A magyar népköltészet. Jókai Mórtól
A magyar népköltészet.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
Roskovics Ignácztól
A magyar népdaloknak már egész irodalma van. A régibb nyomtatott és irott gyűjteményeket a negyvenes években összeszedte, a Kisfaludy-társaság megbizásából, Erdélyi János három vaskos kötetben, melyek közűl az első tizenhárom könyvre felosztva tartalmaz: szerelmi dalokat, lakodalmi versezeteket, bordalokat, haramia- és pusztai dalokat, gúnydalokat, istenes nótákat és bús verseket; szent énekeket, karácsonyi rigmusokat; történeti nemzeti dalokat; katonai, hadi dalokat, románczokat és népballadákat, játék- és gyermekdalokat, végre csángó dalokat; a második és harmadik kötet ugyanezen genreket kibővítve, hozzájuk teszi a székely népdalokat. Ezeket azonban sokkal gazdagabb gyűjteményben bocsátotta közre Kriza János, „Vad rózsák” czímű munkájában. Később ismét folytatta a népdalok összegyűjtését a Kisfaludy-társaság, Gyulai Pál és Arany László szerkesztése mellett, a kik a fentebbi fajokat újabb aratással gazdagítva, új fajokkal is szaporíták, minők a karácsonyi mysteriumok és vízkereszti játékok, a tánczszók és dajkarímek; ez utóbbi gyűjtemény is három erős kötetre terjed. Mindezen gyűjteményeket nagy becsű értekezésekkel magyarázzák a tudós szerzők, kik a kétezeret meghaladó népköltési adatokból nemcsak a mostani magyar népéletet, szokásokat, kedélyt, észjárást híven visszatükröztető képet alkotnak meg, de még a történelmi múltra is visszavetődő derengést támasztanak belőlük. Mindezen gyűjtemények kétségtelenűl közvetlen és elmondhatni, hogy jótékony hatást gyakoroltak a magyar nemzeti költészetnek Petőfi, Arany és Tompa óta követett egészséges idomúlására.
Valamint adomáiban, úgy népdalaiban is saját magát tükrözi vissza a magyar népélet, elannyira, hogy a népdalgyűjteményekben még a korszakokat is meg lehet jelezni, a melyekben a különböző dalok keletkeztek. A régi szerelmi dalokban hűség, gyöngédség, napos szenvedély, szivárványos költői képzelet uralkodik, sőt a század elején még ábrándos érzelgősség is vegyűl ezek közé; az újabb negyven év óta keltek már kevésbbé szigorú erkölcsűek s inkább megérzik rajtok a könnyűvérűség.
Hajdan a hű szerető kedveséhez így szólt:
Éjjel nappal, reggel estve,
Szívembe te vagy lefestve,
Arany színnel...
Szívembe te vagy lefestve,
Arany színnel...
Ugyanezt a hizelgést énekli a legkedveltebb dallamú régi nóták egyike:
(„Mariskám, Mariskám!”)
Reggel, délben és a késő estve,
Szívembe egyedül csak te vagy lefestve,
Áldjon meg a mindeneknek alkotója,
Ámbár te vagy dúlt szívemnek elrablója.
Szívembe egyedül csak te vagy lefestve,
Áldjon meg a mindeneknek alkotója,
Ámbár te vagy dúlt szívemnek elrablója.
Ismét más dal szerint így szól a szerelmes kedveséhez:
Rózsa vagy, rózsa vagy,
Még annál is szebb vagy;
Még annál is szebb vagy;
| Aranynál, ezüstnél |
| Nekem kedvesebb vagy! |
Minő költői pazarlás van e következő négy sorban:
Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Rózsafán termettél,
| Piros pünkösd napján, |
| Hajnalban születtél. |
Minő előkelő kifejezés van e dalban:
Olyan a szemed járása,
Mint a csillag ragyogása,
Mint a csillag ragyogása,
| Olyan a szád mosolygása, |
| Mint a hajnal hasadása. |
Milyen igaz és szép, pedig mily egyszerű érzelem e versben:
A szerelmet pénzen
Nem lehet megvenni,
Nem lehet megvenni,
| De egy édes csókon |
| Ki lehet alkudni. |
Mily valódi erő van e dalban:
Búzát kötöttem keresztbe,
Nem tudom, hány van ezerbe?
Nem tudom, hány van ezerbe?
| Valahány szem van ezerbe, |
| Annyiszor jussak eszedbe. |
Milyen szűzies gyöngédség e meghívásban:
Az alföldön halász legény vagyok én,
Tisza partján kis gunyhóban lakom én,
Tisza partján kis gunyhóban lakom én,
| Barna kis lány, jőjj be hozzám pihenni, |
| Édes anyám majd gondodat viseli. |
Néha az epedésen túl nem is hatol az érzés, mint ama legismertebb és legszebb népdalban:
Cserebogár, sárga cserebogár,
Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?
Azt sem kérdem, sokáig élek-e?
Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-e?
Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?
Azt sem kérdem, sokáig élek-e?
Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-e?
Ha elválik a kedvesétől, szerelmét nem tudja elfelejteni:
Kidűlt a fa mandulástól,
El kell válnom a rózsámtól;
Úgy elszakadtam szegénytől,
Mint őszszel fa levelétől
El kell válnom a rózsámtól;
Úgy elszakadtam szegénytől,
Mint őszszel fa levelétől
Megválik.
Az elbújdosó magával viszi kedvese kezkenőjét s így énekel:
Csókolom a kezkenőm;
Gondolom, a szeretőm.
Gondolom, a szeretőm.
Még hűtlen kedvese iránt is gyöngéd. Szemrehányásában is ott van a szeretet melegsége:
A te szemed olyan kerek,
A hányra néz, annyit szeret;
A hányra néz, annyit szeret;
| Lám az enyém olyan igaz, |
| Száz közűl is téged választ. |
Még az elhagyó kedveshez is hű marad:
Találsz te még szebbet, jobbat nálamnál;
De nekem csak olyan kell, mint te voltál.
De nekem csak olyan kell, mint te voltál.
Majd megint szánja a hűtelent:
Hervadj rózsa, hervadj,
Mert az enyim nem vagy;
Mert az enyim nem vagy;
| Míg az enyim voltál, |
| Piros rózsa voltál. |
És marasztalja:
Látod rózsám a szalóczi nagy hegyet?
Ha az elfogy, akkor leszek a tied.
Azt a hegyet a kötőmben elhordom,
Csak ne hagyj el, édes kedves galambom.
Ha az elfogy, akkor leszek a tied.
Azt a hegyet a kötőmben elhordom,
Csak ne hagyj el, édes kedves galambom.
És soha sem átkozza:
Nem átkozlak, nem szokásom,
De sok sűrű sóhajtásom
De sok sűrű sóhajtásom
| Felhat a magas egekre, |
| Hej, te felelsz mind meg ezekre! |
Ez utóbbinak a dallama is egyike a népzene legismeretesebb remekeinek.
Számos a népdal, mely keserű gúnynyal üldözi a leányt, ki a pártáját elvesztette, a menyecskét, ki az urát nem szereti; ellenben felmagasztalja az állhatatos hűséget, a gazdagság csábjaira nem hajtó s a szegény kedveshez hűen tartó igaz szerelmet.
A pusztai dalokban megtaláljuk a magyar népéletet külső szokásaiban, ezek közűl egyik legjellemzőbb a gulyás dala (sokat énekelt dallamra), melynek nehány szakaszát közöljük.
Nem bánom, hogy parasztnak születtem,
Csak azért, hogy gulyássá lehettem.
Nem cserélnék cserényt palotával,
Sem életet köszvényes nagy urral.
Csak azért, hogy gulyássá lehettem.
Nem cserélnék cserényt palotával,
Sem életet köszvényes nagy urral.
Kis királyság az én állapotom;
Igazgató törvény bunkós botom,
Országom az egész baromjárás,
Nagy potentát egy révbeli gulyás.
Igazgató törvény bunkós botom,
Országom az egész baromjárás,
Nagy potentát egy révbeli gulyás.
Hat bojtárnak vagyok fejedelme,
Így tisztelnek: gazduram ő kelme.
Gulya keríti be cserényemet,
Hat komondor estrázsál engemet.
Így tisztelnek: gazduram ő kelme.
Gulya keríti be cserényemet,
Hat komondor estrázsál engemet.
Magamban is helyén van a lélek,
Sem zsiványtól, sem vadtól nem félek,
Ha szegény is, de magamé vagyok,
Szolgálatba szabadságért állok.
Sem zsiványtól, sem vadtól nem félek,
Ha szegény is, de magamé vagyok,
Szolgálatba szabadságért állok.
Ha látom a fergeteg elejét,
Begyűröm a süvegem tetejét.
Csak úgy nézem az időt alóla,
Még a jég is visszapattog róla.
Begyűröm a süvegem tetejét.
Csak úgy nézem az időt alóla,
Még a jég is visszapattog róla.
Ha tarisznyám vetem a vállamra,
Velem jár-kel, mint az éléskamra,
Bogrács, veder, szolgafa, vaskanál,
Mindenem van, mi is kell több annál.
Velem jár-kel, mint az éléskamra,
Bogrács, veder, szolgafa, vaskanál,
Mindenem van, mi is kell több annál.
Délben, ha kész bográcsos ebédem,
Körülüli velem a cselédem,
Úgy jól lakom fordított kásával,
Mint a goróf húsz-harmincz táljával.
Körülüli velem a cselédem,
Úgy jól lakom fordított kásával,
Mint a goróf húsz-harmincz táljával.
Ebéd után, ha rám jön az álom,
Gyepen vetett ágyamat találom.
Jobban nyugszom bokrok árnyékában,
Mint beteg úr lúdtollas ágyában.
Gyepen vetett ágyamat találom.
Jobban nyugszom bokrok árnyékában,
Mint beteg úr lúdtollas ágyában.
Ellentétet képeznek e napsütötte pusztai képpel a rablók, pusztázó betyárok életéről szóló dalok, borongós pusztai kép, szélsüvöltéssel vegyűlt panaszhang, farkasüvöltés, bús sejtelem, holló-károgás, bilincszörgés összevegyűlve:
Hideg szél fúj éjszak felől,
A lelkem is fázik belől.
A lelkem is fázik belől.
Holló károg utam elé,
Varjú követ mindenfelé,
Kezemben a csákány pereg,
De szememből könny csepereg.
Varjú követ mindenfelé,
Kezemben a csákány pereg,
De szememből könny csepereg.
Nap nappal, hold éjjel nekem már nem jő fel,
El vagyok temetve örök sötétséggel.
El vagyok temetve örök sötétséggel.
Némelykor fellobban a szilaj kérkedés, fitymálása az egész világnak, daczolás a hatalmasokkal, mámorral hevített legénykedés, de a végén megint csak a melancholikus elmerengés az elkerűlhetetlen balsors fölött: közé fűzve a tüskébűl kötött bokrétának egy-egy pusztai vadvirág, egy betyárhoz illő könnyelmű szerető, száz forintos selyemkendőt viselő csaplárosleány, a ki utoljára is vesztőhelyre viszi az elárúlt szeretőt. De van olyan dal is, mely a betyáréletet valódi genrekép alakjában a maga inséges volta szerint rajzolja, mint a „Buga Jakab éneke”:
Mit búsulsz kenyeres? midőn semmid sincsen.
Erre így felel a kérdezett:
Ki van az oldalam, rongyos a dolmányom,
Hátam lapiczkáját veri a kalpagom,
Lábáról lovamnak lehullott a patkó,
A ki még rajta van, az is csak kotyogó.
A köpönyegemben sok kárt tett az eső,
Van még egy tarsolyom, de az is csak végső,
A farkasbőrömnek lekopott a szőre.
De szennyes az ingem, nincs ki fehérítse.
Hátam lapiczkáját veri a kalpagom,
Lábáról lovamnak lehullott a patkó,
A ki még rajta van, az is csak kotyogó.
A köpönyegemben sok kárt tett az eső,
Van még egy tarsolyom, de az is csak végső,
A farkasbőrömnek lekopott a szőre.
De szennyes az ingem, nincs ki fehérítse.
A későbbi népdaloknál ebben is sülyedést találunk; a hajdani lovagias hetvenkedés helyét sok helyt a babona foglalta el; a futóbetyár énekel az üldöző pandurhadnagyról, hogy annak „ördöngős sipka van a fején, aczéltűkör a zsebébe’, azzal lát el hét mérföldre. Bagoly szem van hóna alatt, Sötét éjszakán is láthat. Gyíkvért kever a borába, Azért nem fél ő magába, Kigyózsír bajuszpedrője, Kakas-zsírral kardja kenve.” A míg ez ide nem jött, addig úr volt a betyár a Maros és Tisza között. – Ez a faja a népköltészetnek hőseivel együtt kialvóban van már, s nem kár érte.
A gúnydalokban találjuk jellemezve a népnél otthonos gyarlóságokat, az iszákosságot, korhelységet, a czifra szegénységet, kopott uraságot, az asszonyok fényűzését, a leányait férjhez adni törekvő anya furfangjait, a nyíri dámák feszességét, az előljárók húzavonáit, nagy adalékban a katonaéletet: „Verje meg az Isten a mészáros bárdját! Minek vagdalta el a kis borju lábát? Mostan a kis borjú nem tud lábán járni: Szegény katonának hátán kell hordani”; meg aztán, a hol a katona „csillagot néz vacsorára!” Az újabbkori, különösen az ötvenes és hatvanas években támadt katonadalok csak keserű búskomorságot hangoztatnak, többnyire Olaszország a keletkezési helyük.
Egyik így szól:
Nagy-Abonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminczkettő látszik.
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminczkettőt.
De Majlandban harminczkettő látszik.
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminczkettőt.
A gúnydalok közt sajátszerű genret képeznek a kortesnóták, a melyeket a képviselőválasztások forró és borral öntözött időszaka szokott kivirágoztatni; vannak közöttük talpraesett ötletes rigmusok; a legtöbb azonban csak az alkalmi pasquillok színvonalán marad; a nótáik rendesen ismeretes népdallamok szoktak lenni. Rokon elem ezekkel a bordal genre, melyben szintén nincs szűke a népköltészetnek, és a lakodalmas rigmusok, de a melyeknek már nincs dallamuk. A bordalok közűl egyet kiszemeltünk, mely eddigelé egy gyűjteményben sem található, ámbár e század 30-as éveiben a legelterjedettebb volt, s azért is nevezetes, hogy a legsajátszerűbb metricus összeállítással bír, mely az egész bordalnak dobverésszerű pergést kölcsönöz.
A két első bús andante sor után
Múlik, mint az árnyék, ez az élet,
Észre sem veszszük, hogy semmivé lett. | 
|
(Idáig gyászdalnak is beválnék) következik az allegro:
Hej bizony – esztelen – a ki busul – mikor
Örömök közt Mulathat és vigadhat. Észre sem – is veszi – elsuhan – élete Elenyészik, Mint az őszi lenge köd, Megszaporodik ez az életfonál. A kotyogó kebelű kancsónál. Jőjjetek ide szaporán ti azért, Kikbe szívetek az örömhöz ért, Fogj nosza kulacsokat, Tölts tele finakokat, A fekete bajokat Öntözd le! | 
|
Ennyi pyrrhichiust összetalálni a magyar nyelvben valódi virtuositas volt. A dallam is ehhez van alkalmazva.
Ismeretesek, különösen az iskolákban a diákoknál, a hazafias és harczias népdalok, ezek között a „Már Belgrád a mi várunk”, amazok közt a híres Rákóczy-nóta: „Hej Rákóczy, Bercsényi.” – „Magyar szív, váltig hív.” – „Isten áldja meg a magyart! Tartson neve, míg a föld tart. Paradicsom-hazájában, Éljen, mint hal a Dunában.” – „Bölcs vénekkel a tanácsban, Tűz ifjakkal a csatában, Bővelkedjék szép szűzekkel, Deli karcsú menyecskékkel.” – „Jó bort ide hát és nem mást, Köszöntsük el az áldomást. Isten tartsa királyunkat, Országunkat, mindnyájunkat.” Van e genreben egy sajátszerű dallamú „marsch” is, mely I. Napoleonról szól: „Már siess hazádba vissza vert seregem.” A leghíresebb induló a Rákóczyról nevezett, azonban volt ugyan versre téve egypárszor, de éneklésre nem válik be.
A nemzeties népdalokhoz sorolhatók még Tinódi Sebestyén diák énekes versei, a melyek közül többeket kardalokban szoktak énekelni, mint pl. ezt:
A régi gonosz időket éneklem,
Kinek hire neve kedves énnekem,
Kinek hire neve kedves énnekem,
| Jó Török Jánosról én emlékezem, |
| Atyja halálán kesereg én lelkem. |
A népdalok szerzői többnyire ismeretlenek. Vers és dallam úgy látszik, hogy egyszerre születik. Aratók a mezőn, leányok a fonóban felkapják s aztán száll az faluról falura, mezőről mezőre, míg az egész hazában elterjed s felhat még az úri termekig is, vagy a színpadon nyer polgárjogot. Néha ismét megfordítva, magasröptű költői művek nyernek kiváló zeneköltők által népszerű dallamot, s így terjednek el a nép között, mely azokat sajátjává teszi. Az ilyen népdali honosságot nyert költemények között első helyen említhetjük Vörösmarty Mihály Szózatát: „Hazádnak rendűletlenűl légy híve, oh magyar”; Kölcsey hymnuszát: „Isten áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel”; Petőfi dalai közűl: „Kis furulyám szomorú fűz ága”, – „Ereszkedik le a felhő”, – „A szerelem sötét verem”, s különösen e két strófás dalt:
„Juhász legény, szegény juhász legény,
Tele pénzzel ez a kövér erszény,
Megveszem a szegénységet tőled;
De rá’dásul add a szeretődet.
Tele pénzzel ez a kövér erszény,
Megveszem a szegénységet tőled;
De rá’dásul add a szeretődet.
– Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S még száz ennyi lenne borravaló,
S id’adnák a világot rá’dásnak;
Szeretőmet még sem adnám másnak.”
S még száz ennyi lenne borravaló,
S id’adnák a világot rá’dásnak;
Szeretőmet még sem adnám másnak.”
Arany Jánostól:
Leesett a Rigó lovam patkója,
Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
Fölveretem orosházi kovácsnál,
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál.
Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
Fölveretem orosházi kovácsnál,
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál.
Volt nekem egy daruszőrű paripám,
Eladatta a szegedi kapitány!
Ott se’ voltam az áldomás-ivásnál,
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál.
Eladatta a szegedi kapitány!
Ott se’ voltam az áldomás-ivásnál,
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál.
Tompa Mihálytól:
Télen, nyáron pusztán az én lakásom.
A század elején különösen népszerűek voltak Csokonai dalai: „Földiekkel játszó égi tünemény! Istenségnek látszó csalfa vak remény.” – „Este jött a parancsolat, Violaszín pecsét alatt”, s a negyvenes években országszerte énekelték Vörösmarty „Fóthi dalát”:
A legelső magyar ember a király;
Érte minden honfi karja készen áll.
Lelje népe boldogságán örömét,
Hír, szerencse koszorúzza szent fejét.
Érte minden honfi karja készen áll.
Lelje népe boldogságán örömét,
Hír, szerencse koszorúzza szent fejét.
Nevezetes azonban, hogy a legfényesebb harczi korszakoknak a nemzeti hadsereget lelkesítő dalai, a melyek mellett csaták után megpihentek, tánczra kerekedtek, mily ártatlan tartalommal bírtak, így az 1809-diki nemesi insurrectio dala ez volt:
Sárga csizmás Miska sárban jár,
Panni patakon túl reá vár.
Panni patakon túl reá vár.
| Ne várd Panni Miskát, mert nagy a sár: |
| Sárga csizma sárban járni kár. |
Az 1848/9-iki hadjáratban pedig több csatadal s azok közt egy magyar szövegű marseillaise mellett, a harczi kedvre gyulasztó énekekkel leginkább ez a dal járt együtt a táborral:
Ég a kunyhó, ropog a nád:
Szorítsd hozzád azt a barnát!
Szorítsd hozzád azt a barnát!
| Míg a barnát szorongatom, |
| Azt a szőkét elszalasztom. |
Az a dal, hogy
Lajos bácsi azt izente,
Elfogyott a regementje,
Elfogyott a regementje,
mint elbúsult hangulata is mutatja, már a hadjárat vége felé keletkezett, s nem sokára már csak azt énekelték, hogy
Megvirad még valaha:
Nem lesz mindig éjszaka.
Nem lesz mindig éjszaka.
Jeges az út…
Vágó Páltól
Ezt a nótát húzta Boka Károly Paskievicsnek, mikor Debreczenben mulatott.
És mikor már minden elmúlt, a népdal tartotta fenn a magyarban a lelket.
A magyar népballadák és néprománczok a tulajdonképeni népdaltól abban is különböznek, hogy ezeknek ritkán van énekelni való dallamuk. Ezek között a legrégiebbek egyike a „Szilágyi és Hajmási”, két fogoly nemes ifjú és a török szultán leány balladája, melyet
Ezerötszázban és hetven fölött irnak egyben
Egy ifjú szörzé vala ültében, Szöndörő várában
Egy poetának ő verseiből, szomorú szivében.
Egy ifjú szörzé vala ültében, Szöndörő várában
Egy poetának ő verseiből, szomorú szivében.
Az erdélyi népballadák között kiválóbbak Molnár Anna, Kőmíves Kelemenné, Homlódi Zsuzsánna, Barcsay, Kádár Kata. Ezek közűl a „Molnár Anná”-ról szólót, mely legtöbb változatban ismeretes, több ilyenből összeállítva, bemutatjuk.
Molnár Anna.
(Népballada.)
(Népballada.)
„Gyere velem Molnár Anna;
Vagyon nekem hat kővárom,
Hetediket most csinálom!”
„Nem mehetek Sajgó Márton:
Kicsi fiam sír bölcsőbe,
Jámbor uram az erdőbe!”
Mennek, mennek, messze helyen,
Zöld erdőnek közepében.
„Ülj le ide Molnár Anna,
Burús fának árnyékába,
Hadd feküdjem az öledbe,
S nézz egy kicsit a fejembe.”
S Molnár Anna feltekinte,
Burús fának tetejébe,
S meglátá a hat szép leányt,
Hat szép leányt... felakasztva.
Meggondolá ő magában,
Hetediknek őtet teszi!
Megdobban a gyenge szíve
S megcsordúl a meleg könnye
Vitéz urnak orczájára,
Vitéz uram felébrede:
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz Molnár Anna?
Feltekintél burús fára,
Burús fának tetejébe?
„Nem tekinték vitéz uram:
Itt elmene három árva,
S eszembe jut kicsiny fiam,
Kicsiny fiam, jámbor uram”
Burús fának tetejébe.”
Nem megyek én vitéz uram;
Nem szoktam én mászni fákon,
Mutass példát, menj előre,
Megtanulom majdég tőled.”
Éles kardja visszahulla.
„Add föl, add föl Molnár Anna!”
„Mindjárt, mindjárt jó katona.”
Felkapja fényes pallosát,
Lecsapja a Sajgó nyakát.
Felöltözött gúnyájába:
Talpig veres ángliába;
Felszökött a paripára
S elindula hazájába
Jámbor ura kapujába.
„Nem aluszom jó katona.”
„Adsz-e szállást éjszakára?”
„Nem adhatok jó katona,
Elhagyott a feleségem,
Síró gyermek tűzhelyemen.”
„Attól ugyan adhatsz szállást,
Hallottam én gyermeksírást.”
„Hallod-e te jámbor gazda,
Van-e jó bor a faluba?
Ha van jó bor a faluba,
Hozz egy kupát vacsorára.
„Ej! a jó bor messze vagyon.
S a gyermekem kire hagyom?”
S míg a gazda borért jára
Kigombolá a dolmányát,
Megszoptatá síró fiát.
Megszoptatta, megcsókolta,
S a tűzhelyen elaltatta.
Sírást nem hall, csodálkozik,
A gyermek tán azért hallgat,
Hogy a háznál idegen van.
Leültek a vacsorához,
S szól a vendég a gazdához:
„Hallod-e te jámbor gazda,
Egyet kérdek, felelj rea:
Feleséged, ha még élne
S élve hozzád hazajönne,
Megvernéd-e, vagy megszidnád?
Vagy holtig szemére hánynád?”
„Meg se szidnám, meg se verném,
Még éltibe föl se vetném.”
„Én vagyok a feleséged,
Kivel elmondtad a hitet.”
Leüle a nyoszolyára
Megcsókolá kicsi fiát,
Kicsi fiát, jámbor urát.
Vagyon nekem hat kővárom,
Hetediket most csinálom!”
„Nem mehetek Sajgó Márton:
Kicsi fiam sír bölcsőbe,
Jámbor uram az erdőbe!”
| Mégis addig csalogatá, |
| A meddig elcsábíthatá. |
Zöld erdőnek közepében.
„Ülj le ide Molnár Anna,
Burús fának árnyékába,
Hadd feküdjem az öledbe,
S nézz egy kicsit a fejembe.”
| Elaluvék vitéz uram, |
Burús fának tetejébe,
S meglátá a hat szép leányt,
Hat szép leányt... felakasztva.
Meggondolá ő magában,
Hetediknek őtet teszi!
Megdobban a gyenge szíve
S megcsordúl a meleg könnye
Vitéz urnak orczájára,
Vitéz uram felébrede:
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz Molnár Anna?
Feltekintél burús fára,
Burús fának tetejébe?
„Nem tekinték vitéz uram:
Itt elmene három árva,
S eszembe jut kicsiny fiam,
Kicsiny fiam, jámbor uram”
| „Indúlj elől, Molnár Anna, |
Nem megyek én vitéz uram;
Nem szoktam én mászni fákon,
Mutass példát, menj előre,
Megtanulom majdég tőled.”
| Sajgó Márton fölindula, |
„Add föl, add föl Molnár Anna!”
„Mindjárt, mindjárt jó katona.”
Felkapja fényes pallosát,
Lecsapja a Sajgó nyakát.
Felöltözött gúnyájába:
Talpig veres ángliába;
Felszökött a paripára
S elindula hazájába
Jámbor ura kapujába.
| „Aluszol-e jámbor gazda!” |
„Adsz-e szállást éjszakára?”
„Nem adhatok jó katona,
Elhagyott a feleségem,
Síró gyermek tűzhelyemen.”
„Attól ugyan adhatsz szállást,
Hallottam én gyermeksírást.”
| „No, ha úgy van, gyere be hát, |
| Eltöltünk itt egy éjszakát.” |
Van-e jó bor a faluba?
Ha van jó bor a faluba,
Hozz egy kupát vacsorára.
„Ej! a jó bor messze vagyon.
S a gyermekem kire hagyom?”
| „Míg az apja oda jára, |
| Én viselek gondot rája.” |
| S hogy elmenjen alig várja. |
Kigombolá a dolmányát,
Megszoptatá síró fiát.
Megszoptatta, megcsókolta,
S a tűzhelyen elaltatta.
| Hogy az apja megérkezik, |
A gyermek tán azért hallgat,
Hogy a háznál idegen van.
Leültek a vacsorához,
S szól a vendég a gazdához:
„Hallod-e te jámbor gazda,
Egyet kérdek, felelj rea:
Feleséged, ha még élne
S élve hozzád hazajönne,
Megvernéd-e, vagy megszidnád?
Vagy holtig szemére hánynád?”
„Meg se szidnám, meg se verném,
Még éltibe föl se vetném.”
„Én vagyok a feleséged,
Kivel elmondtad a hitet.”
Leüle a nyoszolyára
Megcsókolá kicsi fiát,
Kicsi fiát, jámbor urát.
„Add föl, add föl Molnár Anna!”
„Mindjárt, mindjárt jó katona.”
Liezenmayer Sándortól
A betyár balladák között legtöbb drámai erőt találunk a Fehér László történetében, kinek a szűz leány huga, a bátyjáért feláldozza magát, s megcsalatva, bátyja megöletőjét megátkozza:
„Hadnagy uram, hadnagy uram,
Átkozott légy hadnagy uram.
Tűz előtted kigyúladjon,
Víz utánad felfakadjon.
A kenyered kővé váljon,
Átkozott légy hadnagy uram.
Tűz előtted kigyúladjon,
Víz utánad felfakadjon.
A kenyered kővé váljon,
„Mosdó vized vérré váljon.
Lovad lába megbotoljon,
Földre téged agyonnyomjon.
Páros késed kifordúljon,
Az is a szívednek álljon!”
Lovad lába megbotoljon,
Földre téged agyonnyomjon.
Páros késed kifordúljon,
Az is a szívednek álljon!”
A naiv románczok közül legismeretesebb az „Egyszer egy királyfi mit gondol magában?” (Ennek valami nagyon egyszerű dallama is található.) És a „Megkérette anyámat czifra szabó legény”.
Az elsőben egy királyfi kocsis ruhában próbára teszi a gazdag biró lányát és a szegény kosárfonó leányát: a koszorú a szegény leányé lesz, a megszégyenűlés a gazdagé. A másodiknál valódi művészi érzék mutatkozik a compositióban. A leány szegény kapáslegényhez megy nőül, az anyja czifra szabólegényhez; minden strófa elmondja, hogy milyen jó dolga van az anyának, milyen szegénységben van a leánya, ezzel a folyton visszatérő refrainnel: „Öröme anyámnak czifra szabólegény. Siralom én nekem szegény kapás legény”.
A végső versszak azután így szól:
„Bottal költi anyámat czifra szabólegény:
Engem galambcsókjával szegény kapás legény;
Örömöm én nekem szegény kapás legény:
Siralom anyámnak czifra szabólegény.”
Engem galambcsókjával szegény kapás legény;
Örömöm én nekem szegény kapás legény:
Siralom anyámnak czifra szabólegény.”
Midőn a magyar népköltészet gyűjteményeit végig olvassuk, (melyek pedig még mindig nagyon hézagosak,) annak a felismerésére jutunk, hogy a népköltészetet a valódi irodalmi színvonaltól semmi sem választja el; mert míg az előbbinek általános színezete a valódi költészet zománczát viseli magán, addig kiválóbb költőink maguk is a népköltészettől tanúlták el az abban uralkodó sajátszerű rhythmicus jó hangzást, az assonancet, az előrímeket; a természetből elvont képek alkalmazását, a kevés szóval sokat kifejező tömöttséget, a hirtelen fordúlatokat az eszmejárásban; úgy hogy el lehet mondani, hogy nálunk a Helicon tanult a mezőtől; s nagy nevű költőink mellett áll egy mindegyiknél nagyobb költő: a nép: névtelen és mégis halhatatlan!
