fölebbviteli bíróság nem nyújtott kellő kárpótlást, s főleg az esett roszúl a lakosságnak, hogy a tiroli bírósági hatóságok az országon kivűl levő főtörvényszéknek rendeltettek alá.

V. Lipót és Claudia.
Az innsbrucki Ferdinandeumban levő bronz dombormű után, Siegl Károlytól.

Kevesebb okuk volt a panaszra a tiroliaknak a pénzügyi újítások miatt. A határ- és útvámoknál a császár nagyon kiméletesen járt el. Az új örökösödési adó, valamint a bélyegilleték behozatala erős visszatetszést keltett ugyan, de az adóügy rendezése fölötte hasznos munka volt, s főleg a vidéki lakosságnál keltett nagy örömöt, mert az adózást igazságosabbá tette, a közjövedelmeket pedig gyarapította. II. Józsefnek az anyagi érdekek gondozására irányuló törekvéseit sem lehetett egészen becsmérelni, ellenben az uralkodónak épen legnemesebb törvényét, mely a jobbágyságot megszűntette, legkevésbbé Tirolban érezték. Annál súlyosabb volt a nagy szabadsághoz szokott parasztokra nézve az újonczozás. Az ifjú legények külföldre vagy a távoli hegységbe való meneküléssel, sőt nem ritkán öncsonkítással igyekeztek magukat a katonai szolgálat alól kivonni.

Még inkább sértette a tiroli nép szabadság- és önérzetét a rendi alkotmány megdöntése. József császár ugyanis nemcsak a két rendi activitást szűntette meg, hanem ügyeik nagyobb részét a tartományi syndicusra ruházta, ki mint guberniális tanácsos egészen a guberniumtól függött; a többi rendi testületektől is megvont minden önállóságot. Azok, kiket e rendszabályok első sorban érintettek, az elmozdított tisztviselők és bizottsági tagok, dús jövedelmöket és hatalmukat elvesztvén, József reformjainak s helytartójának, gróf Sauernek, legengesztelhetetlenebb ellenségeivé lőnek; ők adták ki először a közországgyűlés összehívásának jelszavát. Izgatásaik viszhangot keltettek s hozzájok csatlakoztak mindazok, kiket a császár újításai többé-kevésbbé bántottak vagy károsítottak. Sauer gróf, ki az országgyűlés összehívására irányúló kívánságban az uralkodói tekintély csorbításának szándékát látta, minden ide vonatkozó előkészűletet meghiúsítani igyekezett. De az országban nyilvánúló forrongást Bécsben mégis számba vették s az uralkodót rábírták, hogy vonja vissza a legnépszerűtlenebb rendszabályt, az egyházi ájtatosságokra vonatkozó rendeletet. II. József nem sokára meghalt s utóda, II. Lipót, a legtöbb újítást eltörölte. A tiroli ellenzék már az ország beútazásakor eléje terjesztette panaszait s igéretet vett a közországgyűlés összehívása iránt. Ez 1790 július 22-én nyílt meg s császári biztossá egy népszerű egyéniség, gróf Enzenberg Ferencz, kit ifjú korában Mária Terézia „a szép Franczi”-nak nevezett, küldetett ki. Még mielőtt az országgyűlés megnyittatott, a császár eltörölte az újonczozást, később pedig a középponti papnöveldét. Az országgyűlés összehívása mindenütt nagy lelkesedést keltett s nemes, polgár és paraszt tömegesen sietett Innsbruckba. Ez országgyűlés látogatottabb is volt, mint minden előbbi; a szavazók száma 580-at tett. Főleg az anyakönyvvezetés rendezésével, a II. József reformjai elleni számos panasz előterjesztésével, új tartományi rendszer alkotásával, új tartományi főnök, új bizottságok és tisztviselők, valamint a császári udvarhoz rendelt küldöttség választásával foglalkozott. A fenforgó ellentétek s egyesek dicsőséghajhászó és önző törekvései miatt elég mozgalmas ülések voltak; de az udvari biztos barátai többségben maradtak gróf Sauer hívei s mások ellenében. A teljes országgyűlés szeptember 11-én záratott be; hetven év óta ez volt az első, azóta pedig a leges-legutolsó.

Az új tartományi rendszer lényegében csak az 1722 óta fönnálló szervezet megújítása volt; minden messzebb menő indítvány kisebbségben maradt. Ez okból a munkálat csak sokféle korlátolás mellett nyert legfelső megerősítést. Ellenben az előterjesztett kérelmek és panaszok nagyobb részt orvosoltattak. Lipót Tirolnak külön fölebbviteli bíróságot állított Innsbruckban s több népszerűtlen igazságügyi törvényt eltörölt, vagy az új általános polgári törvénykönyvben a tiroliak óhajaihoz képest módosíttatott; új tanúlmányi rendtartást is alkotott. Legkevésbbé az egyházi ügyekben elégítette ki a tiroliak kivánságait. A kerületi hivatalok megszűntetése iránti kérést kereken elutasította s II. József számos más újítását is érintetlenűl hagyta.

Hocher János Pál.
Bécsben, Enzenberg Artúr gróf birtokában levő festmény után, König Frigyestől.

Lipót rövid uralmát a leghosszabb és a legnevezetesebb, II. Ferencz király kormányzata követte, miközben a tiroliak a francziákkal s a bajorokkal vívott küzdelmekben halhatatlan dicsőséget arattak. Ferencz császár már uralkodása első éveiben igen kegyes volt irántok s panaszaik és kérelmeik legnagyobb részét meghallgatta. A rendek ezért ismételt adómegajánlással, a tartományon átvonúló csapatok élelmezésével s újonczok toborzásával nyilvánították hálájokat. Midőn az első coalitio háborúja Tirol határaihoz is közeledett, az Innsbruckban és Bozenben székelő két rendi activitás a tartomány védelme körűli tevékenységben jóval nagyobb buzgóságot tanúsított, mint a tartomány félénk kormányzója s a császári sereg főparancsnoka, ki a győztes ellenség elől Tirol bérczei közé húzódott vissza s Mantua várát az ellenség ostromának tette ki.

Noha az ország alig volt valaha oly kevéssé elkészűlve a háborúra, mint akkor, nehány hét múlva, 1796 június elején sok száz honvéd sietett a fenyegetett helyekre s támogatta Wurmser tábornagy osztrák főparancsnoknak Mantua vára fölszabadítására tett első kisérletét. Mikor ez meghiúsúlt s Tirol a császári sereg visszavonúlása következtében délen és éjszakon nagy veszélybe kerűlt, ez csak fokozta a tiroliak bátorságát és harczvágyát; ezrenkint engedtek annak a fölhívásnak, melyet gróf Lehrbach, a bátor udvari biztos intézett hozzájok s élénk részt vettek Wurmser második kísérletében is. Mikor Vaubois tábornok szeptemberben a Lager-völgybe nyomúlt, Trientet megszállta s Davidovich császári tábornokot San Micheléig szorította vissza, a tábornokhoz számos honvéd- és lövészszázad csatlakozott. Ezekkel serege 19.000 főre emelkedvén, újra előnyomúlhatott s támogathatta a császári fő sereget, mely Alvinczy vezetése alatt a harmadik fölmentő kísérletet tette, s öt napi harcz után arra kényszerítette Vauboist, hogy kivonúljon az országból. Alvinczynak Arcolénél szenvedett veresége Tirolt új veszélylyel fenyegette. A negyedik fölmentő kisérletkor, melyet Alvinczy 1797 elején tett, több honvédszázad kisérte Davidovich tábornokot, a Tirolból előnyomúló hadtest parancsnokát s vitézűl harczolt Rivoli magaslatain.

Gróf Enzenberg Cassian Ignácz.
Az Enzenberg Artúr gróf birtokában levő eredeti festmény után.

Alvinczy Friaulba vonúlván vissza, a tiroliak a császári fő seregtől elhagyatva s csak három dandártól támogatva, a saját erejökre maradtak. E csekély seregtől nem akadályozva nyomúlt Joubert franczia hadvezér 1797 január végén Trientig s megszállta az Etsch völgyét egész Salurn tájáig; az volt a föladata, hogy útat törjön magának Tirolon át s támogassa Napoleonnak Károly főherczeg elleni műveleteit. De első előnyomúló kísérletét meghiúsította a császári sereg, melyet 94 lövészszázad támogatott; csak márczius 20 és 21-ki második támadása után kényszerűltek az osztrákok és tiroliak tetemes veszteséggel visszavonúlni; a fő sereg Brixenen át Sterzingbe, a másik a Töll mellé húzódott. De az ellenség csak harczolva és veszteségek árán követhette a hátrálókat, Brixennél pedig legyőzhetetlen ellenállásra talált. Mert ekkor Német-Tirol lakói tömegesen fölkeltek s ápril 2-án elhatározták, hogy arczban, két oldalt s hátban támadják meg az ellenséget. A balszárny a hegységen s a Valser-völgyön át csakugyan Vintl felé és Spinges magaslatain, a jobb szárny Pensen és Schaldersen át Vahrn felé, a derékhad pedig a Brenneri úton nyomúlt előre. Mindkét szárny, főleg a bal Wörndle Fülöp országos lövész-őrnagy vezetése alatt csodákat mívelt vitézségével; de a parasztok az Eisacktól nyugatra levő magaslatokon csupán e magaslatok megvédésére szorítkoztak, a pusterthaliak pedig nem gyűltek össze a kellő időben. Így az ellenség még az nap visszavehette az elvesztett hadállásokat. A Delmas tábornok alatti franczia utóvéd is tarthatta magát Bozenben és környékén Loudon tábornok ellen, kit katonáin kivűl 8–10.000 honvéd támogatott. De az osztrákoknak és tiroliaknak itt is, amott is ismétlődő támadásai miatt Joubert a Pusterthalon, Delmas pedig délen visszavonúltak s ápril 13-án az ellenség egész Tirolból kivonúlt, a leobeni előzetes s a campo-formiói végleges béke (1797) pedig biztosította Tirolt a további támadás ellen.

De, minthogy e békében Milano elveszett, Tirol helyzete veszélyesebbé vált, mert délnyugaton a nyugtalan cisalpin köztársaságot kapta szomszédúl, a svájczi szövetségnek egységes helvécziai köztársasággá való átalakítása után pedig Francziaország hatalma nyugaton is egész határaig ért. Ennek folytán a második szövetség háborújának kitörésekor Tirol nyomban fenyegetve volt, miért is Ferencz császár a tartományban külön hadsereget alakított s Graubündent is elfoglaltatta, Vorarlbergbe pedig az éjszaki hadsereg egy hadtestét rendelte, mikor hadai Dél-Németországon s Olaszországon át előre nyomúltak. A tiroliak szintén a legnagyobb gondot fordították határaik védelmére s gróf Bissingen kormányzó és udvari biztos fölhívására számos lövészszázad sietett a fenyegetett pontokra. De az áldozókészség nem mentette meg Tirolt az ellenség betörésétől. Massena merész alvezére, Lecourbe, még márczius közepén Martinsbrucknál megtámadta az osztrákokat és tiroliakat, s midőn báró Knezevich ezredes vitézűl visszaverte, Dessoles tábornokkal együtt újra az országba igyekezett nyomúlni, s ekkor siker kisérte vállalatát. Knezevich kénytelen volt megadni magát s a francziák megszállták a naudersi kerületet. Hasonló szerencsével működött Dessoles s egész Schludernsig hatolt. A határkerületek roppantúl szenvedtek, főleg Vintschgau felső része, mert az ellenség Glurns, Mals és Schluderns községeket fölperzselte. Szerencsére az osztrákoknak Olasz- és Németországban aratott győzelmei a francziákat nehány nap múlva visszavonúlásra kényszerítették, s mikor gróf Bellegarde tábornok, Tirol főparancsnoka, Engadint meghódította, Tirol ez évre minden veszélytől megmenekűlt.

Az innsbrucki diadalkapu.
Bernt Rudolftól

Annál nagyobb aggodalom merűlt fel Tirol biztonsága iránt a következő 1800-dik évben. Bonaparte a Melas vezetése alatti osztrákokat Marengónál megverte s arra kényszeríté őket, hogy egész Felső-Olaszországot a Mincióig oda hagyják, Moreau pedig Dél-Németországból az Isaron túlra szorította őket vissza s július 15-én a parstorfi fegyverszünetet erőszakolta ki tőlök. Ez által Tirol éjszaki és déli határa, sőt a tartomány egy része, a reuttei kerület is az ellenség kezébe kerűlt. Az ismételten megújított fegyverszünet idején János főherczeg, az éjszaki hadsereg új főparancsnoka, többször meglátogatta Tirolt s megszemlélte a határszorosokat. Mikor a háború újra kitört s csakhamar még kedvezőtlenebb lefolyást vett, a tartomány helyzete is aggasztóbbá vált, az ellenség mindenfelől özönlött határaira, de mindenütt véres fejjel veretett vissza. Annál súlyosabban érintették a tiroliakat a steyri fegyverszünet föltételei, melyek arra kényszerítették az osztrákokat, hogy a tartomány éjszaki felét oda hagyják, a délit pedig kitegyék az ellenség újabb támadásainak s megengedték neki, hogy az éjszaki határszorosokon levő erődítményeket szétrombolja. A vidéki lakosság e miatti elkeseredése csaknem tettlegességekben tört ki, minthogy az ellenség a kijelölt határvonalat nem tartotta tiszteletben s betört a vonaltól éjszakra eső területre; csak mikor az ellenség Tirol éjszaki részéről elvonúlt, nyugodtak meg a kedélyek. Dél-Tirol azonban tovább is az ellenség kezén maradt. A lunevillei béke (1802) véget vetett Tirol szomorú helyzetének s egysége a lakosság kérésére visszaállíttatott. Márczius végén az ellenség Dél-Tirolból is kivonúlt.

A két háború kimerítette Tirolt, melynek külső helyzete is roszabbra fordúlt, mert a lunevillei béke a cisalpin köztársaság helyére a még veszélyesebb olasz köztársaságot tette s új hatalmaskodásokra egyengette a francziák útját. De nagy hasznot is hozott Tirolnak, mert beléje kebeleztettek a brixeni és trienti püspökségek, melyek Ferencz császárnak jutottak. Ezzel Tirol grófság területe tetemesen gyarapodott, mert a brixeni püspökség kiterjedése 17 négyszög mérföld volt 26.000 lakossal, a trientié 65 négyszög mérföld 146.000 lakossal.

A körűlmények a kormányt a béke idejének buzgó fölhasználására sarkalták, mert senki sem hitte, hogy ez a béke sokáig tart. A birodalmi hatóságokban meg is volt az érzék és a tett-erő a szükséges reformok kivitelére, de a tartományi hatóságokról ez kevéssé mondható; ezek inkább akadályozólag viselték magukat. Így még a sürgős javítások is vagy abban maradtak, vagy csak félig hajtattak végre. A legtöbb figyelmet természetesen a honvédelemre fordították. De a rendek állhatatosan visszautasították az új népfölkelési tervezetet, s a kormány kénytelen volt a régi rendtartást föntartani s csak az ide vonatkozó összeírások tökéletesbítését s a csapatok jobb szervezését és iskolázását sürgette. A közigazgatás és igazságszolgáltatás terén való reformokat a püspökségek bekebelezése tette szükségessé. Az új kerületi beosztás a brixeni törvényszéki kerületeket a brixeni vagy bozeni kerületi hivatalokhoz, a trientieket a roveretói és trienti kerületi hivatalokhoz osztotta be, s ezzel a legfőbb tartományi hatóságok, a gubernium és a fölebbviteli törvényszék alá rendelte. Egyház-politikai és iskolaügyi téren a rendek főleg II. József császár összes újításait igyekeztek megdönteni s a papoknak az iskolákra való hatását gyarapítani. A kormány készségesen teljesítette óhajtásaikat s a kolostorok minden korlátozása csakugyan megszűnt, az iskola pedig még nagyobb függésbe jutott az egyháztól. Ellenben arról hallani sem akartak a rendek, hogy az újonnan bekebelezett részek arányosan képviseltessenek az országgyűlésen, mert attól féltek, hogy elvesztik hatalmuk egy részét. Még kevésbbé gondoltak arra, hogy a háború sújtotta vidékeket tartósabban megsegítsék s mindig a kormány újabb engedményeire számítva, arról sem gondoskodtak, hogy a tartományi háztartást rendezzék. A tartomány anyagi helyzete az évek folyamán mégis javúlt valamivel, mert több jó termés volt s a kereskedelem és forgalom lendűletnek indúlt.

Tirol tehát kevéssé volt kész az 1805 nyarán kitört új háborúra. Szerencsére a háború egy ideig a tartománytól távol folyt s időközben a honvédelmi intézményeket jobb karba lehetett helyezni. A császár tetemes hadat küldött a tartomány védelmére, az országgyűlés pedig végre rendezte a hiányos népfölkelési szervezetet. Új szellem hatotta át a honvédelmet, mikor fő vezetését maga János főherczeg vette át. Ekkor a két első csapat lelkesűlten vonúlt az éjszaki határszorosokhoz, míg a harmadik éjszakkeleten és éjszaknyugatón szállta meg a határt. De ideje is volt, mert Napoleon e közben Németországban az osztrák hadsereget, mely Ulmig nyomúlt elő, szétverte s nagy részét vezérével együtt elfogta; Ausztria határáig való előnyomúlását mi sem gátolta tehát, mert Württemberg és Baden már nyíltan pártjára álltak. Mikor az ellenséges sereg az Inn felé vonúlt, az Olaszországban Károly főherczeg alatt győzedelmes osztrák seregnek, valamint az egyesűlt tiroli hadtestnek is vissza kellett vonúlnia. János főherczeg szintén távozni készűlt, mikor az ellenség éjszakon és éjszakkeleten a tartomány határához közeledett. Amott Ney tábornagy november elején a Scharnitz és Leutasch felé, itt Deroy tábornok egy hadosztálylyal a Strub-szoros ellen nyomúlt. Swinburne alezredes, a scharnitzi szoros őrségének vitéz parancsnoka a legvégsőig védeni akarta ugyan magát, de az ellenség a meg nem szállt határon megkerűlte hadállását s megadásra kényszerítette. Ellenben a Strub-szoros őrsége visszaverte Deroy támadását. Csakhogy a scharnitzi és leutaschi hegyszorosok elveszte a császári csapatokat gyors visszavonúlásra kényszerítette; mikor János főherczeg a Pusterthalon, Rohan és Chasteler tábornokok pedig más útakon kivonúltak a tartományból, ennek az ellenség kezébe jutását mi sem gátolta többé, mert a tiroliak a főherczeg utasításaihoz képest békén maradtak. De a francziák november végén újra eltávoztak; akkor Siebein tábornok alatt bajor csapatok szállták meg a tartományt, melyet Napoleon Bajorországnak engedett át. Ez elhatározás híre a legfájdalmasabban hatott a tiroliakra. Hasztalan igyekezett az új uralkodó, Miksa József bajor király őket megnyerni; a tiroliak nem nyugodtak meg s rosz sejtelmeik csakugyan teljesedtek.

A bajor uralom idején a tartomány, mint ez időben egész Európa, a leghatalmasabb átalakúláson ment át; a három első évben több újítás és belső változás történt, mint az osztrák uralom háromszáz esztendejében. A reformok mérsékelten kezdődtek; de csakhamar nagyon összpontosító jellemet öltöttek, mert a bajor királyság összes részei nemcsak ugyanazon legfőbb hatóságokat kapták, hanem mindenütt egyenlő közigazgatási és alkotmányos intézményeket és törvényeket is léptettek életbe. Azonban csak az 1808-ban kihirdetett alkotmányban szakított teljesen a bajor kormány a múlttal. Ezzel akarta az összes középkori szokásokat és firmákat egy csapással megsemmisíteni, hogy romjaikon új állam épüljön, mely a változott helyzettel összeillik.

A tartomány kormányzásában az első nagyobb változás az volt, hogy a fönnálló udvari biztosságból főbiztosság lett, mely a meghagyott gubernium hatáskörét tetemesen korlátolta. Még nagyobb változást okozott az, hogy 24 országos bíróságot s 22 adóhivatalt szerveztek; amazokhoz jutottak az összes igazság- és rendőri ügyek, melyeket eddig a különböző tartományi bíróságok intéztek; az adóhivatalok az első fokú pénzügyi teendőket végezték. De teljesen csak az új alkotmány változtatta meg Tirol közigazgatási szervezetét. Ez a főbiztosságot, a guberniumot s az innsbrucki fölebbviteli bíróságot eltörölte, Tirol koronaország megszűnt, neve eltűnt, s Tirol kastély; melynek birtokához hozzá szokták képzelni a grófság birtokát is, eladatott. A tartomány helyére három kerület: az Inn-, Eisack- és Etsch-kerület lépett, mindegyikben fő közigazgatási hatóság a kerületi biztosság volt, mely egyenesen a királyság legfőbb hatóságainak, a Münchenben székelő miniszteriumoknak volt alárendelve. A törvényszékek hatásköre szintén kiterjesztetett, mert a községek és testületek, melyek eddig nagy önkormányzatot élveztek, egészen állami felügyelet és gyámság alá helyeztettek. A rendeletek hosszú sora korlátolta a nemesség kiváltságos helyzetét minden téren. Az új alkotmány a tiroli országgyűlést is megszűntette. Ez ülésezett ugyan még egyszer; de mivel a reá váró föladatok teljesítésére képtelennek bizonyúlt, az általános reform által először is elvonták tőle az adóügyet, azután megszűntették a rendi pénztárakat s a 8 1/2 millióra nőtt tartományi adósság törlesztésére külön adósságtörlesztő bizottságot rendeltek. 1808 május 16-án föloszlatták az innsbrucki és bozeni activitásokat s a régi tartományi képviseletet, melynek helyére a három kerület képviselete lépett.

Hormayr József báró.
Benedetti rézmetszete után.

A pénzügyek terén történt sok változás közt a legfontosabbak a papírpénz s a rosz veretű rézpénz eltiltása, valamint új adók behozatala volt. A rosz pénz hamar eltűnt ugyan, de ez a rendszabály négy milliójába kerűlt a tartománynak; az ipart és kereskedést megbénította, a vagyoni állapotokban bizonytalanságot idézett elő s számos csődre és pörre adott okot. Annál súlyosabban nehezedtek a népre az ugyanakkor vagy utóbb behozott új közvetett és közvetlen adók. Behozták a bélyegilletéket, szabályozták a vám és határvám ügyét, az út- és hídpénzt, s új útadót és húsadót szedtek. Ezekhez még nehány rendkívűli teher járúlt, főleg katonai téren, mert a kormány elrendelte a katona-polgárság és a tiroli vadász-zászlóalj szervezését s behozta a sorozást. Ez a tiroliaknál még mindig oly népszerűtlen volt, hogy végrehajtásánál katonai erőt kellett alkalmazni. Másfelől azonban a bajor kormány buzgón fáradozott a tartomány anyagi helyzetének javításán. Gondoskodott jobb rendőrségről s főleg az egészségügyre fordított figyelmet. A mezőgazdaság emelésére elrendelte a legelők fölosztását, a kereskedés és forgalom érdekében nagyban folytatta az út- és hídépítést, a postaügyet pedig újjá szervezte. Tirolnak az is nagy hasznára vált, hogy a Bajorország felé eddig fönnállott vámsorompók megszűntek.

Egyházpolitikai téren a bajor kormány ugyanazon jogokkal élt, mint az osztrák. De a tiroli püspökök, főleg báró Buol-Schauenstein Károly Rudolf churi, és gróf Thun Emánuel trienti püspök, mint az egyház legfőbb hatalmi követeléseinek rideg képviselői a kormány rendeleteivel szemben ellenzéki állásba helyezkedtek s a pápai udvarnál kerestek támogatást. Minthogy ez épen ekkor tárgyalt Bajorországgal concordatum kötése végett, a pápa hol ellenállásra, hol mérsékletre intette őket. A bajor kormány azonban nem engedett. Magának követelte az előbb a trienti püspökök által gyakorolt kegyúri jogot, a kis-papokat, kik a bajor tanintézetekben tanúltak, csak az innsbrucki egyetemen leteendő vizsgálat után akarta felsőbb állásokra és javadalmakra bocsátani, a lelkészségek betöltése tárgyában 1806-ban kiadott rendeletet Tirolra is kiterjesztette s ragaszkodott ahhoz a joghoz, hogy az egyházi-rendőri ügyekben ő intézhessen parancsot az alsó papsághoz. Midőn a trienti és churi püspökök jövedelmeik zár alá helyezése után sem engedtek, mindkettőt Innsbruckba rendelték s ellenállásuk a tartományon kivűli száműzetéssel fenyíttetett. Erre a trienti fővicarius vette át a churi egyházmegye tiroli részének kormányzatát, de az alsó papság nem akart neki engedelmeskedni. A bajor kormány még szigorúbb rendszabályokat alkalmazott tehát. Hochstetten Tivadar mint külön biztos katonasággal ment Meranba, hogy erőszakkal megtörje a papság ellenállását. Föloszlatta a marienburgi zárdát s legtöbb tagját száműzte; a kapuczinusokat kiűzte az egyházmegyéből, s a világi papság számos tagja is száműzetett vagy áthelyeztetett. A bajor kormány pedig folytatta reformjait s épen ez időben oszlatta föl a tartomány régi monostorait, lefoglalta birtokaikat s ingóságaikból sokat gyakran potom áron és illetlen módon adatott el. A forrongást, melyet mindez a népben keltett, fegyveres erővel igyekeztek elnyomni s a megüresedett lelkészi állásokra más papokat neveztek ki. Ezeket a nép betolakodóknak tekintette, isteni tiszteletökön nem jelent meg s gyakran messze úttól sem riadt vissza, hogy törvényes papot találjon. A forrongás egyre tartott s végre kitört volna, ha Bajorországnak nem sikerűl a pápa által a churi püspököt rávenni, hogy egyházmegyéjének Tirolban levő részéről lemondjon. Mikor ez megtörtént, e rész kormányzatát a pápa nevében a brixeni püspök vette át; de az elfogott papok szabadon bocsátását s a száműzöttek visszatérését a bajor király nem engedte meg, s a kormány egyházi és iskolai téren folytatta reformjait. A nép- és középiskoláknál fontos és nagyon czélszerű újítások történtek, nehány gymnasiumot eltöröltek s helyökbe részint reál-, részint polgáriskolákat állítottak.

Hofer András.
Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.

A bajor kormány reformjai és az egyre ridegebben nyilvánúló centralismus fokozták a tiroliak legnagyobb részének ellenszenvét a bajor uralom iránt, sőt végűl szenvedélyes elkeseredéssé változtatták s valóságos vágyódást keltettek Ausztria iránt. Ez okból a tiroliak Ausztriának egy új háborúra irányúló készülődéseit nagy érdeklődéssel kisérték s türelmetlenűl várták a háború kitörését. Arra a hírre, hogy küszöbön áll, 1809 február havában Hofer András, a passeieri „am Sand” korcsma gazdája, két barátjával különböző útakon Ausztriába indúlt, hogy kívánságaikat a szeretett János főherczeggel tudassák s útasításait átvegyék. A mint haza tértek, megkezdődött a lázadás előkészítése. A jelszó: „Itt az idő”, olyan példátlan titoktartással terjesztetett, hogy a bajor hivatalnokok nem is sejtették a veszedelem közeledtét. De maga a bajor kormány tisztában volt Ausztria harczias szándékaival s megtette az óvatossági intézkedéseket. Arra azonban nem volt képes, hogy Tirolt erősen megszállja s minden áron megvédje; a Kinkel tábornok alatt Tirolban állomásozó had csak 5.000 emberre ment, melyből két gyalog zászlóalj és egy lovas század Innsbruckban, ugyanannyi az Eisack- és Puster-völgyben, a maradék apró csapatokban Hallban s az Alsó-Inn-völgy más helyein állott. Két franczia csapat, Bisson tábornok 1.800 és Lemoine tábornok 2.400 embere épen átvonulóban volt a tartományon.

Ausztria hadüzenete 1809 ápril 27-én történt s az előnyomúlás Németországban Károly, Olaszországban János főherczeg alatt ápril elején kezdődött. Meg volt állapítva, hogy az olasz hadsereg nyolczadik hadtestének egy része Chasteler marquis altábornagy és a Hiller-hadtest egy része az Inn- és a Puster-völgyön nyomúljon Tirolba. Chasteler főbiztosa báró Hormayr József volt. A mint Károly főherczeg lelkes proclamatiókban hívta föl a német népet az Ausztriához való csatlakozásra, úgy buzdította János főherczeg és Hormayr a tiroliakat a bajorok elleni fölkelésre.

A tartományba nyomúló osztrákok az Inn- és a Puster-völgyben nem találtak többé ellenséget, mert e völgyekből maguk a tiroliak kiszorították azt. Fölkelésök ápril 9-én kezdődött, mikor Bruneck mellett egy kis csapatot megtámadtak. Ezt foglyúl ejtvén, rohammal megvették a mühlbachi szorost s onnan nagyon megszaporodva, a laritschi hídhoz siettek. Itt ápril 11-én fölötte kemény harcz támadt, mert Wrede bajor főparancsnok egész erejét szembe állította a tiroliakkal; de végre is Sterzingbe kellett hátrálnia, hová Bisson franczia csapata, mely a küzdelemben részt sem vett, már előbb megérkezett. Mikor oda ért, akkor már az ottani bajor őrség sorsa is eldőlt. A passeieriek Hofer András vezetése alatt kora reggel megtámadták, megadásra kényszerítették s az egész csapatot foglyúl vitték Wolfsthurm várába. Az átvonúló francziák és bajorok elől a tiroliak a közeli magaslatokra húzódtak; mikor azonban az ellenség a Brenneren át folytatta visszavonúlását, ők is nyomon követték. Midőn a visszavonúlók az Inn völgyébe érkeztek, a koczka már ott is el volt vetve.

Innsbruck környékén ápril 10-én kezdődtek az ellenségeskedések; más nap a fölszaporodott parasztok a déli magaslatokon s a nyugati Inn-völgyben egész Telfsig sereglettek össze s az őrségnek ellenők nyomúló osztályait visszaverték a városba. A döntő harczot a tiroliak csak ápril 12-én merték megvívni. Ekkor az őrséget visszaverték a városba s három felől előnyomúlva, végre benyomúltak Innsbruckba. A bajorok igen vitézűl védték ugyan magukat, de végre a folyton nagyobb számmal előtörő parasztság biztos lövései legyőzték őket, s a lovasság kivételével az egész bajor sereget foglyúl ejtetett. Ugyanez történt Hallban. Az alsó Inn-völgyben a harcz a volderi zárda őrségének foglyúl ejtésével kezdődött. Erre 12-én reggel a környék parasztsága Speckbacher József terve szerint megrohanta s elfoglalta Hallt. Jobban jártak az alsó Inn-völgyben állomásozó bajor katonák, kik még idejében visszavonúlhattak Bajorországba. Ellenben 13-án reggel a Wipp-völgyön át Wiltenig eljutott franczia és bajor csapat szintén foglyúl esett s így a tiroliak nehány nap alatt nemcsak egész Éjszak- és Közép-Tirolt megtisztították az ellenségtől, hanem 6.000 embert, köztük két tábornokot és 140 tisztet el is fogtak; annál nagyobb örömmel fogadhatták tehát a benyomúló osztrákokat, kik az Inn- és Puster-völgyön valóságos diadalmenetben haladtak végig.

Hormayrnak Brixenbe érkeztével és Chastelernek Innsbruckba vonúlásával megkezdődött az osztrák katonai és polgári kormányzat. A népszerűtlen bajor tisztviselőket elmozdították, a leggyűlöltebb bajorokat s párthíveiket Ausztriába szállíttatták s a többi tisztviselőket Ferencz császár hűségére eskedtették föl. Azután mindenütt ünnepélyes Te-deumokat tartattak s intézkedtek az ország megvédéséről. Mikor Chasteler megtette a szükséges rendelkezéseket s a még az ellenség kezén levő Kufstein várát ostromzár alá vette, egész erejével Olasz-Tirol fölszabadítására ment, hová Fenner tábornok és számos honvéd, köztük Hofer András már előbb elindúlt. A visszavonúló ellenség Trientet oda hagyta s ápril 27-én Olasz-Tirol és így az egész ország megszabadúlt az ellenségtől.

De a siker okozta örömöt csakhamar komoly aggodalmak zavarták, mert a Károly főherczeg alatti éjszaki sereg több csatát vesztett s ápril végén Csehország felé vonúlt vissza. Ennek következtében János főhegczegnek is hátrálnia kellett, s így csakhamar Éjszak- és Dél-Tirolt egyaránt veszély fenyegette. Chasteler csapatai nagyobb részével Éjszak-Tirolba sietett, s mikor a francziáknak Bécs ellen való nyomúlásával ez országrészről a veszély elvonúlt, komolyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy betör Bajorországba s az ellenséget hátban fenyegeti. De ugyanekkor Lefebvre tábornagy két hadosztálya közeledett Deroy és Wrede tábornokok alatt Tirol éjszaki határához s a Kufstein körűli szorosokat, valamint a Strub-szorost fenyegette. Chasteler nem vette ideje korán észre a nagy veszélyt s így Wrede tábornok némi harcz után megszállotta a Strub-szorost, melyen át pusztítva nyomúlt Waidringig, míg Deroy hadosztálya Kufsteint támadta meg. Ekkor Chasteler az Innsbruckban álló tartalékkal Fenner tábornok segítségére sietett ugyan, de május 13-án Wörglnél teljesen megveretett.

Chasteler Innsbruckba vonúlt vissza s a Brenneren levő erős állás védelmére akart szorítkozni. A tiroliak nagy számban gyülekeztek Voldersnél s nehány század katona támogatásával Schwazon túlig nyomúltak élő. De Wrede tábornok visszaűzte őket s makacs harcz után elfoglalta és fölperzselte magát a helységet is. E kegyetlen szigor sem ijesztette meg a tiroliakat s egyre újabb tömegek özönlöttek Voldersbe. De hiányzott a vezér, mert Buol tábornok a honvédek nagy megbotránykozására május 17-én eltűnt körükből és Steinachba húzódott vissza. Ekkor a békepárt kerekedett fölűl; alkudozni kezdtek az ellenséggel s megköttetett az innsbrucki capitulatio. A honvédek haza vonúltak s az ellenség megszállta a fővárost. Lefebvre azt hitte, hogy ezzel újra meghódoltatta Tirolt s Wrede hadosztályával eltávozott az országból, melynek megtartását Deroy hadosztálya (valami 7.000 ember) vette át.

Chasteler szintén kivonúlt a Puster-völgyön át a tartományból. De igen sok tiroli, első sorban Hofer András, még nem gondolt a meghódolásra: Minthogy Hofer nem bírta Chastelert visszatartani, legalább utóhadát, melyet Buol tábornok vezetett, igyekezett az országban tartani akként, hogy elfogta Chasteler azon rendeletét, mely meghagyta Buolnak, hogy a Brennerről visszavonúljon. Azután barátait a Passeier- és Sarn-völgyből, a Vintschgauból, stb. a Brennerre hívta össze s a 6–7000 főre szaporodott honvédséggel az Inn-völgyben levő bajorok ellen készűlt indúlni. Barátja és hadsegéde, Eisenstecken, a Buol seregéből 1.200 embert Ertel és Reissenfels alezredesek alatt rávett a hozzájok való csatlakozásra, s Hofer e sereggel három osztályban május 25-én az Isel-hegyre nyomúlt s megkezdé a harczot Deroy hadával. Mindkét fél nagyon vitézűl küzdött s az ütközet eldöntetlen maradt. De Hofer már május 29-én ismételte megszaporított seregével a támadást. Maga Hofer és Ertel alezredes a brenneri úton nyomúlt előre; a balszárny, melynél Haspinger Joachim atya volt, a nyugati magaslatokat szállta meg a Gall rétig, a jobb szárny a Pasch-hegytől egész Voldersig terjedt s itt Speckbacher József, Straub József, Reissenfels alezredes s mások álltak. A harcz rövid megszakításokkal kora reggeltől estig tartott s a tiroliak csodás bátorsággal küzdöttek; különösen kitűntek Haspinger atya és Speckbacher József, míg az ellenség nagy veszteségeket szenvedett.

Deroy attól félve, hogy az Alsó-Inn-völgy lakóinak föllázadása folytán teljesen körűlkeríttetik, gyors menetekben távozott az országból; még a 29- és 30-ka közti éjjel elindúlt Innsbruckból s már 31-én a határon állt Kufsteinnál, mert a tiroliak eleinte elmulasztották üldözni, s midőn Teimer és Speckbacher utána indúltak, már túl volt a határon. Hofer András a passeieriekkel haza tért s Hormayr és Buol vette át a polgári és katonai kormányzatot. Amaz az országban levő császári sereg ellátásáról igyekezett gondoskodni, Buol pedig az éjszaki hadseregből ide menekűlt harczosokat fegyverezte föl. Hormayr különös gondot fordított a katonai és hazafias szellem ébren tartására; egyházi és polgári diadalünnepeket tartatott s az érkező rosz híreket eltitkolta. De a znaimi fegyverszünet, melyet Ferencz császár a wagrami szerencsétlen csata után kötött, őt és Buolt is kiszólította az országból, melyből a megállapodásokhoz képest távozniok kellett. A tiroliak, főleg Hofer András, eleinte nem akartak hitelt adni a fegyverszünet hírének s meg nem foghatták, hogyan engedtetett át hazájok annyi ünnepélyes ígéret daczára az ellenségnek; de az Alsó-Inn-völgy lakói letették a fegyvert, mikor Lefebvre tábornagy július végén három hadosztálylyal területökre nyomúlt.

Haspinger Joachim.
Goebel C. kőnyomata után.

Noha az osztrákok, sőt nehány tiroli vezér is eltávoztak, Hofer András el volt tökélve, hogy megújítja a küzdelmet, és Sterzingből szét is küldte fölhívásait. Az idáig nyomúló ellenség kezéből csak ügygyel-bajjal szabadúlt ugyan ki, de azért maga gyűjtötte össze híveit a Passeierben, míg barátai, Mayr P. korcsmáros, Haspinger atya és mások az Eisack- és Inn-völgyben működtek s vezették az első csapatokat az Ober- és Unterau közt levő Peisser-hídig, hol Speckbacher csatlakozott hozzájok. Az innen Maulsig terjedő völgyszorosban folytak az első harczok augusztus 4- és 5-én Rouyer tábornoknak Brixen felé nyomúló hadosztályával. A parasztok Sterzingbe szorították vissza, számos emberét megölték, Oberauban pedig szörnyű makacs harcz után 700 emberét elfogták.

Rouyer szerencsétlenségének hírére Lefebvre tábornagy hadteste nagyobb részével Sterzingnek indúlt s egy gyalogezredet Burscheidt ezredessel a Felső-Inn völgyén délre, egy másik csapatot pedig Vorarlbergbe indított, mert minden áron hatalmába akarta ejteni a Brixenbe vezető útat. De, mihelyt Sterzingből előre nyomúlt, augusztus 7-én legyőzhetetlen ellenállásra talált. Ismét Sterzingbe húzódott tehát vissza, hogy a más útakon haladó csapatok előnyomúlását bevárja. Erre a tiroliak a város körűl délen, éjszakon és nyugaton levő összes magaslatokat megszállták s Hofer András, ki Gasteigban ütötte föl főhadiszállását, azzal a merész tervvel foglalkozott, hogy az egész franczia hadtestet elfogja; de támadásai nem voltak képesek az ellenség minden kivezető útját elzárni.

Mikor Lefebvre tábornagy Burseheidt ezredes csapatainak sorsáról rosz híreket vett, ő is elhatározta, hogy visszavonúl Innsbruckba. Burscheidt ezrede ugyanis ellenállás nélkűl megszállta a Felső-Inn-völgyet Landeckig; de, mikor az utóhad innen a pontlatzi hídig nyomúlt, kőlavinákkal nagy kárt tettek benne s két részre osztották. Az Inn jobb partján levő rész sok veszteséggel Innsbruckba menekűlhetett ugyan, de a többi, valami 700 ember, kénytelen volt magát a tiroliaknak megadni. Ép úgy nem boldogúlt Rusca tábornok, ki a lienzi szorosnál erős ellenállásra találván, visszafordúlni kényszerűlt, míg Peyris tábornok dandára nem bírt Trienten túl jutni.

Lefebvre tábornagy visszavonúlása inkább futáshoz hasonlított, mert Speckbacher és Hofer emberei nyomon követték s csak sok veszteség után érkezhetett augusztus 11-én este Innsbruckba. 13-án döntő csata vívatott az Isel-hegynél.

A tiroliak ugyanolyan terv szerint támadtak, mint májusban; számuk 18–20.000 ember lehetett, az ellenségé pedig 20–22.000 ember volt. A tiroliak a tábori mise s az általános gyónás után az egész déli harczvonalon azonnal, az éjszakira két órával később megkezdték a támadást, s a harcz egész nap nagy elkeseredéssel folyt. A tábornagy háromszor küldte csapatait rohamra a déli magaslatok ellen s főleg az Isel-hegyen álló derékhadat igyekezett áttörni; de hasztalan erőködött. A déli részen a tiroliak összes hadállásaikat megtartották, csupán éjszakon szoríttattak vissza a Felső-Inn-völgybeliek. Hofer András belátta, hogy el nem foghatja az ellenséget, Lefebvre viszont czélszerűnek találta a Bajorországba való visszavonúlást. Augusztus 17-én Német-Tirol Kufstein kivételével, s nehány nap múlva Olasz-Tirol is megszabadúlt az ellenségtől.

Speckbacher József.
Egy Innsbruckban levő egykorú kép után Siegl Károlytól.

Erre Hofer András vette át az ország katonai és polgári kormányzatát s e czélból hadsegédeivel és több barátjával Innsbruckot tette székhelyévé. De a polgári ügyeket az országos főbiztosságra bízta, mely beleegyezésével még augusztusban alakúlt. Csak egyházpolitikai és iskolai ügyekbe avatkozott gyakrabban, főleg oly szándékkal, hogy a bajor reformokat eltörölje s a megszűntetett egyházi intézményeket visszaállítsa, vagy a szabadelvű embereket eltávolítsa. Teljes figyelmet fordított a honvédelemre, mert minden áron meg akarta az országot a császár számára tartani. E szándékában megerősítették az Ausztriából, főleg János főherczegtől érkező hírek. Mint Hormayr, úgy ő is azon fáradozott, hogy a salzburgiakat csatlakozásra bírja; a mi csakugyan sikerűlt. Pinzgau lakói fegyvert fogtak s megtagadták a bajor kormánynak az engedelmességet, a Ziller-völgy salzburgi lakói pedig formaszerű szerződésre léptek Tirollal való egyesítésök végett. Salzburgi csapatoktól támogatva Hofernek az Alsó-Inn-völgyben levő parancsnokai, Haspinger, Speckbacher, Firler és mások meg merték támadni a Salzburg déli részén s a szomszédos Bajorországban álló ellenséget és azt több győzelmes ütközet után szeptember 25-én visszaverték. E sikerek fokozták Hofer bizalmát s annál inkább csökkentették a békés alkudozásokra való hajlamát, melyekre ismételten nyílt alkalom, mert épen ekkor vitték meg neki Sieberer és Eisenstecken az arany érmet és lánczot az udvartól, mely őt ezzel az ország főkormányzójának ünnepélyesen elismerni látszott. E kitűntetéseknek 1809 október 4-én történt ünnepélyes átadása a Hofen kormányzóságának a tetőpontja.

Csakhamar, vagyis 1809 október 14-én, megköttetett Francziaország és Ausztria közt a schönbrunni béke, mely szerint Ferencz császár nemcsak sorsára bízta Tirolt, hanem még több tartományt is kénytelen volt Napoleonnak átengedni. A békéről s még inkább a schönbrunni béke megkötéséről szállongó hírek nagy mértékben bénítólag hatottak Tirol honvédelmi intézményeire s a lakosságot két pártra osztották, melyek egyike békét akart, míg a másik nem adva hitelt a békehíreknek, a harcz folytatása mellett volt. E szakadáson kivűl a lőszer-hiány, az alvezérek egyenetlensége s a legénység engedetlensége is nehezítette a főparancsnoknak a honvédelmet. Igy épen a határ legfontosabb pontjának, az Alsó-Inn-völgynek megszállása Hofer minden igyekezete mellett is fölötte hiányos maradt s az Etsch-vidék védelmére sem történt elég. Az ellenség ez úttal kevesebb ellenállásra talált tehát, főleg mikor a békekötés után Napoleon két hadtestet (45–50.000 embert) küldött Drouet tábornok vezetése alatt az Inn-völgybe, ugyanannyit Baraguay d’Hilliers tábornok alatt az Etsch- és a Pusterthalba. Peyri tábornok még szeptemberben megszállta Trientet, Vial tábornok pedig októberben Bozenen túlra szorította vissza a tiroliakat.

A Pusterthal védelme Roschmann Antal országos főbiztos alatt új lendűletet vett ugyan, s a tiroliak még a karinthiai fölkelőket is támogatták Sachsenburg ostromában; de Rusca tábornok közeledtére a karinthiai fölkelők szétfutottak, a tiroliak Lienzbe húzódtak vissza, majd pedig szétoszoltak vagy szétűzettek. A francziák Bruneckig nyomúltak előre, azután Brixent szállották meg, s a két völgyben működő franczia hadak közt létrejött az összeköttetés.

Még előbb és gyorsabban megszállta az ellenség az Alsó-Inn-völgyet. Haspinger már okt. 3-án a Lueg-szorosba nyomatott vissza, mire a bajorok megkerülték Speckbacher és Firler parancsnokok hadállásait, és súlyosan megverték a tiroliakat. A Pinzgau és Pongau lakóssága meghódolt s az Alsó-Inn-völgyiek sem próbáltak többé komolyan ellenállni.

De Hofer András még mindig nem hitt a béke megkötésében s eleinte teljes erővel védeni akarta az Isel-hegyet; e végből Steinachba tette át főhadiszállását s embereit az Innsbrucktól délre eső magaslatokra s a Martinswandra küldte. De, mikor Lichtenthurm báró a János főherczeg főhadiszállásáról, megvitte a békekötés bizonyon hírét és Hofert Roschmann főbiztos, meg környezetének józanabb emberei békességre intették, komolyan kezdett a harcz abban hagyására gondolni. Azonban Haspinger és a többi parancsnok az ellenkező irányba terelték s november 1-én megvívta a döntő csatát. Ekkor a bajorok hamar kiverték az Isel-hegyen levő sánczaikból a tiroliakat s elvették ágyúikat.

Mindazonáltal Hofer András folytatni szándékozott a harczot. Ekkor emberei Jenő olasz alkirálynak egy elfogott levelét arra használták, hogy rábírják Hofert, tudassa küldöttség útján meghódolását az alkirálylyal. Ez meg is történt. A küldöttség elment az alkirályhoz; de alig indúlt el, Hofer, kinek élete fenyegetve volt, új csapatokat küldött a Brennerre. Mikor a küldöttség az alkirálytól kedvező válaszszal tért vissza, rávette Hofert, hogy menjen haza s ne folytassa a küzdelmet.

Alig érkezett hazájába, vakbuzgó környezete arra ösztönözte, hogy újra kezdje a harczot. Az időközben Meranig előnyomúló Rusca tábornokot november 16-án új paraszthad fogadta; rendkivűl elkeseredett harcz után a tiroliak a 4.000 főnyi ellenséget Bozenbe űzték vissza s egy másik, 1.200 főnyi franczia csapatot súlyos veszteségek után megadásra kényszerítettek. De, mikor a tiroliak nagy tömegekben gyűltek össze Bozennél, csakhamar szétűzettek, egy franczia ezred ellenállás nélkűl a Passeierbe vonúlt, s a Vintschgau szintén meghódolt. Egyszerre azonban Kolb Brixen és Klausen környékén újra zászló alá hívta a népfölkelést s a francziák kezében levő város megostromlására készűlt. De Severoli tábornoknak idejekorán érkező serege megmentette a Brixenben álló franczia hadat, melynek Almeras tábornok is segélyére sietett Bruneckból. Ez alkalmat fölhasználva, Bruneck környékén nehány fanatikus ember valami 10.000 fölkelőt gyűjtött össze s azt a városban maradt csekély franczia őrség ellen vezette. De a legnagyobb veszély pillanatában Almeras visszaérkezett s keményen elverte a parasztokat. Ezzel a harczvágy lehűlt s november elején valamennyi völgyben helyre állt a nyugalom.

Az egész ország, Tirolnak úgy éjszaki, mint déli része katonai kormányzat alá helyeztetett, melynek élén Drouet és Baraguay d’Hilliers tábornokok állottak, kiknek székhelye Innsbruckban és Bozenben volt. A katonai kormányzatnak czélja volt az utóbbi lázadások részeseit megfenyíteni s Tirolt sorsának végleges eldőltéig kormányozni. Többeket agyon lőttek, a menekűltek házait pedig szétrombolták. Halálbüntetés terhe alatt beszedték a fegyvereket s a katonaság élelmezésének nagy terhével is nyomták a népet. Éjszak-Tirolban már 1810 ápril havában a bajor polgári kormányzat lépett a katonai helyére; Dél-Tirolban ez júniusban történt, mikor az országnak Napoleon által elrendelt szétdarabolása végrehajtatott. Ekkor az egész Etsch-kerület az Eisack-kerület legdélibb részével s Bozen várossal együtt, valamint Felső-Etsch-kerület is az olasz királysághoz kapcsoltatott; ugyanez történt Ampezzóval és Buchensteinnal; míg a Pusterthalnak Toblachtól keletre fekvő részét az illyr tartományokkal egyesítették. Mindezekhez járúlt, hogy Tirol elvesztette minden kilátását arra, hogy illő kárpótlást kap azokért a nagy áldozatokért, melyeket az Ausztriához való visszacsatolás érdekében hozott; mert az az udvari bizottság, mely e kívánságok megvizsgálására kiküldetett, kimondotta, hogy az osztrák állam nem tartozik kárpótlást adni. Kedvezőbb volt a legtöbb menekűlt vezér sorsa, mert előbb Angliától kaptak pénzt, azután Ferencz császár atyailag gondoskodott rólok. A legkiválóbbak illő nyugdíjat vagy más segélyt kaptak, a többiek birtokot a magyar Bánságban, hogy ott új otthont (Königsgnad; ma Királykegye) alapítsanak. A legsúlyosabb sors Hofer Andrásra várt, ki nem külföldre, hanem a Passeierbe, a Prantach fölötti Mahderalpra menekűlt. Kinyomozták s bántalmazások közt Meranon és Bozenen át Mantua várába szállították, hol nem egy harczos társa sínylett. A hadi törvényszék Napoleon sürgetésére halálra ítélte s a hős 1810 február 20-án a Porta Ceresa közelében levő bástyán főbe lövetett.

Az 1810–14. időszak a legszerencsétlenebb ideje Tirol történetének, mert a hosszú harczok következményeit és a hármas idegen uralmat kellett sínylenie. Főleg az olasz és az illyr uralom volt terhes, mert itt ugyanaz volt a közigazgatási szervezet, mint a franczia császárságban. A kormány első sorban az állami bevételek fokozására gondolt; a pénzügyi szervezet nagyon fejlődött volt s az adók és illetmények száma igen nagyra nőtt. Csupán Etsch-kerületben rövid idő múlva 6 1/2 milliót tettek a kincstár jövedelmei s ezenkivűl a községeknek még nagy adósságaik törlesztésének a terheit is kellett viselniök. Csekélyebbek voltak a változások és az adók a Bajorországnál maradt részben, az Inn-kerületben, melyet kerületi biztos igazgatott. A bíróságok számát harminczban állapították meg, viszont a földesúri törvényszékeket eltörölték s teendőket amazokra ruházták. Az innsbrucki egyetemből lyceum lett. Életbe léptették a sorozást s új adókat vetettek ki, ámbár a bajor kormány Tirol irányában az akkori időkhöz képest a lehető legméltányosabban járt el.

Báró Fenner Ferencz Fülöp.
Fennebergi báró Fenner Ferencz Fülöp altábornagy. A Ferencz József Ő Felsége nevét viselő császári és királyi tiroli vádászezred tulajdonában levő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.

Mikor Ferencz császár Napoleon ellen a szövetségesekhez csatlakozott, Tirol segítségére is számított. János főherczeg Fenner tábornokot s az udvari biztossá kijelölt Roschmann Antalt nehány zászlóaljjal a Pusterthalba küldte az ország föllázítására. Fenner akadálytalanúl haladt egész Bruneckig, de tiroli csapatok csak akkor csatlakoztak hozzá, mikor (1813 okt.) Bonfanti tábornokot megverte, mire a császáriak a Pusterthalon kivűl Olasz-Tirolt is birtokba vették. Mindez Tirol bajor részeiben is erős mozgalmat keltett s a parasztok megtámadták s Hallba űzték vissza az innsbrucki helyőrséget.

Ausztria irányában a rokonszenv mindenképen, de főleg a császárné átútazásakor nyilvánúlt, 1814 első hónapjaiban élénk izgatás indúlt meg a bajor uralom, de a Roschmann-féle provisorium ellen is, melylyel elégedetlenek voltak, mert az idegen uralom rendszerét megtartotta. Giovanelli József és barátai Bozenben ekkor egy részt az osztrák uralom, más részt a régi alkotmány visszaállítása érdekében tettek lépéseket. Az év folyamán ez ügyben több értekezletet tartottak s számos kérvény és néhány küldöttség is ment az udvarhoz. Egész Tirolnak osztrák uralom alá visszabocsátását a császár és a bajor király közt 1814 június 3-án kötött egyezség kétségtelenné tette, de a régi alkotmány visszaállítását a tiroliak nem tudták kieszközölni; azonban az 1816 márczius 24-ki rendelettel megtétettek rajta azon módosítások, melyeket az új helyzet s a kor szükségletei megköveteltek. Az 1817. év folyamán megtörtént a földesúri törvényszékek visszaállítása s az állami bíróságok újjászervezése.

Ez időtől fogva I. Ferencz császár halálaig az ország szakadatlan nyugalomnak örvendett s európai háborús események csak nehányszor érintették annyiban, hogy egyszer-egyszer kisebb katonacsapatok vonúltak át rajta. Mindazonáltal lassan heverte ki az előbbi idők viharait. Ennek főoka a politikai rendszerben rejlett, mely minden mélyebbre menő reformtól visszariadt s a lakosság önkéntes tevékenységét is bénította. A mindenható rendőr-állam, ama patriarchalis rendszer virágkora volt ez, mely az erők szabad érvényesítésétől minden tért megvont; így a tiroli rendek tevékenysége is szűk körre szorúlt. Minden fontosabb államügyet maguk a vezérlő államférfiak intéztek el s lehetőleg a létezőnek föntartására gondoltak.

Tirol közigazgatásában a császári vadászezred végleges szervezésén s némely igazságügyi intézkedésen kivűl említésre méltóbb változás nem történt. Az anyagi érdekek ápolására keveset gondoltak; több történt az iskola s a közoktatás terén. Az innsbrucki lyceum ismét egyetemmé lett s az ország visszakapta nyolcz gymnasiumát. A népoktatás az 1805-diki iskolaügyi szabályzat alapján sikerrel fejlődhetett; buzgó papokat és tanítókat nyilvánosan megdicsértek s pénzzel jutalmaztak, új iskolákat alapítottak, másokat javítottak s az iskolalátogatást fokozták. A nép történeti érzékének köszöni az ország a múzeumegyesűlet alakítását, melynek védnökségét Ferdinánd trónörökös fogadta el. I. Ferencz császár egész családjával együtt általában mindig a legnagyobb jó indúlattal volt a tartomány iránt; koronként itt jártakor, valamint más alkalmakkor is szeretete és bizalma jeleivel örvendeztette meg Tirolt; viszont a tiroliak is változatlan szeretettel ragaszkodtak az uralkodóházhoz, főleg I. Ferenczhez, s leírhatatlan volt a lelkesedés, midőn a császár a Stilfsi hágón át vezető út megnyitására Tirolba ment s a legtöbb fő völgyet beútazta.

I. Ferdinándnak jóval rövidebb uralkodása, az utolsó évet kivéve, Tirolra nézve a teljes nyugalom s az anyagi fejlődés ideje volt, mert a háborúk következményeit már kiheverte s jó termések fokozták a vagyonosságát. A közélet, valamint a művészet és tudomány iránti érzék is megélénkűlt. Ennek jele a számos új egyesűlet, a gazdasági, bányászati, zeneegyesűletek a fővárosban s több új könyv megjelenése az ország mindkét nyelvén. Egyszersmind ébredni kezdett annak tudata, hogy mily nagy kincse van az országnak természeti szépségeiben, és az az óhajtás, hogy útak és vasútak épüljenek s ekkép a lakósságnak új segélyforrások nyittassanak, vagy a régieknek kiapadása megakadályoztassék. De a vezérlő politikai körökben más volt az uralkodó fölfogás; ők a szellemi föllendűlést inkább gátolni, mint előmozdítani igyekeztek, az anyagi föllendűlést pedig gyakran megbénították s csak azt helyeselték, a mi az állam mindenhatóságának használt, a népet pedig szigorú engedelmességhez szoktatta. Csupán a mi ezt előmozdította vagy nem veszélyeztethette, az találkozott e körök helyeslésével. Ettől a szellemtől származott a Ziller-völgyi protestánsok elűzése, kik Porosz-Sziléziába vándoroltak ki. A kormánynak a közélet terén való alkotó tevékenysége sokkal csekélyebb volt, mint régebben s lassanként teljesen megbénúlt.

A közigazgatási szervezetben csak egy fontosabb újítást eszközöltek, midőn rendezték és szaporították a különböző pénzügyi hatóságokat. A nagyobb építkezések közt említendő a Schönbergen át vezető út javítása az István-híddal, Franzensfeste és más erődítmények kiépítése. Több figyelmet szenteltek a honvédelemnek, mi bizonyára főleg János főherczeg érdeme, ki többször ellátogatott Tirolba. Az ő és a császári család más tagjainak hosszabb-rövidebb itt időzése vagy átútazása, különösen pedig magának a császárnak hosszabb itt tartózkodása folyton ébren tartották a dynastikus érzéseket. Ferdinánd császár 1838 augusztus havában érkezett Innsbruckba, hogy ott 13-án a rendek hódolatát fogadja. A fővárosban jelentek meg felsőbb meghívásra Tirol és Vorarlberg rendei s az örökös főméltóságok viselői. Az ünnepély fényét egy nagyszerű díszmenet emelte, melyben 44 lövész-egyesűlet vett részt nemzeti öltözetben; volt ez alkalommal nagy czéllövés is.

Ferdinánd uralkodásának utolsó éve, az 1848-ki, 1809 mellett Tirol történetének legemlékezetesebb éve. A pátens híre, melyben a császár nemzetőrséget, sajtószabadságot és alkotmányt igért, gyorsan elterjedt az országban, s mindenütt örömöt keltett, mi sajátszerű jelenség volt a síri csend után, mely egy emberöltő óta a politikai életben uralkodott. Kezdték az addig fönnállott állapotokat a legélesebben bírálni s igazi népképviseletet követeltek az eddigi rendi országgyűlés helyett, mely a hatalmas bureaukratiával szemben teljesen tehetetlen volt. Az új tartománygyűlés összehívása és tárgyalásai, a frankfurti parlamentbe való népviselők választása s a bécsi birodalmi gyűlési választások olyan politikai élénkséget keltettek, minő még sohasem volt.

A június 10-én ünnepélyesen megnyitott tartománygyűlés, melyben a két felsőbb rend mindegyike 13, a két alsó egyenkint 23 taggal volt képviselve, nem csupán összeállításával, hanem tárgyalásainak nyilvánosságával is különbözött elődeitől. Csakugyan számos sürgős szükséglettel foglalkozott, s azokat nagyobb részt kellően méltányolta is; a legfontosabb és legkényesebb ügy, az új alkotmány-tervezet, arról tanúskodik, hogy a kor követeléseit és a birodalom szükségleteit többé-kevésbbé számba kívánta venni. E tartománygyűlésen azonban a két olasz kerület nem vett részt, mert azok a Tiroltól való elszakadást és az Olaszországgal való egyesűlést óhajtották; ily értelemben működött Frankfurtba küldött képviselőjök is. De a frankfurti parlament egy talpalattnyi német földet sem akart föláldozni s meleg elismerő szavakkal buzdította a tiroliakat országuk védelmére.

A lombardok és velenczeiek forradalma s Radetzky tábornagy csapatainak a veronai hadállásba való visszavonúlása Tirol déli határát csakhamar nagy veszélybe juttatta, s e miatt időnkint fölkelők szállták meg a határt. Ápril 9-én Allemandi fölkelő hadai (5.000 ember) három osztályban a Sulz- és a Nons-völgybe nyomúltak Clesig, Judicarián át pedig Vezzanóig, hogy Olasz-Tirol forradalmi elemeit támogassák és segítségökkel Dél-Tirolt elfoglalják. De német részről is szervezni kezdték az ellenállást; a márczius végén alakított országos lövészbizottság nyomban fölhívást intézett a lövészekhez s megkezdte a lövész-századok szervezését. Még erélyesebben folyt ez a tevékenység, mikor János főherczeg is ismételve megjelent a tartományban s a fővölgyekben személyesen érintkezett a lakossággal és a népszerű Rossbach tábornok vette át a honvédelem fővezetését. Ápril második felében számos lövész-csapat alakúlt a tartomány minden részében, első sorban a Vintschgauban és az Etsch vidékén, csakhamar a távolabb fekvő országrészekben is; e csapatok vitézűl segítették Welden altábornagyot az ellenség kiűzésében. Ápril végén és május elején már 50 századnál több állt a határon s több ütközetben, Lodronénál, Primolanónál, San Vitónál s másutt vitézi részt vett. Ezzel a tiroliak méltán kiérdemelték főparancsnokuknak azt a dicsérő köszönetét: „Ezzel az egész világ becsűlését, dicsőségét, csodálatát s a nagy tábornagy tiszteletét kivívtátok”.

Tirol népe ez évben még más tekintetben is mintaképe volt az uralkodó iránti hűségnek és odaadásnak. Mert a császár, ki saját székhelyén nyugtalanítva volt, Tirol bérczei közt keresett menedéket s a leírhatatlan lelkesedés, melylyel Innsbruck lakossága amaz emlékezetes májusi estén Mühlauban üdvözölte, a legfényesebben bebizonyította a császár bizalmának jogosúltságát. Májustól augusztus 8-ig, mikor a császár Bécsbe visszaútazott, Innsbruck tényleg a monarchia székvárosa volt és még soha sem látott élénkségnek örvendett. Az udvartartás egyre népesebb lett, idegen főméltóságok és követek, a császárhoz hű népek különböző küldöttségei, melyek versenyezve, elismeréssel és dicsérettel teljes beszédeket intéztek a derék tiroliakhoz, jelentek meg falai közt. Az innsbrucki nemzetőrség végezte a díszőrségi szolgálatot a császári kastélyban s a mindúntalan átvonúló lövész-csapatok a császár buzdító tetszésével találkoztak. Mozgalmas napok voltak ezek, minőket Tirol fővárosa az előtt soha sem látott!

De csakhamar nyugodtabb lett a hangúlat. Csak a Frankfurtban és Bécsben történő események, az oda küldendő képviselők megválasztása s e képviselők beszédei, valamint az ismét megnyitott tartománygyűlés tanácskozásai és egyes mélyre ható reformok adtak okot és alkalmat újabb izgatottságra. Különösen a két olasz-tiroli kerületnek Tirol földarabolására irányúló törekvései keltettek nagy mozgalmat. A kormány és a tartománygyűlés határozottan visszautasította ez elszakadási törekvéseket, melyek azonban a birodalmi gyűlésben támogatást nyertek; Dél-Tirol lakosságának óriási kérvénye támogatta e kerületek képviselőinek igyekezetét; míg Német-Tirol lakói 127.000 aláírással ellátott kérvényben azt követelték, hogy Tirol kivétessék a birodalmi gyűlés által hozott vallástörvény alúl s a tartomány számára a hitegység föntartassék. A birodalmi gyűlés törvénytelennek nyilvánította a tartománygyűlést, mely október végén 26 bizalmi férfiúval megszaporítva összegyűlt; ez viszont kevéssel berekesztése előtt, november 11-én kelt emlékíratában bizonyítgatta törvényességét és szükséges voltát. Az általa választott activitás Ferdinánd császár lemondásának hírére küldöttség útján fejezte ki hódolatát az új uralkodónak, Ferencz József császárnak; több lövészszázad parancsnoka kisérte a küldöttséget az udvarhoz; hogy a volt császárnak a tiroliak folyton tartó ragaszkodását és szeretetét, az új császárnak pedig trónra lépte alkalmából legbensőbb szerencsekívánatait fejezze ki.

Az alkotmány, melyet az új uralkodó a kremsieri birodalmi gyűlés föloszlatása után Ausztriának adott, Tirolban számos újítást eszközölt a jogéletben s a közigazgatás minden ágában, s e téren nehány esztendőre olyan élénkséget idézett elő, a mely szembeszökően különbözött az előző évtizedek nyugalmától. A közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban érvényre emelte az összes állampolgároknak törvény előtti egyenlőségét, az egyesűleti és gyűlésezési jogot; a sajtószabadságot, a személyes szabadságot s a földtehermentesítést. Mindez s a vele járó rendelkezések Tirolban is nagy változásokat okoztak s a közéletnek egészen más színezetet adtak. Ez az alkotmány még inkább számba vette a változott helyzetet, mint a tartománygyűlésnek 1848-ki tervezete. A kormányzatban érvényre jutott a közigazgatás elválasztása az igazságszolgáltatástól a szolgálatnak egész legalsó ágaiig, s olyan intézmények létesűltek, melyek részben most is fönnállanak. Tirol és Vorarlberg legfőbb közigazgatási hatóságképen helytartóságot kapott, mely alá 4 kerületi hivatal és 20 járásfőnökség volt rendelve; első folyamodásban a meghagyott fölebbviteli bíróság alatt 5 törvényszék és 72 járásbíróság szolgáltatta az igazságot. Legalsó pénzügyi hatóságok a máig fönnálló adóhivatalok lettek. A legalaposabb és legjótékonyabb azonban az oktatás- és iskolaügy, főleg a közép- és főiskolák reformja volt, mely mint másutt, úgy Tirolban is az iskolaügynek félreismerhetetlen lendűletet adott s a középiskolák számának szaporítására vezetett.

Az 1863-diki díszmenet Innsbruckban.
Ottenfeld Rudolftól

A távirda-hálózat bővítése, a vasútnak Kufsteintól Innsbruckig és Veronától Bozenig való kiépítése ez időbe esik. Tirol akkor abban a szerencsében részesűlt, hogy több éven át az uralkodó testvére, Károly Lajos főherczeg volt helytartója. Az 1859-ki háború új alkalmat adott a tiroliaknak, hogy hazaszeretetőket s az uralkodó-házhoz való ragaszkodásukat fényesen bebizonyítsák. Alig szólította fegyverre a császár hű tiroliait s kezdte meg Károly Lajos főherczeg az ország beútazását a honvédelem szervezése czéljából, mindenütt a régi készség nyilvánúlt a haza megvédésére s a határra való kivonúlásra, és júniusban számos lövész-csapat sietett a fenyegetett pontokra. De még nagyobb érdemet szereztek az uralkodó és az állam körűl a tiroliak az átvonúló katonaság ellátásával s az országba szállított sebesűltek ápolásával, a miben a városokban asszonyok és leányok a társadalom minden rétegéből részt vettek. A felség ezért olyan elismerő szavakkal jutalmazta őket, minőkben „a családjához való rendíthetetlen ragaszkodásukért s a hazaszeretet és alattvalói hűség lélekemelő példájáért” még sohasem részesűltek.

Mikor Ausztria belépett az alkotmányos államok sorába, Tirolban is megelevenedett a közélet. Az akkor kevéssé változott alakban összehívott rendi gyűlés csakhamar a viszonyoknak inkább megfelelő érdekképviseletnek engedett helyet, mely az októberi diploma és a februári pátens alapján alakúlt s maig fönmaradt.

Az új tartománygyűlés működése első folyamán még két más esemény, egy békés, meg egy háborús merűlt föl. 1863 szeptember 23-án ülték meg Tirolnak Ausztriával való egyesűlése ötszázados évfordúlóját. Az ünnepély annál lelkesűltebb volt, mert a császár nemcsak Károly Lajos főherczeget küldte el képviselőjéűl, hanem az ünnepély napján egész váratlanúl maga is Innsbruckba érkezett. Ez soha még oly fényes napot nem látott. Elragadó volt a kép, mely a szeretett uralkodó fogadtatása alkalmából a néző szeme elé tárúlt; leírhatatlan volt a lelkesedés, mely mellett a hosszú díszmenet a város főútczáin áthaladt, s nem kevésbbé pompás volt maga a menet, mert az ország minden régi viselete képviselve volt benne.

Az 1866. év pedig Tirol katonai történetébe a dicsőségnek egy új levelét fűzte. A császár fölhívása erős viszhangot keltett Tirol hegyei közt. Nemcsak a lövészek fogtak fegyvert, hanem sok más önkénytes század is alakúlt, sőt végűl Dél-Tirol népfölkelése is zászló alá hivatott. E csapatoktól támogatva a báró Kuhn altábornagy vezetése alatt álló 10.000 főnyi rendes had június és július hónapokban a néha tízszer oly nagy ellenséges sereget, mely Garibaldi alatt 35.000 emberből állt, a nyugati és déli határon minden alkalommal visszaverte s a betörő ellenséges csapatokat mindig súlyos veszteséggel hátrálni kényszerítette. Mikor pedig az osztrák hadsereg Velenczéből kivonúlt s Medici tábornok alatt a Valsagunába ellenséges hadtest nyomúlt, az osztrákok legalább a fontos trienti hadállást meg tudták védeni, míg az ellenség az időközben kötött fegyverszünet következtében még augusztus közepe előtt ki nem takarodott az országból. A lövészek mindenütt kitettek magukért s számos győzelmes ütközetben vettek részt, nevezetesen Caffarónál, Becceccánál, Pievi di Ledrónál és egyebütt.

1867 őszén adták át a forgalomnak a Brenner-vasútat, melyet nehány évvel később a pusterthali vonalnak megnyitása követett s mindegyik nagy hatással volt az ország gazdasági viszonyainak további fejlődésére.

Az utóbbi két évtized eseményeiből emlékezetes a császár megjelenése Innsbruckban az 1885-ki országos lövészünnepélyen, mely alkalommal ismét gyönyörű lövész-díszmenet rendeztetett, továbbá az arlbergi vasút megnyitásán s az 1888-ki őszi hadgyakorlatokon. Természetes, hogy e látogatások is nagy lelkesedést keltettek a tiroliakban, mely annál élénkebb volt, mennél kegyesebbnek mutatkozott az uralkodó s mennél nagyobb fejedelmi bőkezűséggel ajándékozta meg az országnak árvízkárosúlt lakosait.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem