A római kor Tirolban és Vorarlbergben. Jung Gyulától, fordította Boncz Ödön.
A római kor Tirolban és Vorarlbergben.
Jung Gyulától, fordította Boncz Ödön.
Jung Gyulától, fordította Boncz Ödön.
Azok a területek, melyekből ma Tirol áll, csak akkor léptek be a történelembe, mikor a római birodalomba bekebeleztettek. Ez Bozentól lefelé az Etsch völgyére nézve már akkor megtörtént, mikor 102-ben Kr. e. a cimberek éjszakról Tridentum (Trient) ellen törtek és ott Marius tiszttársát, Lutatius Catulust, arra kényszeríték, hogy a Po vidékére vonúljon vissza. Ezen időtől fogva Tridentum vidéke a „Gallia cisalpina” tartománynak része lett, melynek helytartója volt többek között Julius Caesar is. Ő készítette elő az addigi tartománynak Italiába való bekeblezését, a mit halála után két évvel a triumvirek csakugyan végre is hajtottak. Természetesen a Pótól éjszakra eső kerületek a régi Italiától több dologban különböztek azontúl is; így az újonczozás dolgában, melyet itt épen úgy foganatosítottak, mint a tartományokban; továbbá, míg a rhät törzseket le nem igázták, szükséges volt a határoknak barbár törzsek berontásai ellen való biztosítására őrsereget tartani, és még a Kr. u. II. században is volt itten egy helytartó-féle birodalmi hivatalnok. Megjegyezhetjük ehhez azt, hogy Noricum tartomány is, mely a belső osztrák vidékekből és a tiroli Pusterthalból állott, szintén ilyen közép helyzetben volt a tartományi rendszer és italiai kiváltságok között.
Az italiai berendezés szerint az Alpesen inneni vidék városi községekre oszlott, melyek közűl a mai olasztiroliakkal Verona, Brixia (ma Brescia), Feltria (ma Feltre) és Tridentum határosak voltak. Emezek területe délen meglehetősen szűk volt, mert a Garda-tó felső vidéke, a Val di Ledro és Judicaria Brixiához, a Val Sugana nagyobb része pedig Feltriához tartozott. Csak éjszak felé terjedt a tridenti község messzebbre, mert magába foglalta a Nonsberget, továbbá az Etsch völgyét egészen a mai Meran tájékáig. Az Eisack mentén Sabionánál lehetett a határ (az itinerariumok Sublavione-ja, vagyis inkább Subsabione-ja alkalmasint a mai Klausen vala), hol a nagy illyr vámterületnek, melyhez Rhätia is tartozott, vámszedő helye volt.
Tridentum, bár csak kis municipium volt, mégis, mint kerületének „városa”, döntőleg hatott annak fejlődésére. Ez volt székhelye a „bírói hatalmat gyakorló duumvirek”-nek, kik a római államnak nem épen nagyszabású kezdetén a consulokkal voltak egyenlők. Ezek mellett a közigazgatást a rendszerint száz tagú községi tanács vezette a nélkűl, hogy ez a szám valaha teljes lett volna. A császári korszak első századában a hatóságokat a „tömeg” választotta, utóbb a községi tanács nevezte ki a hivatalnokokat.
Tridentum kerületének lakossága teljes jogú polgárokból és „beosztottak”-ból állott, a mi a korábbi római történet patríciusi és plebejusi állásával egyezett. Itt is arra törekedtek a háttérbe szorítottak, hogy a valódi polgárok jogait megszerezzék, a mi az anaunok részére Claudius császárnak egy Kr. u. 46-ban kelt edictumával meg is adatott. Ezt a császár ezen év márcziusában a nápolyi tengerparti Baiae fürdőhelyről keltezte és benne néhány, a gárdában, részben mint centurio szolgáló araunit is megemlít, kik szülővölgyük szószólói voltak. Claudius ezen edictuma 1869-ben kerűlt napfényre Cles mellett a Nonsbergben Filanda Moggio közelében egy meszes gödör tisztítása alkalmával.
A hol a mai Cles áll, az ó-korban is ott volt az anaunok fő helye; ott állott a szentélye az általános állami istennek, kit a római uralom alatt „Saturnus” néven tiszteltek. Ezen vallásos összejöveteli helyén őrizték a völgy lakosainak jogi állapotaira vonatkozó okiratokat is, melyeket bronzba vésve a szentély falaira függesztettek a Saturnus tiszteletére állított számos fogadalmi tábla mellett, melyek közűl néhány máig fönmaradt. A templommal szomszédosak voltak a csont- és urnamaradványokkal telt mai „campi neri” (feketeföldű terek), melyek több művelődési korszakon át hamvasztó és temetkező helyekűl szolgálhattak. Ezeken a hegyi vidékeken a korszakok a nélkűl mennek át egymásba, hogy az összefüggés teljesen megszakadna; a helységet ma is Clesnek hívják (az „ecclesia”-tól), mert még keresztény korban is (mely ezen a tájon a Kr. u. IV. század végétől kezdődik) ez maradt meg a vallásos tisztelet középpontjáúl.
A Kr. u. 46. évből való „tabula Clesiana” egy részének hasonmása.
A Trient városi múzeumban levő eredetiről vett papírlenyomat után.
Az anaunok völgyéből szorosok vezettek a mai Tonalén át Comum (Como) vidékére, meg Gampenen és kétségtelenűl a Mendelen át is az Etsch völgyébe. Ösrégi átjárók ezek; de csak a késő római korban, vagy az ezt követő kor kezdetén történik róluk említés. Római pénzekre akadnak az egész Sulzbergen és római föliratokra is egyes falvakban, így Romeróban. Claudius császár edictumában pedig említvék Tridentum és az anaunok mellett a szomszédos sindunusok és tulliassok (lakóhelyük ismeretlen), meg a comensek és bergaleok (Bergellben vagy Val Pregagliában); s valamint utóbb a frank és longobard korszak hadjárataiban, szint úgy szerepeltek ezek a hágók már abban a hódító hadjáratban is, melylyel Kr. e. 15-ben a mai német Tirolt a római birodalomba kebelezték.
Ebben a háborúban, mely a birodalom éjszaki határának rendben tartására nézve nagy fontosságú volt, a hadvezérséget Augustus mostoha fiai, Tiberius és Drusus vitték, kiknek ezzel alkalmuk nyílt a fölemelkedésre. Úgy gondoskodtak előre mindenről, hogy kudarcztól nem kellett tartaniok. Míg Tiberius nyugatról, a mai Svájczból a Boden tava felé nyomúlt előre és a tóparti lakosokkal megütközött, Drususnak az a még fényesebb föladat jutott, hogy a tridenti területről a Brenneren (és úgy látszik, ezzel egyszerre a Reschenscheideken át is) útat törjön magának az Inn völgyébe, hogy aztán így testvérével egyesűljön. És ez, minthogy nagy többségben levő hadi erejökkel egységesen intézték a támadást, sikerűlt is mind a mellett, hogy az Eisack, Wipp és Inn völgyének lakosai vitézűl védekeztek. Az első véres ütközet az Eisack (Isarcus) mellett volt, azután a „gyors” breonok és a „daczos” genaunok magasan fekvő állásait ostromolták meg.
Rómában, a fővárosban, ezeket a hadi tényeket, melyek az uralkodó házat megszilárdították, nagyra vették. Horatius, a költő, megénekelte azokat Augustus megbízásából, kinek „a senatus és a nép” a Tengeri-Alpesek magaslatán (a mai Monaco fölött Torbiánál) győzelmi emléket (Tropaeum Alpium) is emelt. Ennek egyik fölírata a legyőzött népek neveit hirdette, melyek között a már említetteken kivűl a „venostek” nevét is olvashatjuk, kiktől a vintschgauiak származnak. Az Isarcus melletti véres csatákat megemlíti a költő is, midőn Drusus korai halála után vigasztaló verset írt ennek anyjához, Líviához. E dicső hadvezér nevét állandóan emlékezetessé tette a „Pons Drusi” („Drususbruck”, nyilván az Etsch folyón Bozen közelében Siegmundskron (Formicar) mellett levő átkelő) állomás neve, és méltán; mert ennek az alpesi népek megrohanásaitól immár megszabadított vidéknek fölvirúlását egyenesen ezen hadjáratnak tulajdoníthatjuk. Telepűlők szállottak itt meg, kiknek nevei a helységekre származtak át; így Appianumot (ma Eppan) bizonyos Appiusról nevezték így, Bozen neve pedig, úgy látszik, bizonyos Baudiustól eredhet, a ki birtokát az Italiában szokásos módon „Baudianum”-nak nevezte el. Pons Drusi és Trident közt feküdt Endidae útmenti állomás (ma Egna, németűl Neumarkt). Salurn sem fontosság nélkűli hely volt. Maga Trident, melynek kerületéhez csatolták ezen vidékeket, rendkívűl sokat nyert már csak azért is, mert innét látták el élelemmel a birodalom új éjszaki határain elhelyezett csapatokat.
Drusus vállalatának nagy politikai eredményeűl emelik ki azt, hogy az által nyílt meg a Pótól a Dunához vezető út. Az új tartomány fő helyéűl Augusta Vindelicorum, a mai Augsburg, alapíttatott, melyet Augustus császárról neveztek el. E mellett Brigantium, a mai Bregenz, virágzott föl, melyről akkoriban a Bodeni-tavat is Bregenzi-tónak hívták. Találtak itt Tiberius egyik fiának, az ifjabb Drususnak tiszteletére készített föliratot is, mely tanúsítja, hogy mily hamar meghonosodott itt az új uralom.
Az alpesi lakosok ezzel bejutottak a világforgalomba és a további fejlődés menetén egyszerű alattvalókból mindinkább „rómaiak”-ká váltak, s utóbb általában azoknak nevezték őket. Hanem ennek a fejlődésnek Augustustól Odovacar és Theodorich koráig természetesen még sok közben eső fokozaton kellett átvergődnie.
A kisebb törzsekről, így a genaunokról és isarkokról utóbb már nincsen szó, talán mert önálló szervezetük a hódító hadjárat után megsemmisűlt. Említik is a lakosság fegyverfogható részének erőszakos elhajtását, a mi bizonyára leginkább a genaunokat és isarkokat érhette. A többi lakosság általában „rhät”-té lett, mely néptömeg ethnographiai sokféleségét több ízben említik a kelták; kik szerint a rhätek inkább a régi etruszkok rokonai lehettek. A breonok ellenben a rómaiak korán túl is megtartották nevöket, de a nélkűl, hogy városias szervezetet létesítettek volna; csak kerületi fölosztásuk volt. A breonok földjén feküdtek Vipitenum (Sterzing mellett; erről nevezték el Wipp völgyét), Matreium (Matrei), Veldidena (Wilten) községek, melyek mind még a rómaiakat megelőző időben keletkeztek, mint nevök és a Matreium mellett talált etruszk műveltség maradványai is bizonyítják. A Vipitenum melletti völgykatlan a római időkben népes lehetett és a breoni törzs előkelőségeinek szolgált lakóhelyéül, kik már nem sokkal a meghódítás után a latin, majd a római polgári jogot is megszerezték. A népesség zöme bizonyára még száz év múlva, sőt utóbb is a kisebb jogokkal bírók, peregrinok osztályába tartozhatott. Az itteniek nevei közűl ismeretesek: Tiberius Claudius Raeticianus, Aelius Quartinus, Aurelia Rufina, Clauza (vagyis Claudia), miből azt következtethetjük, hogy ezek a családok a hasonnevű császárok, mint Tiberius, Claudius, Aelius Hadrianus, Aurelius Antoninus idejében emelkedtek föl.
A venostek területéről az itinerariumok – római útrajzok és állomásjegyzékek – nem őriztek meg községneveket, s e terület körűlményeit csak a birodalom ledőlte utáni időkből ismerjük közelebbről; a helységek eredete azonban természetesen még a korábbi időszakba esik. Ilyen fejlődésű Maia is (e név most is él a mai Meran és (Ober-) Mais nevében), mely a Kr. u. III. században, úgy látszik, vámállomás volt, melynek közelében Teriolis vár őrködött az úti közlekedés fölött. Utóbb e Maiát, mely ezen vidéknek tekintélyes községévé fejlődött, falakkal is körűlkerítették s a bajuvar és longobard időkben határerősségűl is szolgált. Ez a község vallási tekintetben is fő helynek tekintendő épen úgy, mint az Eisack melletti Sabiona; Valentinust, Vintschgau apostolát, a ki a Kr. utáni V. században működött, Maia közelében temették el. Azon csodálatos történetekben, melyek hozzá fűződnek, első ízben említik a Passer (Passeris) nevét is, és ez a vidék szintén a tartomány egyik legvirágzóbb részéűl tűnik föl.
A felső Vintschgauban Mals környéke válik ki. Itt római fölíratot találtak. Amatia völgye, a mai Matsch, a hagyomány szerint a churrhät tartomány régi szentjének, Florinusnak születéshelye volt. A wormsi hágón át Comum (Como) és Mediolanum (Milano) vidékére vezető átjáró már a legrégibb idők óta használatban volt. Hogy a venostek területe az Inn folyó felső részére, a mai Engadin felé is kiterjedt, kitűnik a rómaiak utáni idők ismertebb körűlményeiből. A fejlődést épen itt semmi „népvándorlás” meg nem szakította. Megjegyzésre méltó, hogy a késői római korban Curia (Chur) országúti állomás egész délnyugati Rhätiának, tehát a vintschgauiaknak is fő helyévé fejlődött, minek hatása egyházi téren századunkig megmaradt. Az Etsch mentén jártak innen Tridentumba, sőt alább Italiába is, hol az alpesi termények, így mint a marhák és faárúk számára jó piaczok nyíltak egészen Rómáig. A venosteknek római korbeli szervezetét nem ismerjük ugyan közelebbről, azonban a törzsi szövetségen kívűl bizonynyal a családszövetség is igen szilárd lehetett náluk, különben nem daczolhattak volna oly vitézűl az idők annyi viharával.
Egyébként ezen alpesi törzsek sorsa teljesen azon nagy közlekedő vonalhoz volt kötve, a mely Val Suganán át a Pótól a Dunához vezetett. Ez az ú. n. via Claudia Augusta, melyet már Drusus megkezdett Augustus idejében, de csak Claudius császár épített ki, mint egyes mérföldkövek föliratai tanúsítják. E kövek egyikét (most a bozeni Sarnthein-kertben) Meran fölött Partschins mellett találták és ez azt mutatja, hogy a via Claudia Augusta egyik ága erre ment, míg a másik a Brenner-szoroson haladt át. Az út végső állomása Augusta Vindelicorum volt, hová ép úgy lehetett a Fern-szoroson, mint Scharnitzon (Scarantia) és Partenkirchenen (Partanum) át jutni. A Brenneren át vivő útról is több mérföldmutató kő maradt fönn, melyek elősorolják mindazon császárok neveit, kik ez út kiépítése körűl valamit tettek. Leggyakrabban előfordúl Septimius Severus neve, így a legújabban Freienfeld vasúti állomás közelében (Vipitenumtól délre) napfényre kerűlt mérföldkövön is, melynek lelőhelye azt is bizonyítja, hogy az út ottan az Eisach bal partjáról a jobb partra tért át. Találtak még mérföldköveket Brenneren Lueg mellett, s a Matreium és Veldidena közti vonalon, kivált a Gärber patak mentén levő Sonnenburghügel mellett; továbbá még Kematennél, meg az Innsbrucktól nyugatra eső Zirl mellett is. Ezek a kövek Tirol rhät vidékeinek legfontosabb hivatalos emlékei. A XVI. században az Innsbruck melletti Ambras kastély előudvarába gyűjtötték azokat össze, a századunkban előkerülteket pedig az innsbrucki Ferdinandeum múzeumba vitték, melynek most előcsarnokát díszesítik.
Maulsból való Mythraeum.
A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levő eredeti után.
De még más tekintetben is döntő hatású volt ez útvonal Tirol történetére. A lakosok az útat fentartani és általában a közlekedést biztosítani is tartoztak. A czélból számos castellumot építettek az út mentén és azokba őrségeket rendeltek, melyeket az egyes törzsek szolgáltattak. Tacitusból tudjuk, hogy a helvétek tartománya szintén így volt berendezve; olvashatjuk ugyanezen történetírónak a germán legiók és a helvétek közti karczokról szóló tudósításában azt is, hogy azokban a Vitellius-pártiak a rhäti népfölkelés segítségét is fölhasználták. De csak nem régiben derűlt ki egy föliratból, hogy (az ismeretlen fekvésű) Ircavium castellumot egy 600 lándzsásból (gaesati) álló őrség tartotta megszállva a birodalmi hadsereg egy kiszolgált altisztjének parancsnoksága alatt. A breonok fegyveres népéről a Kr . u. 500-dik év tájáról van tudomásunk, mikor is az az Augusta Vindelicorumból Tirolba vezető szorosokat őrizte. Útmenti erősségek voltak: a mai Föder várkastély (vagyis „castellum vetus”) Auer mellett déli Tirolban, a hol több római fölíratot találtak; a már említett Teriolis, melytől „Tirol” grófság a nevét kapta, továbbá Sabiona (Säben), aztán meg, mert Horatius költeményében ilyenféle erősségeket említ, kétségkivűl a Sterzing melletti Sprechenstein és Greifenstein vára, sőt egyéb várak is, melyek a római idők letűntével más módon hatottak Tirol sorsára.
Kiváltképen fontos volt Sabiona vidéke, mert az ottani vámhely nagy forgalmú, s ezért a külföldi hatásoknak egyik góczpontja volt. A vámot nagy vállalkozóknak adták bérbe, kiknek hivatalnokai legnagyobb részt keleti származásúak voltak. Ezek juttatták Sabionába saját honi isteneik tiszteletét, névszerint az „ezernevű Isis”-ét, melyet csakhamar a benszülöttek is elfogadtak. Ugyanezen módon kerűlt a Nonsbergre Serapisnak és a kutyafejű Anubisnak, vagy a Sterzing melletti Mauls vidékére Mithrasnak a tisztelete. Bizonyság erre az itt talált nagy Mithras-emlék, melyet most a bécsi cs. és kir. műtörténelmi múzeumban őriznek; ez emléken Mithras szokott alakjában, vagyis mint phrygiai, süveges fejű ifjú láthatók, a mint kését a bika szügyébe döfi; a bika mellett mindenféle jelképes állat van, ú. m. egy kígyó, egy skorpió és egy kis kutya, mely ugatva szökik a bikára.
Ezek az isteni tiszteletek útegyengetői voltak a kereszténységnek, mely már a III. században behatolhatott e vidékekre, de a félre eső völgyekben csak a IV., vagy az V. században honosúlt meg a császári kormányzat nyomása, vagy a térítők buzgalma folytán. Bizonyára nem véletlenség, hogy Sabiona, miután „Isis utolsó papja” (hogy Pichler Adolf költő szavait használjuk) működni megszűnt, keresztény püspöki székhelylyé lett.
Egy kirakott padló töredéke Brigantiumból.
A bregenzi múzeumban levő eredeti után.
Ne feledjük azt se, hogy a római világuralom afrikai, ázsiai és európai tartományokat egyesített és vezetett egyöntetű félévezredes fejlődésre. Rhätia helytartója előbb talán Afrikában viselt hivatalt, vagy épen maga is afrikai volt; a katonai állomások tisztjei szolgálati helyeiket elég szaporán változtatták sorra a birodalom minden provinciáján végig; afrikai és syriai hadtestek jöttek ide, viszont a Rhätiából elvitt katonát Germaniába és Brittaniába, vagy épen Mauretániába és Cappadociába küldötték, hacsak mint császári lovasságot (equites singulares) Rómába, vagy Septimius Severus ideje óta praetorianus testőrségbe nem vitték. És mind ezekről a távoli állomásokról is, hol huszonöt évi szolgálatot kellett teljesíteniök, úgy látszik, föntartották az összeköttetést hazájukkal. Ekként a nagy egész részének tartották magukat, és a venosta vagy breon nem pusztán rhätnek, hanem rómainak is érezte magát, a mit a kormányzat, mely az alpesi lakosok sajátosságaira figyelemmel volt, nem kis mértékben elő is segített. Így a rhätek a hadseregben mindig kiváló helyet foglaltak el; más részt azonban szellemi fejlődésükre egészen napjainkig döntő hatású volt a külföld.
A római korszaknak törvényhatósági szervezetét (kivéve Tridentumot és vidékét, mely az italiai fejlődés nyomán haladt) Tirolnak két pontján ismerhetjük föl világosabban: Brigantiumban és Aguntumban.
Brigantium, mint a Kr. utáni III. század vége óta hadi czélokra használt Bodeni-tó legfontosabb kikötője, s mert a dunai határtól Curián (Chur) át Italiába vezető út rajta vezetett át, fontos volt. Katonai őrség állomásozott benne, s az istálló istennőjének; Eponának, itt talált képéből azt gyaníthatjuk, hogy Brigantiumban nyilvános istállók is voltak. A község nem volt nagy, a mint hogy itt mai mértéket nem is alkalmazhatunk; de volt foruma, voltak fürdői, mozaikjai, szentélyei, oszlopos folyosói, a mint az akkori időszak építészeti módja megkívánta, úgy, hogy a bregenzi helyi múzeumot érdekes maradványokkal lehetett megtölteni. E tekintetben Brigantium Cambodunummal, a mai Kemptennel vetekedett.
Míg így egész Vorarlberg Brigantium városi területéhez tartozott, a Pusterthalnak is megvolt a maga „városa”: Aguntum. Ezt a nori községet, mely szervezetét Claudius császártól nyerte, korábban kevéssé alapos okokból Innichen mellé helyezték; de valójában Lienztől keletnek egy órányira, a Debant-patak melletti Dölsach vidékén fekhetett. Bizonyítja ezt az Aguntumból kiindúló mérföldkövek számítása (egy Innichen mellett talált ilyen kő Aguntumtól 44 miliát, a Lorenzen mellett talált pedig 56 miliát számít), meg az a fölírat is, melyet az 1882-diki árvízkor a Debant pataka vetett ki. Ez a fölírat (most az innsbrucki múzeumban) „az aguntumi Genius tisztelőinek” temetkező helyével ismertet meg bennünket. Nem messzire innét, Nussdorfnál, hypocaustumokat, a római lakóházaknál szokásos földalatti fűtőhelyiségeket ástak ki. A személyiségek közűl ismerünk néhány duumvirt (a törvényhatóság polgármesterét), továbbá egy innen származó praetorianust, a ki Septimius Severus alatt Rómában szolgált; végre egy honorátiornak a rabszolgáját. Az út a Dráva mentén vitt lefelé a Pleckenalpon át Aquilejába, római időkben Venetia fővárosába, nyugatnak pedig Litamum és Sebatum állomásokon át a Birrus (a mai Rienz) völgyén keresztűl az Eisack melletti Vipitenumba. Éjszakra a Tauerek átjárói ősrégi közlekedési vonalak voltak. Aguntumi tisztviselők nevei fordúlnak elő a Chiem-tó vidéki fölíratos köveken is.
Milyen népesek voltak a mellékvölgyek és mennyiben lettek részeseivé a forgalomnak, bizonyossággal nem tudjuk; de úgy látszik, hogy ez időszakban a népesség szaporodott s a mívelés alá vett földterület is nagyobbodott.
Erre mutat az is, hogy sok község neve a római runcare (irtani) szóból képződött. A népies szokásoknak még a félreeső vidékeken is római jellege lett. Így a „Badeln” még félreesőbb tájakon, pl. a Pusterthali Olang mellett, Bergfallban is már igen korán szokásos lehetett, mert ó-kori szokás szerint a gyógyító forrásba dobott római pénzekre találtak itt. A római naptár meghonosodásával római módon ülték meg a természeti év ünnepeit; így tartották Nonsbergen az „Ambarvalum”-okat, vagyis bőséges aratást könyörgő körmeneteket. Mikor utóbb a birodalmat a barbárok beütései kezdték is zaklatni, a mellékvölgyek lakosai még biztosan érezték magukat. Így Ennebergben és Grödenben az „elladinosodott” népesség mind maig fönmaradt. Egyebütt, a hol ma németűl beszélnek, a ma is meglevő számos rómaias helységnév (így Pontiggl, Pontlatz, Rungatt, Lavatsch, stb.) azt mutatja, hogy itt valaha az egész lakosság „ladin” volt, nemcsak déli, hanem éjszaki Tirolban és Vorarlbergben is, miről későbbi időkből részben még irodalmi bizonyítékok is vannak. Ezekre támaszkodnak Steub Lajosnak a rhät helyneveket és néprajzot illető remek tanúlmányai.
Ekként nyúlik vissza a római korba Tirolnak az a néprajzi állapota, hogy az olaszúl beszélő Olasz-Tirol saját külön helyzetet foglal el, míg ettől éjszakra a „ladinok” ama korszaknak a történelmi képviselői. Tirol vallása is a római időből ered, mert a kereszténység a IV. századtól fogva lett itt országos vallássá, mely a világbirodalomnál tovább élt és annak művelődési törekvéseit folytatta. Az utóbb is még fennállott egyházkerületi fölosztás a Diocletian- és Constantin-korszak birodalmi szervezetével egyezik, ezzel vág össze Curia és Sabiona püspökségek kikerekítése, s a mediolanumi és aquilejai érsekégek fönhatósága alá való beosztása is. Az is, hogy mind maig a Ziller a határ a brixeni és salzburgi püspökségek között; arra látszik mutatni, hogy egykor ott szögellett össze Rhätia és Noricum provincia. Ezen egész terület politikai helyzete különbözött attól, melyet utóbb a középkorban elfoglalt, mert a déli, nem pedig az éjszaki rész gyakorolta az uralmat. A fordúlat akkor kezdődött, mikor a provinciák Italia uralma alól fölszabadúltak, de e fordúlatnak századokra volt szüksége, míg látható eredményei lehettek. Odovacar és Theodorich uralma még kétségkivűl folytatása a nyugatrómai császári uralomnak, és a középkort csak úgy számíthatnók az ő koruktól, ha bizonyos volna, hogy már ekkor telepedtek ide germán néprajok, melyek e falszabadító munkában részt vettek. – Eddig tart a ma Tirolnak nevezett tartomány történetének első korszaka.
