Új kor.
Új kor.
Az elernyedt renaissance vége, a merev formaság, azzal a nehány alkotásával, melyre még alkalma nyilt, meglehetősen keveset alkalmatlankodott Salzburgban. Jeromos herczeg-érseknek nem igen volt kedve az építéshez; számító és takarékos fejedelem létére megelégedett azzal, hogy helyreállította, javította és befejezte az elődeitől rámaradt gazdag építészeti örökséget. Jelentékenyebb új építményt nem emelt. Az 1803-ban végrehajtott saecularisatio véget vetett uralkodásának és avval együtt az ezer éves egyházi uralomnak is. Ezt mintegy a lenyugvó nap utolsó sugarainak világítása, 1806-ig Ferdinánd egykor toskánai nagyfejedelemnek, mint salzburgi választófejedelemnek uralkodása követte, mely szerencsés volt, de sokkal rövidebb, semhogy valami nagyobbat alkothatott volna; ezután sokáig tartó viszontagságos háborús idők következtek; Salzburg városát és a tartományt barát és ellenség egyaránt megsarczolta és sanyargatta; ehhez járúlt az uralom gyakori változása úgy, hogy a közállapotok alapjukban megrendűltek és lehetetlenné vált, hogy a lakosság magát összeszedje. Ez állapotok ismertetése a történelem keretébe tartozik. A helyzet csak 1816-tól kezdve szilárdúlt meg, midőn a tartomány, bár jól megnyirbálva, mint „Salzburg herczegség” végleg az osztrák monarchiába kebeleztetett. Ekkor a Habsburgok szelid kormányzása alatt föléledt a jobb napokkal kecsegtető remény is. De sokkal nagyobb volt a kimerűltség, semhogy e jobb napok azonnal beköszönthettek volna. Különösen Salzburg városa sokáig sínylette az átélt viszontagságokat. A balsors ezt legkeményebben sújtotta; jóléte és keresete megsemmisűlt. Egy tartomány fővárosának, egy fényes egyházi fejedelmi székvárosnak rangjáról szerény kerületi várossá sülyedve, rég megszokott és bő jövedelmi forrásaitól megfosztva a csöndessé lett város erődítményei mögött éveken át örömtelenűl, félig elszunnyadva tengődött. Tágas tereit fölverte a gaz. Hogy a nyomor teljesebb legyen, 1818-ban kiütött a már többször említett tűzvész, mely a város Salzach jobb parti felének nagy részét elhamvasztotta, s a mit a tűz megemésztett, azt terv nélkűl és szegényesen állították helyre úgy, hogy még a negyvenes évek elején is voltak egyes romok.
Könnyű belátni, hogy ilyen állapotok között Salzburgban szó sem lehetett újat alkotó tevékenységről az építés terén. Ehhez járúlt még, hogy a várost, mint megerősített helyet, az építés tilalom is korlátozta; de az építkezés e nélkűl sem nyert volna nagyobb lendűletet. Hiányzottak hozzá a legelső föltételek: a kedv és a pénz.
De nem tekintve a szomorú okokat, Salzburg e pangással végre is nem sokat veszített; hisz ugyanez idővel egybe esik a művészet és kivált az építés mély hanyatlása a merev klassziczizmus, melylyel kifogyott a renaissance végső életereje; az utána következő évtizedekben átalán keveset építettek és a mit építettek, azzal is tájékozatlanúl tapogatóztak; annyira hiányzott a művészet és a formák iránti érzék, hogy az ma szinte megfoghatatlan. E korszak Salzburgban sem alkothatott volna kiváló műveket. Azokból a siralmas épületekből, melyek oly nagy városokban, mint Bécs és München keletkeztek, következtetést vonhatunk, hogy félre eső kis városoknak mi jutott volna. E tekintetben eléggé világos bizonyítékunk van abban is, a mit a leégett városrészben fölépítettek; szinte örűlni kell, hogy legalább a régi építészeti emlékek érintetlenűl estek át e válságos időn.
Csakis századunk közepe felé kezdett Salzburg ismét föléledni. ehhez mintegy bevezetésűl szolgált Mozart emlékszobrának fölállítása 1842-ben, a mi egyszersmind útmutatásúl szolgálhatott, hogy a városnak az elmúlt fejedelmi pompáért a kárpótlást, s általán jólétét mely irányban kell keresnie. Lassankint az építés terén is mutatkoztak az ébredés jelei, s ekközben a német művészet is kezdett újjá éledni. Befejezésűl ismertetni óhajtjuk ez újabb kor tevékenységét, mely félénk próbálgatásból indúlt ki, s utóbb a nagy múlthoz méltó örvendetes eredményt ért el.
Mintha csak a régi fölfogás uralkodott volna: Salzburgban ezúttal is a templomépítés járt elől. Már az ötvenes években úgy Salzburg városában, mint a tartományban kezdettek új templomokat építeni és régieket átalakítani; mindannyin az újra fölélesztett román és csúcsíves művészet formái jutottak érvényre. Akkoriban e formák uralkodtak és az egyházi építészetben ma is ezek uralkodnak. A Pongaunak St.-Johann nevű helységében 1856-ban, miután a régi templom leégett, csúcsíves művészetű nagy plébániatemplom épitéséhez fogtak s azt több fennakadás után és az eredeti terv lényeges megváltoztatásával húsz év múlva be is fejezték. Egyidejűleg a saalfeldeni plébániatemplomot román bazilikává alakították át. Ezeken kivűl több kisebb templom épűlt, de különösen sok templom alakíttatott át csúcsívessé; ez a tevékenység mai napig megszakítás nélkűl tart. A templomokban egyébként is gazdag kis tartományban ez évek alatt részben egészen új, részben régiek helyén 17 újított templom épűlt, melyek közűl 5 a városra esik. Különösen megemlítendők a bad-gasteini és a Pinzgauban a brucki, végűl Salzburgban a Szentszívről nevezett templom; mindannyi Schmidt Frigyes báró bécsi székesegyházi építőmester és építészeti főtanácsos által tervezett szép csúcsíves épület. Salzburg és Bad-Gastein evangelikus templomai szintén említésre méltók. Fölösleges mondanunk, hogy ezeken kivűl számos templomot állítottak helyre részint jól, részint roszúl. Nem érdektelen a legújabban megkezdett és a befejezéshez közel álló Szent-József menedékház temploma a város szomszédságában. Ez az egyedűli, mely a középkori művészet divatja daczára renaissance formákban épűlt és mintegy jelzi az egyházi építészetnek visszatérését e művészethez, melyet azzal szokásos rágalmazni, hogy egyháziatlan.
A világi építkezés, mely különösen a város környékére esik, valamivel későbben indúlt meg, de aztán annál nagyobb, szinte váratlan lendűletet nyert. A lökést erre oly események adták meg, melyek egyébként is kedvező jóslatúak voltak úgy a városra, mint a tartományra nézve. Ugyanis 1850-ben Salzburg herczegség önálló koronatartománynyá tétetett; ennek következtében Salzburg városa helyi kormányzattal biró tartományi főváros rangjára emelkedett. 1860-ban megnyilt a vasút Bécs és München felé, továbbá föloldatott a város megerősített helyek korlátai alól, s ennek folytán az árkokat betöltötték, a sánczokat és az útban álló fölösleges kapukat lebontották, tervszerűen szabályozták a Salzach folyót és partjait kiépítették. A bilincseiből fölszabadúlt város ekként tért nyert és új életre ébredt. Ehhez járúltak az uralkodó bőkezű adományai, a város barátainak és pártfogóinak erélye és nagylelkűsége, a polgárság egyetértő működése és végűl – last not least – az idegeneknek eddig ismeretlen, s most évről évre növekvő forgalma. A mi két évtized alatt alkottatott, az valóban bámúlatos, kivált ha az előbbeni pangást és az eszközök gyér voltát tekintjük. A gyakorlati czélú számos és részben költséges községi épületeken kivűl – mert e téren is sok mulasztást kelle pótolni – nagy terjedelmű, művészi becsű, sőt mondhatni, emlékszerű épületek emelkedtek. Csak a legjelentékenyebbekre szorítkozva megemlítjük az előkelő izlésű gyógyépületet, az úszóházat, a különféle fürdőket, a községi iskolát, a nemes barokk izlésű műcsarnokot, a bazárt és több vendégfogadót. Egyidejűleg nehány egyházi testület vallásos és jótékony czélú tekintélyes épületeket emelt. Ezek sorát mintegy száz és részben fényűzéssel épített lakház és két óriási nagyságú bérpalota egészíti ki, melyek azonban méreteiknél fogva inkább illenének a bécsi körútra. A Salzach folyón kőből és vasból négy híd is épűlt, az Untersbergnek Fürstenbrunnen nevű ismert forrásából pedig nagy bőségben kitűnő ivóvizet juttat a városba a vízvezeték, mely valóságos remekműve a hydrotechnikának. Ezek a legújabb időnek említésre méltó vívmányai. Ha végűl számba veszszük a város környékén keletkezett nyaralók és egyéb épületek sokaságát, nagyítás nélkűl mondhatjuk, hogy Salzburg az utolsó három évtized alatt az építészet harmadik virágzási korát élte meg, mely merőben különbözik ugyan az előbbiektől, de termékenységre nézve nem áll azok mögött. A legutóbbi virágzás idejében különösen a polgári házat fejleszté ki az építészet és pótolta a régi Salzburg által hagyott hézagot. Ez a tetszetős, vidám külsejű új alkotás oly jó összhangban van a réginek komolyságával és méltóságával, hogy a gyönyörű vidéken fekvő megifjodott város igazi gyöngy Ausztria és Németország városai sorában. Ötven évvel ezelőtt bizonyára nem is álmodta, hogy ilyen életre fog ébredni.
A Salzburg városi új temető előcsarnoka.
Bernt Rudolftól
Az élők után keressük föl a holtakat. Salzburg újabb alkotásai között talán a legszebb, de minden esetre a szó szoros értelmében leginkább emlékszerű az új községi temető, melyen a nemes művészetű építészet a szép fekvéssel lélekemelő hatású egészszé olvad össze, és mely egészen elkészűlve, a legszebb temetők közé fog tartozni német földön. A város gyarapodásával a régi és az egészségi követelményeknek épen nem megfelelő temetők annyira megteltek és a házak közé kerűltek, hogy új kellő távolságban fekvő, elég nagy és minden tekintetben czélos berendezésű temető létesítése mellőzhetetlen kötelességévé vált a városnak. A hatóság nagy költséggel ugyan, de szerencsésen tett eleget e kötelességnek. A terjedelmes temető alakja négyszögű, oldalai enyhén kidomborodnak, homlokzatát oszlopsor díszíti, a sarkokon pavillonok emelkednek, középen pedig magas boltozatos csarnok szolgál főbejáratúl, mely tiszta renaissance művészetű építmény, változatos, de természetes színű téglából. Fehér márványból és gránitból épűlt nyilt lépcső és nagy ívben kerűlő kocsiút vezet föl az előcsarnokhoz, melyet vasból kovácsolt pompás művű rácskapu zár el. A főkapu előtt és ültetvényekkel díszített tér közepén a hatalmas obeliszk belgiumi gránitból, az 59-ik számú házi ezred elesetteinek emlékére 1882-ben állíttatott föl az ezred kétszáz éves jubileuma alkalmával. Fölösleges megemlíteni, hogy a temető lassankint megtelik különféle alakú és nagyságú síremlékekkel, melyek között művészi becsűek is találkoznak.
A Salzburg városi új temető rácskapuja.
Salb Józseftől
Az eddig követett tervhez ragaszkodva, befejezésűl még egy pillantást vetünk a tartományra. Örömmel veszszük észre, hogy újabb időben ott is, de kivált azon vidékeken, melyeken vasút halad át, fokozódott az építési tevékenység, s nemcsak templomok, hanem inkább világi épületek emelkednek. A tartomány gyönyörű vidékein nyaralók, alpesi lakok, vadászházak és vendéglők épűlnek. Vannak köztük szépek, sőt helyenként, mint Bad-Gasteinban, Zell am See-ben nagy szabású és ízléssel berendezett épületek is, melyekben a művészetnek is van része. A vasútak és az országútak az ötvenes évektől kezdve folyton szaporodnak és vonalaikon az építés ez ágához tartozó nem egy érdekes művet láthatunk. Salzburg, nemkülönben Hallein és Bischofshofen környékén ipari czélokra szolgáló nagyobb építmények is vannak.
Újabb időben keletkezett nagyobb szabású és művészi értékű nehány kastélyt kell még megemlítenünk. Ezek: a gróf Arco-féle Anif kastély Salzburg és Hallein között, továbbá a herczeg Lichtenstein-féle Fischhorn kastély Zell am See mellett a Pinzgauban. Hasonló nevű régebbi kastélyok helyén a középkori, illetőleg csúcsíves kori várkastélyok mintájára egészen újonnan épűltek, s gazdag fölépítésüknél, festőien élénk csoportosításuknál és pompás fekvésüknél fogva valóságos díszei a vidéknek. Ha ez áll az Anif kastélyról, melynek szép alakját egy nagy tó tükrözi vissza, még inkább elmondhatjuk a Fischhorn kastélyról, mely Schmidt Frigyes bécsi székesegyházi építőmester műve. Ha a kettőt egymással összehasonlítjuk, azonnal észreveszszük, hogy a negyvenes évekhez képest, a mikor az Anif kastély épűlt, mennyivel jobban megértik a csúcsíves művészet formáit; abban az időben még nem találkozott olyan építész, mint Schmidt Frigyes. Hány pompás fekvésű, romba dűléssel fenyegető régi kastély van még, mely epedve várja a szerencsét, hogy találkozzék ilyen építtető és ilyen mester!
Salzburg helyesen teszi, ha gondosan és szeretettel ápolja régi épületeit és egyéb művészeti emlékeit. Egyéniségének sajátos jellegét adják meg azok és együttesen, ha egyéb haszonra nem tekintünk is, oly becses mintákúl kinálkoznak, hogy serkentő és termékenyítő hatásukat a legkedvezőtlenebb körűlmények között sem fogják egészen elveszteni. Ez emlékeknek köszönhető, hogy a művészet és a művészi ipar Salzburgban még ma is, noha a régihez képest szerényebb, de azért nem elszegényedett otthonra talál. A mit a hajdani papi székváros a helyzet átalakúlása folytán e tekintetben elvesztett, az más irányban örvendetesen pótoltatott. A város és a tartomány általános föllendűlése, a miről az imént szólottunk, az építészet mellett a művészi foglalkozás minden ágának hasznára vált. A kormány egy gazdagon javadalmazott állami ipariskola által gondoskodott a sokáig nélkülözött művészi és ipari oktatásról, minek jótékony hatása már is mutatkozik. Az a buzgalom, melylyel az egyházi körök építenek és az épületeket helyre állítják, az állami, tartományi és községi tekintélyes épületek, a művészet legmagasabb és magas rangú pártfogói, kik Salzburgban tartózkodnak, minden irányban tevékenységre ösztönöznek és előmozdítják a haladást. Makart Jánoson, Salzburg lángeszű szülöttjén kivűl, kinek művészi fejlődésénél fogva München és Bécs a hazája, még akárhány tizsteletet érdemlő mestert említhetnénk, kikkel a város dicsekedhetik. – Adja az ég, hogy a művészet és ipar mostani virágzása mennél állandóbb legyen Salzburgban!
A Fischhorn kastély Zell am See mellett.
Nedelkovits Andrástól
Bernt Rudolftól
Régi népviselet Salzburgban.
