A csúcsíves művészet kora.
A csúcsíves művészet kora.
A román művészetnek csudálatos leánya, a csúcsíves művészet, mely a formák szűk körében mozogva, oly bűvös hatást tudott előidézni, szintén későn honosodott meg Salzburg tartományban, oly későn, hogy virágzására aránylag rövid idő, száz évnél alig több jutott. E művészet legnagyobb virágzásának ideje, a XIV. század, Salzburgra nézve viszontagságos, belső és külső háborúk által megzavart, a művészet fejlődésére és kivált az építési tevékenységre kedvezőtlen század. Csak a XV. század hozott ismét jobb napokat; azonnal föllendűlt az építés is, még pedig az új, a csúcsíves építés. De akközben ez már elöregedett, ereje kimerűlt volt. Így tehát, úgy szólván, csak a késő csúcsíves építés honosodott meg a tartományban és annak fővárosában.
Mindazáltal a késő csúcsíves építés e rövid korszaka is több tekintetben érdekes, s jelentősége nem az alkotások nagyságában és szépségében, hanem sokaságban rejlik. A XV. század Salzburgnak arany kora volt. A korábbi harczok és zavarok lecsillapúltak, a Tauern-Alpeseken át űzött kereskedelem és a bányamívelés jólétre emelték a várost és a tartományt; mindenki élvezte a sokáit nélkülözött békét és gyarapodást. Ily körűlmények között a lakosság minden rétege üde, vidám kedvet érzett alkotni és mindenfelé építkezni kezdettek nemcsak az előkelők, hanem a parasztok és a polgárok is. Nem nagy, de bámulatosan sok épületet emeltek; nem büszke várak, nem a magasba törő templomok, hanem egész raja a kisebb templomoknak keletkezett, melyek józanúl egyszerűek, értelmesen, szilárdan, tartósan, a zord hegyvidék állapotaihoz és a lakosság kivánalmaihoz mérten építvék. Sokat jelentő dolog az, hogy e század folyamán a főapátság gyér lakosságú területén 150-nél több templom épűlt. Természetesen mind késő csúcsíves, a túlérett építési rendszer sajátosságainak megfelelően a díszítmények pompája nélkűl, szabályos, összhangzatos, komoly, sőt néha merész építmények. Salzburg nem ismerte a csúcsíves épületet, mely kőből faragott brüsszeli csipkéhez hasonlít. E művészete elejétől fogva végig természetes és nyers maradt, az egyház és a nemesség által pártfogolt román művészettel szemben megőrizte demokratikus jellemvonását.
A fönti értelemben, és csakis abban, a XV. századot az építés virágzási korának mondhatjuk Salzburgban. Ha továbbá tekintetbe veszszük, hogy az egyházi építéssel együtt a világi építés terén is élénk volt a tevékenység, s hogy számos épület művészi berendezése és díszítése nagy mértékben foglalkoztatta a művészet és az ipar többféle ágait, akkor meggyőződünk róla, hogy ama boldog század Salzburgban az összes művészetek és az ipar virágzási kora volt.
Salzburg városnak mostani 34 temploma közűl nyolcz, legalább részben, vagy kivűl, vagy belűl elég jól megőrizte csúcsíves jellegét. Első helyen áll a Ferencz-rendieknek a Boldogasszonyról nevezett s már előbb említett temploma, vagyis jobban mondva, annak nyugati csúcsíves fele a toronynyal együtt. Koczkakövekből épűlt merész épület; már említett nagy méretei arra engednek következtetni, hogy eredetileg nagyszerű csarnok-templomnak volt tervezve. A mint a csúcsíves építésben gyakran megtörtént, ez is félig készen fönnakadt és meghagyta a régi román templom hosszú hajóját. Így támadt egy egészen sajátos, szinte furcsa hatású, de festői szépségű épület. A milyen nehézkes és komor az egyik fele, olyan magas, könnyű és derűlt a másik.
A Ferencz-rendiek Boldogasszony-templomának szentélye és tornya Salzburgban.
Nedelkovits Andrástól
A templom csúcsíves felének falai kivűl puszták, tagozatlanok, csakis koszorúpárkány és félköríves öv élénkíti és geometriai díszű nagy ablakok szakítják meg. A templom belseje sokkal nagyobbszerű hatást tesz. Mind a három hajója egyenlő magasságú, a két szélső hajó folytatása a szentélyt folyosóként körűlfutva a középhajót félkörben övezi, a szentélyzárást tizenkétszögből vett hétszög képezi. Ezekhez sorakozik még a mélyebben befelé épített támok között elrendezett kápolnák koszorúja. Több tám s egyszersmind öt szabadon álló, szédítően magas és karcsú oszlop tartja a boltozatot, melynek hálós gerincze mesterkélt fonadékot képezve lebeg a magasban. Ez épület és a müncheni Boldoasszony-templom közös iskolából származó művek; elrendezésükön és kivitelükön könnyű a rokonságot fölismerni.
A templomot a lakosság minden osztályának adományaiból a község építette újjá. Az építőmester nevét csak a legújabb időben sikerűlt kétségtelenűl megállapítani. Stethamer Jánosnak hívták; régi bajor nemzetségből Burghausenben született, a landshuti híres építőczéhbe tartozott, Felső- és Alsó-Bajorországban keresett és nagyon elfoglalt, de egyébként alig ismert építőmester volt. „János mester” – mert közönségesen így hívták – a salzburgi, valamint a többi templom építésével bebizonyította, hogy nem volt művész, de igen ügyes, a technikában virtuózságig járatos kézmíves. A város polgársága már 1408 körűl megbízta a templomnak, mely akkor plébániatemplom volt, újjá építésével, s azt haláláig, 1432-ig vezette. De az építés azon túl még sokáig tartott; leginkább adományokra és hagyatékokra levén utasítva, csak lassan haladt, míg utóbb 1470-ben, valószinűleg mert az adományok megcsappantak, félig befejezve abbanhagyták.
A város tanácsa csak később és valószinűleg nem a János mester által tervezett helen fogott a torony fölépítéséhez. Ez Nürnbergben megrendelt terv szerint a templom déli oldalán 1486-tól 1496-ig épűlt. Egybe vetve a czikornyás, magas és karcsú tornyot az öblös szentélylyel, azonnal észreveszszük, hogy az egyik frank, a másik bajor származású, annál is inkább, minthogy a torony nehány nürnbergi jól ismert toronyhoz hasonlít.
A nonnbergi apáczakolostor templomának belseje Salzburgban.
Nedelkovits Andrástól
Meg kell még említenünk az egykori főoltárt, melyet a városi tanács a híres brunecki Pacher Mihály, a st.-wolfgangi pompás szárnyas oltár mestere által az újjá épített plébániatemplom számára 1496 körűl készíttetett. Az oltár 3.300 rajnai forintba kerűlt. Az akkori időben roppant összes sejteti az oltár nagyszerűségét. De ez ép úgy, mint a templom egyéb berendezése, nyomtalanúl eltűnt; egyedűl a szép Mária-alakot, mely most szerencsétlenűl kijavítva a főoltáron van, tekinthetjük Pacher művének.
Salzburg e román-csúcsíves temploma építészeti jellegét lényegében megőrizte a renaissance ideje alatt is, a mennyiben a renaissance építés nem változtatva rajta semmit, megelégedett néhány részlet hozzáépítésével, ezek: egy oratorium, a szerzetesek számára, továbbá oltárfülkék a csúcsíves korból való és a szentélyt övező kápolnákban, végűl a fülkék fölött körűlfutó nagy karzat. A templomnak kétségtelenűl legérdekesebb része a szentély és az abba nyíló kilencz fülke, melyek mindegyikében egy-egy oltár áll, s mindegyik gazdag és előkelő stucco-díszítménynyel van elhalmozva. Az egésznek összhangzatossága mellett elragadó a részleteknek majdnem kimeríthetetlen változatossága, közelebbről tekintve fölismerjük rajta a művészet minden átalakúlását a rokokóig. Azon kivűl gazdag festészeti dísz, s közbe-közbe nehány kiváló festmény gyönyörködteti a szemet. De nemcsak önmagában érdekes e pazar renaissance építmény, hanem figyelemre méltó az is, hogy miként van összekapcsolva a csúcsíves épülettel; a renaissance és a csúcsíves művészet közötti ellentétet alig lehetne élesebben föltűntetni.
A templom másik nyolcz oltáráról és a rajta eszközölt egyéb átalakításokról nem lehet ily dícsérőleg nyilatkozni. Különösen kellemetlen hatást tesznek az egykor pompás, most megcsonkított csúcsíves ablakok, melyeket azon kivűl még színes díszüktől, a festett üvegektől is megfosztottak.
Az apáczáknak a Nonnbergen levő zárdatemploma nagyságánál és külsejénél fogva a második helyen áll, de, mint összhangzatos kivitelű és művészi egész, kétségtelenűl a legelső a Salzburg városi csúcsíves templomok között. E II. Henrik császár által a XI. század elején épített templomot és kolostort 1423-ban tűzvész pusztította el. Az apácza-rend oly sulyos veszteségeket szenvedett, hogy csak 1464-ben foghatott a templom újjá építéséhez, a mi 1475-ig tartott. Egy részt gazdasági tekintetből, más részt pedig kegyeletnél fogva a régi épületnek minden még fölhasználható részét az új épületnél is alkalmazták. Ekként késői csúcsíves épület keletkezett, melyben számos román maradvány volt, s úgy az alaprajz, mint a fölépítés élénken emlékeztetett a román művészetre. Wiesinger Wolfgang valószínűleg bajor származású és egyébként egészen ismeretlen nevű mester vezette a templom építését, de a sokféle nehézséggel járó föladatot ily sikeresen nem oldhatta volna meg, hogyha a kézmívesi járatosságon kivűl nem lett volna művészi képessége is.
A Räwtter (Reutter) család sírköve a Margit-templomocska külső falán.
Nedelkovits Andrástól
A mai templom homokkőből (Nagelfluh) épűlt, inkább hosszú, mint magas; három hajójú, az oldalhajók alacsonyak, kereszthajója jó magas, s ennek keleti záró falából a három hajónak megfelelő három apsis szökik ki, a nélkűl azonban, hogy tulajdonképeni szentélyt képeznének. Alattuk a sírboltot oszlopok tartják, s ebben van a kolostor régi szentélye, Szent Ertrud első apátnő sírja. A templom belsejét gazdag és változatos hálós boltozat födi, mely részben gyámokon, részben féltörzsekkel tagozott, oszlopcsomó alakú pilléreken nyugszik. Hasonló jellegű a déli oldal kapuja, mely tudvalevőleg kedvelt tárgya a rajzolóknak és festőknek. Az éles tagozású késő csúcsíves keretben szobrok vannak, részben kiváló maradványai egy korábbi román kapunak. Mind e részletek kitűnő hatású egészet képeznek.
A renaissance e templomon aránylag keveset változtatott meg; legújabban szeretettel és értelemmel eszközölt javítás alkalmával eltávolították mind azt, a mi roszat a renaissanceban hozzá építettek. A barokk ízlésű főoltár helyét egy késő csúcsíves szép szárnyas oltár foglalta el, melyet egy falusi templomból hoztak ide, s mely a mögötte levő ablakban 1480-ból való üveg képpel egyik fő ékessége a templomnak. Bátran mondhatjuk, hogy a belsőnek hangúlatos és komoly hatása tekintetében a tartomány kevés temploma vetekedhetik vele és egy sem múlja fölűl.
Salzburg csúcsíves templomainak sorában harmadik helyen kell említenünk a polgári kórház templomát, mely egyszersmind városi plébániatemplom. Nem építészeti szépsége jelöli e helyre, inkább elrendezésének eredetisége, a mi ily nagy mértékben csak ritkán találkozhatik. Ez ugyanis tervszerűen épített kettős elrendezésű templom, vagyis egy alsó és egy e fölé épűlt felső templomból áll, mindegyik három hajós és e hajók egy közös magas és világos szentélybe nyílnak. Az egésznek kivitele igen értelmes, noha a formák nyersek és művészietlenek. A szentély boltozatán a keresztbordák és a zárókövek erős tagozása a csúcsíves építés jobb korára mutat. A templom ketté osztásának, a mi egyébként csak kisebb templomoknál, kivált várkápolnáknál szokásos, itt az volt a czélja, hogy az egyik részt a templommal kapcsolatos kórház lakói, a másikat pedig a kivűl lakó hívek használhassák.
A templom építésének ideje ismeretlen. Azon tényből, hogy a kórház 1327-ben alapíttatott, továbbá az épület egyéb jeleiből némi valószínűséggel lehet kövekeztetni, hogy az épületet a XIV. században tervezték és meg is kezdették, de csak a XV. században fejezték be.
Mülln külváros plébániatemploma 1466-ban épűlt, de csakis magas tornya és a külső támok mutatnak a csúcsíves építésre, belsejét ismételten átalakították és barokk ízlésű gazdag díszítménynyel rakták teli. A város többi csúcsíves templomai kicsinyek, de azért egy s más tekintetben érdekesek. A Szent-Vitál kápolna a Szent-Péter apátságban a legrégibb e nemű építészeti emlék a XIV. század első feléből. Külseje egészen ki van vetkőztetve jellegéből, belseje nemes arányú, boltozata a korai csúcsíves építésnek megfelelően egyszerű, világos szerkezetű és eredetileg színesre volt festve, a mi újabb időben eszközölt javítása alkalmával mutatkozott. Nem messze ettől van a faragott kövekből 1491-ben épűlt Margit-templom, mely a késő csúcsíves építési formáit tűnteti föl és régi, részben művészi síremlékeivel költői hangúlatú középpontját képezi a Szent-Péter temetőnek. Végűl meg kell említenünk Hohensalzburg erőd kápolnáját, mely igen egyszerű késő csúcsíves építmény 1502-ből, de érdekes ugyan ebből az időből való s márványból faragott gazdag díszítménye, melyről még bővebben fogunk szólani.
Már előbb röviden megemlítettük, hogy a késő csúcsíves építés mily termékeny volt Salzburg tartományban. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a fővároson kivűl a tartománynak mostani 248 nyilvános temploma közűl 147 vagy egészen, vagy többé-kevésbbé lényeges részben a csúcsíves, s pedig majdnem kivétel nélkűl a késő csúcsíves építés műve. Értelem, gyakorlati fölfogás, szilárdság és rendkivűli egyszerűség jellemzi ez építményeket, melyeket a nép hozott létre. Mindazáltal külsejök vonzó, a mennyiben sikerűlt az újjá alakítás elkerűlniök. Már a régiség maga emeli és megdicsőíti e szegényes formákat. A templom épen egyszerűségénél fogva van összhangban falusi környezetével, s ez egyszerűség olyan vallásos hangúlatot kölcsönöz neki, a mi fölűlmúlja az építési pompát. Ehhez járúl még, hogy e templomok nagy részének arányai kifogástalanok, tagozásuk éles, vonalaik tiszták. A csúcsíves építést, melyet pazar díszítmény nélkűl alig tudunk képzelni, itt egészen más, mondhatnók szeretetre méltóbb oldaláról ismerjük meg.
A Boldogasszony-templom Bischofshofenben.
Nedelkovits Andrástól
Salzburg tartományban a Pongau dicsekedhetik a legszebb és legjobb karban levő csúcsíves templomokkal. A bischofshofeni, pfarrwerfeni, hütteni, alenmarkti, st.-veiti és hofgasteini templomok a falusi csúcsíves templomok mintaképeinek mondhatók. Radstatt város nem régen szerencsésen kijavított nagy plébániatemplomának szentélye méltán sorakozik a most említett szép épületekhez. A Pinzgauban és még inkább a Flachgauban, ez utóbbi helyen bizonyára a közeli főváros hatása alatt, az átalakítások és újítások sokkal több kárt okoztak a régi csúcsíves építésnek.
Salzburg csúcsíves templomainak gyöngye azonban a leginkább félre eső és legkisebb kerületben, a Tauern-Alpeseken túli Lungauban rejtőzik. Ez a Szent-Lénárd búcsújáró templom Tamsweg mellett. Nem nagy épület, de eredeti elrendezésű, a legapróbb részletekig pompás, s szigorúan művészi kivitelű; ehhez járúl még, hogy formái megőrizték eredeti tisztaságukat, a mivel csak kevés építmény dicsekedhetik. A szép kilátást nyújtó hegyoldalon épűlt, bástyafallal körűlvett és karcsún fölnyúló templom már messziről felkölti a figyelmet. Három hajója van: a középhajó magas, az oldalhajók jóval alacsonyabbak; a szentély három oldalú s egyenlő szélességű a főhajóval, a támok fokozatosak, a többszörösen tagozott ablakok csúcsívesek és geometriai díszítményűek. A szentély éjszaki oldalán sisakfödelű díszes torony emelkedik. Az egész vakolatlan építmény terméskőből és koczkákból; az összes geometriai díszítmények, párkányok és tagozások tuffkőből bámulatosan tiszta és éles faragásúak. Belseje egyezik a külsejével. A főhajó a szentélylyel együtt meglepő tágas és magas csarnokot képez, falait féloszlopocskák tagozzák, hálós boltozatának tuffkőből faragott természetes színű bordái vannak. A mellékhajók mindegyikében három-három kápolnaszerű helyiség van, melyek közűl a középső kifelé nyitott előcsarnokúl szolgál. Az elrendezés ez eredeti módja a csúcsíves építés korában nem volt szokásos és csak az utóbb következő renaissance-korban fejlődött ki. Nem kevésbbé sajátos szerkezetű az oszlopos karzat és az alatta levő tér kibővítése. Az ablakok színes üveg képei legnagyobb részt a régiek. Ezeknek enyhe világításában a templom belseje igen jó hatású, nem ragad meg rögtön, csak lassankint és fokozatosan érvényesűl, ha többször és hosszasabban időzünk benne. Nem zavarja ezt meg a mai, egészen barokk berendezés sem, mely részben igazi művészi becsű, sőt mondhatjuk, hogy, mint tükre a változó századoknak, inkább még fokozza a hatást. Úgy látszik, hogy a templom régi oltárai és általában a berendezés többi tárgyai ép oly kiválóak voltak, mint maga az épület. Erről tanúskodnak a megmaradt faragványok, képek, egykori szárnyas oltárok töredékei, kivált pedig egy berakott mívű csúcsíves gyóntató szék kelti bámulatra azokat, kik a művészethez értenek.
A Szent-Lénárd búcsújáró templom Tamsweg mellett.
Nedelkovits Andrástól
A Lénárd-templomot 1421-ben kezdették építeni és 1433-ban szentelték föl. Szent-Lénárd egy kis faragott képének a tiszteletére építették a templomot, s a tisztelet, melyet különféle csudás történetek még fokoztak, előteremté a hozzá való költségeket. A szentély falában olvasható fölirat szerint a templom építőmestere a salzburgi születésű Harperger Péter, kinek neve egyébként egészen ismeretlen. Nincs templom sem a fővárosban, sem egyebütt a tartományban, melyről akár okiratok alapján, akár a formák hasonlóságára támaszkodva be lehetne bizonyítani, hogy e mester építette. Csakis a szomszédos stájerországi Murauban levő Lénárd-templomot tulajdonítják neki, de hogy mily alapon, azt nem tudjuk. Ámbár ez is kiváló építmény, de sokkal kevésbbé hasonlít a szóban levő templomhoz, semhogy a kettőt ugyanegy mester művének lehetne tartani.
De ezen kivűl is a középkori építésnek nem egy figyelemre méltó emlékét találjuk a Lungauban. Legjelentékenyebb a Mariapfarr nevű csúcsíves templom; nagy épület; erős formái a csúcsíves építés jobb idejéből valók; a három hosszú hajó 1445 körűl, a szentély és a rajta emelkedő magas torony pedig még valamivel korábban, valószínűleg a XV. század elején épűlt. Egyébként okiratok bizonyítják, hogy e tisztes szentegyház a X. századtól fogva áll; régiségének tanúja az a sírbolt is, mely a szentély alatt van és azzal egyenlő kiterjedésű.
A csúcsíves építésnek még egy, bár majdnem egészen ismeretlen és külsőre nézve nem mutatós, de igen becses emléke van a Lungauban. Ez a mauterndorfi várkápolna. A kastély épületeinek tömegéből csak apsisa látható és belűl is nagyon egyszerű; ablakai keskenyek; boltozat helyett barnás fekete fa mennyezet födi, hátsó részét épen ilyen fából készűlt, szintén nyers formájú oratorium foglalja el; keleti homlokzatán öt oldalú apsis van. Az apsisnak és a keleti homlokzatnak belső falát a XIV., vagy legkésőbb a XV. század elejéről való és egészen ép freskoképek díszítik és nagy művészi becset kölcsönöznek a kápolnának. Különösen felkötik érdeklődésünket a keleti falon levő ünnepélyes és lélekemelő ábrázolások. Ezek zárt sorozatot képeznek; elrendezésük a szentélybe vezető boltíves nyílás vonalaihoz alkalmazkodik, s azt mintegy keretbe foglalja. Alúl jobbra, balra egy-egy koronás nagyobb alakot látunk: az egyik valószínűleg Henrik császár, a másik Kunigunda; a boltív csúcsa fölötti kép Mária koronáztatását állítja elénk; ezeken kivűl számos szent, irásszalagot tartva, részint egész alakban, részint medaillonba foglalt mellképben népesíti be a falat, a közöket pedig díszítményes részletek és allegoriák töltik ki. A boltív alatt igen jól elhelyezve fínom faragású, de, sajnos, nagyon megrongált kis szárnyas oltár áll, s a szentélyből beözönlő sugarak fényétől szinte elárasztva teljessé teszi az egésznek hangúlatos hatását.
A mauterndorfi várkápolna belseje.
Nedelkovits Andrástól
Mauterndorf kastély egyike Salzburgban azon kevés építményeknek, melyek elrendezés, kiterjedés és az építés módja tekintetében erődöknek mondhatók. E szép emlék gyors pusztúlásnak indúlt; remélhető azonban, hogy a jó sors a kápolnát és festményeit meg fogja óvni a fenyegető végzettől.
Befejezésűl szólanunk kell még a középkor világi épületeiről is. Salzburg e tekintetben meglehetősen szegény. A mi ez épületekből most látunk, abból azt kell következtetnünk, hogy az építőművészet szempontjából nem igen voltak jelentékenyek. Az egyházi urakon kivűl a salzburgi főapátságban alig volt, a ki nagyobb építkezésre vállalkozhatott volna; hiányzott a hatalmas nemesség, a büszke polgárság, mely gazdagságával ápolhatta volna e művészetet. Régi kastély van ugyan elég a tartományban, de többnyire kicsinyek és építészetileg jelentéktelenek. Ezt könnyű megérteni a főapátság történetéből. Csakis a tartomány urának egykori birtokai, mint Hohensalzburg, Hohenwerfen és Mauterndorf, vagy legfölebb még Mosham, Goldegg és Mittersill kastélyok mondhatók kiválóbb épületeknek, melyek megőrizték a középkori művészet jellegét. De ezeken kivűl a tartományban mindenfelé vannak kisebb szabású úri lakok, várhelyek és tornyok; láthatunk akárhány romot, sőt alaktalan kő halmazokat is, melyeknek neve is feledésbe merűlt. Még ma is érdekesek, ámbár szintén közel állanak a végenyészethez, Radstatt középkori erődítményei. Elrendezésük és kivitelük után itélve nem lehetnek sokkal későbbiek, mint maga a város, mely 1286-ban keletkezett. A négyszögalakú hatalmas bástyafal, mely a városkát elrejti, a sarkokon emelkedő körtornyok, a folyosók, az előudvar és az árkok maradványai festői és történetileg érdekes képet nyújtanak most is.
Bizonyos, hogy messze bent a középkorban kezdődött a Salzburg városi polgári háznak ama sajátos alakúlása, melyről még egyet-mást alább is el fogunk mondani. E ház legrégebbi építészeti formáinak utolsó nyomát is eltörűlték a későbbi átalakítások. Az ajtó- és ablakbéléseken itt-ott látható késő csúcsíves tagozás az egyedűli, ami régibb korra mutat. Ugyanezt mondhatjuk a tartomány kisebb helységeiről is, a hol egyébként mindig túlsulyban volt a parasztos építés. Hofgasteinban és Raurisban egykori gazdag bányaművek házain csúcsíves korbeli és nehány polgári eredetű maradvány még látható.
Hohensalzburg erőd, mely büszke magasságában oly páratlanúl szép látványt nyújt, valóban egyedűli impozáns emléke Salzburg tartományban a középkori világi építésnek. Okiratok bizonyítják, hogy a XI. században már fennállott; igen valószínű azonban, hogy korábban, sőt talán a római korban keletkezett. Mert alig hihető, hogy a hatalom okos birtokosai ilyen pontot, mely messze vidék fölött uralkodik, föl nem használtak volna. A tartomány egyházi urai az erődöt uralmuk biztosítására s a város és tartomány hadászati védelmének főhelyéűl építették, azért állandóan gondozták és őrködtek fölötte, s iparkodtak azt nagyobbítani, erősíteni és szépíteni. Nem volt század, mely a régihez nem csatolt volna valami újat és lassankint így jött létre az épületek ama tömege, mely itt a látogatót meglepi. Az erőd, mint a tartomány fő vára, annak történetében is kiváló szerepet játszik, sőt mai napig is várnak tekintik, a nép annak is nevezi, noha e föladatának már régen nem felel meg.
Kályha Hohensalzburg erődben.
Grienberger Gyulától
Az épületek tömegében világosan fölismerhető az egésznek magva, a tulajdonképeni kastély, mely határozottan középkori jellegű; nagyobb részben a harminczéves háború idejéből való épületek és bástyák környezik. A legrégibb, névszerint a román kori építmények eltűntek. A kastélynak, mely egykor székhelyéűl is szolgált, mostani alakját kivált a tevékeny Keutschach Lénárd érsek (1495–1519) adta meg. Minden részét a XV. század végén s a XVI. elején dívott és védelemre számított késő csúcsíves építés nyeresége jellemzi, de e mellett a művészi dísz sem hiányzott róla. A már előbb ismertetett vártemplomon kivűl, mely az előudvarban áll, a főkapun a belső udvarba lépve figyelmünket azonnal magára vonja egy kisebb csúcsíves templom szép szentélye, mely – sajnos – egykori szárnyas oltárától és egyéb berendezésétől meg van fosztva. A tágas lépcsőcsarnokokat és folyosókat részben hatalmas keresztboltozatú, részben lapos mennyezet födi; látunk itt azonkivűl számos csavart oszlopot, erős tagozású ajtókeretet, díszes gyám- és vállköveket; valamennyi márványból van faragva és késő csúcsíves jellegű. De az egésznek koronáját az úgy nevezett fejedelmi szobák teszik. Pompás faragású díszítményes berendezésük egészen jó karban van és érdekes képét nyújtja az akkori fejedelmi termeknek és lakó szobáknak. A híres nagy kályhának, mint a csúcsíves korbeli agyagipar mesteri alkotásának, alig akad párja német földön. E kályhának gipszből készűlt eredeti nagyságú és hű utánzata megvan a salzburgi városi múzeumban.
A középkori erődítményeknek, melyek a természetes védelmi eszközökkel kapcsolatban a várost körűlvették, ma csak egyes maradványai állanak, s egyedűli föladatuk, hogy Salzburg tájékának regényességét emeljék. Nagyobb részük a harminczéves háború viszontagságai alatt romboltatott le, mikor a nagy érsek, Lodron Páris (1619–1653), a várost, a kastélyt és a környező magaslatokat, az akkori erődítés művészet minden eszközét fölhasználva, védelmi állapotba helyezte és elsőrendű várrá alakította, mely az ismételten fenyegető ellenség elől fél Bajorországnak menedékhelyűl szolgált. A Mönchsberg tetején emelkedő s úgy nevezett Bürgerwehre az egyedűli erődítmény, mely eredeti középkori alakjában megmaradt; öttornyú, magas és erős védfala a hegy tetejét egyik meredek szélétől a másikig keresztűl metszi, s folyosóval, bástyával, előudvarral és árokkal van ellátva. 1486-ban épűlt. Mint az erődítés régi módjának példaképe, de azonkivűl festői szépségénél fogva is megérdemli e roskatag építmény, hogy továbbra is fönntartassék.
Oltár eleje a Salzburg városi múzeum kápolnájában.
Salb Józseftől
Önként érthető, hogy a csúcsíves építésnek imént vázolt fejlődése a rokon művészetekre is hatással volt Salzburgban. Minthogy az épületek általában fölötte egyszerűek voltak, a díszítő szobrászatnak sem nyilt alkalma nagyszerűt alkotnia, kivált kőből nem igen faragtak díszítményeket. E téren legjobbak a templomok márványból faragott kapui, melyek többjének összhangzatos elrendezése és határozott tagozása jó hatást tesz a szemlélőre. A szobrászati díszítményre itt-ott már ekkor használták a mesterséges követ is, a mint Zell am See templomában a szép oszlopos karzaton látjuk. Kőből faragott alak és emlékszerű szobrászati mű ellenben szép számban maradt fenn. Első helyen kell említenünk a számos síremléket. A Szent-Péter kolostor temetőjében és keresztfolyosójában, továbbá Nonnberg és Michaelbeuren zárdatemplomokban, sőt falusi templomokban is a szobrászati művek számos e nemű szép példányait láthatjuk.
Hohensalzburg erődnek már ismert Szent-György kápolnáját késő csúcsíves korbeli márvány domborművek díszítik; így külsejét egy csoport, mely a keresztre feszítést, meg egy alak, mely a nagy Kristófot ábrázolja. Ezek azonban csekélyebb művészi becsűek. Ellenben igen figyelemre méltó a déli falon Keutschach Lénárd érseknek 1515-ben készűlt emléke, mely az alakját főpapi öltözetben magas, majdnem egészen kiemelkedő domborműben állítja elénk. A főalak tartása, ruházata és arcza egyaránt kitűnő, kivált az arcz, mely bizonyára képmás, bámulatosan fínom alakítású. Nem kevésbbé érdekes, hogy az alakítás, noha egészben határozott csúcsíves kori ízlésű, mégis sejteti a renaissance közeledtét. A legenda szerint az érseket e szép emlék állítására egy látomány indította volna, melyben saját alakja tűnt föl szemei előtt, a mint a várkastély ablakából a főapátságot megáldja.
Nem kevésbbé figyelemre méltó a kápolna belsejének dísze is. Ott a szentély és a hajó falába beillesztett márvány lapokon, melyek a csúcsíves kori sírkövekhez hasonlítanak és felűl építészeti díszszel fejeződnek be, a tizenkét apostolnak életnagyságú domborművű alakját, s lábaiknál az apostoli hitvallás egy-egy mondásának a középkorban dívó leleményes ábrázolását látni. Az alakok erős vonásaiban és élénk egyénítésében megkapóan nyilvánúl a késő csúcsíves kor természetessége, de művészi becsük nem egyenlő, a miből arra lehet következtetni, hogy nem egy mester készíté valamennyit. A szűk térben ez alakok komoly társasága mély hatást tesz a belépőre. Kár, hogy e hatást most rontják a meszelt falak és az ízléstelenűl megújított berendezés.
Az imént ismertetett csúcsíves templomok nagy száma kétségtelenné teszi, hogy a faragás, a csúcsíves kornak e kedvelt művészete, Salzburgban buzgalommal műveltetet és a tökély magas fokát érte el. Hisz a szárnyas oltárok, a székek, az imazsámolyok és templom berendezéséhez szükséges egyéb tárgyak kiválóan faragott művek voltak. Ezeknek nem sok, e igen érdekes maradványai vannak. Azokat, melyek a vallásos művészet körébe tartoznak, már megemlítettük, mikor az illető templomról volt szó. Hohensalzburg fejedelmi szobáinak gazdagon színezett és aranytól ragyogó pompás faragványait szintén említettük már. E helyütt csakis a vallásos és világi tárgyú faragványoknak a városi Karolino-Augusteum múzeumban őrzött gazdag gyűjteményéről teszünk említést. Itt az oltártöredékek, domborművek, szentek szobrai, szekrénykék és egyebek sorában első helyen áll a polgárkórházi plébániatemplomból való, aranyba foglalt hordozható szekrény, melyet közönségesen, bár kétes jogosultsággal, ereklyetartónak neveznek. Ez elsőrendű remekmű a csúcsíves művészet jobb idejéből és a középkorban az isteni tiszteletnél általánosan használt ilyféle tárgyaknak ma már fölötte ritka példánya. Nyeregtetővel födött és keskeny oldalán oromfalban végződő, karcsú, magas ház alakjával bir; alapja aránylag csekély terjedelmű; hosszú oldalait két-két támasztó pillér tagozza, ezen kivűl külseje több mezőre oszlik, melyeket filigránszerűen áttört, változatos geometriai díszítmény tölt ki úgy, hogy belsejét is lehet látni; egyik keskeny oldalán, mely előrészét képezi, kiálló erkély van és ez legszebb részlete az egésznek. E pompás faragványnak Ausztriában csak egy versenytársa van, Krajnában a möchlingi plébániatemplom híres szekrénye, mely azonban művészi tökéletességre nézve túltesz rajta.
Hordozható szekrény a salzburgi polgárkórházi plébániatemplomban.
Salb Józseftől
Mielőtt a csúcsíves kori szobrászattól megválnánk, lehetetlen, hogy befejezésűl egy pillantást ne vessünk a szomszédos bajor, de egykor Salzburghoz tartozott Berchtesgaden, Laufen és Reichenhall helységekre. Az ottani szép csúcsíves apátsági templomok igen gazdagok úgy fából, mint kőből faragott hasonló művészetű emlékekben, melyek közös származási helyükre, Salzburgra nézve jelentőséggel birnak. A berchtesgadeni herczeg-prépostoknak XV. századbeli síremlékei a német csúcsíves művészetnek márványból faragott legszebb művei közé sorozhatók. Salzburg ma nem mutathat föl semmit, a mi velük mérkőzhetnék. Önkénytelenűl a salzburgi érsekek síremlékeire gondolunk, melyek valószínűleg a régi székesegyházzal együtt pusztúltak el.
Tudva levő, hogy a képirás a csúcsíves korban új, addig kevéssé, vagy épen nem művelt tért hódított. Értjük a deszkára festett és a szárnyas oltárokat díszítő képeket, továbbá a csúcsíves templom nagy ablakinak üveg képeit. Ezeken kivűl a csúcsíves művészet szorgalmasan űzte a freskofestést is, sokkal szorgalmasabban, mint eddig hitték, és az építészet által meghagyott falaknak gazdag színű díszt adott. A csúcsíves kori üvegképeknek és freskofestményeknek jelentéktelen maradványait már ismertettük, midőn a mauterndorfi kastélykápolnáról, továbbá a Nonnberg apáczatemplomról és a Szent-Lénárd templomról szólottunk. Az országban szétszórva számos kisebb töredék van, s javítások alkalmával most is gyakran elő-előkerűlnek a mészréteg alól, de sajnos, rendszerint igen megrongált állapotban. Csakis a deszkára festett képeket, melyek majdnem kivétel nélkűl egykori szárnyas oltárokról valók, kell még röviden említenünk. Számuk meglehetős nagy és művészettörténeti jelentőségük sem csekély, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy kapcsolat van köztük meg a müncheni, freisingi és Ó-Bajorország számos falusi templomában levő festmények közt, melyek részint okiratok, részint közös ismertető jelek bizonysága szerint salzburgi eredetűek. E képek vizsgálatából és összehasonlításából mind nagyobb bizonyossággal kiderűl, hogy Salzburg e korban középpontja volt a képirásnak, mely ha nem képezett is a szó szoros értelmében vett iskolát, de kétségtelenűl fölismerhető hatást gyakorolt minden irányban. Megerősíti e föltevést a salzburgi festők nagy száma is, kiknek nevét a XV. századbeli halott jelentések, czéh- és polgár-névkönyvek megőrizték. Sajnos, hogy ezeknek egyetlen műve, sem egyetlen megmaradt műnek a mestere nem ismeretes.
A képeknek részletes leirása több tért kivánna, mint a mennyi itt engedhető. Úgy a városban, mint a tartományban, névszerint Nonnberg kolostorban, a grossgmeini és lieferingi, a Mariapfarr és Szent-Lénárd templomban, végűl a Carolino-Augusteum múzeumban a XIV–XVI. századból való sok becses ilynemű darab van. Valamennyi között bizonyára legelső hely illeti meg a grossgmeini plébániatemplomban levő és sokat emlegetett négy képet, melyek arany alapra festve Máriának templomba menetelét, Jézusnak a templomban megtaláltatását, Mária halálát és a Szentlélek megjelenését ábrázolják. Az első kép 1499 évszámmal van jelölve, s minthogy valamennyi szemmel láthatólag egy kéznek a műve, igen valószínű, hogy mind körűlbelűl szintén abban az időben készűlt. Keresetlen kifejezés, élénk mozdúlat, az alakok természetessége és egyéni jellemzetessége, kivált azonban a bámúlatosan fínom és üde színezés a közös sajátsága valamennyinek, a mivel föltűnő ellentétben van a hiányos, sőt esetlen rajz. Szokássá vált e sajátságos ábrázolásokat Zeitblom sváb mester, vagy legalább iskolája műveiűl tartani, de hogy joggal-e, az legalább is kétséges. Véleményünk szerint alig lehetséges e képeket az ismert ó-német festőiskolák bármelyikének tulajdonítani; valószínű, hogy hazai mester festette, a ki jó iskolában tanulta el a képirás mesterségét, de művészszé saját erejéből fejlődött, s mint ilyen, saját irányát követte. – Kevésbbé ismertek, de nem kevésbbé jelentékenyek a Mariapfarr templomban levő képek, melyek szintén Mária életéből vett jeleneteket ábrázolnak. Ezek több figyelmet érdemelnek, mint a mennyiben a tartomány félreeső zugában eddig részesűltek.
Végűl nem szabad mellőznünk a kisebb művészetek körébe tartozó műveket sem. A tartomány virágzó állapotából és fejedelmeinek gazdagságából önként lehet következtetni, hogy a kisebb művészetek is virágzottak. Az is természetes, hogy az egyházi hatóság által kormányzott főapátságban leginkább a templomok és a zárdák foglalkoztatták e művészeteket is. Szent-Péter apátság, Nonnberg apáczakolostor, Szent-Lénárd és Mariapfarr templomok a csúcsíves kori ötvösségnek valóságos remekeivel dicsekszenek ma is. A sekrestyékben és kincstárakban kelyhek, szentségtartók, hímzett miseruhák és egyéb tárgyak őriztetnek. De mindez mégis csak árnyéka az egykori gazdagságnak. Más kútfőkből tudjuk, hogy a tudatlanság, a változó ízlés, a háborúk és a pénz szűke, a kapzsiság és az eltulajdonítás mily pusztítást vitt véghez Salzburg régi művészeti kincseiben.
