A magyar nép humora. Jókai Mórtól
A magyar nép humora.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
Vágó Páltól
Semmi népleirás nem rajzolja oly jól egy nép életét, jellemét, eszejárását, mint a hogy az maga képes önmagát rajzolni adomáiban. Minden adoma egy tanúlmányvázlat, mely egyént, osztályt, korszakot, s abban uralkodó eszmejárást jellemez, s ezekből alkothatja meg a korfestő az egész képet. Egyik nemzet adomái a másik nyelvére lefordíthatók, de nem travestálhatók, minthogy a benne élő alakok, azoknak az észjárása s egész környezete kiváló sajátjai mindegyik nemzetnek. A humort, a tréfát a hajdankorban a királyok és főurak által tartott udvari bolondok képviselték, a kik közűl nevezetesebbekűl emlegeti a hagyomány Mátyás királyét, Apaffi Mihályét (Birót), Stibor vajdáét (Beczkót).
Legrégibb adomáink a Mátyás királyról szólók. Galeotti is sokat feljegyzett róla, még többet tartogat a néphagyomány, a melyek mind az eredetiség jellegét s a megfelelő kornak a zamatját viselik magukon.
A Mátyás-király-adomák közűl néhányat bemutatunk, melyek kétségbevonhatatlanúl a XVI. századbeli néphumor alakításai. Ilyen a czinkotai itcze. A czinkotai plebános fölfedez az eklézsia levéltárában egy régi okiratot, mely szerint Jeruzsálemi András ez állomást apátsággá emeli. Folyamodást intéz a királyhoz, hogy ennek az alapján nevezze őt ki apátúrrá. Mátyás tréfás kedvében volt s azt irta a folyamodás hátára, hogy meglesz a kivánság, hanem előbb feleljen meg a pap erre a három kérdésre: „ 1. Hol kel fel a nap? 2. Mennyit ér a király? 3. Mit gondol a király?” Három nap múlva jöjjön fel Buda várába, s feleljen meg a király kérdéseire. De a jámbor pap hiába törte rajta a fejét, nem akadt a kérdések nyitjára. Megtudta töprengése okát a kántor, s azt mondá, hogy majd felmegy ő a király elé a pap reverendájában s megfelel helyette a három kérdésre. A pap ráadta az egyházi köntösét s felbocsátá maga helyett a király elé. „No hát hol kél fel a nap?” kérdezé a király. „Felségednek Budán, nekem meg Czinkotán.” Ez jól volt találva. De bezzeg a második kérdés: „Mennyit ér a király?” „Hát ha az én uram Jézus Krisztust eladták harmincz ezüst pénzen: akkor az én uram királyom megér huszonkilencz ezüst pénzt.” Ez ellen sem lehetett kifogás. Ámde a harmadik kérdés: „Mit gondol a király”. „Hát biz ő felsége azt gondolja most, hogy a czinkotai pappal beszél, pedig csak legalázatosabb szolgája, a czinkotai kántor áll előtte.” A királynak megtetszett az ember, s őt akarta kinevezni apátnak. De a kántor megköszönte szépen ezt a nagy tisztességet, s azt kivánta helyette, hogy rendelje el a király, hogy Czinkotán legyen nagyobb az itcze. „Legyen hát két akkora, mint eddig volt”, hagyá helybe a király, s volt rá gondja, hogy a kántor rovását ki is fizettesse a csapszékben. És azóta maig is két akkora az itcze Czinkotán, mint másutt; igaz ugyan, hogy kétszer annyit is kell fizetni érte, mint másutt.
Ennek párja lehet a „Három kérdés”. A király három zászlós urral sétálgatott a visegrádi völgyben. Meglátnak egy öreg földmívest, ki épen négy ökörrel szántja a kemény rögöt. A király megszólítja a szántóvetőt: „Hát, öreg, messzi-e még a messzi?” Biz uram király, már csak az ökröm szarváig”. „Hát hány a harminczkettő?” „Bizony már csak tizenkettő.” „De azért csak meg tudnál még fejni három vén bakkecskét?” „Meg biz én, ha megkapnám.” A királyt kisérő urak mindegyikének volt valami kérni valója a királynál: ki hivatalt, ki donatiót keresett. Mátyás azt mondá nekik: „Megkapjátok, a mit kértetek, ha ennek a mostani párbeszédnek az értelmét megfejtitek”. Az uraknak soha sem volt kenyerük a rejtvényfejtés. Fölkeresték, a királytól elválva, a szántó öreget s felszólíták, hogy adja elő a szavai magyarázatát. Ez azt mondta, hogy szívesen megteszi, de nem ingyen. Fizettek aranynyal. Azt is előre akarta a markában látni. „Hát az első mondásom azt jelenti: hogy a míg fiatal voltam, egészen az ég aljáig volt a szemeimnek a „messzi”, most pedig már csak az ökröm szarváig látok; az a „messzi”. – „Hát a második: a harminczkettő mégis tizenkettő?” Ezért is előre meg kellett fizetni az uraknak. „Ugy van az, hogy harminczkettő volt valaha a fogam; de most már csak tizenkettő.” Ezt bizony maguktól is kitalálhatták volna. No, de a legnehezebb rejtvény: „hogy lehet megfejni három vén bakkecskét?” De már ezért könyökig kellett az uraknak nyúlni az erszényükbe. ,,Hát így ni, uraim, – mondá a pór, – a hogy most kegyelmeteket megfejtem.” S tarsolyába dugta a pénzt.
A Mátyás-adomakör többnyire azon eszme körűl forog, hogy a király az inségre jutott szegény embereket a dicsekedő gazdagok rovására fölsegíti.
Erre vonatkozó adoma a budai kutyavásár.
Egy juhásznak a török martalóczok elhajtották az egész nyáját; nem maradt egyebe a hat komondoránál. Fogta magát, felballagott Budára, hogy a kutyáit odaadja a királynak; őrizzék a várat, maga meg beáll a fekete seregbe s majd úgy veszi vissza a juhait a töröktől. Budára érve, leült a várkapuba a hat komondorával. A királynak elmondták a palotásai a szegény juhász történetét, s arra ő rögtön leküldé a főurait, hogy vegyék meg a szegény ember komondorait jó pénzen. A sok fényes hatalmas úr egymásra árverezte a komondorokat s a kárvallott ember fölpénzelve tért haza a falujába s új nyájat tudott venni. Megtudta ezt a kapzsi szomszédja s gondolva, hogy ha ilyen jó kelete van Budán a kutyának, majd felterel ő egy egész kutyanyájat, s még gazdagabb lesz, mint eddig volt, az egész környékből mind összevásárolta, a mi csak kuvasz, komondor, szelindek kapható volt s vitte fel Buda várába. De biz oda be sem eresztették, hanem kutyaseregestűl együtt elkergették haza s azóta maradt fenn ez a sokat emlegetett közmondás: „Csak egyszer volt Budán kutyavásár”.
A magyar népadomák gyűjteményei között legrégibbnek tartható a „Világ Bencze nevetséges történeti” czímű, mely a múlt században jelent meg.
Ennél sokkal becsesebb, mert merőben eredeti, Szirmay Antal „Hungaria in parabolis” czímű munkája, a melyben az is jellemzetes, hogy az elbeszélő szöveg latinúl van írva, csak az idézetek vannak magyar nyelven.
Irott gyűjtemény azonban hamarább volt, melyet 1665-ben kezdtek szerkeszteni „Csittvári Krónika” czím alatt, mely nevezetes gyűjteménye volt mind azon érdekes apróbb adatoknak, a melyeket a nagy história elfeledett följegyezni: nagyobbára olyanok, a mik a szerzetes rendek, az udvaronczok, főnemesek kigúnyolását tartalmazták; azok között emlékezetes epigrammák, gúnyversek és politikai pasquillok. Ezért ez nagyon üldözött munka volt, mely soha nyomdafestéket nem látott, csak irásban sokszorosították, s a melynek egyes kötetei ma is találhatók a magyar családok levéltáraiban; azonban mindenkinek volt tudomása róla, s ha valami nagy bohóságnak híre futott, azt szokták rá mondani: „ez is a Csittvári Krónikába való”.
A legutóbbi évtizedekben azonban már terjedelmes gyűjtemények jelentek meg: Vas Gereben, Hegedüs Kandid, Garam, Hajnik Károly és Jókai Mór szerkesztése alatt, a melyekben ezerféle mozaikdarabból összeállítva találjuk fel a magyar népéletet.
Némely adomakör egész korszakot rajzol és színez ki, a melyek közűl a legközelebb multból származtakat rövid néhány sorban bemutatjuk, miután azoknak képviselői már jobbadán letűntek s vissza nem is térnek; mások még megvannak, de egészen új fogalmak szerint átidomúlva, mint példáúl a hajdani kortes vezér, meg a mostani.
Ilyenek: a táblabiró; patvarista és jurátus; insurgens; köznemes urak, régi jobbágyok, légátusok, vándor színészek, peregrinusok, tógátus diákok, kortyondi pajtások, aztán a kántor, pap, huszár, obsitos, vadász és a szegény czigány.
A táblabiró. E név foglalja össze a hajdani nemesi világ igazságszolgáltatásának és közigazgatásának elemeit.
Táblabiróvá a megyei közgyűlés nevezett ki kitűnő férfiakat. A táblabiró tanácskozott, utasítást adott a követeknek, szónokolt a megyegyűlésen, szavazott a törvényszéken, exmissiókban járt, útat csinált, vizet szabályozott, újonczot állított, tömlöczöket vizsgált, rabokat vallatott, rablókat üldözött, úri széken ült, határt járt, protestált, confirmált, collaudált, vidimált, húst limitált s mind ezekért nem kapott semmi fizetést. Voltak derék buzgó táblabirák, kik az ingyen hivatalnak időt, vagyont, tehetséget áldoztak; de a legnagyobb rész a kommoditást és „maradiságot” még inkább szerette.
A múltban sok érdeme volt a táblabirónak Magyarországon: közveszedelem, áradások, mostoha évjárás, ragály idején ő volt a közvetlen gondviselés a nép fölött; ő küzdött a nemzeti lételért; bölcsességgel, kevés pénzzel, sok becsülettel igazgatta a közügyeket, osztotta az igazságot, védte az ősi erkölcsöt, ápolta a vallást, a tudományosságot; egész osztály volt ez, melyből egyedűl telt ki – sok ideig – az iró és az olvasó közönség. Ma már nyugszik babérain a régi táblabiró világ s csak a fennmaradt adomák tartogatják emlékezetének tréfás adalékait. Egy adoma így jellemzi a táblabiró világot: Mikor az országgyűlés az első budapesti lánczhídat törvénybe igtatta, egy táblabiró e szavakkal mondott ellent: „Minek már az erre a rövid időre?”; t. i. a szónok már idős volt s a maga korát értette a rövid idő alatt. Ugyanakkor egyik zászlós úr kinyilatkoztatá, hogy ő, a mint az a lánczhíd felépűl, azontúl csónakon fogja magát Pestről Budára átvitetni, de rá nem lép arra a hídra, a hol még a nemes embernek is hídvámot kell fizetnie.
Magyar népies alakok.
Ide sorolhatjuk az egyes kiváló nagy emberek adomáit, minők Széchenyi Istváné, Deák Ferenczé, azután a hirhedett tréfás alakokét, mint a Székely kapitány, a Józsa Gyuri kalandjairól elmesélteket, a melyek mind feltalálhatók gyűjteményeinkben, azok között természetesen sok ráfogott is van, a hogy ezt Deák Ferencz maga legjobban jellemzé e mondásával: „Úgy vagyok a Deák Ferencz adomákkal, mint a Deák Ferencz utczával. Enyim az egész utcza; de egy ház sem az enyim belőle, aztán meg a Deák Ferencz keserű vízzel, a melyet se nem csinálok, se nem iszom.”
Patvarista és jurátus. Még a negyvenes években nevezetes tipikus alakjai a magyar közéletnek.
A patvarista joggyakornok valahol a vidéken, előkelő ügyvédnél vagy alispánnál, a hol pöriratokat másol, körmöl. (Non est bonus patvarista, qui non est bonus vakarista, az utóbbi szó azt jelenti, hogy a hibát az írásból „kivakaró”.) E mellett az ő hivatala volt a pinczére felügyelni, pulykát, libát fölszeletelni, a dohányt megvágni, házi bálokban a tánczot rendezni, a principálist az úri székekre kisérni és a mellett a censurára készűlni.
A jurátus már dignitas volt: egész czímen „juratus tabulae regiae notarius”. (A királyi tábla felesküdt jegyzője.) Ez már kardot viselt, kucsmában, atillában, feszes nadrágban, rojtos topánkában járt. Ennek már Budapesten kellett lakni, vagy a diaeta idején Pozsonyban, királyi táblai ülnöknél, királyi személynöknél, vagy tabularis fiscalisnál praktizálni. Joga volt a kuria zárt üléseibe bemenni hallgatónak. Szabadalma volt admoneálni, inhibeálni, evocálni, citálni, s a bizonyítványa olyan jogerővel birt, mint a szolgabiróé és esküdtjeé együtt.
Egy év alatt tartozott letenni a censurát s a diplomájában kapott vagy praeclarumot, vagy laudabilét, vagy sufficienst. S azért fizetett egy aranyat. „Visszakapta az aranyat”, ez annyit jelentett, hogy rejiciálták. A „sufficiens” silány kalkulus volt. Szerencsy királyi személynök azzal vigasztalta az utóbbival censurázott fiatal ügyvédet, hogy „ne búsulj öcsém, én is sufficienst kaptam”.
Az országgyűlésen ezek képezték a karzatot, azon kivűl a közvéleményt. Amott hangos tetszés és nemtetszés nyilvánításokkal: emitt nyilvános debattokkal és macskazenékkel. Régebben az országgyűlési tudósításokat is ők irták s pótolták a szabad sajtót. Ezeket a tudósításokat küldték meg az illetékes megyéknek.
Híres macskazenéjük volt az, melyet Pozsonyban a főlovászmesternek adtak; de a mit az eltagadott, hogy ő nem hallott belőle semmit, midőn másnap az országgyűlésen a királyi személynök a Rendeket felhívta, hogy a megsértett zászlós úrnak elégtételt szolgáltassanak. Egy másik nagy macskazenéjükért Budapesten a personalis nagy inquisitiót tartott, de a kérdezett jurátusok arra a kérdésre, hogy ki volt a demonstratio rendezője, kópéságból mind összebeszélten egy kiváló egyházi fejedelem nevét említették úgy, hogy a vizsgálatot abba kellett hagyni.
Viselt dolgaikról számtalan adoma kering, s egykor nagyon ismeretes volt az a dal, mely mind a két osztályt egybefoglalta:
Jaj de szép szó ez a szó: jurista!
Jaj de sok lyány szivét elszorítja!
De még szebb szó ez a szó: jurátus!
Erre rá illik a tus: a bor-tus!
Jaj de sok lyány szivét elszorítja!
De még szebb szó ez a szó: jurátus!
Erre rá illik a tus: a bor-tus!
A fényes képnek azonban árnyoldala is volt. E czím viselői közűl némelyek a korhelység és garázdálkodás mintáiúl is szolgáltak, s megtörtént, hogy a pesti bérkocsisok (gorombaságukról híresek), ha egymás között veszekedtek, azzal szidták egymást, hogy „du Jurat!” Néhány meg is vénűlt ez állásban a sok rejiciálás miatt, míg végre diplomához jutott, s ezekről maradt fenn az a találós kérdés: „mi lesz a vén jurátusból?” – „Fiatal prókátor”.
Kortesek. A most már közönségesen használt „kortes” szó 1821-ben jött divatba, midőn a nemes választók Nógrádban az akkori alispánt sok választási furfanggal megbuktatták. Épen akkor tájt kaptak hírre a spanyolországi kortesek. Az aulikusok csúfolták a köznemességet kortes-nek. Innen terjedt el nálunk országszerte mind a fogalom, mind a név.
A hajdani nemesi követválasztás, tisztújítás előmunkálata és egész lefolyása nagyban különbözött a mostani képviselőválasztásoktól. Akkor csak a nemesség volt a választó s a jog nem volt censushoz kötve. Censusról nem is lehetett szó, miután a nemes ember adót nem fizetett, annálfogva a választók seregébe mindenféle minőségű alakok belevegyűlhettek.
Egy ilyen ünnepies ténykedésre sereglett fel X megyének nemessége egy járásból a székváros felé. A nagy hírű kortesvezér megállítá az egész csapatot a városon kivűl az akasztófa előtt s ott egy üres hordó fenekére felállva, e szavakat intézte hozzájuk:
„Tekintetes karok és rendek! Im e szent helyen, melynek árnyékában a tekintetes karok és rendek nem egy ősének csontjai nyugszanak, el kell mondanom azon egynehány szót, mely szívemet nyomja. Tudva van a tekintetes karok és rendek előtt, milyen nagy és nemes jogok gyakorlatára sereglettünk mi össze, de tudva van az is, hogy e szent jogok csak addig lehetnek tisztelve, a míg tisztátalan kezek nem nyúlnak hozzájuk. Nem azért, mintha én a tekintetes karok és rendek moralis characterében kételkedném; de mégis, minthogy mindennapi dolog, hogy az ember ott is megesik, a hol nem akarja, felszólítom a tekintetes karokat és rendeket együtt és különvéve, hogy, ha van közöttük olyan egyéniség, a ki ellenállhatatlan kivánságot érez magában a más lovát avagy ökrét eltulajdonítani: még van idő, térjen magába, váljon ki közűlünk s ne fertőztesse meg e szent nemzeti ünnepet.” S erre a felhívásra csakugyan kivált a többiek közűl két X vidéki legény: ők ketten visszafordúltak és szépen hazamentek.
Ivás nélkül természetesen a régi választások sem estek meg, s nem egy jó birtokú család vesztette vagyonát a családfő ambitiója miatt, ki viceispán vagy követ akart lenni. Némely kortes mind a két versenyző fél borát is megitta; az ilyent nevezték „két kulacsos”-nak.
De ellenben az is megesett, hogy egy nemesi község a vesztegetésre küldött pénzen egy tenyész bikát vett, s azt ruházta fel a vesztegető nevével s szavazott ellene a tisztújításnál. A politikai küzdelem néha a tanyák felgyújtásáig is fajúlt. Hanem ez régen volt.
A pünkösdi király. Piros pünkösd napján összegyűlnek a falu házánál a helység vénei, mint illik, az isteni tisztelet végeztével, s rendet tartanak a végbe viendő pünkösdi királyválasztásra.
Odakünn azalatt lóháton ülő ifjú legények pattognak ostoraikkal s űzik a tréfát egymással. Mikor aztán az előljáró urak odabenn mind kiirták a sok tintát abból a nagy kalamárisból, előljön a kisbíró uram ő kegyelme, egy nagy piros selyemzászló a kezében, egy nagy vőfélybokréta a süvege mellett, a kinek jeladására a tornáczba telepedett barna zenészbanda rárántja a legszebb nótát, a melytől valamennyi paripa tánczol és ugrándoz. A legények fejükre nyomják a süveget, még jobban szorítják a kengyelt; ma van piros pünkösd, ma válik el: „ki a legény a faluban?”
„Indulót húzz!” parancsolják a czigánynak; a klarinétos neki tartja szerszámát kisbiró uram fülének, hogy meggyőzze jó szándékáról, mitől annak majd a füledobja reped; a zeneszóra a népség kitódúl a mező felé, ki gyalog, ki szekérháton, ott elállják a síkságot, tizen-húszan egy szekéren, az ifjú sarjadék felkapaszkodott a fákra, onnan nézi, mint karzatról, a közelgő mulatságot, s kiabál le az alant állókra: „Ott jönnek már, ott jönnek már!”
Jönnek bizony! Elől jön kisbiró uram. Fölvitte Isten a dolgát; most lovon ül. Utána egy banda czigány, mind egy hosszú szekérre rakva: a primás áll a szekérben, úgy húzza; a trombitást szidja a kocsis, hogy ne trombitáljon a fülébe; saroglyában ül a brúgós piros nadrágjában, s szabódik a mészáros legényeknek, hogy neki ne ereszszék azt a tulkot, melyet a szekér után vezetnek.
Mert a mulatsághoz harapni is kell valamit: ökröt fognak sütni. Ott a másik szekéren a nagy rettentő bogrács, meg a sok jó czipó, a hordó bor is ott van, még pedig tíz akós, s zöld mázos korsókkal két szép hajadon leányzó ül rajta, a kik majd osztogatják.
Következnek aztán szép rendben a lovas legények, négyével egy sorban. A rendet az érdemes előljáróság zárja be, a tiszttartó csézájának adva első helyet, melyen ott ül a tisztelendő úr is.
A mezőre érve, kisbiró uram kilovagol a piros zászlóval a határhalomhoz, s letűzi azt oda; ekkor a lovas legényeket mind sorba állítják. Biró uram megfeddi őket előre, hogy le ne essenek a lórul, meg hogy egymást le ne taszigálják, és hogy azután becsületére váljanak a helységnek, el ne kapja előlük a pünkösdi királyságot valami idegen.
Ekkor azután jelt ád a kovácsmesternek, a ki katonaviselt ember levén, ért az ágyúzáshoz. Három mozsár van ám leásva a földbe, beverve faczövekkel a szájuk. A kovácsmester hosszú nádszál végibe égő taplót szorít, azzal hasra fekve oda csúszik a szélső mozsárhoz s messziről elpukkantja a nagy hangú vasat. Az asszonyi nép a füleit dugja és sikoltoz; a gyerekhad szalad a kilőtt fojtás után, ha meg tudná találni.
Szól a második lövés is, azután meg a harmadik; arra elkezd valamennyi lovas vágtatni a kitűzött czél felé. Egy darab ideig semmit sem látni belőlük a támadt nagy portól; hanem egy kis szellő elveri a port róluk, s elétűnik a versenyzők csapatja. Összevissza vannak már zavarodva; ki elébb, ki hátrább; egyiket félrevitte a lova, azon jót kaczagnak; másiké megállt a pálya közepén s összevissza forog; de nyargal a többi. Öten-hatan kiváltak már a többi közűl; a paripák lába alig látszik a földet megérinteni; mintha repűlnének, mintha a lobogó mente a lovasnak szárnya volna, mely a levegőben hajtja. A versenypálya felén végre két lovas nyomúl legelőbbre: egy szürke, egy ráró. A szürke nyeri el; a ráró nyeri el! mondják itten-ottan; a ki nem hisz, fogadjon egy pint borba. Még egy ugrás, még egy szorítás, kettő közűl egyik a czélhoz ért hamarább, mint a másik; az pedig a szürke volt. Csak egy lófejjel ért hamarább a piros zászlóhoz.
A lovasok újra visszatérnek, megint sorba állnak; harmadik lövésre újra kezdődik a verseny. A rárós lovas csak úgy mosolyog magában, s egy pár ölnyire is elébb hagyja futni versenytársa lovát. Akkor aztán sarkantyúba kapja ő is rárót s hátrahagyva valamennyit, oda vágtat a szürke oldalához. Egyenlően futnak, mindkettő jó ló és jó lovas. Egyik sem enged a másiknak. Az egész népség kiabál utánuk: „ne hagyd magad szürke, ne hagyd magad ráró; szorítsd Jancsi, szorítsd Miska!” Ezúttal a ráró ért egy fejjel hamarább a czélhoz. A biró már akár itéljen.
Lassan, lassan, biró uram; még egy futás az élet. Ez koronázza be. Az lesz a pünkösdi király, a ki most nyer.
Harmadszor csak a két lovas fut, ki a két első futásban nyertes maradt, a többiek félre állnak. A ráró lovasa még ekkorig egyszer sem üté meg paripáját, karikás ostora most is oda van akasztva a nyakába; ezúttal hát levág egy kis hajlós fűzfavesszőt, s a mint megindúlnak, kettőt rávág vele a lovára. Mint a dühös vihar nyargal a paripa e két ütéstől bőszűlten előre, a jó szürke messze elmarad mögötte, a diadalmas legény a legnagyobb rohanás között visszafelé fordítja orczáját elhagyott társára, mintha azt kérdené tőle: „hol maradtál, szolgám?” Az egész nép tapsol.
Ekkor a ráró diadalmas lovagjának virágokból és hosszú szomorúfűz ágakból font koszorút tesznek fel a kalapjára s mint a pünkösd királya, ő kezdi meg a tánczot az esteli mulatságban. Egy évig azután őt nevezik pünkösdi királynak. Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres czím. Járnak e mellé hatalmas kiváltságok. A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságra hivatalos; lovát, marháját tartoznak társai őrizni, s ha netán valami apró vétséget követ el, azért testi büntetéssel nem illetik. Ilyen nagy úr a pünkösdi király egy álló évig. Akkor azután vége van a pünkösdi királyságnak, ha csak újra megint nem a ráró lesz a győztes a versenyfutásban.
Insurgens. Ez volt neve az első napoleoni hadjáratokban résztvett nemesi felkelőnek. Megvolt annál is a régi vitézség; egyes dandárokban verekedett is emberűl, ezredenkint harczolt a wagrami, asperni ütközetekben; ámde a leggyarlóbb volt a fegyverzete. A többek között a főhadi kommandó a lovas insurgenseknek szuronyokat osztatott ki.
Mikor a győri vesztett ütközet után a szétrobbantott csapatok Buda felé igyekeztek, Alvinczy tábornok fel akarta őket tartóztatni. Ekkor egy öreg nemes odalép eléje s azt kérdi tőle: „Kend az az Alvinczy?” Azzal előhúzza a köpönyeg alól a puskáját, a melylyel csatába küldték: nem volt annak se ravasza, se sárkánya. „Nem sütné meg kend ezt a puskát?” És még mai nap is, ha valakinek gorombaságot akarunk mondani, de hogy az még se legyen kimondva, csak azt kérdjük tőle: „Kend az az Alvinczy?”
Huszár. Milyen büszke a maga rangjára a magyar huszár, azt maga hadd mondja el. A szálláscsináló káplár összeperel a biróval, a ki azt hiszi magáról, hogy ő a falujában az első ember. „Hallja kend! Első a világon az Ur Isten! Azután jön a király. Azután jön a huszár, azután következik a huszárnak a lova, azután a huszár lovának a patkója. Azután jön a semmi. Azután jön egy pár rongyos, sáros csizma. Csak azután jön kend, biró, abban a csizmában.”
Harczmodorát jellemzi az, mikor a rekrutát tanítja a káplár a hatvágásra. „Hát a védekezés hogy megy?” szeretné az tudni. „Az nem a te dolgod! förmed rá az oktató, te csak vágj; parirozzon az ellenség!”
Önbizalmát kifejezve találjuk abban a felfohászkodásában, melyet a rohamra indulás pillanatában küldött fel a magas mennyekbe: „No most uram Isten, se nekem ne segíts, se az ellenségnek. Te csak nézd, hogy mit csinál a huszár.” (S hogy ez nem üres szó-fia beszéd, arra a sok példa közűl csak az Ulm melletti hőstényt hozzuk fel, a hol a francziáktól minden oldalról körűlfogott fővezért, János főherczeget, egy svadrony huszár vágta ki az egész ellenséges hadtömeg közűl. Az egész svadronyból csak hat ember maradt élve; de a vezért mégis kiszabadíták.)
A verbunkosok, a hogy a toborzókat nevezték hajdan, a magyar népéletnek egyik tipikus jelenségét képezték. Tiz-tizenkét nyalkán öltözött huszár tarsolyosan, lódingosan, tollforgós csákóval kiállt a népes vásárpiacz közepére kört formálva, mindegyiknek a kezében boros palaczk, s elkezdte tánczolni czigányok zenéje mellett azt a délczeg, férfiaknak való lejtőst, melyet a vigalmakban „verbunkos”-nak neveztek, s a látványra oda csődülő legénység közűl kiszemelve a katonának termettet, oda csalogatta a tánczkörbe, s aztán biztatással, dicsekedéssel addig hitegette, míg az belekóstolt a borába, parolát adott, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy az ő süvege, meg a huszár csákója helyet cserélt, s akkor aztán már fel volt avatva katonának; de a nóta szerint rendesen úgy járt, hogy „hej, mindjárt rászedtek: huszárnak álltam be s bakancsosnak tettek!” A híres zeneszerző Biharinak volt egy toborzó nótája, melyet „harmincz emberes nótának” neveztek azért, hogy egy ilyen katonaállítás alkalmával erre a nótára egy délután beállt a verbunkba a Debreczen városára kivetett harmincz ujonczszámot betöltő legénység. – Ha így ki nem telt, neki indúltak az előljárók vasvillával, kötéllel összefogdosni a katonának való legényeket, a hogy a népdal megörökíté: „Már mi nálunk verbuválnak – Kötéllel, – Elfogják a szegény legényt – Erővel. – A gazdagnak öt-hat fiát – Nem bántják: – A szegénynek, ha egy van is, – Elrántják”. Az ilyen erővel katonának vitt legényekből lettek aztán, ha megszöktek, a „szegény legények”, a pusztázó zsiványok, a kik az egész társadalommal szembeszállva, a kalandhősök, regényes hírével avatták be magukat a népéletbe, s hosszú időn át valóságos különlegességet képeztek a magyar tipikus alakok között. Később a toborzás „felpénz” osztogatása mellett eszközöltetett; a felcsapok húsz, harmincz forintot kaptak, s ezért kötelezték magukat tíz esztendeig szolgálni.
Obsitos. Eredeti alak az obsitos is, az ő hallatlan nagy füllentéseivel, mikor hazakerűl. Hogyan utazott a világ végéig, a honnan a lábait a semmibe lóggatta le; az ellenség hadvezérét egy paraszthajszálon múlt, hogy el nem fogta. Király ő felségénél is látogatást tesz, s beszél a királynéval, mikor az épen a konyhában ezüst sodrófával nyújtja az arany tésztát. Költőink közűl Garay János „Obsitos”-ában és Petőfi „János vitéz”-ében találjuk megörökítve e népszerű alakot, melyet színműiróink is gyakran szerepeltetnek.
—
Ezenkivűl egyes néptájak is bírnak saját adomakörrel, mint a palóczok, székelyek; s ide sorolhatók a czigányok is, mely népfaj észjárása annyira bele van olvadva a magyar nép humorába, hogy tréfáival és furcsaságaival annak mintegy savát-borsát képezi. A mindig szegény, de mindig jókedvű magyar czigánynak tréfás insége, czifra rongyossága, gúnynyal vegyes alázata, kifogyhatatlan furfangjai, ötletes ravaszsága belejátszik a magyar népéletbe. „Nem szereti czigány a szántást”, „Nem úgy verik a czigányt”, „Dícséri, mint czigány a lovát”, régi közmondások. Mikor eladta a czigány a lovát, figyelmeztette rá a vevőt, hogy annak ugyan semmi hibája nincs; csakhogy épen „csillagot nem vizsgál, vasat nem rág és fára nem mász”. Aztán, mikor már haza akarta vinni a lovat a vevő, akkor vette észre, hogy a ló vak (azért nem vizsgál csillagot), a zablát nem engedi a szájába tenni (vasat nem rág), s mikor hídra ér, nem akar rajta keresztűl menni (fára nem mász).
Nevezetes tanúságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások, melyek virágos arabeskjeikben hasonlítanak a keleti népek, törökök, perzsák közmondásaihoz, a hogy ezeket a népdalok rovata alatt majd bemutatjuk, de gúnyos kifejezéseik azoktól különbözőkké teszik. A biráló ész, a szabadelvű szellem ezeket már az európai nyugoti népekéivel rokonosítja.
Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban és népmesékben. Ezek közűl egy, melyet még nagyon kis gyermekkoromban hallottam elmeséltetni, megragadja a figyelmet naiv fantaziája által, mely minden ízében nemzeti s a mellett valódi társ-alakja a német Eulenspiegelnek, csakhogy minden ötletében ős eredetiséget mutat fel. Ez a Csalóka Péter meséje, ki százféle furfanggal csalja a hiszékeny embereket. Eladja a süvegét drága pénzen borkedvelő legényeknek; mert annak az a varázsereje, hogy ha az asztalhoz csapják, azzal ki van fizetve a hozatott bor. Mikor a rászedetést észreveszik, s rajta mennek, elébb kidűlni akaró jegenyefa emelésére biztatja őket; majd kicsalja alóluk az egyik lovat; aztán lecsalja a lábukról a félcsizmát, fázó lábait a holdvilágnál melengetve; akkor megkötözik, zsákba dugják, hogy a vízbe vessék, de még a zsákba kötve is rászedi az oda vetődő mészárost: azzal a kiabálással, hogy „nem leszek Liptóban viczispán!” elhiteti vele, hogy erővel akarják erre a méltóságra elvinni. A mészáros helyet cserél vele; azt dobják a vízbe. Csalóka Péter odább áll a tulkokkal. Üldözői megint utolérik: akkor a tulkokat a víz partjára állítva, rábíztatja őket, hogy ugorjanak a vízbe, mely az ökrök alakját visszatükrözi: ő is onnan hozta ezeket itt. Azok odavesznek. Csalóka Péter sok pénzt kap az ökrökért, mikor azt számlálja, lakodalmas menet jön. Ott elhiteti a násznéppel, hogy ő ezt a pénzt egy kútból merítette, megmondja, hogy hol az a kút. Arra mind elszalad a násznép, a menyasszony magában marad. Csalóka Péter rábeszéli, hogy legyen az ő felesége: átadja neki a pénzét, s a házához utasítja. Maga pedig felveszi a menyasszony elcserélt ruháit s ott marad a vőlegényt bevárni. A nászéjen azonban, melynek helye a szénás padlás, maga helyett egy nagy kecskebakot lop oda a vőlegény mellé, a melylyel a vőlegény nagyon meg van akadva. Egyre kérdezgeti a padláson háló anyjátul: „Anyámasszony, volt kendnek két szarva, mikor kend menyasszony volt?” – „Volt apádnak, lesz neked is: alugyál szépen!” Csalóka Péter ez alatt elbújik egy méhkasban. A lakodalmas nép mézes bort akar inni s mézet megy lopni. Épen azt a kast emelik el, a melyben Péter rejtőzik, Csalóka Péter úgy összeveszíti őket, hogy utoljára eldöngetik egymást: ő pedig haza oson a menyasszonyhoz, s aztán éli világát kedve szerint.
A kor haladtával egész adoma-körök válnak elavulttá. Elmúlt a diákéletből az a humor, a melyet a zárdai bennlakás kijátszása, a legatióba járás patriarchalis kedélyessége fejtett ki, nincsenek már karakán fiúk, maguk a collegiumi műszavak is feledékenységbe mentek; oda a debreczeni makhinistaság; maga a kis bot és nagy bot, a melyekhez annyi adoma van kötve, már csak a múzeum régiségtárában látható, ámbár még most is akad „szittya”, a ki azt kinyújtott karral fel tudja emelni s a feje körűl megforgatni. Hajdan a tűzoltók úttörő jelvénye volt. Mendikáns sincs már, a cynicus humor csemetéje. A jurátusok osztálya nem szaporítja többé a fiatalságnak rövid ideig tartott kiváltságos fény- és árnyképeit; nincs verbunkos, a ki czifra ötleteivel toborzza a piaczon a legénységet. Elmult a nemesség kiváltságos hatalma, a régi restaurationalis furfangok (de van helyettök más); a Döbrögiek válfaja nem hallatja parancsoló szavát, nem diktálja az olvasatlan huszonötöt a parasztra, a Józsa Gyuri-féle különcz alakok nem találnak maguk számára való világot, s a vadregényes szegénylegénységnek, s vele együtt a betyáradomáknak véget vetett a csendőrség intézménye, de a magyar néphumor azért megmaradt s talál magának új tárgyakat az új korszakban.
