A renaissance ideje.
A renaissance ideje.
A XVI. század végeig nem állott be jelentékenyebb fordúlat a salzburgi építés történetében. A század első tizedeiben a már elvénűlt csúcsíves művészet kihalóban volt. A mit még alkotott, az elkésett csenevész hajtás volt, mely megőrízte a régi formákat, de nem volt benne a régi szellem. Gyökeres átalakúlásra és az új művészet meghonosítására pedig a körűlmények akkor nem igen voltak alkalmasok. Keutschach Lénárd érsekkel, ki 1519-ben halt meg, a tartomány arany kora is sírba szállott. Halála után nem sokára kitört a vallási villongás és a parasztháború úgy, hogy lassankint kiapadtak a gazdaság forrásai és a válság utóbajai lappangó betegségként emésztették tovább a tartomány életerejét. Még hosszú ideig sokkal több baj és gond volt, semhogy valamely költséges építkezésre gondolni lehetett volna. A XVI. században csakugyan nem is épűlt sem a tartományban, sem a városban egyetlen épület sem, kivált templom olyan, melynek némi jelentősége volna. A mi tevékenység az építés terén kifejlődött, az leginkább a parasztháború idejében elpusztúlt kastélyok, hivatali épületek és úri lakok újjá építéséből állott, és ezen már észlelhető a múlófélben levő csúcsíves művészet és a renaissance közötti harcz.
Az új művészet, mely Olaszországban ekkor már több, mint egy század óta virágzott, csak nehezen tört magának útat Németországba és az említett körűlmények között Salzburgban sem lehetett más sorsa. Hatalmas építkezők és döntő hatású épületek híján a rohamos győzelem nem volt lehetséges. Csakis a XVI. század vége felé állott be e két föltétel és pedig Raitenau Farkas Detre érsekszemélyében, kiről már előbb is volt szó. Itt azonban kedvezőbb világításban jelenik meg e csudálatos férfiú; a milyen erőszakosan pusztította a régit, épen oly erélyes harczosa, előmozdítója és úttörője volt az újnak. Olasz- és Francziaországban útazva, egészen elragadtatott az ott már teljes virágzásra jutott renaissance művészet bajától. Csakhamar merész elhatározássá érlelődött benne az az eszme, hogy Salzburgot olaszországi minták után átalakítja és újjá építi, s kiméletet nem ismerő erélylyel hozzá is fogott szándéka megvalósításához. Először is helyre volt szükség, a hová a tervezett új épületeket fölépítse; tehát mindent lerombolt, a mi ezeknek útjokban állott. Így keletkeztek ama tágas és szép terek, melyek Salzburgnak ma is kiváló díszére szolgálnak. E tereket a házak tömegéből mintegy kimetszették. Egyidejűleg mindenfelé megkezdődött az építkezés. Kár azonban, hogy nem volt előre megállapított terv, meg hogy a kellő megfontolás és kitartás is hiányzott. a büszke fejedelem, úgy szólván, csakis világi épületekkel akarta díszíteni fővárosát; egy roppant udvari istálló, egy pompás nyári kastély, egy nagy káptalanház és rokonai számára több palota építéséhez fogott; a régi püspöki vár nagy részét palotaszerűen újjá építé, avval szemközt pedig egy második palotát, a mostani kormányépületet emelteté. Önként érthető, hogy mindezt renaissance izlésben és nagyszerűen, ámbár néha több fénynyel, mint igazi művészettel. A megkezdett épületek közűl több befejezetlen maradt, vagy alig elkészűlvén, az elhamarkodás vagy a változó szeszély áldozatává lett.
Föliratos sírkő a Szent-Gábor kápolnában Salzburgban.
Salb Józseftől
A székesegyház környékét is különféle módon szabaddá tette és átalakította, de magához a régi tisztes székesegyházhoz, noha ízlésével nem egyezett, sokáig nem mert hozzá nyúlni. Hanem közbe jött az 1598-iki, már említett tűzvész. Már ecseteltük, hogy e hatalmas épület összes melléképületeivel együtt hét évig tartó munkával miként pusztúlt el. A nagyravágyó érsek új székesegyházat tervezett, olyant, mely többi építkezésének koronája és az Alpeseken innen páratlan legyen. E czélja nem valósúlt meg. Új alkotásaiért az utókor hálával tartozik neki; de azok közepette a város szívében szomorú üresség jelöli a helyet, hol annak a székesegyháznak kellett volna állani, melyről álmodozott. A székesegyház körűl elterűlt temetőt (ma Residenzplatz) ismételten átalakította és jelentékenyen összébb szorította mikor pedig a székesegyház leégett, azonnal végleg eltávolította. E helyett a város végén a Szent-Sebestyén templom mellett a most is meglevő szép temetőt, annak közepén pedig saját temetkezési helyéűl a Szent-Gábor kápolnát építteté. A fejedelem példája nagy hatással volt alattvalóinak építkezésére is. A régi épületeket lerombolták, újakat építettek, vagy legalább újjá alakították és szépítették. A mire terveinek kivitelénél szükség volt, annak meg kellett történni, akár akarták, akár nem. Azok iránt, kik szívesen engedelmeskedtek, határtalanúl nagylelkű volt. A krónikaíró szerint a város fele rövid idő alatt egészen más alakot öltött, de egyszersmind jelentékenyen nagyobbodnia is kellett, mert azok, kik a rombolás következtében a város belsejéből kiszorúltak, annak szélén telepedtek le ismét.
S itt kinálkozik a legjobb alkalom, hogy egy pillantást vessünk a salzburgi polgári házra, melynek számos példányát találjuk ma is a város régi részeiben. Tudva levő, hogy e házaknak olyan alakjuk van, mely német földön igen ritka, s melyről nem mondhatjuk sem azt, hogy építészetileg szép, sem azt, hogy az égaljra és az életmódra való szempontból czélszerű volna; inkább mélyek, mint szélesek és szűken egymás mellett szorongnak, négy-öt emeletnyi magas falaik kivűlről egészen símák és fölűl vízirányos párkánynyal végződnek, mely elfödi a lapos alakú fa tetőt. Nem élénkíti ezeket a régi német polgári háznak sem erkélye, sem oromfala. És a milyen egyforma a külsejük, épen olyan a belsejök is. A ház közepét rendszerint aránytalanúl nagy lépcsőház, vagy, a mint ott nevezik, előcsarnok (Vorhaus) foglalja el; ehhez csatlakozik a márvány oszlopokon nyugvó boltozatos folyosó, melyek a külső főépületet az épen oly nagy hátulsó épülettel összekötik. A kettő között igen szűk udvar terűl el az imént említett és gyakran igen díszes oszlopos folyosóval. Szokássá vált e salzburgi házat olaszosnak nevezni, s tényleg egyben s másban élénken emlékeztet Olaszországra. Hogy mennyi tulajdonítható ebből a közel fekvő Olaszország hatásának, azt nehéz meghatározni, s ámbár azt tagadni nem lehet, mégis bizonyos, hogy e tekintetben a város fekvése és keletkezésének módja volt első sorban irányadó. A sziklás völgykatlan, melyben a város a hegy és a folyó között elterűl, már elejétől fogva szűk volt a letelepedésre, s ennek is nagyobb és jobb részét az egyház foglalta el. Az egyház védő szárnyai alatt lassankint gyarapodó polgárság számára csak kevés hely maradt, mely szűkké vált, midőn utóbb a polgárság megerősödött, úgy, hogy kénytelen volt a szélesen elterűlő egyházi épületek körűl szűk útczákban és sikátorokban összeszorúlni és arra volt kényszerűlve, hogy fölfelé keresse a lakásúl szolgáló tért, a levegőt és a világosságot, a mitől lent meg volt fosztva. Így támadt a régi salzburgi sokat gáncsolt polgári ház, s ebből megérthetjük, hogy kivűlről szerény, s inkább belűl van kifejlesztve, hogy kerűli az oromfalat, hogy egész kiterjedésében szokatlanúl magasra emelkedik, végűl azt is, hogy födele lapos, a mi a lakosságnak sokféle hasznára szolgál. A ház sem építészetileg, sem tulajdonjogilag nem képezett egy egészet, hanem több emeletből állott akként, hogy mindegyik más-más tulajdonosé lehetett, a mint tényleg volt is és ma is van rá példa. Az alap és a tető közös, a többi vízirányosan részekre osztatik. Könnyű belátni, hogy e szövevényes viszony sok bajt okoz, de kivált hátráltatja az építkezés haladását. Azért már évek óta, és nem sikertelenűl, fáradoznak e visszás állapot megszűntetésén; ámde annak sokkal mélyebb gyökerei vannak, semhogy reményleni lehetne, hogy hamarjában sikerűlni fog e bajt végleg elhárítani.
Farkas Detre erélyes eljárásának hatását megérezte a salzburgi polgári építkezés is. Mennél nagyobb terjedelműek voltak a város szívében az új terek és a hatalmas épületek: annál kevesebb hely maradt a polgárságnak. A polgárság kénytelen volt vagy a város szélére telepedni, mint már említettük, vagy pedig magasabban fekvő helyeket keresni. A régi polgári ház ekkor nyerte végleges alakját, melyet lényegében máig is megőrzött. Így Salzburg nehány rövid évtized alatt középkori városból renaissance-kori várossá lett, minek Farkas Detre érsek volt a megteremtője. Mindaz, a mit nagyot és számra nézve sokat utódai alkottak, alapjában csak folytatása volt az ő kezdeményezésének, kiegészítése és befejezése az ő művének.
A Farkas Detre által emelt épületek kivétel nélkűl a virágzó és a késő renaissance művészet alkotásai; vonalaik nyugdtak, tiszták, nagy terjedelműek, szobrászati díszítményök mérsékelt, sőt többnyire inkább sovány. Közvetlen utódai egész a XVII. század közepén túl híven ragaszkodtak ez ízléshez. Ez jellemzi építményeiket és első sorban a székesegyházat. Csakis 1670 körűl lépett föl úgy az egyházi, mint a világi építkezésben az élénkebb és puhább barokk, 1720 körűl pedig a kecses és zabolátlanúl czikornyás rokoko. Természetesen egyik is, másik is csak lassankint hódította meg a tért. A rokoko divatja Colloredo Jeromos, az utolsó souverain érsek (1772–1803) idejéig uralkodott. Ennek nehány építménye a száraz, elernyedt művészet jellegével bír.
Az évek e hosszú sorából különösen említésre méltó a barokkból a rokoko izlésbe való átmenet ideje, mely körűlbelűl 1690-től 1720-ig terjed. Ezt a harmincz évet Salzburgban az építés, sőt általában a művészet második virágzási korának mondhatjuk; mert, noha merőben különbözik a virágzás első korától, mely a középkor végére esik, mindazáltal tartalomra és termékenységre nézve amaz emezt alig múlja fölűl. Amannak gyökerei lenyúltak a nép legalsó rétegéig; majdnem kizárólag a vallás szolgálatában állott és tevékenysége kiterjedt az egész tartományra; ezen fejedelmileg előkelő származású és jellemű volt; nem egyedűl a vallást szolgálta, sőt inkább a művészet világias irányát követte és alkotásai, úgy szólván, kizárólag a fővárosnak és környékének szépítésére voltak szánva. E korszaknak Thun János Ernő érsek (1687-től 1709-ig), a fönkelt lelkű alapító volt világító csillaga. Igazi művészi becsű egyházi és világi építményeinek száma szinte csudálatos. Alább módunkban lesz közűlök a legkiválóbbakat megismertetni; itt röviden ama művészettörténetileg nem érdektelen fordúlatról óhajtunk szólni, melyet e korszak Salzburgban előidézett. Az egész középkoron át, kivált pedig a csúcsíves művészet kezdetétől fogva, midőn a művészetet világiak kezdték gyakorolni és a zárdák szerepét az építő czéhek és a műhelyek vették át, Salzburg és Bajorország között szoros kapcsolat volt úgy a művészet, mint a művészek tekintetében. Salzburg és a bajorországi telepek: Regensburg, Landshut, Passau és München között állandó volt a közlekedés, mely időnkint egész Nürnbergig és Augsburgig terjedt. Salzburgot, mint Bajorország metropolisát, az egyházi kötelék szintén ez irányba terelte. A renaissanceban mind a kettő – Salzburg és Bajorország – hosszú időn át Olaszország vezetése alá állott; egyik is, másik is onnan hívta az építészeket, sőt más művészeket is, névszerint a festőket, a szobrászokat és a díszítőket. Ezek részint egyenesen, részint Münchenen át érkeztek Salzburgba. Thun János Ernő érsek és utódja, Harrach Ferenc Antal, voltak az elsők, kik Bécsből hívtak építészeket és pedig olyan művészeket, mint erlachi Fischer János Bernát és Hildebrandt János Lukács hírneves császári udvari építészek. Ezzel Salzburgban végleg megszűnt az olasz művészet uralma, és épen úgy visszaszoríttatott Bajorország irányadó hatása is, helyükbe az osztrák tartományoknak és kivált Bécsnek eddig teljesen ismeretlen művészetével való érintkezés lépett, mi azóta, habár néha kevésbbé élénk volt, de soha sem szakadt meg. Ez időtől fogva észrevehető, hogy hazai tehetségek sűrűbben tesznek szert magasabb művészi képzettségre és hírnévre; az egész XVII. századon át az idegen művészek mellett tiszteletre méltó szerepet játszanak és némelyeknek tevékenysége Salzburg határainál messzebbre is elhat. Úgy látszik, hogy a német mesterek iskolája, a tehetségeket jobban megtermékenyíté, mint az idegen művészet. Erlachi Fischert illetőleg az újabb kutatások érdeme, hogy Salzburgban kifejtett tevékenységét, mely már egészen feledésbe merűlt, ismét kiderítette. E művész itt meglepően sok művet alkotott és további levéltári kutatások számukat még szaporíthatják. Még a székesegyház idejében sem találunk építészt, a ki Salzburgban annyira el lett volna foglalva, de meg Bécsen kivűl nincs más város Ausztriában, a hol művészetét oly sok és oly fényes alkotással örökítette volna meg.
Salzburg renaissance épületeinek nagy sokaságából itt csak a legkitűnőbbeket sorolhatjuk föl. Előre megjegyezzük, hogy e művészet idejében is több templom és kevesebb világi épület épűlt, kivált áll ez a tartományról, kevésbbé a városról. A templomoknak már eddig is nagy száma 104-el szaporodott, s e mellett a régieket is átalakították, javították és megújították. Nekik örömük telt ebben, a maiaknak pedig sokszor boszúságot okoznak. Ez időben Salzburg város is 14 templommal gazdagodott; ezek sorában van a székesegyház és több más tekintélyes templom. Kivált e templomok, ezeknek kupolái és sok harangú tornyai adják meg Salzburgnak az egyházi székváros jellegét és azt az ünnepies, délvidéki hangúlatot, melynek hatása alatt nagyon is nagyot mondva a „német Róma” nevet fogták rá.
A renaissance-kori templomok között mindenképen a székesegyházat illeti meg az elsőség. Már elmondtuk, hogy ennek építését mi előzte meg és micsoda események idézték elő. A régi román monostortemplom 1598-tól 1606-ig lebontatott, hogy helyén egy nagyobb, s állítólag szebb székesegyház épüljön. A sokszor említett Farkas Detre érsek nem az az ember volt, aki terveinek kivitelével soká késett volna. Alig kezdetett meg a templom lebontása, azonnal meghívta Vincenzo Scamozzi (1552–1616) velenczei építészet, Palladio tanítványát, ki Velenczében és Felső-Olaszország több városában számos palotát és templomot épített és nagy hírnévvel bírt. Az általa készített tervek szerint az új székesegyház valóban roppant kiterjedésű, jól kigondolt elrendezésű és építészetileg pompásan kifejlesztett épület lett volna. Annak segélyével, a mi a tervrajzból megmaradt, megközelítő képet alkothatunk róla. A templom előcsarnokból, fő- és kereszthajóból állott volna; kupolaszerűen boltozott és egymásba nyiló kápolnák képezték volna az oldalhajóit. A négyzet fölött, hol a fő- és kereszthajó egymást metszik, az építész hatalmas kupolát tervezett; a presbyterium fölött esetleg egy második kupola emelkedett volna, sőt meglehet, hogy a velenczei szokással egyezőleg a kupolák száma még szaporodott volna is. Úgy látszik, hogy a nyugati homlokzaton emelendő tornyokra is számított az építész. A főhajó és a szentély hoszsza 135, a kereszthajóé 95 méterre volt tervezve s az egésznek kiterjedése 7.000 méterre rúgott volna. Így tehát e templom méretek tekintetében a legnagyobb német templomokat, a kölni és a speyeri székesegyházakat is fölűlmúlta volna. Ez óriási épület nem lenne arányban a város és a főapátság nagyságával, a mint nem volt arányban megrendelőjével, aki befejezését meg nem érhette volna. Farkas Detre 1611 április 18-án tétette le a székesegyház alapkövét és azonnal hozzáfogott az építéshez. Úgy látszik, hogy a régi székesegyháznak nem egy becses részét használták föl az új épület alapjához. De alig emelkedett az alap a föld színéig, midőn az építtető érseket 1612-ben utól érte sorsa: megbukott, fogságba kerűlt, melyből 1617-ben a halál szabadította meg. Igy Scamozzi nagyszerű terve is végleg dugába dőlt. Az ünnepelt művésztől csak nehány kisebb épület maradt fönn, melyeket 1604-ben Salzburgban tartózkodása alkalmával az érsek megbizásából úgy mellékesen épített, vagy legalább tervezett. lyen példáúl a mai kormányépületnek nehány igen nemes renaissance részlete és pompásan díszített főlépcsője, továbbá a Ferencz-rendiek templomában a magában szép, de összhangtalanúl beillesztett oratorium.
Salzburg mai székesegyháza.
Bernt Rudolftól
Farkas Detre utódja Hohenembsi Sittich Marx a körűlményekhez jobban illő székesegyház építésére szánta el magát és Scamozzi helyébe Santino Solarit, a sokkal szerényebb nevű olasz építészt hívta meg Comóból. Ez jó iskolából való és egyike ama számos építészeknek, kikkel Olaszország akkoriban a fél világot ellátta. Már 1613-ban elkészítette egy sokkal kisebb és sokkal egyszerűbb templom alaprajzát, melynek mintájáúl, az akkori divat szerint, a római Szent-Péter templomot választá; 1614-ben tétetett le az alapkő és ez új alapon hozzá fogtak az építéshez. Sittich Marx és ennek 1619-ben bekövetkezett halála után Lodron Páris érsek alatt Solari vezetésével oly gyorsan folytaták az építést, hogy 14 év múlva a mai, szintén nagyszerűnek mondható templom java része készen állott és fölszentelhető volt. Ez meg is történt 1628-ban Szent-Rupert napján nagy pompával és majdnem az egész bajor udvar jelenlétében. A harmincz éves háború viszontagságai azonban még sokáig késleltették a templom végleges befejezését. A templom építése közben többször ismétlődött az ellenség részéről fenyegető veszély és Lodron Páris érsek kénytelen volt fő gondját a város és az apátság védelmére fordítani. Solrai udvari építész egyidejűleg vezette a székesegyháznak és a főváros erődítményeinek építését, melyek az akkori időhöz mérten nagyszerűeknek mondhatók, védelmi állapotba helyezte a kastélyokat és a tartományba vezető útszorosokat. A templom csak a béke helyreállása után, 1655 körűl, Thun Guidobald érseksége alatt lett készen. Ekkor építették föl a két tornyot és fejezték be a nyugati homlokzatot. A berendezés ezután még több évi munkát kívánt, míg végre 1680 körűl Khünburg Miksa Gaudolf érsek idejében egészen befejezettnek volt mondható. De majdnem valamennyi következő érsek iparkodott nevét a templomban valamivel megörökíteni.
A német birodalomra nézve legviszontagságosabb idő volt az, melyben a templomot úgy szólván kardosan építették. A fegyverek vad zöreje nem egyszer zavarta meg a művészek és a kőművesek munkáját. És Lodron Párisnak, a nagy érseknek művei között nem a legcsekélyebb becsű az a tény, hogy a hatalmas épület ennek daczára erélyesen, fönnakadás nélkűl, sőt a mi ennél is több, adósság és a nép megterheltetése nélkűl készűlt el.
Mennyezetdíszítmény a mai kormányzósági épületben Salzburgban.
Salb Józseftől
A mai székesegyház világosan kifejlesztett bazilika; közép- és kereszthajója magas, a mellékhajók alacsonyak, a négyzeten kupola és a nyugati homlokzaton két torony emelkedik, s az utóbbiak között előcsarnok van. Az egész épület egyöntetű, szembetűnőleg a barokk felé hajló késő renaissance izlésben. Koczkára faragott mönchsbergi homokkőből (Nagelfluh) van építve; a nyugati homlokzat és a tornyok fehér márvány burkolatúak. Hoszsza 99 méter, a kereszthajó szélessége 68, a középhajóé 45, ezeknek magassága 31, a kupola magassága 65, a tornyoké 79 méter, az egésznek kiterjedése 4.500 méter. E szerint méretei igen tekintélyesek úgy, hogy Ausztria és Németország legnagyobb székesegyházai sorában körűlbelűl a középső helyet foglalja el. Mint az egyházi renaissance művészet emléke a német földön páratlan. A Péter-templom mintája szerint a szentélyt és a kereszthajót nagyon kihajló félkör zárja, az oldalhajók négy-négy egymásba nyíló kápolnából állanak, ezek fölött tágas oratoriumok vannak, melyeknek márvány erkélyei kettős nyilással a középhajóra szolgálnak. Kivűl a homlokzat és a két torony, meg az épület többi része közti ellentét zavarólag hat. Az előbbi élénk tagozású, egymás fölött három sor pillér és azonkivűl szobrok és díszítményes faragványok emelik pompáját; a többi oldalakon és a kupolán is a szinte daczosan emelkedő falak egészen csupaszok és az ablakokon kivűl alig nehány vonal élénkíti. Ezt látva önkénytelenűl is ama várakra és erődítményekre gondolunk, melyeket Solari e templommal egyidejűleg épített, s melyek a jó mesternek épen annyi tenni valót adtak, mint a templom. Mindazáltal az oldalakon a rendkivűl tisztán kiemelt tömegek majdnem oly hatalmas hatást tesznek a nézőre, mint a díszszel megrakott homlokzat, a mit nagyban elősegít az is, hogy az épületnek három nagy tér közepén oly pompás helyzete van, a milyennel a régi székesegyházak csak ritkán dicsekedhetnek.
Magas, boltozatos és egyszerű előcsarnokából három márvány kapu nyílik a templomba, melynek tágas belseje, s ennek helyes arányai, továbbá a részletek tökéletes összhangzatossága hatalmas hatást tesz a belépőre. Mindent, a mit látunk, derűlt, bár kissé rideg, kimért és némileg világias előkelőség jellemez. Különösen érezhető most a meleg színek hiánya, s meglehet, hogy ez eredetileg nem így volt. Ellenben igazán művészi és pompás a falak és a boltozatok domború díszítménye, melynek gazdagsága, helyes alkalmazkodása az építészethez, s végűl egyes formáinak kecses fínomsága és előkelősége egyenlően bámúlatra ragad. A berendezés szobrászati és festészeti része jól össze van egyeztetve az épülettel, ámbár nem mindig éri utól annak nagyszerűségét és szépségét. A tizenegy márvány oltár még nemesebb, a késő renaissance művészettel egyező és a barokk részletektől ment átalakítású; a főoltár és a kereszthajó két nagy oltára remekművek a maguk nemében. Ezeken a szobrok, mint a díszítményes faragványok, részben klasszikai tökéletességűek. Az oldalkápolnák oltárait Antonio Dario készíté 1665 körűl; de, noha egyszerűbbek, azért épen oly művésziek, s különösen emeli a márvány szépsége, valamint a formák nemessége. A művészek közűl a többiek, kik a szobrokat és a díszítményeket faragták, valószínűleg olaszok voltak, de nevök ismeretlen.
Említésre méltóknak tartjuk a Sittich Marxtól Colloredo Jeromosig egymást követő tíz érsek síremlékeit; Colloredo, mint utolsó érsek, túlélte a tartomány saecularisatióját; 1812-ben Bécsben halt meg és ott a Szent-István templomban van a legutóbbi időben ízléstelenűl kiigazított síremléke. A salzburgi síremlékek a templom építészetéhez alkalmazkodnak, egymáshoz egészen hasonlók, a szentély és a kereszthajó falában meglehetősen magasan és symmetrikusan vannak elhelyezve; különösen magára vonja figyelmünket változatos és részben drágább fajú kövekből faragott, inkább pompás, mint művészien nemes díszítményök. Mindegyiken az illető érsek olajfestésű képmása látható. Ez emlékek, a mellett, hogy történeti jelentőségűek, egyszersmind igen alkalmasan díszítik és élénkítik a templom roppant tágas belsejét. A berendezés két tárgyával, mely egyébként különösen jó alkalmúl kínálkozik a művészi díszítményre, igen mostohán bántak el: a chorus-székeket és a szószékeket értjük. Ezek szegényessége sértő ellentétben volt a pompás környezettel, míg végre a legutóbbi javítás alkalmával, 1859-ben, e hiányon is segítettek.
A székesegyház festészeti dísze különböző erdetű és művészi becsre sem egyenlő. E díszítés végett Lodron Páris érsek már építés közben hívott művészeket Olaszországból. Vezetőjük Arsenio Mascagni atya, florenczi szervita-rendi szerzetes volt; ő hozzá Antonio Solari, a székesegyház építőmesterének egy fiatalabb rokona és Francesco da Siena csatlakoztak. Ezek festették az összes freskoképeket, a szentély két nagy falképét és a három főoltár olajfestményeit. A freskoképek a kupola belsejét meg a közép- és kereszthajó boltozatát borítják; elrendezésük és ennélfogva hatásuk is sokat veszít az által, hogy sok apró mezőben oszlanak meg. Nyilván való, hogy az építész a domború díszítményre fordította fő figyelmét és a festészet elé nem kevesebb, mint 81 különböző nagyságú és alakú, de kivétel nélkűl gyönyörű keretbe foglalt mezőt szabott. A képek nagy sokasága nyugtalan hatású; más részt pedig e képek oly kicsinyek és oly magasan vannak, hogy alig lehet kivenni, mit ábrázolnak. Ez annál sajnálatosabb, mivel Mascagni és Solari kiváló művészek voltak és itt olyan képsorozatot alkottak, mely egészben véve a legjobbak közé tartozik, mit a képírás német földön ez időből fölmutathat. A szentély és a kereszthajó nagyobb freskoképei, s még inkább a szentély két nagy falképe megkapó szépségű művek. Ugyan ezt mondhatjuk a két nagy mellékoltár festményeiről; sajnos azonban, hogy épen a főoltár festménye sokkal gyöngébb. Mascagni ecsetje Fra Angelico da Fiesole, a florenczi nagy mester hatására, sőt talán iskolájára vall, annak minden jelességével és fogyatkozásával. Világosan észreveszszük ezt egyfelől az alakok nemes és szende megjelenésében, az érzés mélységében, a fínom és derűlt színezésben, más felől pedig az élénkebb jellemzés és az egyéni kifejezés hiányában. Tanítványa, Antonio Solari alakjai nagyobb természeti hűség mellett szabadabban mozognak, miként a székesegyház szentélyében levő pompás falképei bizonyítják. Ezek közűl az egyik Krisztust a pokol tornáczában, a másik Krisztus sírba tételét állítja elénk. A Szent-Péter apátsági templomban is van ugyanennek a mesternek egy nagy, vázlatosan és nyersen festett, de megragadó hatású képe, mely a keresztrefeszítést ábrázolja.
Nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy úgy az oltár-, mint a falképek színezése élénk frissességéből máig mit sem veszített. A boltozat freskói az 1859-iki tűzvész alkalmával közel voltak az elpusztúláshoz. Szerencsére ügyes kijavítással sikerűlt e képeket helyreállítani és legalább eredeti rajzukat egészen megmenteni. A mellékkápolnák oltárképeit Sandrart Joachim, Neve Ferencz, Seretta Károly és Schönfeld Henrik XVII. századbeli festők festették. Művészi értékre nézve nem mind méltó a székesegyházhoz; csakis Schönfeldnek Rochust és Sebestyént ábrázoló képe ismertetik el nagy becsű alkotásnak. Az oratoriumokat, a Rupert- és Virgil-kápolnát, továbbá a két sekrestyét jó, sőt részben kitűnő festmények diszítik, melyek Mascagni, Solari, Rensi András és Neve Ferencz művei. A székesegyházat díszítő régebbi festmények legutóbb újabbakkal szaporodtak; így a kupola boltczikkelyeibe (pendentif) Wörndle Ágost bécsi festőművész a négy evangelista alakját festette (a régiek az 1859-ik évi tűzvész alkalmával elpusztúltak), továbbá a mellékkápolnák közfalain a müncheni Glötzle Lajos Krisztus kínszenvedésének jeleneteit sikerűlten ábrázolta. A mellékkápolnák és fölöttük az oratoriumok boltozatai, mindez ideig festetlenek, s ez az egyetlen, a mi az egész épületen befejezetlenűl maradt.
A mai székesegyház is uralkodó középpontja, építészeti fénye és joggal büszkesége Salzburgnak. A kegyeletet ébresztő régiség az egyedűli, minek híján van. Annak az évezrednek, mely a keresztény vallás itteni intézményei fölött elvonúlt, a szerepnek, melyet Salzburg az egyházi életben Németországban és annak határain túl is játszott, a viszontagságoknak és tetteknek, melyeknek tanúja volt, a nemzedékeknek, melyeket a város támadni és elenyészni látott, mind ennek nem emléke az új székesegyház.
A Szeplőtlen-Szűz temploma (Studienkirche) Salzburgban.
Bernt Rudolftól
Salzburgnak másod sorban legnagyobb templomát, a Szeplőtlen-Szűz tiszteletére szentelt egykori egyetemi templomot (Studienkirche) 1696-tól 1707-ig Thun János Ernő érsek építteté Erlachi Fischer János Bernát bécsi udvari építész terve szerint és vezetése mellett. tudtunkkal ez a legnagyobb templom, melyet e mester épített; ugyanennek művével, a híres bécsi Károly-templommal, művészi becsre és pompára nézve nem vetekedhetik ugyan, de terjedelemre nézve fölűlmúlja azt. E templom méltó lenne arra, hogy Salzburg második székesegyházának neveztessék. Erőtől duzzadó, a rokoko felé hajló barokk ízlésben épűlt. Méretei tetemesek: hossza 81 méter, legnagyobb szélessége 35 méter, egész kiterjedése 2.700 méter. elrendezésre nézve hosszúkás középponti épület úgy, hogy főhajója hosszabb, kereszthajója rövidebb, s tengelyeik középpontjukon metszik egymást. A boltozatok 29 méter magasak, a négyzet fölött 57 méter magas kupola emelkedik. A templom külsejét élénk, szinte nyugtalan formák és a magasság aránytalan volta jellemzik. A maga nemében eredeti és pompás építészeti mű a homlokzat; magas ívű és széles nyilású előcsarnoka kidomborodik, s ezt két zömök torony fogja közre. E tornyok tetején volutákat, hajlított kávákat és a sarkokon szobrokat látunk, a melyeknek hatása inkább sajátszerű, mint szép.
Sokkal nyugodtabb és nemesebb a templom belseje. A nagy arányok és a késő római előkelő formák egyes részleteknek furcsasága daczára sem tévesztik el a hatást, a mi még inkább fokozódnék, ha nem zavarná az egyhangú fehérszürke szín és az egésznek befejezetlen képe. A pompás építészetnek könnyed, de gyér stucco díszítménye nyilván gazdag szobrászati és festészeti dísz hozzájárúlására volt számítva, a mi azonban elmaradt. Látszik, hogy az üres mezők szinte áhítoznak a képek, az üres fülkék a szobrok után, melyek számára azokat az építész alkotta.
A berendezés egyébként sincs arányban az épület nagyságával és művészi jelentőségével. A főoltár kivételével a többi oltár mind fából készűlt igen siralmas rokoko izlésben s egészen értéktelen faragványokkal. Az oltárképek közűl csak a kereszthajó két oltárjáét mondhatjuk szépnek, sőt talán a templom fő díszének. Ezek a salzburgi születésű rosenbrunni Rottmayr Jánosnak (1660–1727), a maga idejében híres császári udvari festőnek, és borromäi Károlynak, az egykori egyetem védszentjeinek életéből vett jeleneteket ábrázolnak. A rajz és a színezés Rubens művészetéhez hasonlít és kitűnőnek mondható, a szerkesztés kifejező és élénk.
Rottmayr nevét említve nem mulaszthatjuk el, hogy egy még többre becsűlt művére ne irányozzuk a figyelmet. Ez a Ferencz-rendiek templomában egy mellékkápolna oltárát díszíti és Szent Ferenczet, mint a szorongatottak segítőjét és közbenjáróját ábrázolja. Tudva levő, hogy Rottmayr igen munkás festő volt és különösen Bécsben, Alsó-Ausztriában és Bajorországban dolgozott. Azonban az említett műveken kivűl Salzburgban a templomokban, a fejedelmi palotában és egyéb helyeken szintén számos festménye van, de ezek sokkal csekélyebb becsűek.
A szóban levő templomban még a presbyterium egy részlete vonja magára a figyelmet, mely érdekes a maga nemében, mint a legcsapongóbb rokoko művészet alkotása. A főoltár maga csupán egy oltárasztalból s aranynyal igen gazdagon díszített kis márvány szentségtartóból áll. De mögötte óriási stucco alkotmány tornyosúl, mely elfoglalja a szentélynek egész záró falát föl a boltozatig és a Szeplőtlen-Szűz megdicsőűlését ábrázolja. A Szűz alakja felhők sokaságának szemkápráztató tömegén, lebegő és lelkesedő angyalok raja közepett, a földgolyón állva emelkedik fölfelé. A merész és gazdag képzeletnek, a művészi és technikai ügyességnek netovábbját bámúljuk rajta; sajnos, hogy hatását bágyadt színezés és gyér világosság csökkenti. E nagyszerű alkotásnak mestere valószinűleg olasz, neve azonban feledésbe merűlt, hacsak későbbi kutatás napfényre nem hozza, a mit meg is érdemelne.
Salzburg barokk művészetű kisebb templomai közűl még csak azokat említjük meg röviden, melyek a Szeplőtlen-Szűz templomával egyidejűleg az építés virágzása korában, a XVII. század végén és a XVIII. század elején emeltettek. Nagyságra nézve szerények ugyan, de mindannyian művészi alkotások. A festészeti, a stucco és a márvány díszítménynek egyik sincs híjával. A Nonnthal külvárosi Szent-Erhard plébánia-templomot és a Kajetán-rendiek templomát, melyek sorrendben legrégiebbek, Zugalli Gáspár bajor udvari építész, a többieket azonban, úgy mint a Szentháromság, az Orsolya-szűzek és a Szent-János kórház templomát erlachi Fischer építé. Mellesleg megjegyezzük, hogy a Pinzgauban Maria Kirchenthal búcsújáró-templom szintén e mester műve. Végűl érdekes tudni azt is, hogy azok a templomok, melyeket Zugalli, valamint azok, melyeket Fischer épített, kivétel nélkűl határozottan középponti elrendezésűek, sőt közűlök három valóságos rotunda apsisokkal és kupolával.
Salzburg városnak már oly sok temploma volt, hogy a rokoko művészetnek az egyházi építészet terén alig kinálkozott alkalom valamit alkotnia. A renaissance legifjabb vídám szülöttjének természete egyébként sem egyezett az egyház komolyságával és legtetszetősebb sajátságai inkább a világias föladatok felé vonzották. Azért Salzburg régibb templomait a Szent-Péter kolostortemplom kivételével majdnem érintetlenűl hagyta. A művészet e korszakának említésre méltó egyetlen képviselője az 1754-ben alapjából újra épített Szent-Sebestyén templom. Lehet, hogy az 1818-ik évi tűzvész előtt más volt, most azonban ugyancsak józan; csupán pompás márvány kapuja és egy mesterien kimunkált vas rács, igazi rokoko remeklések, költik föl a művészet kedvelőjének érdeklődését.
A tartományban a renaissance építés inkább mennyiségre, mint minőségre nézve volt termékeny. Ottani alkotásai nagy részben gyakorlatilag értelmes, az isteni tisztelet és a község változott szükségleteihez mérten kitűnő elrendezésűek, tágasabbak, levegősebbek és világosabbak a csúcsíves templomoknál, de formák tekintetében szegények és józanságuk átcsap a művészietlenbe. E hiányt aztán a rokoko művészetű gazdag berendezés pótolta, sokszor nem tartva meg a helyes mértéket.
Jelentékenyebb egyházi építmények: Halleinban a nagy plébániatemplom, mely egy csúcsíves templom helyén 1767-től 1774-ig épűlt egészen korcs izlésben; továbbá Mariaplain és Kirchenthal két tornyú búcsújáró-templomok, az első 1674-ben épűlt és gazdag berendezésű, a másik, szépség nélkűli homlokzatát nem számítva, erlachi Fischernek nemes alakítású építménye 1700-ból; végűl a vörös márvány koczkából épített és messzire ellátszó dürnbergi templom. Az utóbbi 1594-től 1609-ig épűlt és egyike ama nehány templomnak, melyekkel Farkas Detre érsek a tartományt megajándékozta. Meglehetősen száraz formáin föltűnők egyes részletek, melyek a csúcsíves művészethez hasonlítanak.
Renaissance művészetű világi építmények, úgy szólván, csak Salzburg városában vannak. Itt együtt találjuk mindazt, a mit a tartomány fejedelmei, az érsekek Farkas Detrétől kezdve az egyházi fejedelemség megszűntéig világi czélokra építettek. Első az érseki, most császári palota a város közepén; megkülönböztetésűl Mirabell nyári kastélytól ezelőtt téli palotának is nevezték. Ugyan e helyen állott a XII. század elejétől fogva a tartomány egyházi fejedelmeinek udvara, vagyis vára, mely, úgy látszik, különféle időben emelt épületek rendetlen tömege volt, de melynek ma már nyoma sincs. A mai palotának alapítója és építője Farkas Detre érsek; utódai azonban újra meg újra bővítették és szépítették. Az utódok között alig találkozik, a ki itt épen úgy, mint a szomszédos székesegyházban, nevét valami emlékkel meg nem örökítette volna. Épületnél, mely így keletkezett, egységes tervről és egyöntetű művészetről szó sem lehet. A palota nagy kiterjedésű, több szárnyból álló épület; három udvara és ugyanannyi homlokzata van, mindegyik renaissance művészetű, de mindegyik más-más. Egyéb fejedelmi kastélyok fényűzésével összehasonlítva, e palota építészete nem mondható pompásnak; de tágas és fejedelmileg előkelő. Külsejének, mint belsejének, legnagyobb díszére szolgálnak a márványból faragott szép, sőt részben remek kapuk, kútak, lépcsőkávák és hasonló részletek. Van benne körűlbelűl 180 helyiség, köztük egy galeria és öt terem, mindannyinak mennyezete és falai festményekkel és stuccoval bőven díszítve. Gazdag berendezése fölötte meggyérűlt az egyházi fejedelemség alkalmával. A berendezés csak azóta állíttatott kellőleg helyre, mióta a palotát a császári uralkodó ház tagjai lakhelyűl használják.
A palota déli szárnyának homlokzata, melyben a nagy és az úgy nevezett karabélyosterem van, a székesegyházra szolgál. Ez Farkas Detre idejében épűlt; késő renaissance művészetű, vonalai egyszerűek, sőt kissé merevek, szobrászati díszre nézve szegény. De azért kell különösen megemlítenünk, mert a fényűző Thun Guidobald érseknek (1564–1668) alkalmat nyújtott arra az igen szerencsés építkezési vállalatra, mely a székesegyház építészetét leleményes módon valóban nagyszerű és festői hatású egészszé kapcsolta össze a palotával. Guidobald ugyanis az előbbi szárnynyal szemben egy egészen egyenlő és hasonló alakú homlokzatot épített, a két homlokzat végén pedig összeköttetésűl a székesegyházzal előkelő alakú, márvány burkolatú és nyilt árkádokat emelt. Ekként megalkotá a székesegyház terét, a városban építészetileg legszebb és legművésziebb teret, melynél szebbel egy német kisebb város sem dicsekedhetik, és így egyszersmind a székesegyház is istenházához méltó zárt előudvart nyert. A Szeplőtlen-Szűznek a tér közepén Schrattenbach Zsigmond érsek által 1774-ben fölállított hatalmas emlékszobra élénk formáival emeli és teljessé teszi e jól kieszelt építészeti alkotás hatását.
A város többi palotái közűl még megemlítjük az úgy nevezett Újépületet (most kormánypalota), a Chiemsee- és a Lodron-féle palotát (amaz most tartományi épület, emez érseki convictus), a Khuenburg-féle Langenhof-palotát, végűl a székesegyházi káptalannak, most, sajnos, fődohányraktárrá lealacsonyított káptalanházát. Ezek részben nagy udvarokkal és előkelő termekkel biró terjedelmes épületek, melyekben az egykori fénynek és nagyságnak nem egy maradványát találjuk. Nem hallgathatjuk el a kormánypalota tornyát s annak Thun János Ernő érsek által 1704-ben fölállított harangbandáját, mely népszerű, de nem mindig dallamos játékával egyik nevezetessége Salzburgnak.
A palota és az Újépület között terűl el Salzburg legnagyobb és tulajdonképeni dísztere, a Palota-tér. Erre szolgál a székesegyház éjszaki hosszú oldala is, melynek egész nagysága innen látható. Negyedik oldalán szép magánházak szegélyezik a teret, meg az ősrégi, 1780 körűl rokoko ízlésben megújított Szent-Mihály templomocska, mely valószínűleg a székesegyház egykori melléképületének maradványa. A tágas tér közepén emelkedik az udvar vagy palota kútja; hatalmas, fehér márvány szökőkút, melyet 1664-ben Thun Gzidobald érseksége alatt Antonio Dario olasz mester épített. Hosszú ideig ezt tartották Németország legszebb díszkútjának. azt nem tudjuk, hogy az újabbak közűl hány tesz rajta túl, de abban bizonyosak vagyunk, hogy arányos és szép fölépítése, valamint magas szökésű sugara most is kiváló helyet biztosít neki.
A székesegyház déli oldalán elterűlő és majd épen oly nagy káptalanterét egészen más alakú, de szintén pompás kút ékesíti. Ez a díszkapu-féle alkotmány fehér márványból, élénk rokoko czikornyákkal, Neptun és tritonok alakjaival. Ezekből ömlik ki a víz és habos fodrokban esve foly a márvány kávával kerített nagy medenczébe, melyet lóúsztatóúl használnak. Firmián Lipót érsek 1732-ben emelte e szép kútat, melyhez, úgy látszik, a római Trevi-fontana adta az eszmét.
Érdekesek és bizonyos tekintetben a régi püspöki város jellegéhez tartozók a székesegyház környékén az úgy nevezett kanonok-udvarok, az egykori nemesi kanonokok házai, szám szerint vagy tizenkettő. Ezek a kisebb olasz városokbeli palotákhoz hasonlítanak és közép helyet foglalnak el az urasági és a polgári épület között. Az egyházi fejedelemség megszűnte után legtöbbjüket bérházzá, vagy hivatallá alakították át és egykori pazar berendezésük legjava elpusztúlt. Két ilyen kanonoki ház a legújabb időben a mostani érseki palotává egyesíttetett.
A számos zárda és köztük első helyen a Szent-Péterről nevezett tisztes kolostor terjedelmes épületeik tömegével és az ablakok hosszú sorával sokkal föltűnőbb jellemvonását képezik a város építészeti külsejének. A zárdák hivatásukkal egyezőleg fölötte egyszerűen építvék; csakis a Szent-Péter kolostor némely részletét, név szerint két szárnyát, tűntetik ki tekintélyesebb formák, melyeken nem hiányzanak a művészi díszítések sem. A Kajetán-rendi megszűntetett kolostor (most cs. és kir. katonai kórház) külső szárnya a közepén álló templomnak gazdag márvány burkolatú előcsarnokával palotaszerű homlokzattá egyesűl. Nem szabad megfeledkeznünk a Nonnberg apácza-kolostorról sem, mely a középkori maradványok és az újabb időben emelt szép toldalék kivételével építésileg egészen jelentőség nélkűli sok szárnyból álló épülettömeg, de egy szikladomb tetején való pompás fekvésével nagyban emeli a város festői szépségét.
A hajdani fejedelmi udvari istálló díszkapuja Salzburgban.
Bernt Rudolftól
Az eddig elsorolt épületek, a mennyiben a palota-építés körébe tartoznak, kiterjedés, összhangzatos arányok és egyszerűen nemes művészi kidolgozás tekintetében túltesz a herczegérseki papnevelde, melyet röviden papok házának neveznek. Akár mint építészeti mű, akár mint nevelő-intézet egyaránt nagyszerű. Thun János Ernő érsek építteté erlachi Fischer által, kinek terve szerint és vezetése alatt 1694-től 1702-ig épűlt föl. Alaprajza hosszúkás négyszög, a külső hosszú oldal közepén áll a már előbb említett Szentháromság-templom, e két tornyú, eredeti és élénk díszítésű homlokzattal ékeskedő és kupolával födött rotunda. Két oldalt symmetrikusan emelkednek a szárnyak, melyek a sarkokon erősen kiszökő rizalitokkal fejeződnek be. A szárnyak díszítménye, a párkányok, jóni pillérek és a tekintélyes kapuk összhangban vannak a templom díszítményével. Mindegyik szárny négyszögű, árkádos udvart foglal magában. A templom és a szárnyak e szerint teljes egészet tesznek, s homlokzatuk példaképe az előkelő és egyszerűen tetszetős barokk művészetnek. Az épület czéljához képest a belseje egyszerűen van tartva, de a mellett minden helyisége igen tágas, kivált pedig a folyosók és a lépcsők, a mi erlachi Fischer majdnem valamennyi salzburgi építményének közös jellemvonása.
Építészetileg sokkal egyszerűbb, de mint nagyszerű alapítvány és gyógyintézet jelentőségre nézve az előbbivel egyenrangú a Szent-János kórház, melyet szintén Thun János Ernő érsek emelt. Ezen, a város éjszaknyugati végén kertek közepett szabadon emelkedő terjedelmes épületek sokkal szerényebb és egyszerűbb művek, semhogy palotaszerű építményeknek nevezhetnők; de azért összhangzatos hatásúak és van bennök valami a nagyszerűségből, mely ama fejedelem minden alkotását jellemzi. Középen itt is két tornyú, díszes templom áll, mely a kórházzal együtt 1699-től 1705-ig épűlt. Oklevelek tanúsága szerint e templom is erlachi Fischer műve, s minthogy általán nagy tekintélye volt és az érsek állandóan kitűntette a bizalmával: alig vonható kétségbe, hogy a kórház is az ő terve, vagy legalább tanácsa szerint jött létre. E föltevést megerősítik a tágas helyiségek elrendezése és a díszítmények részletei.
Az egykori fejedelmi udvari istállót már röviden említettük, mikor Farkas Detre érsek építményeiről volt szó. Noha átalakították és most kaszárnyáúl szolgál, noha homlokzatából jókora darabot lemetszettek és egyéb károkat is szenvedett, még most is oly kiváló helyet foglal el Salzburg világi épületei között, hogy róla itt részletesebben kell szólanunk. Nagy arányai most sem tévesztik el a hatást és egyéb részleteiben, kivált pedig a márvány gazdag alkalmazásában oly fényűzés bizonyítékaira ismerünk, melyek megérthetővé teszik, hogy egykor a német birodalom legszebb udvari istállójának hírében állott. Farkas Detre érsek 1607 körűl építé, utódai azonban egyet-mást változtattak rajta, szépítették és kibővítették. Még ma is megtekintésre méltók a téli és nyári lovaglóiskola; az előbbit Thun Guidobald 1662 körűl fejezte be; mennyezetét nagy festmény díszíti, mely állítólag, de nem valószinűleg Rottmayr műve. A nyári lovaglóiskolának különös érdekessége a Mönchsberg sziklafalából kivésett három galeria, melyet Thun János Ernő készíttetett 1693-ban. Ugyan ez a fejedelem az épület éjszaki keskeny oldalára élénk barokk díszítésű homlokzatot és márványból nagy díszkaput emeltetett. A kapunak és – úgy látszik – az egész homlokzatnak tervét szintén erlachi Fischer rajzolta.
A városi menedékház árkádos udvara Salzburgban.
Bernt Rudolftól
Az udvari istálló most említett homlokzata elé János Ernő érsek 1695-ben szép lóúsztatót is készíttetett, melyet pompás márvány káva kerít és medenczéje közepén magas talapzaton ágaskodó ló és azt fékező lovász alakja áll. A nagyobb terjedelmű világi építmények sorába tartozik a hajdani egyetemi, most úgy nevezett tanúlmányi épület, melynek hosszan elnyúló homlokzata és két udvara van. 1619-től 1655-ig az egyetem fejlődésével lépést tartva lassankint keletkezett. Déli szárnyához illeszkedik a hasonló nevű újabb kori és már leirt templom. Termei és boltozatos folyosói tágasak; egyéb említésre valót nem találunk rajta. Mintegy ellentét képen meg kell még itt említenünk a szomszédos városi polgári kórházat vagy menedékházat, mely a már előbb említett és hasonló nevű csúcsíves templom mellett áll. Nem nagy terjedelmű és kivülről nem igen mutatós, szinte szegényes, de könnyen észre veszszük rajta, hogy ősrégi épület. Tény, hogy a templommal együtt a középkorból való. Udvara, és pedig ennek a Mönchsberg falába épített hátulsó szárnya, melynek az udvarra szolgáló két emeletét karcsú márvány oszlopok tartják, ma is meglepő és építészetileg úgy, mint festőileg igen hatásos. Nem tudjuk, mikor építették a szárnyat; de vannak rajta ismertető jelek, melyek egészen határozottan a XVI. század közepére, tehát Salzburgban a renaissance kezdetének idejére mutatnak, a mikor még a csúcsíves művészet is divatozott.
Salzburgnak a középkorban, sőt még azon túl is nem kevesebb mint 40 nagyobb s kisebb kapuja volt. Ezeknek legnagyobb része a XVII. században a város növekedtével és a harminczéves háborúban újabb erődítmények építése alkalmával elenyészett. De a megmaradt 14 kapunak is nagyobb része áldozatúl esett a város legújabb időbeli bővítésének. Hat maradt meg, de azok is elvesztették egykori jelentőségüket, s ma csakis díszítmény becsével birnak. Az ilynemű művek között említésre méltó az Új- vagy Zsigmond-kapu, mint olyan, mely a sziklahegyek által körűlzárt város közlekedésében nagy szerepet játszik. Szigorúan véve nem nevezhető sem építménynek, sem kapunak, tulajdonképen a szikla tömegén áttört nagyszabású, körűlbelűl 130 méter hosszú és 13 méter magas alagút, mely boltozatos csarnokhoz hasonlít és szinte túlságosan díszített két homlokzata van. A maga idejében nagyon megcsudált és ma is hatásos mű alkotója Schrattenbach Zsigmond, kinek domború képmása ott díszlik a bejárat fölött e büszke fölirattal: „Te saxa loquuntur”. Alig három év alatt 1765-től 1767-ig törték át a sziklát, a két homlokzat azonban csak 1774-ben készűlt el. Ha meggondoljuk, hogy a városnak a Salzach bal partján fekvő nagyobbik fele egész hoszszában a Schlossberg és a Mönchsberg meredek fala által majdnem egészen el volt zárva, s csak az alsó és a fölső végén birt nehány kijárattal: akkor amaz időhöz képest merész vállalkozással a sziklán át tört út jótékony hatását nem egy könnyen fogjuk túlságos nagyra becsűlni; javára vált ez nemcsak a városnak, hanem a vidéknek is, melynek mai haladása abban az időben kezdődött.
Az Új-vagy Zsigmond-kapu Salzburgban.
Bernt Rudolftól
Salzburg valamennyi szép terének van emlékszerű dísze is. A legtekintélyesebbekről a maguk helyén már szólottunk; ezek sorának kiegészítéseűl meg kell még említenünk Mozartnak Schwanthalertúl való emlékszobrát a hasonló nevű téren. Ezeken kivűl még vagy tizenkét díszes kút van, mindannyi márványból, a város különféle helyein. A Szent Péterről és Szent Sebestyénről nevezett régi temetők árkádjai teli vannak rakva márvány síremlékekkel, melyek a renaissance idejéből valók, s melyek között igazi művészi becsűek is találkoznak.
A Mirabell kastély Salzburgban.
Bernt Rudolftól
Befejezésűl még érintenünk kell az erődítvényeket is, melyekkel Lodron Páris és utódai a város biztosságáról gondoskodtak. E védművek annak idején nagy szolgálatokat tettek, sőt a harminczéves háborúban a szó szoros értelmében megmentették a várost és annak egész az utóbbi évtizedekig várjelleget és külsőt kölcsönöztek. Újabb időben a sánczok, árkok, bástyák és az elavúlt erődítés egyéb emlékei veszély nélkűl eltávolíthatók voltak; a maradványok vaskossága és a koczkakőből épűlt falak tanúskodnak róla, hogy hajdan mily hatalmasak voltak. A díszítő formákról sem feledkeztek meg egészen, a mennyiben azok e művek czéljával összeegyeztethetők voltak; az építők különösen arról gondoskodtak, hogy márványból faragott czímerök és nevök sehonnét se hiányozzék.
A Mirabell kastély főlépcsője Salzburgban.
Salb Józseftől
Az egyházi fejedelmek építő és alkotó kedve kiterjedt Salzburg gyönyörű környékére is. A papi és a világi nemesség, nemkülönben a vagyonosabb polgárok szerényebb mértékben utánozták példájukat. Ekként az utóbbi századok folyamán a város körűl számos fejedelmi fényű kisebb-nagyobb kastély és polgári módon egyszerű, de kényelmes falusi lak keletkezett. Ezek híven visszatükrözik az egykori papi székváros sajátos életmódjának minden árnyalatát és ellentéteit, melyek között időközönkint ledérséggel és dobzódással is találkozunk; szóval itt ismétlődik a város egyházi és világi vegyűletű, sőt néha nagyon is világi építményeinek és egyéb művészi alkotásainak hatása. Amazokat is, emezeket is a maguk korának szempontjából kell megitélni, a mely kort a rózsafűzér és a körmenetek közepett a trágár operettek, meg a Madonna és a szentek társaságában a mezítlen istenek és istennők nem botránkoztattak meg.
A város éjszaki végén a Salzachtól nem messze, körűlbelűl ama ponton, hol a salzburgi campagna kezdődik, Farkas Detre érsek már 1607-ben kertekkel övezett tornyos nyári lakot emelt és annak, szép barátnője Alt Salome salzburgi polgárleány tiszteletére, „Altenau” nevet adott. Farkas Detre bukása után Sittich Marx az állítólag befejezetlenűl maradt kastélyt befejezte, vagyis inkább átalakította és „Mirabell” nevet adott neki. A többi utódok és köztük ismét kiválóan Thun János Ernő a kastélyt és a kertet az akkor dívó franczia ízlésben toldalékok, szobrok, vízművek és egyebek által mind inkább-inkább fényesebbé tették. Legtöbbet szépített rajta, sőt majdnem újjá építette Harrach Ferencz Antal érsek, ki 1709-től 1727-ig tartó uralkodása alatt állandóan azon fáradott, hogy a Mirabell kastélyt nagy kiterjedésű szép és valóban fejedelmi pompájú nyaralóvá tegye. A nagyszerű mű Hildebrandt Lukács császári udvari építésznek, a bécsi Belveder hires alkotójának terve szerint és vezetése alatt keletkezett; berendezésén hazai és idegen művészek csudálatos sokasága dolgozott. Mind együtt a rokoko művészet oly befejezett, egységes remekét hozták létre, melyhez hasonló kevés van német alföldön. Így hangzott a kortársak dicsőítő itélete, a mit a maradványok is igazolnak. Sajnos, azt kell mondanunk, „maradványok”, mert a városban 1818-ban április 30-án pusztított tűzvész mind e pompát megsemmisítette.
A leégett kastélyt egészen egyszerűen, józanúl, csak a legszükségesebbre szorítkozva állították helyre; a büszke torony, az egykor híres sala terrena, az épületet koronázó szobrok, vázák és egyebek mellőztettek. A mit ma látunk, csak árnyéka az elpusztúlt hajdani pompának. A maradványok közűl megemlítjük a kapu alját, a kastély udvarának oszlopos csarnokát, a főszárny gyönyörűen díszített termét, de legkivált a nagy főlépcsőt, melynek remek kávája Donner Ráfáel műve. Ez utóbbi, noha az arany és a színek díszétől meg van fosztva, még ma is a legjobb művek közé tartozik, melyeket a rokoko művészet Ausztriában alkotott.
Czímer és vázák a Mirabell kastély kertjében Salzburgban.
Salb Józseftől
A terjedelmes kert is sokat veszített egykori szépségéből, csakhogy itt a soha sem fáradó természet gondoskodott kárpótlásáról. A kertet díszítő márvány kávák, vázák és szobrok megmaradtak, de a nagyszerűen és összhangzatosan kigondolt egészből kiszakítva nem birnak ama jól kiszámított művészi hatással, és az új nemzedék kevesebbre méltatja, sem mint megérdemelnék. Mindazáltal vannak köztük darabok, példáúl a gladiatorok csoportjai és még inkább a változatos formájú vázák, melyek egyenkint és elkülönítve is művészi becsűek.
A Mirabell kastély minden tartozandóságával most a város tulajdona. A kertet az újonnan létesített gyógykerttel ügyesen összekapcsolták úgy, hogy a kettő együtt most változatos és vonzó egészet képez.
Bronz gyertyatartó a Szent.-Péter apátsági templomban Salzburgban.
Salb Józseftől
Korábbi keletkezésű és építészileg sokkal az előbbi mögött áll Hellbrunn, hajdan érseki, most császári kastély. Ezt Sittich Marx érsek 1613-tól 1615-ig építé és eredeti alakját körűlbelűl változatlanúl mind máig megőrizte. A tulajdonképeni kastély kicsiny, franczia renaissance ízlésű, ennek gazdag díszítménye nélkűl. Elűl szép, nyitott lépcső, a kert felé pedig nehány könnyed alakítású faragvány képezi egyedűli díszét. Belseje azonban sokkal gazdagabb, sem mint a külseje után itélve gondoljuk. A felső emelet szobáit számos régi részlet teszi érdekessé; egyebek között van ott egy terem és kupolaszerűen boltozott köralakú sarokpavillon, melyeket a székesegyház építése idejében készűlt festmények, Mascagni, Solari és Francesco da Siena florenczi mesterek művei díszítenek. Földszinten az akkori idők ízlése szerint cseppköveket és kagylókat mutató mozaikkal, szobrokkal, domborművekkel, freskoképekkel, mesterséges romokkal és mindenféle vízművel élénkített barlangszerű helyiségek vannak. Symmetrikusan elrendezett számos toldalék a kastélylyal egységes művészeti csoportot képezve a kastély udvarának tetszetős keretűl szolgál.
Kályha a Salzburg városi múzeum vadász-szobájában.
Salb Józseftől
Hellbrunnak gyöngye azonban a kert és a park, melyben lépten-nyomon barlangokkal, pavillonokkal és tavakkal találkozunk; majd játszi vízművek szórakoztatnak, majd ismét virág- és gyepszőnyegek gyönyörködtetnek bennünket. A park fölött szép kilátást nyujtó szikladomb emelkedik, melynek árnyas lombjai között leleményesen elrendezett régi faragványok, az úgy nevezett „kő-színház” látványossága lepi meg a sétálót. Az örök ifjú természet e korhadt töredékekkel oly tartósan szép egészszé olvad össze, hogy most két-háromszáz év multán is évenkint több ezer látogató keresi föl és gyönyörködik benne.
A várostól ellenkező irányban elterűlő lapályon emelkedik a hajdani fejedelmek harmadik kastélya, Klesheim. Előkelő barokk ízlésű palota ez fallal kerített park közepén. E kastélyt, mely most Lajos Viktor főherczeg tulajdona, Thun János Ernő érsek 1700 körűl kezdé építeni az általa oly nagyra becsűlt erlachi Fischer terve szerint; utódai folytatták és csak 1740-ben Firmian Lipót érsek fejezte és rendezte be is végleg. Ámbár az utóbbinak Stuart Bernát skót benczés volt udvari építésze, a kastély minden részének összhangzatossága kétségtelenné teszi, hogy erlachi Fischer eredeti tervéhez ragaszkodtak és azt lényeges változtatás nélkűl hajtották végre. Egyszerű, derűlt előkelőség tekintetében Klesheim túltesz Salzburg többi fejedelmi kastélyain, a gazdag és pompás Mirabell kastélyt is beleértve. Különösen kiválik a magas boltozatú középső teremnek és az avval kapcsolatos főlépcsőnek és lépcsőcsarnoknak eredeti és nagyszerű elrendezése.
Szekrény a Salzburg városi múzeum dolgozó-szobájában.
Salb Józseftől
Az egyházi fejedelmeknek negyedik, most magántulajdont képező kastélyát kell még megemlítenünk. Ez a város közelében fasorok koszorújából kiemelkedő Leopoldskron. 1736 körűl Firmian Lipót érsek a már említett Stuart Bernát udvari építészszel építteté rokoko ízlésben. Az épület fő formái nehézkesek és tagoltság híján élettelenek; de az ügyesen alkalmazott domború díszítmény bizonyos élénkséget kölcsönöz neki úgy, hogy egész hatásában az említett hiány kevésbbé érezhető, s egészben véve előkelőség jellemzi. Különösen szép a déli homlokzata, melynek képe a vele egyidejűleg készített nagy tó tükrén verődik vissza. Belseje régi leirások szerint egykor gazdag és díszes lehetett; de mindez elpusztúlt, s az egykori pompát ma csakis a stucco díszítmények, a falképek és a ragyogó márvány munkák maradványai sejtetik. A kastély legnagyobb művészi kincse azonban, az 1500 darabból álló képgyűjtemény, már régen szétszóródott a világ minden tája felé. A legnagyobb olasz és németalföldi mesterek voltak képviselve a gyűjteményben. Csupán a művészek arczképeinek gyűjteménye 300 darabból állott és a maga nemében páratlan volt. Bátran mellőzhetjük a környéknek régebbi időből való kisebb kastélyait és falusi lakait. Egyenkint nincs építészeti jelentőségük; a mennyiben tömegük élénkíti a táj képét, annyiban van hatásuk is. Egyikben-másikban fordúlnak elő szép faburkolatok, stucco díszítmények, márvány faragványok és egyéb maradványai az egykori művészi berendezésnek.
Állvány a Salzburg városi múzeumban.
Salb Józseftől
A tartományban nem igen találunk említésre érdemes renaissancekori világi építményeket. Ott megelégedtek a régebbi épületek helyreállításával vagy újjá alakításával. Az építésbeli fényűzést és a művészi berendezést ott soha sem ismerték. A tartomány fejedelmei is a fővároson és annak határán kivűl csakis a gyakorlaati czélú építkezés körére szorítkoztak; rendszerint arra irányúlt a figyelmük, hogy ez épületek a szükséget kielégítők és szilárdak legyenek. Művészetről alig lehetett szó. Ha az érsekeknek Rifben, Weitwörthben és a Blühnbach-völgyben volt egykori nagy és híres méntelepeit és úri lakait, a Heudorfban és Kaltenhausenben volt fejedelmi sörfözőtelepeit, vagy még a bad-gasteini és halleini kastélyt, meg a sóbánya nehány épületét megemlítjük: akkor mindent elsoroltunk, a mi jelentékenyebb. Itt is, ott is találkozik egy-egy szerény nemesi lak, vagy kis kolostor, de ezek messze mögötte vannak a főváros építészeti gazdagságának. E tekintetben is nagyon észrevehető Salzburg és az osztrák tartományok közötti különbség.
A renaissance művészet egyéb termékei, melyek nincsenek szoros kapcsolatban az épülettel, csekély maradványokon kivűl mind vagy hamuvá lettek, vagy széthordattak. A mi megmaradt, az nem elégséges arra, hogy teljes képet alkothassunk belőlük a művészeteknek Salzburgban egykori virágzásáról, fényűzéséről. Van egy művészi tárgy, mely a pusztúlást elkerűlte, s melyet itt bemutatni kötelességünknek ismerjük. Ez a Szent-Péter apátsági templom szentélyének két bronz gyertyatartója, melyeket 1600 körűl Farkas Detre érsek ajándékozott a templomnak és melyeket habozás nélkűl a fémművesség legpompásabb alkotásai közé sorozhatunk. Renaissance művészetű formai gazdagságuk, valamint fínom kimunkálásuk egyaránt bámúlatra ragad. Eredetük és mesterük ismeretlen, de az nagyon valószínű, hogy nem Németországban készűltek.
Egyébként elég történelmi bizonyítékaink vannak, melyek kétségtelenné teszik, hogy abban az időben, mikor Salzburgban az olasz művészek játszották a főszerepet, ő mellettük voltak hazai meseterek is, kik úgy a művészetben, mint a művészi iparban jeleskedtek. Tér szűke miatt nem foglalkozhatunk részletesen egyes műveikkel, s csakis nehány általános megjegyzésre szorítkozunk. Thun János Ernő érsek alatt, mint már említők, Salzburgban az Ausztriából való művészek léptek előtérbe, s ott is maradtak, ha ugyan egyáltalában hívtak be idegen művészeket. Erlachi Firscher és Hildebrandt kétségtelenűl számos idegent vittek Salzburgba magukkal. Ott dolgoztak, hogy csak a legkiválóbbakat említsük: Altomonte Bertalan, Gtroger Pál, Fanti Kajetán, Schnmid Márton (másként a kremsi Schmid) osztrák festők; Donner Ráfáel szobrász, Gale Jakab és Bussi Santino stuccoművészek. A stucco-művességben, úgy látszik, még mindig az olaszoké volt az elsőség; így az Erhard-templom és Kajetán-rendi templom pompás stucco díszítményeit Francesco és carlo Antonio Brenno és Antonio Carabelli olasz mesterek készítették. Rottmayr bécsi udvari festőt legalább születésénél fogva salzburginak veszszük.
A Florian-kút Salzburgban.
Salb Józseftől
De az említettek mellett számos hazai művészt és művészi iparost találunk, kiknek nagy részök van ama kor művészi alkotásaiban. Götzinger András, Weiszenkircher Farkas és Mandl Bernát szobrászok, Traxl János, Schwäbl János és Götzinger Gergely kőfaragók, Egedacher Kristóf hirneves orgonakészítő, habár nem voltak első rangú csillagok a művészet egén, de minden esetre elismerésre méltó mesterek, sőt művészek a szó szoros értelmében. Az újabb alkotások mind kedvezőbb világításban mutatják működésöket. Ő tőlük kezdve a XVIII. század második felében úgy az egyházi, mint a világi kiválóbb épületek és egyéb művészi föladatok körűl több salzburgi és kevesebb idegen mesterrel találkozunk. Természetes, hogy valamennyien a megromlott ízlés és a divatossá vált tömeges termelés uralma alatt állottak, azért műveik csak részben birnak művészi becscsel.
De azért technikai ügyességök, munkájuk jósága, melylyel nagy, sőt gyakran csodálatosan szabad formák párosúlnak, általán elismerést érdemel. E késő korszak fa és kő faragványai, csont és fém tárgyai, berakott művei ma is gyönyörködtetnek. A városi múzeumban e korbeli művészi kivitelű használati és fényűzési tárgyaknak igen becses gyűjteménye van. A képírásban a hazai művészek kevésbbé remekeltek, azért a művészet ez ágában az idegenek mindig inkább keresettek voltak.
A salzburgi Szent-Sebestyén templom kapujának felső rácsa.
Salb Józseftől
A salzburgi vas munkákról különösen kell szólanunk. Úgy látszik, hogy a művészi iparnak ez ága Salzburgban már a középkorban a fejlettség magas fokát érte el. Vannak XVI. századbeli vas rácsok és egyéb tárgyak, melyek valóságos művészi munkák. Első hely illeti a Florian-kútat Salzburg városában. A kút márvány medenczéjét mesterien fűzött rács, mondhatnók, vasból vert csipke szegélyezi, s Guppenberger Farkas oda való lakatos mester műve 1583-ból. Még nagyobb technikai tökéletességet és művészi díszt értek el a barokk és a rokoko ízlésű vas munkák, melyeket az újabb időben ismét kezdenek méltányolni. A megmaradt számos emlék közűl csak a nagy álló és fali gyertyatartókat, a kútakat kerítő és egyéb vas rácsokat említjük meg. Különösen remek vas művek vannak a székesegyházban, a Szent-Péter apátsági, a polgári kórházi plébánia-, a Mariaplain és a Szent-Sebestyén templomokban. Egyszerűebbek, de gyakran igen szép rajzukkal föltűnőek az úgy nevezett felső rácsok, így a palota kapujának boltívében és a Szent-Péter temetőnek számos árkádjában; sőt akárhányszor szerény polgári házakban is találkoznak. Nem szenved kétséget, hogy valamennyi hazai eredetű.
Vas rács a Szent-Péter temető árkádjában Salzburgban.
Salb Józseftől
A souverain érsekségnek a XVIII. század végére eső utolsó korszakából még néhány művészről kell említést tennünk, kiknek művei becsületére válnak Salzburgnak. Hagenauer János és Farkas fivérek állanak első helyen. Az egyik a maga idejében ünnepelt és nagy elfoglaltságú festő és vésnök, a másik pedig építész volt. Salzburgban különösen két alkotás őrzi nevök emlékét. Mind a kettő közös művük s egyaránt jelentékeny. A Szeplőtlen-Szűz emlékoszlopa a székesegyház terén 1774-ben állíttatott föl; nagyszerűen kigondolt emlékszerű alkotás márványból és ólomöntvényből, életnagyságot meghaladó öt alakkal; a másik a Zsigmond-kapu, melynél a szikla áttörését Farkas fejezte be, díszítményét pedig 1770 körűl fivére, János, készíté. Ez utóbbi később császári udvari szobrászúl és a vésnökiskola igazgatójáúl Bécsbe nyert meghívást, a hol 1810-ben meghalt. Tanítványa volt Matzenkopf Xav. Ferencz cs. kir éremmetsző és vésnök, utolsó sarja a hasonló nevű salzburgi művészcsaládnak, mely a kitűnő veretű salzburgi érmek által a múlt században egész Németországban általánosan ismeretessé vált.
Végűl utolsónak megemlítjük Nesselthaler András (1748–1821) salzburgi udvari festőt. Születésére nézve bajor, de 1789-től haláláig Salzburgban működött; igen termékeny volt; olajfestményei és freskoképei elismerésre méltók; de különösen kiválóak viaszfestésű képei. Jeromos, az utolsó uralkodó érsek, különösen azért hívta meg Nesselthalert Salzburgba, mert a képírás e technikájában, melyet Olaszországban mesteri tökéletességig elsajátított, kiváló művész volt. Az érsek viaszfestésű képeinek gyűjteménye, melyet Nesselthaler állított össze, s melybe ő körűlbelűl 60 képet festett, a maga nemében páratlan volt. Nem tudni, hova lett e gyűjtemény; a rezidencziában csak nehány darab van meg belőle. A mester többi művei közűl is csak nehány oltárkép maradt meg Salzburgban.
