Vorarlberg története. Zösmair Józseftől, fordította Acsády Ignácz.
Vorarlberg története.
Zösmair Józseftől, fordította Acsády Ignácz.
Zösmair Józseftől, fordította Acsády Ignácz.
Krisztus után a III. század óta a mai Vorarlbergen is átviharzott Olaszország felé s onnan vissza a népvándorlás. A régi római városok Brigantium a Boden-tónál és Clunia Altenstadtnál romba dőltek. Teljes homály borúlt az V. századra; a nyugatrómai birodalom, melyhez e tartomány tartozott, 476-ban megszűnt. Ezzel azonban még nem szakadt ketté a régi történet fonala. Nehány évtizeden át még megmaradt az Italiával való összefüggés, valamint a Rhätia név s a helytartók is a „praesides” régi nevét viselték. Chur püspökség, mely valószínűleg még a II. században keletkezett, de az V. század derekán már bizonyosan megvolt, kiterjedt e tartományra s vele a kereszténység is. Bregenzben fönmaradt Szent Aurélia templomocskája. A román lakosság és román nyelv főleg az ország felső részében az egész közép-koron át tengette életét, s csak az új-korban tűnt el végképen. Nevezetes tanúbizonyságai e múltnak a mind e mai napig nagy számmal fönmaradt román hely- és határ-, valamint vezetéknevek.
A régi idők ez állapotaihoz újak járúltak, melyek a közép-kort hozták létre. A római birodalom bukása óta kezdődött a germán uralom, előbb Odoakeré, azután Teodorik keleti gót királyé. Ez az alamannok vad népét, mely a népvándorlás korában ismételve pusztította az országot, mikor Chlodvig frank király megverte, 496 és 506 közt befogadta a Boden-tó melletti csaknem lakatlanná lett alsó vidékekre. Ezzel itt német törzs telepedett meg s kezdetét vette éjszaki Rhätiának lassú németesítése. Ezt elősegítette a Merovingok frank uralma, mely 537-ben a keleti gótot követte.
Ez idő óta a déllel való állami kapcsolat csaknem örökre fölbomlott. Az egyházi azonban megmaradt a IX. század közepéig, mikor Chur, mely addig a milanói érseki megyéhez tartozott, a mainziba kebeleztetett. Lassankint hatolt az alamann-frank gyarmatosítás éjszak felől előre s csak kevés román lakosság maradt az alvidéken, hol később egyedűl Cawicca (Gwiggen), Brigantium (Bregenz) és Fossona (Graben vagy Fussach) helységek nevei tartották fönn emlékezetét. Máskülönben az egész területet teljesen németek szállták meg s magasan fekvő pontokon, minők Hohinwilari (Hohenweiler), a Lutaraha (Lauterach), a Swarzahe (Schwarzach) és a Rajna mindkét partján (Hohstadium, Höchst), stb. ütöttek tanyát. Egy Heribrant adta Hörbranznak, egy Liubilo Leiblachnak, egy Amato Emsnek vagy Hohenemsnek a nevét. Egy Torro Torrinpuirronban (Dornbirn) választotta lakását, honnan, valamint általában a Rajna völgyéből egy Alberich a Bregenzi erdő felé irtotta a rengeteget (Alberschwende) s egy Andolt, Lindiko, Hitto, Bero, Bezo és mások hasonló tevékenységének köszönték az idő folyamán Andelsbuch, Lingenau, Hittisau, Bersbach, Bezau s más helységek keletkezésöket. De a román felföld s az Ill-vidék lakosságába szintén korán német elem keveredett. Egy Rauto után nevezte magát Rautines-Rhötis, egy Sullo után Sulles-Sulz; egy Giso családja vergődött uralomra Gisingenben, egy Nanzóé Nenzingben, egy Thurinké Thüringenben, stb.
De az alamannok még pogányok voltak. Bregenzben, a már említett Aurelia-templomocskában függesztették ki három főbálványuk ércz-képeit. Megtérítésökre Theodebert frank király engedelmével Gallián és Helvetián át megjelent Kolumbán ir apát Gallus, Chagnoald, Eustasius, Attala s más szerzetestársai kiséretében, kik 611-től 613-ig Bregenzben és környékén működtek.
Királyi pártfogójuk bukása s a lakosság ellenállása miatt azonban csakhamar szét kellett oszolniok. E vidékek grófja akkor az Überlingenben székelő Kunzo volt, talán előde a későbbi bregenzi grófoknak. Egyházi tekintetben a keresztények akkor Gaudentius constanzi püspök alatt álltak. Végre sikerűlt a térítés a constanzi és churi püspökök, a kereszténynek maradt román lakosság példája, a Vorarlbergben számos koronajószág birtokában levő frank uralkodók szigorú rendeletei, de leginkább azon tevékenység segítségével, mely abból a czellából indúlt ki, a melybe Gallus hittérítő visszavonúlt s a mely csakhamar a világhírű St. Gallen monostorrá nőtte ki magát. Nagy Károly koráig, mely időtől fogva számos okirat kellő világot vet a tartományra s mozgalmas életéről tanúskodik, a mennyire megítélhető, a térítés műve be volt fejezve. Bregenztől Bludenzig mindenütt templomokra és papokra akadunk gazdag adományokkal; ugyanily messzire terjedtek a st. galleni monostor jószágai: a monostornak még messzebb terjedő hatását jelzi Szent Gál temploma Montavon bensejében. Ez a völgy, valamint a bregenzi erdő akkor kétségkívűl koronajószág volt, mert mindkettő még a XIV. század elején birodalmi hűbérkép vagy birodalmi zálogbirtokkép jelentkezik.
A Rajna- és az Ill-völgy legtöbb helységével már a Karoling-korszakban találkozunk; mindenütt nagy a népesség, mely földmívelést, baromtenyésztést, kerti-, rét-, alpesi gazdálkodást, halászatot folytatott s bort és gyümölcsöt termesztett. A 803. évben az Alpesek legeltetési és sajtkészítési haszonélvezetét adják el Suniu és Caviu, vagyis Süns és Gävis közt a Hohe Frächennek a bregenzi erdő felé eső területén. A vas bányászatát Klosterthal és Montavon közt, a miről határozott adatunk a X. század közepéről van, úgy látszik már akkor űzték, mert az arany és ezüst mellett a vas volt az ország fő forgalmi értéke.
A lakosság nemzetiségileg románra és alamannra, mindegyik külön joggal s rendileg előkelőkre, szabadokra, harasztokra, zsellérekre, rabszolgákra oszlott. A tartomány, valószínűleg a frank uralom óta, két részből állt, a kisebb éjszakiból, mely új lakosai miatt Alamannia herczegséghez s a constanzi püspökéghez csatoltatott, s a nagyobb, leginkább román lakosokkal bíró déli részből. Ez utóbbi ismét az immár kisebb területű Rhätiához, Churrhätiához tartozott, s a churi egyházmegyét alkotta és mintegy 600 óta egyházi és világi tekintetben a Victoridek főúri családja alatt állt.
A Karolingok uralma óta eltűnt a herczegi hatalom Alamanniában s csakhamar a fejedelmi is Rhätiában. Helyére a grófsági szervezet s a grófi hatalom lépett. Ettől fogva a mai Vorarlberg lényegileg három részre oszlott. Az első az Argengau éjszaknyugattól kezdve a Bregenzer Achéig, Leiblach bírósági és Bregenz főhelylyel; a másik a Rheingau a Rajnától s a Boden-tótól a folyó mindkét partján fölfelé Altach-Baurenig és Oberriedig, a constanzi és churi egyházmegyék határáig terjedt Lauterbach, később Schwarzach bírósági helylyel; a harmadik Rhätia grófság volt ez egész tartományt felölelve, mely okból a gróf olykor-olykor őrgróf vagy herczeg czímet is viselt. Ennek székhelye időnkint s a főbíróságé állandóan Vnomna-Rankweil román-alamann kettős faluban volt. Erre vonatkozik a legrégibb, a St. Gallen monostor levéltárában Vorarlbergre vonatkozó 774. évi okirat. Alsóbbfokú törvényszéket Schliensben (Scliene) és Nüzidersben (Nezudere) is tartottak.
Az Argen- és Rheingau grófságokat Nagy Károly uralkodása óta rövid megszakításokkal az Udalrichingek családja kormányozta, mely nőágon a kihalt alamann herczegi családtól származott. Az első Udalrich vagy Ulrik Hildegard királynénak, Nagy Károly nejének testvére volt. A nagy terjedelmű churrhätiai grófságban a Victoridek után Nagy Károly a grófi hatalmat egy ideig a churi püspökre, a IX. század elején azonban ismét világi emberre ruházta, kinek későbbi utódai a Burchardingok. Ez a „rhätiaiak világi grófja” (Reciarum comes) Unfred vagy Hunfrid, (806-tól mintegy 825-ig,) a császár egyik legelőkelőbb lovagja volt. Vinomnában székelt, melyet egyenesen „Hunfried gróf falvának” neveznek. Minthogy sokszor fontos követségekben távol járt, a kormányzatot csakhamar legidősebb fia, Albert kapta.
A míg a hatalmas Károly császár uralkodott, béke és rend honolt az országban. De gyönge utódjával, Jámbor Lajossal bekövetkezett a bajok egész sora. A Rhein- és Argengau grófja, Ruodpert, a fönt említett I. Ulrik fia, Rhätiát is magához akarta ragadni s csakugyan elűzte onnan Albert grófot. De ez hadat gyűjtve visszatért és Zizersnél Chur alatt megverte Ruodpertet, ki futás közben megöletett; holttestét a győző nagylelkűen az Udalrichingek családi sírboltjába, a lindaui kolostorba vitette s ott temettette el.
Albertet Roderik gróf (valószínűleg testvére) követte, eleinte, úgy látszik, csak Rhätia felső részeiben, míg az alsóban Lanquarttól délre még talán maga Hunfried uralkodott. Az ő al- vagy századgrófja, kit soltésznak is neveztek, Folkwin, a Roderiké pedig Herloin volt. Hunfried halála után Roderik és Herloin egész Rhätiában (825–831) oly módon gazdálkodott, hogy a churi püspök és a pfäversi apát Jámbor Lajosnál és fiánál, Lothárnál, ki az osztozásban Alamanniát és Rhätiát kapta, panaszt emelt ellene. Végűl az Olaszországba vezető útjai miatt oly nagyfontosságú tartományt hosszú időre (831–887) a Karolingok; Jámbor Lajos, Lothár, Német Lajos és III. Károly közvetetlenűl a saját kormányzatuk alá rendelték s a püspöknek ismét nagyobb jogkört adtak. Az Udalrichingeket, noha a királyi házzal rokonságban álltak, 838-tól 861-ig szintén háttérbe szorította a Welf-ház két tagja, Konrád és Welf gróf, Jámbor Lajos nejének, Judit császárnénak testvérei (?). De az uralkodók egymás közt, meg a császár és fiai is viszálykodtak 833-től 843-ig főleg Alamanniáért és Rhätiáért, úgy hogy ez a korszak meglehetős zavarossá alakúlt a tartományra nézve.
Csak mikor a Karoling testvérek végleg megosztoztak a birodalmon (843), kezdett a rend és a nyugalom visszatérni. A két tartomány Német Lajosnak jutott. A churi püspökség a mainzi érsekséghez, tehát Németországhoz csatoltatott s ezzel az egyházi egység megalapíttatott. De Lajos az eddigi szokáshoz képest már korán (865) legifjabb, testileg és lelkileg gyönge fiának, Károlynak adta a területeket, a grófi méltóságot pedig a Rheingauban és Argengauban ismét az Udalrichingekre ruházta.
III. Károlynak, kit Vastagnak szokás nevezni, példátlan szerencséje volt. Csakhamar Nagy Károly egész birodalmát újra egyesítette, de nem sokra tudott vele menni. Az éjszaknyugaton lakó vad normannokkal csúfos egyezségekre lépett, a szlávok délkeleten pedig függetlenekké lettek. A legszívesebben Alamanniájában szeretett időzni s főleg uralkodása végén királyi udvarában, Lustenauban, a Rheingauban tartózkodott. Mindenható kegyenczének és főkanczellárjának, a sváb Luitward, vercellii, felső-olaszországi püspöknek Tuberis klastromot ajándékozta a vinomnai (rankweili) és nüzideri plebániákkal a „Drusus-völgyben” (valle Trusiana), a hogy a vorarlbergi felföldet nevezték. Tuber is, melyet talán Nagy Károly alapított, s ma nyomtalanúl eltűnt, valószínűleg Göfis község közelében a Tufers falu fölötti magas hegyháton feküdt. De a császár beleegyezésével a püspök e javakat csere útján Elszaszban fekvő más birtokokért a churi egyháznak engedte át.
St. Gallen monostor Eusebius skót barát kérelmére, ki 854–884 közt mint remete élt a Victorsbergen Rankweilnál s számos honfitársát hasonló életre gyűjtötte maga köré, e hegyet s más jószágokat Röthisben és Vinomnában adományúl kapta III. Károlytól. A későbbi legenda Eusebiust, ki csöndes halállal múlt ki, minden igaz ok nélkűl vértanúvá tette. A skót convent főnökének halála után vagy föloszlott, vagy St. Gallenbe kebeleztetett, mely a Röthisben nyert új birtokadomány fejében kötelezte magát, hogy a Victorsbergen mindig tizenkét zarándokot fog eltartani. De ez a menedékház utóbb megszűnt.
A beteg császárt lustenaui magányából 887 őszén a birodalmában kitört lázadás híre Triburba, a Közép-Rajnához űzte, hol az uralmat erélyes unokaöcscsének, Arnulfnak, Karinthia herczegének kellett átadnia, maga pedig nehány királyi palotával s jószággal, köztük valószínűleg Lustenauval elégedett meg, hová természetes fiával, Bernáttal visszavonúlt, de kevéssel ez események után, már 888 elején meghalt.
Ekkor mindenütt fölléptek a birodalom nagyjai, s így Arnulfnak külső és belső ellenségekkel kellett vesződnie. Rhätiában Ruadolf, valószínűleg Hunfried unokája, vetette föl magát herczeggé (dux Raetianorum); ez állásban elismertetvén, az új király körűl érdemet szerzett. De a fönt említett, úgy látszik, Lustenauból való Bernát 890 körűl föllázadt Arnulf ellen s III. Ulrik gróf, valamint a st. galleni apát is támogatták. Azonban Salamon constanzi püspök és Hatto reichenaui apát visszaszorították a zendűlőket. Bernát csak ügygyel-bajjal menekűlt Rhätián át, de az ottani herczeg, Ruadolf, csakhamar 892-ben megölte; ellenben Ulrik gróf, noha eleinte keményen büntették, később nemcsak kegyelmet kapott, hanem Arnulf király neki adományozta a Rajna mindkét partján elterűlő Lustenau birodalmi jószágot is.
De nyomban összeveszett új szomszédjával, Salamon constanzi püspökkel, kinek Arnulf hálából a st. galleni apátságot adományozta. Ott; hol a Rajna a Boden-tóba szakad, intézték el a Rhätia, a Rheingau és a Thurgau tekintélyes férfiai a viszályt. 897 táján III. Ulrikot fia, IV. Ulrik, Rhätiában pedig Ruadolfot unokaöcscse, I. Burkárd követte. Mindketten nagy hatással voltak az utolsó Karolingra, Gyermek Lajosra, Arnulf fiára, ki közbenjárásukra Feldkirch jószágát a templommal s minden hozzá valóval együtt 909-ben St. Gallen monostornak adta.
A zűrzavart, mely Lajosnak 911. évben történt halálával a birodalomban beállott, Burkárd rhätiai gróf Alamannia megszerzésére akarta használni. De e kísérlete közben a tartományi főrendeknek egy gyűlésén meggyilkolták; fiai száműzetésbe voltak kénytelenek vándorolni s elvesztették jószágaikat, melyeket Konrád, az új német király, a Burkardingok ellenségei közt osztott szét.
A javakból különösen az Udalrichingoknak juthatott tetemes rész Rhätiában, mert ez után még nagyobb mértékben törekedtek a grófi méltóság megszerzésére. IV. Ulrik 913-ban hadával a magyarok ellen nyomúlt, kik főleg Dél-Németországot szokták pusztítani. Arnulf bajor herczeggel szövetkezve, Ulrik teljesen megverte őket. De csakhamar egy új hadjárat közben a vitéz gróf maga is foglyúl ejtetett s több évig volt fogságban, melyből csak 919 körűl szabadúlt ki. Szerencsés hazatéréséhez szép monda fűződik, melyben neje Wendelgard is szerepel.
E közben I. Burkárd fia, II. Burkárd, az alamann urak helyeslésével 917-ben magához ragadta Svábországban és Rhätiában a herczegi méltóságot, melyben I. Henrik német király is elismerte. Ettől fogva a két ország olyképen maradt egyesűlve, hogy Rhätia csak alkotó részét, egyik grófságát tette a nagy Alamanniának; de csakhamar két közigazgatási kerületre Felső- és Alsó-Rhätiára oszlott. Az utóbbihoz tartozott a vorarlbergi rész. Mint egykor ősatyja, Hunfried, úgy most II. Burkárd is Vinomnából kormányozta a rhätiai grófsági kerületet, melynek területe talán már Teodorik korában a Boden- és Walen-tóig, a Septimer- és Arlberg-szorosig terjedt. Itt ítélték oda 920-ban római jog szerint román és alamann bírák Waldónak, Chur új püspökének, a Drusus-völgyben meglehetős birtokú Pfävers apátsághoz való jogot St. Gallen rovására.
Hat évvel később Burkárd herczeg hirtelen meghalt Lombardiában s ugyanakkor, 926-ban támadták meg a magyarok St. Gallen monostorát. Még ugyanez évben IV. Ulrikkal, mint a Rhein-, Argen- és Linzgau, valamint a churigau s ezzel együtt egész Felső-Rhätiának grófjával találkozunk s utódai száz év múlva megszerzék Alsó-Rhätiát is úgy, hogy grófi hatalmuk majdnem az egész mostani Vorarlbergre kiterjedt. Ezzel Bregenz lett főhelyök s a család tagjai 1043 óta „Bregenzi grófok”-nak nevezték magukat.
Az Ottók korában Svábország herczegei Alsó-Rhätiát saját maguk tartották kezökben; 933 és 958 közt ismételve pusztították azt a spanyol szaraczének, kik az Alpeseken át egész St. Gallenig nyomúltak. A szenvedett kár némi pótlására I. Ottó király Waldo churi püspöknek adományozta Bludenzben (Plutenes) a templomot. A többek közt a püspöké volt a Marienthalban levő Mária-templom is; így nevezték akkor a későbbi Klosterthalnak az Arlberg felé eső részét.
Waldo utóda, Hartbert, Ottótól még más kárpótlást is kapott, s azután 950–960 közt összeíratta a churi egyháznak Vorarlbergben levő gazdag javait. Ez a másolatban fönmaradt összeírás a tartomány akkori művelődési állapotai tekintetében becses kiegészítője a Karoling-korszak okiratainak.
Az Ottók kegyéből vetette meg Meinradszell vagy Einsiedeln új kolostor is a tartománybeli későbbi kis uralmának az alapját. A Drusus-völgynek, vagy Walgaunak egy gazdag nemes ura, Ádám, súlyos bűntettei miatt elvesztette jószágait a császári kamara javára. Erre Einsiedeln kolostorba menekűlt s ott szerzetes lett. I. Ottó 949-ben megkegyelmezett neki s visszaadta jószágait oly föltétellel, hogy azok halála után Einsiedeln kolostorra szálljanak. Ez II. Ottó alatt 972-ben meg is történt. Jószágai Schlinsben, Bludeschben, Nüzidersben s a Walgau és a Rajna völgye más részeiben feküdtek. Kétségkivűl ez a történeti Ádám szolgál alapjáúl a jámbor Szent Geroldról szóló későbbi egészen alaptalan legendának, kiről a XIV. század óta a nagy Walser-völgyben levő einsiedelni prépostságot nevezték. Ennek eredetileg „Frisen” volt a neve s valószínűleg a Rajna melletti Neuburg várnak ura, Thumb lovag, alapította a XII. század második felében.
A szaraczénok betörései után csaknem másfél századon át zavartalan maradt a tartomány nyugalma. Csupán a pápaság és a császárság közt 1075-ben támadt küzdelem sújtotta érzékenyen Vorarlberget is. Az Udalrichingok jószágait akkor három testvér bírta: Ottó és hason nevű fia uralkodott Buchhornban (Friedrichshafen) és Felső-Rhätiában, Marquard Bregenz székhelylyel az Argen- és Rheingauban, VIII. Ulrik Alsó-Rhätiában. Welf bajor herczeggel a két utóbbi alkotta a Boden-tó környékén a pápai pártot s főleg Ulrik grófot nevezi egy kortársa „szent Péter ügye legtüzesebb előharczosának”. De hiszen ő veje volt az egyházi részről IV. Henrik ellen fölléptetett ellenkirálynak, Rudolf sváb herczegnek, kinek Berta nevű leányát a legkalandosabb módon nyerte meg. IV. Henrik hívei a Buchhorni grófok s Ulrik st.-galleni apát voltak. 1079-ben folyt a harcz a leghevesebben. Welf és hívei pusztító hadjáratot indítottak a Rajna-völgyben és a Felső-Rhätiában fekvő st.-galleni és buchhorni birtokok ellen. A megtámadottak még ez évben visszaadták neki a kölcsönt Bregenz megrohanásával és fölperzselésével Marquard grófot el is fogták s örököse testvére, Ulrik lett. Ennek apósa 1080-ban a IV. Henrik elleni küzdelemben ért tragikus véget.
Ez indíthatta a kor vallásos irányán kivűl Ulrik grófot a kolostoralapításra. E czélból VII. Gergelytől és II. Orbántól bullát eszközölt ki. De terve kivitelét elodázták az újra kitört pártküzdelmek és a Welf herczeggel az 1089-ben kihalt Buchhorn-család öröksége miatt támadt ellenségeskedés. Ez időben húnyt el „az andelsbuchi erdőben” Diedo jámbor remete, ki ott czellát és kápolnát épített. E helyen emelte Ulrik gróf a maga kolostorát s petershauseni benczéseket kért bele, kiknek főnöke Meinrad, az előbbi apát volt. De a vidék zordonsága és hozzá férhetetlensége miatt az „erdő”-nek – a mint itt először nevezik így a Bregenzi erdőt – ezen helyéről nehány év múlva eltávoztak s az alapítvány Bregenz tőszomszédságába, a tó mellé helyeztetett át. Eleinte csak bregenzi klastromnak, később „Kloster Bregenz in der Aue”-nak, 1540 óta Mehreraunak (Augia maior) nevezték. Az alapító VIII. Ulrik gróf 1097-ben elhúnyt; a magaslatról lehulló szikla súlyosan megsebezte és sebeibe belehalt. Ez év október 27-én az új kolostorban temettetett el.
Két fia, Rudolf és IX. Ulrik maradt, kik az atyai jószágokon megosztoztak. De, mivel Ulrik nem sokára meghalt, az egész örökség a Rudolfé lett (1097–1157). Ez Wulfhildát, VI. Welf herczeg és Büszke Henrik bajor herczeg nővérét, vette nőűl. Saját nővére, Adelhaid, pedig Pfullendorf vagy Ramsberg Rudolf gróffal kelt egybe, ki az Udalrichingek egyik oldalágából származott. Rudolf bregenzi gróf befejezte atyjának alapítványát, mely II. Incze pápától 1139-ben oltalomlevelet kapott; ez a tartományban maig meglevő okíratok közt a legrégibb. Zweifalten klastromnak is adományokat tett váránál „Muntifort”-nál, Rankweil közelében, s a churi püspökségnek védnöke lett.
Máskülönben sokat viszálykodott rokonaival, a Kirchberg grófokkal és Ulrik constanzi püspökkel. Ő volt a régi bregenzi grófok utolsó férfisarja s egyetlen leányát, Erzsébetet, gazdag örökösét, kevéssel 1157 április 27-én bekövetkezett halála előtt Tübingen Húgó pfalzgrófhoz adta nőűl. A kihalt nemzetség czímere prémmel bevont s hermelinfarkacskákkal díszített paizsból állt. Ezt I. Ferdinánd főherczeg 1529-ben, mikor az egész grófságot megszerzé, Bregenz városának adományozta. Az új uralkodó családdal új czímerjelvény – zászló – jött divatba, melyet csakhamar nagy számú büszke ivadék, a „zászlós grófok” lobogtattak országszerte.
Tübingen Húgó pfalzgróf 1157-től 1182-ig uralkodott; ő mellette nagy szerepet játszott még az utolsó bregenzi gróf nővérének férje, gróf Pfullendorf Rudolf (1157–1180). Ez utóbbi bregenzi nejének örökségéhez megszerezte a churi herczegpüspökég fölötti védnökséget is, mi a Rőtszakállú Frigyes császár és az olaszok közt akkor folyó hosszú küzdelmek idején az Alpesi szorosok miatt különösen fontos volt; később ugyanő lett St. Gallen birodalmi monostornak a védnöke is.
Sógorával, Húgóval, híven támogatta a császárt az olaszországi harczokban, melyekben 1167-ben egyetlen fiát is elvesztette. Leánya és örököse, Ida, Gazdag Albert habsburgi gróf neje lett; az említett védnökségeket a császár fiának, Frigyes sváb herczegnek juttatta; más jószágokat csere útján szerzett a császár Rudolf vejétől, Albert habsburgi gróftól. De a Staufok uralkodó-háza még többet szerzett e tartományban. Welf herczeg egyetlen hasonnevű fia szintén elesett 1167-ben s az atyja az ő örökségét is a császárnak hagyományozta még életében.
Így a Staufok uralkodó-háza annyi birtokot szerzett Vorarlbergben, hogy a Staufokkal szemben a pfalzgróf és utóda, második fia, egy ideig háttérben maradtak. Mert azon a tekintélyen kivűl, melyet a császári s a sváb herczegi méltóság adott, a Staufok gyakorolták a védnöki hatalmat Chur püspökség és St. Gallen, Kreuzlingen, Pfävers, St. Lucius és Curwalden monostorok fölött, melyek mindegyikének több-kevesebb jószága volt a mai Vorarlbergben; a Staufoké volt ezenkivűl a bregenzi plebánia fölötti kegyuraság, Neuburg vára és tartozéka, továbbá más jószágok a Boden-tótól fölfelé a Rajna mindkét partján.
A Neuburgi és Emsi nemes urak voltak a ministerialisaik; ez utóbbiak várába zárta el Frigyes császár utóda, VI. Henrik, a trónvesztett Vilmos szicziliai királyt, Henrik utóda, sváb Fülöp pedig a legyőzött Brunó kölni érseket. Mi sem jellemzi jobban Húgó pfalzgrófnak a Welfekkel és Staufokkal szemben való alárendelt állását, mint az, hogy saját tartományában és neje jószágaiban hosszabb időn át fogoly volt. 1164–1166-ban ugyanis elkeseredett viszályba keveredett a Welfekkel, az atyával és a fiúval, s Vorarlbergen kivűl lakó híveitől segíttetve, egymás után megverte őket, míg a császár békét nem parancsolt s meg nem hagyta neki, hogy vagy megadja magát a Welfeknek, vagy távozzék a tartományból.
A pfalzgróf inkább a megadást választotta, mire legyőzött ellenfelei a saját várába, Neuburgba zárták, honnan csak 1167-ben, az ifjú Welf halála után bocsáttatott szabadon. Mindezeken kivűl még „örököseinek gonoszsága”, mint maga említi, keserítette meg életének utolsó éveit. 1182-ben húnyt el. Sógora, Rudolf, 1180-ban a Szent földre ment, honnan vissza sem tért többé.
A pfalzgróf fiai, Rudolf és Húgó, még 1188 előtt megosztoztak dús jószágaikon. Rudolf nagyobbára az atyai örökséget kapta atyja rangjával együtt. Húgóé anyjok öröksége lett ki még 1216-ban is élt. Így Húgónak a vorarlbergi nagy kiterjedésű jószágok is s ő vele, ki hol Bregenzi, hol Montforti grófnak nevezte magát (Weiler és Fraxen közt, Rankweil közelében fekvő Montfort vára után), kezdődik a Montfort-családnak és nagy számú ágainak kétszáz évnél (körűlbelűl 1188-tól egész 1400-ig) tovább tartó uralma, Vorarlberg történetének legmozgalmasabb időszaka.
A Montfort-Feldkirch grófok, az Ems nemes urak czímerei és Werdenberg Húgó gróf pecsétje 1320-ból.
Siegl Károlytól
Húsz esztendeig (1188–1208) I. Montfort Húgó grófról alig hallunk valamit; de kétségkivűl ez időben építette Feldkirch várát, a mai Schattenburgot. Csak Fülöp király meggyilkolása évében, 1208-ban, említik róla, hogy szomszédjával, báró Sax Henrikkel és ennek testvérével, Ulrik st. galleni apáttal viszályba keveredett, hogy olasz kereskedőket fosztott ki s hogy a Toggenburgi területen volt St. Johann zárdát szorongatta. Azután a meggyilkolt Fülöp ellenfele, Welf Ottó, kit ekkor általánosan elismertek királyúl, szállott a Boden-tó vidékére s birtokba vette a Staufoknak majdnem minden jószágát, melyekben helyettesévé vagy tiszttartójává Ems Goswin lovagot rendelte.
De a Welf uralom csak rövid ideig tartott. Teljesen összeveszve eddigi pártfogójával, III. Incze pápával, ez és a németek az utolsó Stauf sarjhoz, Frigyes szicziliai királyhoz fordúltak, ki Olaszországból Tirolon át szerencsésen eljutott Churba, ősi herczegségének, Svábországnak területére, hol mindenki hozzá csatlakozott; onnan 1212 szeptemberében a Rajna völgyén át St. Gallenbe és Constanzba ment, honnan Éjszak-Németországba szorította Welfet, ki minden hatalmát elvesztve, ott 1218-ban meghalt. Húgó gróf szintén Frigyes pártjára állt, kinek kíséretében gyakran találkozunk nevével; valószínűleg az ulmi országgyűlésen 1214 júliusban eszközölte ki, hogy a császár Feldkirchet városi rangra emelte. Egy másik ottani gyűlésen 1218-ban a Szent-János-lovagrendnek házat alapított Feldkirchben s a városban és környékén, valamint a Marienthalban az Arlberg felé fekvő javait e háznak adományozta, hogy ott egyebek közt szegény útasok és zarándokok szállást kapjanak. Ennek következtében a Marienthalban a lovagrendnek egy fiókintézete támadt, melytől a helység „Klösterle”, az egész völgy pedig „Klosterthal” (klastromvölgy) új nevét nyerte.
Húgó gróf fiai, I. Rudolf és II. Húgó (1235–1258), megosztoztak atyjok örökségén. Mindketten Montfort grófoknak nevezték magukat. Rudolf korán meghalt, mire kiskorú gyermekeinek gyámja II. Húgó lett. Mikor ő is meghalt, gyámoltjai, Húgó és Hartmann, „Werdenberg grófok” névvel léptek föl s e nevet székhelyöktől, Buchs mellett a Rajna baloldali völgyében fekvő Werdenberg vártól vették; ellenben Húgó fiai, Rudolf, Ulrik és Húgó, a Montfort grófi czímet viselték. Mind az öten fölosztották javaikat s így ment ez tovább; ugyanezt tették később ivadékai s mindkét családban számos ág támadt úgy, hogy Feldkirchben, időnkint Jagdbergen is, a Walgauban és a Feldkirch melletti Tostersben, továbbá Bregenzben és Scheer-Tettnangban is egy-egy külön Montfort-ág, Werdenbergben, Saargansban, Vaduzban, Bludenzben, Rheineckben és másutt egy Werdenberg-ág székelt.
Ez az örökös osztozkodás is tönkre tehette a két családot. Ehhez járúlt, hogy a Staufi család bukásával és Schwaben herczegség fölbomlásával az erősebb királyi hatalom megszűnt, az összes nagyobb és kisebb urak függetlenekké lettek, szabadságukat örökös harczra és rablásra használták, s így egymást tönkre tették. Főleg a két legközelebb rokon család, a Montfort és Werdenberg gyűlölte egymást féktelenűl, s hol az egyik, hol a másik német király, Habsburgi Rudolf, Nassaui Adolf, Osztrák Albert, Szép Frigyes, Bajor Lajos, stb. pártjához szegődtek és zászlajok alatt küzdöttek a Morvamezőn, Göllheimnál és Mühldorfnál. Végtére könnyű szerrel prédáúl ejtették őket a hozzájuk két felől egyre közelebb nyomúló Habsburgok, kiknek szolgálatába léptek, s kiknek roppant adósságaik miatt lassanként összes jószágaikat eladták.
A Montfort-uralom e két százada a sok szenvedés mellett, melylyel a lakosságot sújtotta, sok üdvöset is alkotott s rendkivűl megélénkítette a közviszonyokat. Egy részt lábbal tapostak ugyan minden jogot és erkölcsöt, de más részt a bűnbánat, az ájtatos és jótékony szellem is előtérbe lépett. Ennek köszönik lételöket a János-rend feldkirchi háza és klösterlei fiókja, valamint a Domonkos-apáczák bludenzi, a Klarissza-apáczák bregenzi és valdunai, az Ágoston-rendiek ebniti, a Ferencziek victorsbergi rendházai és sok más egyházi alapítvány. A főnemesség mellett a XII. század második fele óta olyan nagy számú köznemesség alakúlt, minő sehol sem volt ilyen kis területen.
Feldkirch pecsétje
(a bécsi cs. és kir. állami levéltárban levő) 1378. és 1385 években kelt okíratok után.
Bludenz pecsétje egy 1391-ben kelt s Feldkirch város levéltárában levő okirat után,
Siegl Károlytól.
De a grófi nemzetségekkel nagyobb részt ez is vagy elpusztúlt, vagy kivándorolt úgy, hogy végre Vorarlberg nemességben a legszegényebb területté lett. Ez időben nyertek Feldkirch és Bludenz városi jogokat; amaz VII. Henriktől 1312-ben a lindaui városi jogot kapta, míg Bludenz IV. Albert gróf alatt a magáét részben Feldkirchtől vette át. E városok és Bregenz polgársága, ez utóbbi az appenzelliekkel szemben tanúsított férfias magatartásáért, csakhamar kiterjedt szabadalmakat, kiváltságokat és önkormányzatot kapott. Feldkirch példáúl a legfőbb joghatóságot és a kegyelmi jogot is gyakorolta.
A vidéki lakosok, főleg Feldkirch és Bludenz uradalmakban, a Bregenzi erdő hátsó részében és Montavonban egészben, vagy részben szintén fölszabadíttattak a jobbágyság alól, s a hol ez még megmaradt, ott is sok helyen saját igazságszolgáltatásuk volt; a Bregenzi erdőben példáúl ugyanazon jogokat élvezték, mint Feldkirch városa. Ez egykori szabadságok emlékére a XIX. században a Bezeggen emléket állítottak.
A Montfort és Werdenberg grófoknak halhatatlan érdemök, hogy a legnéptelenebb, erdőben és hegységben leggazdagabb vidékeket, főleg a keleti országrészt a wallisiakkal, az úgy nevezett walserekkel betelepítették. A burgundi Wallisban levő sitteni püspökökkel és a Raron bárókkal való szoros viszonyuknál, valamint a szabad költözködés jogánál fogva, melyet a német-alamann parasztok a Rhône legfelső völgyében élveztek, a vorarlbergi grófoknak a XIII. század vége óta nagy kedvezmények és szabadalmak engedélyezése mellett sikerűlt számos családot vagy közvetve, vagy közvetlenűl Wallisból (innen a Walser név) a Vorarlbergbe való áttelepedésre bírni.
Csakhamar a Lech, az Iller, a Bregenz forrásainál és másutt tanya tanya után, falu falu után alakúlt. Dolgosságuk, edzettségük, takarékosságuk és szabadságaik mellett a wallisiak csakhamar elszaporodtak s jó módúakká lettek. A kis és nagy Walser-völgy később ő tőlük kapta a nevét. Saját igazságszolgáltatásuk volt; a mérsékelt adót maguk vetették ki s uraikat fegyverrel szolgálták háborúikban. Hasonló sorsot élveztek az úgy nevezett „silberer”-ek, kik Montavon Silber-völgyében ezüstbányászatot űztek. Itt és a Klosterthal közt, hol már az Ottók korában volt bányabíróság és nyolcz olvasztó kemencze, vasat is termeltek. A lakosság nagyobb részének ezen szabad állapota mellett alakúltak a Montfort-korszak vége óta a vorarlbergi rendek; nemes és pap egy sem volt köztük, hanem csupán városok, törvényszékek és vidéki kerületek saját embereik által képviselve.
Ezek közűl a legtöbben már 1391-ben szövetséget kötöttek egymással a közrend és nyugalom föntartása végett a Habsburgok uralmának kezdetén. Ez az uralkodó-ház oda törekedett, hogy Svájczban levő ősi jószágai és osztrák örökös tartományai közt egyenes összeköttetést létesítsen. 1363-ban szerezte meg IV. Rudolf herczeg Tirolt. Ugyanakkor az eladósodott s a Montfortoktól erősen szorongatott Thumb von Neuburg nemes uraktól 3.360 font filléren megvette a Rajna völgyében levő kis uradalmukat. Ezzel megvolt az összekötő híd első oszlopa.
Emlék a Bezeggen, a Bregenzi erdőben.
Bernt Rudolftól
A munkát Rudolf fivérei, Lipót és Albert folytatták. Amaz hosszú, 1375-től 1379-ig tartó tárgyalásokban megszerzé IV. Rudolftól, az utolsó feldkirchi gróftól – halála esetére – városát és uradalmát 30.000 arany forinton. 1378-ban vonúlt be Lipót, mint első osztrák uralkodó, Vorarlbergbe. Rudolf gróf 1390 november 15-én halt meg s deczember közepén ment végbe az ünnepélyes hódolat a Habsburgok irányában. Ötszáz év múlva, 1890 decz. 14-én Feldkirchben ez esemény emlékezetét ünnepélyesen megülték.
1394-ben Werdenberg IV. Albert gróf, kinek fia nem volt, 5.090 forinton hasonlóképen átengedte III. Albert herczegnek Bludenzet Montavonnal együtt. A vorarlbergiek már ekkor véröket ontották a sempachi és näfelsi harczmezőkön a svájcziak ellen új uralkodóikért. A sempachi harczban esett el Lipót herczeg. Hasonnevű fia, IV. Lipót, Tirol és az „Arlberg előtti” vagy az „Arlberg körűl levő” tartomány ura, a hosszú viszályban, mely 1395-től 1403-ig a Werdenberg és Sargans grófok közt folyt, mint ez utóbbiak szövetségese részint hódítás, részirat szerződés, vétel, vagy zálog útján megszerzé a Werdenberg grófoknak a Rajna balpartján a Boden-tó fölött fekvő összes birtokait. Ezzel a Habsburg-család itt már az 1400-ik év körül hatalomra emelkedett s a még meg nem szerzett területek is többé-kevésbbé parancsa alatt állottak. Vorarlbergnek azóta ugyanazon uralkodói voltak, mint Tirolnak, melynek sorsában is mindinkább osztozott.
De azért még egy teljes századon át nagyon ingadozó maradt a Habsburgok uralma Vorarlbergben. Frigyes herczeg (1404–1439) IV. Lipót öcscse, ki eleinte csak Vorarlbergben, később Tirolban is uralkodott, Kuno st.-galleni apátnak az appenzelli parasztjaival támadt viszályaiba beavatkozott s mint az apát szövetségese részt vett az úgy nevezett appenzelli háborúban (1405–1408). De szerencsétlenűl harczolt s híveivel, nagyobbára vorarlbergiekkel, St: Gallennél és a Stossnál vereséget szenvedett; a győztes parasztok csakhamar elárasztották a Rajna mindkét partjának vidékét s erőszak vagy szerződés útján majdnem egész Vorarlberget a maguk pártjára s „a tó fölötti szövetségbe” vonták, egész tömegét a gyűlölt lovagváraknak szétrombolták, melyek romjai ma is láthatók, sőt az Arlbergen át Imst közelébe nyomúltak.
Csak akkor vonúltak vissza, mikor Vilmos montfort-bregenzi gróf, kit Frigyes herczeg nagy engedményekkel megnyert, hátban fenyegette őket. Bregenzet hasztalan ostromolták; a Szent György lobogója alatti sváb lovagszövetség hadserege 1408-ban végre megverte s a Rajnán túlra űzte vissza őket. Ruprecht német király Constanzban csakhamar helyreállította a békét, mire Vorarlberg ismét visszatért Frigyes herczeg uralma alá. Ez azonban másodszor is elvesztette, midőn III. János pápát, ki 1414 október 24. és 26-ika közt Tirolból az Arlbergen át Constanzba a zsinatra ment, menekűlésre és a zsinat elleni föllépésre segítette. Ennek következtében egyházi és birodalmi átokkal sújtatott, országai ellenségeinek prédájává lettek s a legtöbb vorarlbergi birtokát a rájok már különben is régóta leső gróf Toggenburg Frigyes kerítette hatalmába.
Frigyes herczeg kétségbeesve sorsán, csakhamar meghódolt kegyelemre Zsigmond német királynak és a zsinatnak, mire csaknem egy évig fogva tartották Constanzban, míg 1416 márczius 30-dikán Bludenzbe nem szökött, hol a hű polgárság fogadta s az Arlbergen át Tirolba kisérte. Ez ország birtokában ismét hatalomra tevén szert, végre Zsigmond császár is békét kötött vele. A vorarlbergi területek mindazonáltal tovább is Toggenburg gróf kezén maradtak, ki haláláig; 1436-ig Feldkirch várában lakott. A gyermektelenűl elhúnytnak özvegyétől Frigyes visszaváltotta az elvesztett területeket s újra ura lett a tartománynak.
Követte őt a trónon kiskorú fia, Zsigmond herczeg (1439–40), ki helyett egy ideig nagybátyja, a stiriai ágból származó. III. Frigyes király vitte az uralmat. Frigyes 1442-ben személyesen megjelent Feldkirchen s a Toggenburg örökség miatt háborúba is bonyolódott.
Hosszas ingadozás után 1446-ban az osztrák alattvalók Ragatznál véres vereséget szenvedtek, de azért 1449-ben eléggé kedvező békét köthettek. Zsigmond önálló uralkodása, ki 1447-ben szintén megjelent a tartományban, kedvezően indúlt meg. A montfort-bregenzi grófok idősebb ága a fönt említett Vilmos gróffal kihalt. Leánya és örököse, Erzsébet, szertelenűl el volt adósodva s 1449-ben férje, Vilmos baden-hochbergi gróf is eltaszította. Ennek következtében 1451-ben 35.592 font filléren eladta grófságát az allgaui Hohenegg uradalommal együtt Zsigmond herczegnek.
A müsineni Rankweil bírósági pecsétje egy 1431-ben kelt s Hohenemsben a grófi levéltárban levő okiraton,
Siegl Károlytól.
A bregenzi ifjabb ág sulypontja alapítójának, Húgó grófnak Pfannberg grófnővel való házassága által Stiriába helyeztetett át. Zsigmond herczeg csakhamar más szerzeményt is nyert. Két hívét, gróf Werdenberg-Sargans Ulrikot és Rechberg Jánost, noha menedéklevéllel látta el őket, Heimenhofen György jobbágyai Tannberg törvényszéki kerületben elfogták és megkínozták s fölszólításra sem bocsátották szabadon.
Ekkor Zsigmond herczeg fegyverrel ment ellenők; Tannberget bevette s ettől, valamint Lech, Zug, Bürstegg, Wart, Krumbach, Schröcken, Mittelberg és Riezlern lakosaitól meghódoló iratot adatott magának, a melyben eddigi szabadságaikró1 s önálló igazságszolgáltatási jogukról lemondottak. Ez egész területet az épen akkor megszerzett Bregenzbe kebelezte s Heimenhofen Györgyöt ezer forinttal elégíttette ki. Csak Miksa trónra léptével nyerte vissza a Tannberg kerület igazságszolgáltatási jogát s azután 1563-ban a Mittelberg, vagyis a Kis-Walser-völgy, minthogy nagyon messze esett tőle, önálló törvényszéki kerületté alakúlt.
Eddigi vállalataiban Zsigmond herczeget, kétségkívűl a leghaszonlesőbb szándékból, Whaldburg Jakab és Eberhard asztalnok-testvérek pénzzel támogatták, s a legbensőbb családi viszonyba léptek a herczeg kegyenczeive1, a Stiriából származó Gradner Bernát és Wiguleis testvérekkel. A fiatal herczeg szorúltságát és gyöngeségét mindkét fél oly módon zsákmányolta ki, hogy rövid idő alatt zálogúl vagy más czímen megkaparították a Vorarlbergben levő csaknem valamennyi osztrák birtokot, míg elbizakodottságuk előbb a Gradnerek bukására nem vezetett, melyet Waldburg Eberhardé követett. Ez 1455-ben Werdenberg-Sargans gróftól megvette a Walgaubeli vagy Sonnenberg grófságot s III. Frigyes 1463-ban neki és utódainak Sonnenbergi birodalmi grófi czímet adományozott.
De fiának, Andrásnak örökös viszálykodásai, erőszakoskodásai s másnemű kihágásai és az asztalnokoknak szövetkezése a svájcziakkal, Zsigmond legnagyobb ellenségeivel, kiknek a Rajna völgye balpartját átengedni kényszerűlt, végre a Sonnenbergek saját alattvalóinak uraik űzelmeivel való elégedetlensége arra kényszerítették Zsigmondot, hogy fegyveres erővel fordúljon ellenők. Zsigmond katonái 1473 márczius 8-án egy részt az Arlberg felől a Klosterthalba, más részt Feldkirchből a Walgauba nyomúltak, Sonnenberg várát megostromolták és lerombolták, a lakosságot pedig mindenütt meghódolásra kényszerítették. András megszökött s a svájcziaknál keresett segítséget. Zsigmond, kire nézve épen ekkor egy nagy háború igen aggodalmas lett volna, a svájcziakkal olyan egyezségre lépett, hogy Eberhard grófnak Sonnenbergért 34.000 forintot fizet, ellenben a svájcziak megigérték, hogy Zsigmondot Merész Károly, a hatalmas burgundi herczeg ellen segítik, ki csakugyan elesett a szövetséggel folytatott harczokban. Zsigmond herczeg alatt, mint a szomszéd tartományokban, Vorarlbergben is egész élénken folyt a vas-, ón- és ezüstbányászat. Csupán az Arlbergen 2–300 bányát műveltek.
Midőn Zsigmond 1490-ben nagybátyjának, Miksa királynak (1490–1515) engedte át az uralmat, Vorarlbergben ismét komolyan megingott az osztrák ház állása. Miksa kemény összeütközésbe jutott a svájczi szövetséggel annak a birodalom iránti engedetlensége és számtalan határvillongás miatt; 1499-ben kitört az úgy nevezett sváb háború, mely főleg vorarlbergi területen vívatott. De az osztrák részen küzdő nemesség rosz hadvezetése és gyávasága folytán, a gyalogság vitézsége daczára, a svájcziak minden csatában (Triesennél, Hardnál és Frastanz előtt) győztek és majdnem az egész országot megsarczolták s meghódoltatták; csak a liechtensteini területen fekvő Guttenberg vára s a fontos Feldkirch és Bregenz nem jutott kezökbe. E helyek támaszúl szolgáltak az ellenállásra a föld népének, míg a baseli béke vissza nem állította a régi állapotot.
A honvédelmi szervezet hiányait fölismerve, Miksa császár 1511-ben, valószínűleg a rendek gyűlése útján kiadta az első honvédelmi rendtartást „az Arlberg előtt fekvő négy uradalma” számára. A fegyverfogható férfiak 18 éves koruktól 60-ig kötelesek voltak a honvédelemre; összes számuk akkor 4.851 volt. Ezen sereg szaporításához maga Feldkirch 537 emberrel járúlt. Feldkirchet katonáinak nagy száma miatt a nép csakhamar a „katonatisztek városkájá”-nak s az innen lefelé a Boden-tóig terjedő vidéket
„Landsknecht ländle”-nek (zsoldos katonák földjének) nevezte. S méltán, mert Miksa és utódai számos háborúikhoz, melyeket Olaszországban, Francziaország ellen, Németországban, Németalföldön és Magyarországban a török ellen viseltek, gyalogságuknak nem csekély részét vették Vorarlbergből. Ezeknek a gyalog csapatoknak a fő tisztei között nagy hírnevet szereztek főleg a Hohenems család kiváló tagjai, névszerint Jakab, János, Marx Sittich, Wolf Dietrich és Jakab Hannibál.
Hohenems Jakab kapitány.
Bécsben a cs. és kir. műtörténeti múzeumban levő olajfestmény után, König Frigyestől.
Vorarlberg XVI. századi története általában ennek a családnak a Habsburgok szolgálatában kifejtett tevékenységében és hőstetteiben áll. Meg is kapták majdnem az összes tiszttartóságokat, első sorban Bregenzet, melynek másik felét is megvette 1523-ban I. Ferdinánd főherczeg, Miksa utódja, valamint a legfőbb katonai hatalmat is kezökbe kerítették, továbbá sógorságra léptek Olaszország legelőkelőbb családaival, a Mediciekkel és Borromeókkal, 1560-ban Ferdinánd császártól birodalmi grófi rangot kaptak, Vaduz és Schellenberg uradalmakat megvásárolták, a legfőbb egyházi méltóságokba is bejutottak, Hohenemsben és másutt pompás palotákat építettek az általok akkor Olaszországból bevitt új stylben, a renaissanceban, sőt gróf Hohenems Gáspár, kinek 1640-ben bekövetkezett halála után a család gyorsan hanyatlott, ősi fészköket, Ems községet, városi rangra készült emelni s úgy látszik, csupán a harminczéves háború gátolta ebbeli szándéka megvalósítását.
A XVI. századbeli egyházi szakadás, mely a szomszédos Svájczban erős viszhangot keltett s nagyon elterjedt, valamint a vele kapcsolatos 1525-ki parasztlázadás is Vorarlbergben nagyon kevéssé volt érezhető. Zwingli és Luther hívei, főleg pedig az ujrakeresztelők fölléptek ugyan a tartományban s a háborgó allgaui parasztok közt a Bregenzi erdőben fekvő Lingenauban csakugyan zavargásokat tudtak támasztani; de, minthogy a régi hithez való ragaszkodás nagy volt, a visszaélések és bajok pedig csekélyebbek voltak, mint másutt; minthogy továbbá a kormány szigorúan katholikus és mérsékelt, s végűl annak képviselője, Hohenemsi Marx Sittich lovag, rettegett ember volt: a mozgalmat könnyen megfékezték. Csak az újrakeresztelők maradtak meg főleg Auban, a Hinterwaldban, egészen a XVII. század közepe tájáig; de végűl ennek a felekezetnek a tagjai is vagy Morvaországba vándoroltak ki, vagy a jezsuiták és kapuczinusok térítései folytán katholikusokká lettek.
A harminczéves háború (1618–1848) Vorarlberget is nagyon sújtotta; eleinte főleg a felföld szenvedett az úgy nevezett graubündeni zavargások (1620–1624) miatt. A katholikus és a protestáns párt, a habsburgi és a franczia befolyás küzdött Graubündenben a hatalomért, mi örökös bajt okozott. Ennek következtében folyvást napirenden voltak itt csapatátvonúlások és beszállásolások, a népfölkelők gyakran hívattak zászló alá, kölcsönös pusztító portyázások folytak a Bludenz és Chur közti hegyvidéken. Az osztrák katholizáló törekvések miatt 1622-ben a prätigauiak föllázadtak s agyon verték Fidelis atyát, a feldkirchi kapuczinusok guardiánját. Csak 1641-ben állt helyre e vidéken a teljes nyugalom. De e közben 1632-ben a tartomány alvidékét a svédek fenyegették s a háború befejeztéig nagy mozgalomban tartották a lakosságot. Bregenzet s az ottani határokat nagyon megerősítették s elsánczolták. A várost olyan biztosnak tartották, hogy egyházi és világi urak, a kempteni apát, a Hohenems grófok mind benne helyezték el drágaságaikat.
Bregenz csakugyan sokáig ellenállt. De végre a védelem ellanyhúlt s hanyagúl folyt, a segítség dolgában pedig a felföld s az alvidék összevesztek, mire a mindezekről tájékozott Wrangel svéd tábornok megrohanással próbálta hatalmába keríteni. Szertelenűl fergeteges időben több felől egyszerre támadta meg 1647 január 3-án a határőröket, visszavetette őket s 4-én velők egyszerre nyomúlt be Bregenzbe. Ez alkalommal négy milliónál több értéket ejtettek ott a svédek zsákmányúl; onnan azután egyes osztályokban Feldkirchig és Guttenbergig nyomúltak és mindenütt sarczolták a lakosságot, mely minden védekezése mellett is csak márcziusban történt elvonúlásukkal szabadúlt meg tőlök.
A háború minden szenvedése, továbbá éhség és több izben a pestis sújtotta az országot, mely ez idők hatásait, noha még a spanyol örökösödési háborúban sem érintette területét az ellenség, a következő száz év folyamán sem igen bírta kiheverni, mert a török és franczia háborúk új terheket róttak rá. Az osztrák örökösödési háborúban pedig a francziák vízen és szárazon nyomúltak Bregenz ellen, de a lakosság egyetértő működése következtében Mehreraunál, a bregenzi szorosnál és a Sulzbergen visszaverettek, s így a vorarlbergiek is tevékenyen hozzá járúltak ahhoz, hogy Mária Terézia megtarthassa országait.
Mária Terézia és József császár (1740–90) az állam erejét összefoglalni s az ezzel ellenkező régi intézményeket, melyek nagyobb részt már el is avúltak, eltörölni igyekeztek. Ez egyesítő törekvéseket Vorarlbergben elősegítette az, hogy 1765-ben beléje kebelezték Hohenems birodalmi grófságot, melynek uralkodó családja fiágon 1759-ben kihalt; e mellett nehány más birtokot és kerületet is egyesítettek vele.
Ekkor a „vorarlbergi birtokok” egy egészszé, az „Arlberg előtti” főhivatallá vagy kerületté egyesíttettek, melynek élén Bregenzben a kerületi főnök állt, ki többé nem a tiroli, hanem a Freiburgban székelő külső-osztrák kormánynak rendeltetett alá. József császár, ki a külső-osztrák birtokok becserélése útján hajlandó volt az államterületet kikerekíteni, de Vorarlberghez föltétlenűl ragaszkodott, a tartományt újra Tirolhoz csatolta s a két országrész szorosabb összeköttetése czéljából országútat kezdett az Arlbergen át építeni. A tartomány 24 rendjének szabadalmait és kiváltságait még Mária Terézia alatt egészben vagy részben megszűntették. Nagy elkeseredéssel fogadta ezt különösen Feldkirch városa, hol e miatt 1768-ban zavargások támadtak, melyek azonban még többet ártottak a városnak.
További nyugtalanságot keltettek az 1774 óta szervezett, ép oly szükséges, mint hasznos állami népiskolák és a minden, főleg egyházi téren rohamosan eszközölt újítások. Mint „új tan”, nagyon rosz hírbe jutott ez a rendszer a népnél. Hogy József császár Vorarlbergben a jobbágyság utolsó maradványait is eltörölte, mi legalább nehány ezer embernek javára vált, hogy négy föloszlatott klastrom helyett hat új plebániát alapított, nehánynak alapítását pedig előkészítette, hogy a tartományból, mely három (Chur, Constanz, Augsburg) egyházmegyéhez tartozott, egy önálló püspökséget akart alakítani Bregenz székhelylyel, s végűl hogy minden újításánál csupán az állam és alattvalói javát tartotta szem előtt, azzal a legkevesebben törődtek. Ausztria a forradalom szélére jutott azért, mert uralkodója mindent meg akart tenni alattvalóiért, míg Francziaországban ugyanakkor azért tört ki a forradalom, mert ott meg semmit sem akartak tenni a népért. Ez az utóbbi forradalom az osztrák államot alapjaiban megingatta.
Nem sokára ugyanis megkezdődtek a nagy franczia forradalmi és szövetséges háborúk. Az elsőnek végén a francziák 1786 augusztus elején ismét közelegtek Bregenzhez, hol minden megtörtént a sikeres védelemre s augusztus 8-án az ellenség a Leiblachnál vissza is veretett. Mindazonáltal a következő éjjel az osztrákok oda hagyták Bregenzet; úgy a katonaság, mint a hatóságok Tirolba menekűltek belőle. A nép azt hitte, hogy el van árúlva, s dühében augusztus 10-én Bludenzben megtámadta Indermauer kerületi főnököt, Franzini főtisztet, meg Weber bregenzi polgármestert és szörnyű kegyetlenséggel meggyilkolta őket. Az ellenség a felföld határán kénytelen volt a népfölkelés elől meghátrálni s az országból távozni. De 1799-ben ismét visszatért. Márczius 6-án Oudinot tábornok Svájczból a Rajnán át liechtensteini területre s Feldkirch ellen nyomúlt. De az erős ellenállás, vitéz altábornokának, Müllernek elvesztése és Hotze osztrák altábornagy megérkezése következtében egyelőre vissza kellett húzódnia.
De már márczius 22-én 18.000 emberrel jelent meg Masséna franczia tábornok, hogy Feldkirchnél az átmenetelt kierőszakolja s Károly főherczeget, kinek megsegítésére időközben Hotze vezérőrnagy is oda rendeltetett, a Boden-tónál hátban támadja meg. Jellasicsnak, a tartományban maradt osztrák dandárnoknak csak 2.800 katonája volt, de a tartományi lövész-századok s a környékről sebtében berendelt népfölkelés segélyével márczius 23-án visszaverte a délről és nyugatról ismételve intézett franczia támadásokat, mire Masséna átkelt a Rajnán s egész Zürich közelébe hátrált. Ugyanekkor aratta Károly főherczeg ostrachi és stockachi győzelmeit. Hotze, ki ekkor Masséna után nyomúlt, Schännisnél elesett s Bregenzben temettetett el.
Az oroszok, kik Suwarow alatt Olaszországból átkeltek a St. Gotthardon, a francziák elől Graubündenbe voltak kénytelenek menekűlni s a legnyomorúságosabb állapotban tértek Vorarlbergen át hazájokba. 1800-ban a francziák ismét mindenütt fölűlkerekedtek, s noha Jellasics július 12-én Bregenznél újra visszaszorította őket, a fő csatatéreken történt események miatt mégis Tirolba kényszerűlt hátrálni, mire Molitor franczia tábornok megszállta az egész tartományt, mely azonban az 1801-ki békében Ausztriáé maradt.
A Nassau-Orániai herczeg Belgiumban és Németalföldön szenvedett veszteségeiért kárpótlásúl 1803-ban Blumenegg urodalmat s az általa bekerített St. Gerold prépostságot kapta; ez az urodalom előbb Weingarten zárda birtoka volt. De Ausztria 1804-ben megvásárolta tőle s ezzel végre egy egészen kikerekített terület birtokába jutott. Csakhogy az 1805-ki háborúban mindez elveszett. Az ulmi csapás következtében Jellasics Dornbirnben kénytelen volt magát Augereau franczia tábornoknak megadni s a pozsonyi béke Vorarlberget Tirollal együtt Bajorországnak juttatta. 1806 márczius 13-án ment végbe Bregenzben a hét vorarlbergi urodalom: Bregenz, Hoheneck, Neuburg, Feldkirch, Sonnenberg, Blumenegg és Bludenz s a beléjök kebelezett területek, valamint Hohenems grófság ünnepélyes átadása Miksa József bajor király részére. A tartományt az Ill-kerületbe s hét bírósági járásra (Weiler, Bregenz, Bezau, Dornbirn, Feldkirch, Nüziders vagy Bludenz) osztották. A régi rendek és kiváltságok teljesen megszűntek.
De lényegileg ugyanazon okokból, mint Tirolban, a nép csakhamar megútálta a hirtelen érkezett idegen uralmat s visszakívánkozott Ausztriához. Mindkét tartomány hazafias elemei összeköttetésbe léptek titokban, s mikor Ferencz császár még egyszer kardot rántott Napoleon ellen, 1809-ben Vorarlberg is föllázadt. Május 29-én, mely napon a tiroliak második győzelmöket aratták az Isel-hegyen, a Hohenems és Dornbirn közt fekvő Klien mellett vívott heves ütközet után kiverték az 1.800 főnyi ellenséges sereget a tartományból, mely augusztus 6-ig ment maradt tőle.
Dr. Schneider, a derék és tapintatos osztrák főbiztos, lassanként 20.000 nemzetőrt gyűjtött, kik épen oly gyakori, mint merész és szerencsés betöréseket tettek a szomszéd ellenséges területekre. De az osztrákok wagrami veresége s a znaimi fegyverszünet Vorarlberget ismét kiszolgáltatta az ellenségnek, s mikor hosszas vonakodás után végre mégis el kellett hinni a hihetetlent, a lakosság augusztus 6-án, hogy a hasztalan vérontásnak és határtalan nyomorúságnak elejét vegye, meghódolt Beaumont tábornoknak. Ez a tartomány legjobb és legtekintélyesebb emberei közűl százhetvénhetet Lindauba csalt s a nélkűl, hogy csak a legszükségesebbel is elláthatták volna magukat, az ország könnyebb fékentartása czéljából túszokúl Bouillon várába (Sedan mellett a belga határon) vitette őket. Csak mikor Napoleon nőűl vette Mária Lujza főherczegnőt, nyerték vissza szabadságukat.
Vorarlberg ismét bajor birtok lett mindaddig, míg Napoleon hatalma 1813 és 1814-ben rohamosan össze nem omlott. Ez év július 7-én újra Ausztria vette birtokába a tartományt, s csak az egykori Hoheneck urodalom avagy Weiler birósági járás maradt Bajorországé. 1815 október havában, mikor a győztes Ferencz császár Francziaországból haza tért, meglátogatta Vorarlberget is és Feldkirchben megmutattatta magának az 1799. évi harczok színhelyeit. A bajor intézmények lényegileg megmaradtak, csakhogy a tartomány ismét külön kerületi kapitánysággá lett, mely az innsbrucki gubernium alatt állt; később három kerületre osztatott az Innsbruckban székelő helytartóság alatt. A hat tartományi törvényszék, melyek közűl a feldkirchi 1817-ben kerületi törvényszékké emeltetett, a mostani kormány alatt ugyanannyi járásbírósággá lett. Egyházilag Vorarlberget a brixeni egyházmegyéhez csatolták, de 1819 óta Feldkirchben külön főhelynöke lett.
Immár majdnem nyolczvan éve szakadatlan béke uralkodik a tartományban, mely azt úgy szellemi, valamint anyagi téren búzgó munkálkodásra használja s főleg I. Ferencz József császár uralma alatt vett hatalmas lendűletet. Hosszú időn át csaknem egészen el volt zárva mind az állam egészétől, mind a külföldtől és mostoha bánásmódban részesűlt; most ismét tetemes politikai jogokat és szabadságokat kapott, első sorban külön tartománygyűlést Bregenzben; ez előbb 20, majd 21 tagból áll, míg a birodalmi tanácsba küldött képviselők száma 3.
Schneider Antal császári főbiztos.
A bregenzi múzeumban levő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.
Azóta fölötte élénk párt-, egyesűleti és szövetkezeti élet fejlődött. A műveltségre való törekvés táplálékot nyert s általánosabbá vált, az iskola- és közoktatásügy emelkedett, művészetnek és tudománynak számos figyelemre méltó művelője akadt. Egyszersmind gyár gyár mellett, műhely műhely mellett alakúlt, a jóllét gyarapodott s vele együtt a népesség is.
Egyre élénkebbé vált a külfölddel való forgalom, melyet számos út, a Rajnán épűlt nagy hídak s a vorarlbergi vasút szárnyvonalai mozdítanak elő. Az Arlberg-vasút megnyitása a tartományt végre egyenes összeköttetésbe juttatta a monarchia többi részeivel, sőt bevonta a világforgalomba is.
A Boden-tón levő tekintélyes hajórajával s Bregenz kibővített kikötőjével Ausztria méltóan lépett a többi parti államok sorába. Hogy pedig mit tud Vorarlberg az ipar, kézmű és mezőgazdaság terén, azt megmutatta az 1887-ki tartományi kiállítás. Azóta a Rajna borzasztó árvizei 1888-ban és 1890-ben nagy csapást mértek a tartománynak nagy részére. E folyamnak rég óta sűrgetett szabályozása most égetőbb szükség, mint eddig bármikor. Vajha mielőbb szerencsésen megvalósúlna és jövőre megoltalmazná Vorarlberget hasonló sulyos megpróbáltatásoktól!
Vorarlberg czímere.
Bernt Rudolftól
