A morvaországi szláv nép élete. Bartoš Ferencztől, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A morvaországi szláv nép élete.
Bartoš Ferencztől, fordította Katona Lajos

Néptörzsek és nyelvjárások. Morvaország szláv lakossága a cseh néptörzs kiegészítő része, melylyel ősidők óta a közös irodalmi nyelv szoros köteléke is egyazon nemzet kapcsolatába fűzi.

A Csehországgal határos nyugati kerületekben, Bystřitz, Neustadtl, Saar, Iglau, Teltsch, Dačitz és Jamnitz kerületeiben a morva népnyelv nyelvjárásilag is összefügg a csehvel, míg távolabb keletre több nyelvjárásra oszlik, melyek úgy egymástól, mint a közös irodalmi nyelvtől hol többé, hol kévésbbé különböznek, azonban sehol sem térnek el tőle annyira, mint pl. a német nyelvjárások az új-felnémet irodalmi nyelvtől.

Általán véve a morva nyelvjárások az irodalmi nyelvtől leginkább abban különböznek, hogy lágy mássalhangzók után a csehben ma dívó magas e és i hangok helyett a régebben itt is megvolt mély a, o és u hangokat ejtik: duša – dušu – dušo (cseh duše – duši – duše), sedá, ležá (cseh sedí, leží).

A nyelvjárások és a népviselet különfélesége szerint a morva nép több törzsre oszlik. De nem csupán ezek a megkülönböztetö jelek, hanem a néplélek, hajlamok, szokások, erkölcsök és egyéb szellemi vonások is hozzájárúlnak az egyes törzseknek, mint önálló népegyéniségeknek jellemzéséhez.

A morva néptörzsek közt legkiválóbb és legnagyobb a hanákoké (Hanáci). Ezek az ország szívében, a régesrég óta Hanna nevű termékeny síkságon laknak, mely e nevét a Kremsier közelében a Morvába szakadó Hanna folyócskától kapta. A hanákok fészke Wischau- és Plumenautól Kostelecen és Nantěschten át Littau, Sternberg és Gross-Wisternitz felé s innen tovább Trschitz, Kokor, Tobilschau és Kojetin irányában a Hannának Plumenautól nyugatra lévő forrásaiig terjed. A hanákokhoz számítják továbbá még azon vidék lakóit, mely a Bečva torkolatától Mährisch-Weisskirchenig, a Hostein melletti Bystřitzig és Nanajedlig terjed.

A hanák nyelvjárást az i és u hangon sajátszerű elváltozása jellemzi. A cseh ryby, zima, žila, sila, široký, lid, peřina helyett a hanák rębę, zęma, žęla, sęla, šęroké, lęd, peřęna szókat ejt, vagyis sziszegők, ínyhangok és l után minden y és rövid i helyett valami egészen sajtátszerű ę hangot, míg a hosszú ý-t é-vé változtatja. A rövid u a hanák ejtésben sajátszerű ę-vá, a hosszú ú (ou) ó-vá válik: rôkô, dlóló cestó (cseh ruku, dlouhou cestou). A cseh ej szótag a hanákban hosszú é-vé válik: dé, stérné (cseh dej, stejný). Mint a tót és a morvaországi ú. n. „oláh”, a hanák is megkülönbözteti kiejtésében a kemény és lágy l-t, holott a cseh ma már csak a közép (a némettel egyező) l-et ismeri.

A hanákokkal éjszakon, nyugaton és délen a horákok (Horáci, hegylakók) szomszédosak. Ezekhez számítják a Schwarzawa és a Zwittawa folyó vidékének, a Brünn és Znaim közti dombos tájnak s a Plumenautól Konitz és Littau, onnan pedig Loschitz és Huhenstadt felé terjedő hegyvidék, meg a drahani felsík lakóit.

A horák nyelvjárás nem sokban különbözik a hanáktól. Ebben is megvan az i és u hangok sajátszerű ę-vé és ô-vá változása. Csakhogy e hangok itt jóval terpedtebbek. Továbbá minden szókezdő eredeti o elé v, s minden szókezdő a és elváltozott ô (=u) meg ó ( = ú, ou) elé h kerűl vokno, hale, hôcho, hóřad (cseh okno, ale, ucho, úřad).

Morvaország délkeleti és keleti részén, a magyar határ mentén, Kostel (Podivin), Lundenburg, Strassnitz, Ungarisch-Hradisch és Ungarisch-Brod táján tótok (Slováci) laknak. Nyelvjárásuk teljesebb és szép hangzású hangrendszere által tűnik ki.

A tótoktól éjszakkeletre, Walachisch-Klobuk, Vsetin és Karlovitz, aztán Rošnau és Walachisch-Meseritsch hegyes környékén lakik az ú. n. oláhok (Valaši) pásztornépe. Mind a két néptörzs legközelebbi rokona a velök tőszomszédos magyarországi tótságnak. De az ú. n. „oláhok” ereiben az eredeti szláv mellett valamicske rumuny vér is van, a mit nevükön kivűl a nyelvük is kétségtelenűl bizonyít.

A rumuny nép a XII. századtól egészen a XVI-ig meglehetős terjeszkedő erővel bírt, úgy, hogy nem csekély számban telepedett meg egy felől Dalmácziában és Isztriában, Szerbiában és Horvátországban, más felől pedig Erdélyben és Bukovinában, a honnan telepesek és pásztorok rajzottak ki a galicziai ruthének (russzinok) és lengyelek közé. Ezek elszlávosodott utódai a huczulok. Galicziából e pásztorok nyájaikkal tovább vándoroltak nyugat felé, s egy részük a mai morva „oláh”-vidék hegységei közé is eljutott, a hol az ott már részben megtelepedett, részben csak később bevándorlott szláv népességgel egybeolvadt és teljesen elszlávosodott. A mai morva oláh-vidék egy része rumuny eredetének még ma is észrevehető jelei maradtak meg nyelvében. Az „oláh” hegyi pásztoroknak (salašníci) a foglalkozásukra vonatkozó szavaik nagyrészt rumunyok.

A morva oláh-vidéken minden chotár (rumuny chotar, magyar határ) egy vagy több majorságra oszlik.

Olmütz-vidéki hanák (vidrabőr sapkában).
Manes József vázlata után

A bača (bačju, juhászgazda) a valaši nevű bojtárokkal koliba-ban (kolcbu, pásztorkunyhó) lakik, a hol a vatra (watru, tűzhely) mellett egy strunga-n (sfrungu, fapad) ül. Juhaikat különböző nevekkel nevezik. Némely juh kornuta (nagyszarvú, a rumuny corn-tól), a másik pistrula (foltos, pistruju) s a gruň-on (mruiu, hegyoldal) legelnek. A juhokat a geleta-ba (gulętu, fejősajtár) fejik. A tejet a glaga (kiag, beáztatott borjúgyomor) oltja meg. Az aludt tejről lefölözik az urda-t (urdu, tejföl), s minekutána kikerűlt belőle a brynza (brunzu, juhtúró), hátramarad a žinčica (zinticu, savó, zsendicze).

Az „oláh”-októl éjszakra, Morvaországnak Alsó- és Felső-Szilézia közé beékelt nyúlványában, Frankstadt, Freiberg, Braunsberg és Mährisch-Ostrau környékén laknak a lachok (Laši), kiknek nyevjárása átmenet a morvától a lengyelhez. A lengyellel közös e nyelvjárásban: az utolsóelőtti szótag nyomatéka (holott a többi morva nyelvjárásban ép úgy, mint a csehben, a nyomaték az első szótagon van), továbbá a hosszú magánhangzók hiánya, a cseh és morva kemény de, te, ne szótagok helyett a lágyúlt dě, tě, ně, s részben a lágy ś, ź, ć sziszegők is.

A nyelvjárások közötti átmenetek sehol sem hirtelenek, hanem határaik felé valamennyien lassanként olvadnak át egymásba. Minthogy e nyelvjárási különbségekhez a viseletben való kisebb-nagyobb eltérések is hozzájárúlnak, az említett néptörzsek ismét kisebb csoportokra tagolódnak, melyek megint más-más neveket viselnek. Az 1848 előtti időkben majdnem minden uradalom népességének megvoltak még az ilyen megkülönböztető sajátságai.

E fajbeli különbségek alapján Morvaországban igen dús változatosságú népélet fejlődött. Mindezen néptörzseknek nemcsak saját viseletük és nyelvjárásuk, hanem saját dalaik és tánczaik, szokásaik és erkölcseik is voltak. Az igazi hanák el nem tudna énekelni egy tót dalt, s a tót tánczra sehogy sem illeszkednék a lába; viszont a tót sem igen tud a hanák dalban és tánczban gyönyörködni.

Az egyházi év. Az őseredeti természetimádás és egyéb régi hagyományos szokások maradványai az egyházi évkör ünnepi szokásaiban és a népies játékokban élnek még.

Borbála napján (decz. 4) a tél tartja a faluba való bevonúlását. Öreg „anyóka” (matička) nevén és alakjában jelenik meg* s egy nőszemély ábrázolja, ki fehér-lepedőbe burkoltan, a kezében sarlót vagy ásót tartva jár házról-házra, a gyermekekkel megcsókoltatja a keresztet és megimádkoztatja őket.

A „tél” (zima) neve a cseh nyelvben nőnemü.

Kiváló fénynyel és számos kísérettel jelenik meg decz. 6-án a Mikulás. A szent maga püspöknek van öltözve, hosszú szakállt s a fején aranyos, tarka papirsüveget visel, a kezében pedig pásztorbotot tart. Mellette egy fehér ruhás angyal halad, a ki kosarában mézeskalácsot, almát, diót s aszalt gyümölcsöt visz a jó gyermekek, s vesszőt a roszak számára.

Velká melletti Javorník környékéről való férfi és leányok.
Köpf Józseftől

Ez angyalon kivűl, a ki csengettyűvel jelzi érkezését, még a fehér leplű s kaszát vivő „halál”, nehány lánczokat csörgető s kalalpácscsal fegyverkezett ördög kiséri és egy fullajtár előzi meg a szentet, ostorpattogással hirdetvén annak érkeztét. A gyermekek lelkét szent borzalom tölti el a szent és kisérete beléptekor. Parancsára térdre borúlnak és ájtatosan rebegik el imádságaikat.

Deczember 13-án, Lucza napján, egy Luczának öltözött fehér ruhás nő jár körűl a faluban. Nagy fogú álarczot visel és kenderecsetelő meg orsó van a kosarában. Minden házban megvizsgálja a fonalat, megdicséri az ügyes fonókat, az ügyetleneknek pedig az újjukra koppint. Ez alakban is Morana, az ősi pogány tél- és halál-istennő rejlik.

Karácsony estjét csehűl a „bőséges” jelzővel (stědrý den) nevezik. A mi jóféle bőjtös eledel csak a szerény falusi háztartásból kitelik, azt mind igazán nagy bőségben tálalja föl ez este a gondos gazdasszony. S a karácsonyesti dúsan terített asztalról a marha, a baromfi, sőt még a gyümölcsfák is megkapják részüket. Mihelyt az égen az első csillagok kigyúlnak, kiváló gonddal terítik meg az asztalt. Lánczot vonnak köré, minden gabnaneműnek a kalászaival megrakják, vagy az asztal mindenik szögletére tesznek egy egész kenyeret, a közepére pedig búzát szórnak, a mire aztán egy közepén lyukas nagy kalácsot helyeznek s az egészet abroszszal terítik le. Az asztal alá állítják a köpülőt vagy egy fejő dézsát, a mibe a gazdasszony minden ételből tesz egy kanálnyit; abba kerűlnek továbbá az asztal morzsái és egyéb ételmaradékok is. Így marad az asztal egészen aprószentek napjáig. A fejő sajtsárba tett ételmaradékokat a tehenek kapják; hogy bőven tejeljenek.

Vacsora előtt a családapa Szent János evangéliomának az elejét olvassa föl, a mi után az egész háznép egy Miatyánkot, Üdvöz-légyet és Hiszek-egyet imádkozik. Legelőször mézes ostyát esznek petrezselyemmel és fokhagymával, aztán gombás vagy borsólevest, különféle kásákat, kalácsot, friss és aszalt gyümölcsöt. Freiberg vidékén a karácsonyesti asztalra kilenczféle leves, nyugati Morvaországban pedig ugyanannyiféle mártás kerűl. Vacsora után az egész gyermeksereg bégetve és csöngetve megy végig a falun, „a betlehemi nyáj”-at jelképezve. Másutt meg házról-házra járnak s az ablakok alatt karácsonyi énekeket (koledy) zengedeznek.

A karácsonyest megünneplésében részesűlnek az állatok is. Azzal a liszttel, a melyet a kenyérsütő lapátról lesöpörnek, meghintik a teheneket. Aztán mindenik marha kap egy mézes lepényt, vagy egy darab mézes kenyeret, meg egy gerezd fokhagymát, a jászolukat pedig a legjobb takarmánynyal töltik meg, mert estig, mint az emberek, a barmok is bőjtölnek. A házőrző eb, a kakas és a gunár szintén kap egy darab karácsonyi kalácsot és egy kis fokhagymát. A baromfinak egy abroncscsal bekerített helyre hintik az eleségét, hogy az apró jószág mindig együtt maradjon. Mikor a gazdasszony megcsinálta a tésztát, kimegy a kertbe és megkeni a gyümölcsfákat, hogy termékenységüket növelje. Vacsora után ugyanez okból a fák tövéhez hintik az ételmaradékok egy részét. Néhol még a kút is kap az asztali maradékokból valamit. A gazda ugyanis egy fél diót, egy fél almát meg egy darab karácsonyi kalácsot dob belé s így szól: „Kútam, édes kutacskám! adok neked a karácsonyi asztalról, hogy te meg vizet adj nekünk!”

A karácsonyest azon titokzatos időpontok egyike, a melyeken az ember előtt föltárúl a jövő. Fiatal leányok e napon a legkülönfélébb módokon igyekszenek titkait, kivált pedig azt kifürkészni, hogy férjhez mennek-e a következő évben.

Velehradi búcsú.
Veith Edétől

Előveszik a főzőkanalat, a melylyel aznap a tésztát keverték, kimennek vele a kúthoz, kotorásznak benne s aztán hallgatódznak, vajjon mi hallatszik föl belőle. Ha énekszó: akkor férjhez megy az illető leány, ha ellenben harangzúgás: akkor meghal. Vacsora után a hajadon leány kisöpri a szobát, a szemetet a kötényébe szedi, köralakban kiszórja a legközelebbi keresztútra s a kör közepére áll. Ha ekkor kakaskukoríkolást hall: jó énekes, ha lövést: vadász vagy legalább is erdőkerűlő lesz a férje, stb. Vagy egy almát vesz az asztalról, kiáll vele a pitvarba s ott eszi meg. Ha e közben férfi megy el a ház előtt: férjhez megy még abban az esztendőben. A patakhoz is kiszaladnak a leányok s a vízbe nyúlván, abból, a mit véletlenűl kihalásznak, következtetnek jövendőbelijük társadalmi állására. Egy darabka fa ácsra vagy asztalosra, bőr vargára nyújt kilátást, stb. Ólmot is öntenek s annak alakúlataiból is ki próbálják olvasni, milyen állású férjet szánt nekik a sors. Ha több leány akarja megtudni, melyik megy közűlök legelőbb férjhez, a fejkendőiket egy szitára teszik s összerázzák. Azon sorrendben, a mint a kendők a szitából kiesnek, fognak egymásután főkötő alá kerűlni. A gazda meg azt igyekszik megtudni, milyen lesz a jövő év időjárása. E czélra 12 dióhéjat tölt meg vízzel és sorba állítja őket a 12 hónap szerint. A mint másnap reggelig több vagy kevesebb víz párolog el belőlük, a szerint lesznek nedvesek vagy szárazok a dióhéjakkal jelképezett hónapok.

A mikor este a szobában a gyertyákat meggyújtják, megfigyelik a benn ülőknek a falon föltetsző árnyékát. A kinek fejetlen az árnyéka, az nem éri meg a jövő karácsonyt. Vacsora után mindenki egy darab kalácsot tesz egy lapátra s azt a macska elé tartja. A kiét a macska legelőször eszi meg, az hal meg legelőbb. Ha karácsonyeste a lovak az istállóban nyerítenek, akkor meghal a gazda.

Az „oláhok” vidékén a ház szolgája karácsonyeste vacsora után úgy nevezett „szerencsefácskát” (ščastička), egy háromágú fenyűfa-csúcsot szerez az erdőből s a trágyadombba tűzi. A hajnali mise előtt, éjfél után a szolgáló a patakhoz megy, korsóját háromszor megmeríti a víz folyása ellenében, aztán haza érve, ezen ú. n. „Jordán-vizébe” mártja a szerencsefácskát s meghinti vele az egész háznépet, mindeniknek valami jó kivánságot mondván. Erre a vizet egy tálba önti, a melybe mindenki dob egy pénzdarabot s megmosdik benne. Ezután a cselédleány a vízzel a tehénistállóba és a juhakolba megy, meghinti vele a marhát s ezeknek is elmondja áldó kivánságát. A szerencsefácskát végűl háromfelé szakítják s egyik gallyát a szobában, a másikat a tehénistállóban, a harmadikat pedig a juhakolban a mestergerenda mellé tűzik, a hol ott marad egészen jövő karácsonyestéig.

Karácsony napja az év legnagyobb ünnepe. E napon még a legszükségesebb munkát sem végzik.

A cselédek farsanghétfői körmenete (právo chasy).
A Kojetein melletti Merovitzból való fölvétel után, Kinzel Józseftől

Reggel még az ágyat sem vetik meg s a szobát sem söprik ki, sőt némely helyütt e napon nem is főznek, csak az előző estéről maradt hideg ételekből esznek. A tótok a marhának bekötik a száját, hogy a kérődzéssel járó zajt is lehetőleg eltompítsák. Látogatást e napon senki sem tesz s az egész időt imádkozással és szent énekek zengedezésével töltik el.

Szent István vértanú napján nagymise után megszentelik a templomban a gabonát. Minden gazda küld egy keveset a templomba, a mit aztán a vetőmag közé elegyít. Karácsony másodnapja a koleda-éneklés napja. A gyermekek csapatokban járnak házról-házra s eléneklik ama vidám, részben igen régi karácsonyi énekeket, melyek a Megváltó születéséről szólnak és nagy számban maradtak fönn. Némelyek „oláh” pásztoroknak (Valaši) vagy betlehemeseknek ölltözve járnak házról-házra és az egész karácsonyi misztériumot eljátszszák.

Szilveszter éjszakáján Ungarisch-Brod kerületében a „vad asszony” látogat el a házba, kinek számára egy darab kenyeret, sót, kést, meg egy pohár vizet állítanak az asztalra. Ez is az ősi pogány Morana-tisztelet emléke.

Háromkirályok napján a templomban vizet, krétát és tömjént szentelnek. A szentelt vízzel legelőször a kertbe mennek s meghintik vele a gyümölcsfákat, hogy ez által termékenységüket növeljék s a férgektől megóvják őket. Aztán a gazdasszony három búzakalászt mártván a szentelt vízbe, meghinti vele és tömjénnel megfüstöli a ház összes helyiségeit, mialatt a házi gazda minden ajtóra felírja a szentelt krétával a K+ M +B betűket. A szentelt vizet az egész éven át való használatra gondosan megőrzik. Azzal hintik meg a szülék gyermekeiket, ha valami útra kelnek, vagy házasúlófélen vannak. A méhészek méhkasaikat szentelik meg vele, midőn tavaszszal kiveszik belőlük a mézet, vagy új rajt telepítenek beléjök. A kútba is öntenek belőle egy keveset s három kanálnyit szentelt sóval a tehénnek adnak, mikor borjazik. Vízkereszt napján délután előadják a betlehemi drámát, a mely énekes és szavaló részekből áll. Mint a középkori passiójátékokban, itt is meglehetős sok tréfás részlet vegyűl a komoly cselekmény közé, ilyenek kivált a zsidó és az ördögök szerepei. Ilyen kisebb-nagyobb terjedelmű drámák nagy számban vannak. A színfalakat fölötte kezdetleges módon egy spanyolfal helyettesíti. A darab kezdetetén Mária e fal előtt ül s ringatja a kis Jézust. Mellette áll Szent József, oldalvást egy angyal, az egyik kezében botot tartva, melynek a végén aranypapírból kivágott csillag van. Az előtérben hevernek a pásztorok, kik hangos hortyogással jelzik mély álmukat. A többi személy a fal mögött rejtőzik. Valamennyi a szerepéhez illőn van öltözve; a két ördög kifordított bundát visel és lánczokat tart a kezében, a melyeket minden fölléptükkor meg-megcsörgetnek. A pásztorokat fölkelti álmukból a Krisztus születését hirdető angyalok éneke, a mire ajándékaikkal Betlehem felé indúlnak. Útközben találkoznak az egyik ördöggel, a ki visszatérésre akarja őket birni, azt mondván, hogy nem igaz, a mit az angyalok nekik hirdettek. Erre megjelenik az angyal s a pokolba kergeti az ördögöt. Betlehembe érve, a pásztorok vidám koleda-énekkel üdvözlik az újszülött Megváltót s átadják neki ajándékaikat. Ezután a három király lép helyükbe, kiknek egy csodálatos fényű csillag adta tudtúl az Üdvözítő születését; de soká nem tudnak rá akadni; míg végre Herodestől kérdik meg hollétét. Ennek egy drabantja hírűl viszi nekik királya meghívását. Most elemelik a falat s a trónusán ülő Herodes mögé állítják. De ez sem tud a három királynak egyebet mondani, mint hogy menjenek Betlehembe, ott kutassák föl az újszülöttet s aztán mondják meg neki, hol van, hogy ő is elmehessen és imádhassa. A három király tehát tovább megy és a csillagot vivő angyal vezetésére bízza magát. Betlehembe érve, sorban imádják az isteni kisdedet, átadják neki ajándékaikat s együttes bölcsődalt énekelnek. Visszatértükben megjelenik elöttük az angyal, tudtukra adja Herodes gonosz szándékát s azt tanácsolja nekik, hogy kerűljék el annak székvárosát. A három király után ismét az ördögök lépnek a színre s ott pokoli tánczot lejtenek, miközben arról panaszkodnak, hogy az újszülött Messiás csúfos véget fog vetni az ő uralmuknak. Végre azt határozzák el, hogy Herodest fölbujtatják a betlehemi kisdedek megölésére. Herodes e közben megtudta, hogy a három király már haza tért a nélkűl, hogy a neki adott igéretet teljesítette volna. Dühöngve küldi drabantját az írástudó zsidó Ráboňért, ki cseh-zsidó zagyvalék-nyelven elmondja neki a szentírásra hivatkozva, hogy Betlehemben csakugyan megszületett a Messiás, de hogy ezért az ő uralmát semmi veszedelem sem fenyegeti. Herodes azonban erre nem nyugszik meg s drabantjának kiadja a parancsot, hogy seregével rontson Betlehembe és ott mészároljon le minden újszülött kisdedet. A drabant teljesíti e parancsot s a király elé kardjára tűzve egy bábut visz, mely a zsidók újszülött királyát jelképezi. Ekkor megjelenik a kaszás halál és kioltja Herodes életét, a kit az ördögök gúnyos hahotával visznek a pokolba. Végűl az összes szereplők egy koleda-éneket zengenek, mely után a drabant mindnyájuk nevében megérdemlett tetszésnyilvánításra kéri a közönséget.

A farsang utolsó napján tartják a cselédtörvényszéket (právo chasy). Vasárnap délután egybegyülekeznek a falu elöljárójánál az esküdtek. Oda mennek aztán mindenek előtt a parasztlányok, hogy a „törvényt” (právo) fölállítsák. Ez egy kard, melyet a lányok, mint valami bábot, tarka kendőkkel és szalagokkal csavarnak körül s aztán a hivatalos asztal fölött a mestergerendába tűznek. Erre érkeznek a legények, hogy „törvényt kérjenek”. Az esküdtek tanácsa a legkiválóbb legények sorából egy „ifjúsági tanácsot” választ, ez meg a maga tagjai közűl egy bírót, első és második polgármestert és poroszlót (dráb). Ez hivatala jelvényeűl úgy nevezett „ferulát”-t vagyis egy botot kap, mely a felső végén jó széles kettős lapoczkává van hasítva, hogy ütés közben jót csattanjon. A községtanács most a farsangi napokra ennek az „ifjúsági tanács”-nak adja át a hivatalos teendők intézését. Az előljáró alkalmi beszédében arra inti őket, hogy ez idő alatt a faluban föntartandó jó rendről és fegyelemről gondoskodjanak. Erre ünnepi körmenetben viszik az elöljáró házától a „törvény” kardját a korcsmába. Ott a cseléd-tanács a hivatalos asztal mögött foglal helyet, a mely fölé a mestergerendába tűzik a kardot. Most tűzzel neki látnak a táncznak, a melyet időről-időre egy tréfás törvényszéki tárgyalás szakít félbe. Valaki példáúl titokban oda csempészett egy másiknak valamit. Erre aztán tolvajlással vádolja a „tiszteletes törvényszék” előtt. Egy másikat meg azzal vádolnak, hogy tiszteletlenűl beszélt a „dicséretes községtanács”-ról, vagy hogy tiszteletlen pillantást vetett a törvény kardjára, stb. A vádlottat beidézik, a tárgyalást minden formaság szigorú megőrzésével megtartják s az ítéletet rajta a ferulával tüstént végrehajtják. Farsang hétfőjén és keddjén a törvény kardját ünnepi menetben körűlhordják zeneszó mellett a faluban, minden ház előtt megállnak vele, a házi asszonynyal és a lányokkal tánczolnak, aztán pénzt, farsangi fánkot, szalonnát és tojást gyűjtenek. Hamvazó szerdán a kardot ismét ünnepies menetben, de ekkor már zeneszó nélkül visszaviszik a község elöljárójához.

Fekete vasárnapon a falu ifjúsága a Morana-t (a tél és halál megszemélyesített alakját) egy női báb alakjában régi dalokat énekelve kiviszi a faluból s annak végén vízbe dobja, helyébe pedig bekiséri a faluba az „ifjú nyar”-at, melyet egy földíszített fenyőfácska jelképez.

Szent György napján (április 24.) körűljárják a mezőket és földeket. A falubeliek több csoportra oszolva végignézik az összes határköveket, s miután megállapították, hogy mind a helyükön vannak, friss mészszel mázolják be őket. Régebben 12-14. éves fiaikat is magukkal. vitték e határjárásra s a határköveknél megvesszőzték őket, hogy jól megjegyezzék maguknak az illető helyet.

Nagypénteken napfölkelte előtt mindenki a legközelebbi folyóhoz, vagy patakhoz siet s hagyományos mondókák és imádságok mormolása közben megmosdik, vagy valaki vizet visz haza onnan, a melyben az összes házbeliek szabad ég alatt megmosakodnak, hogy az egész esztendőn át üdék és egészségesek legyenek.

A cseléd-törvényszék.
A Kojetein melletti Merovitzból való fölvétel után, Kinzel Józseftől

A ki a vizet viszi, annak sem oda, sem visszamenet egy szót sem szabad szólnia, sem köszönnie, sem a köszöntést elfogadnia. Azért hívják e vizet „hallgatás vizé”-nek. Némely tájon a fiúk, miután a folyóban megfürödtek, meztelenűl a gyümölcsös kertbe futnak s ott megrázzák a fákat, hogy bőven teremjenek. A marhát is megúsztatják ilyenkor. Nagypéntek egyáltalán a tisztúlás napja. A házi holmit is megmossák a patakban, az ágyneműt s a ruhát pedig kiszellőztetik. Hogy a házból az egereket és férgeket kiűzzék, minden helyiség kulcsát ráköti a gazdasszony a söprűre s azzal söpri ki az egész házat. A szemetet aztán vagy a gyümölcsfák tövében égetik el, vagy folyó vízbe öntik. Némely vidéken nagypénteken szünetel a mezei munka, kenyeret pedig e napon sehol sem sütnek; azt tartják, hogy a ki e napon sült kenyérbűl ennék, az nehéz kórságba esnék.

Húsvét vasárnapján a nagymise alatt megszentelik az ételeket. E czélra minden házból egy „kuglóf”-ot, füstölt húst és húsvéti tojásokat küldenek a templomba. Az ebéd a szentelt eledelek elköltésével kezdődik. Az ételmaradékokat a kertben és a földeken szórják szét. A szentelt kuglófból minden tehén kap egy-egy darabkát. Délután megszentelik a búzát. A gazda kimegy a feleségével a búzaföldre s ott kivált az oly helyeken, a hol a vetés szépen kitelelt, kereszteket állít, melyek nagyszombaton szentelt fából vannak faragva. Minden ilyen keresztecske mellé egy virágvasárnapi barka vagy „pálma”-ágat is tűz.

Húsvét hétfőjén, melyet a piros tojások miatt „piros hétfő”-nek is hívnak, az egész országban divatozik a húsvéti vesszőzés (mrskačka, šlahačka). Minden fehérszemélynek kell e napon egy fűzfavesszőkből font virgácscsal (tatar, žila) néhány csapást kapnia, hogy a következő éven át bőrbetegség ne érje. Ezen kivűl még meg is öntözik őket. Ezért húsvéti tojással fizetnek. Gyermekek is járnak e napon ily vesszőkkel házról-házra s koleda-énekeket énekelnek, a miért aztán húsvéti tojást kapnak. A vesszőköteget végűl vagy a ház tetejére dobják, „mert tisztátalan”, vagy a marhát kergetik ki vele, mikor tavaszszal először hajtják ki a legelőre.

Walburga éjszakáján (május 1-jére viradó éjjel) Morvaországban is garázdálkodnak a boszorkányok. Hogy a háztól távol tartsák őket, este a háztetőbe, az ablakkeretekbe és minden nyílásba, vagy hasadékba nyárfa- vagy bodzafa-gallyakat tűzdelnek. A faluból erős ostorpattogatással kergetik ki őket a helység piaczán egybegyűlt legények. Ezen kivűl még jelképileg el is égetik őket. Ugyanis, mint a nyári napfordúlat éjjelén (június 24), Walburga éjszakáján is a falvak körűli hegyeken tüzeket gyújtanak, a melyeken a falubeli ifjúság hangos újjongással és énekszóval átszökdös. Ugyanez éjjel a legény a szeretője ablaka alá májusfát (máj) állít, a mely nem más, mint egy lehántott törzsű karcsú fenyűfácska. A teteje szalagokkal és piros fejkendővel van díszítve.

A korcsma előtt egy közös májusfát is állítanak. Május 1-jén délután mindenki ünneplő ruhában, zene- és énekszóval kimegy e májusfa alá. A legényeket a kedveseik rozmaring-bokrétával ajándékozzák meg. A májusfa körűl aztán késő éjszakáig tart a táncz. Pünkösd hétfőjén délután e fát különös szertartással „lefejezik”. Zeneszó mellett minden legény tánczol egyet a párjával a fa körűl. Mikor már mind körűltánczolták, ledöntik s egy hóhérnak öltözött legény a kardjával lecsapja a fa csúcsát.

Pünkösd hétfőjén a Hanna-vidéken és a tótságon ez előtt egy régi királyünnepet tartottak, a melynek királykeresés vagy „királyvadászat” volt a neve. A morva nép legszebb ünnepeinek egyike volt ez; de 1870 körűl a legtöbb helyen már kiveszett s ma már csak Ungarisch-Hradisch és Ungarisch-Brod környékén tartják. Pünkösd vasárnapján a legények összegyülekeznek a korcsmában s három követet küldenek a község előljárójához, hogy engedelmet kérjenek a „király-keresésé”-re. Mikor ezt megkapták, a legjobb családok egyikéből kikérnek maguknak egy 14-15 éves fiút „király”-úl.

Húsvéti hímes tojások.
Az olmützi múzeumból, Siegl Károlytól.

Melléje két derék legényt adnak hadsegédekűl, továbbá három „követ”-et és ugyanennyi „kikiáltó”-t meg „beszedő”-t. Az egész királyos menet, mely 20 vagy több legényből is áll, lóháton ül. Lovaik gazdagon föl vannak díszítve tarka szalagokkal és kendőkkel. A lovasok fehér kötényeket és piros derékszalagot viselnek. A király leánynak van öltözve, fején virágkoszorú, a vállán keresztben pedig piros szalagok vannak. Fehér lovon nyargal, a két kezét csipőjére téve. Az egész ünnepély alatt egy szót sem szabad szólania, a minek jeléűl egy rózsát tart a fogai közt. A király két segéde, kiknek nem szabad uruk mellől elmozdúlniok, fekete lovakon ül s mint a király, szintén keresztbe kötött szalagokat viselnek a derekukon, a jobb kezükben pedig kivont kardot tartanak. Így fölkészűlve megy a lovas csapat a szomszéd falvakba, hogy ott „a királyt keresse”. Hazúlról a menet vágtatva indúl ki; elűl lovagol a három követ, mögöttük a három kikiáltó s ezek után a három beszedő, aztán a többi lovasok párosával, vagy hármasával, köztük pedig a király segédeivel. A legközelebbi faluba érve megállnak s a követek ügetve benyargalnak a helységbe, hogy annak előljárójától engedelmet kérjenek „a király keresésé”-re. Ezt rendesen meg is kapják s most az egész csapat bevonul a községbe. Mindjárt a falu elején lekanyarodnak a kikiáltók az első jobboldali házhoz, annak ablaka előtt sorban megállnak s rögtönzött versekkel köszöntik a ház hajadon leányait vagy asszonyát. Aztán a legközelebbi ház elé nyargalnak, mialatt helyüket a beszedők foglalják el. Ezek elseje hosszabb verses beszédben ajándékot kér a király számára. Derék, de szegény királyuk van, – úgy mond – a kit útja közben rablók támadtak meg s mindenéből kifosztották; 300 lovát és 300 ökrét rabolták el s még többjét is elvették volna, de szerencséjére nem volt többje. Az első után a második kezd beszélni, míg amaz tovább nyargal. Ez már követelőbben szólítja föl a gazdasszonyt, hogy mentől előbb elégítse ki őket, mert különben lehordják és a lovaik alá szórják a háza födelét; adjon hát nekik egy sonkát, vagy füstölt kolbászt, akkorát, a melylyel háromszor körűlövezheti magát. Erre a második beszedő is odább nyargal, mire a harmadik a ház elé áll egy kosárral s abban gyűjti, a mit a gazdasszony a „tiszteletreméltó, de szegény király”-nak nagy veszteségei kárpótlásaúl ád. Így járnak a kikiáltók és a beszedők a faluban házról-házra. A menet többi része ez alatt a közrefogott királylyal lassan végig halad a falun. Az adománygyűjtők, mikor sorra járták az összes házakat, szintén a menethez csatlakoznak a község végén. A falun kivűl kosaruk tartalmát egy puttonyba öntik, melyet egy asszony visz faluról-falura utánuk.

A pünkösdi király menete (Honění krále) pünkösd hétfőjén a morvaországi tótságon.
Ledeli Móricztól

Most aztán megint vágtatva tartanak a legközelebbi helység felé, a hol ismétlődik az egész eljárás. Estére tér vissza a menet szülőfalujába. A gyűjtött füstölt húsból és kolbászokból a lovasok a „király” házánál vagy a korcsmában lakomát csapnak, a melyhez a „király” atyja egy hordó sört ajándékoz nekik. Ha egy faluban esetleg két ilyen királyos menet találkozott egymással, akkor az egyik a másiknak a királyát el iparkodott fogni. Ha ez sikerűlt, akkor a legyőzött királyt fogságba czipelték s csak meglehetős nagy váltság díjért adták ki. Az efféle természetesen nem eshetett meg erős, olykor bizony véres küzdelem nélkül.

A leányok is tartanak pünkösdkor királynéjukkal ünnepi körmenetet. Ez ünnepet Morvaország különböző vidékein más-másképen tartják. Brünn környékén pünkösd előtti három vasárnap az ideje. Két fehérruhás, szalagokkal és tarka mezei virágokból font koszorúkkal gazdagon fölékesített leányt, – kiknek egyike a királyt (král), másika a királynét (králka) személyesíti, – végig kisér egy csapat ünneplő ruhás lány a falun. A kisérők egyike májusfát visz a kezében. Lundenburg táján pünköld-hétfőn csak egy királynénak öltöztetett leánykát kisér díszernyő alatt még más négy leány s utánuk még egész csapat megy. Blatnizban e díszernyőt hársfa-gallyak pótolják, a melyeket a kisérők (královničky) a királyné feje fölé tartanak. A Hanna-vidék némely falujában a királynét ünneplő ruhába öltöztetett, szalagokkal és koszorúkkal földíszített bábu helyettesíti.

A královničky-nak nevezett kíséret a királynővel együtt minden háznál körtánczot lejt, még pedig vagy a királyné a királylyal külön s a többi leány csak énekével kiséri, vagy a hol király nélkűl járnak; ott a királyné a szoba közepére a díszernyő alá áll, a többi leány pedig párosával körűltánczolja, mi alatt a királyné velük ellenkező irányban forog egymaga. A kisérő dalok hol komoly, hol víg tartalmúak s a tánczokkal együtt különböző a rhythmusuk. A táncz után ajándékot kéregetnek, a melyből aztán a legközelebbi vasárnap közös lakomát csapnak.

Az időszaki népünnepek közé sorolhatók a búcsújárások is. Az ország számos búcsúhelye közűl a leglátogatottabbak a Holstein-hegyen, az Olmütz melletti „Heiliger Berg”-en, a Wranauban, Sloupban és a Brünn melletti Kiriteinben lévő Mária-templomok. Ezekhez járúl nevezetesen 1863 óta, – a mikor az ország védszentjeinek, Cyrillnek és Methódnak napját márczius 9-éről július 5-ére tette át az egyház – Velehrad is Ungarisch-Hradisch mellett, a hová nagyszerű és jó ízléssel megújított búcsújáró-templomhoz zarándokolnak a hivők ezrei nemcsak az említett ünnepen, hanem egyébkor is nyári és őszi időben, kivált a morvaországi tótságból.

A pünkösdi királynőnek és kísérőinek (královničky) régi morva szertartásos táncza.
Veith Edétől

Gyermekágy és születés. Mikor az asszony elérkezettnek érzi a vajúdás nehéz óráját, ruháján minden görcsöt megoldanak, a házban minden szekrényt és lakatot kinyitnak, hogy szülését megkönnyítsék. A gyermekágyas hat hétig nem hagyja el a házat, sőt az ajtón se nézzen ki, valamint az eresz alatti csurgón se lépjen keresztűl. Ez esetben legalább az a haszna van a babonának, hogy a gyönge lábbadozó nőt a korai kijárás ártalmas következményeitől megóvja. Ha a gyermekágyas e hat héten belűl a mezőre menne, azt tartják, zivatar támadna, a jég elverné a föld gyümölcseit, s a fű kiszáradna a mezítelen lába nyomában. A korcsmában, a hová belépne, rögtön czivódás és verekedés keletkeznék a jelenlévők közt.

A gyermekágy ideje alatt a nő gonosz szellemek, nevezetesen a „vad asszonyok” (divé ženy) üldözésének van kitéve, kik el akarják tőle a gyermekét rabolni s helyette a maguk torzszülöttét (a váltott gyereket) becsempészni. Ezért reggel 6 óráig s délben 11-től 2-ig, nemkülönben naplemente előtt ágyban kell maradnia, mert ezen napszakokban van rajta a vad nőknek legnagyobb hatalmuk.

A bábaasszony a gyermeket világrajötte után azonnal egy köténybe csavarja s az asztal alá teszi, így szólván: „Földből lettünk s a földbe térünk ismét vissza; valami jó legyen belőled!” Erre gyöngéden meglegyinti, „hogy szófogadó legyen.” Nagy gonddal készíti el ezután az újszülött első fürdőjét, a melynek vizébe egy kevés búzát kever, meg egy pénzdarabot és csipkerózsa- vagy egyéb piros bogyót tesz azért, hogy jómódú, erős és piros-pozsgás legyen. A fiúgyermeknél ezeken kivűl még sót és vasat is tesznek a fürdőbe, a mitől okos és erős lesz; a leánynál meg szalmát, hogy a haja szépen nőjön tőle. A vasárnapi gyermek élte fogytáig szerencsés lesz. Ha a gyermek születésekor épen hó esik, vagy a fák virágzanak, akkor korán fog megőszűlni. Ha ellenben a rózsák nyílnak, egészséges, piros arczú lesz. Némely vidéken régi szép szokás szerint egy gyümölcsfácskát ültetnek az újszülött nevére, melyet aztán nagy gonddal ápolnak, mert azt tartják, hogy e fa életétől függ a gyermek boldogúlása is.

A gyermeket mihelyt csak lehet, keresztelni viszik, mert nem akarnak a házban pogányt tűrni. A komaságot még a legalacsonyabb sorsútól s a legszegényebbtől sem szabad megtagadni, mert ez nagy vétek lenne; a keresztszülő e tiszt elvállalásával egy lépcsőfokot épít magának az ég felé. Csak akkor változtassanak a szülők a hatodiknál komákat, ha egymásután öt gyermekük meghalt. Az „oláh” anyák valamennyi gyermeküket ugyanabban az ingecskében vitetik keresztvízre, hogy jó egyetértésben és szeretetben éljenek egymással. A gyermekágyasnak komaasszonya minden másodnap tyúkhús-levest küld metélttel, továbbá különféle tésztákat egy korsó sörrel vagy egy palaczk borral. A legközelebbi rokonság és szomszédság asszonyai is küldenek neki a gyermekágy ideje alatt egyszer-kétszer ételneműeket.

A kisded rendesen egy egész évig szopik. Mint a születés, vagy az elválasztás idejének is jelentése van a gyermek jövőjére nézve. „A mikor az erdő lombosodik”, akkor kell a gyermeket elválasztani, nem a mikor a fák leveleiket hullatják. Nem tanácsos a gyermeket holdfogytakor, vagy mikor „a zsákok nyitva vannak”, vagyis vetés idején elválasztani, mert ez esetben pazarló lenne belőle.

A gyöngéd anyai szeretet némi babonával vegyest szűntelen azon töpreng, hogy minden oly ártó hatást, mely a gyermek testi-lelki fejlődését veszélyeztethetné, távol tartson tőle. Baloldalra soha sem vet az anya neki ágyat, nehogy baloggá legyen. A pelenkákat nem szabad szélben szárítani; különben a szelektől felfúvódnék a csecsemő. A gyermek első ruhácskáját csak szemmértékkel mérik meg, hogy szabadon nőjjön és ép termetű legyen. Mikor az anya gyermekével először kel át vizen, egy darab kenyeret vet a habokba, hogy a kicsikének jó álma legyen s úgy nőjjön, „mintha a vízből teremne.” Az egész első éven, sőt néhol a két első éven át a gyermek haját nem nyírják, mert ezzel az eszét rövidítenék. A gyermek kihulló tejfogait az anya kenyérbe dugva lenyeli, hogy szülöttét fogfájástól megóvja. Mikor a kisdedet a keresztelőről haza viszik, az anya hirtelen leoldja róla a pólyát, hogy hamar megoldódjék a nyelve. A kutyát elkergetik a bölcsőtől, hogy a kicsike sorvadást ne kapjon tőle.

Ha a gyermek első évében hal meg, azt mondják, hogy az Istennek egy angyalkára volt szüksége. A kisded fönn az égben egészen földi módra játszik egykorú társaival és virágokat szedeget. E czélra az „oláh” anya nem mulasztja el, hogy meghalt kis gyermeke elé kötőt ne kössön, s rövid ruhát ad rá, hogy szabadon futkározhasson a mennyei réten. Ha az asszony gyermekágyban hal meg, koporsójába varrótűt, egy gombolyag czérnát, gyűszűt és ollót tesznek, hogy a másvilágon kis árvácskájának ingecskét varrhasson. Estére elkészítik a házban a fürdőteknőt és a pólyákat, mert az anya hat héten át minden éjjel ellátogat a másvilágról elárvúlt kis gyermekéhez, hogy megfüröszsze és bepólyázza.

A lakodalom a leánykéréssel (námluvy) kezdődik. Az első kihirdetés előtti csütörtökön, a mikorra különben a legény s leány már jóeleve tisztában vannak azzal, hogy egymáséi akarnak-e lenni, a vőlegény atyja, két násznagy és a kérő (starý svat) kiséretében elmegy a menyasszony házához. A kérő lép be először a szobába s engedelmet kér, hogy a többiek is bemehessenek és előadhassák kivánságukat. Mikor ezt megkapták s már valamennyien együtt vannak, a kérő „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” üdvözléssel kezdi meg hosszú beszédét, melyben elmondja, hogy a házasság szentségét maga az Úristen rendelte a paradicsomban, s mivelhogy a szentírás tanúsága szerint nem jó az embernek egyedűl lennie, eme tisztességes ifjú az Istent áhítatosan kérte, engedjen neki olyan feleséget találni, a minőt a fiatal Tóbiásnak kiválasztott. Ilyent talált is ebben a házban, stb. További beszédek és válaszok után végre oda igérik a leányt a legénynek, megszerkesztik s aláírják a házassági szerződést, a melyben mindkét részről megállapítják a hozományt. Erre a menyasszony egy tányéron rozmaring-bokrétát és hímzett keszkenől ád a vőlegénynek, mint az őket szorosan egybefűző „örökkön zöld” szerelem jelképeit. A vőlegény pedig egy ezüsttallérral ajándékozza meg mátkáját.

Most a vőlegény dolga a világi és egyházi hatóságnál mindent rendbe hozni arra nézve, hogy a legközelebbi vasárnap már megtörténhessék az első kihirdetés. A harmadik kihirdetés utáni vasárnapon a vőlegény vőfélyei megjelennek a kérőnél, a honnan tarka szalagokkal díszített kalappal és botokkal mennek a nyoszolyóleányok kikérésére. Ezek aztán a menyasszonyhoz mennek, hogy ott a vendégeknek kiosztandó rozmaring-bokrétákat megkössék.

A lakodalomra hívogatók minden „ablakot”, vagyis minden házat sorra járnak s a meghívást háromszor ismétlik, mert a tisztesség azt kivánja, hogy a meghívottak „nagyon szépen” kéressék magukat. Először, az első kihirdetés vasárnapján a vőlegény és a menyasszony hívogat. A lakodalom előtti hétfőn a vőlegény a kérővel ismétli s utánok nyomban a menyasszony és az első nyoszolyóleány újítja meg a meghívást. A ki el szándékszik menni, az a hívogatókat kenyérrel kinálja meg, a melyből a kérő leszeg egy darabot s azt elteszi. A kenyérdarabkákat aztán összeolvassák, hogy tudják, körűlbelűl hány vendégre számítsanak. A ki a lakodalom napján nem érkezik idejében, azért egy vőfélyt küldenek.

Régi hanák lakodalom. (Egy olajfestmény másolata.)
Charlemont Húgótól

Hétfőn este a zenészek a vőlegényt is, a menyasszonyt is ablak alatti zenével tisztelik meg. Kedden reggel a vőlegénynél gyülekeznek a kérő, a vőfélyek, meg a vőlegény atyafiságából és barátai közűl való vendégek; a menyasszonynál pedig a nászasszony (stará svatka), a nyoszolyóleányok, a menyasszony szószólója (řečník) és a többi vendégek. Mind a két helyen szerény reggelivel szolgálnak nekik. Ennek utána a vőlegény vendégei a már várakozó menyasszony háza felé tartanak. Ha a menyasszony más helységben lakik, akkor kocsikon szállítja át a vőlegény a vendégeit. Egy lakodalmi dal szerint a hanák menyasszony szíve vágya, hogy vőlegényt 30 kocsival menjen érte s a kocsik kerekei mézeskalácshól, kasai czukorból legyenek, a lovakat arany födje, az ostor aranyból legyen s a vőlegénye bíborban pompázzon.

Ha e nagyon föllengző vágy nem épen teljesűl is, régente bizony a hanák lakodalom igen festői volt. A kocsik ugyan csak közönséges lajtorjás szekerek voltak hajdan, de a fölszerelésükre, nevezetesen a lovakra nagy gondot fordítottak. A menyasszony kocsijába hat, lehetőleg egyszínű és nagyságú ló volt fogva, míg a többibe négy, vagy kettő. Valamennyi ló szépen föl volt díszítve, a farkukba és a sörényükbe piros szalagokat fontak, a fejükön meg hatalmas tollbokréták bólogattak. A vőlegény s a vőfélyek szintén így díszített lovakon nyargaltak, a melyek szügye elé még az ú. n. „lipcsei kendő” volt kötve, a mit a vőlegény a menyasszonytól, a vőfélyek pedig a nyoszolyóleányoktól kaptak ajándékba. Festői nemzeti öltözetükön kívűl a lovasak még nyereg gyanánt fehér vagy vörös kötényt is viseltek.

A menyasszony házához érkezve, ennek kapuját zárva találják. Csak hosszabb szóváltás és párdalok eléneklése után nyitják ki, a mire a vőlegény násznépével együtt a szobába lép az ott már egybegyűlt vendégek közé. A kérő ünnepies és hosszas beszédben mondja el újra megjelenésük czélját, a világ teremtéséből indúlván ki és számos pontosan idézett szentírási példával igazolván, milyen nagy becsű a jó háziasszony a rendes háztartásban. Ilyent ígértek neki, úgy mond, e ház leányában, a kit ezennel kikér, hogy a megállapított házasságot immár a pap áldása is megpecsételje. További hosszú beszédek és válaszok után, a melyek során szóba kerül Izsák és Jákob leánykérése is, a menyasszony szószólója ennek szobácskájába megy, a hol a menyasszony ez alatt nyoszolyóival és a többi nőkkel várakozik. Innen a szószóló először egy bebugyolált vén asszonyt vezet ki; miután ezt, mint „csipásszemű Leát” a kérő visszautasította, „szép Ráchel” gyanánt magát a menyasszonyt vezeti a vőlegény elé s újabb ünnepies beszédben és atyai intelmek kiséretében jegyzi el vele, a mire a nők dalt énekelnek a szülők dicséretére, kik keresztényi jó nevelésben részesítették leányukat, hogy érdemessé lett a zöldelő rozmaring-koszorúra. Aztán a menyasszony szószólója leülteti ennek szüleit a kályha padkájára, eléjük vezeti a mátkapárt s inti őket, hogy új életükben szeretettel és jó egyetértésben maradva, mindkét részről való szüleiket tiszteljék. Erre a menyasszony letérdel a szülei előtt, szószólója megköszöni nekik a leányuknak adott jó nevelést, bocsánatot kér tőlük mindazért, a mivel gyermekük valaha netán megbántotta őket s végűl atyai és anyai áldásukért esedezik. A szülők megáldják könyekre fakadt leányukat, a ki kezüket csókolja. Ezután a vőlegény is eléjük térdel s nevében a kérő mond köszönetet keresztény szellemben nevelt leányukért. Őt is megáldják s fiuknak fogadják. Végre még az összes jelenlévőket kéri a menyasszony, hogy bocsássák meg neki, ha mit vétett valamelyikük ellen.

Erre megindúl az egész nászmenet a templom felé. Elől párosával a vőfélyek, a zeneszó ütemeire újjongva és ugrándozva; utánuk a kérő a vőlegénynyel, aztán a nyoszolyóleányok szintén párosával, majd a nászasszony a menyasszonynyal mögöttük az indúlókat és népdalokat játszó zenészek, végűl a lakodalmi vendégek. Ha más helységben van a plébánia-templom, akkor, kivált a Hanna-vidéken, kocsikon mennek.

Esketés előtt a kérő a vőlegénynek, a nászasszony pedig a menyasszonynak rozmaring-koszorút tesz a fejére. A szertartás végeztével leveszik e koszorúkat fejükről s a menyasszonynak adják mind a kettőt. De evvel sietniök kell, mert a vőfélyek és a nyoszolyóleányok ott leselkednek, hogy elkapkodják, s ha ez sikerűl, akkor pénzért kell tőlük az elkaparított koszorúkat kiváltaniok. A menyasszony a vőlegénye koszorúját holta napjáig a ládájában őrzi; elvesztését rosz jelnek tekintenék.

A templomból a menet a vőlegény házához tart. A falu alkalmas helyén „elzárják előttük a kaput.” Az egész út széltében tarka szalagokkal és kendőkkel sűrűn teleaggatott kötelet vonnak keresztűl, a mely „kapu” előtt két kardos legény áll őrt, egy harmadik pedig beszéddel és teli palaczkkal üdvözli az új párt meg a vendégeket, a mire ezeknek az elzárt kaput „ezüst kulcscsal” (egy kis apró ezüst pénzzel) kell kinyitniok.

A mint a menyasszony a vőlegény háza küszöbét átlépte, a kiséretében lévő nők egyike söprűt ád a kezébe, melylyel a ház pitvarát egész a tűzhelyig ki kell söpörnie. Itt áll anyósa, kit a menyasszony megkér, hogy fogadja őt jóindúlattal. Az anyósa aztán megigéri, hogy leányának fogja tekinteni és megöleli. Ungarisch-Brod környékén az anyós a menye és fia kezére egy kis mézet ken, melyet ezek egymás kezéről lenyalnak, hogy mindig szeressék egymást. A vőlegény házában elköltött rövid ebéd után a násznép a korcsmába megy, a hol a fiatalság az esti lakomáig tánczol.

5–6 óra tájban az egész társaság zeneszóval a menyasszony házába vonúl a lakomára. A menyasszony a nászasszonynyal és a nyoszolyóleányokkal a szoba jobboldali sarkában álló legelső asztalnál, a szentképek alatt, foglal helyet, míg a vendégek a többi, hoszszában és keresztben fölállított asztalhoz ülnek; a zenészek helye hátúl, az ajtónál van. A vőlegény nem ül a lakoma alatt, hanem a fölszolgáló vőfélyekkel együtt asztaltól asztalhoz jár, ügyelve, hogy minden rendben van-e. A menyasszony tányérja föl van fordítva, s ő semmiből sem eszik. Nyugati Morvaországban e fölfordított tányér mellé még egy fakést is tesznek. Példáját követik rendesen a nyoszolyóleányok is, kiknek az a tisztük, hogy lakoma közben a vendégeket énekükkel mulattassák. A lakoma éteksora egész a legújabb időkig mindenütt igen egyszerű volt. Pusztán a házi majorság és a mezőgazdaság terményeiből kerűlt ki az egész, sokat meg a vendégek adtak hozzá. A dús Hanna-vidéken pl. a következő étkekből állt a lakoma: 1. Metéltes leves, 2. Marhahús tormamártással, 3. Borjú-fodor leves, 4. Fekete mártás, 5. Pecsenye káposztával, 6. Kalács. A pecsenyét a vendégek nem ették meg ott helyben, hanem egy nagy kalácscsal együtt haza vitték magukkal. Mindjárt a lakoma kezdetén, még az első étel fölhordása előtt a kérő násznagy a vőfélyekkel, a nyoszolyóleányokkal és a zenekarral a menyasszony keresztanyjához megy, hogy tőle a lakodalmi kalácsot (koláč), a keresztanyák rendes ajándékát elvigye. Ennek a kalácsnak malomkő alakja van és nagyságra nézve is van akkora, mert félvéka legfinomabb búzalisztből van sütve. A tetejébe 2–3 sor, aranypapírral bevont, öles pálczika van beszúrva, melyeken fölűl zászlócskák lengnek, alább pedig sütemény, alma és aranyos dió függ rajtuk. Az így földíszített kalács már készen áll az asztalon, s mögötte ülnek a keresztszülők, várva az elvivőket. A zenekísérettel belépő követség élén a kérő násznagy a menyasszony nevében megköszöni a nászájándékot, s azt a vőfélyek egy abroszba csavarják és ismét zeneszó mellett, nagy újjongással elviszik a lakodalmas házba. Oda érve, leteszik az ajtóhoz legközelebb álló asztalra, s erre a kérő hosszú, tréfás beszédet mond, melyben mindenféle lehetséges és képtelen kalandokról regél, a miken átestek, míg a kalácsot rendeltetése helyére juttatniok sikerűlt. Ez alatt a kalácsot az egyik asztaltól a másikhoz viszik, végűl pedig a menyasszony elé teszik. Most a kalács tetején lévő mélyedésbe a vendégek mindegyike beleteszi a maga adományát, a mit a menyasszonyhoz intézett rövid beszéddel kisér.

Ungarisch-Hradisch melletti Mařatitzból (tótság) való menyasszony és nyoszolyóleány.
Kempf Gottliebtól

A lakoma után a kalácsot annyi darabra szelik, a hány vendég van jelen, s mindenki haza visz belőle egy-egy darabot. (Ez az ú. n. výslužka.) A kezdő szeletet a menyasszony kapja. Mindjárt a lakodalmi kalács bevitele után a nászfát viszi be a kérő násznagy. Ez egy fenyűfácska, melyet előtte való nap az első vőfély szerez az erdőből; a nyoszolyóleányok pedig szalagokkal, süteménynyel és gyümölcscsel díszítik föl. Ezt is szertartásos beszédek kiséretében viszik asztalról asztalra s végűl a lakodalmi kalács mellé állítják a menyasszony elé.

Az egyes fogások közötti hosszú szüneteket dalolással és pohárköszöntőkkel töltik be. Minden étek föladását a kérő tréfás beszéde előzi meg és az első nyoszolyóleánynak rá illő dala kiséri. Lassacskán a vendégek mind jobb kedvre derűlnek s a dalolás általánossá lesz; az asszonyok dalai a házaséletet, a nyoszolyóleányokéi ellenben a hajadonélet szabadságát dicsérik, melytől a menyasszony most elbúcsúzik. Közben-közben tréfás és csipkedő dalok is hallatszanak, a melyek kivált a papucshősöket gúnyolják, stb. Végűl még adományokat gyűjtenek a zenészek számára, a menyasszonynak pólyácskákra, meg a szakácsnénak.

A lakoma végén régebben általánosan szokásos „kakas-lefejezés”-t ma már csak itt-ott gyakorolják. Az erre kiszemelt kakast az asztalra állítják s a hóhérnak öltözködött kérő násznagy fölolvassa neki a halálos itéletét számos bünei büntetéseképen, a melyek tréfás és czikornyás beszédbe vannak foglalva. Minekutánna a kakas végrendeletét is fölolvasta, lefejezik az áldozatot, a szakácsné pedig nyomban elkészíti és a vendégek mindjárt el is költik. A lakoma után következik a menyasszony főkötője föltevésének és eladásának régi szertartása (čepení a prodávání). Azon asztal fölött, a melynél a menyasszony és a nyoszolyóleányok a lakoma alatt ültek, leszedik a falról a szentképeket, a menyasszony föláll a szögletben a padra, tőle jobbra és balra állnak az „elárúsítónők” (asszonyok). Miután a menyasszony megható dalban elbúcsúzott szabadságától és ifjúkori játszótársaitól, az asszonyok hozzálátnak, hogy hajadon voltát jelző fejdíszét darabonként leszedjék róla. Minden egyes darab levételénél egy-egy mély érzelmű régi dalt énekelnek. Aztán behívják a pitvarból a vőlegényt, a ki kalapjában új fejkendőt visz a mátkája számára s azt annak a kalapjával együtt a fejére teszi. A nyoszolyóasszony a kalapot leveszi a menyasszony fejéről, levágja róla a bokrétát, bele teszi a menyasszony fejéről levett ékességgel egyűtt a kalapba s az egészet átadja a vőlegénynek annak jeléül, hogy „minden gondot közösen viseljenek.” Némely vidéken az is szokás, hogy a vőlegény megoldja a mátkája hajfonatát. Erre az asszonyok kontyba csavarják a menyasszony haját, mely eddig a leányok módjára le volt eresztve, fölteszik a fejkötőjét, arra pedig felkötik a vőlegény adta fejkendőjét.

Lundenburg melletti Landshutból (tótság, podlužákok kerülete) való legények, vőlegény és menyasszony.
Kempf Gottliebtól

Az így kontytyal ellátott menyasszonyt aztán árúba bocsátják. A körötte álló asszonyok egyike kikiáltja az árat s fölszólítja a jelen lévő férfiakat, hogy igérjenek rá, mi közben nem győzi eléggé magasztalni a menyasszony sok mindenféle jó tulajdonságait. Egyes vásárolni szándékozók közelebb lépnek, megalkusznak az árban s azt le is fizetik; azonban a körűlálló asszonyok valamelyikét kapják kendővel beburkolva; hanem ezt sánta vén banyának szidva visszautasítják. Végre sok váltakozó beszéd, cseredal és tréfaszó után megjelenik a vőlegény, a ki legtöbbet igér s ez árért a menyasszonyt meg is kapja.

Szerdán délelőtt a vendégek megint egybegyűlnek a menyasszonynál, ki rövid lakoma után megindító búcsút vesz szüléitől, testvéreitől és mindattól, a mi otthon kedves volt szívének. A menyasszony e közben bőségesen ontja könnyeit s nevében a nyoszolyóleányok éneklik a búcsúdalokat. Ezalatt a menyasszony kelengyéjét fölrakják egy szekérre, a vendégek a számukra készen álló kocsikra ülnek, lassan körűljárják az egész falut s csak aztán mennek a vőlegény házához. Az első kocsin állva mennek a zenészek és a vőfélyek, a másodikon a férfiak, a harmadikon az asszonyok a kelengyével és egy nagy kalácscsal, melyet a menyasszony az anyósának visz ajándékba; az utolsó kocsin a menyasszony és a nyoszolyóleányok meg a nászfa van. Az egész menet alatt alkalmi dalokat énekelnek. Dalokkal jelentik be magukat a vendégek a vőlegény szüleinél is, bebocsáttatást kérve s a menyasszonyt apósa és anyósa szerető gondozásába ajánlva.

A mint a menyasszony a pitvarba lép, anyósa egy egész kenyeret visz elé s egy fakést ad a kezébe, hogy próbára tegye a bőkezűségét. A menyasszony elhajítja a fakést s előveszi a saját zsebkését, leszel vele a kenyérből egy darabot s egy pénzdarabot nyomva belé, a legszegényebb koldúsasszonynak adja, aztán pedig a jelen lévő többi koldúsnak oszt a kenyérből. Ezután a menyasszony átadja napának a neki szánt nagy kalácsot s engedelmes leányúl anyai jóvoltába ajánlja magát. Erre az asszonyok a férfiaknak árúlgatják a menyasszony ágyait. Természetes azonban, hogy a vőlegény igér értök legtöbbet s ő váltja azokat magához. Ezzel a tulajdonképeni lakodalmi ünnepeknek végük. Nagyobb lakodalmakon azonban még csütörtökön is egybegyűlnek a vendégek a menyasszony házánál, hogy a „maradékot elköltsék”, vasárnap pedig még a korcsmában rendeznek befejezésűl tánczmulatságot.

Halál és temetés. Hogy a haldokló vivódását megkönnyítsék, kiemelik az ágyból és szalmára fektetik; azt tartják, hogy legkönnyebben zabszalmán hal meg. Ha a haldokló valakivel haragban volt, azt oda híják, hogy békűljön ki vele, mert e nélkűl nem tudna az élettől megválni.

Gaya melletti Vacenovitzból (tótság, podhorákok kerülete) való család és menyasszony.
Köpf Józseftől

A halál beállta után a holttestet megmossák s rendesen a legkedvesebb ruháiba öltöztetik. Hogy zavartalanúl nyugodjék sírjában, „semminek sem szabad őt nyomnia vagy szorítania.” Ezért nem szabad a ruhája gombjait begombolni, zsinórjait megkötni.

Az oláhságban és Ungarisch-Brod környékén pénzt adnak a megholt kezébe, „hogy a gazdasága ne menjen utána.” Ha a gazda hal meg, a pénzdarabot ketté vágják s az egyik felét a halottnak, a másikát özvegyének adják. Hajadon vagy nőtlen gyermekének „örökségeűl” ád az apja egy pénzdarabot végső útjára. Gyermekhalottnak a rokonok és ismerősök gyermekei kis szent képecskéket visznek s azokkal egészen elborítják koporsójában. A halott mellett két éjszakán át virasztanak, zsoltárokat énekelve és lelke üdvösségeért imádkozva.

A gazda halálát a béres a lovaknak, a cselédleány pedig a teheneknek e szókkal adja tudtukra: „Lovacskák (vagy tehenek), a gazdátok meghalt; már többé nem fog rátok gondot viselni”. Soha sem mulasztják el e bejelentést különösen a méheknél. Rendesen a gazdaság örököse megy ki a méhesbe, háromszor megkopogtat minden kaptárt s így szól: „Kedves méhek, tudtotokra adom, hogy a gazdátok meghalt s én rám bízott benneteket”. Ősi pogány fölfogás szerint az ember lelke galamb képében száll ki testéből; épen azért a haláltusa beálltával ajtót, ablakot kitárnak, hogy szabad útat nyissanak az elszálló léleknek. Az oláhok azt hiszik, hogy a halott lelke addig, míg a koporsót a küszöbön át nem viszik, a testében marad, s hogy a halott addig mindent meghall és lát, a mit körötte tesznek és beszélnek. A míg a halott a házban van, addig nem főznek, nem sepernek, sem egyéb házi vagy mezei munkát nem végeznek, hogy a halott nyugalmát ne zavarják. A temetés napján, mikor a halottat a házból kiviszik, minden asztalt, széket és lóczaát fölfordítanak. A koporsó kivitelénél azt minden átlépett küszöbhöz háromszor hozzákocczantják, így szólván: „A gazdátok megválik tőletek”. Az oláhságban a kántor a halott nevében elbúcsúzik a házban, udvarban és kertben lévő összes holmiktól. A legényt koszorúleányok, a hajadont vőfélyek viszik sírjába. E koporsóvivők a tótságban lakodalmi díszbe öltöznek. Plebániával nem bíró helységekből a halottat kocsin viszik a legközelebbi plebánia-templomba. A menet megáll a falu végén lévő keresztnél s a kántor a megholt nevében bocsánatot kér mindenkitől. A temetés után tor következik.

A gyász színe régebben a fehér volt. Még ma is fehér leplekbe burkolva jelennek meg a Neutitschein környékebeli szláv helységekben a halott nőrokonai, míg a többi nők fekete kendőket kötnek a fejökre.

A magyar határ mentén lakó tótoknál mind máig fönmaradt a régebben egyebütt is szokásban volt „halottsiratás” (nařkání). Ezt csak nők és gyermekek gyakorolják, még pedig a halott ágyánál, mihelyt kiadta lelkét; aztán a temetés napján, mikor a koporsót a házból kiviszik; harmadszor pedig a sírnál. Mindenszentek és halottak napján meglátogatják a nők és gyermekek kedveseik sírját, hogy ott siránkozzanak, s ugyanezt teszik minden olyan temetés után, a melyen ők is megjelennek. Ez a siratás annyira hozzájuk tartozik a hagyományos helyi szokásokhoz, hogy az anya pl. maga tanítja meg a gyermekeit, hogy majd egykor hogyan sirassák el őt. A sirató dalok azonban a hagyományos mondókákon és néhány szokásos szólásformán kivűl többnyire mély érzésből fakadó rögtönzések s dallamuk minden egyhangúsága mellett is megható. Ha valamely özvegy nem bízik magában, hogy „szépen” el tudja az urát siratni, akkor valamelyik kitűnő siratónak tartott nőrokonát kéri meg, hogy az sirassa el helyette.

Ez alkalmi rögtönzéseken kivűl néhány igazán megindító s alakjukban is tökéletes siratódal is e szokásnak köszönheti eredetét. Az elhagyott, gyámol nélküli árva, a katonasorba kerűlt ifjú, az árván maradt menyasszony mind szüleik sírjánál panaszolják el sorsukat, vagy megmondják nekik, miféle nagy lépés előtt állnak s a menyasszony kivált azt fájlalja, hogy kedves szüléi nem lehetnek ott a menyegzőjén. Valósággal mintaszerű ilyen sirató dalaik vannak a morvaországi tótoknak, mint a következő példa is mutatja.

Tmavá noc, tmavá noc,
ked není měsíčka,
smutná je to svadba,
ked není tatíčka.

Tmavá noc, tmavá noc,
ked' není vězdičky,
smutná je to svad'ba,
ked' není mamičky.

Tmavá noc, tmavá noc,
co's mně urobila,
ked' s mně mú mamičku
do jamy vložila.

Černá zem, černá zem,
pust mně mamičku ven,
nech sa já jim svoju
krivdu vyžalujem.

Ked' sa já jim počnu
krivdu žalovati,
tepnú ty, černá zem,
mosíš zaplakati.

Sötét az éjszaka
Hold világa nélkül,
Szomorú esküvőm
Én atyuskám nélkül.

Sötét az éjszaka
Csillag fénye nélkűl,
Szomorú esküvőm
Én anyuskám nélkűl.

Fekete éjszaka
Sötétje borúlt rám,
Mióta itt hagyott
Édes jó anyuskám.

Add vissza anyámat
Fekete sírhalom,
Hadd mondjam el neki
Keserves bánatom.

Ha neki elmondom,
Mi nyomja szívemet,
Sötét föld, még te is
Megsajnálsz engemet.

A népdal. Morvaország 20-30 évvel ez előtt még a monarchia legdalosabb országai közé tartozott, s a morva népdalok szöveg és dallam tekintetében bízvást legszebb költői termékei közé sorolhatók a népléleknek.

A máig nyomtatásban megjelent morva népdal-gyűjtemények, a melyek közűl kivált Sušil Ferencz (1853–59) és Bartos F. (1886–89) művei említendők, 3.000-nél több dalt tartalmaznak. A morva nép különféle törzsekre tagoltsága dalaiban is világosan kitetszik s ez azoknak főleg dallamait fölötte változatossá teszi.

A lyrai-epikus dalok közt első, helyen a morva népballadák állnak, a melyek sorában valósággal mintaszerűek is akadnak. Tárgyukat részben még ősi mythikus emlékekből merítik. Így egy régi balladában három vándorzenész egy jávorfához érkezik, a melynek fájából hegedűt akarnak faragni. De a fa az első fejszecsapásra holthalovány színűvé válik, a másodikra fölsóhajt, a harmadikra pedig megszólal s elmondja, hogy ő egykor leány volt, kit a saját édesanyja átka varázsolt jávorfává. Egy másikban a megholt férj más halotti ruhát kér özvegyétől, mert a mostaniban, a melyet vasárnap varrtak, nem tud elporladni. Mikor az özvegy férje sírjánál megjelen, az föltárúl s az asszony beléesik, átöleli urát s ott marad vele, gyermekeit az ég oltalmába ajánlván. A messze távolban szeretetlen férj mellett bánkódó leány „szürke madár” képében haza repűl, a kertben a fehér liliomra száll s elpanaszolja anyjának fájdalmát.

Az ily mythikus tárgyak azonban nem igen gyakoriak. Sokkal nagyobb számúak a mindennapi élet gyászos eseteiről szóló balladák, minők: a rokongyilkosság, a féltékenységből való gyilkosság, a nem viszonzott szerelemből vagy a kedves halála után való bánkódásból elkövetett öngyilkosság. stb. A már régóta csak mondai hírben élő rablóvilág fény- és árnyoldalai is több csinos balladának adtak létet. Ezekben a rablók nem gonosztevők, hanem „bátor legények” gyanánt szerepelnek, kik a dúsgazdagot csak azért fosztják meg fölösleges kincsétől, hogy belőle a szegényt részeltessék.

Sušil Ferencz.
Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Ilyen Morvaország szerte híresekké lett haramiák Ondráš, Juráš és Janošík, kiknek bátor tetteit számos dal, rege és adoma hirdeti. Végűl a török és franczia hadjáratok némely nevezetes eseményének emléke is él még a morva balladákban.

Mindezen, olykor nagyon is merev tárgyakat nagy műérzékkel dolgozta föl a nép költői lelke valódi balladákká, melyek legtöbbjének tragikus az alaphangúlata; jóllehet meglehetős számmal vannak az oly csinos dalok is, melyeknek a végén jóra fordúl a dolog. Így abban a dalban, mely az öreg atyja helyett egy csapat törökkel megvívó vitéz parasztleányról szól, ki a pogányok közűl sokat lekaszabol, a többit pedig megfutamítja. A „király úr” e bátor huszárját a saját leánya kezével akarja megjutalmazni; de mikor kitűnik, hogy a derék vitéz nem más, mint Anika, a szegény paraszt leánya, egyetlen fiának választja feleségűl.

A tulajdonképeni dalok jó harmadrésze szerelmi dal, melyek igaz költői színekkel festik a kedves képét, megéneklik a hű szívet s keserűen panaszkodnak a hűtlen ellen. A katona otthon hagyott szeretője utáni ellenállhatatlan sovárgásból megszökik ezredétől, jóllehet előre látja tette szomorú következményeit. Ily legyőzhetetlen szerelem a forrása a lobogó lánggal kitörő féltékenységnek is, mely pusztító hevével nemcsak a vetélytársat, hanem a leányt is meglakoltatja, habár az olykor nem vétkes is. A fékezhetetlen szerelem ily gyászos következményeiről szóló dalok kivált az epésebb természetű tótok népköltésében gyakoribbak. Annál újjongóbb öröm hangján tör ki a szerelmi boldogság érzése azon dalokban, melyek a szerető szívek közeli egyesülését s a nászünnepet éneklik meg.

Sajátszerűek a katonadalok. Valódi katonás szellem az efféle régibb dalokban nem igen nyilvánúl, habár a morva ezredek mindenha szép jeleit adták rettenthetetlen bátorságuknak és hősiességüknek. A morva katonadalok mégis a legszomorúbbak valamennyi között, a mi nem is csoda, ha a régi katonafogdosás szomorú eljárására gondolunk, mely a szegény fiatal embert családja öléből, kedves szülőfalujából erőszakkal szakította ki, hogy legszebb éveit idegenben töltesse vele. Hiába keresett a szegény fiú segítséget és oltalmat szüleinél; az ő könyörgésük és könyeik sem találtak meghallgattatásra. Így aztán mi marad számára egyéb, mint megható dallal elbúcsúzni szüleitől, kedvesétől, batátaitól és szeretett szülőföldjétől. Lassanként azonban beletörődik új helyzetébe, s akkor már a „szabad és víg katonaélet” dicséretét zengi dala, a melyből azonban itt-ott még mindig keserű humor csendűl ki.

Énekelt a nép hajdan minden munkája mellett, a miért is minden házi és mezei foglalatosságnak megvannak a reá vonatkozó saját dalai. Legszámosabbak és legeredetibbek e nemből a pásztordalok. A keleti Morvaország hegyvidékein, magános és félreeső legelőkön kis tehéncsordájukat legeltető pásztorleányok szüntelen dalos párbeszédben közlekednek egymással s hangos, hosszan elnyújtott „heló!” kiáltással szólongatják egymást dalversenyre, melynek váltakozó szakaiban elmondják egyszerű életük minden mozzanatát: mint legelésznek a teheneik, hogyan megy az ő dolguk, hol kivánnak a legeltetés után találkozni, hogy együtt mehessenek haza, stb. E váltakozó dalok némelyike meglehetős terjedelmü s a dalrészletek recitativókkal vannak bennük meg-megszakítva. Tartalmuk ilyenkor változatosabb és gyakran a már serdűltebb pásztorleány szíve titkaiból ered.

A népdalnak legerősebb támasza a nép eredeti tánczzenéje. Az egész zenekar hajdan csak egy hegedűsből és dudásból állott; emennek a helyébe később a czimbalmos és nagybőgős lépett. E zenészek csupa naturalisták, a kik még csak nem is sejtenek a hangjegyekhez vagy akármiféle zeneelmélethez. Valamennyi régibb táncz csupán a népdal rhythmikai megtestesűlése. Némely táncznak csak egy typikus dallama van; ellenben a tótok és oláhok nemzeti tánczára („houlaná, vagy vrtěná”) majdnem minden népdalukat el lehet énekelni.

A táncz kezdetén egy legény, a ki épen húzatni akarja magának, oda lép a muzsikusok elé, pénzt dob a dudába vagy a czimbalomra s rázendíti a nótáját. Ha a zenészek tudják a dallamot, akkor a prímás mindjárt ráhúzza s a többiek nyomban helyesen kisérik és a táncz megkezdődik, mely alatt a dallamot változatokkal mindaddig ismétlik, míg másik tánczos nem lép elé s más dalt nem parancsol. Egy-egy ily táncz jó negyedóráig tart s változatossá épen a szűntelen új meg új dalok teszik, melyek közűl a legszebbek és legkedveltebbek minden tánczmulatság alkalmával ismétlődnek s így emlékezetben maradnak. A hosszabb szüneteket szintén dalolással töltik be.

A morva népnek valamennyi dalában, legyen az bárminő tartalmú, szépen nyilvánúl a természet iránti érzék. A természet életéből merítvék a dalok festői szép képei és színterük. „Füvet kaszált a leány az erdőszélen”, „Zöld berekben kedvesével agyonverték a legényt”, „Szabad mezőn áll egy körtefa”, „Zöld réten vágtat a herczeg” s számtalan hasonló dalkezdet bizonyítja, hogy a morva népdal, ha öntudatlanúl is, híven követi e műfajnak azon sarkalatos aesthetikai törvényét, mely az egyszerű, természetes szemléletből való kiindúlást követeli, és hogy azt jól tudja alkalmazni.

Az állatokkal egészen úgy áll szóba az ember, mintha hozzá hasonló lények volnának. Lovát hűséges, kedves barátjának tekinti. A szolgálatából kilépő kocsis szíves búcsút vesz szeretett lovacskáitól: „Kedves lovacskáim, úgy-e, gondoltok majd rám, gondoltok rám s én is ti rátok”. Egy dalban az úsztatásnál vízbe fúladt kocsist fekete lovai fájdalmas nyerítéssel keresik s a szomorú hírt megviszik kedvesének. Egy másikban a hűséges fekete lovon könnyű meglátni, hogy édes arájához viszi a gazdáját, s a ki még sem találná ki, annak maga a lovas mondja büszkén: „Nézzétek csak, emberek, nézzétek, mily büszkén tartja a lovam a fejét, mily büszkén hajtja jobbra a fejét, mert szép az én babám, mint az irott kép!”

Még jobban ragaszkodik egymáshoz lovas és ló a hadi szolgálatban. A szülőföldjétől távol, idegen nép közt élő katona egyetlen őszinte és hű barátját látja a lovában. Fáj is neki a szíve, hogy paripáját a hosszú menetekkel úgy meg kell zaklatnia. E sajnálatának úgy ád kifejezést, hogy magát a lovát szólaltatja meg panaszló hangon: „Barna lovacskáin, mért vagy oly szomorú, mondd, mért vagy oly kedvetlen? Tán nehéz a szerszám vagy az aczél kardom?” „Nem a szerszám, nem is a kardod nehéz nekem, de fáj a sarkantyúd, mely az oldalamat szúrja. Mind a két oldalam csupa seb, össze-vissza van szurkálva a sarkantyúdtól”. A katona tábori életének fáradalmairól szóló dal nem feledkezik meg hű bajtársáról, a lóról sem: „Tágas mezőben sehol egy csöpp víz, a mivel a katona lovacskáját megitathatná!” Ha pedig a vitéz a csatában elesik, mellette áll hű fekete lova s a lábával kapargálva gyászolja.

Az állatvilágból még kivált az éneklő madarak szerepelnek állandóan a morva népdalban. Fogadott vagy akár fogadatlan követként is rendesen a madár viszi meg az egymástól elvált szeretők üzenetét. A madaraknak panaszolja el az ember bánatát s az ő részvétüket kéri. Mikor a lakodalmas menet a templomba indúl, arra kéri kisérőit a menyasszony, hogy ne a falun, hanem a zöld ligeten át menjenek, hogy a fülemile dala is ünnepelje menyegzőjét; a sírjában nyugvó halott pedig azt panaszolja legkeservesebben, hogy nem hallhatja többé a kedves madárdalt és a kakuk szavát.

Egy igen csinos dalocska a karvalyt szólaltatja meg, a mely elpanaszolja testvérének, az ölyvnek, hogy az emberek agyonverték a nőstényét s elpusztítolták a fészkét; az ölyv erre azt a tanácsot adja neki, hogy az erdő mélyén rakjon fészket, távol az út szélétől, a hol jó és gonosz emberek járnak vegyest. Benső részvéttel szól egy más dal az özvegységre jutott anyafürjről, a melynek őszszel a fiókáival el kell hagynia a puszta tarlót s a Dunán túl lévő idegen országba kell vándorolnia. Még a kemény szívű vadász is megszánja a sólymot, mely kegyelmet kér tőle az életének, hogy kicsikéi árván ne maradjanak.

De az élettelen természet: a nap, hold és csillagok, a folyik, patakok és források, fák, cserjék és virágok is a legbensőbb érzelmi kapcsolatban álnak az emberrel e dalokban.

Az érzelemnek ugyanilyen mélysége mutatkozik a családtagok egymáshoz való magatartását s az embernek Istenéhez való emelkedését tárgyazó dalokban is. A morva népdalban az anya a leánya szívbeli ügyeinek bizalmas beavatottja. De a katonasorba kerűlő fiúnak is elég oka van mindenek fölött a szerető édesanya gondoskodásának elvesztét siratnia. S mikor sebesülten tér vissza a háborúból, legelőbb is arra kéri vele találkozó kedvesét, hogy kösse be fejének vérző sebét, nehogy a családjabeliek mindjárt rá ismervén, nagyon megijedjenek. S valóban senki, még az édesapja sem ismeri meg; csak az anya gyöngéden szerető szívét nem lehet megcsalni. Ő mindjárt rá ismer kedves fiára, még mielőtt az arczát látná s a hangját hallaná. Mint az életben, úgy a dalban is igen szépen nyilvánúl a fi és nő testvérek egymás iránti mély szeretete. Még ha apja és anyja haraggal sújtja is a fiút, a nőtestvére akkor is szeretettel öleli keblére; a rideg férjétől rosz bánásmódban részesűlő testvérnek pedig még apja és anyja ellen is pártját fogja s ha kell, fegyverrel is oltalmára kél a bátyja.

Az Istenben való rendíthetetlen bizalom és szívbeli jámborság is egyik sarkalatos erénye a morva népnek. S ezen érzésének is számos dalában ad ép oly igaz, mint költői kifejezést. Végűl még néhány mutatványt közlünk e dalokból, részben Rehák János tanárnak az eredeti szöveget a lehető legteljesb hűséggel visszatükröztető német fordításai nyonnán.

Szerelmi varázs.

Co to maš, děvečko,
co to máš za líce?
Dyž na tě pohlednu,
zabolí mne srdce.

Co to máš, děvečko,
co to máš za ruce?
Dyž za tebó přindu,
domů se mně nechce.

Az orczád mily sima,
Mily sima, kedvesem!
Mihelyt csak meglátlak,
Megremeg a szívem.

Mily fehér a kezed,
Mily fehér, édesem!
Ha szemed rám veted,
Az útat sem lelem.

A mogyoró.

Mogyorónak édes volt,
Ép is volt a magva;
Hej, mit ér, ha az a lány
Nem hajt a szavamra!

Hű szerelmem hiába
Epedt forrón érted,
Viszonzásúl bokrétád
Mind hiába kértem.

A mi nincs, még meglehet,
Vágyad még betelhet,
Hogy jutalmát elveszi
Kitartó szerelmed.

A bokréta.

Rég szeretjük már egymást mi ketten,
Kalapjához bokrétát is tettem;
Illik is a bokréta hozzája,
Mint ajkamra az ő csókos szája.

Szeget szeggel.

Napsahi mně cedolenko,
aj střibrent, zlatem psanó,
deamantem prokládanó,
abech chodival za ňó.

Levelet írt, ezüstöset,
Aranyosat én nékem,
Gyémántokkal telehintve,
S hogy szeressem, kér szépen.

Emlék.

[:El kell válnunk, én szerelmem,:]
[:Akárhogy fáj is a szívem:]
[:Édes, mit adsz ajándékúl,:]
[:Ha búcsúznunk kell egymástúl.:]

[:Fát ültetek búcsúzóba,:]
[:Hadd virítson az ajtódba'.:]
[:Ha virágit nyílni látod,:]
[:Felém száll a gondolatod:]

A kerti pad.

[:Kemény égerfából
Volt a padunk faragva;:]
[:Soh' sem hittem volna,:]
[:Hogy a szíved oly csalfa.:]

[:Kertünk kicsi padja
Hirtelen ketté repedt;:]
[:A te hitszegésed:]
[:Megtörte a szívemet.:]

[:Forradj megint egyé
Kedves kerti kis (lóczám;.]
[:Hamis hitű legény,:]
[:Pártolj vissza én hozzám.:]

A fürj őszi dala.

[:Fiacskáim, mi lesz velünk,:]
Mondjátok meg, hová legyünk?
[:A mezőket letarolták,:]
A kévéket már behordták.

[:Van ugyan kint még egy kéve,:]
De ennek is hamar vége.
[:Jertek hát, a Duna mentén:]
Szebb országba vezetlek én.

Féltékenység.

Lúdcsapat nem lehet,
Rég elszállt volna már,
Tavaszi hótúl is
Tiszta már a határ.

Vánkosok halmának
Látszik a fehérje,
Rajtuk egy ifjú hős
Fekszik a vérébe .

Mellette jobb felől
Villogó pallosa,
Bal felől kedvese
Siratva gyászolja.

Jobbjában hófehér
Keszkenő lengedez,
Baljában zöldelő
Gallyacska rengedez.

A fehér kendővel
Homlokát szárasztja,
Míg a zöld galylyal a
Legyeket riasztja.

Kedvesem, add ide
Villogó kardomat,
Hadd lássam benne meg
Holthalvány arczomat.
A kardot od' adja

S elugrik íziben,
Mert sejti, mit forral
Ellene szíviben.

Lelkem, mondd, ki adta,
Miféle barátod
Adhatta tenéked
Ezt a bölcs tanácsot?

Tanácsot én bizony
Senkitől se kaptam,
Csak sejtéin, mit forralsz
Ellenem magadban.

Ha félre nem ugrol,
Megöltelek volna,
Hogy arczod utánam
Senki se csókolja.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem