A történelem előtti idők és a rómaiak kora.
A történelem előtti idők és a rómaiak kora.
A történelem előtti ősidőnek, nemkülönben a római uralom korának számos nyomát találjuk Salzburgban. Ezek tanúskodnak a tartomány legrégibb lakóinak kézművesi és művészi tevékenységéről. Az ősidőbeli építésnek azonban nincsenek emlékei; a római korból szintén csak kevés van, s az is romba dűlt maradvány. A mi az utóbbiak közűl eddig napfényre jutott, azon fölismerhetjük a késő római kor jellemvonását, a gyakorlati és értelmes építési elvet, a tökéletes technikát, de egyszersmind a művészet hanyatlását is. Juvavum, egykori római város, területén számos és részben igen szép mozaikpadlót födöztek föl; az épület művészi díszítményei közűl csakis ezek, meg nehány szobormű gyarló maradványa érdemelnek említést.
A népvándorlás viharai után valamivel később foglalták el a bajuvárok a néptelenné vált tartományt; velük itt egy új műveltség, a germán honosodott meg, mely keresztény műveltséggé lett, midőn e hitre tértek. Tudva levő, hogy apostoluk, Rupert, a frank vándorpüspök alapította Juvavum romjain a mai Salzburgot. A történelemből azt is tudjuk, hogy ez alkotása miként tett szert gazdagságra, tekintélyre és hatalomra, hogy lassankint önálló egyházi állam területté fejlődött, s mint ilyen, a szent római-német birodalom számos papi állama között legkeletibb fekvésű volt. A pásztorbot uralma egész ezer évig tartott a tartomány fölött és rányomta a maga bélyegét annak egész műveltségére. Szükségszerűen egyházi jellegű volt a művészet is, mely itt egyházi hatás alatt fejlődött. S ez a jelleg maradt uralkodó valamennyi századon át mindamellett, hogy a később kori egyházi fejedelmek a világi építkezés és művészeti alkotások pompájával vették körűl magukat. Épen ebben rejlik eme sajátságos jellemvonása, mely Salzburgot a szomszédos vidékektől és kivált a régi osztrák tartományoktól megkülönbözeti. E jellemvonás a tartománynak templomokban gazdag fővárosában jut leghatározottabb kifejezésre, de könnyen fölismerhetjük azt a tartományban egyebütt is.
Azon időtől fogva, midőn a keresztény-germán műveltség a művészetben is érvényesűlt és önálló művészeti formákat hozott létre, mint mindenhol, úgy itt is a román, és csúcsíves és végűl a renaissance művészet váltotta föl egymást. A művészet e korszakai aránylag későn köszöntöttek be a tartományban, de húzamosabban is tartottak. A román művészet Salzburgban csak a XII., a csúcsíves művészet a XV., végűl a renaissance a XVI. század végén kezdődik.
Az építészetre nézve szükséges Salzburg városát és a tartományt egymástól megkülönböztetni. Amott az építkezésnek oly pompájával és formabeli gazdagságával találkozunk, a milyent kevés hasonló rangú német város mutathat föl, emitt pedig ennek legnagyobb ellentétét látjuk. A városban a polgári lakház szűk útczákba szorítva és kifejlődésében korlátozva építésileg szerény szerepet játszik; ellenben a templomok, a tornyok és a kupolák, a terjedelmes paloták és a kolostorok, a szép tereket díszítő közkútak és emlékoszlopok, nagyszabású, emlékszerű és inkább előkelő, mint otthonos jellegűek és élénken emlékeztetnek a külföldre, név szerint Olaszországra. A vidéken mind ez hiányzik. Ott hiába keresünk valamely régi építészeti emléket, mely a közönséges mértéket meghaladja; ott nincs büszke úri kastély, barátságosan hivogató kolostor vagy apátság, sem egyéb hatalmas külsejű épület; ott minden szerény, csak a szükségesre szorítkozó, csekély terjedelmű és alakra nézve szegényes. Még a templomok is, melyekkel a tartomány szinte el van halmozva, építészeti tekintetben igen kevés kivétellel alkalmazkodnak az általános szokáshoz. A polgári építkezés a városon kivűl egészen jelentéktelen maradt, vagy a városból származó inkább sajátságos s legkevésbbé sem mintaszerű formákhoz tartotta magát. A tartományban egyedűl a paraszt építkezés dicsekedhetik sajátos és a maga nemében nem érdektelen fejlődéssel. A salzburgi parasztháznak nem kevesebb, mint három egymástól jól megkülönböztethető alakzata van, s mindegyiknek vannak formailag jól kifejlesztett példányai, melyek nincsenek híjával még a művészeti dísznek sem. A hegyek között van akárhányparasztház, melyet bátran parasztkastélynak nevezhetünk, s viszont ugyanott akárhány úgy nevezett kastély, mely alig különbözik a parasztháztól.
És most tartsunk rövid szemlét Salzburg építészeti művei fölött keletkezésök időrendje szerint. Az ó-keresztény kortól a XI. századig terjedő időközben keletkezett épületekből nem maradt meg semmi sem a városban, sem a tartományban; a régi krónikák sok ilyen épületet említenek ugyan, de valamennyinek teljesen nyoma veszett. A kereszténység első századainak történetileg is jelentékeny emléke, s az Alpeseken innen egyedűli a maga nemében, noha nem tulajdonképi építmény a Maximus-, Rupert-, és Egyedkápolna a Szent-Péter temető mellett a Mönchsberg sziklaüregében. E kápolnák legrégibb és legkegyeletesebb emlékei a festői és regényes szépségéről híres Szent-Péter temetőnek, átélték Juvavum pusztúlását és vértanúságot is láttak; sőt elrendezés tekinttében nehány tudós hasonlóságot vél fölismerni e kápolnák és a római katakombák között.
A román művészet idejéből is aránylag kevés építészeti emlék van Salzburgban. Magában a városban csak három olyan építményt találunk, melyek legalább alapformáik után úgy vehetők, mint a keresztény-germán kor ama legrégibb és teljesen kifejlett építésének alkotásai. A Nonnberg apáczakolostor keresztfolyosója köztük a legrégibb. Alaprajza négyszögű és nem nagy kiterjedésű, durva kivitelű s még fejletlen formái máig is érintetlenűl megmaradtak. Boltozatának alakítása, oszlopai és féloszlopai, továbbá az udvarra néző ívei határozottan a kora román építésre vallanak. Alig tévedünk, ha keletkezését a XI. századba teszszük és amaz épület tisztes maradványának tekintjük, melyet a kolostor második alapítója, II. Henrik császár, a mondott század elején emelt. Így tehát ez a keresztfolyosó körűlbelűl legrégibb a német földön még fönnálló hasonló épületek között. Az egészen újjá alakított kolostornak káptalanházán és nehány szobáján is világosan fölismerhetők még a román eredet nyomai, nemkülönben a csúcsíves rendszerben átalakított templomon is, melyről későbben fogunk szólani.
A Szent Péterről nevezett benczés apátsági kolostortemplomot állítólag Szent Rupert, Salzburg alapítója építette. E szerint tehát ez a tulajdonképeni anyatemploma a városnak, a főapátságnak, és míg Virgilius püspök a székesegyházat 750 körűl föl nem építette, egyszersmind püspöki székesegyház is volt. 847-ben, majd ismét 1127-ben tűz pusztította el, ez után alapjából újjá építették, s 1131-ben készűlek el vele. Az épület alaprajza teljesen, fölépítése pedig nagyobb részben ma is megvan, természetesen későbbi századok sok hozzáadásával, a melyek között a tisztes régi bazilikának mintegy árnyékát csakis a szakavatott szem eszi észre. Aránylag legvilágosabban a templom belsejében ismerhetjük föl a román építés jelentékeny méretű és nemes arányú alapformáit: a középhajó keskeny, hosszú és meglehetősen magas, a mellékhajók alacsonyak, ívezetes arkádokkal, váltakozó oszlopokkal és pillérekkel, a kereszthajó magas és a négyzet fölött kupola emelkedik. A középhajó homlokzatán van a torony, s e mellett két oldalt egy-egy kápolna; a torony elé ismét előcsarnok van építve, melynek késő román keresztboltozatán a bordák tagozatlanok. A régi templomot ismételten újjá építették, először a XVII. században, utóbb még nagyobb mértékben a XVIII. század végén, s ez átalakítások alkalmával áldozatúl estek az egykori apsisok, a kereszthajó és a szentély alatti sírbolt, a deszkából készűlt lapos mennyezet, továbbá a belső falakat díszítő román festmények, melyekről krónikákból és újabban fölfedezett maradványokból van tudomásunk. Ez idő szerint az eredeti épületnek úgy belseje, mint külseje czikornyás rokoko ruhába van öltöztetve; nem kevesebb, mint tizenhat oltárt látunk benne, mindannyi aranytól és márványtól fénylik; a boltozatot és a falakat újabb és igen különböző becsű festmények díszítik és értelmetlen stucco czikornyák hálója födi.
Az átalakítás oly gyökeres, de egyszersmind a maga nemében oly öszhangzatos kivitelű, hogy a réginek helyreállítását nem lehet reményleni, sőt az nem is óhajtandó,, nem pedig annál kevésbbé, mert a mi a templomon új, annak is számos művészi becsű részelte van, melyek közűl egyetmást később fogunk fölemlíteni.
A benczések Szent-Péetr templomának főkapuja.
Nedelkovits Andrástól
A templomnak a román korból megmaradt egyik legbecsesebb részlete a már említett előcsarnokban, a torony nyugati oldalán a díszkapu. Valószinű, hogy ez, miként az előcsarnok is, valamivel későbbi magánál a templomnál és a XIII. század első feléből származhatik. A főkapu egymással váltakozó kétféle színű márványból épűlt; elrendezése a román kapuk általános alakzatának felel meg, de szokatlanúl magas és részletei hatalmasan alakitvák. A kapunyílás fölötti ívmezőt dombormű díszíti, mely Krisztust Péter és Pál apostol között trónon ülve ábrázolja. Az ívmező keretén a következő, Leo-féle versbe szedett fölirást olvassuk:
Janua sum viate, salvandi quique venite,
Per me transite, via non est alera vitae.
Per me transite, via non est alera vitae.
A kereszthajó déli homlok-oldalához épített és 1227-ben fölszentelt Katalin-kápolna belseje egészen át van alakítva, külsején azonban még épségben látjuk a félkörű apsist, annak féloszlopocskákkal tagozott falát és ezek fölött a nyers formájú félköríves övet.
Salzburgban a román építés harmadik emléke a Boldogasszonyról nevezett Ferencz-rendi templom hosszú hajója. E tekintélyes templom a középkorban a városnak plébánia-temploma volt, s kétségtelen, hogy már a XI. században épűlt. Sok viszontagságon, átalakításon, újjáépítésen esett át úgy, hogy a legrégibb épületből semmi sem maradt meg, de kárpótlásúl az egyházi építés három nagy korát jelentékeny alkotások által eredeti, sőt szinte csodálatos módon egybe olvasztva tűnteti föl. A templom körűlbelűl egyenlő nagyságú két félrészből áll. Az egyik a csúcsíves magas szentély, mely 38 méter hosszú, 32 méter széles, 30 méter magas és alakra nézve rotundához hasonlít; a másik rész a jóval alacsonyabb hosszú hajó, mely 33 méter hosszú, 25 méter széles és 17 méter magas. A két rész csatlakozása fölött igen karcsú, körűlbelűl 70 méter magas csúcsíves torony emelkedik. Végűl a szentély belsejében élénk renaissance részletek teszik teljessé a művészet e festői hatású keverékét. A templom hosszú hajója, melylyel ezúttal foglalkozunk, kivűlről sokféle hozzáépítés és könyörtelen bemeszelés következtében román jellegét egészen elveszté. A szánalmasan elkorcsosított nyugati homlokzatnak egyedűl főkapuján látunk márványba faragott nemes, habár egészen egyszerű román formákat. A belső ellenben a csúcsíves építés átmeneti korának rendkívűl tisztán kifejlesztett építményeként tűnik föl. Keletkezésének kora okmányokban nincs följegyezve, de jellege után itélve egész biztossággal a XIII. század második felébe tehetjük. A középhajó és épen úgy a felényi magasságú mellékhajók félköríves keresztboltozatúak, a középhajóban a bordák és a hevederek tagozatlan nyers alakításúak. Négyszögű erős pillérek és hozzájuk támasztott féloszlopok tartják a boltozatot és választják el egymástól a hajókat, közöttük az árkádok már csúcsívesek. A mészréteg alól, melylyel e templomban borzasztóan gazdálkodtak, itt-ott kilátszik még a pillérfők román levéldísze és az attika oszlopláb a maga jellemző saroklevelével.
A Szent-Péter kolostor keresztfolyosója.
Nedelkovits Andrástól
A templom keleti felének csúcsíves szentélyét is szigorú, de szép román kapu díszíti, mely kétféle, váltakozó szinű márványból készűlt és úgy fölépítés, mint ékítményi hatás tekintetében rokon és művészeti értékre nézve egyenrangú a Szent-Péter kolostortemplom kapujával. Kétségtelen, hogy e kapu egykor a román kereszthajó homlokzatán szolgált bejáratúl, de e kereszthajó helyét utóbb a csúcsíves szentély foglalta el; most torony van eléje építve, melynek alja előcsarnokot képez. Alig szenved kétséget, hogy e díszes kapu régibb volt a hosszú hajónál, a Szent-Péter templom kapujával körűlbelűl egy időben és az olasz művészet hatása alatt keletkezett.
Salzburg román építményein egyébként is többféle nyomát látjuk Olaszország közelségének és hatásának. Itt különösen csak a márványból faragott oroszlánokat említjük föl, melyek a városban és környékén, Berchtesgadenban és Reichenhallban elszórtan találhatók. Ezek egykor a templomok kapuiban állottak, mint őrök és oszloptartók úgy, mint Olaszországban mai nap is lépten-nyomon előfordúlnak. Egyiknek-másiknak a hátán még ott van az oszlop töredéke, melyet egykor tartott.
Végűl még röviden meg kell említenünk a Szent-Péter kolostor kresztfolyosóját. Mai elrendezése és kiterjedése legnagyobb részben a XVII. századból való; de vannak benne román és késő csúcsíves építészeti maradványok is. A különben meglehetősen kopár boltíves csarnoknak legvonzóbb része az, mely a román korból való, névszerint a váltakozó pillérek és oszlopok, ezeknek zömök vállkövei, továbbá a változatos és valószinűleg különböző időkből származó oszlopfők és lábak.
A város területén még számos román művészetű kisebb emlék és egyéb töredék van, úgy mint sírkövek, oszlopfők, oszloplábak, domborművek és más faragványok, de ezeket kénytelenek vagyunk mellőzni.
Salzburg egykori székesegyháza, a legnagyobb egyházi építmény, melyet a román művészet itt alkotott, példátlan balvégzet által pusztúlt el. A Virgilius püspöktől a VIII. században épített székesegyházat, mely ugyanott állott, a hol a mostani, e püspök utódjai a következő századokban nagyszerű templommá, első rangú építészeti emlékké alakították át; abból itélve, a mit róla tudunk, nem volt párja Dél-Németországban és nem állott a Rajna vidékének híres román székesegyházai mögött. A fennmaradt leirások és rajzok segélyével egészen tiszta képet alkothatunk az elpusztúlt épületről. Ezek szerint a templom román művészetű és koczkakövekből épűlt hatalmas építmény volt, három hajójú bazilika kereszthajóval, apsissal és sírbolttal, a nyugati homlokzaton két toronynyal; más két torony állott a kereszthajó homlokzatai előtt és a négyzet fölött hatalmas kupola emelkedett. A templomnak és a kupolának falait kivűlről díszes oszlopos árkádok élénkítették. Salzburg e középpontját és egyházi hatalmának kifejezését a későbbi századok a maguk módja szerint gyarapították: hozzá építettek, fényét következetesen növelték, belsejében lassankint tizennyolcz oltárt, számos síremléket és egyéb emléket emeltek, de alakját lényegében nem változtatták meg. Az építkezni szerető csúcsíves kor is csak arra szorítkozott, hogy egy Paradicsomnak nevezett, s szobrokkal gazdagon díszített főkaput és talán még nehány csekélyebb toldalékot épített hozzá. A székesegyház elpusztúlásáig egészben és nagyban a román építés emléke maradt.
Salzburg egykori székesegyháza.
Nedelkovits Andrástól
Az 1598-ik év deczember havának egyik éjjelén támadt és a krónikák szerint hetedik tűzvészszel kezdődött a székesegyház pusztúlása, melyet a tartomány akkori urának, raitenaui Detre Farkas érseknek zabolátlan építési kedve és szeszélye fejezett be. A tűzvész a székesegyházban úgy szólván csak azt pusztította el, a mi éghető volt, a nélkűl, hogy magában az épületben nagy kárt okozott volna; Detre érsek a tűzvészt kedvező alkalmúl használta föl, hogy a régi templom helyén, mely ízlésének nem felelt meg és büszkességét nem elégítette ki, pompás renaissance épületet emeljen. A templom nem a tűznek, hanem e fönnhéjázó tervnek lett áldozatává. Az érsek látszólag megkisérlette az épület helyreállítását; de daczára a polgárság fájdalmának és hangos zúgolódásának, csakhamar hozzá fogott annak lebontásához. Ez a szomorú munka hét egész évig tartott, noha sietősen és vandalok módjára kiméletlenűl dolgoztak. Az épületnek egyetlen részecskéje, egy művészi tárgy, egy régi emlék sem kerűlte el a pusztúlást. Ámbár azóta aránylag rövid idő múlt el, még sincs az épületnek egyetlen darabja sem, melyről biztosan állítható volna, hogy az az egykori székesegyház maradványa.
A középkor folyamán a székesegyház körűl számos egyházi rendeltetésű épület emeltetett, így a székesegyház kolostora keresztfolyosóval és káptalanházzal, továbbá a temető és azon kivűl vagy hat, részint román, részint csúcsíves kápolna. Kivétel nélkűl valamennyit földig lerontották.
A székesegyháznak, s minden hozzá tartozónak erőszakos elpusztítása sokkal mélyebb és tartósabb hatású rést ütött Salzburg egész történeti életében, sem mint első pillanatra hinnők. De a művészetek történetének is, s nem egyedűl a salzburginak, elég oka van e veszteséget sajnálni, mert rá nézve a szétrombolt székesegyház egy kitépett lap, mely sok homályos kérdésre világot vetett volna. A mi román kori emlék Salzburgban van, noha egyenkint jelentőséggel bír, mégis csak egyes darab, melynek összekötőkapcsa és fölvilágosítást nyújtó középpontja a székesegyházzal elveszett.
Salzburg tartományban a fővároson kivűl még gyérebbek a román építés emlékei, noha a vidéken a román művészet korának vége felé több mint száz templom volt. Első sorban említendő a Michaelbeuren, a tartomány éjszaki határán levő benczés kolostortemplom. Miként a Szent-Péter templomnak Salzburgban, úgy ennek is épségben vannak az alapformái; de más részt épen oly mértékben újjá alakított román építmény, három hajójú pilléres bazilika kereszthajó nélkűl. A templom megőrizte eredeti, fölötte egyszerű, szinte nyers formájú román főkapuját is. A kolostor krónikája szerint az épület a XI. század végéről való. A Pongauban Werfen kastély kápolnájának félkörű apsisa, hosszúkás négyszögű hajója és félköríves kis ablakai szintén határozottan magukon viselik a román művészet jellegét. De a román művészetnek sokkal jelentékenyebb maradványa a templom két nyilt karzatának márvány kávája, melynek oszlopocskái részben hengeralakúak, részben nyolczszögűek, a kitűnően faragott és szigorú román ízlésű oszlopfők majd koczkaalakúak, majd levéldíszűek. – Végűl ha fölemlítjük a pinzgaui Stuhlfelden plébánia-templomának megrongált román kapuját, azzal kimerítettük a román művészetnek e tartományban található maradványait. Csakis a hegységek félreeső völgyeiben lappang itt-ott egy-egy a világtól elfeledett, a művészietlenségig egyszerű, dísz nélkűli templomocska, de mégis fölismerhető rajta a román kor jellege, melyet szegénysége és elhagyatottsága következtében sikerűlt megőriznie. Szembeszökő ellentétet képeznek ezzel a bajor, egykor salzburgi szomszédos vidékek, névszerint Reichenhall, Laufen és Berchtesgaden számos és jelentékeny román művészetű építményei. Nem szenved kétséget, hogy ezek Salzburg egyenes hatása alatt keletkeztek és szigorúan véve a salzburgi művészet történetének keretébe tartoznak.
Az átmeneti korban, a XIII. század végétől a XIV. század közepéig Salzburg tartományban számos szép torony épűlt; egy részök koczkakőből és csekély változtatáson átesve ma is fönnáll. Fölemlítjük, mint legtekintélyesebbeket, a halleini, a radstatti, a hofgasteini, a taxenbachi és saalfeldeni tornyokat. Valamennyit az átmeneti építés sajátságai jellemzik: szilárd, rendszerint már csúcsíves boltozatú alsó építményen emelkedik a torony, mely négyszögletes, fölfelé nem válik karcsúbbá, emeletekre van osztva és román lizenák (ereszték-kötések), félköríves övek és páros ablakok díszítik. E szép tagozású román ablak a tartományban a csúcsíves építés egész ideje alatt is dívott.
Kevés mondani való van a román kori szobrászatról és festészetről, e testvérművészetekről, melyek az építéssel karöltve szoktak járni. Abból a tényből, hogy a középkor elején Salzburgban igen élénk volt az építési tevékenység, biztosan következtethetjük, hogy a művészet rokon ágai sem hevertek parlagon annál kevésbbé, minthogy a művészeteket akkoriban egyháziak gyakorolták; de műveik az idő viszontagságainak kevésbbé birtak ellenállani, azért alig maradt fönn belőlük valami, s ez nem elég arra, hogy az egészről képet alkothassunk, kivált mivel nem ismerjük a meglevőnek sem keletkezési helyét, sem mesterét. Itt különösen érezzük a régi székesegyház lerombolása által okozott hézagot.
A román díszítő faragványokról, az oszlopfőkről, az övekről és egyebekről röviden már szólottunk az illető épületek ismertetése alkalmával. Szoboralakok között legérdekesebbek a Madonna-szobrok, melyek a hagyomány és a nép hite szerint a művészetekben járatos Thiemo salzburgi érseknek (1090–1101) czementből öntött művei. A legszebb és legnagyobb e fajta szobor aranyba foglalva a Szent-Péter zárdatemplom egyik mellékoltárán díszlik; egy másik, mely jóval kisebb, de nem kevésbbé szép, a Pongauban az altenmarkti plébánia-templomban van s mint csodatevő kép különös tisztelet tárgya; Salzburg és a szomszédos tartományok más templomaiban fordúlnak elő ilyen Thiemo-féle Madonna-szobrok. Mindannyian Máriát, mint Isten anyját, gyermekét karján tartva s álló helyzetben ábrázolják. Újabb időben e szobrokat technikai és művészi szempontból megvizsgálták, de eddig nem bizonyúlt be, hogy czementből öntöttek és Thiemo korából valók volnának; a vizsgálatnak különben még el nem döntött eredménye szerint az alakok czementnemű kőanyagból szabad kézzel vannak formálva, nem öntve, és a XIII. és XV. század közötti időből valók. A ruha kitűnő alakítása és a kifejezés, mely a két előbbi alakon nagy szépségig és méltóságig fokozódik, noha egészben véve kiválóan román jellegű, mégis később időre mutat. A Grossgmeinban levő, állítólag szintén Thiemo-féle Madonna-szobor talpazatán csakugyan 1473-dik évszám olvasható. Mindazáltal lehetséges, hogy e tisztes és érdekes szoborművek eredete visszanyúlik Thiemóig, ki a művészi hírnevű Hirsan kolostor növendéke volt.
Említést érdemelnek még a román kori nagy számú sírkövek a szent-Péter és Nonnberg kolostor-templomokban és egyebűtt. Ezeknek nagyobb része a XIV. századból való; nem annyira faragott, mint inkább márványba vésett művek, s nagyon egyszerű kivitelükön világosan fölismerhető a góth művészetbe való átmenet.
A fresko falképeket, melyekkel, mintegy a népnek szóló képes bibliával, a németek a román korban a templomok belső falait oly szívesen díszítették, ha egyébként el nem pusztúltak, a későbbi századokban vagy bemeszelték, vagy stucco díszítménynyel födték el. Újabb időben eszközölt javítások alkalmával gyakran akadtak ilyen falképek maradványaira; így legutóbb a Szent-Péter kolostortemplomban is. Egyetlen e nemű emlék maradt meg, mely azonban igen nagy művészettörténeti jelentőségű, t. i. a Nonnberg apáczakolostor templomában levő ősrégi freskoképek sorozata. Az elzárt, sötét előcsarnok, a hol a képek vannak, kétségtelenűl a XI. századból való, a mikor II. Henrik császár a templomot építteté. Az előcsarnok éjszaki és nyugati falában kilencz boltíves fülke van, de közűlök most csak négy ép egészen, a többit későbbi átalakítások alkalmával beékelt boltozat pilléreivel félig befalazták vagy lehordták. A megmaradt fülkék színes keretűek, s mindegyiknek hátulsó falán, mely lapos, egy-egy szentnek életnagyságú mellképe látható. Ezek nem igazi freskók, hanem enyves festékkel száraz vakolatra festett képek. Mindannyi ünnepélyes alak, a nyugodt nagyság és fönség hatását teszik és a byzanczi, vagy a ravennai mozaik képekhez hasonlítanak; fejüket köralakú dicsfény övezi, kifejezésük komoly, szinte merev, könnyű vonalakkal rajzolt és tompa színekkel festett ruházatuk egyszerű és nemes. Újabb kutatók e tisztes képek korát a XI. század első felébe teszik, a mi összeesik azzal az idővel, mikor Henrik a templomot építteté. A hagyomány azonban, melyet nehány tudós is támogat, régiebbeknek, sőt Nagy Károly korából valóknak tartja e festményeket.
A román képírás másik ága a minium-festés még mindig tekintélyesen van képviselve Salzburgban, noha újabb időben számos becses emlék elvándorolt onnan. Első helyen áll a Szent-Péter kolostornak a XIII. századból való híres antiphonariuma arany alapra festett 500 pompás kezdőbetűvel és minium-képpel. Szép művek vannak a cs. és k. könyvtárban is. Az egyházi javak elkobzása alkalmával nem kevesebb, mint 136 középkori kézirat, s azok közt 15 olyan, melyek minium-képekkel voltak díszítve, Salzburgból Münchenbe kerűlt és ott a királyi udvari könyvtárt gazdagítják.
Kelletén túl részleteznénk, ha föl akarnók sorolni a román kori szövészetnek és a kis-művészetnek a székesegyház, a Szent-Péter és Nonnberg kolostorok kincstárában őrzött minden termékeit: az egyházi ruhákat és eszközöket, az ereklyetartókat, az elefántcsont tárgyakat és a zománczos munkákat. Műtörténelmi folyóiratok és könyvek legnagyobb részöket már ismertették. A városi múzeumban is van régiségénél és alakjánál fogva nehány e nemű érdekes tárgy. A híres oltárterítő a székesegyház, az áldozókehely Szent-Péter és a főpapiszék Nonnberg kolostorok kincstárában első rendű ritkaságok. A mai gazdagságot természetesen nem lehet a hajdanival össze sem hasonlítani; a székesegyház pazar építése a XVII. században, a barokk ízlés újító kedve, végűl és különösen az egyházi javak elkobzását követő háborús évek a régi kincsekben nagy pusztítást vittek véghez.
