Zene. D'Elvert Keresztélytől, fordította Katona Lajos
Zene.
D'Elvert Keresztélytől, fordította Katona Lajos
D'Elvert Keresztélytől, fordította Katona Lajos
Morvaország műveltségi életében igen kiváló helye van a zenének, s e művészet itt nem az újabb idők terméke, hanem jó régi korban keletkezett, mely legalább is az ország keresztény hitre térésével kezdődik. A nyugati kereszténység behozatalával együtt latin egyházi zene, római énekek és dallamok honosodtak meg a cseh nép lakta országokban, s lassanként mindaz elkallódott, a mi addig a szlávok apostolainak, Cyrillnek és Methódnak buzgólkodása folytán a nemzeti szláv isteni tisztelet alkotórészeképen e földön virágzott vala. Minthogy az egyházi zene s kivált a Gergely-féle templomi ének Rómából teljesen egyöntetűen és egyedűl onnan terjedt el az egész nyugati kereszténységben: a morvaországi egyházi zene ezen legrégibb időkbeli sajátszerűségeiről csak annyiban lehet mégis szó, hogy Balduin, az olmützi székesegyház római születésű esperese (1190–1201) volt az, a ki a templomi karéneket a nappali és éjjeli órák szerint legelőször rendezte s a maga költségén nagy számban szerezte meg a kellő karének-könyveket, sőt maga is költött nem egy szertartási éneket. Hieronymus de Moravia pedig (a ki 1260 körűl élt mint Domonkos-rendű szerzetes a párisi rue St. Jacques kolostorában) messze földön dicsőséget szerzett szülőföldének, mint zeneművész és zenetanár. Hieronymus egyáltalán egyike a legrégibb zeneelmélet-íróknak, s kiválósága már abból is eléggé kitetszik, hogy Demusica czímű értekezését legújabban ismét kiadták. Említést érdemel még Neumarkti János olmützi püspök is (1364–1380), a ki leveleiben (cancellaria) az egyházi ének, de e mellett a világi zene nagy tisztelőjévek és ápolójának is vallja magát. Udvari emberei (familiares commensales et domestici nostri) között említvék Philippus Figellator és Jesco „ludens in ala Boemica”, kik a püspök egyik unokahúgának Kremsierben tartott lakodalmán zenejátékukkal igen kitűntették magukat.
A XV. század második feléből annak a hitét veszszük, hogy a brünni városi tanácstól 1466-ban a Szent Jakab-templom mellett alapított plebánia-iskolában egyebek közt az éneket is tanították. Később a jezsuiták szemináriumai (kik 1572-ben kerűltek Brünnbe s 1578-ban állítottak ott gymnasiumot) és a nagy számmal levő kolostorok voltak ama kor zenészetének megannyi ápolóhelyei, a melyekből utóbb az udvar s a bel- és külföldi nemesség zenekaraik személyzetét toborzották. Montani grófné (Thurn Sibylla Polyxena grófnő) alapítványából 1648-ban a Szent Tamásról nevezett Ágoston-rendi kolostorban egy szeminárium létesűlt, melynek növendékei a brünni zenekedvelők támogatásával még ma is a legkitűnőbb egyházi zenével látják el e tartományi fővárost. A Brünn melletti Obrovitz prémontrei kolostorában is kiváló ápolásban részesűlt a zene. Már Schönauer apátot (megh. 1589) nagy zenebarátként emlegetik. Pawlowici Pawlowsky Szaniszló olmützi püspöknek (1579–1598), ki alatt komolyan munkába vették a katholikus hitélet újjáfejlesztését Morvaországban, a Palestrinával egy rangban emlegetett krajnai Händl (Gallus) Jakab német zeneszerző (1550–1591) volt a karmestere, míg ugyan e minőségben II. Rudolf prágai udvarábs nem kerűlt. Szaniszló utódja a püspöki széken Dietrichstein bibornok (1599–1636), ki alatt a katholikus ellenreformáczió az 1620-i forradalom legyőzetése után végrehajtatott, több zeneművészt is, köztük válogatott olaszokat tartott udvarában, a kiknek éneke nagy sokaságot vonzott a templomba. A Znaim melletti Bruck prémontrei kolostorában 1575-ben a tudós és művészi érzékű Čepirohi Freytag Sebestyén apát (meghalt 1584), ki előbb II. Rudolf császár nevelője volt, 30 fiú számára szemináriumot alapított, melylyel zeneiskola állott kapcsolatban s ennek Haident (meghalt 1607), e kitűnő zenei képzettségű s egyházi zeneművek szerzése terén is érdemes férfiút tette igazgatójává. Ezen intézethez is híttak Olaszországból kiváló zenetanárokat, kik ama kor olasz egyházi zenéjét honosították meg Bruckban és Znaimban. A nem sokára bekövetkezett vallási háborúk idején azonban ez iskola gyors hanyatlásnak indúlt.
A hangszeres zene művelésével leginkább a vándor-diákok és vándor-zenészek foglalkoztak, kik már a XIII. század elején, úgy látszik, egy Bajorországra, Ausztriára, Stájer- és Morvaországra kiterjedt szövetségben állottak. Mikor utóbb a nemesség a költészet és zeneszerzés művészetétől mind jobban elidegenedett, azok a városokban találtak ápolóhelyekre. A morva városok, kivált a királyiak hatóságai nagy becsben tartották a jó zenét s annak művelése czéljára a városi plebánia-templom orgonásain, karmesterein és karénekesein, stb. kívűl még városi műzenészeket („Stadtkunstpfeifer” és „Thurnermeister”) is tartottak, kik a templomi zenénél s utóbb a színházban is kötelesek valának közreműködni, de segédeikkel egyetemben eljegyzések, lakodalmak, vendégségek, tánczmulatságok s más hasonlók alkalmával is hallatták magukat, valamint a vidéki nemességet is mulattatták. Brünnben is voltak ilyen városi zenészek, kiknek feje a „Thurnermeister” (helyesen „Thürmermeister”) volt, míg az utolsó Thunermeisternek, Gabriel Károlynak a halála (1838) után ez állást többé nem töltötték be, hanem több éven át a Szent Jakab plebánia-templom karmesterével helyettesítették, utóbb pedig teljesen megszűntették, helyette azonban (1844-ben) a templom és az új zeneiskola számára zeneigazgatói állást szerveztek.
A német mesterdal is elég jókor meghonosodott Morvaországban. Iglauban legalább, a hol élénk összeköttetésben maradt a német birodalom mesteriskoláival, már a XVI. század második felében vannak nyomai s egész a harminczéves háborúig virágzott, később azonban feledésbe merűl.
A vallási mozgalmakkal kapcsolatban keletkeztek és álltak az ú. n. literátusok karai, a melyek már a XV. század elején teljesen kialakúlt szervezettel működnek. E társúlatok a templomi isteni tisztelet díszének növelésére alakúltak, az egyházi éneket vezették, temetéseken s más vallási szertartásoknál is közreműködtek, s e mellett a betegápolást és a keresztény szeretet egyéb cselekedeteit is gyakorolták. Mindenesetre ápolták és fejlesztették az egyházi ének művelését, s a legtöbb ily egyesűlet cancionalékat vagyis énekeskönyveket is állíttatott össze vagy legalább másoltatott le a maga számára, a minők közűl nem egy igen szép és becses példány maradt fönn. Ilyen egyesűletek úgy a katholikusok, mint a protestánsok és cseh testvérek kebeléből is alakúltak, de majdnem csupán csak szláv nyelvű helyeken (egy német Neutitscheinben és Olmützben?); itt-ott még II. József császár korában történt föloszlatásuk után is fönmaradtak, legalább névleg, tulajdonképeni egyesűleti szervezet nélkűl. A legrégibb eddig ismert literátus-egyesűlet Morvaországban a trebitschi 1516-ból.
Rudolf főherczeg, olmützi bíbornok-érsek.
Amerlingnek a laxenburgi Franzensveste lotharingiai termében levő festménye (1831) után, Hech Vilmostól.
Az úgy nevezett cseh testvérek nemcsak nagy számú egyházi éneket szerzettek, hanem 1587-ben Streyc-Zabřecsky György nevű consenioruk által (született a morvaországi Hohenstadtban) Dávid zsoltárait is versekbe szedették s azokat 1615., 1618. és 1659. évi énekgyűjteményeikben, valamint külön is kinyomatták, a miben a francziák, olaszok, angolok, németalföldiek, lengyelek és magyarok is követték őket. A cseh testvérek énekeskönyvei a németeknél is tetszésre találtak s a németajkú hitsorsosok szükségleteihez alkalmazott átdolgozásban is részesűltek. Az átdolgozók közűl kivált három jeles német énekköltő érdemel említést, ú. m. Weiss Mihály (szül. Neissében, Sziléziában, megh. 1542), ki sok régi huszita-éneket is átdolgozott, Horn vagy Cornu János (meghalt 1547) és Herbert Péter, ki a morvaországi Fulnekben született s a „testvériség” conseniorja volt Eibenschitzben. A cseh-, morva- és lengyelországi testvérek seniorjai és papjai által 1606-ban Morvaországban kiadott énekgyűjtemény a legteljesebb; ezt a testvérek száműzetése után a lengyel Lissában 1639-ben újra kinyomatták. 1661-ben pedig Comenius Amsterdamban adta ki három részben e czímen „Kirchen-, Hauss- und Herzens-Musica”. A cseh huszita-énekeknek e három gyűjteménye kiváló helyen áll az e korban igen nagy számú (a XVI. század vége felé már majdnem 200) német énekgyűjtemények közt, melyek költőinek sorában az iglaui Sperat nevű pap is előfordúl. A Svájczból, Tirolból s egyéb német vidékekről a XVI. században Morvaországba vándorolt s főleg Nikolsburgban, Auspitzban és Austerlitzben megtelepűlt s itt 1622-ben történt kiútasíttatásukig lakó anabaptisták is buzgón ápolták az egyházi éneket.
S ezzel oly korhoz értünk, a melyben Morvaország állami és egyházi állapota nagy átalakúlásokon ment keresztűl, minthogy a forradalom élére állott köznemesség hatalma megtöretvén, a főnemesség által gyakorolt teljes önkényuralom lépett a régi kormányzat helyébe, és a katholikus vallás lett a jezsuiták, kapuczinusok és piaristák új szerzetes-rendeinek segítségével egyedűl uralkodóvá, míg a másvallásúak vagy e hitre térni, vagy pedig kivándorolni kényszerűltek. Most a papság mellett a nemesség is egyik fő pártolója lőn a zeneművészetnek. Midőn a harminczéves háború lezajlása után az ország ismét fölocsúdott kissé, a császári udvar példájára Morvaország főnemesi családjai, a Liechtensteinok, Dietrichsteinok, Rottalok, Althanok, Slavaták, Questenbergek, Podstatzkyk, az olmützi püspökök és mások is fényes kastélyaikban saját udvari színházakat kezdtek építeni, melyekben egyebek közt zeneelőadások is kerűltek sorra. A zene művelése ez úton a nagyobb városokban is meghonosúlt, nevezetesen Brünnben, hol I. Lipót császár óhajtására az udvar legalább télen át tartózkodott, s hol a szűntelen háborúság és ellenséges betörések idején nagyobb biztonság és több társaséleti kényelem is volt található. A Brünn melletti Obrovitz kolostor 1658-ban díszelőadással ünnepelte meg I. Lipót tronraléptét, s Rottal gróf is zenekíséretű vígszíndarab előadásával ülte meg holleschaui kastélyában ez alkalmat. Dietrichstein herczeg, az ország főkapitánya, 1665-ben Brünnben a város előbbkelő köreiből válogatott 60 személylyel adatott elő egy parasztlakodalmat, a melynél bizonyára nagy része volt a zenének is. A Liechtenstein herczegek a morvaországi Eisgrubban s a vele határos ausztriai Feldsbergben lévő fényes kastélyaik falai közt állandó színtársúlatokat és zenekarokat tartottak. Lelkes zenekedvelő volt a Morva- és Csehországban gazdag uradalmakat bíró Questenberg Ádám gróf is (szül. 1678, megh. 1752, mint családjának utolsó sarjadéka), a jarmeritzi pompás kastély építője. Az ő kezdeményezésére nem egy nagy oratoriumot adtak elő Brünnben. Az 1724-ben előadott „Eurystheus” czímű operában, melynek Zeno császári udvari költő írta a szövegét és Caldara császári helyettes-karmester a zenéjét, csupa főrangú hölgyek és urak játszották a császár személyes vezénylete alatt a szerepeket s köztük morva főnemesek is léptek föl.
Wranizky Pál.
Bossler metszete után
A hangversenyek is korán meghonosúltak Morvaországban. Már 1770-ben volt Olmützben egy nagyon kizárólagos szervezetű „zeneakadémia” (vagy „zene-collegium”), mely 1777-től 1811-ig Colloredo Antal Tivadar gróf bíbornok-érsek elnöklete alatt állott. Az olmützi püspökök különben is már régóta ápolták olmützi, kremsieri és wischaui palotáikban a zenét s most annak pártolását már a világi zenére is kiterjesztették, így Schrattenbach gróf (meghalt 1738) és Troyer gróf (meghalt 1758) bíbornokpüspökök, kik gyakrabban tartózkodtak az ország fővárosához közelebb, szép erdő- és vadászterületen álló wischaui kastélyban, hol Schrattenbach tágas színházat rendeztetett be, melyben a kor legjobb drámáit és dalműveit adták elő; Troyer meg, úgy látszik, hagyományképen családjára szállította át a zenekedvelést, mert az 1780-as években Troyer gróf és két fia, kik mindhárman művészi tökéletességgel játszottak a fúvóhangszereken, a zene művelésének megnyitották brünni termeiket, Rudolf főherczeg olmützi érsek fő udvarmestere, Troyer Ferdinánd gróf és titkos tanácsos pedig szintén egyike volt a legkitűnőbb klarinétjátszóknak.
Nagy hírre emelkedett kivált Haugwitz gróf (megh. 1842) namiesti zenekara; Zsófia nevű neje, született Fried grófnő (megh. 1835), Swietlauban hetenként egyszer-kétszer a saját költségén képeztetett és tartott s legalább 48 zenészből álló boikowitzi karral adatta elő a legjobb mesterek nagyobb szerzeményeit. Az utolsó császári udvari fő zenegróf, Podstatzky-Liechtenstein Adolf (megh. 1849), színházat tartott teltschi kastélyában, a hol a legnagyobb operák is fényes fölszereléssel és nagy művészi tökéletességgel kerűltek előadásra; ezenkivül tizenkét emberből álló fúvó-zenekart tartott a saját költségén. Mióta a Daun, Stadion, Trautmannsdorf és Pallavicini családok lakják a jamnitzi kastélyt, azóta itt szakadatlan sora járta a hangversenyeknek és színi előadásoknak, tűzijátékoknak, tánczmulatságoknak és egyéb ünnepélyeknek. Sőt a nagyon mulatságkedvelő Trautmannsdorf grófnő minden hivatalnokától megkövetelte, hogy vagy valamely hangszerhez értsen művészileg, vagy legalább jól képzett énekes legyen. Seilern gróf lukovi kastélyának kiváló hírű vadász-zenekara Metzner zeneigazgató személyes vezetése alatt tartott a gróf Sereny-féle Luhačovitz gyógyfürdő terén jótékony czélra egy sétahangversenyt.
Már a múlt század második felében is élénkebb lehetett a zenészet ápolása Brünnben. Lasser hegedűművész a nemesség támogatásával (az 1780. s következő években) nagy tetszéssel fogadott hangversenyeket rendezett. A német opera kivált Brünnben volt igen kedvelt. 1786 és 1787-ben tizenkét különféle hangversenyt tartottak. 1797 márcz. 17-én 120 személyből álló külön zenekar adta elő a „Mährens Brüderbund” (Morvaország testvéri szövetsége) czímű zenekölteményt, melynek Franzky írta a szövegét és Rieger a zenéjét. Az előadás jövedelmét a hadviselési alaphoz való járúlékúl ajánlották föl. Efféle hazafias és jótékonyczélú hangversenyek megmutatták, mit tehet az erők egyesítése. A háborús idők különben az egyesületi életnek nem igen kedveztek, de mégis létrejött Brünnben az első osztrák zeneegyesűletek egyike. Az olaszországi philharmoniai társúlatok mintáját a Laibachban (1794) és Klagenfurtban (1803) alakúlt egyesűletek után ugyanis Brünnben is összeállt 40–50, többnyire a hivatalnoki osztályból kerűlt tag, kik nyaranta az „Augarten” termében hetenként egyszer a legújabb és legjelesb zeneműveket adták elő. Az 1805. évi franczia betörés lehetett ez egyesűlet föloszlásának az oka, mert 1806 aug. 1-én a „műkedvelő zenészek társúlatának igazgatósága” a régebben fönnállott brünni műkedvelő-hangversenyek fölelevenítésének egy tervezetét adta ki. De ennek a működéséről sem tudunk semmi egyebet annál, hogy e „philharmoniai társaság” közreműködött egy Rieger karmester szerzette cantata előadásán, a melyet 1808 május 3-án tartottak a redoute termében, a védhimlőoltás intézményének megünneplésére. Ettől fogva ismét hosszabb idő múlt el, míg zenei előadások végett való egyesűlésről megint szó lehetett.
A zeneművészet egy másik ápolóhelye a színház lőn. Abban az időben, mikor a morvaországi Sonnenfelsnek II. József császár támogatásával sikerűlt a Paprika Jancsit a színpadról száműznie s a színházat a nép művelődésének helyévé avatnia; mikor 1776-ban a bécsi Burg udvari színháza német „nemzeti színház” czímen olyan intézetté fejlődött, a mely 30 évvel később már Németország összes színpadjainak mintáúl szolgálhatott: Brünn is egyikével dicsekedhetett már Ausztria legjobb és legrendesebb színházainak, a melyben főleg a német operákat oly jól adták s annyira kedvelték, hogy József császár innen ültette át e műfajt Bécsbe; hol 1778-ban adták elő tetszést aratva a „Bányászok” czímű első német operát. A közeli Bécscsel való sűrű érintkezés kedvező hatása mellett a brünni színház állandóan egy színvonalon maradt más nagyobb tartományi fővárosokéival. Az időközben keletkezett olmützi, iglaui és znaimi színházakban is művelték a színmű mellett, a mennyire tehették, a zenét is. Brünnben különösen a három Blumenthal testvér és Strauss József színházi karmester szereztek maguknak a zenészet fölvirágoztatásában érdemeket. Rieger Gottfried zeneszerző és karmester pedig nagyobb zeneművek előadatásában buzgólkodott sikerrel.
Az 1830. év táján kezdődött Bukuwky Mihály grófnak széles körre kiterjedő s igen hathatós tevékenysége a zeneművelés terén, melynek szívós kitartással szorgalmazott czélja egy zeneegyesűlet alakítása volt. Streit Ede, Nowotny József András és Rieger Gottfried hármas szövetsége vette kezébe a Bukuwky gróf rendezte zeneelőadások művészi vezetését. Bukuwky gróf, hogy a komolyabb zene iránti érzéket éleszsze, terjeszsze és erősítse, bécsi mintára egész sorozatát rendezte az ú. n. „concert spirituel”-eknek. Egy bizottság, melyet Forgách báróból, dr. Jeitteles orvosból és Haupt nagykereskedőből szervezett, 1839- és 1840-ben megkezdette a hangversenyeket, melyek a többnyire klasszikus remekművek szélesebb körben való megismertetése által igen nagy hatást tettek. Mikor Bukuwky 1841-ben vidékre költözött, egy társaskör alakúlt, mely szintén igen csínos hangversenyeket rendezett, de nem volt hosszú életű; a zenét ez időtájt inkább a magánkörökben ápolták. Midőn 1851-ben Bukuwky ismét visszatért Brünnbe, négy lelkes ifjú: Brand, Pegscha, Křizkowsky és Burzina, vonósnégyes-társaságot alkottak, melynek tanúlmányait Pegscha, az Ágoston-rendiek Szent Tamás kolostorának kanonokja vezette, ki igen képzett zenész s egyúttal zeneszerző is volt. A négyes kitűnő előadásai arra indították Bukuwkyt, hogy 1852-től 1857-ig négyes-esték hosszabb sorozatát rendezze, melyek élénk részvétnek örvendtek s tetemes jövedelmüket jótékony czélokra juttatták. E négyes-előadásoknak folyton emelkedő művészi színvonalával együtt fokozódott a közönség érdeklődése és az utóbb zongora-darabokkal s más kamarazene-művekkel is élénkített műsorú hangversenyek látogatottsága is. Pegschának 1857-ben Olmützbe költöztével e hangversenyek abbamaradtak ugyan, de hatásuk nem múlt el.
Mint az eddigiekből kitetszik, Morvaországban már jó régi idő óta művelik a zenét még kisebb városokban is, s idő haladtával mind sűrűbben találkozunk azzal a törekvéssel, hogy kisebb vidéki városokban is előadjanak nagyobb zeneműveket, mint a 40-es években Kromauban, Porlitzban, Eibenschitzben és Ullersdorfban. A zenei érzék terjesztéséhez tetemesen hozzájárúltak a katonai zenekarok is, melyek a helyőrséggel bíró városok közönségét a legújabb zenei termékekkel elég hamar megismertették; mindenesetre nagyobb részük volt ez érzék fejlesztésében, mint a veterán-egyesűletek zenekarainak, melyekkel osztoztak a nyilvános tánczmulatságok zenéjének szolgáltatásában, a mi hajdan egészen a czéhbeli zenészek dolga volt. E polgári zenekarok Strauss és Lanner vezetése alatt érték el virágzásuk tetőpontját. Brünnben 1841-ben Winiker könyvkereskedő úgy klasszikus, mint könnyebb divatos zeneművekre berendezett hangjegy-kölcsönkönyvtárt alapított, Hnogil és Wutschek zenészek, valamint Brünn városa pedig zeneiskolákat. Élesztette s folyton ébren tartotta a zeneművészet iránti érdeklődést a zeneelőadások nyilvános megbírálása a helyi lapokban is (kivált a „Moravia” 1838–48. évi folyamaiban), nevezetesen pedig a Schmidt kiadásában 1840 óta megjelenő „Wiener Musikzeitung” czímű szaklapban, melynek Morvaországból Laurencin gróf, Leitner, Sturm, Schön-Engelsberg voltak szorgalmas levelezői. A zeneművészet ápolására irányúló eszközökben tehát, mint látnivaló, nem volt hiány; de annál érezhetőbb volt az iskolai elemi kiképzésnél többet adó olyan intézet s a szétszórt művészi erőket kivánatos együttműködésre egyesítő olyan szervezet hiánya, a milyet a harminczas és negyvenes évek forradalmi mozgalmai következtében aggodalmaskodó kormány nem engedett létrejönni.
Lassanként azonban Bécsből mégis csak megindúlt Ausztria zeneéletének föllendítése. A német dal, melynek Ausztriában Mozart, Beethoven, Schubert, Morvaországban pedig Müller Venczel (megh. 1835), Pazdirek (Gotthard) s a Sziléziában (Engelsbergben, 1825) született, de Olmützben kiképzett Schön Ede (Engelsberg), „minden német egyesűlet e legkedveltebb dalszerzője”, továbbá Fiby, Pivoda és mások fényes hírnevet szereztek, – morva földön is mind több kedvelőre tett szert, de nem maradt el mögötte a cseh dal sem. Az 1809-ben Zelter által Berlinben megalapított daloskörök (Liedertafeln), vagyis négy- és többszólamú énekek előadására alakúlt férfidalegyesűletek, melyek 1818-ban már egész Németországban el valának terjedve, nemkülönben az ezek után alakúlt s a tagok fölvételében kevésbbé kizárólagos más hasonló társúlatok nevezetes tényezővé emelték a férfikaréneket az újabb idők zeneművelésében. A szabadabb közélet s a föléledt dalkedvelés Morvaországban is szép számú dalegyesűletet teremtett, még pedig az 1848 óta mind élesebbé vált nemzetiségi kettéoszlás folytán német és cseh nyelvűeket. Ennek a korszerű áramlatnak köszönhető Bukuwky gróf buzgó közreműködése mellett a brünni zeneegyesűlet létrejötte is, mely az időközben fölpezsdűlt politikai élet hatása alatt végre, 1862 november 22-én megalakúlt.
Az egyesűlet igazgatósága teljes buzgalommal fogott föladata megoldásához, mely abban állott, hogy a zeneművészet ügyén gyakorlati és elméleti oktatás, valamint zeneelőadások rendezése útján mentűl többet lendítsen. A legelső és legégetőbb szükségnek mutatkozó zeneiskola ugyan az erre fordítható pénz szűk volta miatt csak 1866 április elsején nyílhatott meg, de az 1868 okt. 10-én a brünni zeneegyesűlet művészeti igazgatójává lett .Kitzler Ottóban kitűnő képzettségű tanerőt és derék hangversenymestert nyert. Az egyesűleti zeneiskola hírneve csakhamar oly jól meg is volt alapítva, hogy 1871-ben már a városi zeneiskola vezetését is rá bízták, 1873-ban és 1874-ben pedig azt véle teljesen egygyé is olvasztották. Azon mértékben, a mint az állam, az ország, a város és a morvaországi takarékpénztár részéről nyújtott segélyek által gyarapodó jövedelem engedte, növelték az osztályok és tanítási órák, valamint a tanárok számát, úgy, hogy az iskolának 1891 április 1-én megért 25-éves jubileumáig már 4.101, illetőleg 4.300 férfi- és nőtanítványa s 542 osztálya volt, a melyekben zeneelméletet, éneket, hegedűt, gordonkát, nagybőgőt, fuvolát, oboát, klarinétot, bádogfuvóhangszereket és zongorát tanítottak. Az iskola ma már mind jobban kiemelkedik csupán fővárosi jellegéből s mind közelebb áll ahhoz, hogy az egész ország zenei kiképzése ügyének szolgáljon, midőn tantervében úgy a gyakorlati, mint az elméleti zenetanítás színvonalát szűntelen emelni törekszik s következetesen azon czél felé halad, hogy valódi zeneművészeti conservatoriummá fejlődjék.
Másik irányú működést hangversenyeivel fejt ki az egyesűlet, nagyobb zeneműveket adván elő évenként rendesen négyszer s ezenkivűl alkalmilag többször is. Az eddig előadásra kerűlt zeneművek három évszázadot ölelnek föl s Palestrinával kezdődve és Scarlattit, Tartinit, Viottit, Cimarosát és Paisiellót nem mellőzve a jelenkorig terjednek. A többnyire valamely nagy nyitánynyal kezdődő előadások fő darabjai rendesen symphoniák vagy oratoriumok s más zenekari művek voltak, melyek közűl a tisztán egyházi jellegűek sincsenek kizárva. De drámai zeneműveknek nem szorosan színpadi föltételekhez kötött részletei is kerűltek egyes esetekben előadásra. Vegyes és női énekkarok is szereztek a műsornak némi változatosságot. A kamarazenét azonban kevéssé művelték, minthogy 1867 óta úgyis szándékban volt ennek a számára külön egyesűletet alakítani, mely végűl létre is jött.
Most pedig az ország más kiválóbb városainak zenei állapotát kívánjuk ismertetni. Ezek közt az első hely Olmützöt illeti meg, minthogy ott kedvező föltételek mindenkor élesztették és ápolták a zenére való hajlamot. E föltételek közé tartozik a városnak majdnem az ország szívében való fekvése, továbbá az, hogy érseki székhely és dúsgazdag káptalanja van, nemkülönben az ott sokáig fönnállott főiskola, melynek tanúlói már a város kietlen környéke miatt is inkább a társas mulatságokban s azok közt első helyen a zenei előadásokban kerestek szórakozást; ide sorolandó még a zeneügyet támogatni mindig kész városi hatóság is, mely városi zenekart szervezett nemcsak a Szent Móricz plebánia-templom szolgálatára, hanem a színházi zene ellátására is. Hatalmas lendűletet nyert Olmütz zenészete Rudolf főherczeg bíbornokérsek által, ki 1788-ban született, s 1819-től 1831-ben bekövetkezett haláláig viselte e méltóságot. A főherczeg maga is zongorajátszó és gyakorlott vezérkönyv-olvasó volt; szerzeményei is vannak s neve elválaszthatatlan Beethoven lángszellemétől, mert ő is egyike volt a bonni mester azon pártfogóinak, kik őt évidíjjal állandóan Ausztriához fűzték. Ezért való háláját Beethoven D-dur Opus 123 (Missa solemnis) czímű miséjének ajánlásával rótta le. E mise a főherczegnek az olmützi érseki székbe való beiktatása ünnepére volt szánva, de a mester csak 1822-ben készűlt el vele, s a mű nyomtatásban csak 1827-ben jelent meg latin nyelvű ajánlással. Olmütz városának élénk zenei érzéke későbbi időben is szembetűnően nyilvánúlt úgy a Chotek gróf (megh. 1836) és Sommerau-Beckh (megh. 1858) érsekek által rendezett, mint a nyilvános hangversenyek alkalmával. Ez utóbbi maga állott az 1852-ben a Kallina és mások által alapított zeneegyesűlet élére. 1861-ben egy férfi-dalegyesűlet, 1862-ben egy kamarazene-társúlat és 1869-ben egy egyházi zeneegyesűlet is alakúlt Olmützben, de e két utóbbi rövid pályafutás után föloszlott; helyükben azonban 1888-ban egy női énekkar-egyesűlet keletkezett, mely a zene- és férfi-dalegyesűlettel szövetkezve nagyobb zeneművek előadását is lehetővé teszi. A „Žerotin” néven 1880-ban alakúlt szláv zeneegyesűlet is igyekszik hangversenyei iránt kiváló zeneköltők és művészek – mint pl. az ünnepelt Dvořak – megnyerése által és újdonságok bemutatásával fokozódó érdeklődést biztosítani s nevezetesen zenekari előadásait magasabb művészi színvonalra emelni.
Müller Venczel.
Wolf F.-nek Decker György 1835-iki rajzáról készített kőnyomata után.
Iglauban a lakosság nagy részvételével alakúlt már 1819-ben egy zeneegyesűlet, az első és sokáig az egyetlen az egész országban, mely egy zeneiskolával kapcsolatban létesűlt. Ennek, valamint az egyesűletnek is sokáig Pokorny János Ferdinánd zeneszerző és templomi karmester volt az igazgatója, ki 1870-ben halt meg. Az egyesűlet egy ideig szépen virágzott; később azonban a katonai zenekar távoztával és az 1852-ben alakúlt férfi-dalegyesűlet versengése folytán hanyatlásnak indúlt s 1862-ben föloszlott. 1860 óta a férfi-dalegyesűlet viszi Iglau zenészetében a vezérszerepet, s a város által 1860-ban szervezett és a templomi, színházi meg hangversenyzene ellátására hivatott zenekar, valamint egy női énekkar támogatásával, Fischer Henrik Ágost városi zeneigazgató, tanár és zeneszerző (szül. Iglauban 1828) vezetése alatt szép sikerrel működik.
Znaimban Müller Ferencz, az akkori városi karmester, korábban a cs. kir. udvari opera tagja s ép oly kitűnő hegedűművész, mint a mily derék karmester, a húszas és harminczas években már annyira tudta vinni, hogy nagyobb zenekari műveket is szép sikerrel adathatott elő. Bizonyos akadályok azonban, a melyekkel működésében találkoznia kellett, utóbb kedvét szegték s lemondott zeneigazgatói állásáról, egészen a mindennapi zene, kivált a tánczzene művelésének adván magát. Ettől fogva hosszú időn át parlagon hevert Znaimban a nagyobb zenei szerzemények művelése. Csak Fiby Henriknek (szül. 1834-ben, Bécsben) az akkortájt alapított városi zeneiskola igazgatójává 1857 szept. 20. történt meghivatása óta állott be nevezetes fordúlat a város zenészetében. A fiatal és művészetéért lelkesedő, e mellett ritka szép ismeretekkel bíró s eszményi törekvésű igazgató lankadatlan buzgalommal látott a rendszeres zeneművelés útjainak egyengetéséhez. Mindenek előtt szervezte a zeneiskolát, városi zenekart alakított s végül sikerűlt neki a zeneegyesűletet is megalapítania, mely immár Morvaország szűkebb határain túl is ismert névre tett szert s ma a helybeli zenészet fő ápolóhelye és egyszersmind irányítója. Az egyesület 1861 decz. 10-én lépett egy nagy hangversenynyel a nyilvánosság elé. Skalla Ferdinánd tanár a vezetője, de a zeneigazgató még mindig Fiby, ki zeneszerzőűl is kiváló hírű. Főkép hazafias kardala, az „Österreich, mein Vaterland”, tette nevét Ausztria minden dalegyesületében ismertté, „Hymne an den Unendlichen” czímű szerzeménye pedig hona határain túlra is elvitte hírét. A znaimi zeneegyesűlet kebelében született meg a déli morva dalegyesűletek szövetségének eszméje is, a melybe mai napság 15 egyesűlet s 300 tag tartozik.
A szövetség fő helye Znaim s az ottani zeneegyesűlet a feje. Általában kevés város dicsekedhetik olyan jól szervezett községi zeneiskolával, mint Znaim. Ez intézet 1857-ben egyelőre csak mint elemi zeneiskola nyílt meg 160 tanúlóval, de azóta folyton bővült, úgy, hogy 1891-ben Fiby igazgatón kivűl (ki az intézetnek megalapítása óta vezetője) még három tanár heti 82 órán 204 tanúlót oktatott benne.
Wiesenbrunni Kiesewetter Rárael György.
Hähnisch kőnyomata után (1847).
Kremsier érseki székvárosban már 1688-ban állított egy, a piaristák vezetése alá helyezett fiú-szemináriumot Liechtenstein-Kastelkorn Károly gróf püspök, a tudományokban és művészetekben való általános kiképzés mellett kivált a zenében való jártasság elsajátítására, hogy a növendékek a káptalani templom isteni tisztelténél közreműködhessenek. 1868-ban pedig a zongorajátszó és lelkes zenebarátnak ismert Benesch Ágost ügyvéd alapított nemcsak zeneegyesűletet, hanem zeneiskolát is. 1864-ben férfi-dalegyesűlet is alakúlt itt „Concordia” néven, mely a zeneegyesűlettel vállvetve buzgón munkálkodik. 1882-ben a város egy cseh zeneiskolával is gyarapodott.
Az eddig említett nevezetesb városokon kivűl még számos olyan van Morvaországban részint a nagyobbak között, minők Prossnitz, Neutitschein, Ostrau, Sternberg, Schönberg, stb., részint azonban a kisebbek sorában is, nevezetesen Wischau, a hol a zene kiváló művelésben részesűl; sőt kisebb mezőváros és falu is sok volna említhető, a melyben a zenének, de főleg az éneknek szép számú buzgó művelője akad.
Főkép Ausztria politikai és társadalmi újjászületésének esztendeje, az 1861-ik év volt ezen a téren is igen termékeny. A bécsi férfi-dalegyesűlet példáján fölbuzdúlva, Ausztria minden részében alakúltak kisebb dalkörök, mindenfelé szervezkedtek újabb meg újabb egyesűletek, így magában Morvaországban tíznél több, melyek közűl némelyek, mint a brünni, olmützi és znaimi, a maguk elé tűzött szép czélhoz teljesen méltó buzgalmat is tanúsítottak. A schönbergi dalünnepen 1863-ban ezerkétszáz énekesnél több jelent meg negyvenkilencz egyesűlet képviseletében Morvaországból (huszonhét), ausztriai és porosz Sziléziából, Csehországból és Ausztriából. Az első díjakat e versenyen a brünni és olmützi dalegyesűletek nyerték el. 1872-ben már száznegyvennégy dal- és tizenöt zeneegyesűlet volt Morvaországban; 1887 végén pedig a német dalkörök száma körűlbelűl százra, az önálló cseheké pedig mintegy nyolczvanra rúgott. A német dalosszövetség mintájára, melyet 1862-ben száztizenegy dalegyesűleti kerületi képviselet 45.000 taggal alapított meg Coburgban, az egyes osztrák tartományok is ilyen szövetkezetekbe szervezkedtek 1862 óta.
Morvaországban a znaimi székhelyű déli morva szövetség volt 1886-ban az első ilyen a német nyelvűek között, melyhez tizenöt egyesűlet csatlakozott négyszáznegyvenkét taggal. Nem sokkal utóbb egy egész Morvaországra kiterjedő újabb szövetkezet következett, melynek megalakításához ugyan már a brünni férfi-dalegyesűlet huszonhat éves fönnállásának 1885-ki megünneplése adta még az első erős buzdítást, a hol messze vidékekről kétezernél több énekes gyűlt egybe, – az eszme azonban csak 1886 deczember havában testesűlt meg, a mikor huszonhilencz egyesűlet ezeröt taggal azonnal csatlakozott a szövetséghez s Morvaország többi hatvan egyesűletét is fölszólította a csatlakozásra. E szövetség kötelékébe annak alapszabályai szerint csak német nyelvű egyesűletek tartozhatnak s a külső németországi dalár-szövetséggel való további kapcsolat módja is körűl van ez alapszabályokban írva. A szövetség első ünnepe 1889-ben volt Neutitscheinben, a hol negyven morvaországi és sziléziai dalegyesűlet vett részt hétszáz taggal, és kétezer más német dalegyesűlethez tartozó tag volt jelen vendégűl. Ott volt továbbá ez ünnepen a Kuhländchennek és az Odera-vidéknek majdnem egész német lakossága. A szövetség vezetőségének Olmütz a székhelye.
A zene iránti érzék fejlesztésében részük van még az ország különböző helyőrségi városaiban lévő katonai zenekaroknak is, melyek alkalmilag e városokon kivűl is hallatják magukat, továbbá a különféle városi, polgárőrségi, lövészegyesűleti, sőt paraszt zenekaroknak, valamint a fűrdőhelyek, ipartelepek és bányaművek zenekarainak is, a melyeknek tarka sorában ne feledkezzünk meg a brünni postaszolgák, aggharczosok és a vakok-intézete zenekarairól se.
Ha a zene ápolására szolgáló egyéb eszközöket s ezek között különösen azokat is számba kívánjuk venni, melyek a legkisebb falvakban is hozzájárúlhatnak az ezen művészet iránti érzék fölébresztéséhez vagy fejlesztéséhez, akkor kivált a századok óta dívó orgonajátszásról kell megemlékeznünk. Az orgonazenének Morvaországban régóta kitűnő ápolóhelyei valának a kolostorok, de számos néptanító is kitűnt e téren. A legkiválóbb orgonaművészek azonban a két főváros, Brünn és Olmütz templomaiban működtek. Emitt Exler, Glatz, Hartenschneider, Klein, Kohper, Kunert, Müller, Pilhatsch, Patrzelka, Richter, Trousik; amott pedig Albrecht, Beranek, Bogner, Kott, Neruda, Pohorny, Raczek, Siegl János (Ausztria és Németország legjelesb orgonaművészeinek egyike, meghalt 1883), Streit Lipót és Ede s Petyrel Ágost említendők, kinek orgonahangversenyei az új német casino (a „deutsches Haus”) termében igen látogatottak. Az országban fönnálló tanító- és tanítónőképző intézetek az orgonajátszást is fölvették tantervükbe. A számos morvaországi hírnevesb orgonakészítő közűl csak a Sieber családot említjük a XVII. század végéről és a XVIII-nak elejéről, Harbichet, Molltort, Mikschát, Komineket Brünnben; a Rieger-czéget a szomszédos Jägerndorfban, mely a legutóbbi időben világhírűvé lett s Morvaország számára is szállított néhány igen szép művet, ú. m. a német casino („deutsches Haus”), az evangelilus templom és a cseh tanítóképző intézet orgonáját Brünnben, valamint a mährinch-ostraui új nagy templomét. Jeles orgonakészítők még a maiak sorában a beckengrundi Kolb, a neutitscheini Neusser és a Brauner testvérek Mährisch-Neustadtban.
Egyéb hangszerek gyártása terén is kitűntek egyesek, mint a prémontrei Divis (meghalt 1765) Bruckban, ki nemcsak villámhárítót, hanem egy sajátszerű hangszert is talált föl, melyet ő Dervis d'or-nak nevezett el. Bartl olmützi tanár (meghalt 1813) találta föl a billentyűs harmonikát, Bachtnann Vilmos, a kitűnő zongoragyáros pedig (meghalt 1856) Brünnben, valamint az olmützi Heinrich, a brünni Spurny (egy művészi alkotású hengermű föltalálója) s az ugyanoda való Buchta és még mások szintén kitűntek mesterségükben.
Az egyetemes zenetörténelem tágabb körében is találkozunk egész sor olyan névvel, melyeknek viselői úgy a zeneszerzés, mint az előadói művészet, vagy a birálat terén is kiváló hírnevet szereztek s legalább születésüknél fogva Morvaország büszkeségei, habár tanúlmányaikat részben másutt végezték és működésük sem szorítkozott pusztán e tartományra. Itt első sorban az 1709-ben Holleschauban született Richter Xav. Ferencz zeneszerzőt és karmestert kell említenünk, ki mannheimi udvari zenész lett, majd 1747-től fogva 1789-ben bekövetkezett haláláig a strassburgi székesegyház karmestere volt. Richter huszonhat symphoniát, továbbá vonósnégyeseket, triókat, miséket s egyéb zeneműveket szerzett s egy zenetanítási elméleti művet is hagyott hátra, melynek kiválóságát az is eléggé jellemzi, hogy még 1804-ben francziára fordították.
Az egykor Bécsben igen ünnepelt és termékeny Kauer Ferdinánd zeneszerző klein-thayai származású volt; symphoniákon, egyházi és kamarazene-műveken kivűl mintegy kétszáz operát és daljátékot szerzett, melyek közűl a „Donauweibchen” (A Duna tündére) legalább kisebb színpadokon még ma is műsoron van. Hírnevénél azonban ő maga tovább élt s nyolczvan éves korában mint a bécsi lipótvárosi színház brácsása halt meg (1831-ben); Grillparzer az ő későbbi sorsát szőtte belé „Der arme Spielmann” (A szegény zenész) czímű költeményébe.
A Wranizky művészcsaládból az egyetemes zenetörténelem terén is hírnevessé vált Pál és Antal nevű testvérek említendők, kik mindketten Neureischben születtek. A jelesebb Pál ama szerzők csoportjába tartozik, kiket Riehl „isteni filiszteusok”-nak nevez. 1756-ban született és szülőhelyén nyerte első zenei kiképzését, később pedig Iglauban és Olmützben tanúlt, húsz éves korában Bécsbe kerűlt s ott tanúlta a zeneszerzés elméletét Haydn karmestersége alatt hegedűse volt az Esterházy-féle zenekarnak s 1785-től haláláig (1808) a bécsi cs. k. udvari operaház zenekari igazgatója. Operái közűl „Oberon”-ját (1790) tartjuk említendőbbnek; írt továbbá ballet- és színmű-zenét, stb. Sajátszerű osztrák színezetű művei közűl vagy ötven megjelent nyomtatásban is, szerzeményeinek jó része azonban kézirat maradt. – Öcscse és egyúttal tanítványa, Antal, 1761-ben született; szintén hegedűművészszé képezte magát; majd Bécsben Mozart, Haydn és Albrechtsberger tanítványa lett és megnyerte Lobkowitz József herczeg pártfogását, ki őt 1794-ben zenekara igazgatójának hívta meg; 1819-ben halt meg Bécsben. Számos szerzeménye közűl a legtöbb kézíratban maradt, csak kevés jelent meg nyomtatásban.
Titl Antal Emil.
Eybl kőnyomata után
Ugyanez időből való Krommer Ferencz és Lauska Szer. Ferencz is. Krommer, a termékeny és kedvelt zeneszerző, 1760-ban született Kamenitzben; hegedűművész, majd 1814-ben bécsi udvari karmester lett s egyebek közt hatvankilencz vonós négyest, symphoniákat, indulókat, fuvola- és klarinét-hangversenyeket írt; 1831-ben halt meg Bécsben. Lauska mint jeles zongoraművész vált ki, Albrechtsberger tanítványa és sokoldalú zeneszerző volt; 1764-ben született Brünnben és Berlinben halt meg 1825-ben.
Amaz idők egyik legérdekesebb alakja Müller Venczel, kinek művei iránt még Beethoven is érdeklődött; mint op. 121 a. jelzésű műve tanúsítja. Müller kiválósága Riehl zenetörténetíró szerint abban van, hogy varázsjátékos bohózataiban oly fölűlmúlhatatlanúl eltalálta a német vásári és csapszéki népénekes-hangot, s a német népdal e sajátszerű fajtájának minden külső nyersesége mellett is meglévő költői gyöngéd lelkületét kitűnően tudta a színpadon megszólaltatni. E mellett telivér osztrák s minden izében nemzeti zeneszerző volt. Müller Venczel 1767-ben született Nagy-Szombatban; igen korán a brünni színházi zenekarhoz kerűlt, s ott első operettejeit Dittersdorf modorában írta, ki barátja és tanítója volt; a még csak tizenhat éves ifjút első műveivel aratott sikerei folytán csakhamar első karmesterré tették; 1786-ban pedig a bécsi lipótvárosi színházhoz hívták meg. Minden fajtájú zenekari és énekszólamú műveket írt s daljátékai, varázsjátékos operái és bohózatai egy ideig zajos tetszést arattak. Sokat emlegették annak idején kivált „Az új vasárnapi gyerek”, „A prágai nővérek”, „A varázsdob”, „Az ördögmalom” czimű munkáit. A „Prágai nővérek” czímű operájából Beethoven is átvett egy témát s az „Ich bin der Schneider Kakadu” kezdetű dalra változatokat írt zongora, hegedű és gordonka számára, melyek 1824-ben jelentek meg Bécsben. Müller szerzeményei – sokat tekintetbe sem véve – kétszázhuszonnégy darabra rúgnak. 1835-ben halt meg a Bécs melletti Badenben.
Alapos tanúltságú zeneíró volt Wiesenbrunni Kiesewetter Ráfael György, ki 1773-ban született Holeschauban és 1850-ben halt meg Badenben Bécs mellett. Szülei államhivatalnoknak szánták s ő az udvari haditanács tisztviselője, utóbb pedig udvari tanácsos lett; 1843-ban nemesi rangot nyert. Zsenge gyermekkora óta igen kedvelte a zenét; maga is több hangszeren játszott; Albrechtsbergertől és Hartmanntól tanúlta a zeneszerzés- és ellenpontozástant, utóbb abban lelte kedvét, hogy régi zeneművekből gazdag gyűjteményeket válogatott egybe; s a zeneelmélet tudományos része volt a kedvelt tanúlmánya, a melynek terén kiváló tekintélyre is tett szert. Főbb művei közűl csak „A németalföldiek érdeme a zeneművészet terén” (a hollandi akadémia pályadíjjal tűntette ki), „Arezzói Guido”, „Az arabsok zenéje”, „Pythagoras oktávája” czíműeket említjük.
Már inkább századunk első felébe tartoznak Strauss József brünni hegedűművész, Fischhof bučovitzi zongoraművész, a zeneszerzésben és hegedűjátékban egyaránt kiváló Ernst Henrik Vilmos és Waldmüller Ferdinánd zeneszerző, mindketten brünniek, kiknek másodika Waldmüller Ferdinánd György hírneves életképfestő és Weidner Katalin akkoriban Brünnben szerződtetett udvari operaénekesnő fia volt. Ugyan e kor kiváló zeneszerzői sorába tartozik s különösen kiemelkedik még közűlök is Titl Antal Emil, ki 1809-ben született Pernstein várában s 1882-ben halt meg Bécsben. Rieger Gottfriednál Brünnben tanúlta a generalbassust; már ez időben is szerzett egy nyitányt, mely Brünnben és egyebütt is előadásra kerűlt; tizennyolcz éves korában írta első operáját, a „Burgfrau”-t (szövege Boček Antal olmützi tanártól), mely úgy Brünnben, mint Olmützben is többször színre került. 1835-ben Olmützből Prágába hívták meg katonai karmesternek, aztán 1840-ben a bécsi józsefvárosi színházhoz ment, a hol kiváló szerencséje volt a „Varázsfátyol” zenéjével; majd 1850-ben az udvari operaház karmestere lett. Ez állásában, melyet 1870-ben viselt, ötvenegy szomorújátékhoz és színműhöz írt nyitányokat, harminczkét darabhoz melodrámai zenét, húsz fölvonásközi és fölvonást záró zenét és számos zenekari betétet, indúlót, vadászzeneművet, dalt és karéneket. Kiválóbban említésre méltók Grillparzer „Arany gyapjú”-jához és Hebbel „Rubin”-jához írt zenéje. Írt még zongoradarabokat, egy misét, férfi-négyeseket, tánczzenét és Schubert modorában dalokat, melyek legjobb művei közé tartoznak. „Wastelpolká”-ja és „Gondolás dal”-a pedig bejárták az egész világot. Összes szerzeményei állítólag mintegy háromszáz számra rúgnak, de csak száz jelent meg belőlük nyomtatásban.
Az újabb és legújabb időkből is igen sok jeles nevet jegyezhet föl Morvaország a zeneművészet minden terén. Sikerűlt operákat írt a prossnitzi Brüll Ignácz, ki Bécsben tanúlt, előbb zongoraművész volt, majd pedig „Az arany kereszt” czímű operájának sikere után egészen a zeneszerzésre adta magát. Az opera és operette terén tettek kísérleteket a drahonovitzi Gotthard József Pál, a stražovitzi Kafka Henrik, a lettovitzi Strasser Alfréd és Wolf Miksa, kinek operettjei a külföldön is ismertekké váltak, nemkülönben a nikolsburgi Löw Konstantin. Karénekeket és dalokat írtak a brünni Debois Ferdinánd, ki 1892-ig mintegy ötszáz dalt és kétszáz karéneket szerzett, a wagstadti Kristinus K. R. és az olmützi Machanek Ignácz. Még említést érdemlő zeneszerzők a bécsi philharmonikusok társúlatának elnöke, a prossnitzi Buchta Alajos Sándor, az olmützi Kleibl Ede, ki czitera-hangversenyeket is ad, és a wischaui Skalitzky József Ferdinánd. Fibyt és Kitzlert már említettük.
A klasszikus zene tolmácsolói közűl igen kiemelkedik a brünni Normann-Neruda Wilhelmina, ki 1869 óta a londoni hangverseny-évad állandó dísze s kit bírálói egy rangba helyeznek Joachimmal, a „hegedű király”-lyal. E jeles művésznő zenei tehetséggel igen megáldott családból származik; atyja a brünni székesegyház orgonása volt, Amália nevű nővére zongoraművésznő, Ferencz nevű öcscse pedig gordonkás. – Karmesteri, színházigazgatói és rendezői minőségében egyaránt kitűnő művész a hofi Jahn Vilmos, a bécsi udvari opera igazgatója. A zenebírálat és aesthetika terén működtek, vagy jeleskedtek a kremsieri Laurencin Ferdinánd Péter gróf (meghalt 1890) és a bécsi conservatoriumnál lévő Hirschfeld Róbert, ki szintén morvaországi születésű. A zeneelmélet tudós írói sorából még említendők az eibenschitzi Adler Guidó és a brünni Roller Oswald tanár, kiknek az 1892. évi bécsi nemzetközi zenei- és színházi kiállítás rendezésében szerzett érdemei általánosan ismeretesek. Adler tanár adta ki a cs. kir. osztrák vallás- és közoktatásügyi miniszterium megbízásából III. Ferdinánd, I. Lipót és I. József kézíratban maradt zeneműveit két kötetben.
