A szlávok helységei, házai, mondái és meséi. Houdek Viktortól, fordította Katona Lajos
A szlávok helységei, házai, mondái és meséi.
Houdek Viktortól, fordította Katona Lajos
Houdek Viktortól, fordította Katona Lajos
Helységek és házak. A Morvaország egyes szláv törzseit jellemzőleg megkülönböztető néprajzi vonások közé tartozik a nyelvjáráson és viseleten, a lelkületen és életmódon kivűl a helységek és lakóházak különféle elrendezése és beosztása is.
A hanákok lakóhelyei példáúl nagyon feltűnőleg különböznek köröttük élő szomszédaikéitól. Emberemlékezet óta ugyanis nagy, aránylag kényelmesen berendezett házakban laknak; míg alig egy napi járásnyira a Hanna-vidék déli szélétől, a morva-magyar határ mentén már nyomorúságos fa- és agyagviskókat látni, a melyeknek lakói előtt a kémény még ma is ismeretlen fényűzés s a melyeknek szobáiba sokszor csak az istállón át lehet bejutni. E kétféle lakásmód közt mintegy átmenet a Morva-menti alföld tótjainak házberendezése. Ellenben már ismét egészen más a képe annak a faháznak, a milyenben az oláhok és a nyugati hegyvidék lakói tanyáznak.
Nem kevésbbé feltűnő különbség mutatkozik a morva középvidék és a hegyes-völgyes határszélek helységeinek elrendezése között is. A Morva síkságán gyűrűalakban csoportosúl a falu a középső tér körűl; a hegyvidéken pedig fesztelenűl és minden rendszer nélkűl szétszórt házakból vagy egyes majorokból állanak a helységek.
A helységek és házak alkotását áttekintő szemlénket az ország szívéből, a Hanna-vidékről kiindúlva kezdjük meg. A hanákoknak földjük termékenységéből eredő jómódja tette őket régi idők óta a morvaországi néptörzsek arisztokratáivá. E mellett az utóbbi évtizedek alatt a Hanna-síkság számos népes városával való élénk összeköttetésük is hozzájárúlt ahhoz, hogy az itt termékeny földre találó haladási és művelődési törekvések a hanák népjellem sajátszerűen megkülönböztető vonásait mindinkább eltörüljék; míg a szomszédos, hegyes-völgyes, épen azért kevésbbé termékeny és a világtól elzártabb országrészek lakói sajátlagos népjellemüket még meglehetős épen megtartották. A ki a Hanna-vidéket csak három-négy évtizeddel ez előtt látta s azóta nem járt ott, alig fog ma rá ismerni. A helységek ugyan még mindig a régi elrendezésűek; mert a hanákoknak különben a haladást eléggé kedvelő szelleme sem tudta még az útczák szabályozását helységeikben meghonosítani. A régi hanák falvak rendesen valami patak kanyarúlatánál állnak, melynek partjait a hanál: tájképből elmaradhatatlan fűzfák, ez épen ezért tréfásan „hanák pálmák”-nak nevezett fák hosszú sorai szegélyezik.
Jellemzi a régi hanák falu képét a sok magas szalmafödelű gabna-csűr, a Hanna e kincstárai, melyek messzire ellátszó ismertetőként jóval kiemelkednek e földmívelő népség lakóházainak tetői fölött. A különben meglehetősen egyhangú képet csak a közepes magasságú templomtorony és néhány sudár jegenyefa teszi kissé változatosabbá.
Elhelyezésük szerint a hanákok falvai megannyi szláv kerek faluk. A csupán kapubejárataik által egymástól elválasztott házak egy kerekded, vagy szabálytalan háromszögű tér körül állnak, melynek régibb időben csupán egyetlen oldalról volt be- és kijárata.
Loučani régi hanák parasztház kiszögellő pitvarral (žudr).
Charlemont Húgótól
Valamikor a falu ilyen terének ez az egyetlen bejárása is kapuval volt elzárható, a mi még ma is kitetszik a Hanna-vidék legtöbb helysége azon részének elnevezéséből; a mely a hajdani kapu tájékán van (brána = kapu, zábraní = a kapu mögött, stb.). Az egész régi hanák faluberendezésnek nyilván az volt a czélja, hogy a községet megerősített helylyé tegye. S bármily kezdetlegesek voltak is az erődítmények, azért még a későbbi történelmi időkben is beváltak itt-ott, mint pl. Gross-Senitzben, mely a harminczéves háború alatt a pusztító és sarczoló svédek ellen sikeresen védekezett.
Kétségtelen, hogy a falu házainak ez elhelyezése még azon ősidőkből ered, a mikor a morva nép még a házközösség ősi szláv családi szervezetében élt. Ha egy-egy ilyen család (e szó tágabb értelmében) megtelepedésre alkalmas helyet talált magának, közösen elhatározták, mily terv szerint építik föl falujokat; mert a kerek falvak házainak egységes és zárt gyűrűbe való elhelyezése a közbe fogott térrel másként, mint egyszerre, előlegesen megállapított terv szerint nem jöhetett létre. Ezzel különben egyéb történelmi tanúvallomások is szépen egybevágnak, kivált pedig a kerek falvak elnevezései, melyek kimutathatólag az ország legrégibb helynevei közé tartoznak s mind a kerek falvak régiségét bizonyítják. Ide való a számos -ice, -ovice végű patronymikus helységnév (minők Těšetice, Drahanovice, vagyis a Těšeta, Drahan törzse vagy származékai), a melyek keletkezése az ős szláv családszervezet és házközösség virágkorába esik. S valóban a legrégibb okíratokban említett morvaországi helynevek legtöbbje is kerek falunak a neve.
A falu terének emelkedettebb középrészén áll a régebben temetővel körített templom, vagy legalább kápolna. Egyébként azonban a hanák falu tere meglehetősen üres; nagyobb, régibb fák ritkán akadnak rajta, csak újabb időben kezdenek a házak elé gyümölcsfákat ültetni. A téren régebben okvetetlenűl ott éktelenkedett pocsolyák ma már a legtöbb falu teréről eltűntek.
Egészen másféle terv szerint épültek a Hanna-vidék azon falvai, a melyek kimutathatólag évezredünk első századaiból valók. Ezekben már nem egy kerek zárt tér köré, hanem egyetlen egyenes útczába sorakoznak a házak ép úgy, mint a kerek falvak magvához később hozzá nőtt falurészek némely helyütt. Végűl a legújabb keletű falvaknál, nevezetesen a József császár korabelieknél (a kinek uralkodása alatt a múlt század nyolczvanas éveiben száznál jóval több falu keletkezett) a házak mind egyetlen sorban állnak egymás mellett.
A még máig is megmaradt régi faluelhelyezésen kivűl azonban a hajdani hanák építkezésmód ma már csak egyes ritka ódon házon látható, s már ezeknek a régi részei is nagyon tarkítvák mindenféle újabb átalakításokkal.
Ez a régi hanák parasztház jó nagyra, nehézkes, de kényelmes és szilárd módon volt építve, s ebben egészen a gazdájának vaskos, erős, csontos növéséhez, kissé otromba megjelenéséhez, közömbös természetéhez, terpedt nyelvjárásához és testi-lelki sajátságaihoz illeszkedett. A ház tulajdonképeni lakórésze, a szoba, fából épűlt, de vakolattal volt bevonva s fehérre meszelve, miért is a hanák faháznak egészen olyan volt a külseje, mintha kőből lett volna építve. A ház többi részeinek a falai szalmával kevert agyagból voltak, a melyet két fennálló deszka között addig sulykoltak, a míg egészen meg nem keményedett. Később egymásra rakott vályogból (války), legutóbb pedig már téglából kezdték a házakat építeni. A házak elejét hajdan csak fehérre, a fal alját (obrovnávka) szürkére vagy kékre festették. A felső Hanna-vidéken azonban a házak falai gyakran színes (rendesen sárga) keretbe foglalvák. Sajátszerűek ugyanitt az ablakok és ajtók fölötti dombormívű vakolatdíszek is, a melyek századunk első felében jöttek divatba, de napjainkban már mindinkább tünedeznek. E házdíszítések ugyan a barokk ízlés hatását mutatják, de sajátszerű továbbfejlesztéssel.
A tulajdonképi lakóház két, egymástól külsőleg is megkülönböztetett részből állott, t. i. egyfelől a magasabb helyzetű szobából, a melyhez rendesen még egy kisebb benyíló csatlakozik; más részt pedig a mélyebben lévő s alacsonyabb tetejű pitvarból, a melylyel egy födél alatt vannak a kamarák s föléjük még egy emelet lévén építve, falaikkal a tulajdonképeni lakóháznál magasabbra emelkednek. Ennek folytán a hajdan kivétel nélkül szalmafödelű háztető is két részre oszlik, a mennyiben a pitvarból a szobába való átmenetnél a tetőorom rézsútos irányban hirtelen vagy fél méterrel lejebb ereszkedik.
A felső Hanna-vidéken – az éjszaki Littautól a déli Tobitschaui,g hajdan minden parasztháznak nagy, négyszögű, vaskos építésű kiugró eleje (žudr) volt, mely mintegy négy-öt négyszögméter területű lehetett s a falu terére fölűl nyílt, alúl azonban egy keskeny bejárás kivételével fakerítéssel elzárt bolthajtással nézett. E számos kiszögellő pitvar a különben meglehetősen puszta falutérnek mégis némi változatosságot kölcsönzött, a minek ma sajnálattal tapasztalni a híját annál is inkább, mivel épen e pitvarok alkották a régi hanák háznak minden egyebek fölötti sajátszerű jellemvonását. Minthogy pedig minden olyas nélkül pusztúltak ki, a mi e tekintetben helyettesíthetné őket, velük együtt elveszett a hanák parasztháznak minden sajátszerűsége. A Hanna déli részén, Kremsier és Holeschau körűl azonban e kiszögellő pitvarok vagy egyáltalán nem voltak meg, vagy pedig, mint a határos tótságban, csak kis kápolnaszerű, ernyőmódra függő tetővel födött fülkék alakjában maradt meg némi nyomuk.
E pitvar kivált forró nyári időben volt kellemes helyecske, minthogy vastag falai a legnagyobb hőséggel is daczoltak, s köztük mindig jóleső hűvösben ülhettek a ház lakói, a kik nyaranta vendégeiket is többnyire itt fogadták s a belső falak mentén húzódó, kőmíves munkával készűlt padkákon kinálták meg őket üléssel. Esős időben e félig nyilt pitvar födött játszóhelye volt a gyermekeknek.
A pitvar mélyében a régente egy- s csupán a jelen század közepe óta kétszárnyú ajtó – rendesen egy- vagy kétfokú lépcsővel – a téres belső pitvarba nyílt. Nem egy ily régi kapu még ma is tanúskodik barokk izlés felé hajló, de azért mégis sajátszerű hanák jellegű díszítésével az itteni falusi ácsok és asztalosok ügyességéről s velük született műérzékéről. E díszítmények a hanák népies hímzések ábráit mutatják sajátlagos mesterfogásokkal fába kifaragva.
A pitvartól jobbra vagy balra rendesen három, tisztán tartott, közepes nagyságú ablak ragyog, teli szépen ápolt virágokkal, a melyek között kiválóan kedvelt a Hanna vidékén a mályva, rozmaring és lángvirág (Fuchsia). Ez ablakokban van a hanáknak a tulajdonképeni virágos kertje, mert csak kivételesen látni a ház előtt, annak előtornácza mellett egy kis, nem valami szépen elkerített helyecskét, a mely azonban többnyire zöldséges kertűl szolgál. A ház udvara mögötti nagy kertet pusztán gyümölcsösnek használják.
A kirúgó pitvarnak a másik oldalán földszint és az emeleten néhány egészen kicsiny, rácsos ablakon át szűrődik be némi csekély világosság a kamarákba. A kiszögellő pitvart szalmacsúcsban vagy faoromzatban végződő haránttető födte, melyre – mint faházaknál általában – kiváló gondot fordítottak, s az alakja és elhelyezése egészen olyan volt, mint az ország hegyvidékeinek, nevezetesen az oláhságnak a faépületeinél.
A tágas, majdnem szabályos négyszögű belső pitvarbál (síň), mely a külső pitvar egész szélességében és a ház teljes mélységében vagy egyenest, vagy egy kisebb előcsarnokon (podsiňka, Olmütz táján přésanek-) át jutunk az udvara, oldalvást pedig (jobbra vagy balra) egy ajtó a kétablakos szobába (izba) nyílik. Itt az ajtó mellett állt a zöld vagy fekete mázú cserépkályha, mely a konyhából, régebben pedig a pitvarról fűlt. Erre szögellett az udvar felőli sarokban a nagy, szintén kivűlről fűthető sütőkemencze (pec), egyúttal a család rendes hálóhelye. A kályha s a boglya-kemencze oldalai mentén ugyanis padok húzódtak, a tetőzetről pedig vízszintes léczek (bidla) lógtak, melyeken a szárításra fölaggatott ruha s egyéb függött. A kályha és az ajtó közötti falról sehol sem hiányzik a szenteltvíz-tartó s a fölötte függő rózsafüzér.
A másik szögletben, a két ablakkal szemközt áll a díszágy, mely magasra föltornyosúló duzzadt párnáival a hanák gazdasszony legnagyobb büszkesége. A harmadik szögletben az ablakoknál látható a négyszögű, kecskelábakon álló erős tölgyfa asztal, mely gyakran berakott munkával van díszítve s a melynek fiókjában a megszegett kenyér és mellette a kés mindig készen várja a vendéget. Az asztal mögött a két fal hoszszában faragott lábú és karzatú hosszú lóczák állnak, melyek rendesen kékre festvék. Az asztal fölötti szögletet egy háromszögű szekrény töltötte be, a mely pénz és értékpapirok őrzésére szolgált. E fölött függött a feszület s mellette két oldalt egy léczen egész sor szentkép, többnyire csak papíralapú színnyomat, vagy üvegfestmény, néha csupán papirszeletkékből és aranyfüstből összeraggatva. A bejárat, vagy a mellékszobába nyíló ajtó fölötti polczon (lištva) festett tányérok és korsók állnak, vagy függnek.
A második, egyablakos szoba jelenleg a gazda és a felesége hálószobája. Benne az ágyakon kivűl a virágokkal tarkára festett láda áll, melyben az ünneplő ruhákat és gyönyörűen hímzett fehérneműt tartják. A régi hanákok ugyanis még nem ismerték az almáriomot és a fiókos szekrényt; ebben az egy ládában volt szépen együtt minden holmijok s egy kicsinyke ládafiában a valamelyik családtag írásával másolt és sajátszerű hanák ízlésű festéssel díszített imakönyv, a mely apáról fiúra s erről az unokákra szállt át örökségképen. A hol a házban nem volt külön hálószoba, ott örvendetes családi események alkalmával a gyermekágyas nő nyoszolyáját hímzett függönynyel zártálk el, ekként ideiglenes hálófülkét rögtönözvén neki a közös lakószobában.
A lakószoba mögött az udvar felőli oldalon van a konyha, a mely csak azóta járúl újabb épületrész gyanánt a házhoz, a mióta a tűzhely többé nem a pitvarban van. A tűzhely (ohnisko) egy téglarakású padkából áll, a melynek a hátteréből két nyílás (čelesno) szolgál: az egyik a kályhába, a másik pedig a sütőkemenczébe. A füst a tűzhely fölötti nyíláson száll föl a kürtőbe. Az asztalneműt faliszekrényben tartották, a mely régebben általában fából volt szépen faragva.
A padló valaha az egész házban mindenütt vert föld volt, a fatetőzet pedig gerendákon nyugodott.
A sötét, ablak nélkűli pitvar, a mely a tűzhelynek a házhoz épült konyhába kerülte óta egykori fontosságából amúgy is veszített, ma már csak átjáró helyűl szolgál, a honnan a lakószobával szemközti oldalon egy ajtó a szintén meglehetősen sötét kamarába nyílik. Itt ruhát, egyéb holmit és élelmiszereket tartogatnak. Innen egy meredek falépcső a félemeletbe vezet, a hol az éléskamra mellett a gabnapadlás (sépka) van a tornácz fölött. Az alsó kamrából csapóajtón a pinczébe lehet lemenni; némely faluban azonban a burgonya-vermekűl használt pinczék mind egymás mellett, egy, a falu mögött lévő agyagos domboldalba vannak vájva. A padláson (hůra), a hová a kamara és a szoba közti tetőnyíláson (sklopec) át létrán lehet följutni, szalmát tartanak.
A pitvarból az udvarra szolgáló ajtón át az istállók előtti födött folyosóra (náspa) jutunk. Ez valamikor az udvar felé egészen nyilt volt, legújabban azonban itt-ott vaskos építésű oszlopokkal tagolt boltíves tornácz lett már belőle. E folyosóról egész sor ajtó nyílik az istállókba és egyéb gazdasági helyiségekbe, melyek mindig összeépítvék derékszögben a lakóházzal s a tágas udvar egyik hosszanti oldalát határolják, míg a szemközti oldalt a szomszéd istállóinak hátfala keríti el. A lakóház tőszomszédságában áll a lovak szecskájának és egyéb takarmányának a kamarája (přékladnik, a déli Hanna-vidéken řízňa), a hol a férficselédek hálnak; ezt a lóistállótól csak az itató vályú választja el. E mellett egy kisebb lóistálló is állott, melyet a legutóbbi időkig elég gyakori katona-beszállásolásokra való tekintettel építettek. Ezen túl következik a tehénistálló (chliv), majd egy takarmánykamara s végűl a sertésól (chlivek), a mely mögött egy nyílt félszer (kalňa) zárja be a kert felé az udvar gazdasági helyiségeit. Ebben a színben állnak az igás szekerek és gazdasági eszközök, a melyek vasrészei néhol érdekes tanújelei a hanákok népies kovácsművességének. A gazdasági helyiségek ajtai nyáron felső felükön csak néhány faléczből állnak, hogy a levegő szabadon bejárhasson rajtuk, mivel e helyiségek különben ablak nélküliek. A födött folyosó mentén van a trágyadomb. Vagy az udvarból, vagy a lakóház homlokfalának egy mellékajtaján át jutni a szülői részre visszavonúlt öreg családtagok lakosztályába, mely egy kis pitvarból s egy kétablakos szobácskából áll.
Az udvart hátúl fűzfavesszőből font sövény választja el a gyümölcsöskerttől. Ebben áll a nagy, magas szalmafödelű pajta (stodola vagy humno). Ennek régente csak a sarkai voltak vályogból vagy vert falból, a közfalai ellenben csak deszkafalúak valának. A Hanna-vidék déli részén e csűrök még ma is többnyire egészen fából építvék.
Festett pitvarú tót ház Ungarisch-Hradisch melletti Mařatitzban. (A ház előtt egy Lundenburg- környéki legény.)
Charlemont Húgótól
Belsejük három részre oszlik, melyek középsője, a szérű (mlat, a déli Hanna-vidéken mlatevňa), mindkét oldalán kétszárnyú kapuval záródik. A szérűtől magas, erős fakorláttal elválasztott hét oldalhelyiségébe (a felső Hanna-vidéken stodoly, délen přísto-důlky), nemkülönben a szérű fölötti téres padlásra (patro) hordják be a lévés gabnaneműeket. Egy kis, fából épült toldalékszárny a polyva tartája. A gyümölcsös az éjszaki Hanna-vidéken valaha mindenütt agyagfalakkal volt kerítve, melyeket kis szalmafödélzet védett a nedvesség ellen. Délen ellenben csupa fonott sövényt látni a kertek körül.
Ilyenek valának a régi hanák parasztházak a századunk közepén történt nagy társadalmi átalakúlás előtt. A szalmafödeles házaknál oly gyakori s olyan nehezen fékezhető tűzvészen, az újabb építési szabályzatok, mindenekelőtt azonban a városokból a falvakba gyorsalt terjedő fölvilágosodás, a művelődés eredményeinek nagyobb kényelem biztosítása czéljából való fölhasználására irányúlt törekvés, nemkülönben a parasztnak a városi ember utánzására amúgy is meglévő hajlandósága, – mindezek a hanák falvak és házak régi képét olyan alaposan megváltoztatták, hogy a fönti leírás ma már csak egyes ritka kivételekre illik. A szalmatetőket többnyire pala- vagy cserépfödelek váltották föl. A városok közelében némely jómódú helységben valóságos kis falusi palotákat, a városi bérházak megannyi utánzatait láthatni; a távolabb eső s kevésbbé jómódú falvakban meg többnyire minden ízlés és terv nélkűli, idomtalan házakat építenek, a melyeken a mai falusi kőmívesek esetlensége társúl a hanák paraszt gyakorlati irányú józanságával.
A Morva-síkság tótjainál, Napajedltől Landshutig, tehát az ú. n. alvidéken (Dohná zem), a falvak szintén tojásdad térség köré vagy egyenlőtlen szélességű útczasorba épültek. Ezekben azonban a házak nem mindenütt zárt sorúak; némely faluban ugyanis különváltan, habár egymáshoz még mindig elég közel sorakoznak egyfolytában. A házak mindig a hosszanti oldalukkal néznek az útczára; itt-ott olyan falvakat is látni e tájon, a hol az útczasort nem a házak, hanem az udvarok sövénykerítései alkotják úgy, hogy a lakóház az előtte elterülő udvar mélyében áll.
A házak mind földszintesek; a széles sötét pitvarból egyfelől a szobába, a másik oldalon a kamarába lépünk, s minden régibb ház ugyanazt a fejlődési folyamatot mutatja, melyet a régi hanák parasztháznál az imént láttunk t. i. itt is a pitvarból fejlődött ki önálló helyiséggé a konyha az által, hogy amannak egyik részét közfallal elválasztván, kis konyhává alakították át, a melynek tűzhelyéről történik a cserépkályha és a sütőkemencze fűtése. A gazdasági épületek itt is derékszögben csatlakoznak a lakóház hátsó falához; csak a hol az udvar a lakóház előtt van, ott állnak e gazdasági épületek természetesen a lakóház előtt az útcza felé és nem mögötte. A mindenütt fából épűlt pajta itt többnyire nem külön, hanem a lakóházzal közös tető alatt áll. A felső Hanna- vidék építkezését annyira jellemző vaskos kapuelőtti tornáczok, vagy boltozatok itt, a morvaországi tótság alvidékén is láthatók, valamint a kremsier-holeschaui környéken is, de jóval kisebb terjedelműek és könnyedebbek, mint amott. Itt is žúdro vagy žebráčka a. nevük, az. utóbbi azért, mert a koldusok ezen a tornáczon megállva kéregetnek. Különben egyszerűen výstupeknek, vagyis piszögellésnek is hívják a ház e részét. Mint a faházaknál az oromfalat, úgy a tótok házainál ezt a tornáczot szokták kiváló gonddal díszíteni. Mindig tarkára van festve, s főleg az ország déli részén arányosan elosztott virágdíszítéssel szokták egészen elborítani. A legutóbbi időkig e festéseket szabad kézzel végezték a ház nő lakói; ma azonban már kimetszett mintákkal festik a falra e díszítéseket, melyeket a leányok vágnak ki maguknak papirosból. Az ablakok körül is fehér alapon különféle alakzatú tarka festett díszítményeit láthatók, melyek a házaknak s így általuk a falu egész terének igen kedves, takaros színezetet adnak. Dombormívű faldíszítmények, minőket a Hanna-vidéken láttunk, itt nem találhatók a házakon.
A faluk végén itt is egész csoport pinczét látni a domboldalukba vájva, melyeknek a tulajdonképeni pincze fölötti emelete kamaráúl szolgál. Bortermő vidékeken pedig a borpinczék (búdy) egész sora áll a falu mögött, a pincze fölött szintén egy földszinti helyiséggel, melyet présházúl használnak.
Az ország legdélibb csücskében, melynek Podluži a neve, (a mi annyit tesz, hogy „a mocsár mögötti vidék”, mert a Morva-síkság déli része valaha igen mocsaras volt s részben még ma is az,) lakik a tót néptörzs egy ága, az ú. n. podlužákok, kik nyilván a, szomszédjukban lakó horvát telepesek hatása folytán viseletben s egyéb népéleti sajátságokban is több tekintetbe) különböznek a többi tótoktól. Falvaik egyetlen útczasorban szorosan egymáshoz épített házakból állnak. A házak előtt mindenütt deszka- vagy sövénykerítéssel ellátott kis szőlőskerteket látni. Két ilyen kertecske közt egy faajtóval elzárt sikátor vezet a házba. Az itt kiváló gonddal kifestett tornáczon és a pitvaron át jobbkéz felől a szobába jutunk, a mely mögött az udvar felé egy kisebb szobácska (izbétka) van. Az első szobának az ajtóval szemközt lévő, ablak nélküli fala több sor képpel egészen tele van aggatva, míg az asztal fölötti gerendáról egy sor apró cseréptányér függ le. A szobának legkiválóbb bútor a az ágy (pohrádka), melynek faalkotmánya tarka virágokkal telidestele van festve. Ép ilyen díszítésűek a ládák is. Az abrosz alatt az asztal egyik szögletében mindenkor egy megszegett kenyér van, a melyből a vendéget megkinálják.
A pajták itt némely helységben csoportosan állnak a falu mögött. Építésük leginkább abban különbözik a hanák és egyéb morvaországi csűrökétől, hogy igen alacsony oldalfalaikon nagyon magas tető nyugszik, a melynek a csurgója majdnem a földet érinti. A szérű a csűr oldalhelyiségeitől nincs korláttal elválasztva.
A Morva-síkság e háztypusától, melynek főképviselői a hanák és a tót parasztház, tetemesen elütők az ország keleti és nyugati hegyvidékeinek faházai. Ezek legjellemzőbb példaképe a morva-oláh faház.
A Radhošt zömök hegytömege alatti vidék, dél felé a tótok Visovitz és Klobouk mögötti néprajzi határáig, nyugatnak pedig a Hostein-hegyig csupán az utóbbi évszázadok folyamán települt be. Az ottani, egész a múlt századig őserdők borította völgyeket és hegyeket sokáig csak a juhászok járták, a kik itt kezdetleges fakunyhókban (salaše) tanyáztak. Ma már a vidék hajdani dús erdősége majdnem teljesen ki van irtva; mindazonáltal még ma is építenek fából egészen új házakat is.
A szűk erdős völgyek talajalakúlata nem engedte meg a falvak egységes terv szerinti építését. Meg aztán az itteni helységek közűl sok amúgy is különböző időben szétszórtan épült egyes házakból keletkezett. Az oláh falunak tehát rendesen csak a templom, a plebánia, az iskola meg a korcsma s ezek mellett legfölebb még egy-két szabálytalanúl épített ház a magva, míg a többi része szanaszét szórtan épűlt a körűllévő völgyekben és dombokon, meg lejtőkön. Így pl. az 1710-ben keletkezett Karlovitz két négyszög-mérföldnyi területen van elszórva, s a házai nem kevesebb, mint tizenegy völgyben állnak. Itt az úgy nevezett „paseka”- gazdaság uralkodik, a mely név a telepeknek erdőterületek kiirtása útján való keletkezésére mutat. Az egyes majorok, vagy ú. n. „paseká”-k ugyanis az egész gazdasághoz tartozó összes telkeknek a közepén állnak.
A morvaországi oláhság szívében, t. i. Walaehisch-Meseritsch közigazgatási kerületében, az oláh faház teljesen fagerendákból van összeróva és zsindelylyel födve. A visovitzi kerületben ellenben, a tótság néprajzi határán már egész falvakat látni csupa szalmafödeles házakkal, a mely födési mód mindenesetre régibb, a mint hogy Visovitz környékének betelepítése is régibb a meseritschi és vsetini vidékénél.
Tót lakószoba
Charlemont Húgótól
A házak belső falai fehérre meszelvék, a külsőkön pedig a gerendák közei mohával vannak betömve és léczekkel beszögezve, csupán az ablakok körűl látni fehérre meszelt kereteket, a melyek azonban egy csöppet sem szépítik a házakat s csak arra valók, hogy a néphit szerint a lakókat mindenféle gonosz bűbáj ellen megótalmazzák.
A falnak csak az a része van kőből vagy földből építve, a melyre a tűzhely támaszkodik, a mi tűzbiztonsági szempontból történik; ezen a falrészen kivűl csak, négy nagyobb kőlap van az oláh faházban, t. i. a ház négy sarkának az alapkőve, a miért is ezeket podúhelníkynek nevezik. E talpkövekre egy-egy tíz- vagy négykrajczárost erősítenek, hogy a pénz a háznál maradjon. Nagyobb gazdaságokban az emberi lakóhelyiségek már teljesen elválasztvák az állatok istállóitól, a melyek különálló épületek. Az itteni hegy- és erdővidék lakossága nagyobb részének nagy szegénysége azonban e kettéosztást nem teszi mindenütt lehetővé, s így bizony elég gyakori eset, hogy a vendéget az oláh kunyhóba léptekor a tehén bőgése vagy a birkák bégetése üdvözli. Az ilyen kisebb házikókban az istállót csak egy deszkafal választja el a szobától vagy a pitvartól, s így a barmok egy födél alatt élnek a gazdáikkal.
Minden oláh házon – még a takaros helységházakat sem véve ki – feltűnően alacsony az ajtó, a melynek kicsinységét még fokozza az igen magas küszöb. A sötét és kis pitvarból oldalt a szobába lépünk, a mely mindig az egész ház mélységét foglalja el s három oldalon apró ablakocskákon át nyer világosságot. Az egyik szögletben áll a vaskos asztal, mely többnyire hársfából van faragva és néha több századot is látott már. Faragott karú falóczák és egy ép ilyen szék – mi minden házban csak egy van – továbbá a fehérre meszelt sütőkemencze körűl lévő falazott padka szolgálnak ülőhelyekűl. A kályha nyílása előtti széles padka, a tulajdonképeni tűzhely fölött tátong a kémény tölcsér alakú fatorka (sopúch), mely a füstöt a tetőzet alá s onnan sok helyütt még ma is csak egy oromablakocskán, vagy pedig a tető összes nyílásain át ereszti ki a szabadba, minthogy kéményeik csak az újabb házaknak vannak. A kályhapad alatt a baromfi tartózkodik kasokban és boríték alatt. Az alacsony gerendás tetőről (poval, tlo) egész hálózata lóg le a vízszintes léczeknek, melyek ruhák szárogatására s egyéb tárgyak felaggatására szolgálnak. Lesulykolt földön kivűl egyéb padlózatot sehol sem látni az egész házban.
Rožnau-környéki oláh faház.
Charlemont Húgótól
Nagyobb háztartásokban kamara is van, a hol a lisztes láda és a káposztáshordó áll, meg egy rekeszték a burgonya eltartására. Itt vagy a pitvarban áll a gabona őrlésére való kézimalom is. Kisebb gazdaságokban a pitvarból a szobával szemközti oldalon egyenest az istállóba nyílik egy másik ajtó.
Meredek vaskos lépcsőn a pitvarból a padlásra jutunk, a mely egyúttal éléskamra és ruhatár is. Ott füstölik a télre leölt disznó húsát is, a melynek az oláhok a mašík beczéző nevet adják. Némely háznak a padlásán a szoba fölött, épen a ház oromfalának a közepén van, s annak kis ablakocskáján át kap némi világosságot egy picziny kis rekeszték, a melyben a ruhás ládák állnak.
A háznak azt a felét, a melyen az egyetlen ajtó van, oszlopokon nyugvó folyosó vagy tornácz köríti, melynek alsó része deszkakerítéssel, vagy itt-ott csinosan faragott korláttal van ellátva. Nagyobb házaknál, különösen pedig a többnyire egyemeletes helységházaknál ilyen folyosók veszik körűl a háznak többi oldalait is, a mi tetemesen növeli az épület körvonálainak csinosságát.
Az oláh paraszt maga csinálja az egész házát mindazzal együtt, a mi hozzá tartozik, s egész művészetét a vértelek díszítésében tűnteti ki legjobban. Ez függőleges állású deszkákból (svisle) készűl, különféle alapú ablakocskák vannak rajta vágva, fölűl pedig vagy gömbölyű oromtetőben (kozlub) végződik vagy pedig fél-ereszszel van elcsonkítva. A tetőcsúcson a szélkakas helyén vagy agyagból készűlt kis tornyocska, vagy bádogkakas áll. Az oromtető alsó, eső ellen védett deszkáján a ház tulajdonosának a neve, az építés éve s néha egy-egy jámbor mondás is olvasható.
A gazdasági épületek, melyek természetesen csak a módosabb gazdáknál találhatók, vagy a hosszúkás négyszögű udvar körül sorakoznak, vagy pedig szabálytalanút állnak külön-külön. A morvaországi oláhság és tótság néprajzi határán lévő falvakban (a visovitzi kerületben) minden parasztház udvarán áll egy ablak nélküli házikó, az ú. n. „kamara”, melynek négyszögű az alaprajza, s földalatti falazott része pinczéűl, deszkafalú földszintje pedig gyümölcsös kamráúl szolgál. A walaehisch-meseritsehi kerületben ellenben már külön gyümölcsaszaló házakat látni. Minthogy a morvaországi oláhság fő keresetága a baromtenyésztés, meg a gyümülcstermesztés: ehhez képest a csűreik a csupán földmívelésből élő hanákokéihoz képest igen kicsinyek.
A morvaországi oláh vidéknek régebben nemcsak a falvai, hanem a városai is faházakból állottak. Ma ugyan Walachisch-Meseritschben, Frank stadtban és Vsetinben már csak ritka kivételképen látni faházakat, Visovitznak pedig már csak egyetlen külvárosi útczája áll ilyenekből, melyek a múlt század hetvenes éveiben egy nagy tűzvész után épültek újra; a Radhošton álló kies Rožnau savógyógyhely azonban jobbára még hű maradt a régi hagyományos építésmódhoz. A rožnaui Ringplatzon még ma is látni több egyemeletes faházat, melyeknek csinos alkotmánya a rajtuk lévő fatornáczokkal és oromdíszítésekkel nem csekély díszére válik a városkának.
Faház (chalupa) a Radhošton.
Charlemont Húgótól
A cseh-morva határ mentén húzódó hegyvidéken is többségben vannak még némely tájon a faházak, habár mai napság már itt is mindinkább kőépületek foglalják el a helyüket. Az oláh faházikótól az itteniek leginkább abban különböznek, hogy az oromfal kivételével a többi falak mind be vannak meszelve s nincsenek födött folyosóik és emeleti tornáczaik s egyéb efféle járúlékaik. Csak a neustadtli kerületben találni még az oláh pasekák módjára épült magánosan álló majorokat, melyek mindenestől a hozzájuk tartozó telekrész közepén állnak. Egyebütt azonban a házak itt is falukká csoportosúlnak, ha rendszerint nem alkotnak is szabályos útczasorokat. A házak homlokzata többnyire az útczára néz, oromfaluk pedig egészen olyan, mint az oláh házaké s mindig faragott és festett ékítményekkel van díszítve. A mai faházak többsége e vidéken, mint a morvaországi oláhságban is, a múlt század végéről való; mint az oromfalak felíratai is tanúsítják, melyek az évszámokon kívül rendesen valami jámbor, de olykor egy-egy tréfás mondást is tartalmaznak. A csűrök itt is kivétel nélkűl fából építvék s nagyon magas és meredek födelük zsindelyes.
Saját külön hely illeti meg a morvaországi házfajok sorában a tót felföld erdővidékén lakók kunyhóit. Ezeknek a telkei kopanice nevet viselnek, a mi egyjelentésű a pasekával, tehát annyi mint erdőírtvány. A lakókat kopaničátoknak hívják. Ezen erdei kunyhókhoz képest még az oláh chalupák is valóságos palotáknak mondhatók. Igaz, hogy ilyenek csak a magyar határ tőszomszédságában lévő négy faluban (Vápenice, Žitkova, Vyškovec és Lopenik), a magyarországi tótság hegyi falvainak e határszéli folytatásaiban láthatók. E kopaničár-kúnyhók igazi középkori maradványok. Többnyire egészen durva gerendázatból vannak egyberóva, csak a „gazdagabb a parasztok házainak a falai állnak vert agyagból. A tetők kivétel nélkül szalmával födvék. Csak a nagyobb házaknak van pitvaruk (pitvor), melyből a szobába juthatni; a különálló konyha már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az ilyen majorokban a marha is külön tető alatt álló istállókban tanyázik. De nem csekély számmal vannak az olyan kopaničár-kunyhók, a melyekben csak az istállón át juthatni a szobába, s ez csak deszkafallal van amattól elválasztva.
A szoba berendezése körülbelűl ugyanolyan, mint az oláh házban, nevezetesen a kályhát itt is a szobából fűtik s az alakja is olyan, mint amott. A tűzhely (ohnščio) füstjét egy tölcséralakú nyílás (čelusce) fogja föl s a tető alá bocsátja, a honnan ott jut ki a szabadba, a hol épen tud. A nyoszolyájukkal nagyon könnyen elkészűlnek a kopaničárok. Két czölöpöt vernek be az agyagpadlóba s azokra, meg az egész szoba körűl futó lóczára néhány dészkát raknak s ezzel kész az ágy állványa. Az egyik szögletben áll itt is az asztal, melynek a helyét azonban a legszegényebb kunyhókban a lapos kővel leborított káposztáshordó pótolja. Az egyetlen „fényűzési” bútordarab a fali polcz (police) vagy pohárszék. Egészen sajátszerű az itteni csűrök építésmódja; ezeknek ugyanis nincs semmiféle bejáratuk, hanem egy ablakon át dobálják beléjük a kévéket s az emberek is ezen az ablakon keresztül másznak ki és be.
Már ezek a futólagos megjegyzések is eléggé megvilágítják azt a nagy különbséget, mely a Morva-síkság és a Kárpátok felföldjének lakóhelyei között tapasztalható.
Mondák és mesék. Morvaország egyes szláv néptörzsei közt a mondák és mesék nagyon aránytalanúl vannak elosztódva, a minek alighanem műveltségi, előhaladottságuk különböző voltában rejlik az oka. Valaha ez másként lehetett, ma azonban az aránylag jobbmódú s az ország művelődési góczpontjaihoz közelebb lakó törzsek, nevezetesen a hanákok, a keleti országrészek mostohább természeti körülmények közt élő lakosságához képest a népköltés kincseiben igazán szegényeknek mondhatók.
A Bystřitz melletti Hostein-hegy.
Nowopacký Jánostól
A népdalt kivéve, a népköltés egyéb ágaiban legnagyobb alkotó erő kétségtelenül az oláhságnál mutatkozik az összes morvaországi néptörzsek között. A Radhostnák, a Beszkidek e legmagasb csúcsának tisztes feje köré egész mondakoszorút fontak, s e hegynek már a neve is arra vall, hogy a szláv őskorban isteni tiszteleti helyűl szolgált és szentnek tartották. A monda szerint az egész Radhost földalatti folyosók ki nem fürkészett hálózatával van át meg át fúrva, melyek egy felől az „arany Prága”, más oldalon pedig Morvaország dicsőséges hajdani fővárosa, Velehrad táján nyílnak ki a napvilágra. A Radhošt e földalatti csarnokaiban aluszszák – mint a Blaník-hegyről szóló cseh mondában említett hősök –, a Goj-Magoj lovagcsapat vitézei évszázados álmukat; csak a haza végső veszedelmének idején fognak majd álmukból fölriadni s védelmére a föld gyomrából előtörni. Néhanapján egy-egy mit sem sejtő halandó, pl. az elszabadúlt tehene után futó pásztor, be-betéved ez alvó hősök rejtekébe; ilyenkor bezárúl mögötte a sziklakapu s egy évig mindenféle házi szolgálatot kell odalenn teljesítenie, a miért egy marék ganéjt kap jutalmúl, a mely azonban a föld színén aranynyá változik; csakhogy a mikor az úgy vélt egy évnyi távollét után haza tér, egészen más emberi nemzedék fogadja, a melytől megtudja, hogy eltűnte óta egy teljes század múlt el.
A Radhošt mérhetetlen kincseket rejt méhében, a melyeket egy kakas- és egy ökör alakú gonosz szellem őriz. Sokan hoztak már onnan kincseket magukkal, de egynémely őrűlt, ha a kiállott halálfélelem után legalább a puszta életét visszahozhatta a föld alól: mert nem minden betolakodót fogadnak ám a földalatti hatalmak oly kegyesen, mint azt az árvafiút, kit szükségben nyomorgó mostohaapja, hogy a négy édesgyermekével könnyebben megélhessen, a barlangba vezetett s ott a maga sorsára bízott. Aggodalmas órák hosszú sora után ugyanis e fiú végre egy kijáratra bukkant, azon át valami ismeretlen vidékre s egy vár közelébe jutott. Itt két aranyrúddal játszva találják őt a várbeliek; a vár ura fölneveli, sőt örökbe is fogadja. A kincset a Radhošt mélyéből vitte magával, a nélkül, hogy az értékéről sejtelme is lett volna. Egykori szomorú sorsáról megemlékezvén, az árvából várúrrá lett szerencsefia minden szűkölködő előtt megnyitotta kastélyát, s íme, egyszer csak beállít hozzá nyomortól, betegségtől és búbánattól megviselt öreg mostohaapja, ki időközben elvesztette mind a négy édesgyermekét, s most alamizsnát kérvén tőle, ráismer egykori mostohafiára, a mint ez ugyanazzal a késsel szegeti meg neki a kenyeret, melyet valamikor a mostohaapja az útjára adott neki, mikor a Radhošt barlangjához vezette.
A Hostein-hegy, a melyhez a tatárok vereségének történelmi emléke fűződik, s különben mint századok óta híres búcsújáróhely is nagy tiszteletben áll a népnél (Suatý Hostýn), – a monda szerint szintén teli van kincsekkel. Egy elárvúlt Vneslav nevű pásztorgyerek olyan szerencsés volt, hogy a kincset őrző törpe bányarém a hegy gyomrába vezette, a hol ennek az alvilági birodalomnak a királynéját is sikerült színről-színre látnia. Ott tartózkodása alatt minden nap szabad volt egy-egy aranyvesszőt letörnie, a melyeket aztán eladott; bizonyára dúsgazdag ember is lett volna belőle, ha ígérete ellenére egyszer el nem árúlja a titkot egy másiknak. Az elrejtett kincsekről szóló mondák különben számtalan helyen ismétlődnek a legtarkább változatokban, nevezetesen pedig az oly helyeken, a hol történelemelőtti időből váló vársánczok láthatók. Rendesen az a magvuk, hogy váratlanúl egyszer csak föltárúl a kincset rejtő földalatti helyiség valamely szerencsés halandó előtt, a ki azonban többnyire elmulasztja a visszatérhetés alkalmát s örökre odabenn marad a föld gyomrában.
Csak a černoknéžnek nevű bűbájosok jártasak e földalatti útvesztőkben, nevezetesen a Radhošt belsejében, a hová időnként lelátogatnak egy-egy szegény, becsületes oláh kiséretében, a kinek megengedik, hogy vigyen magával az ott tevő kincsekből. Érdekes megegyezés van e morva-oláh černokněznik és a horvát-magyar grabanciáš, djak (garaboncziás diák), valamint a rumuny solomonar között, a kik nem tekintendők közönséges varázslóknak. A morva černokněník is papnak öltözve jelenik meg, s a fő mestersége szintén a zivatart előidéző sárkány megfékezésében áll, melyet a Rožnau melletti Kartovitzi tóból idéz föl, hogy rajta tova repüljön. Ekként a nép jóltevőjének mutatkozik, a ki a vidéket ez elemi csapást okozó szörnyetegtől megszabadítja. Általában véve, ezt az igazi černokněžniket a monda jóságos lénynek rajzolja, a ki a szegény hegyi lakókat nem remélt kincsek birtokába juttatja s ezért jutalmúl nem kér tőlük egyebet, mint fekete tehéntől való tejet, meg egy fekete tyúk tojását. Földalatti rejtekében töméntelen bűbájos könyv között titokzatos életet él. Még abban is egyezik a morva hagyomány a horváttal, hogy miként lesz valaki černokněžntkké. Ugyanis tizenhárom papjelöltből egy-egy mindíg tévútra kerűl, az ördög felső iskolájába jut és černokněžnik lesz belőle. Míg a grabanciáš Bologna egyetemén tanúl, addig a morva černokněžníkek Prágába mennek, a hol közösen laknak egy házban s a hová már nem egy jámbor oláh vagy tót pásztort vittek magukkat bűbájos köpönyegükön a levegőn át repülve. Önként kínálkozó föltevés, hogy a morva černokněžníkek kóbor diákok lehettek, kik valamikor a prágai egyetemet is látogathatták s alchymista szemfényvesztő mutatványaikkal a népnél valódi bűbájosok hírébe keveredhettek. Más magyarázat szerint ellenben e titokzatos lényekben a kiirtott ős-szláv pogány vallás papjainak az emléke élne. Idők haladtával, az igaz, a nép képzelme a černokněžník eredeti hamisítatlan typusára sok olyan tulajdonságot is ruházott, a melyek alakját a közönséges varázslókkal és boszorkánymesterekkel rokonabbnak tűntetik föl. Főleg azt tartják róluk, hogy különféle állatok, sőt élettelen dolgok alakját is magukra tudják ölteni. Az ilyen černokněžník azonban már nem is olyan ártalmatlan, mint az igazi. Efféle gonosz varázsló volt az is; a ki a Kuhländehenben lévő festői Kotouč kúpja alatt van eltemetve, s ki bosszúból meggyilkolta a szép Čekankának a szeretőjét, minthogy e leány őt visszautasította. Czélját azonban így sem érte el, mert a leány megölte magát, s ő helyette a varázsló csak egy kék virágocskát talált, a mely azóta a leány nevét viseli (čekanka = katángvirág). Őrjöngő dühében a bűbájos egy mélységbe ugrott s ott a pokol szellemei a Kotouč nevű kősziklát hengerítették holt testére, melynek „Ördöglyuk” nevű barlangjában valami fekete törpék mindaddig kisértettek, a míg a jezsuiták a XVII. században e helyet fölszentelt sírkápolnává nem alakították át.
A Radhošt még arról is nevezetes, hogy a morva-oláh boszorkányok főképen rajta tartják gyülekezeteiket. Éjfél tájban nyargalnak föl a felhőkbe nyúló hegyoromra, paripáúl valamely embert használván, kinek bűbájos írral megkenik a kezét-lábát s ezzel lóvá változtatják arra az időre, míg nekik szolgál; mások a boszorkányok repülésének rendes eszközével, a seprűvel is beérik. De olyan boszorkányok is vannak, a kik földalatti folyosókon, egy réz, egy ezüst, meg egy arany erdőn át mennek egyenesen a „zöld mezőre”, vagyis a pokolba, hol a gonosz szellemekkel lejtett őrületes tánczban éjjelenként nem kevesebb, mint tizenkét pár czipőt szaggatnak el.
Még ma is vannak a morva tótságnál és oláhságnál asszonyok, kik földieiknél a boszorkányság hírében állnak; az ilyeneket bohyně-knek hívják s ma már többnyire csak füvekkel és ráolvasásokkal való kuruzslásra szorítkoznak. A zivatar és jégeső ellen való varázslást is ismerik az oláhok, nemkülönben a tolvajnak bűbájolással való megkötését; s habár a rejtett kincseknek szellemek idézésével való fölkutatása módját már elfeledték is a kincsásásnak hagyományos imák, varázsigék és bűvös eszközök kiséretében való gyakorlása még mindig nem veszett ki teljesen, és még számos kincsásó mondát hallhatni az illető személyek és helyek neveinek pontos megjelölésével.
Igen széles körben elterjedt az ördögről szóló mondák csoportja. Számtalan „Ördögszikla” (čertovy kameny) magaslik a morva Kárpátok hegyes csúcsain. Valamennyit az ördög czipelte föl olyan magasra, hogy Lidečko mellett (Vsetintől délre) nagyszerű hídat építsen belőlük az egyik völgyoldalról a másikra; mert ehhez a föltételhez kötötte egy parasztleány, kinek szívét az ördög nyalka vadász képében meghódította, kívánságának teljesítését. Hogy a gonosz szellemeket elriasztó kakaskukorékolás időnek előtte meg ne zavarja őt munkájában, köröskörűl messze vidéken összevásárolt az ördög minden kakast és összes pokolbéli alattvalóival hordatta egybe az építőanyagot. A híd nagyobb része már készen is volt a völgy fölött s nagy sebbel-lobbal szárnyaltak a sulyos szikladarabokkal megterhelt ördögök a levegőben, mikor az ördög martalékává leendő leány szíve szorongattatásában Istenhez fohászkodik segedelmeért, – s íme, e pillanatban megszólal egy vén anyóka teknője alatt az egyetlen kakas, melyet ez valamely ismeretlen intelmére az ördög elől elrejtett, s ugyanabban a szempillantásban szörnyű robajjal összeomlik a még el nem készűlt híd is, a levegőben száguldozó ördögök pedig egyszerre mindannyian elhullatják a kezükben lévő sziklákat. Így támadt a Lidečko melletti „Ördőgfal”, nemkülönben a morva Kárpátok számos „Ördögsziklá”-ja.
Az ördög különben a morva nép mondáiban rendesen igen komikus szerepet játszik. Bátor, istenfélő parasztemberek is csúnyáúl rászedik néha. A Radhošton lévő „Ördögmalom”-nál évszázadokon át kísértett a gonosz, míg egy félelmet nem ismenő rokkant katonában mesterére nem akadt, a ki az ülepe felét leköszörűlte egy malomkővel, a mire aztán elinalt és soha sem tért többé vissza.
Brünn vidékének is van az ördögről egy széles körben ismeretes mondája, mely egy érdekes régiséghez, az ú. n. brünni kerékhez (brněnské kolo) fűződik. Ezt a brünni városháza kapualjában látható kereket a monda szerint réges-régen egy brünni bodnár készítette, a ki az ördögnek adta el a lelkét s a pokol fejedelmétől csak úgy válthatta meg magát, ha egy nap alatt messze benn az erdő mélyén egymaga elkészít egy kocsikereket, azt még aznap Brünnben eladja s az árát még ugyanaznap a korcsmában el is iszsza, a mi nem egy kaland és akadály leküzdése után szerencsésen sikerűlt is neki.
Az ördög nem mindig emberalakban jelenik meg, mert különféle állatok képét is magára öltheti, nevezetesen fekete macska alakjában szokott gyakran mutatkozni. A gazdájának kincset szerző démon, a skřítek, vagy šetek és rarášek stb., fekete, borzas tyúk képében jelenik meg. Mikor a gőgösen föllázadt angyalokat Isten az égből száműzte, némelyek bozótos, cserjés helyekre is estek közűlök, s ezekből lettek a lidércztüzek (svétýlka, světlonoši), míg ellenben a vízbe hullottak víziemberekké váltak; ezeknek hastrman neve különben a német hagyományból való kölcsönvételre vall. E szintén gonosz és kárörvendő lények is tetszés szerint mindenféle ember- és állatalakot föl tudnak ölteni. A víziember a habokban lévő lakában őrzi fehér galambok képében a vízbefúltak lelkeit, míg valamely leány, ki a víziember komaasszonyának tisztére vállalkozik, ki nem szabadítja őket. A szívmátra (můra vagy mora) a morva nép fölfogása szerint emberalakú s éjszakának idején körűljár, hogy az alvókat fojtogassa. Az olyan gyermekből, a melyik foggal jön a világra, můra lesz. A halált a nép vénasszonynak képzeli. Ha az ember hazajáró lélektől szabadúlni óhajt, az ilyen holta után nyugton maradni nem tudó sírlakónak ásóval el kell választani a fejét a törzsétől. A Hanna-vidéken a klekanica nevű esti kísértettel riasztják el a gyermekeket az alkonyat óráiban való csavargástól. E kísértet az esti harangszótól (klekání) kapta a nevét. Az oláhok meg egy slibka nevű erdei szellemet ismernek, a melynek a hívására nem szabad felelni. Sajátszerű átalakúláson ment keresztűl a német Perhta istennő a hanákok fölfogásában; ugyanis megváltozott a neme, mert a hanák šperechta férfi, s karácsony estején az olyan gyermekeknek, a kik a bőjtöt meg nem tartották, fúróval kifúrja a hasukat. A sárkánynak is nagy szerepe van a morva mondákban. A brünni városházán még ma is mutogatnak egy ilyen „sárkány”-t, a mely természetesen közönséges krokodil, de a monda mégis azt tartja róla, hogy a halálra ítélt Obešlík haramia ölte meg, a miért nemcsak bűnbocsánatot nyert, hanem nagy tisztességgel és földbirtokkal is jutalmazták. Tőle származtatta magát a Lipultovitzi Obešlíkoknak már kihalt lovagi családja.
A Tunklról való monda.
Schwaiger Jánostól
A morva népnek még élő történelmi mondái közűl talán a legrégibb s hanák földön az egyetlen, a Chropinban (Olmütz és Kremsier közt) játszó ilyen monda. Igaz, hogy újabbkori fölcziczomázásával e Ječmínek királyról szóló monda a Genovéváéhoz hasonló. A chropini vár nemes urát bölcsesége és egyéb erényei miatt királylyá választja a nép. Idő haladtával azonban a nemesből lett király érzülete teljesen megváltozik. Gonosz zsarnokká és kegyetlen kényúrrá lesz, ki vak dühében erényes nejét eltaszítja magától. A száműzött királyné, hogy férje üldözése elől menekűljön, a gabnaföldeken rejtőzik s egy árpaföldön fiat szűl, a kit a nép e körűlmény miatt Ječmínek, vagyis Árpaszemnek nevez. Későn bánja meg tettét a gonosz király s most már hiába kutatja eltaszított feleségét és gyermekét, mert az úgy eltűnt, mint egy árpaszem (zratil se jak ječmínek), s még ma is hiába keresi karácsony táján a Chropin környékén lakó nép. E regét rendesen a nagy-morva birodalom királyának, Svatopluknak mondai hírű eltűnésével teszik kapcsolatba, jóllehet oly kísérletek is történtek, a melyek a Ječmínek alakját pogány őskori emléknek igyekszenek föltűntetni. Ha az előbbi föltevés a helyes, akkor e monda ugyanabból az időből való, a melyből a morva nép apostolairól, Cyrillről és Methódról szólók. Számos község dicsekszik Morvaország-szerte azzal, hogy e szent férfiak az evangéliumot az ő területökön hirdették s ennek emlékeűl ma is kegyelettel és büszkén mutogatnak egy-egy helyet. Néhol meg épenséggel azt tartja a néphit, hogy a szentek maguk hagyták fenn működésüknek örökké maradandó jelét. Könnyen érthető, hogy e legendák legnagyobb része e szentek egykori püspöki székhelyéhez, Velehradhoz és környékéhez fűződik. Egész Morvaországban ismeretes továbbá a tartomány történelmével szorosan egybefonódó azon monda, mely az országnak a tatárjárás idején, a Boldogságos Szűz segedelmével, a Hostein-hegyen vívott győzedelmes ütközet által való megmenekedését örökíti meg. E helyütt a hegy tetején ma is egy sánczolat, továbbá egy csodatévő forrás emlékeztet ama csodás eseményre. A tatárjárás mondája különben ismétlődik a már említett Kotouč hegyen is, a melynek környékén a mongol hordák kegyetlenkedésének emlékére búcsúnapjára emberi füleket és orrokat ábrázoló mézeskalácsot sütnek.
Morvaország nyugati része, hol sok a lovagvár és várrom, termékeny földje a különféle várakról szóló mondáknak. Teltsch kastélyában a „fehér nő”, tehát ugyanaz az alak kisért minden családtag halálának közeledte előtt, a ki az összes egykori Rosenberg-féle várakban is meg-megszokott jelenni. A morva várak gyöngyének, Pernsteinnek is van egy ilyenféle házi szelleme: a „pernsteini szűz”. Némely várak keletkezésének a történetéről is szólnak egyes mondák, a melyek alakúlására gyakran a várurak családi czímere vagy a nevükhöz fűződő szójáték-féle magyarázat volt hatással. Így a Pernsteinok czímerében az orrczimpáján keresztűl húzott gyűrűvel ábrázolt bölényfej magyarázatára szolgál az óriási erejű szénégető Věňava mondája, ki egy bölénynek fagallyat húzott keresztűl az orrán s annálfogva vezette azt el a brünni herczegi udvarba, a mely erőmutatványaért nem kért egyéb jutalmat akkora darab földnél, a mekkorát egy ökör bőrével bekeríthet. Erre aztán ugyanazt a fogást alkalmazta, a melylyel Dido, Karthago alapítója, élt vala. Itt, a várakról szóló mondák sorában említjük még a Hanna-vidék legéjszakibb zugában lévő Brničko (a Hohenstadt melletti Brünnles) várának legutolsó uráról, a Tunkl nemzetség egy sarjadékáról fönmaradt mondát, a ki a föld népénél máig is rosz emlékezetben él, mert a jobbágyait a hohenstädti tájon valaha nagyobb kiterjedésű tavak gátjainak építésénél szörnyen sulyos robotterhekkel sanyargatta. Állítólagos kegyetlenségeért most azzal bűnhődteti a monda, hogy a lelkek órájában tüzes ekét kell a tavak víztükrén végighúznia, mi közben egypár ördög szűntelen azzal nógatja és üti-veri, hogy: „Bíte toho Tunkla, až by voda žblunkla!” (Üssétek a Tunklt, míg a víz föl nem locscsan!) Mikor az özvegye egyszer e szörnyű fogatot meglátta s azt kérdezte az urától, hogyan segíthetne rajta és miként lehetne a szenvedő lelkét megnyugtatni: Tunkl azt felelte, hogy az ő lelke addig nem lelhet nyugalmat, a míg az ő parancsára emelt gátak minden egyes köve oda vissza nem kerűl, a honnan vették.
Mint ez, úgy még több monda is a jobbágyi sulyos terhek idejében gyökeredzik. Régibb mondák is korszerű átalakúláson mentek át ez időszakban, mint pl. a már említett Ječmínek-monda is. Ennek egy, kivált a wischaui környéken még élő változata szerint ugyanis a Ječmínek édesanyja az ura kegyvesztését azzal idézte elő, hogy a robot terhe alatt nyögő parasztságnak pártját fogta; Ječmínek e mondában titokzatos módon érintkezik a néppel s varázsköpenyével láthatatlanná tudja magát tenni. A földesúri törvényszék a jobbágyság fölbújtójának tekintette őt s évenként kétszer az egész környéken elrendelt házkutatással igyekezett a nyomára jutni, a mi azonban soha sem sikerűlt. Később e titokzatos mondai személyt a morva parasztnép fejedelmi fölszabadítójával, a földmívelő osztályt annyira megbecsűlő s jobbágyi terhei alól fölmentő II. József császárral azonosította, ki főleg Morvaország közepe táján él mythikus ködbe burkoltan a nép hálás emlékezetében.
Az egyes helyek neveit magyarázó mondák közűl talán legismertebb az, mely a Blansko melletti Mazocha borzalmas fenségű szakadékának a nevéhez fűződik. Ez a monda egy gonosz mostohaanyáról (csehűl macocha) regél, a ki mostoha gyermekét e szakadékba álnokúl letaszította; a gyermek azonban csodálatos módon megmenekűlt s a szörnyű tett kitudódván, a gonosz nőt ugyanazon büntetéssel sújtották, a melyet mostohagyermekének szánt volt.
A morva- és csehországi, valamint a magyarországi tótságon élő szlávoknak egyazon törzshöz tartozását a helyekhez kötött mondáknál sokkal inkább tanúsítják a mesék, melyek legnagyobb része az egész cseh-szláv néptörzs közös kincse s így átnyúlik az ország határain. Itt-ott azonban az ország keleti részének lakosságánál a sajátszerűen magyarországi tót mesék részleteinek erősebb drámai színezetével egyező vonásokat is találunk. Viszont a nyugati országrész meséi meg inkább a csehországiakhoz hasonlítanak, a melyekben az elmeél, humor és szatíra uralkodik inkább. Morvaország tehát, mint sok más néprajzi tekintetben, meséi dolgában is közbülső kapocsúl szolgál a cseh királyság és a magyarországi tótság szlávjai közt. Kérdés azonban, lehet-e sajátszerűen hanák mesékről egyáltalán szó, arról nem is beszélvén, hogy a Hanna-vidék egykori meséi ma már úgy szólván teljesen elkallódtak. Mert a mi különösebb hanák színezetű dolog még e téren található, az többnyire csak adomaszerű elbeszélésekből áll; ezek vaskos, de találó tréfáikkal igen jól illenek a hanák népjellemhez, melynek a nyersebb, de annál élénkebb humor egyik felötlő vonása. Természetes azonban, hogy a morva nép a nemzetközi mesék egy részét is ismeri, a mit német szomszédjaival való több százados sűrű érintkezése könnyen megmagyaráz. A „halál komája” és a „terülj meg asztalkám!”, meg a „Hamupipőke” stb. meséi egész Morvaországban is régi jó ismerősök, habár itt némileg különböző alakot öltöttek egyes részleteikben. A keleti meseköltészetből való kölcsönvételek sem hiányzanak. Így az „Ezeregy éjszaká”-ból az Aladdin csodalámpájáról szóló ismert mesét is hallhatni Morvaországban; azzal a kis különbséggel, hogy a morvaországi oláhok a lámpa helyett egy csodálatos erejű lakatot szerepeltetnek.
A leggyakoribbak, mint a cseh-szláv mesék közt egyáltalán, a morvák sorában is a napról való mythosok, melyek a tél legyőzetését s a természetnek téli álmából való fölébredését a legkülönfélébb allegoriák köntösében adják elő. A hős ifjú, ki a szép szüzet megmenti a sárkány körmei közűl, a sárkányt pedig megöli; vagy a ki az üveghegynél lakó óriási madár (a morva oláhságnál patoš) három arany tollát, avagy az élet vizét elhozza s ez útjában a naptól a holdhoz és onnan a szélhez vándorol; nemkülönben a „bolond” Jancsi (hloupý Honza, vagy Janek, vagy Jura = György), ki egyszerre csak meglepi a világot nem sejtett okos ravaszságával, s végűl egy királyleány kezével együtt országot is szerez magának; a gonosz varázslók és boszorkányok, kővé vált vagy különféle állatokká elbűvölt herczegek és herczegnők, óriások, kísértetek és mesés állatok: mindezek a morvaországi szláv nép meséiben is megvannak. Itt is emberi nyelven szólnak az állatok s csodálatos gyümölcsöt teremnek a fák, a mely ha nem épen aranyból vagy ezüstből van, akkor legalább is olyan furcsa sajátságú, hogy annak, a ki belőle eszik, roppant hosszúra nő tőle az orra. Mindazon szép és hasznos dolgok is, melyek a szomszédos országok meséiben tulajdonosukat óhajtott czéljához segítik, minők a láthatatlanná tévő kalap vagy köpönyeg, a bűvös nyereg és gyűrű, melynek a szellemek engedelmeskednek, a kifogyhatatlan erszény és még számos más a morva mesékben sem ismeretlenek.
Ha már most költői értékük tekintetéből hasonlítjuk össze egymással a különböző morvaországi néptörzsek meséit: akkor kétségtelenűl a morva oláhságé a pálma. A mi meséikben kiváltképen vonzó, az tősgyökeres és fölötte naiv eredeti világnézetük. A szláv népeket általában jellemző, inkább passzív és türelmes kitartás főkép ő náluk nyilvánúl felötlően. A szörnyeteg ellenségeken végűl diadalmaskodó mesehős érdeme rendesen nem annyira hőstetteiben, mint inkább abban áll, hogy néha valósággal ember fölötti kitartással állja ki a legnagyobb kínzásokat és szenvedéseket, vagy legalább abban, hogy a legcsábítóbb kisértésnek is ellenálló önuralmat tanúsít s egyúttal a legpontosabban követi a kapott tanácsokat és teljesíti megbízatását. A morva mesék hősnői pedig többnyire a varázslat alól kiszabadítandó személyért tanúsított határtalan önfeláldozásukkal mutatnak hősi lelkületet. E tekintetben a legszélső állhatatosságig az a királyi anya megy, ki még akkor sem mondja meg, mit látott az elátkozott kastély tilos szobájában, mikor egymásután valamennyi gyermekét mindjárt születésük után megölik; hallgatása volt ugyanis a varázslat megszűntének föltétele. A hőstetteket szörnyetegek és óriások elleni küzdelmében a hős rendesen csodatévő tárgyak segítségével hajtja végre, melyeket valamely, iránta jóindúlatú lény ad néki s a melyek használatánál bizonyos varázsigét kell elmondani. A szelíd szláv lelkülethez képest a hősnek, ki czélt akar érni, szerénynek és jószívűnek kell lennie. Általán véve szépen ki van fejezve a morvaországi szláv nép meséiben az erkölcsi és a vallásos érzület. Nevezetesen a szegények iránt tanúsított szívtelenség oly nagy bűn a nép szemében, hogy az az ördög, a ki a szegénytől ellopja annak alamizsnáját, még a pokolnak sem elég jó, s büntetésűl három évig a földön kénytelen szolgálni. Csak a gonoszszal való harczában szabad a mese hősének minden fegyvert és harczmodort használnia, olyanokat is, melyek nem épen egyeztethetők össze a lovagiasság szabályaival. Azt a tréfás szerepet, melyben a gyengébb ember a jóval hatalmasabb ördögnek az eszén túljár, rendesen egy vargával játszatja el a morva mese.
A tulajdonképeni mesehősök többnyire az alsóbb néposztályból valók: tisztes mesteremberek, egyszerű parasztok, pásztorok és közkatonák ama választottak, kik a kitűzött nagy föladat teljesítésére hivatván s általa a mesevilág legmagasb méltóságaiba jutnak. A nép ugyanis szegény életkörűlményeivel beérő természete mellett sem becsűli magát értékénél alább, s így koránsem tartja még egy királyi herczegnek a méltóságán sem alólinak, hogy oláh pásztorköntösbe öltözve versenyezzen valamely királyleány kegyeért.
